Fontaine villa
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 8:16 am ✥

✥ Today at 2:00 am ✥

✥ Yesterday at 11:25 pm ✥

✥ Yesterday at 11:18 pm ✥

✥ Yesterday at 9:31 pm ✥

✥ Yesterday at 9:24 pm ✥

✥ Yesterday at 8:54 pm ✥

✥ Yesterday at 8:32 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Fontaine villa •• Csüt. Aug. 31, 2017 12:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Szomb. Szept. 30, 2017 7:09 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Dühös voltam-e? Az nem kifejezés! Két héten át próbáltam elérni! Hívtam és üzentem neki, de még annyit se bírt visszanyögni, hogy „Kopj le!” vagy akármi.  Ez volt már a negyedik hét és ma el kellett volna jönnie a találkozóra, ha már ő mondta annyira azt, hogy a hónap utolsó hete az övé, de nem jelent meg. Idegesen pillantottam az órámra, majd pedig taxit hívtam, mert félő volt, hogy balesetet okoznék ebben az állapotban. Nem, tovább nem várhatok, mert hiába derült ma fény arra, hogy nincs miért aggódnom, attól még az elmúlt 4 hetet egyedül idegeskedtem végig és… Lassan fújtam ki a levegőt, ahogyan felkaptam a táskámat, amint szóltak, hogy megjött a taxi. Senki semmit se mert szólni, hiszen látszott rajtam, hogy talán most képes lennék keresztbe is bárkit megenni. Még akkor is, ha igazából voltam édes bárány jellem, mint tigris, aki éppen mindenkit felfal, aki az útjára kerül. Megmondtam a címet, hogy hova vigyen, amikor pedig megérkeztünk, akkor pedig be is engedtek a kapun, így pedig nem volt más hátra, mint a házfelé venni az irányt.
Volt-e gyomorgörcsöm? Igen, nem is kicsi, de azt is tudtam, hogy ha megpillant, akkor még sose láthatott ennyire dühösnek, nyúzottnak se, mint aki hetek óta nem aludt már szinte semmit se és ez így is volt. Amióta azt hittem, hogy…  Nagyot nyelek, amikor meglátom őt az udvaron áthaladni, sietve szólok a taxisnak, hogy álljon meg. Kipattanok minden kérdezés nélkül, még a táskámat is a taxiban hagyom, hiszen nem tervezek maradni és ezt közöltem a taxissal is, hogy ha bármi is történik meg, ne ijedjen meg, de ki fogom fizetni és még haza is vihet utána. A lépteim sietősek.
- Jake!!! – hangom inkább úgy csendül, mint egy vihar, mintsem békésen. A lónak a kantárját éppen átveszi tőle valaki, majd ahogyan megfordul azzal a lendülettel lendül a kezem és bemosok egyet. Nem, egyáltalán nem csak meglegyintem a karomat vagy gyengéden lekeverek neki egyet, hanem a dühtől átitatott erővel csapok le.
- Az elmúlt 4 hétben próbáltalak elérni, te idióta vadbarom!!!  Szerinted viccből kerestelek annyiszor?! Vagy ez volt a kicsinyes bosszúd amiatt, hogy faképnél hagytalak New Yorkban? – csendül dühösen a hangom, mielőtt szóhoz juthatna, mert nem hagyok neki esélyt se rá. Nem szoktam így beszélni, de most még se tudtam fékezni a dühömet, a nyelvemet.– Tudod, hogy milyen érzés volt az elmúlt három hétben attól aggódni, hogy terhes vagyok?? Van fogalmad rólad???  De igazán szerencsés vagyok, hogy nem pont tőled lettem az!! Ezek után pláne az vagyok, kisherceg!!! – vágom a képébe a szavakat, hiszen a tesztek egymás után pozitívak lettek, legalább az a kettő amit remegve csináltam meg két különböző héten, de aztán szerencsére a barátnőm végzett másfajta tesztet a kórházban, ahol kiderült, hogy nincs okom az aggodalomra. Majd mit sem törődve azzal, hogy a hatalmas ház bejáratnál megjelent a nagymamája és vélhetően a nagypapája is, hogy megnézzék mi ez a tenger morajlás az udvaron egyszerűen hátat fordítottam neki és elindultam a taxi felé vissza könnyeimmel áztatott arccal. Mert fájt, hogy ezt tette. Fájt, hogy eltűnt, még akkor is, ha nem lett volna ez a gubanc az elmúlt hetekben, de volt, így pedig még pocsékabb volt az egész.


■ ■   Rolling Eyes   I HATE U, I LOVE U  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Szomb. Szept. 30, 2017 8:25 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Mit ne mondjak, nem épp így képzeltem az elmúlt egy hónapot. Igaz, eleinte szánt szándékkal néztem semmibe Cleo hívásait és üzeneteit, mondván, úgy is tudja, hogy hol lakok, ha olyan létfontosságú dologról lenne szó, akkor meg úgy is tudja, hogy hol keressen... Ahelyett, hogy vele lelkiztem volna a telefonon, inkább az egyik közelgő versenyre koncentráltam, hisz Éclairrel még mindig nem voltunk olyan összeszokott páros, mint amilyen Chantilly-jal, így értelem szerűen próbáltam a lehető legtöbb időt az edzésekre szánni. Értelem szerűen, lovagolni nem mobiltelefonnal szoktam, és az igazat megvallva később sikerült annyira belemerülni a gyakorlásba, hogy teljesen összefolytak a napok számomra.
Nem különbözött hétköznap a hétvégétől, ugyanúgy keltem és gyakoroltam minden reggel, minden nap, kint a szabadban, nem pedig valami íróasztal mögött görnyedve... csoda hát, ha néha napokra megfeledkeztem még a telefonomról is?
Persze, láttam a nem fogadott hívásokat, de úgy voltam vele, ha én heteket vártam arra, hogy valami jelt adjon magáról, akkor legalább most ő is megtudhatja, hogy milyen érzés... vagyis csak nagyjából, mert én még csak üzenetekkel zaklatni sem tudtam annak idején, értékelje, hogy legalább nyugta volt. Persze, úgy két hét után eljutottam én is arra, ennyi nem fogadott hívás után, hogy talán illene már visszahívni, de a nap végén mindig olyan kimerülten zuhantam be az ágyamba, hogy sokszor levetkőzni se volt erőm, nem hogy még megkeresni a telefonomat meg visszahívni és végighallgatni a kiakadását, hogy hol a rákba voltam eddig?! Aztán meg, bevallom férfiasan, a bátorságom is kezdett elillanni, hogy tényleg felhívjam és végighallgassam...
Alig egy hete meg, amikor kiderült, hogy Chantilly vemhességével kapcsolatban is valami komplikáció merült fel, végképp nem foglalkoztam semmi mással se...  Lehet, hogy mások furcsállanák, amiért ennyire ragaszkodok egy állathoz, de belegondolva, hogy már nagyjából húsz éve ott voltunk egymás mellett minden nap... hülye hasonlat, de talán még a tesómat se láttam ilyen gyakran.
Ma is eljött az állatorvos, ahogy már egy hete minden nap, hogy megvizsgálja a lovamat, ám miután szerencsétlen alig tudott dolgozni tőlem, annyi kérdéssel bombáztam, a mai napon elpaterolt, hogy ne legyek láb alatt, így jobb híján Éclairrel mentem egy kört a birtokon.
Visszatérve pedig már épp az egyik istállósfiú gondjaira bíznám a jószágot, amikor meghallom a túlságosan is ismerős hangot, és ahogy meglepettségemben megfordulok, már kapom is az áldást...
Hála az égnek, hogy ezúttal nem az orrom! Szándékosan vagy sem, de az megúszta, még ha a szám nem is, ahogy az ütés erejétől is hátra tántorodok néhány lépést, de csak mert annyira váratlanul ért, mielőtt pedig megszólalhatnék, csak mondja és mondja... Most tényleg azért ez a műsor, mert nem hívtam vissza? Istenem, ezt a kicsinyességet! Az államat dörgölgetve hallgatom, morcos tekintettel, hogy megmondjam neki a magamét, ha végre enged szóhoz jutni, amikor meghallom azt a bizonyos „terhes” szót, és egy pár ütemet a szívem is kihagy. Szerintem csak azért nem sápadok le, mert amúgy a vérnyomásom az egekben van, miközben a vérzést igyekszem elállítani a felrepedt számnál.
- Befejezted végre? – szólalok meg, ha legalább három másodpercet kibírt csendben, majd mielőtt válaszolhatna, most én vagyok az, aki nem hagyja szóhoz jutni – A fenébe is, Cleo, tudtad, hogy hol lakok, ha tényleg beszélni akartál vele, miért nem jöttél ide? Nem vagyok ügyvéd, hogy folyton a telefonon lógjak! – vágom hozzá gondolkozás nélkül – És nem, lövésem sincs milyen lehet azon aggódni, hogy terhes-e az ember vagy sem, de ha jól értettem, akkor már úgy sincs mi miatt aggódnod, mert nem vagy az. Vagy az vagy, csak nem az enyém, tudja a franc, bár akkor meg pláne nem értem, mire fel ez a műsor! És tudod mit? Akkor örülj neki, hogy ilyen szerencsés vagy, és nem kellett annyit orvoshoz járnod az elmúlt napokban, mint nekem, Teréz anya! – közlöm a véleményemet, ha volt is problémája, megoldódott, úgy néz ki, miközben az enyém nagyon is valós. És még csak az sem érdekel, hogy a szavai alapján simán hiheti azt, hogy nekem van valami komolyabb bajom, holott történetesen a lovamnak. Vagy az, hogy mind a nagyszüleim, mind a taxis, vagy épp a dolgozóink fültanúi ennek az egész beszélgetésnek, még ha megmukkanni, vagy moccanni nem is mernek.

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Szomb. Szept. 30, 2017 8:51 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Lehet nem így kellett volna intézni, de mégis miként? Eljön mindig az a pillanat, amikor már tovább nem bírod és muszáj robbannod. Talán eljöhettem volna korábban, de mégis miként állítasz be ahhoz a férfihoz, aki kerüli a hívásaidat és az üzeneteidet, hogy lehet apa lesz belőle? Sehogy, nekem nem ment volna. Lehet más pénzéhesebb nők simán bejátszanák ezt, de én nem ilyen voltam. Egyszerűen nem ment. És hiába jött meg nem sokkal korábban az eredmény, hogy nincsen baba, akkor se bírtam már csillapodni. Sőt, a hír egyszerre taglózott le és egyszerre is könnyebbültem meg.  Hirtelen nem értettem semmit se, miután pedig megérkeztem; nem gondolkoztam, csak cselekedtem és hagytam, hogy szavakba öntsem a vihar egy részét. Nem érdekelt a következmény, majd úgy fordítottam neki hátat, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. A kezem fájt kicsit, hiszen a száját és álla vonalát sikerült telibe kapnom, ahogyan megfordult. Nem érdekelt az se, hogy kinézi a műsort. Amikor pedig azt kérdezi, hogy befejeztem-e, akkor se fordulok meg, csak nemes egyszerűséggel mutatom fel a balkezemet – ami nem fájt -, hogy a nemzetközi jelzést bemutassam neki. Ennyit arról, hogy ügyvéd ilyet nem tesz, se úri hölgy. Legalább utóbbi biztosan nem voltam. A nézelődök se érdekeltek, vagy éppen miként fagytak szoborrá a készülő vihar közepén.
- Baszki, 4 hétről beszélünk!! Ne mond azt, hogy egy rohadt másodperced nem volt arra, hogy legalább visszaírj!!! És tudom, hogy hol laksz, de cseszd meg, ha nem reagál valaki a hívásaidra, akkor beállítasz azzal hozzá, hogy lehet apa lesz?!!! – torpanok meg és fordulok vele szemben és talán az a szerencséje, hogy jó pár méter van közöttünk, így maximum csak hadonászni tudok, vagy rámutatni, miközben düh szikrái könnyedén meglelhetők az íriszeimben. – Ez most komoly Jake?! Bazd meg, nem vagyok egy a sok lotyó közül, aki ha ki is mászik az ágyadból, akkor másikba mászik be!!! – most kellene tényleg elmenni, hiszen már a könnyeim is folynak és ez a viselkedés annyira nem volt rám jellemző. Nem szoktam sose így neki esni a másiknak, nem szoktam így beszélni senkivel se, de most még is ez jött, hiszen a fájdalom, a félelem és a düh egyvelege túlzottan is pusztító tud lenni. – Örüljek neki? Három hétig nem aludtam semmit se, mire ma kiderült, hogy nem vagyok terhes! Tudod mi a legborzalmasabb az egészben? Hogy egy részem sajnálta azt, hogy tévedtek a tesztek, de most… - nevetem el magam keserűen és széttárom a kezemet. – Talán így jobb mindenkinek. Tovább élhetsz a saját kisvilágodban, ha már ennyire meghat az, hogy apa lettél-e majdnem, vagy nem. – rázom meg a vállaimat, majd letörölöm sietve a könnyeimet. – Sajnálom, remélem nincs nagyobb bajod az önzőségen és a szívtelenségen túl! – felelek csak ennyit és szerencséje, hogy nincs nálam a táskám, mert tuti hozzávágnék valamit. Aggódom-e érte? Még szép, de akkor is könnyedén leolvashatta az arcomról, hogy a viselkedése, ahogyan fél várról veszi a dolgokat mennyire esett rosszul.
- Michel, menjünk! – pillantok a taxisra végül, aki időközben kimászott az autójából, hogy jobban hallgathassa a műsort. Sietve veszem le a lábamról is a magassarkút, hogy gyorsabban tudjak inkább a taxihoz érni, mielőtt megállíthatna, vagy mielőtt azokat vágnám Jakehez. Ostoba voltam, túlzottan is az voltam, hogy azt hittem, hogy az csak egy úgy kezdett volt és nem pedig csak egy lettem az egyéjszakásai közül a viszontlátásnak köszönhetően.


