Patakparti tisztás
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Patakparti tisztás •• Csüt. Aug. 31, 2017 9:50 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Csüt. Aug. 31, 2017 11:06 pm

Nyuszifül && superhero dad

Clem nénire és a nagyiékra voltam bízva, vagyis inkább az első személyre, mert apa elutazott kirándulni; besegített az egyik ismerősének, anyu meg az üzletben volt. A képek nem jelentek még meg, amit a modellügynökség készített, azt mondták, hogy még egy-két hét és utána lesz tele vele a város. Izgultam-e? Nagyon, de több ok miatt is, viszont most ez nem lényeg. A nagynénémnek akadt valami sürgős ügye, így be kellett mennie dolgozni, a nagyszüleim pedig valami ismerősüket készültek meglátogatni. Le akarták mondani, de aztán megszületett az újabb terv. Úgy tettem, mintha felhívnám apát, hogy elvihetnek-e a táborba, mert régóta nem látták már az ismerősüket a szülei és biztosan nem lesz semmi gond. Aztán jött az, hogy beadtam a legkedveltebb rokonaimnak, hogy anyának valami fontos tárgyalása van egész nap, így nem lehet elérni, de semmi kifogása nem lenne az ellen, hogy apával töltök egy kis időt. Egyébként is nem igazán voltam még a nyáron nyaralni, így legalább több dolgot egy csapásra elintéztem. Ők pedig elhitték és ez fájt a legjobban, mármint az, hogy hazudnom kellett nekik, de nem akartam bajba keverni őket. Azért meg nem hibáztatom őket, hogy el is hitték minden egyes szavam, hiszen soha életemben nem hazudtam nekik. És valahogy az ő irányukba még nagyobb is volt a bűntudatom, mint anyáék felé amiatt, amit tenni fogok.
Az utazás jókedvben telt el, jól éreztük magunkat, igaz végigizgultam részben az egészet, hogy időközben ki ne derüljön az igazság. Kisebb hátizsákot tele is pakoltam ruhával, meg törölközővel, s ami kell. Nagyi csomagolt még süteményt is és gyümölcslevet is számomra. Elraktam a telefontöltőmet, meg a fülesemet is, hogy tudja majd zenét hallgatni. Az arcom olykor az ablaküveghez tapadt, ahogyan figyeltem a tájat, majd pedig a várost. Remegő lábakkal szálltam ki a kocsiból, de még se mutattam ki a félelmemet, csak mosolyogtam nagyiékra, mintha minden rendben lenne.
- Köszönöm! Ti vagytok a legjobbak! – mondtam teljesen komolyan, mert ez volt az igazság. Sietve öltem meg őket, miközben némán csak annyit tátogtam, hogy sajnálom, mert tényleg sajnáltam, hogy becsaptam őket is, de más választásom nem volt.  A puszikat meg örömmel fogadtam, mert most nagyon is szükségem volt rá.
- Biztosan minden rendben lesz angyalkám? – kérdezte meg a nagypapám, mire sietve bólintottam, majd elvettem tőle Speedy-t, vagyis a lajhár plüssömet, ami már születésem óta velem volt. Nem tudom miért pont ezt választották egykoron, de imádtam és azóta is szerettem vele aludni.
- Igen, nyugodtan menjetek. Ez lesz az a tábor, innen pedig könnyedén megtalálom apát. Nem akarom, hogy elkéssetek. – mondom mosolyogva, mire csak jön az újabb ölelés, újabb puszi adag, majd pedig sietve integetek nekik, ahogyan elindulnak az autóval. Mély levegőt veszek, majd kissé félve pillantok körbe. Pár perc erejéig tényleg a táborban sétálok, de aztán inkább másik irányba indulok el. Vajon egyáltalán feltűnne egyiküknek, ha nem hallana rólam pár napig? Mármint anyáékna… Hiányoznék, vagy már igazából nem is lényeges ez se már? A gondolataim ezer felé szálltak, ahogyan a faágak reccsentek a cipőtalpam alatt, míg végül meg nem pillantottam körülbelül negyed óra sétálás után egy patakot. A lépteim még sietősebbek lettek, majd egyszerűen leraktam a táskámat a földre, kibújtam a cipőmből és kicsit megáztattam a lábamat. Fröcsköltem, ugráltam a köveken, mintha nem is éppen egy szökevény lennék. Amikor pedig meguntam, akkor egyszerűen leültem a partra és Speedy-re pillantottam. Elővettem a nagyi süteményét a táskámból és elkezdtem majszolni.
- Szerinted fel fog nekik tűnni, hogy megszöktem? Vissza kéne menni legalább a táborba, de nem akarok. Itt minden olyan békés. – kezdek bele, majd egy apró könnycseppet sietve törlök le két falat között. – Tudod, ez olyan, mint régen, amikor együtt mentünk kirándulni. Egyszer volt egy patak, anya belesett a vízbe, majd apa is, amikor segíteni akart neki felállni, megcsúsztak. Én pedig a parton nevettem rajtuk, míg végül le nem vettem a cipőmet és befutottam én is a patakba. Kicsit lefröcskölve őket, hogy utána meneküljek nevetve. Hiányzik az az idő. – kisebb sóhajjal zártam a mondatot, miközben pár pillanat erejére lehunytam a szememet és elképzeltem azt, hogy ott vagyok. – Néha úgy érzem, hogy az se volt valóság, csak a képzeletem szüleménye, vagy valami olyasmi.  Hiányzik a csodálatos anya, a szuperhős apa, hiányzik az egész, de talán sose volt igaz. – motyogtam az orrom alatt, majd fogtam és egy követ a patakba hajítottam, mintha csak a gondokat, vagy az emlékeimet akarnám elhajítani magamtól. Az pedig fel se tűnt, hogy valaki netán figyel, hallgatózik, vagy egyre inkább közelebb ér.

■ ■ Beside You || Father&Daughter ■ ■ Szia apu, meglepetés! edi  ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Pént. Szept. 01, 2017 12:59 pm

Nyuszifül && Apu

Amikor nagy sokára beadtam a derekamat Domi unszolásának, hogy kísérjem el a kirándulásra, mert ennyi eleven és kreatív fiatal mellé elkélne még egy felnőtt segítő, és Serge valami okból kifolyólag nem ért rá, próbáltam úgy felfogni az egészet, mint valami kirándulás vagy kikapcsolódás, egy kis elszabadulás a hétköznapok szarságaiból, elfelejteni a válással járó stresszt... Ehelyett? Még el sem indult a vonat, és már kezdetét vették a diákcsínyek, arról nem is beszélve, hogy ezek az ebadta kölykök mindig valami rosszban sántikálnak. Igaz, cigizésen még egyet sem csíptem, így a második nap reggelén, de már előre látom – amint sikerül elkoboznom egy dobozzal, azt sem fogják többet visszakapni, és hiába fogadtam meg Léának a megismerkedésünk után, hogy leszokok és többet se gyújtok rá, valahogy már ez sem tud érdekelni. Úgy is válunk, nem igaz?
Amint egy kicsit kötetlenebb lett a program, ki is mentettem magam a bébiszitterkedés alól, mondván, körbenézek a környéken, merre lenne érdemes túrázni egyet a kölykökkel valamelyik nap? Mert ha már ilyen szép helyre jöttünk, kár lenne kihagyni, meg amúgy is, van bőven energiájuk, magunknak teszünk jót azzal, ha kifárasztjuk őket. Addig se a hülyeségen jár az eszük, ugyebár.
Épp az erdőn vágtam keresztül, már vagy egy órája bolyongva a környéken, amikor úgy döntöttem, hogy egyelőre ennyi elég lesz, és már indultam volna, hogy a patak mentén haladva visszasétáljak a táborig, ámde ahogy a fák közül előbukkantam a vízhez érve, hirtelen azt hittem, hogy nem jól látok. Rosie? Mégis, mi az istennyilát keres itt, amikor a szüleimnél kéne nyaralnia Párizsban?
Már épp indultam volna, hogy odasiessek hozzá, kiakadjak, a karjaimba zárjam és visszaszaladjak vele a táborig, egy alapos fejmosással jutalmazva, hogy képes volt ilyesmire, ám akkor meghallottam, ahogy magában beszél... vagyis jobban mondva a plüssfigurájának, és akaratlanul is megálltam, hallgatni, igaz, a szavait hallva nem vagyok biztos benne, hogy nem lett volna jobb inkább mégis felbukkanni, és sosem halladni mindezeket. Mióta tart a válás, egyre inkább úgy érzem, hogy kezd kicsúszni a lábam alól a talaj, most pedig, hogy Rosie is kezd hangot adni a gondolatainak, több hónapnyi bezárkózás után, csak még inkább erősödik bennem az érzés, hogy milyen pocsék vagyok szülőnek.
Az eldobott kavics csobban a vízben, én pedig úgy döntök, eleget hallottam – meg is indulok a lányom felé, csak az az egy apró próbléma van, hogy a patak történetesen közöttünk húzódik, és bár nem mély, de attól még lefogadom, hogy jó hideg... Na mindegy, a lányomért még többet is bevállalnék, szó nélkül.
- Rosie? Hát te meg hogy kerülsz ide? – szólalok meg végül, a patak partjára érve, látszólag megőrizve a higgadtságomat, holott azt sem tudom, hogy robbanjak a dühtől, amiért ilyen felelőtlenek és megbízhatatlanok a szülei, féltsem a saját irhámat, amiért az anyja élve fog ezért megnyúzni, vagy nyugodjak meg, hogy látszólag egy haja szála se görbült?
Ki is bújok a cipőmből, nemes egyszerűséggel átdobálva egyiket a másik után a lányom mellé valahova, majd a nadrágomat feltűrve már azt lesem, hol tudnék legjobban átkelni a sekély vizű patakon.

