Cafe de la Paix - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 9:21 pm ✥
✥ Yesterday at 5:22 pm ✥
✥ Vas. Dec. 09, 2018 12:10 pm ✥
✥ Pént. Dec. 07, 2018 7:02 pm ✥


Témanyitás ✥ Cafe de la Paix •• Hétf. Szept. 04, 2017 8:11 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Hétf. Feb. 19, 2018 10:23 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Ben & Vivi


Annyi mindent jelent nekem az az apróság, akinek hamarosan életet fogok adni, és azt hiszem ezt bárki nagyon hamar le tudja olvasni az arcomról, amikor a pocaklakót emlegetem. Nem egyszerűen hatalmas ajándék az nekem, hogy gyereket várok, akivel meg tudom ajándékozni a férjemet, akit annyira szeretek, hogy el sem tudom mondani. De reményeim szerint a kis trónörökös a családban uralkodó kedélyeken is simít majd, ha nem is teljesen rendezi a dolgokat. Mert amellett a boldogság mellett, amit a férjemmel nap mint nap átélek, szeretném tudni, hogy az apja elfogadja a mi boldogságunkat. Hogy örül az unokájának.
Teljes figyelmemmel és érdeklődésemmel hallgatom beszélgetőpartneremet, ahogyan a szép sorjában feltett kérdéseimre válaszol. Felmerül bennem, hogy ez az érdeklődés talán abból is fakadhat, hogy egy előző életemben, vagy akár egy következőben, ahelyett, hogy a művészetek felé fordulok, talán inkább orvos lettem volna. Bár korántsem vagyok szakértője annak, hogyan is működik pontosan a lélekvándorlás. De szeretném azt hinni, hogy az apám által "rendes munkának" emlegetett definícióba beletartozna az, ha következő életemben orvos leszek. Addig is beérem azzal, hogy egy igazi szakértővel beszélgetek.
- Remek, ez egészen megnyugtató - jegyzem meg, miközben az arcomra kiül határozott és egyben megkönnyebbült mosoly. Nincs is jobb annál, mint amikor azt hallja az ember, hogy a mindenféle bonyodalmak ellenére még sincs teljesen szétcsúszva a helyzet. Nekem jelenleg ez a legfontosabb.
Aggódtam ugyan, hogy mi lesz, ha ideállítok, a hónom alatt egy borítékkal amit a férjem küldött. Nem mindennapi eset, igaz? Nem minden válóperes ügyvéd feleségének van éppen szüksége egy szülész-nőgyógyászra, aki történetesen éppen válik. Azonban kezdettől fogva nem avatkozom be Tristan ügyeibe és úgy összességében a munkájába.  Van, hogy beszél nekem arról, mi minden nyomja a vállát egy-egy ügyével kapcsolatban,  és van, hogy mesél arról, minek járt utána egy-egy nap a bíróságon. De mivel semmi hasznom nem származna abból, ha töviről hegyire ismerném minden ügyét, jobbnak látom, ha kimaradok belőlük. Ezért sincs fogalmam arról, milyen papírok lehetnek abban a borítékban. És bevallom, nem is különösebben érdekel. Ez az Ő magánügyük.
- Szerintem izgalmas, ha egyszerre tudjuk meg. Nem mintha jómagam tudnék titkot tartani Tristan előtt - elnevetem magam, gondolataim pedig pillanatok alatt a férjemnél járnak, amitől rögtön úgy érzem, az eddiginél is jobban kipirul az arcom. Ezt pedig hirtelenjében úgy próbálom elrejteni, hogy a bögrém után nyúlok, hogy igyak belőle néhány kortyot.
- Rendben, akkor ezt semmiképp nem felejtem el - bólintok egyet. Majd a telefonom után nyúlok, hogy a találkozó időpontja mellé még egy apró bejegyzést is beszúrjak. Még a végén elfelejteném, amilyen feledékeny mostanában vagyok. Bár most,  hogy tudom, Tristan is jöhet velem, könnyen rá háríthatom azzal a felelősséget, ha elmondok neki mindent, amit Benjaminnal megbeszéltünk, aztán rajta kérem számon,  ha valamit mégis elfelejtünk. Rettentő jó feleség vagyok, nem igaz?
- Ó, köszönöm, de nem. Még ezt sem fejeztem be, és máris úgy érzem, tele vagyok.  - Újra a hasamra siklik a kezem, habár ezúttal csak közvetetten a baba miatt. Bármilyen informálisnak is érzem már akkor a kérdést, mielőtt elhagyta volna a számat, mégis felteszem, mert furdal a kíváncsiság, vajon hogy lehet, hogy egy olyan fiatalember, mint Dr. Peverell is, olyan lelkesedéssel a szemében beszél a munkájáról. - Önnek vannak gyerekei?


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Kedd Feb. 20, 2018 3:28 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Viv