■ ■   Rolling Eyes   I HATE U, I LOVE U  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Szomb. Szept. 30, 2017 9:31 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Csak méltatlankodva horkanok fel amikor egyetlen mozdulattal kifejezi a véleményét, de ez sem állít meg abban, hogy ne daráljam el most én a magamét, kíméletlenül a képébe tolva a véleményemet, mit sem törődve a könnyekkel vagy az érzéseivel.
- Igazad volt, írhattam volna, de eleinte már csak dacból se, legalább tudd, milyen érzés volt New Yorkban, miután leléptél. Aztán meg tényleg elhavazódtam a tennivalókkal, és a fenébe is, lehet, hogy felhívni egy rohadt másodperc lett volna, de valld be, a beszélgetés maga biztos hosszabbra nyúlt volna! – amit most személyesen, mindenki füle hallatára vág a fejemhez, azt valószínűleg telefonban is ugyanúgy megkaptam volna, csak fizikailag kevésbé fájt volna a mostanihoz képest. Bánom is én, hogy hátat fordít, attól még nem fékezem különösebben a nyelvemet.
- Nem, mert ha meggebednék, se csinálnék senkiből sem apát! Fizikai képtelenség, max. úgy állíthatnék be, hogy márpedig most anyát csinálok belőled,  az érem két ellentétes oldala, ha nem tűnt volna fel. De a rohadt életbe, Cleo, komolyan ennyire felelőtlennek tartasz, hogy képes lennék ilyet bejátszani veled?! -  vagy akár egy ilyen húzás után megcsinálni azt, hogy eltűnök az életéből? Ennyire azért én se vagyok gerinctelen görény, az meg hadd ne az én bajom legyen már, hogy ügyvéd létére nem bírja a stressz, vagy a biológiai órája bemondta az unalmast! Ha meg ennyire nem bízik másokban, szedjen gyógyszert, vagy ne feküdjön le másokkal, aztán nem is kell ilyesmitől aggódnia.
- De ha ennyire kíváncsi vagy rá, ha következő életemben csajként születnék újjá és velem is hasonlóan történne, mérget vehetsz rá, hogy én rárúgnám az ajtót arra, aki nem veszi fel a telefont ilyen helyzetben. – vagy küldtem volna egy üdvözlőlapot, hogy „Gratulálok, apa lettél”, de lévén, nem éppen poénkodós hangulatunkban vagyunk, inkább hagyom is a fenébe.
- Akkor meg tanulj meg normálisan fogalmazni, az ég szerelmére, ügyvéd vagy, vagy nem? Szerencsés vagyok, hogy nem pont tőled lettem az?! Vagy mi a fenét vágtál a fejemhez az előbb...! – próbálom meg idézni az iménti szavait, még ha nem is emlékszek rá pontosan, csak úgy-ahogy a lényegre, de arra nagyon is, ha már ilyesmivel vádol.
- Bocs, hogy ennyit aggódtál miatta, vagy hogy szarul aludtál, de már megbocsáss, lehetett volna annyi eszed, hogy elmész orvoshoz, ahol biztosra eloszlatták volna a félelmeidet. – ahogy a teszteket említi, vagy hogy milyen vegyes érzései voltak azzal kapcsolatban, hogy kiderült az igazság, csak széttárom a karjaimat, most erre mégis mit mondjak? Ha még ő se volt biztos benne, hogy örüljön neki vagy sem...?
- Mert most mit parádézzak rajta? Azzal kezdted az egészet, hogy téves riasztás volt, és nem vagy terhes. Ennyi erővel akkor vágjon szíven az összes lottószelvényem, aminél legalább egy találatom volt? – azt hittem, hogy megnyerem a főnyereményt, aztán kiderült, hogy mégsem? – Nyilván, ha gyereket várnál, ráadásul tőlem, én se így reagálnék a dolgokra, de ha egyszer szó sem volt ilyesmiről, mire fel ez a hiszti? – jó, értem én, az elmúlt három hét alatt felgyülemlet stresszt most kell kitöltenie, rajtam, mint a para fő okozója, hurrá!
- Dehogy mész... – indulok meg én is utánuk, s néhány lépésnél nem is juthat messzebb Cleo, mire elkapom a karját, megállásra késztetve – no meg közben készülve arra, ha visszakézből támadni akarna, mondjuk a szemem kiszúrni a magassarkújával, akkor védjem magam.
- Szóval ha végső stádiumú rákom lenne, az se zavarna különösebben, szívtelen, önző disznó vagyok, megérdemlem az elmúlt egy hónap után? – kérdezek vissza, mielőtt azonban válaszolhatna, már folytatom is – Tudom, sokat nem változtat a dolgokon, de sajnálom. Vissza akartalak hívni, nem is akartam ennyit várni rá, de kissé zűrös volt az elmúlt két hetem. – tényleg sajnálom, hogy idáig vártam vele, mert ha a veszekedést nem is úsztam volna meg, talán jobb kimenetele lett volna, ha azelőtt keresem, hogy ő jött volna ide, azért viszont nem fogok bocsánatot kérni, hogy elfoglalt voltam az elmúlt időszakban.

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Szomb. Szept. 30, 2017 10:04 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Szánalmas vagy!! Tényleg ennyire gyerekes vagy? Ennyit ért az, hogy megnyíltam neked és elmondtam, hogy miért tudott elüldözni a családod?! – nem érdekel az, ha mindenki füle hallatára bukik ki a dolgok. Maximum szép lassan talán túlzottan is kibontakozik a múlt a nagyszülei előtt is. Az se érdekel hirtelen, ha már itt se leszek szívesen látott vendég. Egyáltalán nem is kellett volna hagynom, hogy múltkor a bőröm alá jusson, hogy képes legyen levenni a lábamról, hogy az el nem múló érzések újra lángokra kaphassanak. – Talán hosszabb lett volna, de nem akartál volna tudni arról, hogy lehet apa leszel?? – kérdezem meg tőle, hiszen nem akarom elhinni azt, hogy tényleg nem tudja felfogni a súlyát annak, hogy nem mindig az a lényeg, hogy mi mennyi ideig tartott volna, hanem a kibukó dolog mekkora erővel is bír.
- Menj a francba!! – mormogom az orrom alatt az újabb kedves szót. – Ti és a felelősség. Persze, mindig a másik legyen a hibás!! És szerinted megfordult egy másodpercre is, hogy direkt tetted volna ezt? Tényleg olyannak gondolsz, akinek ez lett volna az első gondolata? Ha tényleg ezt gondoltad, akkor talán már azt se tudom, hogy ki vagy! – csendül határozottan, ugyanakkor szomorúan is a hangom. Amennyire jó volt múltkor a karjai közé fúrni magam, most annyira érzem azt, hogy még ebben a távolságban is fulladozom a közelségétől. Miként szerethetem őt? Miként lehet szeretni valakit, aki miatt szinte megfulladunk, aki miatt elveszítjük önmagunkat?
- Jahh, most nagy a szád, de vélhetően nem tennéd meg! – rázom meg a fejemet is arra, hogy rárúgná az ajtót. Sokan ezt mondják, de ha eljön a pillanat, akkor szinte mozdulni képtelenek és azt se tudják, hogy mit kellene tenni. Főleg, hogy ha egyszer meg is adatott volna az, hogy anya lehessek, akkor is rettegtem volna attól, hogy lehetek-e jó anya a múltamat tekintve, vagy sose lenne belőlem az…
Arra meg, hogy éppen jelenleg miként fogalmazok, csak megrázom a fejemet és nem mondok már semmit se. Érthetné akár úgyis, hogy még talán mástól is jobb lett volna teherbe esni, mintsem tőle. Legalábbis a reakcióit követően. Felé bökök, amikor újra kinyítja a száját és megpróbál kioktatni, hogy mennyi eszem lehetett volna.
- Van fogalmad arról, hogy mennyit jártam orvosoknál, mennyiszer hallottam azt gyerekként, hogy meg fogok halni, hogy ne élje magát bele túlzottan Greta abban, hogy életben maradunk, miután télvíz idején ránk talált? Van fogalmad arról, hogy mennyi helyen jártam és mennyiszer veszélyeztettem az életemet? Vagy éppen arról, hogy 31 évesen mennyire nem játék az ilyen? Fogalmad sincs semmiről Jake! Látszik, hogy neked nem kellett pár éves fejjel is az életedért küzdeni, vagy nem láttad azt, ahogyan a testvéred meghal!! Azt, hogy az orvosok mikre képesek olykor, ha tudnád, hogy mi zajlik ezen a birtokon kívül valójában a világban, akkor te se mindig egyből rohannál hozzájuk… - csendül keserűen a hangom és egyre inkább folynak a könnyeim. Nem érdekel már semmi se, csak el akarok tűnni innen. Csak magam mögött akarom hagyni ezt a birtokot és annak egyik személyét, mert pokolian fáj, hogy hangyányit se képes a dolgok mögé látni és már igazán az se érdekel, hogy tudja én vagyok az idősebb.
- Csak felejtsd el, ostobaság volt idejönnöm. – felek csak ennyit mielőtt hátat fordítanék és elindulnék a taxihoz. Magassarkú lekerül a lábaimról és szinte már rohanni kezdek a taxi felé. Nem akarok itt lenni, nem akarok sírni előtte, nem akarom ezt az egészet. Csak ki akarom tépni a szívemet, elzárni újra, mint egykoron tettem. Ahogyan viszont elkapja a karomat és megálljt parancsol én is fordulok és ha nem emeli fel a kezét, akkor vélhetően fordulásból találom el a cipőimmel, még ha nem is direkt. – Engedj el!  - nem kérlelem, szinte morgom vészjóslóan és megrántom a karomat is, de kötve hiszem, hogy szabadulni tudnék.
- Te bolond vagy! Tényleg azt hiszed, hogy nem érdekelne? Tényleg azt gondolod, hogy a múltkori, ami köztünk történt az csak egy este volt és elfelejtettem? Azt hiszed, hogy már nem szereltek Jake? Mindig is szerettelek, mindegy volt, hogy a világ melyik kicseszett pontján voltam… - mondom neki könnyes íriszekkel és kicsit még a hangom is megremeg. Ha azt hiszi, hogy nem érdekelne, akkor feleannyira se ismer, mint hittem volna. Talán ő volt az a személy, aki Greta után leginkább érdekelt, vagy éppen a húgom után, aki már sok évvel ezelőtt meghalt. – Sajnálod? Talán így van, de mégis mit vársz? Sok mindent lehetne sajnálni, de szemmel láthatóan is túl nagy még mindig benned a tüske az évekkel ezelőtti döntésem miatt. Vajon azt is sajnálnád, hogy voltál akkora ökör, hogy a büszkeséged és a sértettséged miatt talán újra elveszítettél? – pillantok fel rá kérdőn, hiszen elég közel táncolunk ehhez az eshetőséghez is. Egyszer már elveszített, igaz, akkor részben én döntöttem úgy a démonaimnak köszönhetően, de most magának köszönthette.