■ ■  Nyuszifül! edi  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Pént. Szept. 01, 2017 1:39 pm

Nyuszifül && superhero dad

Tudtam, hogy a lehető legnagyobb őrültség volt részemről ez a tett, de mi nem az? Biztosan nem fog se anya, se apa örömében tapsikolni, amikor egyszer csak megjegyzi valaki nekik, hogy a lányukból modell lett? Vagy milyen jól mutat a kicsi Rosie a plakáton, vagy éppen ők fogják megpillantani valami újságban, netán egy hirdetőfelületen. De még se tudott érdekelni. Utáltam az egész fotózást, de akkor is meg akartam tenni. Azt hiszik, hogy csak ők tehetnek olyan dolgokat, amik a másiknak fájnak és nem is foglalkoznak vele? Nagyon is tévednek! Eléggé korán megtanultam azt, hogy érdemes leleményesnek lenni és most még inkább tudtam kamatoztatni ezt a dolgot. Szükségem volt rá, nem is kicsit.
Magamban beszéltem, vagyis Speedynek ecseteltem a dolgokat, de azért ne aggódjatok nem őrültem meg, de jól esett kimondani azt, amit gondolok, vagy éppen érzek, hiszen otthon úgyse kíváncsiak rá. Anya is megmondta, hogy így talán jobb, ha nem folyok bele. Mintha nem is létező személy lennék már. Alig, hogy a kavicsot elhajítom a vízbe, máris harapok bele az újabb süteményre, amikor is hirtelen megfagyok az ismerős hang hallatára. Nem mozdulok meg, mint aki megfagyott, majd óvatosan emelem fel a fejemet, amikor is meglátom a túlsóparton apucit. „Mi? Mégis hogyan? Nekem kellett volna őt megtalálnom, nem pedig fordítva! A francba!” Mormogtam magamban eme pár szót, mert hirtelen tényleg semmit se értettem, hogy miért intézte így a sors.
- Nagyiék elhoztak, mert erre felé mentek az ismerősükhöz. Clem nagynéni meg nem ért rá és anya se. – füllentem végül minden hezitálás nélkül. Még se mondhatom el az igazságot, mert akkor még nagyobb galibába keverednék. Így maradt apa. Sietve csukom be a dobozkát és rejtem el a táskámban, behúzom a cipzárt. Belebújok a cipőmbe, hogy sietve kapjam fel a hátizsákot a hátamra.
- De azért ennyire ne örülj nekem! Nem is tudom mit hittem! – rázom meg egy kisebb sóhaj keretében a fejemet is. Felkapom a kezembe Speedyt, majd hátrálni kezdek. – Én nem tenném, vagy a végén még úgy jársz, mint évekkel ezelőtt! – pillantok apára, majd a következő pillanatban sietve csinálok hátraarcot, hogy elinduljak az erdőbe. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak, de nem akartam ott maradni és megvárni, amíg átér, már ha közben nem ül megint fenékre a patakban. Legalább egy mosolyt láttam volna, hogy örül nekem, de még azt se. Vélhetően csak megint felöltötte az egyik maszkját, mint mostanában teszik anyával. És már untam ezeket az álarcokat, amikkel az érzéseiket rejtik el. Ha nem örül nekem, akkor majd keresek mást helyet, ahol elalhatok. Csak akad valaki, aki befogadna. Szomorúságomban pedig még egy kisebb kőbe is belerúgtam, miközben próbáltam a könnyeimet visszatartani. Nem, nem fogok sírni. Az túl gyerekes lenne, nem? Inkább csak mentem az orrom után, vagyis amerre a lábaim vittek, miközben szép lassan a patakhangja is elhalt. Vagy majd felhívom Clem nénit, hogy jöjjön értem, ha végzett és akár örökbe is fogadhat…

■ ■ Beside You || Father&Daughter ■ ■ Szia apu, meglepetés! edi  ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Pént. Szept. 01, 2017 3:32 pm

Nyuszifül && Apu

Ha valamit, hát azt egyértelműen leolvashatja az arcomról életem már nem is olyan csöpp értelme, hogy nem igazán sikerült sem meggyőznie, sem pedig megnyugtatnia a szavaival.
- Kész, ennyi? – kérdezek vissza némileg bővebb magyarázatot várva, mert furcsállom, hogy nekem a kutya sem szólt róla, ami pedig a feleségemet illeti, igaz, hogy mióta külön élünk, nehezebb összeegyeztetni ezt a gyerekre vigyázás dolgot, pláne, mert nyári szünet van és iskola sincs, de azt azért némileg sántít számomra, hogy ilyen lazán elengedte volna Léonie. Mert annyira elfoglalt, hogy a szalonban sem maradhatott volna a lurkó...
- Rosie, tudod, hogy mindig örülök neked, egyszerűen csak nem számítottam rá, hogy itt talállak. – jegyzem meg, miközben megszabadulok a cipőimtől, meg nekikészülnék a nagy átkeléshez a patakon keresztül. Kár, hogy közben a lányom is úgy dönt, hogy épp hisztisebb hangulatában van – tiszta anyja, tagadni sem tudná – amikor pedig meglátom, mire készül, egy pillanatra le is fagyok.
- Rosalie, eszedbe ne jussson... – kezdenék bele, ám még a mondat végére sem érek, a kis ördögfióka már hátat fordít és futásnak ered.
- Az anyád hétszentségit...! – morgok az orrom alatt, ahogy én én is nekiiramodok ész nélkül belegázolva a vízbe, ami olyan rohadt hideg, hogy az első pár lépés után csak a fogaimat csikorgatva lesem, merre próbál lerázni a lányom, és talán itt rontottam el a dolgot. Nem elég, hogy sok a kő és a kavics a patak medrében, ráadásul még a nyálkás, algás lerakódástól csúszik is, így nagyjából a negyedik lépés után sikerül is elcsúsznom, és valami olyan hasast nyomnom a jéghideg vízbe, hogy ha nem velem történt volna, hanem mással, most biztos sírnék a röhögéstől.
Így azonban csak morogva-szentségelve mászok ki a patakból, csurom vizesen, sajgó tagokkal, hogy miután sietve magamra kaptam a cipőmet – csak azért, mert másikat nem hoztam – már meg is indultam abba az itányba, amerre a lányom futott.
- Rosie! Rosie, merre vagy? Gyere vissza! – szólongatom, de hiába, mert nem hajlandó válaszolni a kis hisztigép, ráadásul mire felérek az emelkedő tetejére, addigra el is veszítem a szemem elől. Szerintem már régen voltam ilyen ideges, ahogy kétségbeesett tekintettel kutatok valami nyom után, hogy mégis merre indulhatott? És egy helyen, mint ha frissen fel is lenne túrva az avar, mint valami rövidtávfutó, olyan sebességgel kezdek rohanni a feltételezett irányba, amíg észre nem veszem az egyik fa mögött az alakját.
- Rosie! Gyere ide, de most azonnal, ne kelljen kétszer mondani! – váltok át szigorúbb hangnembe, pláne, mert az eddigi aggódás mellé már a patakban megmártózás kellemetlenségei is segítenek szinten tartani a vérnyomásomat. Azt pedig biztosra veheti, hogy ha megint megpróbál itt hagyni, nem sok esélye lesz... Ha nem is rögtön, de néhány perc alatt úgy is beérem, akkor pedig első dolgom lesz felkapni a karjaimba, akármennyire is ellenkezne, hogy véget vessek a fogócskának. Mit számít az, hogy csurom vizes vagyok?!