Jó látni az elégedett mosolyt, de igazából bárki arcán. Főleg Ana arcán, hisz jelenleg ő a legfontosabb kismamám. Szeretném is bebiztosítani, hogy minden a legnagyobb rendben menjen, semmi komplikáció ne léphessen fel. És már alig várom, hogy látható jelei is legyenek annak, hogy odabent egy pocaklakó növekszik és erősödik napról napra. Erre várok már tíz éve és nem mondom, hogy gördülékenyen megy a közös élet, azért mindig ki tudunk egyezni valamiben. Egy valami előnye már most van a terhességnek, bármikor nyugodtan ehetek halat. Ana gyűlöli, már csak a szagát is. De amióta felborultak a hormonjai, elviseli. Igaz meg sem eszi továbbra sem.
- Rosszul is tud hazudni? - játékos mosoly bujkál a szám szegletében, ahogy érdeklődöm. Úgy gondolom, valahol nem is akarná véka alá rejteni. Mindenképpen örömhír az, ha nem tud valamit osztani a születendő gyermekéről, különösen ha már nem szégyenlősködik a pici és nem rejti el magát. Láttam azonban már olyat, hogy az apát nem érdekelte az ultrahang, vagy egyszerűen csak lelohadt a kedve, amikor a várt fiú helyett kislányt pillantottam meg a monitoron. Kellemetlen percek ezek, de szerintem nem az számít, mi van a lábai között, hanem hogy egészséges legyen. Meg persze nem árt, ha jó alvó, jó evő, kevésbé hasfájós, hisz ezek a szülők kedvencei. De áldott jó baba nincs és előbb vagy utóbb megkezdődik mindenkinek az összecsiszolódós időszaka, amikor már a gyerek is nyitja a száját és véleményt formál. Bár mi is itt tartanánk már.
Részemről tiszta, hogy ezzel egy újabb pácienst írhatok fel a határidőnaplómba. Még egy személy, akinek élete ezen szakaszát most már én fogom végig kísérni, felügyelni, minden rendben megy-e. Rengeteg vizsgálat előtt állunk, én pedig magamat ismerve nem fogok megállni a papíroknál. Jobb minél inkább képben lenni az apróságokkal és állapotukkal, én pedig igyekszem ezt becsületesen tartani. Figyelem, ahogy a bögréjébe kortyol, kivárok. Lassan részemről nem marad mondanivaló, így a számla kikérésén gondolkozom. Csak biccentek a válaszára. Természetesen ha nem ragaszkodik az egyenlítéshez, akkor a vendégem lesz egy bögre kávéra. Remélem nem lesz számára ez kellemetlen. A kérdése azonban azonnal feledteti velem távozási szándékaimat, teljesen véletlenül jön és az eddigi témákhoz képest sokkal személyesebb. Bizonyára csak érdeklődőnek szeretne tűnni. Egy picikét elmosolyodok.
- Hamarosan apai örömök elé nézhetek, ami azt illeti. A kedvesemmel nyárra várjuk a picit, de együtt nevelünk egy tüneményes hét éves kislányt is. - hangom szeretetteljesen csendül, ahogy rájuk gondolok. Noha még nem igazán gondoltam abba bele, hogy voltaképpen én is részt veszek Emma nevelésében, de nem tudnám soha azt mondani rá, hogy nem az enyém, mert kicsit mégis annak érzem. Nem a vér szerinti, amit tiszteletben is tartok - Kest egy pillanatig sem tüntetem fel rossz színben előtte - hisz az apját jobban szereti. És most különben is haragszik rám, azt hiszem. De az életem része, aki különleges helyet foglal el az én szívemben.
- Teljesen első tapasztalat lesz a baba?
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Kedd Feb. 20, 2018 6:07 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Ben & Vivi


- Nem szeretek hazudni. Nincs értelme - halkan nevetve megvonom a vállaimat. Nyilván valamilyen szinten arról is szó van, hogy rosszul megy a hazudozás, de éppen ezért igyekszem is kerülni, az életem minden területén. Egyébként is, ahogyan mondtam, nem látom értelmét. Lehet, hogy bizonyos körökben szükség van arra, hogy valaki rezzenés nélkül tudjon hazudni másoknak, viszont egy idő után úgy is kiderül és akkor senki nem jár jól. A mosoly akkor sem tűnik el az arcomról, amikor hozzáteszem: - Más kérdés, hogy rosszul is csinálom.
És különben is, a férjemnek sosem hazudnék. Ha valamiért mégis megpróbálnám, valószínűleg akkor is pár percbe telne neki kiszedni belőlem a teljes igazságot. Mert képes rá.
Úgy érzem a korábban bennem felmerült kérdésekre sikerült szép sorjában választ kapnom, aminek nyomán a napokban bennem felgyűlt aggodalom most szinte varázsütésre elmúlik. Már a legelején világos volt, hogy nem csak olyan emberrel van dolgom, aki igazán ért a dolgához, de a beszélgetés során az is kiderült számomra, hogy a szakmaiság mellé igazi odaadás társul. Én pedig éppen ilyen orvost szerettem volna nem csak a magam, hanem a születendő gyerekem számára is.
Megnyugtat az is, hogy azt mondja, magammal vihetem majd Tristant is a vizsgálatra. Az Ő jelenlétében mindig sokkal nyugodtabbnak érzem magam és sokkal hamarabb elhiszem, hogy ami történik velem, nem álom, hanem a valóság.
Ugyan azt már sikerült megbeszélnünk, amiért idejöttünk, nekem mégis akad még kérdésem. De nem tehetek róla, mostanában akárkivel találkozom, mindig ez a kérdés foglalkoztat. Lehet, hogy egyelőre az a legfontosabb, hogy a baba egészséges legyen és épségben növekedjen, amíg meg nem születik. De egyszer majd az is fontos lesz, hogy milyen óvodába járjon, melyik iskolában próbálkozzunk, vagy szimplán melyik játszótérre vigyük el. A szokásos szülős dolgok. - Ó, ez esetben gratulálok. - Mosolyogva pillantok a férfira. A hangjából lehet érezni mit is gondolhat a témával kapcsolatban és úgy érzem ez csal igazán mosolyt az arcomra. Talán mert számomra is olyan fontos a család. Különösen azóta, hogy elveszítettem édesanyámat.
- Igen, abszolút kezdők vagyunk a férjemmel - nevetem el magamat halkan. Mintha csak valamilyen nyelvről lenne szó, és arról, hogy milyen szintű is a tudásunk. De persze valamilyen szinten igaz is, aki már a második, harmadik, többedik gyerekét várja, az több tapasztalattal indul neki az egész élménynek. Remélem nekem is lesz majd következő alkalom.