■ ■   Rolling Eyes   I HATE U, I LOVE U  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Szomb. Szept. 30, 2017 11:08 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Igen, a rohadt életbe, ilyen gyerekes vagyok, most örülsz? Mint ha nem ismernél már annyira, hogy tudd! – emelem fel a hangom, úgy is nyílt titok, szerintem a nagyszüleim is abszolút egyetértenének vele ilyen téren, még jó, hogy nem akarnak becsatlakozni a társalgásba. Ami meg a családomat illeti, neki most semmi közük hozzá, úgyhogy csak ne keverje bele!
- De, akartam volna, de lövésem sem volt arról, hogy erről akartál beszélni! Tudom, én voltam a barom, miért nem hívtalak, meg ha tudtam volna, nem csak, hogy hívtalak volna, én állítottam volna be hozzád azon nyomban, de a fenébe is, mégis, honnan kellett volna tudnom?! Nem vagyok gondolatolvasó. – és az igazat megvallva azt hittem, hogy „csak” amiatt hívogatott annyit, mert nehezményezte, hogy semmi életjelet nem adtam magamról az elválásunk óta.
- Mutasd, merre induljak és már megyek is! – vakkantottam vissza a morgására, még ha választ sem várt rá, hiába, már sikeresen feltornázta olyan magasságokba az agyvizemet, hogy ne érdekeljen, és minden apróságra ugorjak és harapjak, ösztönösen.
- Őszintén, Cleo? Lövésem sincs, hogy mi a francot gondoljak. Beestél a semmiből, és azóta csak kiabálsz magadból kikerve mint valami túlpörgött házisárkány. Tudod mit? Ha ettől jobban alszok, akkor fogd rám! Úgy is te vagy az ügyvéd, nehogy már folt essen a lelkiismereteden azzal, hogy egyszer tévedsz, vagy elefántot csinálsz a bolhából. – mert értem én, hogy egy gyerek nagy felelősség, komoly dolog, meg minden, de az ég szerelmére, NEM legyünk szülők. Akkor meg mégis, miért ordítozunk itt egymással, ha nem azért, hogy helyreálljon Cleo lelki békéje az elmúlt három hét idegeskedése után? Mert más magyarázatot én sem igazán látok rá.
- Nem-e? – kérdezek vissza kihívóan, s igaza van abban, hogy valószínűleg fel sem tudom fogni, hogyan is éreznék adott helyzetben, annyira viszont ismerem magam, hogy addig úgy sem nyugszom, ha nem az enyém az utolsó szó... és valószínűleg egy olyan helyzetben sem tűrném nyugodtan azt, hogy a másik csak úgy szó nélkül eltűnjön.
- Nem, képzeld, nincs róla fogalmam, mert soha se voltál hajlandó beszélni róla, én meg nem akartam erőltetni az akaragod ellenére! Szóval most rohadtul nem fair ezt hozzám vágnod. – feszül meg az állkapcsom, miközben hallgatom, és nagy önuralom kell ahhoz, hogy ne vágjak közbe, hogy végighallgassam... Nem mondom, hogy így szerettem volna megismerni a múltkor, de ha már így alakult, akkor legalább figyelek rá, még ha közben nem hagyja abba az én szapulásomat se. Ha már ő se mesélt magáról sokat, se én a családomról, mégis, miből veszi olyan biztosra azt, hogy burokban nőttem fel, a családom óvó szárnyai alatt? Hogy soha semmit nem tapasztaltam az élet nehézségeiből?
- Igazad van, tényleg nem tudom, milyen néhány éves gyerekként az életemért küzdeni, vagy végignéznem egy hozzátartozóm elvesztését. Ahogy valószínűleg te sem tudod, hogy milyen érzés egy reggel arra kelni, hogy a szerelmed hűlt helyén csak egy búcsúüzenet vár. Ahogy azt sem tudhatod, hogy milyen érzés mindez azok után, hogy életed első szerelme nem csak, hogy váratlanul öngyilkos lesz, de néhány nappal később pont a neked szánt búcsúüzenetét dobja be a postás a postaládába. – csendesül a hangom, miközben lereagálom a szavait. Tessék Cleo, azt hitted, hogy csak a te életed lehet elcseszett? Hogy aki egy olyan családba születik, mint én, annak csak megszületni volt nehéz, és semmi rossz nem történhet vele? Lehet, hogy az anyagi gondok miatt sose kellett aggódnunk, azonban az élet többi csapása ellen sajnos mi sem vagyunk sebezhetetlenek.
Már mit se reagálok a szavaira, csak nézem, ahogy leveszi a cipőit, mielőtt pedig leléphetne, a nyomába eredek sietve, feltartóztatva... Na azt már nem, ha már idejött és rálökte a benzines kannát a tűzre, akkor vállalja is tettei következményét, és várja ki a végét! Ne futamodjon meg félidőben.
- Nem, amíg le nem higgadsz és meg nem beszéljük ezt az egészet. – vagy a végén még megkapom, hogy emiatt se fog tudni aludni. Bár valószínű, hogy így se fog, őt ismerve... A cipőket csak a másik karommal hárítom, az viszont biztos, hogy addig nem vagyok hajlandó elengedni, amíg nem bizonyosodok meg arról, hogy itt marad és nem próbál meg ismét elszaladni.
- Reméltem, hogy érdekelne, ahogy azt is, hogy nem csak én érzek hasonlóan. – felelem csendesen, miközben a karjánál fogva arrébb fonom, egy kisebb növénycsoport takarásába, hisz a francnak hiányzik a közönség. Nem mint ha olyan sokat számítana azok után, hogy miket hallottak, szerintem már a fogadátokat kötik egymás között, hogy vajon mi lesz Cleo látogatásának vége.
- Magam sem tudom, Cleo. Azt, hogy lehiggadj? Hogy ha meg nem is bocsájtasz, legalább vedd a lapot, hogy komolyan gondoltam? Vagy legalább adj valami támpontot, hogy mégis mit csináljak, hogy megbocsáss? Vagy mivel tudnálak kiengesztelni? - könyörögjek térden állva, ha már a sima sajnálom nem elég, és pont a büszkeségemmel példálózik? Hagyjam menni? Erősködjek, hogy maradjon? Ő maga legalább tudja pontosan, hogy mit akar? Mindenesetre akárhogy is dönt, azért egy textil zsebkendőt elővarázsolok az egyik zsebemből, felé nyújtva, ha éppen szüksége van valamire a könnyei törölgetéséhez. Vagy veheti fehér zászlónak is, ha úgy van...

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Szomb. Szept. 30, 2017 11:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Mondanék valamit, hogy azt hittem legalább ilyen helyzetekben tud felnőttesen viselkedni, de inkább a nyelvemre harapok. És hirtelen nem is tudom, mi a pokolibb ebben a helyzetben, hogy mások végignézhetik ezt, vagy inkább az, ahogyan egymás torkának ugrunk, mint két hiéna. Pontosan úgy, mintha azok lennénk, ha az egyik szúr, akkor a másik nem tud védeni, de ellen támadni igen, gyorsan és mélyre hatóan.
- Csee… - kezdenék bele, de helyette inkább csak ráharapok a nyelvemre. – Ha nem tudom a másik miért zaklat, akkor felemelem a kis kacsómat és felveszem a telefont, vagy visszahívom. Nem annyira nehéz művelet, manapság már szinte mindenki tud telefonálni és még egy 8 éves is tudja, hogy mit kellene tenni… - bukik ki ajkaim között nem túl kedvesen, hiszen nem kértem azt, hogy gondolatolvasó legyen, de nehogy már ne tudott volna ez ellen tenni. Mindegy is, nem érdekel. Megnyugodhat, nem kell felelősségteljesnek lennie, ahogyan apa se lesz. Lehet tényleg így jobb volt, de miért nem tudtam akkor még se teljesen örülni a hírnek? Mert talán pont attól a férfitól csillant fel a reménysugár, akit mindig is szerettem. Igazán, mint még soha senkit se? Talán, nem tudom, de most még se akarok ezekre az érzésekre is gondolni, figyelembe venni, miközben a torkomat már ez is mardosta.
- Elefántot csinálok a bolhából? A lelkiisimeretem folt essen? Tévedek? Te tényleg ennyire csökönyös vagy és képtelen vagy rájönni, hogy ez rohadtul nem arról szól? Mi a francot csináltál volna, ha a hívások abbamaradtak volna és te se találsz engem? Az se számít? Mert attól is még ugyanúgy aludtál volna, mi? – nevetem el keserűen magam és direkt nem fejtem ki, hogy mi miatt nem talál engem. Amiatt, mert meghaltam vagy amiatt, mert eltűntem újra, magam mögött hagyva a várost. Megannyi lehetőség lenne erre és a munkámat tekintve még reálisak is lennének. De ha ő tényleg azt hiszi ez erről szól, hogy kinek mennyire van igaza, akkor az már szánalmas és veszett ügy.
Nem érdekel már, hogy mi fair és mi nem, mert az se volt fair, hogy felbukkan, nem ereszt, nála kötök ki estére, majd másnap miután elválnak az útjaink egyszerűen eltűnik. Mert szerinte ez fair volt? A múltamat akarta megismerni, most megismerheti, ha nem is mélyre hatóan. Akkor viselje el, ha már elérte azt, hogy megosszam vele, még akkor is, ha nem könnyű. Hallom a kisebb mozgolódást, suttogást is, de nem értem bárki bármit is mond. Csak rázúdítom, mint ha éppen a tenger a legnagyobb hullámmal ajándékozná meg őt.
- Hányszor kérjek már bocsánatot amiatt!!! Azt hiszed nekem könnyű volt megtenni, elsétálni és megírni azt a levelet? Szerinted nem téptem ki saját magamnak a szívemet vele?? – vágok a szavába, mielőtt még befejezhetné, de ahogyan végére ér a mondandójának szinte ott süllyednék el, és pár pillanatra le is fagyok. Miről beszél? Meghalt a szerelme? Öngyilkos lett? Miért nem mondta el sose? Ajkaim elnyílnak, de még se jön egyetlen egy hang se, így sietve csukom be. Csak állok ott némán. – Sajnálom…- nyögök ki csak ennyit erőtlenül, de őszintén, hiszen ha eddig nem temetett magunk alá a lavina, akkor most már megtörtént. Inkább a távozás mellett döntök, hiszen reménykedek abban, hogy amilyen hirtelen betoppanhattam ide, pontosan olyan gyorsan is távozhatok. Én naiv…
- Mit akarsz ezen megbeszélni? A sérelmeinket, a múltunk darabjait, amit féltve őriztünk egymás elől, mert féltünk, hogy tönkre tehet mindent? Nézz meg minket Jake? Tönkre tettünk szinte majdnem mindent. – mondom szomorúan, de már meg se próbálom kirántani a karomat a keze közül. Ha akarnék, akkor talán szabadulhatnék… Egyáltalán van még olyan dolog, amit nem dobtunk a sárba és tapostunk meg?
Szavai meglepnek-e? Totálisan, hiszen a korábbi reakció és eltűnése után nem hittem volna, hogy tényleg képes bármi hasonlót érezni, mint amit én érzek. Mielőtt pedig magamhoz térhetnék a szavai után, azelőtt könnyedén ránt magával és majdnem még orra is bukok, hiába vagyok mezítláb. Egyébként meg nem mindegy már, hogy látnak, vagy nem? A műsor javát gondolom látták már, vagy tudunk újabb léket vágni még a süllyedő hajóra alattunk, vagy inkább foltozni fogunk sietve?
- Úgy gondolod, hogy nem tudnék neked megbocsájtani? Szeretlek Jake, és sok mindenre képes ez az érzés, ami sose változott és sose tűnt el. – felelem csendesebben, majd lepillantok a zsebkendőre.  Megrázom a fejemet, majd a kezemmel söpröm le a könnyeimet, hogy utána rápillantsak. – Nem tudom, hogy mit szeretnék, vagy mi lenne a helyes. – vallom be, miközben lesütöm a szemeimet. – Csak azt tudom, hogy nem tudtalak sose felejteni, azóta meg pláne nem, hogy újra besétáltál az életembe. Szeretlek, bármennyire is elcseszettül hangzik, most meg pláne talán annak tűnik, de ez az igazság. De nem akarok a kispad lenni, nem akarok az lenni, akit könnyedén zársz ki az életedből, mert úgy érzed jogod van hozzá a múltban elkövetett hibáimért. Tudom, hogy nem kérhetek ilyet, de talán részben neked kellene eldöntened azt, hogy elengedsz-e ismét, de most a saját akaratodból, vagy inkább küzdesz azért, hogy ne illanhasson el a kezeid közül, amit/akit még szeretsz. – felelem csendesen és ha nem emelte volna fel a fejemet, akkor most óvatosan pillantok fel rá. Talán tényleg ideje lenne megbeszélni nyugodtabb körülmények között, de magam sem tudom, hogy létezik-e olyan. A kezemet óvatosan húzom el, ha engedi, majd egyszerűen lehuppanok a földre és neki dőlök a bokornak. Legalább az masszív. – Sajnálom, hogy korábban úgy neked rontottam és azt is. – mutatok a sebére még inkább nyúzottabban. Őt fürkészem, mintha a döntésére várnék, hogy miként fog dönteni, a sértettsége vagy a szíve fog-e dönteni, hiszen ha letelepszik mellém, akkor a szíve, mert abban az esetben akkor vélhetően egy hosszabb beszélgetés fog ránk várni.