■ ■  edi  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Pént. Szept. 01, 2017 3:54 pm

Nyuszifül && superhero dad

- Mert mit szeretnél? Egy kisebb házi dolgozatot róla, amiben pontról pontra levezetem, hogy mi történt pontosan? Bocsánat, de a nyaramat már így is elrontottátok, így a házi dolgozat elmarad!  – kérdezek vissza teljesen higgadtan, mert ha azt hitte, hogy ezzel képes lesz több dolgot kihúzni belőlem, vagy éppen megerősítem benne azt, hogy mennyire is sántít a történetem, akkor nagyon is téved. Ők kezdték, ők akarták ezt, akkor meg nem értem mi a bajuk. Én csak azt teszem, amit szeretnék, ha már őket se érdekli az, hogy mire vágyom, vagy mit szeretnék. Nem akarok egész nap egy üzletben üldögélni, miközben kint süt a nap, a madarak dalolnak.
- Tényleg tudom? Mostanában egyáltalán nem úgy tűnik Raphaël... – ejtem ki pontosan úgy apa valódi nevét, ahogyan nagyi tenné, amikor éppen megdorgálja őt. Sose tettem még ilyet, hogy nem apának neveztem, de most mégis ez csúszott ki az ajkaim között. Tényleg már nem voltam abban biztos, hogy ő vagy éppen anya tényleg szeretnének-e még, vagy úgy, mint régebben.
Amikor meghallom a szavait, akkor még hátrapillantok rá, majd megrántva a vállaimat neki is vágok az ismeretlennek, mint Maugli a dzsungelkönyvében, vagy éppen Tarzan is az erdőben élt. Nem lesz semmi gond, itt még fenevadak sincsenek, vagyis nagyon remélem. Maximum megpróbálom akkor a nagyi sütijével lekenyerezni őket, mások imádják, hátha szerencsém van. Tudom kicsi az esélye, de talán még egy tigrissel is inkább néznék farkasszemet, mint apával vagy éppen anyával. Főleg azok után, amit mondtam vagy tettem.
Amikor ismét meghallom apa hangját, akkor megtorpanok, és kicsit elönt a bűntudat, de aztán eszembe jut az, hogy őket vélhetően mennyire nem mardossa a bűntudat azért, amit tesznek és ez éppen elegendő ahhoz, hogy újra neki iramodjak, és amíg lehetőségem van, addig még messzebbre szaladjak, míg végül egy fa mögé nem rejtőzöm. Onnan figyelem őt, de továbbra se jövök elő. Nem, nincs az a pénz se, vagy szó, amivel szerintem képes lenne most előcsalogatni a rejtekemről. Amint rájövök, hogy meglátott sietve bújok ismét vissza a fatakarásába és mély levegőt veszek, majd óvatosan kilépek mögüle, de nem megyek közelebb.
- Miért tenném? – kérdezem meg a lehető legnyugodtabban, miközben végigmérem apát. –Törölközőt adhatok, de nem megyek közelebb. Talán régebben féltem volna attól, amikor így beszélsz, de most? Néha már nem tudom, hogy kik vagytok, vagy ismerlek-e titeket! Clem is jobban megért, mint ti teszitek!  - csúsznak ki ajkaim között a szavak mielőtt végiggondolhatnám, de nem moccanok meg. Csak figyelem apát, mintha csak a régi ismerős, a régi szuperhősömet keresném benne, de nem lelném már. Ha pedig megindul felém, akkor nekem se kell több, hogy neki iramodjak a fák között össze-vissza szaladva, hogy elkerüljem a karmait, legalábbis megpróbáljam. Azzal a veszéllyel se törődve, hogy nem kizárt, hogy orra fogok bukni és esetleg összetöröm magam.

■ ■ Beside You || Father&Daughter ■ ■  edi    ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Szomb. Szept. 02, 2017 12:08 am

Nyuszifül && Apu

- Nem várok dolgozatot róla, nem vagyok irodalom tanár, csak azt szeretném, ha rendesen válaszolnál, és nem feleselnél. – vonom fel a szemöldökömet, mert valljuk be, nem épp ilyen hangnemhez vagyok szokva a kisasszonytól, amikor pedig tovább folytatja, nem is tudom, hogy mi üt jobban szíven: az, hogy tényleg azt hiszi, hogy tényleg nem örülök minden percnek amit vele tölthetek, pláne a válás kezdete óta, vagy az, hogy a keresztnevemen szólít, ahogy korábban soha... Olyan hangnemben, mint ahogy az anyám is mondta mindig, amikor valami rossz fát tettem a tűzre. Ez pedig nem csak duplán, de triplán rossz érzést kelt bennem, annak fényében meg különösen, hogy magam sem tudom, szólítottam-e egyáltalán valaha így szemtől szembe a keresztnevén a szüleimet. Nem hinném, erre a saját tíz éves lányomtól most ezt kapom?
Amikor pedig egy laza vállvonást követően hátat fordít nekem és megy, mint aki jól végezte dolgát, az állam valahol a patak partján koppan a földön... Bele is telik néhány pillanatba, mire feleszmélek a nagy pofára esésből, hogy hogy kinyílt a kiscsaj csipája, és utána indulok, átkelve a patakon, nem sok sikerrel...
De ez csak víz! Ettől azért több kell ahhoz, hogy megállítson, vagy lerázzon, pláne, hogy a töpszli kis lábaival valószínűleg nem juthatott messzire, annyi időt azért nem csesztem el – és nem is kell sok idő, talán néhány perc, hogy a nyomára bukkanjak, igaz, az alatt is öregedtem legalább öt évet. Ha ez alatt a néhány nap alatt nem kezdek el őszülni, komolyan... akkor soha!
- Rosie... – veszek egy mély levegőt, miközben megpróbálok lehiggadni, de a fenébe is, rohadtul nem megy! Már csak attól az egekben a vérnyomásom, hogy a szüleimre se bízhatom nyugodt szívvel a lányomat, mert ilyen lazán hülyére veszi őket a tíz éves unokájuk. Mégis mi történt volna, ha nem botlunk egymásba itt az erdőben? Ha eltéved? Ha nem talál vissza a táborba? Vagy ha másikba...? Inkább bele sem akarok gondolni, hány lehetséges módon torkollhatott volna tragédiába az esztelen ötlete.
- Nem kérek törölközőt, köszi. Meleg van, majd megszáradok. – legyintek végül, közelebb sétálva, legalábbis addig, amíg érzékelem, hogy engedi, és nem menekül tovább előlem. Mert eszem ágában sincs elzavarni, ám amiket közben a fejemhez vág, nos, láthatja rajtam, hogy nem esnek épp jól a szavai.
- Akkor csak egyet árulj el, kicsim: ha mindenki olyan jól megért téged, sokkal jobban mint anya vagy én, akkor hogyhogy most itt vagy és nem Clem nénikédnél? Vagy mentél a nagyiékkal? – kérdezek vissza, rávilágítva egy apró logikai bukkanóra a szavaiban. Hisz maradhatott volna, plusz néhány nap, amikor nem kell elviselnie minket, idegesítő szülőket, bárki örömmel látta volna. Ha a húgom nem is, anyámék biztosan.
- Anyád valójában nem is tud arról, hogy itt vagy, igaz? – nézek rá kérdő tekintettel, választ várva, és lehetőleg az igazat az előbbi füllentése után, bár ettől függetlenül biztos, hogy egy telefont megejtünk felé. Hogy a kisasszony vagy én, azt meg majd meglátjuk, de egyszerre csak egy problémát, ahogy mondani szokták.
- Mondd, Nyuszifül, mit szeretnél? Vagy mit vársz tőlem, mit tegyek, hogy ne legyél ilyen kis pukkancs? Mert itt hagyni biztosan nem foglak, előbb visznek viszva a vállamon a táborba, mint valami visítozó zsák krumplit, hadonássz akármennyire is, még ha nem is várok különösebben a közönségre, szóval... térjünk a tárgyra. Itt a lehetőség, hallgatlak. – váltottam át komolyabb, tárgyaló hangnemre, hátha ezzel a stratégiával több sikerrel járok.

■ ■  edi  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Szomb. Szept. 02, 2017 12:47 am