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Szer. Feb. 21, 2018 4:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Viv

Nincs értelme hazudni, mennyire igazat mond. Sokszor igyekszem becsületes lenni, de emberből vagyok és tévedek olykor. Hozok döntéseket, melyeket inkább átírnék, ha visszamehetnék az időben. A hazudozásról mindig az az időszak jut eszembe, amikor még a kapcsolatom titok volt, mert nős ember voltam. Még most is az igazából, de már idő kérdése - fél lábbal így is kifelé sorolok. De tény, a hazugságok csak bajt hoznak, valaki pedig mindig sérül. Történetesen sokáig húztam a dolgot és voltak napok, amikor még Ana is kétkedett bennem. Amikor hozzájuk költöztem, nem alakult minden felhőtlenül. Az első konferenciámon folyamatosan ellenőrzött, mit csinálok, mi lesz, kivel vannak programjaim. Pedig csupán másfél napot vett igénybe utazással együtt. Emlékszem, amikor a tárgyalás kellős közepén felhívott, én pedig nem egyszer nyomtam ki. Mire nagy elnézések közepette kimentem a folyosóra, hogy tényleg felvegyem sokadjára. Akkor megnyugodott, akkor elhitte, tényleg nem hazudok. A hazugságnak ára van, úgy hívják, bizalom. Nekem pedig meg kellett érte dolgoznom alaposan. Eltűnődve szemezek egy pillanatig csak vele, miközben a gondolataim egészen máshol járnak.
- És más kérdés, hogy miképpen számol el az ember ilyenkor önmagával. - meggondolatlan eltűnődős pillanatomban mondom ezt, majd rögvest el is hessegetem. Rossz gondolat, nem ide való, nem is érdemes rá szót fecsérelni.
- Elnézést, kicsit elragadtattam magam. - ismét az arcomon a mosoly, gondolataimat rövidre fogom és inkább összpontosítok a jelen pillanatban inkább aktuálisabb témákra. Miről is beszéltünk? Hát persze, babák, még mindig a babák. És a kismamák.
- Köszönöm, vagyis köszönjük. - mosolyom még szélesebb. Annyi év próbálkozás után nekem sikerül. Eszembe jut, hogy talán ezzel Hanát megbántom. De végtére is nem várhatja tőlem el, hogy amikor adott a lehetőség, ne próbálkozzak. Jobb lenne már teljesen elszakadni, nem látni a szomorú tekintetét, még ha annyira nem is mutatja, tudom, hogy ez rossz időszak. Nekem is az, sokszor nem vagyok passzban, sokszor csak haladok a napi teendőkkel. De majd amint lemegy a hacacáré, akkor bontok pezsgőt és iszok egy keveset. Szigorúan csak keveset, az alkohollal következetes vagyok már.
- Majd belejönnek. Én is gyakorló félben vagyok. Ha tudná, hogy a rengeteg munkahelyi tapasztalat az semmi, mert odahaza minden teljesen más. - először nevetem el magam úgy igazán ahogy belegondolok, mióta is foglalkozok babákkal, mégis bennem van a félsz egy kicsit, hogy majd nem fogok tudni helytállni. De majd mindent jól ellesek Anától, ő már másodszor fogja mindezt csinálni. Ez egy picit megnyugtat.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Csüt. Feb. 22, 2018 11:07 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2


Ben & Vivi


Most hogy már találkozónk lassacskán a végéhez közelít, úgy érzem sokkal kellemesebb élménynek foghatom fel az egészet, mint amire korábban számítottam. Habár a helyzet az, hogy direkt igyekeztem kerülni a mai napról való fantáziálást abban a tekintetben, hogy a Benjaminnal való találkozómnak pontosan milyen vége is lesz. Akkor valószínűleg nem lettem volna olyan nyugodt és közvetlen - szeretném azt hinni, hogy az voltam -, mint amilyen igyekeztem lenni. És úgy érzem nem is volt nehéz dolgom, egy olyan téma mellett, mint amilyenről mi beszélgettünk. Nem nehéz lelkesnek és mosolygósnak lenni, amikor az ember gyerekekről beszél.
De a gyerekekről nem csak beszélni érdemes, hanem legalább olyan jó velük foglalkozni is. Előfordult már, hogy amikor tanfolyamot tartottam felnőtteknek műteremben, valaki magával hozta a gyerekét is, akit természetesen le kellett valahogy foglalni, amíg a szülei el voltak foglalva az adott feladattal. Volt, hogy már majdnem annyira belemerültem a játékba a kis lurkóval, hogy szinte megfeledkeztem a másik tíz emberről, akik tőlem várták az iránymutatást a munkájukkal kapcsolatban.
A másodperc tört részéig mosoly suhan át az arcomon, mert nagyon úgy tűnik, hogy jobban egyetértünk a hazugsággal és annak következményeivel, mint gondoltam volna.  És bár maga a téma nem indult ilyen komolynak, most már mégis kicsivel többet tudunk egymásról. Ráadásul nem is negatív értelemben.  - Ugyan, semmi gond. - Ezúttal az én mosolyom is határozottan kiül az arcomra.
- Igazán nincs mit. - Megvonom a vállaimat, hiszen egyrészt ilyenkor ezt illik mondani - engem pedig apám még így közel a harminchoz is simán rögtön leszidna, ha tudná, hogy nem ragadt rám semmi gyerekkoromban -, másrészt őszintén tudok örülni nekik, bármennyire nem ismerem a Dr. Peverell párját. Ha számukra is olyan pozitív élmény a babavárás és várják már, hogy szülők lehessenek, hát miért ne gratulálhatnék a boldogságukhoz?
- Remélem igaza lesz. - Továbbra is fesztelen mosollyal az arcomon szólalok meg, habár nem tehetek róla, de eszembe jut mennyire félek is valójában attól, hogy hamarosan anyává válok. Mindenféle tapasztalat, vagy segítség nélkül. De másoknak is sikerült már, és ott lesz mellettem a férjem, nekem ez éppen elég. - Pedig azt hinné az ember, hogy valamennyi segítséget jelent, ha valaki a baba szakmájában dolgozik. -  jegyzem meg mosolyogva. - Bár nyilván egy védőnő megint nagyon másképp nyilatkozna ezzel kapcsolatban.