■ ■   Rolling Eyes   I HATE U, I LOVE U  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Vas. Okt. 01, 2017 11:47 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Most őszintén, Cleo. Tedd a kezed a szívedre, és gondolj vissza az életedre: volt már olyan időszakod, amikor élni se nagyon volt kedved, és a legkisebb bajod is nagyobb volt annál, mint hogy telefonálgass? Vagy akár annyira elfoglalt voltál? Mert én pont egy ilyen kellős közepén vagyok. – jegyzem meg, nem elég, hogy jövő héten versenyem lesz, ráadásul ez az egész Chantilly vemhességével is pont most... Számára talán túlzottan is érzéketlen módon reagálom le a dolgokat, de az ég szerelmére, felfogtam és elfogadom, hogy elbasztam, amiért nem hívtam vissza, amikor fontos lett volna neki, de ő is fogja már fel végre, hogy nem csak a lábamat lógattam meg a hasamat süttettem az elmúlt hetekben. Ha elfogadni már nem is akarja, mert attól jóval nagyobb a sértettsége.
- Mert nem azt csinálod? Én vagyok a csökönyös, holott te csinálod itt a műsort, holott mint kiderült, aggodalomra már semmi ok. Mit tudom én, hogy mit csináltam volna! Gondolom megpróbáltalak volna megtalálni, úgy, mint ahogy annak idején is. – mert én legalább próbálkoztam, még ha nem is jártam sok sikerrel, holott nem is tudhatta, hogy sokkal jobban a frászt hozta rám azzal az egy kis levéllel, mint hitte. A fenébe is, amikor megtaláltam, egyből görcsbe rándult a gyomrom arra gondolva, hogy talán már nem is él, mert a múlt ismét megismételte önmagát!
Nem érdekel a közbevágása, csak mondom a magamét, hátha most egyszer és mindenkorra felfogja, hogy mennyiről többről is szólt az a két évvel ezelőtti elválásunk, mintsem egy hülye levélről... és hogy miért olyan nagy bennem a tüske miatta, hogy talán már túlzónak érezheti. Látom a reakcióját, amikor a Gaëlle-lel történteket megemlítem neki, és bár nem szép dolog, valahol mégis elégtételt érzek, amiért észbe kapott egy kicsit tőle... Nem, nem tudhatta, hisz nem csak neki nem beszéltem róla – sőt, kimondottan kevesen tudnak a történtekről, arról meg talán senki, hogy az ő búcsúlevelét is őrizgetem a mai napig. Nem tudhatta, és valószínűleg most sem mondtam volna el, ha nem szalad el velünk ennyire a ló, de elegem van abból, hogy mindig csak ő takarózzon a sanyarú múltjával, azzal meg inkább ne is kezdjünk versenybe, hogy melyik a rosszabb... idegenek lesajnáló tekintetét állni, vagy ugyanezt az ismerőseidtől eltűrni? A sajnálatára már mit sem felelek, nem javítana úgy sem semmin, helyette inkább csak feltartóztatom, amikor menni készülne. Ezek után nem hagyom, hogy visszavonulót fújjon, annyi szent, most amikor nyakig ülünk abban a bizonyosban...!
- Nem tudom Cleo, azt, amit szükséges. Ha ez kell ahhoz, hogy megint értelmes felnőttek módjára tudjunk kommunikálni, akkor ezt. – közlöm határozottan, felőlem akár porcelánt is földhöz vagdoshatunk két sértés között, ha attól utána jobb lesz – És? Ha így is van, még mindig van esély rá, hogy rendbe hozzuk. – itt vagyunk mind a ketten, élve, egészségesen, még ha nem is épp a legjobb passzban... máris nagyságrendekkel egyszerűbb a képlet, mint amikor egyedül kuksoltam a New yorki lakásában, vagy épp Gaëlle temetésén töprengtem azon, hogy hol csesztem el, vagy ha visszapörgethetném az idő kerekét, mit tennék másképp.  Most még van esély megpróbálni megteni a menthetőt, aztán ha mégse sikerülne, legalább akkor is mondhatjuk: mi megpróbáltuk. Igaz, ehhez két ember kell.
- Hát a mostani feldúltságodat elnézve... – jegyzem meg óvatosan miközben arrébb vonulunk, a zsebkendőt meg nemes egyszerűséggel visszagyűröm a zsebembe, ha már nincs rá szükség. Persze sejtem, ha nem lenne igaz, amit mondana, akkor valószínűleg ő sem reagált volna ilyen hevesen a történtekre, csak simán legyint egyet, aztán kész... így viszont meg én vagyok meglőve, lévén ötletem sincs, mégis mi a fenével tehetném jóvá ezt az egészet.
- A fenébe is, nem vagy kispad, Cleo... – emelem az ég felé a tekintetemet, miközben csak magamban forrongok, mégis, hogyan magyarázzam ki ezt az egészet?
- Nekem kéne eldöntenem? – nevetek fel keserűen, miközben idegesen a hajamba túrok – Már megbocsáss, de szerintem ez úgy hülyeség, ahogy van. A múltamat figyelembe véve, nem mint ha bármit is számítana az, hogy én mit döntök, ha a másik fél másképp látja a helyzetet, akkor sokat nem ér az igyekezetem. – felelem lemondóan, miközben elengedem a kezét, és hagyom, hogy leüljön az egyik növény tövéhez. Csak legyintek a szavaira, hisz ahogy már korábban is mondtam, jelen helyzetben a legkisebb bajom is nagyobb, mint mondjuk egy felrepedt száj. Néhány pillanatig nem is reagálok semmit a szavaira, csak hol a másik vonásait figyelem, hol az istállók felé vándorol a tekintetem, fegyülten figyelve, hátha sikerül elcsípnem valami hangfoszlányt a távolból, de hiába, nem igazán jutok egyről a kettőre egyik téren sem.
- Cleo, ígérem, mindent megbeszélünk, amit csak akarsz, de... nem mehetnénk vissza legalább néhány percre az istállóhoz előtte? Épp az orvossal akartam beszélni, amikor betoppantál, és valószínűleg néhány fokkal jobban tudnék a mi problémánkra koncentrálni, ha nem azért rágnám a kefét folyamatosan, hogy a lovam megéri-e a másnapot egyáltalán. Akár jöhetsz te is, vagy megvársz itt, ahogy gondolod. – álltam egyik lábamról a másikra, miközben a válaszát vártam. Nem, nem menekülni akarok a ránk váló beszélgetés elől, sem az időt húzni, egyszerűen csak aggódok.

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Vas. Okt. 01, 2017 1:28 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Voltam, de attól még nem fordítottam azoknak hátat, akiknek szüksége volt rám. – felelek csak ennyit a szavaira. Ez a különbség kettőnk között, hogy lehet világ életemben menekültem, kerestem a helyemet, vagy csak el akartam bújni, lehagyni a démonaimat, miközben elvesztem. Volt olyan, amikor a hátam közepére nem kívántam semmit se, de még se löktem el másokat magamtól. Mert lehet bármennyire is szarul az ember, ha valaki igazán fontos, akkor inkább ott lesz neki támaszként, mintsem a saját könnyeivel itassa az egereket.
- Megpróbáltál volna, és ha már nem lett volna kit találnod? Ha már csak egy virágot hozhattál volna számomra? – pillantok rá kérdőn és talán nem fair megvilágítanom a másik végletett is, hogy akár lehetne az, hogy nem állok itt, hanem éppen a temetésemet szervezik. Nem egyszer fordulok meg a munkám miatt a város rosszabbik környékén is. Bármikor bármi baj történhetett volna, de inkább csak megrázom a fejemet, hogy nem számít. Ő úgyis a saját sebeit nyalogatja, ahogyan részben talán én is teszem. De leginkább az fáj, hogy meg se próbálja megérteni, hogy miért akadtam ki ennyire, vagy éppen látni azt, hogy most nem én sétálok el, hanem ő lök el szép lassan magától. Mintha a falevéllel játszadozna a szél, hogy aztán erőteljesebben neki essen, leszakítva őt messzire vigye.
Hirtelen nem tudok mit kezdeni azzal, amire fény derül. Egyszerre vág gyomorszájon, egyszerre némulok el és veszem el ismét a káoszban. Vajon, ha tudom másképpen cselekszem, akkor maradok? Magam sem tudom, de már mindegy, hiszen az életünk legborzalmasabb titkait megőriztük a másik elől, de azt mondjuk, hogy szeretjük a másikat. Létezhet egyáltalán ilyen? Mindenkinek vannak titkai, de ezek a titkok túlzottan mélyek, még se bíztunk annyira a másikban, hogy elmondjuk? Nem tudom, és hirtelen csak menekülni akarok. Nem akarok még inkább elsüllyedni, nem akarok megfulladni, de nem futhatok el. Nem enged, pedig engednie kellene. Ennek semmi értelme sincs, azt hiszem. Szenvedünk, mind a ketten, de talán sokkal inkább a démonaink és saját magunknak okozott sebeknek köszönhetően, mintsem a másikon ejtettek miatt.
- Rendben hozzuk? Mégis miként? Mit kellene szerinted ahhoz tennünk, hogy helyre hozzuk ezt az egészet? Nézz meg minket! Szeretjük a másikat, legalábbis ezt állítod te is, még ha nem is mondod ki, de mégse tudtuk felfedni egymás előtt a démonainkat, a múltunk sebeit egészen mostanáig. – sütöm le a szememet, hiszen féltünk tőle, féltünk attól, hogy árnyékot fog vetni ránk, erre tessék meg is tette. Nem kellett elmondani, mert anélkül is igazán romokba dőlt minden.
- Nem hazudtam Jake, amikor azt mondtam. Mindegy volt, hogy mekkora a haragom irányodba, vagy éppen merre jártam, vagy mennyire adtam be a kulcsot, mert mindig is szerettelek. Még akkor is, ha nehezen tudod ezt hinni, vagy éppen gyáva voltam visszatérni hozzád. – szelídebben csendül a hangom és komolyan gondolom azt, amit mondok. Ezt pedig ő is érezheti a hangsúlyból, ahogyan kiejtem a szavakat, vagy éppen ahogyan ránézek a növények takarásában.
- Akkor mi vagyok számodra Jake? – kérdőpillantás meg nem meglepő. Ha nem az vagyok, akkor mi vagyok. Vajon ki tudja mondani, hiszen azt se mondta ki, hogy szeret, csak annyit, hogy ő is hasonlóan érez. Mitől fél? Attól, hogy nem fog tudni már időben értem nyúlni, mert elsodort az élet szellője neki köszönhetően mellőle?
Megforgatom a szemeimet arra, amit mond és kész szerencse, hogy a mondandója végére már ültem is, mintsem törődve azzal, hogy mennyire lesz koszos a ruhám. Nem szólalok meg egyből, csak magam elé bámulok, vagy az ölemben pihenő kezemre. – Neked kell tudni azt, hogy mit akarsz tenni. Hogy hagyod azt, hogy a sértettséged miatt elengedj, vagy képes vagy végre tovább lépni raja és megpróbálsz megtartani, mielőtt a szélvihar magával rántana. – fordulok végül felé, hiszen mindenhez két ember kell és helyette ilyen téren nem dönthetek, ezt neki kell tudnia, hogy mit szeretne ilyen téren. Küzdeni, vagy tovább játszani a sértett felet.
Duda megszólal, még se mozdulok. Hallom, hogy valaki sétálni kezd, de mégis túl jó elbújni a világszeme elől.
- Sajnálom, persze menj csak. Én maradok. – mondok csak ennyit és figyelem, ahogyan vélhetően felpattan. A kocsi elindul, mire sietve pattanok fel, de alig, hogy kilépnék a növények takarásából máris megjelenik az inas a táskámmal. Mond pár szót, hogy a nagymama intézte a dolgokat és itt a táskám. Megköszönöm, magamhoz veszem, majd lassan elindulok a birtokon. Kíváncsian fürkészem és ha találok valami ülő alkalmatosságot, akkor csak arra rogyok le, de a házba nem megyek be. Csak hallgatom a természet csendjét és várok, de mire? Nem tudom. A lábamat felhúzom és átölelem, úgy bámulok magam elé, egészen addig a pillanatig, amíg ugatásra nem leszek figyelmes. Sietve kapom arra a fejemet, de mielőtt elkezdhetnék futni azelőtt már ott is az eb és úgy kezdek el sikítani és üvöltözni, mint akit éppen most nyúznak meg. Közben pedig azt is üvöltöm, hogy valaki vigye innen el ezt a dögöt, meg mentsenek meg és társai. Remegek és úgy érzem, ha valaki nem ment meg hamarosan, akkor össze fogok esni a soktól és a múlt emlékeinek köszönhetően, mert beájulok. Ha pedig Jake jönne megmenteni, akkor tuti vagy a nyakába ugrom, vagy a karjai közé fogok beájulni.