Nyuszifül && superhero dad

Válasz helyett csak egy kisebb grimasszal és szemforgatással kell beérnie, mert választ tőlem aztán nem fog kapni.  Még mit nem! Nem fogok pacsirtamadárként dalolni neki, főleg nem azok után. Eleve ha az ember örül, akkor a sok ellenére is képes mosolyogni a másikra, de apa nem mosolygott, inkább úgy nézett rám, mint aki nem hiszi el, hogy képes voltam itt megjelenni. Aww, pedig ha tudná apa, hogy mire voltam még képes. Egy szerződést aláíratni anyával a tudta nélkül, hogy aztán Párizs nagyját a képeimmel borítsak majd be pár héttel később. Azt hiszem túlzottan is alábecsültek, nekem pedig nem is kell több, hogy faképnél hagyjam, és inkább egyedül vágjak neki az erdőnek. Annyira csak nem fogok tudni eltévedni, hogy ne találjak ki innen. Egyébként is, ha itt ragadnék, akkor tudok világítani, van ruhám és elemózsiám is és itt van Speedy, így akkora baj csak nem érthet. Előbb vagy utóbb tuti kikeverednék innen.
Hamarosan viszont újra szemben állunk egymással, mintha csak egy láthatatlan határvonal húzódna kettőnk között, amiket még bástyák is védenek, legalábbis engem biztosan, mert miért kellene elhinnem bármit is nekik? Eddig is egészen remekül hazudtak, ahogyan azt se értem, hogy miért most romlik el minden, amikor végre apa is igazán velünk van. És látom, nem tagadhatják azt, ahogyan nagy ritkán még mindig egymásra néznek. Lassan fújom ki a levegőt és megrázom a fejemet is és kitárom a kezemet, hogy mégis mit szeretne. A nevemet még én is ismerem és félhetően még nem eléggé húztam fel, mert nem Rose-nak hív, amit csak akkor használtak mindig is anyuval, ha túlzottan mérgesek voltam rám.
- Ahogy gondolod. – felelem totálisan higgadtan, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, közben pedig Speedyt továbbra is magamhoz ölelem. Néha azt kívánom, hogy bárcsak igazi lenne, akkor legalább egy „személy”, aki mindig velem lehetne. Amikor meghallom apa szavait, akkor kicsit meglepetten pislogok, majd egy apró sóhaj is kiszalad az ajkaim között.
- Ez tényleg nem egyértelmű? – kérdezem meg úgy, mint aki tényleg nem érti, mit nem lehet ezen a helyzeten érteni. Vissza akarom kapni az én szuperhősömet, de minek is erőlködök, ha még ezt se képes észrevenni. – Clem néninek be kellett mennie dolgozni, kapott valami sürgős ügyet, hiába akart kihátrálni nem engedték meg neki. – kezdek bele végül a mesébe, ha már a legegyértelműbb dolgot nem veszi észre, akkor kapja azt, ami történt valójában. – Nagyiéknak meg programjuk lett volna. Ha nem jövök ide, akkor ők lemondják azt, amire már hetek óta készülnek, de persze ezt honnan tudhatnád, mert el vagy foglalva a saját kis világoddal és azzal, hogy miként tegyetek mindent tönkre, mit sem törődve azzal, ami zajlik körülöttetek élőkkel. – pillantok rá teljesen komolyan, majd a karomat is összefonom maga előtt. Tessék megkapta azt, ami történt. Anyához meg nem akarok menni, mert miért akarnék? Azért, hogy újra abban a boltban ücsörögjek, itt legalább valami történik is. – Mert gondoltam, ha már tönkre ment a nyaram miattatok, akkor ennyi kijár nekem is, hogy még élvezzem kicsit és nem akartam azt, hogy a nagyszüleim miattam mondjanak le egy olyan dolgot, amit annyira vártak, mert én nem vagyok önző. – nem kedvesen csendül az utolsó szó az ajkaimról, de talán megérti apa is, hogy rájuk értem azt az egy dolgot, mert azok. Nem foglalkoztak azzal, hogy miként élem meg igazán ezt az egészet és láss csodát, most próbáljanak meg majd életben maradni abban az özönvízben, amit elindítottak ezzel.
- Nem, nem tud róla. Nem értem mi ebben olyan meglepő, hiszen olyan jól egyetértettetek abba, hogy nincs beleszólásom, akkor miért is érdekelne a véleményetek, ha az enyém már nem érdekel titeket? – kérdezem minden kertelés nélkül, mert lehet még csak 11 éves leszek rövididőn belül, de attól még nem vagyok hülye és a szavaik mélyebb sebeket okoznak, mint esetleg az, ahogyan marják egymást. Régebben érdekelte őket az, amit gondolok, még a legapróbb dolgokról is, de most? Mintha csak egy láthatatlan személy lennék, akit ide-oda pakolhatnak a sakktáblán.
- Ha megteszed, akkor is mi a garancia, hogy nem rontasz a helyzeten? Fogalmatok sincs, hogy mi jár a fejemben, vagy mit érzek, vagy éppen meddig mennék el és ez azért biztosan ijesztő lehet, vagy tévednék? – közben pedig végig apát nézem, de ha már őszintén akart beszélni, akkor legyen. A hangom nem remegett meg, pedig nem volt könnyű beszélni. – Amennyiben megteszed, akkor biztosan nem adok nagyi kedvenc sütijéből. – villantok egy igazán sunyi mosolyt, mintha csak a sütivel akarnám lekenyerezni őt. Az egyik lábamról a másikra helyezem át a testsúlyomat és úgy teszek, mint aki elgondolkozik az egészen. A tájat fürkészem rövid ideig, majd végül ismét ráemelem a pillantásomat, amiben a szomorúság és az elszántság is egyszerre csillan meg. - Tényleg nem tudod, hogy mit kérnék tőled, apu? – kérdezem meg végül alig hallhatóan, de várok egy vagy két percet is, ha kell a válaszára várva. Ha felel, vagy amennyiben nem felelne, akkor is megszólalok végül. – Azt akarom, hogy küzdj és ne tégy úgy, mintha tényleg ez lenne a legjobb, mert ha ez a legjobb, akkor miért nem boldog senki se? – világítok rá az egyik legalapvetőbb dologra, amit a nagyival is annyiszor megtárgyaltunk már. Váltak már el barátaim szülei is, de ott mégis boldogok voltak a szülők és még Tiffany is, de itt? Ebben a családban mindenki szenved, így arra még nem gondoltak, hogy netalán rossz helyen keresik a megoldást? – És ne gyere azzal, hogy azért mert túl friss minden, mert ez nem kifogás. Boldog vagy? – teszem fel végül egyenesen neki szegezve a kérdést, ha pedig megpróbálna még közelebb jönni, akkor hátrálok pár lépést. Gyerünk apa felelj őszintén, mert én látom a szemedben azt, hogy nem vagy az és nem azért, mert itt vagyok, hanem azért, ami történik a családdal. Látom a szemeitekben…


■ ■ Beside You || Father&Daughter ■ ■  edi    ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Szomb. Szept. 02, 2017 6:51 pm

Nyuszifül && Apu

Érdekel is a törölköző, vagy hogy csurom vizes vagyok és lassan kisebb tócsa gyűlik alám, jelen helyzetben sokkal inkább leköt az, hogy mi a fene ütött a lányomba. Mert az egy dolog, hogy a válás eddig is megviselte, de ez továbbhaladott lázadó viselkedés, amit mostanában kezdett, mit ne mondjak, egészen újdonság számomra, nem is igazán tudom, hogy hogyan közelítsek felé.
- Nem mondanám, arról nem is beszélve, hogy tőled szeretném hallani. – nem pedig én magam kitalálni azt, hogy vajon mi és mennyi igaz abból, amit Rosie most előadott nekem a meséiből. Remélem, hogy ezúttal már tényleg az igazat mondja, és bár bele tudnék kötni – még szép, mibe nem tudnék?! – de hagyom, hadd mondja végig, ha már én kértem erre.  Kapom is az ívet rendesen, amiért egyrészt roppant pocsék szülőnek érzem magam, hol pedig csak a fogam szívom, hogy a fenébe is, ez a viselkedés normális esetben nem később kezdődik a tiniknél? Oké, hogy az én kislányom már tizenegy lesz, de... akkor is értékeltem volna a dolgot. Tudom, ez sem kívánságműsor, mint sok más.
- Sajnálom, ha így érzel miatta. Meg tudom érteni, nem ez lesz a kedvenc nyarad, az enyém se, de kicsim... attól félek, ez a rossz hírek sajátja. Ha később mondjuk, akkor meg a szülinapodat, a karácsonyt, vagy a húsvéti szünetedet rontottuk volna el vele. – és valljuk be, az sem lett volna semmivel sem kellemesebb, és most csak az ő fontos dátumait tartottam szem előtt, a mi, vagy a rokonok egyéb szülinapja számottevő a képletben. Ha előbb, vagy később mondjuk, az sem sokat javított volna, úgy érzem.
- Azért, kisasszony, mert mi vagyunk a szüleid. Ráadásul felnőttek, akik többet láttak, talasztaltak a világból, mint te, de minek is magyarázom? Majd ha te is szülő leszel egyszer, megtudod. Anyát pedig mindenképp felhívjuk, hogy itt vagy, mielőtt még halálra aggódná magát érted. – pláne, ha esetleg a fülébe jut, hogy se a húgoméknál, se anyáméknál nincs a gyerek.  Alapból Rosie nála lett volna a következő néhány napban, amíg én itt vagyok Annecy-ben, szóval jogosan lehetne dühös ő is a történtek miatt.
- Semmi, de úgy érzem, hogy bármit csinálok, így is, úgy is rontok rajta. – közlöm vele, hátha veszi a lapot, milyen kezelhetetlen lett mostanában, nem csoda, hogy azt se tudom, mihez kezdjek igazából, azzal kapcsolatban pedig, hogy mennyire ijesztő ez az új „megszállottsága” és kalandvágya, inkább nem mondok semmit. Eszem ágában sincs tovább bátorítani.
- Nyuszifül, tudod, hogy a nagyi sütijével nem ér zsarolni. – szűkülnek össze a szemeim, jegyzem meg tettetett komolysággal, bár tény, hogy legyen akármilyen csapnivaló a viszonyom a szüleimmel, azt kénytelen vagyok aláírni, hogy még mindig imádom anyukám süteményeit...  Hiába, van, ami sohasem változik.
- Tippem az van, de nem találgatni szeretnék, hanem tőled hallani. – arról nem is beszélve, hogy a világ minden pénzéért sem szeretnék ötleteket adni neki, már csak azért se, mert elég kreatív ő anélkül is...
Nem is vagyok hajlandó többet felelni, amíg meg nem szólal, akkor is csak hallgatom, egy fáradt sóhajjal kieresztve a levegőt a tüdőmből... Érzem, hogy valahol igaza van a csöppségnek, vagy legalábbis, hogy mire akar rávilágítani, de sajnos ennyire nem egyszerű a helyzet. A baj csak az, hogy mégis hogyan magyarázzam el ezt az egész helyzetet gyereknyelvre lefordítva úgy, hogy egy tíz éves is megértse és elfogadja? Mert kétlem, hogy a párkapcsolati problémák lélektana, vagy a modern jogrendszer rejtelmei különösebben lázba hoznák.
- Nem mondanám túlzottan, hogy az vagyok. Ahogy gondolom te sem, nem igaz? – ismerem be végül, akármennyire is igyekeztem mindig elrejteni előle a problémáimat, hisz miért az ő vállát nyomják gyerekként? Azonban tekintve, hogy egy ideje mondhatni egy csónakban evezünk gondok terén, most mégis inkább az őszinteség mellett döntök, a költői visszakérdezésemre pedig választ sem várok igazából...
- Mondd cska, Rosie, emlékszel arra az apró üvegzsiráfra, amit még pár éve hoztam neked Afrikából? Amit annyira szerettél? – kérdezek rá, némi hatásszünetet tartva, amíg megbizonyosodok róla, hogy tudja, melyikről beszélek – És arra, amikor egyszer véletlenül lelökted a polcodról, pedig csak egy könyvet szerettél volna visszarakni a helyére? Hiába szeretted, hiába vigyáztál rá, mégis leesett, és darabokra tört... És hiába próbáltuk megragasztani, még sem sikerült. – túl sok, és túl apró szilánkra tört, amiket nem is tudtunk helyesen összeállítani, amit pedig sikerült, talán a testet és a nyakát, az is csúnya volt, hisz nem csak a repedések, de a ragasztó is meglátszódott, a korábban egyenletes, sima felület is ragadós és érdes maradt – Azt hiszem, valami hasonló lehet az is, ami anya és köztem történik. Sajnos nem lehet mindent megjavítani, akármennyire is lenne jó. – teszem hozzá csendesen, majd végül közelítek néhány lépést a csöppség felé, de csak azért, hogy az egyik kidőlt fa törzsére lerogyhassak. Remélhetőleg nem fogom elüldözni, sőt... ha úgy tartja kedve, akár még csatlakozhat is, ha már ilyen felnőttesen tárgyalunk.