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Kedd Feb. 27, 2018 11:02 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

To Viv

Úgy fest mindannyiunknak vannak olyan cselekedetei, amelyeket vagy következetesen, vagy kevésbé következetesen tesz. A hazugságok pont ilyenek, melyekről végső soron jó hallgatni, megnyugtatja az ember lelkét, kevésbé teszi nehézzé. Olyan nincs, hogy nem hazudunk, legfeljebb a jó szándék vezérel. De mindenki megkapja előbb vagy utóbb a jutalmát érte. Az enyém épp egy válás, de úgy gondolom, ha most nem így történne, mi sem itt ülnénk egymással szemben, nem jegyezném fel őt újabb páciensemnek, nem beszélgetnénk gyerek témákról és még sorolhatnám. A pillanat csöndjét nem akarom megszakítani sokáig, ha szeretné, tegye inkább ő. Talán egy picit jobban engedem magam elragadtatni, amióta tudom, hogy gyerekem fog születni. Van aki biztosan megérti ezt, de egy ilyen áldás igazán inspiráló tud lenni a személyiségnek. Magamon tapasztalom, hogy mennyit változom, nyugodtabb vagyok, Emmával meglepően természetesen kezdtem el viselkedni - bár erre inkább azt mondanám, a hónapok és a megszokás. Azt hittem, nehéz lesz és tudom is, hogy most haragszik ránk és mérges. De bizakodok benne, hogy ha a leckével megkeres, akkor idővel megint magától értetődő lesz, hogy megnéz velem valami mesét, vagy hozza a játékát. Szeret a tejszínhabnyomkodós kütyüvel porig alázni, hogy aztán még a hajam is meg kelljen mosni. Igaz, olyankor neki is. Egy neki, egy revans. Aztán persze a végén hagyom nyerni, tudom hogy nem szeret veszíteni.
- Ó ha tudná, mennyire eltér a véleményünk. Én legfeljebb pár naposan látom a gyereket, de csak megnézem, kézbe veszem, esetleg lemérem, ha nagyon én szeretnék mindent csinálni. Elsősorban a babák a nővérekkel vannak napi kontaktban, mi a baba és az anyuka egészségi állapotát követjük nyomon többnyire. Egy védőnő pedig bizonyára ezekhez nem szól hozzá. Az élet minden szakaszának megvannak a kísérői, én egy apróságot jobb szeretek elindítani az úton, nincs is annál szebb. - ismét elragadtatom magam, így csak elhallgatok és a zsebembe nyúlok a pénztárcámért. Szó sem lehet róla, hogy fizessen.
- A vendégem volt. - ezzel pedig megadom a végszót és állok is fel, hogy a pulthoz sétáljak és kikérjem a számlát. Némi borravalóval egyszerűen rendezem. Visszatérve az asztalhoz felsegítem a kabátot rá, majd magamra kanyarintom az enyémet. Kilépek a kávézóból, de egy pillanatra még a nő felé fordulok.
- Legközelebb akkor várom a rendelőben. - biccentek, udvariasan elköszönök, majd elindulok a kocsim felé. Hideg van, nem szaporázom tovább a szót, ha nem szükséges. Neki különösen nem tenne jót egy megfázás, vesegyulladás és társai. Minden mást pedig bőven lesz alkalmunk megbeszélni. Kíváncsi vagyok azokra a leletekre.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Csüt. Márc. 15, 2018 9:53 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Szomb. Jún. 30, 2018 6:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Minou && Léonie


- És már tudod, hogy hova fogod felvenni ezt a sok ruhát? Valami fesztiválra fogsz menni nyáron, vagy másabb terveid vannak? – pillantottam a mellettem sétáló lányra, hiszen már megjártuk a fodrászatot, utána pedig jó időre elvesztünk különböző boltok rejtekében. Vettem a lányomnak is egy-két dolgot, de ma is inkább a lovardát választotta, így csak ketten vágtunk neki a városnak. Örültem annak, hogy ennyire jól kijönnek és mostanság eléggé gyakori vendég volt nálunk is, vagy éppen a fiam náluk. A két család viszonya régóta nagyon szoros és amikor hazakerült a kórházból Minou, akkor is sokat voltam náluk. Az üzlet tud menni nélkülem is, a megrendelőkkel meg tudtam akkor találkozni, amikor már Gui is otthon volt. Tudom jól, hogy mennyire be volt rezelve, pedig mennyi mindennel kellett már szembe néznie, erre pont egy tündéri kislány ijesztette meg.
- Megszoktad már az új családodat? Vagy van valami panasz az apádra, hogy megneveljem? – kérdeztem bolondozva, hiszen tényleg olyan volt számomra, mint egy testvér. Neki köszönhetően ismertem meg anno a férjemet is. A családomat is részben ezáltal neki köszönhetem, hiszen ha nem találkozom a tökkelütött férjemmel, akkor nem lenne egy csodálatos kislányom, meg olykor egy kisebb állatfarmra emlékeztető családiházunk is. Ami nem mindig békés, de a szeretet és a boldogság újra, meg újra visszatalál a házba, meg a benne élők szívébe is.
- Ez a hely jó lesz? Beülhetnénk egy kávéra, meg valami édeséget is megérdemlünk már, hiszen annyit cipekedtünk és sétáltunk. – messze volt még a nap vége, de egy kis pihenés mindig kell. Ha benne volt, akkor magam elé engedtem, aztán pedig az egyik szabad asztalt meglátva el is indultam arra. Letettem a szatyrokat, majd kényelmesen elhelyezkedtem a széken. Kicsit még a hajammal, meg a ruhámmal is bíbelődtem.
- Van valami terved a nyárra, vagy csak pihenés és felkészülsz arra a megmérettetésre, ami hamarosan kezdetét veszi? – utaltam itt az érettségire, mert ha jól rémlik, akkor szeptembertől lesz az utolsó éve a suliban, utána pedig esélyesen tovább tanul. Nem csak szép volt, hanem nagyon okos is. – Vannak terveid a jövőre nézve, vagy még nem nézegettél sulikat? – az elmúlt hónapokban nem sokszor láttuk egymást, így nem tudtam, hogy milyen döntést hozott már meg, ha egyáltalán hozott. Viszont mindig is érdekelt, hogy mi a helyzet vele és hogy van. A családunkhoz tartozott és szemmel láthatóan ő is megkedvelt minket.