■ ■   Rolling Eyes   I HATE U, I LOVE U  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Vas. Okt. 01, 2017 6:39 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Most erre mégis mit mondjak? Mert ő ilyen jótét lélek? Mert őt még nem ejtették elégszer pofára? Nem használták ki annyiszor, hogy másképp értékelje az ilyen dolgokat? Vagy amit korábban is mondtam, lövésem sem volt róla, hogy pont segítségre van szüksége, azért hív, nem pedig csak valami szimpla sétrett hiszti miatt, amiért nem kerestem...?
- Ezt ne, Cleo. – állítom le összeszűkölő tekintettel figyelmeztetve, amikor arra utalgat, hogy mihez kezdtem volna, ha idő közben valahogy meghalt volna? Azt hiszem, a múltamat nem tekintve azt hiszem, nincs abban semmi meglepő, hogy ilyen szavak után egyből az öngyilkosság jut eszembe róla, azzal pedig ne merészeljen se zsarolni, se lelki terrorizálni, mert magam sem tudom, hogy milyen oldalamat fogja előcsalogatni, de hogy nem fog neki tetszeni, az egyszer biztos. És hogy miért? Azt hamarosan ő is megtudhatja, remélem, többet sem fog eszébe jutni ilyesmivel példálózni, legyen akármilyen rossz is a helyzet.
- Mert te nem akarod? Mert ha neked ez így jó, akkor most mondd, aztán ne raboljuk feleslegesen a másik idejét. Gőzöm sincs, hogy mit kéne tennünk, de ha most hátat fordítunk a másiknak, akkor biztos, hogy nem lesz jobb. – jegyzem meg, amikor pedig a múlt árnyaira kíváncsi, csak hanyag módon vállat vonok – Mit kell ezen csodálkozni? Senki sem szeret a múltja sötét foltjaival büszkélkedni. – mormogom az orrom alatt, én legalábbis biztosan nem, már csak azért sem szívesen beszélek soha senkivel arról, ami még az egyetemen történt. És gondolom, ő is hasonló okok miatt nem említette azt, hogy milyen nehéz gyerekkora volt. Mondhatnám, hogy enélkül is élhettünk volna boldogan, de úgy tűnik, akaratlanul is olyan kényes pontra tapintottunk egymás életében, amihez nem ártott volna ez a háttértudás, kár, hogy ezt is csak akkor tudtuk meg, amikor már megvolt a baj.
- Nem is feltételeztem rólad, hogy ilyenben hazudtál volna. – jegyzem meg csendesen Cleo szavait hallgatva, amikor pedig visszakérdez, csak egy helyben toporgok kínomban. Most tényleg muszáj ezt? Tudja, hogy az ehhez hasonló lelkizős beszélgetések nem az én asztalom, akkor meg pláne nem, ha ilyen hirtelen és váratlan az egész szituáció... de azzal is tisztában vagyok, hogy ez most nem az a helyzet, amikor közlöm, hogy bocs, nincs kedvem erről cseverészni, és odébb állok.
Mégis, mit mondhatnék? Hogy az egyetem után megfogadtam, hogy soha, senkibe nem fogok többé beleszeretni, vagy lehorgonyozni bárki mellett, emellett láthatja, hogy mégis kifogott rajtam ilyen téren? Hogy annak idején még a családomról meg a megszokott életvitelemről is leszoktam, hogy inkább együtt lakjunk? Hogy soha, senkit nem akartam még úgy viszont látni, mint őt? És amikor az irodájában ismét találkoztunk, el sem akartam hinni, hogy ilyen szerencsém volt? Hogy inkább vagyok a tettek embere, mint a szavaké? És most mégis képtelen vagyok valami épkézláb választ kinyögni neki, mellette pedig lövésem sincs, mit kéne tennem?
Végül aztán mégse mondok semmit, holott tudom, hogy talán ez a lehető legrosszabb, amit tehetek, ahogy a következő megjegyzésétől se leszek különösebben okosabb. Hiába próbálok utalgatni rá, hogy az ő véleményére is kíváncsi vagyok, ő csak azt hajtogatja, hogy döntsek. Mint két óvódás, olyanok lehetünk most külső szemlélő számára, ráadásul még ott van Chantilly is...
- Rendben. Sietek vissza. – bólintok a szavaira, azzal már sarkon is fordulok, remélve, hogy tényleg betartja a szavát és nem fog meglépni, amíg én a dokival beszélek. Persze hiába is várnék tőle jó híreket, jelen helyzetben azzal vagyok kénytelen beérni, hogy a lovam állapota nem rosszabbodott az előző néhány naphoz képest. Az meg, hogy túléli-e az ellést, ami legrosszabb esetben egy-két napon belül várható, megint nem sikerül megnyugodni. Azonban ha Chantilly kapcsán úgy sem tudok mit tenni, végül erőt veszek magamon és elindulok vissza Cleo felé, hátha legalább vele sikerül egyről a kettőre jutni... igaz, messzire nem jutok, mert néhány méter után sikoltozásra kapom fel a fejem, én meg már rohanok is, hogy megnézzem, mégis mi történhetett Cleoval? Csak nem valami kígyó keveredett a ház közelébe? Vagy valami patkány szaladt el mellette?
Közelebb érve azonban megtorpanva látom, hogy... semmi. Csak nagyim kutyája környékezte meg, hogy ismerkedjen, de hála a riadt viselkedésének, a kutyát is sikerül halálra rémítenie, aki igaz, nem egy nagy darab, de támadólag csahol és ugrál körülötte.
- Ça suffit, Belle! – szólok rá a kutyára erélyesen, ahogy közelebb érek, majd a kezemmel intek is neki, hogy kushadjon, miközben én a halálra rémült Cleohoz lépek, megnézni, nem-e esett baja?
- Cleo, nyugalom, semmi baj, itt vagyok. Mi történt? – próbálom csitítgatni miközben kezem az arcára siklik, de miután sem vért nem látok sehol, se rajta sérülést, így úgy látszik, pusztán „ijedtség”, semmi más.

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Vas. Okt. 01, 2017 7:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Ha tudtam volna, hogy az első gondolata az öngyilkosság a szavaimnak köszönhetően, akkor biztosan nem hozom fel, vagy másképpen fogalmazok, de a franc se gondolta, hogy az első szerelme öngyilkos lett. Másrészt meg annyira igazán ismer már, hogy sose lennék képes véget vetni az életemnek. Sok szarságot túl kellett már érnem, így ha lenne egyáltalán valami ilyen hajlamon, akkor már megtettem volna. Sose lennék képes ilyenre, azt hiszem ehhez még én is gyáva lennék, vagy csak még sose süllyedtem annyira mélyre, amiből ne merítettem volna erőt, hogy újra talpra álljak, nem tudom magam se. Mindegy is, hiszen ahogyan kiejti a szavakat a pillantása elegendő ahhoz, hogy ne akarjam tovább boncolgatni a témát, hogy mekkora egy felelőtlen tuskó volt, hogy egy üzenetet nem bírt írni legalább.
- Mert szerinted el akarok sétálni? Ha el akartam volna, akkor talán nem jöttem volna ide. – pillantok rá komolyan, hiszen ha tényleg képes lettem volna arra, hogy kitöröljem őt a szívemből, az életemből, akkor most nem rontottam volna így rá. – Nem akarok hátat fordítani, de nem tudom mit kellene tennünk. – ez az igazság. Lehet tárgyalásokkor tudom, vagy éppen más esetekben, hogy miként segítsek másokon, de most  hirtelen nem tudom, hogy mi lenne az első lépés. Egy őszinte beszélgetés? Férfiak és a lelkizés két külön dolog. Főleg, hogy még azt se tudja igazán megmondani, ha én nem vagyok a kispad, akkor mégis miként tekint rám. Fáj-e ez? Fájna az, ha szeretsz valakit, de ő nem tudja kimondani? Nahh, pontosan annyira pocsék volt, vagy még annál is rosszabb. Mintha csak hirtelen belezuhantam volna egy lyukba, aminek a vége sose akart volna eljönni. Van egy inda, ami megtarthat, de te se tudod, hogy meddig fog megtartani, vagy éppen lefelé fog-e inkább lökni, vagy felhúzni a fény felé. – Senki se szeret, de attól még olykor muszáj, hogy működni tudjon valami. – pillantok ismét rá, miután kisebb habozás után megszólaltam. Elég csak minket megnézni, hogy valami működött, de a múltunk mégis mekkora ékeket vert közénk. Mintha csak egy szakadék két túlsó végén állnánk és azt próbálnánk kitalálni, hogy miként juthatnánk el félútig, hogy ott találkozzunk. Némaság pedig ránk telepszik. Meg kellene törnöm a csendet, el kellene mennem, ha ennyire nem tud mit felelni, akkor talán az egésznek semmi értelme nincs. Nem azt várom, hogy most tegye meg élete legnagyobb szerelmi vallomását. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy miként tekint rám, ki volnék én az életében, de mindegy. Csak ülök ott és az se érdekel már, hogy a lovához hamarabb szaladna, mint velem maradjon. Tudom, hogy fontos számára, de akkor is pocsék érzés, hogy megint valami más sokkal fontosabb számára, mint az, ami éppen velünk történik. A könnyeimet letörlöm, miközben elindulok a hatalmas birtokon. Főleg, ha már a taximat is elküldték, de legalább a táskámat megmentették. Talán, ha itt lett volna, akkor inkább elmegyek, hogy majd máskor beszéljük, de így itt ragadtam egyelőre.
Addig pedig egészen nincs is baj, amíg nem a birtok egyik négylábúja tart sakkban. Az ugatásának köszönhetően könnyedén pattanok fel a padra, nem mintha az kellő biztonságot nyújtana ellene, de a sikolyom tényleg mélyről jön, mint akit megtámadtak vagy éppen a rémálmával találkozik szemben. Nem tudom, hogy mennyi ideje sikítozhattam, mire Jake megjelent. Ő rászólt a kutyára, aki még egyet morgott felém. Én pedig az orrom alatt motyogtam. – Segítség!! Vidd el őt innen! Sofie… - ezek váltogatták egymást, hiszen hirtelen a múltban rekedtem, és úgy éreztem, hogy megfulladok. Mindig is kerültem a kutyákat, azokat meg pláne, amik nem voltak pórázon tartva. Mások cukiknak találják őket, én csak fenevadnak és gyilkosnak gondoltam egytől egyig mindent. Nem érdekelt mennyire töpszli, vagy éppen aranyos egy-egy példány. Számomra ők gyilkosok voltak és a rémálmaim megtestesítője.
- Kérlek, kérlek vigyél el innen… - motyogtam még szorosan hozzábújva, mint egy kisgyerek és még mindig egy nevet suttogtam… - Sajnálom Sofie… vigyél el innen, kérlek… - remegett meg a hangom, míg végül karjaiba nem ájultam, mert a kimerültség és a túlzott sokk együtt eléggé megviselte a szervezetemet.