■ ■  edi  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Szomb. Szept. 02, 2017 7:40 pm

Nyuszifül && superhero dad

Csak lemondóan sóhajtok, majd kisimítom az arcomból az összekócolódott tincseimet.  
- Szeretném visszakapni az édesapámat! – elég határozottan csendül a hangom és közben mélyen a szemébe nézek. Ha eddig nem fájt neki egyetlen egy szavam se, akkor most biztosan fájni fog. Ez volt-e a célom? Magam sem tudom, de talán igaz a mondás, hogy az őszinteség legtöbb esetben túlzottan is fájó dolog. Ezt kerestem itt, vissza akartam kapni azt, ami egykoron volt, nem pedig részben egy idegent látni benne vagy éppen anyában. Mert lehet hülyeség, vagy gyerekes, de mégis sokszor úgy éreztem, hogy már nem tudom kicsodák ők. Ők nem a szüleim, mintha csak elpárologtak volna azok az emberek, akiket én ismertem.
- Itt nem erről van szó! – dobbantok még egyet a lábammal, amit talán utoljára 5 éves koromban tettem meg, amikor közölték, hogy iskolába kell mennem. - Nem a rossz hírről van szó, hanem arról, hogy mindent elpusztítotok magatok körül! - Tényleg nem látják?! Ne, és ne jöjjenek azzal, hogy én dramatizálom túl, mert nagyiék is szomorúak miatta, ahogyan Clem is aggódva nézi a történéseket. Még akkor is, ha nem szólnak bele!
- Egyszer talán azok voltatok… - motyogom az orrom alatt és kicsit megpiszkálom az avart a lábammal, de nem nézek apára. Vélhetően nem egy ilyen mai napra számított, de ő akarta az őszinteséget, most megkapja, vagy inkább visszavonná ezt a kijelentését? – Még se vagytok bölcsebbek, hiába éltek régebb óta! Csak gyáva nyulak vagytok, akik nem tőrödnek semmivel se, csak magukkal! Azt csinálsz, amit akarsz! – nem érdekel, hogy felhívja-e anyát, vagy nem. Nem érdekel már semmi se. Csak el akarok szaladni innen. Nem akarok apa előtt sírni, nem akarok már itt se lenni. Inkább vittek volna nagyiékkal és felejtettek volna azon az idegen helyen. Ott legalább azért lenne rossz minden, mert nem ismernek és nem más miatt.
- Mert talán mindig rossz irányba keresgélsz, rossz útra tévedtél! – mondom teljesen komolyan, mert tényleg úgy érzi, hogy jó úton sétál? Ha jó úton van, akkor miért nem fogom se az ő kezét, vagy éppen anyáért? Miért sétálunk mind a hárman külön? – Vagy szerinted minden így jó, ahogyan van? Netán már Samuel az új családod? – csúszik ki az ajkaim között. Először sokkolt az, hogy ott van, de igazából egészen megkedveltem. Nem sokat beszéltünk még, de igazán remek srácnak tűnik, de ezt apának nem kell tudnia. Hadd főjön csak a feje még eme kérdésem miatt is.
- Miért ne érne? Ti másképpen csináljátok, én csak ezzel tudok zsarolni. – rántom meg a vállaimat könnyedén. Ha nem tetszik a zsarolásom, akkor nem muszáj beszélgetnie velem. Majd meghúzom magamat Dominál, vagy éppen másoknál. Majd vágok cuki arcot és tuti valamelyik faházba befogadnának.
- Boldognak tűnök? Ilyen voltam az, amikor boldog voltam? – kérdezem meg úgy, mint aki nem is érti apa költői kérdését, miután beavattam részben a dolgokba, de ha azt hiszi, hogy képes vagyok elfogadni azt, hogy nem boldogok, akkor tévednek. Talán csak túl sok minden kavarok bennünk is, ahogyan bennem. Lehet csak egyszer ki kellene adniuk magukból és utána jobb lenne. Legalábbis hallottam ilyet, amikor nagyiék is beszéltek róluk. Nem sejtették, hogy az ajtó túloldalán én állok.
Amikor ő leül, én akkor is állva maradok jó pár méterre tőle. Bólintok egy aprót, majd csendesen hallgatom azt, amit mond. Nem mondom azt, hogy nem értem mire akar kilyukadni, de akkor se tartom fairnek, hogy ezzel próbál meg meggyőzni. Ez rajtuk áll, nem pedig azon, hogy az üveg miként tőrt ketté, vagy mi mennyire vagyunk ügyesek. – Ez hülyeség! – bukik ki belőlem pár perces csönd után pontosan olyan gyermeki daccal, ami várható. – Azt is meg lehetett javítani, csak egy-két darabja hiányzott. Mi lesz akkor, ha a nem megjavítás miatt még több darab fog hiányozni? Vagy ha meg se próbálod igazán,  akkor sose fog kiderülni... – pillantok rá kérdőn, mert vélhetően nem érti, hogy részben magamra gondolok. Mert tényleg azt hiszik, hogy csak úgy el fogom viselni sokáig ezt az állapotot. Lehet rövid időre képes lennék összepakolni és éjszaka elmenni nagyiékhoz. Ők be fognak fogadni bármikor és megvédenének anyáéktól is, bármennyire üvöltenének. Kezdtem úgy érezni, hogy ha ez a háború tovább tart a családban, akkor itt nem lesz nyertes oldal, mert mindenki el fog vérezni. Történelemből már úgyis sok mindenről tanultunk. Végül lassan közelebb sétálok apához és aprócska kezem arcára siklik. Lassan simítok végig, de nem ülök le. Ha lefelé nézett, akkor csak felemelem a fejét, hogy rám nézzen. – Emlékszel arra, hogy miként ismerted meg anyát? Arra a történetre? – kérdezem meg kíváncsian, ha pedig felelt, akkor folytatom tovább. – Az se ment könnyedén, küzdenetek kellett a boldogságotokért, mindig ezt meséltétek nekem. Talán anyának túlzottan fájt az, hogy nem vagy velünk, ahogyan nekem is, de én mindig megpróbáltam a sok jóra gondolni, amit teszel, vagy amikor végre velem voltál azokra az időkre. Nem pedig azon rossz érzésekre, amiket a hiányod okozott. Ha nem küzdőtök, akkor én se lennék most itt, vagy ha én nem küzdök, nem?  - utalok itt arra, hogy koraszülött vagyok, majd egy apró puszit nyomok apa homlokára, ahogyan ő tette mindig velem kicsiként. – Nem várhatod el azt, hogy más küzdjön azért, amit nehezen tudsz elengedni.  – ezt mindig ő mondta nekem, amikor fel akartam adni az álmaimat. - Törjetek, zúzzatok, ha attól jobb lesz, de ne felejtsétek el, hogy vannak olyan dolgok, amikért küzdeni kell, még akkor is, ha nehéz megtenni, vagy sokszor kudarcba fulladt. Főleg, ha nehezen engeditek el. – pillantottam rá komolyan, majd mielőtt elkaphatott volna, azelőtt ismét pár lépésnyire voltam már tőle. Na jó, részben nagyiéktól hallottam hasonló dolgokat, de ha már hallottam, akkor miért ne használhatnám fel? De tényleg! – Mert mire esetleg egyszer felébredtek, addigra késő lesz és mindent elveszítettek, ami valaha jó volt az életekben. – teszem még hozzá, majd pedig magamhoz ölelem Speedyt és sietve pillantok a hátam mögé, mint aki azt fontolgatja, hogy mindjárt neki iramodik ismét az erdőnek. Talán tényleg arra vágytam. Elveszni az erdőben és egyedül lenni, hogy meg tudják, hogy milyen érzés lenne nélkülem az életük.