■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
42
● ● Reag szám :
34
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Kedd Aug. 07, 2018 10:54 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Laure

- Hát, fesztiválra nem megyek, egyedül biztos nem mert... áh, tudod milyen Gui, hajlamos túlaggódni a dolgokat. - pirulok el a fülem hegyéig. Most mondjam azt, hogy én nem akarok fesztiválra menni? Akkor jönne a kérdés, hogy miért, hiszen minden fiatal imádja, én pedig nem tudnék mit mondani az igazat leszámítva. Hogy körülbelül egy éve, amikor meghaltam, éppen egy szabadtéri fesztiválon volt koncertem, és egy elmebeteg elkezdett lövöldözni, majd felrobbantotta magát, és az egyik kordon a mellkasomba fúródott? Nem, azt hiszem ez nem az a téma, ami az eddig kellemes napunkhoz passzolna. Így inkább kicsit sem elegánsan az apámra tolom a dolgot (aki nem mellesleg ott volt a helyszínen annak idején), és azt mondom, hogy Gui nem örülne neki. Egyébként szerintem nem is örülne, de inkább meg se kérdezem ilyesmiről, amilyen aggódós.
- Hát, azt hiszem, amennyire csak lehet, annyira egymásra találtunk. - bólintok mosolyogva Léonie-ra. Kedves tőle, hogy segíteni szeretne, de még sosem volt olyan jó családom, mint amilyen Guillaume mellett van. - Bár, ha szeretnéd megnevelni, igazán mondhatnád neki, hogy egy anyára is szükségem lenne. - igen, még mindig nem tettem le róla, hogy teljes legyen a család, és az én imádott morgós medvém is megtalálja a párját aki mellette lenne jóban-rosszban. - Olyan jó lenne, ha nem csak felém, hanem mások felé is kimutatná az érzéseit egy kicsit jobban. - sóhajtok egy rövidet. Hát igen... ez tényleg jó lenne. Tudom, hogy ők ketten jóban vannak, sőt inkább testvér szerű a kapcsolatuk, így valószínűleg ha Léonie mondaná neki, lehet megfogadná a dolgot.
- Oké! - mosolygok rá, és már masírozok is be a sok szatyorral. Szép ruhákat vettünk, csinosakat is, meg csajosakat is... Rosie is kapott pár holmit, segítettem kiválasztani, hogy mi tetszhet neki, bár őszintén, Samu lehet nagyobb segítség lett volna ilyen téren. Imádja a húgát, én fele annyit se tudok a kislányról, mint ő. Persze én lány vagyok, és emiatt elvileg jobban kellene tudnom, de őszintén szólva még én is segítségre szorulok, nem véletlen, hogy ma is Léonie-val vásárolgattunk.
Csak nézem, ahogy megigazítja a haját, és a ruháját, addig én is leülök. Meg se próbálom utánozni a mozdulatait, inkább csak rá mosolygok, és kisöpröm a szememből a hajamat.
- Van pár ötletem és tervem, de semmi különös. - vonok vállat mosolyogva. - Bébiszitterkedek, leginkább, jól jön egy kis tapasztalat. És ti? Mentek majd valami közös családi nyaralásra? - az emberek el szoktak menni együtt a tengerpartra, vagy ilyesmi... most, hogy Samu ösztöndíjjal tanul vidéken, így én se mászkálok át hozzájuk olyan sűrűn. Nem mintha "bejelentettük" volna már a családainknak, hogy mizu, de azért mégis.
- Nézegettem, de az az igazság, hogy lehet, hogy nem tudom majd azt tanulni amit szeretnék. - megvonom a vállam, mintha nem számítana az egész, majd tekintetem Léonie-ról a pincérnő felé fordul, és udvariasan mosolygok rá, miközben kérek egy pohár kólát. Sajnos még mindig nem tudtam leszokni erről a cukros, egészségtelen italról, de valószínűleg ez már nem is fog változni. Amikor leadtuk a rendeléseket, akkor nézek ismét a nő felé, és két nagyobb levegő vétel után mondom el neki, ami napok vagy inkább hetek óta nyomja a lelkem. - Valószínűleg amiatt, ami tavaly történt... amit csináltam... szóval, amiatt valószínűleg nem dolgozhatok majd gyerekekkel, nem tanulhatok óvónőnek. - inkább az egyik szatyrot kezdem el piszkálni, és előveszem az egyik lenge, világos, csipke hátú felsőt, amit együtt választottunk.
- Ez a kedvencem. Imádom ezt a lyukacsos pillangót a hátán. - mosolygok rá, és próbálom terelni a témát, mert fájó pont ez nekem. - Szerintem Rosie is örülni fog majd, szuper holmikat választottál neki!