■ ■   Rolling Eyes   I HATE U, I LOVE U  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Vas. Okt. 01, 2017 9:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Mert ha nem tartottalak volna vissza, nem pontosan ezt csináltad volna? – kérdezek vissza, hisz néhány pillanattal később még igencsak sietve indult vissza a taxija felé, és ha nem lépek közbe, akkor valószínűleg már rég úton lenne... Mindegy is, van nagyobb bajunk is, mint ezen vitázni jelen pillanatban, nem is ezért emlékeztettem rá.
- Ezzel nem vagy egyedül. – vallom be, hogy én se vagyok biztosabb abban, hogy hogyan is tovább, vagy mi lenne a megfelelő stratégia. Odáig oké, hogy beszélni kéne a történtekről, de mégis mit? Hogyan? Honnan kezdve? Hisz pár perc sem kell neki, hogy belém fojtsa a szót, tűnjön néhány perccel később akármilyen szerencsétlennek és bugyutának is a hallgatásom. Nehéz úgy, hogy azt se tudom, hányadán állunk egymással jelen pillanatban, és csak az a biztos, hogy pengeélen táncolunk...
- Úgy tűnik. – felelem szűkszavúan, mert ha így is van, tartsunk valami lelkizős estet, ahol elregéljük egymásnak életünk történetét némi süti meg kávé mellett? Elég... erőltetetten hangzik. Amilyen jó volt az összhang egykoron, most annyira nem tud egyikünk sem mit kezdeni ezzel az egész helyzettel, amihez valószínűleg az elmúlt hétek okozta stressz is közrejátszik. Sietve ki is mentem magam pár percre, hátha legalább utána jobban sikerül összekapnom magam, és lendíteni valamit ezen az egész ügyön. Sietve tűnök el az istálló irányába, ahol aztán egyből el is kapom az állatorvost egy gyors helyzetjelentésre, igen ám, de ki gondolta volna, hogy elég néhány percre magára hagynom Cleot, és egyből kész a baj? Pedig eddig biztonságos helynek tartottam a birtokunkat.
Cleo a padon, a kutya előtte, és hiába halgattatom e a kis szőrgolyót, úgy tűnik, sokat nem segít a helyzeten.
- Cssss, ne félj tőle, nem bánt, itt vagyok, vigyázok rád. – mantrázom Cleonak megállás nélkül, miközben a a hátát simogatom nyugtató szándékkal, no meg igyekszem minél távolabb vezetni a kutyától. Amíg ennyire bújik, úgy is esélytelen lenne arrébb vinni a blökit, pláne, hogy ennyire retteg tőle, azt meg a fene se gondolta volna, hogy így sem fogunk különösebben messzire jutni, mert elájul.
Szerencsére így, hogy már eleve átöleltem, minden gond nélkül sikerült elkapnom, majd következő mozdulatként felkapni a karjaimba, hogy inkább bevigyem a házba ahelyett, hogy itt kint, a tűző napon várnám, hogy magához térjen. Igaz, az gondolom most az utolsó, ami hozzájárult ehhez az egészhez. Túl messzire viszont így sem megyünk, csak az egyik földszinti vendégszobába, ahol óvatosan lefektetem az ágyra, majd kerítenék némi vizet és sütit, hogy ha esetleg felébredne... Még mindig békésebb és nyugodtabb, mint valamelyik szalonban, úgy, hogy mindenki más ott idegeskedik körülöttünk, én biztos utálnék úgy magamhoz térni, gondolom, ő sincs ezzel másképp.
Aztán várok. Az egyik széket óvatosan odarakom az ágya mellé, majd arra telepszek le, várva, hogy magához térjen, közben pedig akaratlanul az elmúlt percek eseményei kavarognak a gondolataim között. Sofie? Vajon ő lehet a testvére, akiről sokat nem tudok, csak annyit, hogy már nem él? Vagy esetleg valaki más? És miért nem bírtam kinyögni valamit arra a nyomorult kérdésre? Vagy miért kellett egyáltalán magára hagynom, ha csak pár percig is... gondolta volna a fene, hogy ez lesz belőle!
Magam sem tudom pontosan, hogy mennyi ideig is ücsörögtem Cleo ágya mellett arra várva, hogy magához térjen, de az fix, hogy nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Közben szánom-bánom, de még egy kekszet is loptam a tányérról, amit igazából neki hoztam.
- Cleo? – rezzenek össze izgatottan, amikor végre mocorogni kezd, majd végre kinyitja a szemét, ám ha meg is próbálna felkelni vagy felülni, egyelőre nem hagyom, ha pedig a szavak nem használnak, akkor csak finoman visszanyomom az ágyra. Legalább egy pár percet pihenjen előtte, mert ha csak úgy felpattan, megint csak rosszul lesz.
- Ne aggódj, nem kórházban vagy, csak behoztalak a házba. Hogy érzed magad? Jól rám ijesztettél az előbb odakint... Mi történt? Megijesztett a kutyánk? Vagy rád támadt? – faggatom finoman, igaz, nem néznék ki ilyesmit nagyanyám kutyájából, de sosem lehet tudni – és amíg beszél, legalább addig is nyugodtan pihenhet, eltereli egy kicsit a figyelmét.

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Vas. Okt. 01, 2017 10:46 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Ha nem tartasz vissza, akkor talán semmi értelme nem lett volna maradnom. Akkor talán nem lenne helyem itt. – pillantok rá komolyan és minden hezitálás nélkül hagyja el ajkaimat a mondandóm. Nem csak a kisebb műsor miatt, hanem talán egyébként se lett volna, mert már nincs semmi se, ami összekössön minket, vagy mi is lenne a helyes kifejezés erre. Legalább, ha szavakkal nem is igazán tud választ adni a feltett kérdésemre, akkor legalább ezzel a tettével még valamit kifejezett, hogy nem akarja azt, hogy elsétáljon. Én se akarok elsétálni, de nem tudom, hogy meddig tudom ezt csinálni. Túlzottan is jó érzés volt újra látni őt, elveszni az ölelésében, érezni a csókját, vagy éppen mellette ébredni, de ez most? Ez most pusztítóan fájt, hogy minden kezdett ennyire félresiklani, hogy a szavak szép lassan elhaltak, mintha nem tudná, hogy mit mondjon, vagy éppen maga se tudná azt, hogy mit is érez.
Ő nem felelt, én pedig hallgattam, pedig ez a hallgatás most pokolian kínzó volt, fájt, szinte lelkemig égetett a dolog, hiszen túlzottan is pocsék érzés volt ezt elviselni, de még se tehettem semmit se ellene. Egyszerűen csak fájt minden porcikám. Talán ennek köszönhető volt az is, ha már elszökni nem tudok, akkor legalább valamerre sétáljak, hogy lecsillapodjak, hogy megpróbáljam kizárni azt, hogy mennyire is rossz érzés ez az egész, hogy míg én kimondom amit érzek, addig ő nem tudja. Azt meg álmaimban se gondoltam volna, hogy egy ártatlannak tűnő séta ennyire elcseszödhet, de talán meg se kellene lepődnöm rajta, hiszen most minden el volt cseszve, nem is kicsit, nagyon. Helyre kellene hozni, de senki se tudta, hogy miként is kellene. Ez a kutya pedig nem segített semmin se, csak annyit, hogy még inkább felzaklasson, a múlt pedig még inkább kirajzolódjon. Az a múlt, amit annyira őriztem, amit sose tudtam magamnak megbocsájtani.
Szavak automatikusan hagyták el az ajkaimat, nem gondolkoztam, csak motyogtam, vagy éppen kiáltottam, míg végül Jake ölelésébe nem tudtam fúrni magam. Abba az ölelésbe, amire annyira vágytam, mégse kaphattam volna meg. Jelenleg nem, de ő mégis próbált megnyugtatni. Biztosan idiótának tart, vagy éppen szánalmasnak tűnhettem, hogy pont egy kutyától ijedek meg ennyire, de nem tehettem róla. Ő próbált nyugtatni, ami nem igazán jött össze, de végül a szervezetem döntött úgy, hogy ennyit bírt és nem többet. A sötétség könnyedén ölelt magához, sőt, kicsit talán jólesően, hiszen most egyáltalán nem zavart, inkább békességet éreztem ott. Mintha semmi baj se érhetne, vagy éppen ez lenne legegyszerűbb megoldás arra, hogy elmeneküljek a gondok elől. Nem tudom, hogy mennyi ideig lehettem ott, mennyi időbe telt, amire ismét a külvilág kezdett ismerősen csendülni. Először a hangok, aztán pedig riadtan ültem fel.
- Sofie… - csak ez a hang hagyta el az ajkaimat, majd pedig sietve pillantottam körbe, hiszen hallottam a saját nevemet, de még se magamat féltetem, hanem valakit, akit már elvettem tőlem. Jake viszont nem engedte, hogy ülve maradjak, visszatessékelt az ágyba, mire csak pár mély levegőt vettem és próbáltam elfelejteni azt, ami riadalmat okozott. Szívem hevesen vert, szavaira pedig rápillantottam. Lassan végül megpróbáltam kicsit feljebb csúszni az ágyon, majd pedig remegve nyúltam a pohárért. – Csak megijedtem… - felelek ennyit, mielőtt innék pár kortyot, majd megpróbálnám visszaegyensúlyozni a poharat a szekrényre. – Sajnálom, nem akartam bajt kavarni, csak rossz emlékek. – motyogom az orrom alatt és sietve törlöm le az újabb könnycseppek. Újabb ugatást hallok, de hiába kintről jön, akkor is összerezdülök. Hogy kerülhettem el őket múltkor, majd egy aprót sóhajtok. A lábamat átölelem, ha betakart, akkor takaróval együtt, ha nem, akkor csak úgy. – Sofie, a húgom volt. Együtt találtak ránk, én három év körüli voltam, ő pedig pár hónapos. Már akkor is óvtam, mindig ezt mondta Greta. Együtt nőttünk fel az árvaházban, de amikor én 9 voltam és ő 6 éves, legalábbis a saccolások alapján, akkor kimenőt kaptunk a jó magaviseletért, mi pedig a Szajna-partjára akartunk lemenni. Már sötétedni kezdett, amikor elindultunk visszafelé, de akkor egyszer csak kóbor kutyák szegődtek a nyomunkba. Futottunk, magam után húztam, hiszen nekem kellett volna vigyáznom rá, de ahogyan befordultunk az udvarra, akkor egy rántást éreztem… - a hangom elcsuklik, fejemet a térdemre hajtom. Nem akarok Jake-re nézni, nem akarom a pillantását látni, de magyarázattal tartozom neki. Ez is egy fajta gyógyulás lehet, nem? Mármint az őszinteség. – Megijedtem és kicsúszott a keze a kezemből. Én hátra estem, a kutyák pedig rávetették magukat. A felnőttek a segítségünkre siettek, de elkéstek. Szétmarcangolták a húgomat a kutyák, míg engem megmentettek és még egy karommal se tudtak hozzám érni. Hála Gretának és Hugonak. – harapok egyet az ajkamba, de miközben meséltem sokszor megremegett a hangom és a könnyeim is patakokban folytak. – Meg kellett volna őt védenem, de még se tettem. Nekem kellett volna rá vigyáznom. – motyogom, ebből pedig könnyedén rájöhet ő is, hogy saját magamat hibáztatom az egy szem rokonom haláláért, de ez így is volt. Lehet csak 9 éves voltam, de akkor is vigyáznom kellett volna rá.