■ ■ Beside You || Father&Daughter ■ ■  edi    ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Csüt. Szept. 21, 2017 6:49 am

Nyuszifül && Apu

Nem is tudom, hogy meglepődjek, vagy megsértődjek, amikor meghallom a lányom szavait... hisz mondhatnám, hogy ez is én vagyok, de sejtem, hogy arra gondol, aki mondjuk egy évvel ezelőtt voltam. Kár, hogy ez nem ilyen egyszerű, ugyanakkor ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak a fejében, akkor megerősíteném a sejtéseiben: igen, valóban fáj, hogy ilyet kell hallanom tőle.
- Hanem akkor miről? – kérdezek vissza, a hisztis dobbantása láttán meg csak fentebb vonom a szemöldököet, komolyan, megint ez lesz? Vagy mindjárt hanyatt vágja magát a földön és úgy is fog toporzékolni mellé, mint ahogy ovis korában is csinálta?
- Ne beszélj butaságokat, attól, hogy anyáddal válunk, még nem dől össze a világ. Nem pusztítunk el mindent, sőt! Vagy jobb szeretnéd, ha együtt maradnánk és végleg megutálnánk egymást? – próbálom más megvilágításba helyezni számára a dolgokat, de az eddig hallottak után képzelem, hogy mennyi hatása lesz. Nem is értem, miért próbálkozok még mindig... talán mert a lányom, mást már rég itt hagytam volna, hadd mondja magának!
- Ezek szerint már nem tekintesz annak minket? – veheti akár költői kérdésnek is, attól, hogy ő kerüli a szemkontaktust, én egy pillanatra sem fordítom el a saját tekintetemet róla, amikor pedig meghallom az újabb kirohanását, csak újfent sóhajtok egyet, fáradtan engedve ki az elhasznált levegőt – Lehet, Rosie, de próbálkozunk! Az pedig nem igaz, hogy csak magunkkal törődtünk volna, akármennyire is látod így. – jegyzem meg némi keserűséggel. Próbáltunk olyan megoldást találni az anyjával, ami sok rossz közül talán a legkevésbé rossz, és elhiszem, hogy nem elégedett ezzel a megoldással, de amit ő akar, az ellen meg ketten vagyunk az anyjával. Azzal vádol, hogy tönkre tettük az életét a döntésünkkel, de ha csak az ő kedvéért erőltetnénk az együtt élést, azzal nem ugyanúgy tönkre tennénk?
- Lehet, én is ember vagyok, hibázhatok. Mert szerinted milyen irányba kéne keresgélnem, ha ennyire nyilvánvaló, csak én nem látom? – érdeklődők, ha már annyira szakértő a témában, akkor ne kíméljen! Az anyját meg majd bízza rám, majd felhívom akkor, mielőtt szívrohamot kapna, hogy a lányáért menne, annak meg nyoma veszett.
- Ez nem volt szép tőled. – jegyzem meg komolyan a Samueles megjegyzésére, annak fényében meg pláne, amit még ő sem tudhat, sőt, biztosra én se. Hogy lehet, valóban ő is a családunkhoz tartozik... Te jó ég, ha tényleg igaz, hogy fogom én ezt közölni velük?
Poénnak szántam a sütis megjegyzésemet, úgy tűnik, a kisasszony véresen komolyan gondolta. Ahhoz azért elég öreg vagyok, hogy komoly témákban ne legyen valódi zsarolási alap a sütemény, szeressem akármennyire is édesanyám süteményeit, ettől függetlenül azonban különösebben nem örülök neki, hogy nem kaptam belőle.
- Nem mondanám. – azt annál inkább, hogy abban a naiv hitben éltem, hogy van még pár éven a kamaszkori lázadókora előtt. Bebizonyosodott, hogy tévedtem, de mit mondhatnék? Sajnálom? Csak magamat ismételgetném, annyiszor mondtam már az elmúlt napokban, hiába. Ez az egy már úgy sem osztana vagy szorozna.
Inkább leülök a mellettem lévő, kidőlt fatörzsre, és megpróbálom valami szemléletesebb példával ráébreszteni a lányomat arra, hogy mi a helyzet az anyjával és velem, de miért is nem lepődök meg azon, amikor megint egy szempillantás alatt hurrog le? Csak szó nélkül temetem a tenyerembe az arcomat. Könyörgöm istenem, adj türelmet...
- És mi van akkor, ha nem tudod, hogyan javítsd meg? Vagy közben csak még nagyobb kárt teszel benne? Hisz sokkal törékenyebb, sérülékenyebb az egész, közel sem bír ki annyit, mint korábban. Egy rossz mozdulat, és megint minden darabjaira hullik, mígnem ha túl sokat próbálkozol, akkora kárt teszel benne, hogy esélyed sem lesz megjavítani. – válaszolok a lányam szavaira, ha ilyen filozófikus vitaestet akar tartani, rajtam aztán ne múljon, vitázni azt mindig is tudtam... maximum annyiból nem érzem fairnek, hogy minden szavamra egy szempillantás alatt áll elő valami új ellenérvvel...
Csak kíváncsian figyelem, ahogy Rosie közelebb sétál, amikor pedig megérzem a kezeit az arcomon, csak kíváncsian pillantok fel rá - Elég kínos lenne, ha nem emlékeznék, nem igaz? – igazából választ sem várok rá, egyértelmű, hogy emlékszem, ahogy azt ő is jól tudja. Ellenben amíg a szavait hallgatom, akaratlanul is lesütöm a tekintetemet, hisz pont sikerült rátapintania az egyik igencsak fájó pontra, akármennyire is volt szándékos, vagy éppen véletlen. Tisztában vagyok vele, hogy Léának milyen nehéz lehetett, hisz tulajdonképpen azért válunk, mert megelégelte a távolléteimet, de a fenébe is... miért nem az anyjának mondja ugyanezt? Mégis, mi a fenét tudnék csinálni én, hogy meggondolja magát, amit eddig nem próbáltam?
A homlokomra kapott puszitól akaratlanul is elmosolyodok, miközben hallgatom a lányom tanácsait, de a fenébe is, könnyű valamit megígérni, vagy mondani, kivitelezni már sokkal nehezebb, ahogyan ez is! És az igazat megvallva, azok után, ahogy most állnak a dolgok, már abban sem vagyok biztos, hogy akarnám... Persze, amikor kibukott a válás, megígértem volna szokásomhoz híven bármit, csak gondolja meg magát a nejem, de így, ennyi hónapnyi marakodás után? Azt sem tudom, van-e egyáltalán olyan dolog, amitől meggondolná magát, ha már eddig is olyan elszántan kitartott az elhatározása mellett, ami ellen még az én igyekezeteim is kevésnek bizonyulnak.
Rosie felé nyúlnék, hogy magamhoz öleljem, de ismét gyorsabbnak bizonyul, mint én, így aztán csak egyedül ücsörögve nézem, ahogy elhátrál néhány lépésnyit. Más helyzetben már pattannék is, hogy elcsípjem, a karjaimba zárjam, és addig csiklandozzam, amíg teljesen ki nem fárad, de a mostani hangulat miatt azt hiszem, annyira talán nem meglepő, hogy inkább nem kísérletezek ilyesmivel, mielőtt még balul sütne el.
- Egy válás még nem minden, Rosie, akármennyire is érzed most így. Elhiheted, hogy én sem örülök neki, de nincs mit szépíteni rajta, ezt csúnyán elszúrtam.

■ ■  edi  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Csüt. Szept. 21, 2017 9:23 am