■  edi  ■   iloveu ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
83
● ● Reag szám :
73
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Pént. Aug. 10, 2018 10:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Minou && Léonie


- Igen, ebben teljesen igazad van, viszont abból kiindulva, hogy milyen felfordulások voltak itt az elmúlt időben annyira talán nem meglepő. Egyszerűen csak szeret téged és védeni szeretne. – teljesen át tudom érezni ezt a dolgot, hiszen én is sokszor aggódtam már a lányomért. Volt komolyabb balesete és kevésbé is, de azt is tudom, hogy egyetlen egy baleset is elegendő lehet ahhoz, hogy akár ne csak a karrierjének, hanem akár az életének is vége legyen, de mégis igyekszem támogatni a lovaglásban, hiszen évek óta kitart mellette. Sok versenyen megfordult már és nem is eredménytelenül.
Mosolyogva hallgatom őt, miközben egy kósza tincset a fülem mögé igazítok. Kicsit még a fejemet is megrázom. – A férfiak már csak ilyenek, nem szeretnek beszélni az érzéseikről és szerintem ez csöppet se gond. Idővel az ember megtanul olvasni a sorok között és könnyedén eligazodhat, hogy milyen érzések lappanganak egy-egy kimondott dolog és tett mögött. – nem mondom, hogy könnyű, de nem is lehetetlen. Ahogyan nők is bonyolultak, úgy a maguk módján a férfiak is, de annyi éve együtt élek már a férjemmel, hogy sokszor a legkisebb rezdülésből is tudjuk akár azt is, ha netán baj van.
- Izgalmasan hangzik, már találtál is munkaadót, vagy még csak keresgélsz? Kislány vagy kisfiú? – csillant kíváncsiság az íriszeimben, soha nem rejtettem véka alá, hogy szeretem a gyerekeket, de anya lévén azt is pontosan tudom, hogy mennyire nem egyszerű velük. Ha szerencsés, akkor egészen jót foghatott ki, ha nem, akkor akár pár óra is éveknek tűnhet. – Nem hiszem, fiam jelenleg nincs is itthon, a lányomat meg nem lehet kirobbantani a lovardából. Valami nagyobb versenyre készül. Kész csoda, ha egyáltalán enni haza jön és nem úgy kell elmennünk érte. – már ez is megesett, hogy szóltam Rafinak ugorjon be és hozza haza a kisasszonyt, mert a végén a szalmában, a lovak között fog bealudni. Ezzel viszont totálisan elkerültük azt a pánikolást, ami sokszor jelen van azoknál, akik éppen középiskolába kerülnek. Sőt, egyszer szóba jött az is, hogy netán magántanuló legyen a sok verseny mliatt, de egyelőre úgy gondoltuk, hogy jobb lesz neki az, ha társaságba jár és lesznek iskolatársai, barátai, nem pedig csak a lovaglás lesz számára.
Figyeltem minden rezdülését, nem túlzottan tudta elrejteni azt, hogy nagyobb a baj, mint mutatja. Túl jól ismertem az ilyen pótcselekvéseket. Én is sokszor tettem ezt, ahogyan a lányom is örökölte ezt és szemmel láthatóan a leányzó se tudta elkerülni az aprónak tűnő, de annál inkább árulkodó cselekedetet. Kezem óvatosan a kezére siklott, hogy megállítsam a pótcselekvésben egy biztató mosoly keretében. – Miért hagyod azt, hogy a múltad befolyásolja azt, hogy mit tehetsz meg a jelenben és a jövőben? – kérdeztem meg kíváncsian, mert nagyon is érdekelt a válasza. Tudom, hogy sok helyen tudni fognak arról, mit tett, de sok idő fog még eltelni ahhoz, hogy dolgozni kezdjen, addig pedig sokat bizonyíthat.
- Köszönöm, de nem volt nehéz dolgom. Remek segítségem volt benne. – kacsintottam cinkosan a lányra, majd sóhajtottam egyet.
- Nézd, én nem fogom erőltetni a dolgot, de ha szeretnél róla beszélni, akkor tudod jól, hogy meghallgatlak és segíteni is megpróbálok, ha tudok. A családunk tagja vagy, hiszen nem a vér és a név számít, csak az amit a szív súg ilyen téren. S pontosan úgy szeretlek ahogyan egy nagynéni tenné. – kedvesen csendült a hangom, amikor megérkezett a pincérnő, akkor mosolyogva köszöntem meg neki. Kortyoltam párat az italomból, közben pedig kicsit haboztam. – Tudom, hogy olyan dolog történt tavaly, amit soha nem fog senki se feledni és belekerült az „aktádba” is, de azóta sokat változtál és még megannyit tudsz bizonyítani is. Ne úgy fogd fel, hogy tönkre teszi az életedet, hanem próbáld meg elfogadni. Ne csak gyengeségnek lásd, hanem inkább erősségnek. Talpra álltál utána, ami keveseknek menne. Nem feledtél el álmodni és mersz tenni azért, hogy az álmaid valóra váljanak. Én legalábbis ilyenek ismertelek meg. Ha meg se próbálod, akkor nem tudhatod, hogy sikerülne e, vagy nem. A családod támogatni és segíteni fog, ha meg netán orra buknál, akkor el is fognak kapni, ahogyan legalább te se fogod magad azon emészteni, hogy mi lett volna ha… - komolyan gondoltam amit mondtam. Nem sokan képesek felnőttkorban se talpra állni, ha olyan törés történik az életükben. Én is rövid időre elzárkóztam a szeretteim elől a vetélést követően. S nem is tud róla senki se, csak a férjem és édesanyám. Remélhetőleg így is marad, de tudom, hogy ő is képes valóra váltani az álmait. Én is megtettem. Egyetem "kezdetén" szültem, a férjem idővel egyre többet utazott, de mégis elvégeztem az egyetemet, még ha segítséggel is, de megálltam a helyem anyaként is. Nem mondom, hogy mindig tökéletesen, de igyekeztem jó lenni benne. Ott lenni mindig a lányomnak. – Csak ne mondj le az álmaidról, mert sokszor abból nyerünk erőt. – pillantottam a leányzóra komolyan, utána pedig inkább az italomba temetkeztem, mielőtt még többet beszélnék és netán emiatt haragudna meg.