■ ■   Rolling Eyes   Your Voice  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Hétf. Okt. 02, 2017 12:10 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Nem igazán tudtam hova tenni ezt az egész kutyás esetet, már csak abból kiindulva sem, mert Belle tényleg nem egy vérmes fenevad, ráadásul Cleon sem véltem semmilyen sérülést felfedezni... igaz, ez nem jelentette, hogy a kisasszony ne támadt volna rá valamiért, de ezt a sikoltozást hallva így is a frászt hozták rám. Persze hiába próbálnám Cleot is csitítgatni, mint ha a falnak beszélnék, legalábbis amíg el nem ájul a karjaim közt. Csak egy értetlen tekintetet vetek a kutyára, majd fel is kapom a gyengélkedőt, hogy bemenjünk a házba inkább, hogy az egyik vendégszoba békés magányában várjam, amíg újra magához tér.
- Jake. – javítom ki finoman, amikor ismét meghallom a Sofie nevet, hisz akármennyire is őt várta helyettem, sajnos csalódást kell okoznom, és kénytelen velem beérni, sőt mi több, még csak azt se hagyom, hogy egyből felkeljen. Úgy se sietünk sehová, az meg senkinek sem hiányzik, hogy megint rosszul legyen, mert nem bír fél percig se megmaradni a fenekén. Csak amikor ivott néhány kortyot, akkor nyúlok a pohara után, hogy elvegyem, aztán visszarakjam mellé az éjjeliszekrényre.
- Ugyan, nem kavartál semmi bajt. – jegyzem meg, hisz tényleg nem történt semmi, azon túl, hogy a frászt hozta rám. Ellenben, amikor meglátom, hogyan rezzen össze a kutyaugatás hallatán, felkelek a helyemről, legalábbis addig, amíg becsukom az ablakot. Eddig nyitva volt, hogy bejöhessen a friss levegő, de így talán a zavaró háttérzajt is sikerül jobban elnyomni, s ha már közben Cleo a térdeit magához ölelve összekucorodott, akkor a szék helyett inkább az ágy szélén foglalok helyet, mellette, miközben hallgatom a történetét. S bár az eleje sem túl szívmelengető, ahogy egyre előrébb halad a történettel, úgy borzadok el én magam is egyre inkább, ahogy szép lassan a helyére kerülnek a kirakós darabjai... vagy inkább úgy mondanám, hogy az ismeretek fényében teljesen más megvilágításba kerülnek a történtek.
- Cleo... nem is tudom mit mondjak. Sajnálom, ami a húgoddal történt. – szólalok meg valamivel azután, miután elhallgatott, és azt is érezheti a hangomból, hogy abszolút őszintén gondolom. Milyen kár, hogy szavakkal nem is igazán lehetne kifejezni azt az érzést, ami leírná ezt az egészet...
- Ez még egy felnőttet számára is sokkoló látvány lenne, nem hogy egy gyereknek... ezek után nem is csodálom, hogy nem szereted a kutyákat. – kár, hogy eddig nem tudtam... és nem csak az udvaron van belőlük több is, de némelyiküknek még a házba is bejárása van. Itt mindenesetre most nem kell tartani tőlük, az biztos, ami meg a későbbieket illeti, majd megoldjuk, ha ott tartunk... Valahol mondjuk sajnáltam, hogy ennyire retteg tőlük, hisz jómagam szerettem a kutyákat, de azt aláírom, hogy ha az én testvéremet marták volna halálra a szemem láttára, valószínűleg én is gyűlölném az összeset.
- De hisz még te is gyerek voltál, Cleo. A szüleiteknek kellett volna vigyázni rátok... vagy ha már ők lemondtak rólatok, akkor az árvaház gondozóinak... mégis, hogy engedhettek el egyedül titeket olyan fiatalon? – kelek a védelmére, mert a fenébe is... pont én magyarázzak a jogról egy ügyvédnek? Persze, ő volt a húga egyetlen hozzátartozója, értelem szerűen egymásra is vigyáztak, de attól még erős lenne, ha saját magát okolná a húga elvesztéséért – Nem tudom, hogy pontosan hány, vagy milyen kutya volt, de a fenébe is, Cleo... sokszor még egy felnőttnek sincs ellenük esélye. – és szívesen hozzátenném, hogy szerencse, hogy nem később értek oda Gretáék, vagy hogy legalább ő nem sérült meg, de képzelem, a húga elvesztése fényében mennyire vígasztalná bármi ilyesmi. Helyette inkább csak a keze után nyúlok, szótlanul, hogy finoman rászorítsak – már ha egyedi egyáltalán, és nem húzódik el, mert akkor csak visszaejtem az ölembe.
Nem tudom, akar-e még bármit is mondani, vagy reagálni a szavaimra, de érzem, hogy egy ilyen őszinte vallomás után élete legsötétebb foltjáról...  most rajtam a sor,  így némi hezitálás után bele is kezdek, még ha az én történetemnek csak a vége az, ami szomorú.
- Gaëlle-nek hívták. És... tudtad, hogy amúgy sose akartam egyetemre menni? A szüleim erősködtek érte, hogy ragaszkodnak hozzá, mert mihez kezdek majd, ha esetleg megsérülök edzés közben és képtelen lennék folytatni a sportot? Emlékszem, ez volt a nyári szünet előtti utolsó vizsgánk, és az állatorvosokkal együtt küzdöttünk az év végi jegyünkért, vele is akkor találkoztam először. Igaz, a vizsgán úgy megbuktam, mint annak a rendje... – nevettem fel kínomban, ahogy a lelki szemeim előtt kirajzolódott a jelenet – Igazából minden tök jó volt. Jól megvoltunk, a suli is elment, én versenyekre is jártam... És pont az egyik ilyen után akartam átmenni hozzá, amikor a szülei nyitottak ajtót nekem, és közölték, hogy a lányuk öngyilkos lett. Mindenkit teljesen váratlanul ért, és csak annyi volt biztos, hogy gyógyszer-túladagolás miatt történt, a laborból ellopott valami állatoknak szánt készítményt. Napokon keresztül csak rendőrségi kihallgatásokra jártam, miközben azon törtem a fejem, vajon mi késztette erre a döntése, amikor mindenki azt hitte, hogy boldog volt? Közben meg nem... nagyon nem, és még előlem is sikerült eltitkolnia. – csendesedett el a hangom, mielőtt nyeltem volna egyet és folytatom – És akkor, néhány nappal később, amikor azt hittem, hogy már vége a nyomozásnak, megkaptam a búcsúlevelét, amit az öngyilkossága előtt adott fel. Ha te a kutyáktól félsz, Cleo, akkor én búcsúlevelet nem akarok életemben soha többé kapni. – túrok a hajamba idegesen, ahogy a történet végére érek.

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Hétf. Okt. 02, 2017 12:40 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Legszívesebben nevetnék, ha lenne erőm ahhoz, amikor kijavítja a nevet. Bármit megadnék azért, hogy a húgomat még egyszer láthassam, hogy tudjam ő boldog, de már ilyen sose lesz. Ő talán nem hibázott volna annyit, mint én. Ő talán boldog lenne a férjével és a gyerekivel, hiszen ő mindig is erről álmodott, hogy egyszer igaz családja legyen, erre én? Amikor esélyt kaphattam volna rá, akkor egyszerűen elszúrtam az egészet. Miután kicsit ittam és sikerült erőt gyűjtenem, akkor végül mesélni kezdenek. Olykor megremeg a hangom, elakadok a mesélésben, de nem nézek rá az ágyszélén ülő férfira. Nem tudok a szemébe nézni, mintha csak attól tartanék, hogy el fog ítélni az egészért, vagy megvet, vagy magam sem tudom, pedig érzem, hogy sose tenne ilyet, de akkor is félek, ha rápillantanék, akkor nem tudnám befejezni a történetet. Nem vidám, se nem napfényes, mint ahogyan a kint ragyog az időjárás, de most talán nem is kell vidámság, csak őszinteség, a démonaikat kell megosztani, hogy utána esetleg meggyógyulhassunk, vagy gyógyírt kaphassunk.
- Mindenki ezt mondja, de még se hozhatja őt már vissza… - csendül a hangom szomorúan és egy-két könnycseppet megpróbálok letörölni az arcomról. – Számomra csak ő volt, ő maradt, mint család, de még őt is elveszítettem. Ezért félek kötődni, hiszen a szüleimnek se kellettem, akkor másnak miért kellenék, vagy éppen elveszítettem a családom egyetlen tagját… Nem tudnám elviselni, ha újra elveszítenék valakit, aki fontos számomra. Ezért is volt számomra és azok számára meglepő az, hogy elkezdtem valakihez jobban ragaszkodni, vagyis hozzád. – vallom be csendesen, mert így talán még inkább érteni fogja, hogy a családja szavai miért tudtak elüldözni és miért nem a megbeszélés mellett döntöttem. Amit pedig utána mond egy aprót bólintok, mert borzalmas látvány volt és olykor szinte riadva ébredek fel, ahogyan újra átélem, mintha csak most csusszanna ki a kezeim közül aprócska keze.
- Nem szeretem? Enyhe kifejezés, inkább gyűlölöm őket és legyen bármennyire is szelíd, vagy mondják annak, akkor se hiszem el. – talán lehet idővel meg tudnék békülni velük, ha valaki rá tudna venni és kitartó lenne. De magamtól? Biztosan eszembe se jutna barátkozni velük, pedig szemmel láthatóan itt is akad, így nem tudom, hogy mi lesz ezek után, de ha egy is megjelenne, akkor ugyanúgy sikítanék, mint korábban tettem.
- Szüleinknek? Egyáltalán lehet valakit annak nevezni, aki el akarja adni a gyerekét az utcán télvíz idején? Be se jegyezteti őket, hogy léteznek, mert még az állam se tud róluk? – pillantok rá kérdőn, hiszen nem voltam sose előítéletes, akkor se tudtam volna őt a szüleimnek nevezni. Ahogyan nem is próbáltam meg sose felkeresni őket, de vélhetően egyáltalán nem sikerült volna, mert minket megmentettek, bejegyeztek, hogy létezünk, nem úgy, mint ők tették. – Közel volt a part és bíztak bennünk. Sose volt semmi gond se velünk, ez nem az ő hibájuk, vagy ha egy ennyi idős gyerek egyedül mehet haza a suliból és történik vele valami, akkor az is a felnőttek hibája? – kérdezem meg óvatosan, hiszen sose hibáztattam az árvaházat. Megmentettek kétszer is, de másodjára csak egyikünket sikerült. – Tudom, de akkor is vigyáznom kellett volna rá. Csak én voltam neki… - sütöm le a szemeimet, ahogyan újra egyre inkább megjelennek a könnyeim. Alsó ajkamba harapok, hiszen ez túlzottan is fáj. Amikor a keze kezemre siklik és gyengéden megszorítja, akkor rápillantok, de nem húzom el a kezemet. Csak némán fürkészem őt, mint aki azt próbálja megfejteni, hogy miként is keveredhettünk ilyen helyzetbe.
Aztán ő kezd el mesélni. Csendesen hallgatom azt, amit mond és egyszerre fáj hallani az első szerelméről, akinek a szívét adta igazán, és egy része vélhetően örökké azé a lányé lesz. Ugyanakkor ahogyan egyre inkább belelendül a történetbe, úgy kezdem egyre pocsékabbul érezni magam. Így már sokkal inkább érthető, hogy miért is annyira pipa arra, ahogyan eltűntem, hogy miért gondolhatott egyből akár a legrosszabbra és miért viselte meg annyira. – Részvétem. – mondok először csak ennyit, majd kicsit közelebb mászom hozzá. – Sajnálom, ha tudtam volna, akkor nem tettem volna ilyet. Nem akartam a múltat felidézni vagy a frászt hozni rád. – vallom be és ha engedi, akkor gyengéden magamhoz ölelem, miközben másik kezünkkel még mindig vélhetően egymásét fogjuk, hacsak el nem húzta. A fejemet végül a vállának döntöm és hallgatok.
- Milyen fura, hogy amit mind a ketten titokban akartunk tartani, ami elől menekülni akarnánk, pontosan az okozta részben ezt a felfordulást, amiatt veszítettük el egymást majdnem. – töröm meg a csendet, ha ő nem előzött volna meg. Mély levegőt veszek és lassan fújom ki. – Most mi lesz? Szeretnéd még, hogy egyáltalán eljöjjek a partira, vagy inkább szeretnél egyedül lenni? Megérteném… - még ha fájna is, de hirtelen tényleg nem tudom, hogy mi lenne a helyes, csak azt tudom, hogy legszívesebben ölébe fúrnám magam és elvesznék az ölelésében. Még akkor is, ha netán csend telepedre ránk utána.  


■ ■   Rolling Eyes   Your Voice  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Hétf. Okt. 02, 2017 2:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