Nyuszifül && superhero dad

- Miért, már most is utáljátok egymást... – felelem minden hezitálás nélkül, mint aki képtelen ráharapni a nyelvére, de legalább őszinte vagyok. Arra tanítottak, hogy legyek az, hát tessék, akkor megkapják, ne érje szó a házat. Az más kérdés, hogy vannak titkaim előttük is, de kinek nincs? – Tényleg nem a világ vége lenne? Azért szomorúak nagyiék, azért aggódik Clem? Ti tényleg nem látjátok azt, hogy a környezetetekre milyen hatással van, vagy csak ennyire nem érdekel titeket? – fontam össze magam előtt aprócska karomat, de nem érdekelt, ahogyan az se, hogy ezt vélhetően nem egyedül apának kellene szegeznem, de ő van itt. Ő vele tudok beszélni és ő szúrta el részben a dolgokat.
Amikor meghallom a költői kérdését, akkor rápillantok amolyan nézéssel „Szerinted?”. Nem, nem tudok teljesen úgy tekinteni rájuk, mert ahol egykoron menedéket kaptam vagy szeretet, ott mindent leledzik, de ez a kettő dolog a legkevésbé. Ők döntöttek úgy, hogy önzőek lesznek és inkább cselekszenek úgy, amiről azt hiszik jó dolog, de közben meg nagyon nem. – Tényleg próbálkoztok? Nekem nem úgy tűnik, mert még a büszkeségeteket se tudjátok feladni, hogy más segíthessen rajtatok, inkább menekültök. – hangom szomorúan csendül, de akkor is ezt gondolom. Nem fogom megváltoztatni a véleményemet. Arra neveltek, ha valamit nem tudok, vagy egyedül nem megy, akkor kérjek segítséget, forduljak bizalommal mások felé, másoknál is segített, nem mindenkinek, de vannak olyanok, akiknek a szüleinél jót tett. De ők? Még meg se próbálják, de azt állítják, hogy mindent megtettek…
- Tényleg nem tudod? Édesapám tudná. – bukik ki ajkaim között meggondolatlanul pár szó, hiszen ő tényleg tudná, hogy mit kellene keresnie. A családját, a régi emlékekbe kapaszkodna és erőt merítene, legalábbis ilyennek ismertem meg őt, de most… Érzem, hogy egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, amit sietve söprök le, mert nem akarom, hogy végig folyjon az arcomon, miközben szorosan ölelem magamhoz a plüssömet. – A családodat… - mondok csak ennyit, majd lesütöm a szemeimet, nem várok választ rá, de talán végre ő is rájöhetne, hogy mi minden vagyunk, csak már egy család nem. Ez a család darabokra hullott, hárman vagyunk és talán mind a hárman más irányba futnánk, ha tehetnénk. Ők megtehetik, én pedig nem, helyette csak a két táv között kell ingáznom, pedig nem akarok.
- Mert tőletek minden annyira szép és fair. – forgatom meg a szemeimet, miközben megrántom a vállamat. Nem kell tudnia azt, hogy semmi bajom nincs Samuel-el. Sőt, igazán kedvelem és simán el tudnám képzelni a bátyámnak, de ezt megtartom továbbra is magamnak, helyette inkább oda is tüskéket növesztek másodpercek alatt, ahova én se hittem volna, hogy fogok.
Ő leül, én pedig állva maradok. Nem akarok leülni, el akarok szaladni. Talán nem is kellett volna idejönnöm. Meg kellett volna várnom, amíg nagyiék elmennek és csak úgy neki vágni a világnak. A zsebpénzem nálam volt, valameddig biztosan eljutottam volna. Mennyivel lehetne ridegebb úgy a világ, mint amennyire most az? Akkor legalább nem látnám azokat a személyeket se, akiknek az ölelésébe fúrnám magam, akiktől várnám azt, hogy a könnyeimet letöröljék, mert most? Most látom őket, de még se tudnák letörölni, mert miattuk újabb és újabb jelenne meg…
Csendesen hallgatom azt, amit mond és közben a lábammal, vagyis a cipőmmel a földet piszkálom. Hallom, amit mond, de hirtelen nem is tudom, hogy nevetni szeretnék lemondóan, reménytelenül, vagy inkább sírni… úgy, mint még talán sose, hiszen hosszú ideje próbálom elrejteni a könnyeimet, de most úgy érzem, hogy ha ez így megy tovább, akkor nem fogom tudni sokáig.
- Nem te mondtad mindig, hogy segítséget kérni nem szégyen? Sokkal inkább az szégyen, ha nem tesszük meg és emiatt feladunk valamit? Ha nem tudod mit hogyan javíts meg, akkor kérj segítséget olyantól, aki talán tudhatja. Kudarcot vallottál te és anya is, vagy miként mondják… - emelem rá óvatosan az íriszeimet, majd pár másodperc erejéig habozok, mint aki csak fel akarja mérni, hogy folytassa-e vagy ne a dolgot, de igazából mit veszíthetek? Jó bulinak tűnt idejönni, de inkább volt már most borzalmas, mintsem jó, így sokat nem ronthatok már a helyzeten. – Miért hagyod inkább azt, hogy kicsússzon minden a kezed közül, amit valaha szerettél és amiért minden egyes nap felkeltél? Miért nem adod fel a büszkeséged és fogadod meg a saját tanácsodat, amire engem is neveltél? Nem szégyen, sőt, talán még én is büszkébb lennék rátok, ha megtennétek, mintsem azért, amit most műveltek. – vallom be, miközben egyhelyben toporgok, mert sose hittem volna, hogy egyszer ilyen helyzetben fogok kerülni. Egyszerre akarok újra gyerek lenni és nem is. Meg akarom jobban érteni a dolgokat, de még se megy teljesen, de legalább kimondom azt, amit gondolok és ez csak nem rossz? Vagy igazából magam sem tudom és talán nem is érdekel. Nem akarok hallgatni, nem akarom elfojtani azt, amit érzek. Csak szabadjára akarok engedni hirtelen mindent, mintha abban reménykednék, hogy akkor jobb lesz, de nem jobb.
Amit teszek az automatikusan jön, mintha abban hinnék, hogy egy puszi vagy egy érintés helyre hozhat bármit, hogy végre ráébredhet ő is arra, hogy ez így nem jó, vagyis ezt ő is tudja, de inkább arra rájön, hogy végre tennie kellene valamit. Mielőtt viszont karjaiba vonhatna sietve hátrálok meg pár lépést. Nem akarok ott lenni, miközben akarok. Ez túl bonyolult és fájó, mert hirtelen úgy érzem egyedül vagyok, de közben meg nem is. Ez a kettőség pedig sose fájt még ennyire, mint mostanában fáj.
- Talán számotokra nem, azt hiszitek talán, hogy majd találtok mást, boldogok lehettek így, de rajtatok kívül élnek még páran, akik többé sose lesznek igazán boldogok!!! – hangom talán túlzottan is rideg, ahogyan csendül. Szerintem sose ütöttem meg hasonló hangszint, ahogyan most se akartam, egyszerűen csak így sikerült. – Akkor hozd helyre!!! – kiáltom el magam, miközben meg is remeg a hangom, hiszen a könnyeim már patakokban folynak, de még ez se érdekel. Mielőtt lecseszhetne, vagy rájöhetne, hogy sírok azelőtt sietve fordítok hátat, hogy a faágak alatt átbújva olykor elkezdjek megint futni. Pár lépés után megcsúszom, de szerencsére sikerül talpon maradnom. Nem sok mindent látok, hiszen a könnyeim miatt eléggé homályos a világ, így jó párszor karistolnak az ágak, rúgok bele az avarban megbúvó kövekben, vagy ágakba, de nem érdekel, hogy kiszakad-e a ruhám, vagy mennyi sebet szedek össze. Egyszerűen csak megyek előre, lehetőség szerint olyan szakaszt választva, ahol apa se tehet előnyre szert, mert nagyobb darab és több a növényzet is. Amikor meglátom a patakot ismét, akkor megtorpanok a partján, de aztán hallom a közeledő lépteket, talán kiáltásokat is, mire magamhoz ölelem még inkább Speedyt, majd elindulok a patakon átvágva, de az egyik kövön megcsúszom, mire könnyedén csobbanok a vízbe. A könnyeim egyre inkább hullnak, a testem rázkódik a sírástól, de nem mozdulok meg. Fáj a lábam, és a kezem is, mert vélhetően több helyen is felsértettem, de még se érdekel. Csak ülök a patak közepén, a lábamat felhúzom, átölelem és hagyom, hogy a könnyeim a vízbe essenek esetleg és őket legalább magával vihesse a kisebb sodrás, ha már engem nem tud. Nem érdekel már apa dühe se, semmi ami ezek után jön. Egyszerűen csak hagyom, hogy az eddig rejtve maradt könnyeim végre utat törjenek maguknak, pedig tudom, hogy ettől se lesz jobb. Most nem…

Kocka, mivel két dologra is dobtam a végével kapcsolatban, így egyszerűbb. doboz

■ ■ Beside You || Father&Daughter ■ ■  edi    ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Kedd Okt. 10, 2017 5:39 pm