■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
42
● ● Reag szám :
34
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Pént. Szept. 07, 2018 5:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Laure

- Tudom. - mosolyodok el, majd ez a mosoly szélesedik, ahogy az apámra gondolok. Hogy ne tudnám, hogy aggódik miattam? - Szerintem ha még nem is tökéletes apuka, az aggódás része már profin megy neki! - kuncogok kicsit, elvéve a dolog élét, de hát azt mindketten tudjuk, hogy Gui mennyire hajlamos túl félteni engem.
- Remélem, hogy hamar kiismeri majd őt a barátnője, hogy ebből ne legyen probléma. Csupaszív ez a vén morgós, csak néha annyira magában tartja ezeket a dolgokat, hogy csak azok értik, akik nagyon ismerik. - igen, én is aggódok érte. Körbe aggodalmaskodjuk egymást, ilyen ez a mi kis furcsa családunk. Vajon Sandy is ilyen? Ő is illeszkedni fog ebbe a mi kis szívbajos egységünkbe? Kíváncsi lennék, hogy Léonie mennyire szokta túltolni a féltést, ha például a lányáról lenne szó. Samu más, ő fiú is, nagyobb is... persze, nyilván őt is mindenki szereti, de azért a srácok mások, ők masszívabbak. Khm, már aki nem töri el a lábát ugye, mert Supermant játszik.
- Ha minden jól megy, és nem egyszerre tartanak majd rá igényt, akkor akár két családnál is lehet esélyem. - felelem neki büszkén, hiszen örülök neki, hogy ketten is lehet, hogy bizalmat szavaznak nekem. - És Rosalie? Ő megy valami táborba? Esetleg valami lovas tábor? - épp az imént mondta, hogy versenyre készül a lány, így lehet, hogy emiatt élvezne egy ilyen lehetőséget. Nem tudom, sajnos sokkal kevesebbet vagyok vele, mint szeretnék, mert alapvetően kedvelem. Aranyos lány, barátkoznom kellene vele.
Ahogy megérinti a kezem, egy kicsit összerezzenek. Kevesen tudják rólam, hogy nem mindig reagálok átlagosan az érintésekre... nagyon nem, ami azt illeti. Talán valami régi berögződés lehet, nem tudom biztosan.
- Mert... hát, kicsit utána jártunk a dolognak, és mindenféle papír meg orvosi vélemény kellene, hogy nem vagyok "közveszélyes", és nem fogom bántani a gyerekeket, ha óvónő lehetnék. Pedig hát, én tényleg nem tudnám őket bántani soha. Kár, hogy inkább a papíroknak hisznek, és nem nekem... egyetlen, régi hiba miatt. - sóhajtok, majd megrázom a fejem. Ez nem az ő problémája, és egyébként is, nem azért vagyunk itt, mert lógatni akarjuk az orrunkat. Mindjárt gyorsan a ruhák felé is fordítom a figyelmem, az ezerszer kellemesebb téma.
- Köszi. Bár, talán valami lovasnak lehet jobban örült volna? - bizonytalanodok el egy pillanatra. Igen, talán nem kellett volna ennyire magamból kiindulni.
Aztán, Léonie visszatér a komoly témára. Kedves tőle, hogy ezt mondja, hogy úgy szeret mint egy nagynéni. Én is valami hasonlónak tekintem, a kezdetektől fogva, hiszen mindig is jól el tudtam vele beszélgetni mindenféléről. Még akkor is, amikor szinte senki mással nem beszéltem. Van egyfajta bizalomgerjesztő kisugárzása, így én is szinte azonnal megbíztam benne. Talán épp ezért olyan nehéz most elhallgatnom előle azt, hogy a fogadott fiával járok, mert eddig nem titkolóztam előtte.
- Köszönöm. Nem akarom feladni, csak egy kicsit úgy érzem, bármerre is fordulok, mindig egy falba ütközök. Gui és segít, és ti is, és Samuel is, persze... - na tessék, mondom, hogy nem tudok elvonatkoztatni a fiútól! - de hiába is támogattok, ha a rendszer ilyen buta. Persze, ha esetleg pár papírral meg lehet oldani a dolgot, akkor nem adom fel, de ez az egész... ér ennyit egyáltalán? - megint csak a fejem csóválom. Talán nem ez az én utam, talán nem vagyok óvónőnek való. Megesik az ilyesmi, csak az élet egy kicsit... goromba módon jelzi felém.
Végignézek Léonie-n, és egy kicsit irigylem, amiért ő már felnőtt, ahogy én is az voltam egyszer. Azt tehet, amit csak akar.
- Néha szeretném, ha felnőtt lehetnék. Így olyan sok dolog van, amiben mások segítségére szorulok. - vallom be neki halkan, hogy miként érzek. Bánt, hogy zsebpénzt kapok az apámtól. Bánt, hogy a házában lakok, és nem fizetek semmit, hogy eltart, én pedig nem tudom viszonozni, mert még suliba járok. Úgy érzem, hogy még a legnormálisabb igényeim is (mint például sampon, fogkefe) olyan dolgok, amiket nekem kellene megoldani, és nem Guillaume költségének kellene, hogy legyen. Önálló szeretnék lenni. A kamaszok élősködők, nem tehetnek róla, de azok. Ezt most megtapasztalom, de milyen keserves tapasztalat ez!
- Szeretnék majd akkor is dolgozni, ha már újra elkezdődik a suli. Szerinted butaság lenne? - kérdezem, és az őszinte véleményét szeretném tudni. Ha szerinte is csacsiság, akkor nem fogom erőltetni. Iskola, érettségi, felvételi, munka, foci, és még Samu is... nem férne bele az életembe, és nem szívesen mondanék le egyikről sem.
Aztán, egy kicsit elgondolkodok, miközben a kólámat kortyolgatom.
- Szerinted van élet a halál után? - mormolom halkan, majd rájövök, hogy ez így talán kicsit furcsa lehet neki, így rögtön korrigálok is - Csak... a papám miatt gondolkodok néha ilyesmin. Te is ismerted őt, egy kicsit. Szerinted lehetséges, hogy az emberek - kicsit keresem a szavakat, majd bizonytalanul folytatom. - az emberek mikor meghalnak, néha másként ugyan, de visszatérnek? Mint a "reinkarnáció"? - nem, nem őrültem meg. Nem fogom elmondani neki az igazat, de valakivel beszélnem kell ezekről a gondolatokról. Mert mi van, ha Minou apja is visszatért? Mi van, ha a lányát keresi, ha egyszer megtalál, és rájön, hogy én nem az a kislány vagyok, aki őt haza várta? Akkor mi van? Kivel oszthatnám meg ezeket a félelmeket anélkül, hogy bolondnak tartsanak?