Ahhoz képest, hogy hogyan indult a mai találkozásunk, álmomban sem hittem volna, hogy ma még eddig is eljutunk... mármint azok után, hogy múltkor mennyi szó esett a múlt dolgairól, amit nem lehet kikényszeríteni a másikból, most mégis milyen meglepően könnyedén és természetesen jönnek a szavak...  Az igazat megvallva azt hittem, hogy vidámabb körülmények között fog egyszer eljönni az ideje, de lehet, hogy pont ez a mélypont kellett ahhoz, hogy megeredjen a nyelvünk?
- Nem, sajnos... ez igaz. – értek egyet vele, hisz ha nem is a testvéremet, de számomra fontos személyt én is veszítettem már el az eddigi életem során, és tudom, hogy milyen nehéz tovább lépni, vagy akár elgondolkozni a gondolattal, mi lett volna ha... vissza azonban senki és semmi sem hozza őket, az biztos.
- Ismerős a stratégia. Én is hasonló okból nem akartam semmi komoly kapcsolatot. Aztán jöttél te, és dugába dőlt a tervem... vállon veregetheted magad. – mosolyodtam el halványan, hisz lehet, hogy a döntésünk kiváltó oka eltérő, de azért valahol különös fricska volt az élettől, hogy pont két ilyen embert sodort egymás útjába, ráadásul ilyen eredményesen sikerült meggyengítenünk a másik bástyáit. Persze ahogy sok minden, így már az is egyből érthetőbbé válik, hogy miért ennyire kényes téma számára a család – vagy épp a családom viselkedése.
- Oké, értettem, a „nem szeretem” túl finom kifejezés. De ha így van... egyedül inkább ne kószálj el a birtokon, igaz, lovunk több van, de azért akad kutya is még néhány. – hívom fel a figyelmét rá, nem mint ha bármi rosszat feltételeznék róla, de elég volt most is pár percre magára hagynom, hogy bekövetkezzen a baj, pedig semmi rosszat nem tett. Mondanám, hogy ha tudtam volna, ennyi időre se hagytam volna, de utólag könnyű okosnak lenni...
- Mondjuk az is igaz. – felelem csendesen, egyetértve vele. Furcsa belegondolni, hogy a mai világban ilyen még egyáltalán megtörténhet, ráadásul pont Franciaországban, ami mennyivel fejlettebb országnak számít, mint megannyi másik, ráadásul Nyugat-Európában! Erre? Úgy tűnik, hogy sanyarú emberi sorsokért nem kell Afrikáig vagy Ázsiáig menni, még ha annyi talán nem is akad.
Szívesen mondanám a kérdésére, hogy igen, elvégre amíg egy gyerek nem lesz nagykorú, tudtommal a szülő, vagy a gyám felel az épségéért, de akármennyit is vitáznánk hasonló jogi témában, a múlton az se változtatna már.
- Nézd, Cleo... nem voltam ott, de téged ismerve biztosra veszem, hogy te mindig megtettél minden tőled telhetőt érte. Vagy tévednék? – kérdezek vissza óvatosan – Kegyetlen az élettől, hogy egy ilyen fiatal gyerekkel ilyesmi történhet, de inkább gondolj arra, hogy a segítséged nélkül valószínűleg még ennyi esélye sem lett volna. És tekintve, hogy hány évesek voltatok... azt hiszem, már ez is egy kisebb csodával határos. – teszem szóvá, mielőtt még hallgatásra burkolóznék néhány percre, majd én is megosztanám vele a magam történetét... ami bár alapjaiban más, mint az ő múltja, de hasonló sötét foltként gondolok rá, és hasonló mázsás súllyal nyomja a lelkem azóta is, még ha jól is leplezem.
Aprót bólintok, ahogy részvétet nyilvánít, a szavaira azonban csak keserően elmosolyodok, miközben felé fordítom a tekintetemet.
- Ha tudtunk volna ezekről, mindketten, elég sok mindent másképp csináltunk volna, nemde? – kérdezek vissza, majd ahogy közelebb mászik hozzám, vele egyszerre én is mozdítom a szabad karom, hogy magamhoz öleljem, miközben a fejét a vállamnak dönti.
- Mit is mondanak erre a franciák? C’est la vie? – kérdezek vissza, hisz kénytelen vagyok egyetérteni vele... valószínűleg eléggé másképp alakultak volna a dolgok, ha előbb szóba kerülnek azok, amiket az imént osztottunk meg egymással – És hogy a korábbi kérdésedre válaszoljak, egyáltalán nem vagy cserepad számomra. Az a pótolható személyek számára való, téged pedig úgy se tudna senki sem. – vallom be neki, majd egy apró puszival is illetem a feje búbját, ha az még mindig a vállamon pihen. Amikor azonban szóba kerül a parti, csak sóhajtok egyet némileg töprengve, mielőtt válaszolnék.
- Nem mint ha eddig olyan sok kedvem lett volna hozzám, de most valahogy még annyi se, kár, hogy nekem sajnos kötelező a megjelenés. Én örülnék, ha te is eljönnél, de ha ezek után nincs kedved hozzá, azt is abszolút megértem és elfogadom. – reagálok végül a szavaira, s amilyen aljas módon rángattam bele egy hónapja ebbe az egészbe, ezúttal meghagyom neki a választás lehetőségét, hogy maga döntsön, van-e kedve hozzá?

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Cleopatra Sidney Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Hétf. Okt. 02, 2017 5:39 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Érdekes tréfát tud űzni az élet, hogy két megtört lelket sodor pont össze, hogy megingassa mind a kettőt a hitében és az elhatározásában. – mondom egy kisebb sóhaj keretébe, hiszen elég csak ránk nézni. Főleg a kiderült dolgok fényében és kiderülhet mindenki számára, hogy ennél elcseszettebbnek lenni már igazán nehéz lenne. Nem értem, hogy miért pont minket sodort össze, de valahogy nem is érdekelne a kapott válasz rá, mert tudom, hogy az életem sokkal üresebb és fakóbb lenne nélküle. Még akkor is, ha sok nem éppen vidám pillanat jutott ki nekünk.
- Igazán biztató, de félő, hogy ezek után pláne meg fognak találni. Esetleg… - kezdenék bele, de inkább elvetem a dolgot. Nem kérhetem tőle, főleg, hogy magam sem vagyok biztos, hogy képes lennék-e valaha megbékélni a kutyákkal. Inkább igyekszem őket elkerülni, vagy pedig mindenki tudni fogja, hogy merre is vagyok a birtokon. Ha pedig visszakérdezett volna, akkor csak megrántottam a vállamat, hogy tényleg semmi se. Talán magától is rájön, hogy mit kérhettem és miért nem fejeztem be. Ez nem olyan, hogy megkóstolok-e valami ételt, hogy bejön-e, hanem ez azért nehezebb, hiszen eddig se sikerült leküzdenem, bár nem is nagyon igyekezte ettől a démonomtól megszabadulni.  
- Igyekeztem. – mondok csak ennyit arra, hogy mindent megtettem-e, hiszen megálltam, magammal rántottam és futottam, amennyire gyorsan bírtam, hogy nehogy őt utolérjék a kutyák és baja essen. – Talán igazad van, de még se olyan könnyű. Főleg, amikor verejtékben úszva és sikítva ébredsz az éjszaka közepén… - sütöm le a szemeimet, mert mellette valahogy a rémálmok elmúltak, nem rettegtem álmaimban a kutyáktól, mintha az, hogy karjaiba zárt alváskor az egy fajta védelmet nyújtott volna a tudatalattimnak is, vagy magam sem tudom.
- Kicsit? Azt hiszem nagyon másképpen csináltuk volna, de talán ez kellett, hogy elbukjunk, nem? Hogy rájöjjünk arra, hogy bármit is fogadtunk meg, hogy többé nem engedünk senkit se közel, még se ment, mert hiányzik a másik… Talán szükségünk volt az elmúlt évek történéseire, hogy tanuljunk belőle. – rántom meg alig láthatóan a vállaimat, mielőtt odabújnák hozzá, lábamat, pedig lábán átvetve lógassam. Fejemet kicsit odafúrtam hozzá, miközben a könnyeim ellen küzdöttem. Haloványan elmosolyodom arra, amit mond és bólintok egy aprót, mert tényleg ezt mondják és mennyire igaz most is. Nem hittem volna, hogy ez fog kerekedni belőle a korábbi nyitány után, de minden okkal történik, nem? Akkor ennek is megvan az oka, hogy így derült fény arra, hogy mi is történt a múltunkban és miért félünk ragaszkodni bárkihez is. – Jó ezt hallani és örülök annak, hogy így gondolod. – azért jó tudni, hogy nem vagyok cserepad, karomat kicsit köré fonom és úgy hagyom, hogy rövid időre a csend ránk telepedjen. Azt hiszem mind a kettőnknek szüksége van arra, hogy megeméssze a hallottakat, átgondolja a dolgokat.
- Ott leszek, de még előtte jössz nekem egy ruhával. – próbálom kicsit vidámabb irányba terelni a dolgokat, és mosollyal pillantok rá. – Talán ideje lenne mennem, azt hiszem bőven van neked is mit átgondolni és nekem is. Egyszerre sajnálom és nem is, hogy így törtem rád, mert talán ennek köszönhetően derült fény sok olyan dologra, amire már korábban kellett volna. – majd egy gyengéd puszit nyomok most csak az arcára, s ha engedi, akkor felállok az öléből, hogy összeszedjem a cipőmet és a többi dolgot. Persze még taxit is kellene hívni, hiszen azzal jöttem, de talán most nem jött el annak az ideje, hogy még mélyebbre ásunk, mert a legsokkolóbb dolgokkal már találkoztunk egymás életében.

|| Ha már semmi olyat nem írsz, akkor részemről záró lenne. A rövidsége ellenére is imádtam, köszönöm! ahwie hug Meg elhasználtam pár zsepit Rolling Eyes

■ ■   Rolling Eyes   Your Voice  ■ ■credit



when i'm alone, i think of so many things to say to you, when I have a chance to tell you. I go speechless.
avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
84
● ● Keresem :
∫∫ The one that drives the whirlwind into my way
● ● karakter arca :
∫∫ Elçin Sangu


✥ Szeretettel Jake Campbell tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Hétf. Okt. 02, 2017 8:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Cleo && Jake

- Az élet már csak ilyen, akkor kezdődik, amikor átlépjük a saját komfortzónánk küszöbét. – mondhatnám, hogy véletlenek nincsenek, vagy hogy a sors biztos így akarta, de az igazat megvallva sosem voltam annyira babonás, hogy valami felsőbb erőt képzeljek a dolgok irányítása mögé. Akárhogy is volt, azért örülök, hogy így alakult, még akkor is, hogy ellenkező esetben valószínűleg több sikerrel tudtam volna magam tartani az „örök életemre agglegény maradok” fogadalmamhoz.
- Ó, arra mérget vehetsz. Mint amikor kínosan ügyelsz arra, hogy még csak véletlenül se edd le a fehér ingedet, és minimum paradicsomszósszal sikerül összekenned a fehér anyagot. Vagy vörösborral. – vagy valami más, hasonló makacs foltot produkáló valamivel.
- Hm? – kérdezek vissza, amikor félbe marad a mondandója, de miután csak egy vállvonással reagálja le a dolgot, én sem erőltetem különösebben. Lehet, hogy máskor jobban erősködnék amiatt, hogy ha elkezdett mondani valamit, azt fejezze is be, de a mai nap után valahogy nincs hangulatom ilyennel tönkretenni a pillanatnyi békét.
- Látod? Te megpróbáltad, de nem rajtad múlt, van amikor az egyszerűen kevésnek bizonyul. Ez számít. – nincs abban semmi meglepő, hogy egy lehetetlen helyzetben elbukott, egy olyanban, amiben talán másnak sem lett volna több esélye – Azt senki sem mondta, hogy könnyű... de talán egyszer abba maradnak majd a rémálmok, nem gondolod? – kérdezek vissza, holott igazából választ sem várok a kérdésre, inkább szánom csupán egy hangos gondolatnak, amit vele is megosztok. A pszichológusok szerint a rémálom valójában nem más, mint egy védekező mechanizmus a tudatalattinktól, valami félelmünket kivetítve, s ha azzal sikerül megbirkóznunk, akkor azok is elmaradnak szép lassan.
Akármilyen szomorú volt maga a téma, az, ahogy Cleo odakucorodik mellém, mint a régi szép időkben, mégis mosolyt csal az arcomra. Mint ha nem sokkal korábban még ne ordítoztunk, vitáztunk volna olyan olaszos temperamentummal az udvaron!
- Igen, valami ilyesmi fordult meg az én fejemben is. Ha már így alakult, akkor próbáljunk meg tanulni a hibáinkból, és legközelebb nem ugyanígy belegyalogolni és elhasalni rajtuk. – bólintok aprót, amikor pedig a megváratott kis vallomásomat is pozitívan fogadja, valahol a lelkem is megnyugszik egy kissé. Hogy azért, ahogy fogadta, vagy hogy a korábbi leblokkolásom után csak sikerült legalább egy kicsit eloszlatni a félelmeit, azt meg magam sem tudom, talán nem is fontos annyira...
- Amiatt ne aggódj, csak egy címet adj, hogy hová küldjem. Már ha nem szeretnél ide jönni érte, természetesen. – tudom, hogy csodálatos a birtok, és szerény személyemnek sincs párja, de legyünk őszinték, azért nem két perc a belvárosból, jöjjön az ember akárhogyan is, azt pedig tudom, hogy ügyvédként és vezetőként ő is elég elfoglalt tud lenni...
- Ahogy gondolod, és ne is mondd... és nekem a parti utáni napokban még versenyem is lesz! – azt pedig már mondani sem kell mellé, hogy ez mivel jár – gyakorlással, mégpedig nem is kevéssel... Remélem, addig csak sikerül majd valahogy lecsillapítani a gondolataimat, mert ellenkező esetben nem tudom, hogy fogok tudni helytállni.
- Szintén, meg a későbbiekben igyekszem többet telefonközelben lenni, bár az igazat megvallva, így hirtelen azt sem tudom, hogy egyáltalán merre van. De egyszerre csak egy problémát, szóval kerítsünk egy taxit neked, ha már a nagyi említette, hogy elküldte a várakozót... – mosolyodok el a puszira, majd ha lekászálódik rólam, akkor segítek neki összekészülődni...


|| Én is köszönöm, imádtam megint minden percét iloveu Azért annyira ez sem volt rövid, maximum az előzőhöz képest, és itt is fogyott a zsebkendő bőszen... ahwie

■ ■ Silver lining doboz Cool  ■ ■ credit



When I first met you, I honestly didn't know
You were gonna be this important to me.
avatar
Elit
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● Keresem :
Reine d'Egypte
● ● karakter arca :
James Wolk


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa •• Hétf. Okt. 02, 2017 8:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: Fontaine villa ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Tell me your secrets

Fontaine villa
Second Chance frpg
1 / 4 oldal

Similar topics

-
» Aramo villa //Kalandmester: Uzumaki Kushina//
» Mikaelson Villa 1800 években
» Erdei villa

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Villák, kúriák :: Fontaine villa-