Nyuszifül && Apu

- Az azért túlzás, hogy utálnánk egymást. Egyszerűen csak... nem igazán találjuk a közös hangot. – javítom ki a lányomat, hisz lehet, hogy az ő szemében így tűnik, de valójában ennyire azért nem a rossz helyzet... szerintem legalábbis, aztán lehet, hogy az anyja másképp nyilatkozna, azt nem tudhatom.
Arra meg, hogy már a húgomat meg a nagyszüleit is belekeveri az egészbe, mint ha mi lennénk az egész rokonság fő feszkó-generátora, csak elhúzom a számat. Nyilván nem repesnek az örömtől azért, mert válunk, de a fenébe is, a mi életünk! Ne akarják már kívülállók jobban tudni, meg megmondani, hogy mit kéne csinálnunk.
- Igen, Rose... Igenis próbálkoztunk, annak ellenére, hogy számodra talán nem volt egyértelmű, vagy fel se tűnt, hogy a  szüleidnél gondok akadnak, mert nem akartunk rosszat neked. De mégis, mit vársz? Menjünk valami terapeutához? Mert az majd egy csapásra megoldja a problémáinkat? – kérdezek vissza hitetlenkedve, hisz valljuk be, nem épp azok a típusok vagyunk, akik annyira odáig lennének az ilyesmiért... Sőt, abban sem vagyok biztos, lenne-e egyáltalán még értelme. Talán a válás előtt még lett volna, de így? Amikor hetek, vagy hónapok kérdése, és talán végre sikerül lezárni? Kétlem.
Fáj, amit hallok, amit látok, az szintén, de nem tudok mit kezdeni vele, csak idegesen a hajamba túrok, mert... a fenébe is, mondani könnyű! A családomat... mert szerinte nem sajnálom, hogy darabjaira hullik? De hiába van az, hogy ketten nem szeretnénk, ha az anyja attól még igen, sok mindent nem lehet kezdeni a szituációval...
Más sem hiányzik még ehhez az egészhez, mint Samet is belekeverni, pláne, hogy ő még azt sem tudja, amiről nekem már erős sejtésem van, hogy tényleg vér szerinti kötelék is van köztünk... Vajon ha tudná, akkor hogyan reagálna? Csak még rosszabban? Mindegy is, hisz amíg nem tudok biztosat a vizsgálat eredményéről, addig biztos, hogy senkinek sem fogok beszélni róla.
Muszáj leülnöm egy kicsit, úgy érzem, hogy könnyebb úgy folytatni ezt a beszélgetést, hallgatni a fejemre záporozó vádakat, melyek szűnni nem akarnak... Mint ha egy reménytelen szélmalom harcot vívnék a lányommal, de akármennyire is nem látom az alagút végén, tudom, hogy egyszer valamikor úgy is át kell esnünk, és ha már eddig nem igazán esett szó ezen dolgokról, hát most igen.
- Rosie, az idő kerekét sajnos senki sem képes visszatekerni. Ha tehetném, másképp csinálnám, nem lennék annyit távol, tudva, hogy anyádnak milyen nehéz volt itthon egyedül heteken, hónapokon át, de... képtelen vagyok rá. És hiába ígértem meg neki legalább százszor, hogy mostantól másképp lesz, látod, mennyire hatotta meg. – húzom el a számat, mert nem érzem úgy, hogy szánt szándékkal hagynám kicsúszni a dolgokat a kezemből... igenis próbálkoztam, igyekeztem tenni ellene, de kevésnek bizonyultam hozzá, néha sajnos ilyen is van. Nem kellemes beismerni, de még mindig jobb, mint meg sem próbálni, és azzal a tudatban élni a későbbiekben, hogy mi lett volna, ha...
Jó lenne, tényleg, és én is szeretném, ha minden olyan lenne, mint régen, de sajnos ha a fejem tetejére állok, akkor sem vagyok képes elérni, vagy ha van is rá mód, akkor nem látom, hogy mi is lenne ez. Ha pedig én nem tudom, én, akinél jobban talán senki nem ismeri Léát, akkor mégis honnan tudhatnák mások?
Hiába a puszi, amit a lányomtól kapok, csak pillanatnyi enyhülést hoz, mielőtt a szavaival újra megforgatná bennem azt a bizonyos tőrt... Akármennyire is siet, még látom a szeme sarkában kibuggyanó könnyeket, mielőtt elrohanna, én pedig kénytelen-kelletlen felkelek, hogy utána eredjek, mielőtt még eltévedne az erdőben, vagy valami komolyabb baja esne. Lehet, hogy utál minket per pillanat, de attól irányába még szó sincs semmi ilyesmiről, attól pedig csak még nyomorultabbul érezném magam, ha meg is sérülne, miközben nekem kéne vigyáznom rá.
Kár, hogy a növények miatt lassabban haladok, mint ő, így utolérni kevésbé tudom, viszont mire a patakhoz érek, nincs is szó semmi ilyesmiről, ahogy megpillantom a vízben ücsörögni a kisasszonyt. Néhány másodpercig csak figyelem, ahogy pityereg, miközben a szívem szakad meg a látványtól, de aztán lassan, óvatosan csak utána mászok én is a vízbe, leguggolva mellé... így is csurom víz vagyok, számít még bármit is?
- Nyuszifül... elhiheted, hogy én sem ezt szeretném... és próbálkozok a magam módján, de sajnos nem megy varázsütésre... légy egy kicsit türelmesebb velünk, rendben? – szólítom meg csendesen, várva, hogy rám nézzen, ha kell, egy percig, ha kell, akár fél órág várakozva, hogy aztán a kezemet nyújtva felsegítsem – vagy ha engedi, akkor ölbe kapva emeljem fel, mint valami koalamackót, és induljunk el vissza a táborba, mielőtt még mindketten lebetegednénk. Ha szeretne bármit is mondani, akkor meghallgatom, de amúgy részemről csendben teszem meg a visszafelé vezető utat, miközben az elmúlt fél órában kapott vádakon gondolkozok... Vajon hol volt az a pont, amikor minden ennyire szétcsúszott?

■ ■  edi  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Rosalie Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Kedd Okt. 10, 2017 6:38 pm

Nyuszifül && superhero dad

Sok mindent feleltem volna, de még se tettem, inkább csak végül a futás mellett döntöttem, mintha a gond és az érzések elől el lehetne menekülni. Néhány órára, napra, vagy talán hétre, hónapra el is lehet, de valójában örökre? Esélytelen lenne, hiszen lecsap kegyetlenül és maga alá temet az érzések hulláma, áradata. Még akkor is, ha olykor jobb lenne, ha még a lábunkat se simogatná az a hullám, de most hirtelen még is ott ülve a patak közepén úgy éreztem, hogy szép lassan elmerülök annak ellenére is, hogy valójában szó se volt erről. Szerettem volna láthatatlanná válni, nem érezni ezt a nagy káoszt és fogalmam sem volt arról, hogy alig pár hónap és teljesülni fog a vágyam, még ha nem is úgy, ahogyan bárki is gondolná.
Önzőség lenne olykor azt kívánni, hogy nem akarunk érezni bizonyos dolgokat? Vagy csak szeretnénk lelakatolni és figyelmen kívül hagyni, azt mutatni, hogy minden rendben van, de nincs. Az se túlzottan hatott meg, hogy apa utánam jött. Továbbra is ott ültem a vízben, a lábamat felhúztam és átkaroltam, mintha az csak egy fajta bástya lenne, mintha így mindent könnyebb lenne elviselni, pedig nem az. Fáj az, hogy pont ők azok akik megtanítottak a család fontosságára, és ők azok, akik elveszik tőlem ezt. Akik kételyt ültetnek el bennem, hogy én egyáltalán valaha akarok-e majd családot, mert ha ez a vége, akkor inkább nem. Sose akarnék hasonló fájdalmat okozni a gyerekemnek, mint amit én érzek jelenleg.
- Türelmesebb? Mégis meddig váljak, míg végül alá nem írjátok a papírt? – morranok fel csöppet se kedvesen, mert ha így haladnak, akkor már rég deres lesz az én hajam is és semmi se lesz jobb. – Tudod, azt hittem, hogy legalább végre ti is láttátok azt, hogy nincs minden veszve, hogy a család mennyire fontos, hiszen majdnem elveszítettek, vagy éppen téged, de ti csökönyösebbek és vakabbak vagytok azoknál is, akik ténylegesen vakok! – bukik ki ajkaim között a nem éppen kedves szavak, de legalább őszinte vagyok, az csak nem annyira baj. Még egy darabig ott maradok, és az se érdekel, ha mond valamit. Igazából, nem is akarom, hogy feleljen erre bármit is apa, mert inkább csak gondolkozzon el rajta. Néha nem kell mindenre felelni, amikor pedig már elkezdtem vacogni a víznek köszönhetően és annak, hogy benne ültem, akkor moccantam csak meg, majd hagytam, hogy a karjaiba kapjon és visszavigyen a táborba. Legszívesebben inkább azt mondtam volna, hogy szóljon nagyiéknak hazafelé vigyenek el, de ha csak ennyi kaland maradt már csak a nyárra, akkor azt ki kellene élveznem? Majd csak valahogy átvészelem ezt a tábort és feltalálom magam.

|| Köszönöm a játékot! <3

■ ■ Beside You || Father&Daughter ■ ■  edi    ■ ■credit

avatar
Ált.isk
Tell me your secrets
52
● ● Posztok száma :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● Keresem :
Lola Flanery
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Kedd Okt. 10, 2017 7:08 pm

Nyuszifül && Apu

- Kicsim... – sóhajtottam egy nagyot, hisz eddig ő volt az, aki próbált a lehető legpozitívabb módon hozzáállni ehhez az egészhez, most meg, hogy én is próbálnék, egyből átáll a negatív oldalra?
- Próbáld meg máshonnan megközelíteni a helyzetet... – szólalok meg, miután megint a fejemhez vágta a magáét, én meg igyekszem nem felkapni rajta a vizet – Tudom, hogy fontos, de őszintén... Mi ez, talán versenyfutás az idővel? – kérdezek vissza, mielőtt némi tétovázást követően folytatnám – Persze, úgy lenne az igazi, én is tudom, de ha jobban megnézed, igazából az csak egy papír. Ha ne adj’ isten az aláírása után jutnánk el idáig, hogy tévedtünk, és attól függetlenül még lehetünk igazi család, az olyan nagy baj lenne? – kérdezek rá, hisz igaz, Léával mi összeházasodtunk, de igencsak sokan élnek manapság is úgy együtt, családként, gyerekkel, hogy valójában sohasem volt esküvőjük.
- Mást nem megkérném másodszor is anyád kezét. – dobom be az ötletet komolytalanul, hisz egyrészt még el sem váltunk, másrészt pedig, ha alá is írnánk a papírokat végül, nincs arra semmi garancia, hogy bármi is olyan lesz, mint korábban. Nem is ígérek hát ilyesmit, csak annyit, hogy legyen türelemmel, én pedig megpróbálok pozitívabban állni ehhez az egészhez... Aztán úgy is két emberes a történet, így majd meglátjuk, mi lesz, de ez még a jövő problémája... egyelőre azzal is megelégednék, ha nyugodtan visszaérnénk a táborba és a következő heteket nem betegeskedéssel töltenénk.

|| Én is, Nyuszifül! <3

■ ■  edi  ■ ■ credit

avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
347
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás •• Kedd Okt. 10, 2017 11:08 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Patakparti tisztás ••

Tell me your secrets

Patakparti tisztás
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Tisztás terület
» Tisztások és környékük

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 05. Különlegességek :: Városhatáron túl :: Franciaország :: Annecy-tó-