■  edi  ■   iloveu ■  bocsánat, hogy csak most, igyekszem legközelebb hamarabb válaszolni  dobozcredit

avatar
● ● Posztok száma :
83
● ● Reag szám :
73
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Szomb. Szept. 15, 2018 8:30 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Minou && Léonie


- A férfiak nem szeretnek az érzéseikről beszélni, de tekintve a múltját ő még inkább ilyen. Tűzben edzett férfi teljesen. – katona volt, utána pedig megjárta a légiót. Most meg a várost, az embereket védelmezni, minden egyes nap kockára téve az életét, miközben egyre több emberhez ragaszkodik. Gondolom neki se lehet ez annyira könnyű, meg kell szoknia ezt az egész új helyzetet.
- Szurkolok, hogy sikerüljön. Több gyerekkel találkoznál, több tapasztalod is lenne, hiszen minden rosszcsont kicsit másképpen az. – kuncogtam el magam, ahogyan eszembe jutott a lánykám, amikor még pici volt és mennyire is gézengúz tudott lenni. Sokáig csak ketten voltunk, hiszen édesapját alig-alig látta a külföldi munka miatt. Igaz, a modern technikával még egyszerűbben meg lehetne oldani, de akkor is. – Táborba? Nem, ahhoz túlzottan is szoros az edzésterve. Neki most jelenleg ez ér fel egy táborral, de nem kizárt, hogy ez még keményebb is annál. Sokat tesz azért, hogy a legjobb legyen. – kicsit el is halkul a hangom, mert eszembe jut a balesete, ami régebben történt. Annak köszönhetően alakult ki ez a szerelem is a lovak iránt, pedig akkor még az se volt biztos, hogy fog tudni újra járni rendesen, de ő nem adta fel. Szívósabb, mint aminek tűnik és ha egyszer valamit a fejébe vesz, akkor nehéz attól eltántorítani a tündérkémet.
Amikor összerezdül, akkor sietve húzom el a kezemet és bocsánatkérően nézek rá. Nem akartam semmi rossz emléket felidézni benne.
- Nos, ez szerintem nem teljesen igaz. A múltunk csak egy része az egésznek. Sokat számít az is, hogy elsőre milyen benyomást teszel és lehet kérnek papírokat is tőled, de attól még szerintem sokat fog számítani az is, hogy mit mutatsz meg nekik. Miként is törődsz a gyerekkel. Hidd el, hogy nem reménytelen álom ez. Lehet picivel többet kell bizonyítanod, mint a többségnek, de nem olyannak ismertelek meg, aki lemondana csakúgy az álmáról. – biztató mosollyal ajándékoztam meg.  Persze, hogy számít minden, de szerintem ebben a szakmában sokat számít az is, hogy jelenleg miként viselkedik és mit látnak tőle. Ahogyan nálam is, kellettek a régi rajzaim a pályához, de igazán utána már az számított, amit a jelenben produkáltam. Ez a szép ebben, hogy ilyenkor kicsit újra írhatjuk a dolgokat, mert a jelen többet nyom a latba.
- Lehet, hogy a lovak a mindene, de attól még nem csak azt viselné szívesen. Emiatt ne aggódj, szerintem remekül döntöttünk és köszönöm a tippet is. – mosolyogva pillantottam az említett ruhadarabra. Szerintem nagyon jól fog állni neki. Amilyen kis vékonyka nehéz olyan ruhát találni, ami nem áll jól neki. Ebből a szempontból szerencsés, ahogyan én is, hogy engedi azt, hogy olykor én tervezzek ruhát neki. Szerencsére nem tartja cikinek.
- Ha igazán szeretnéd csinálni, akkor igen, ér ennyit. – nem kerülte le a figyelmemet, hogy Samu nevét is mondta, de nem teszem szóvá. – Az álmainkért meg kell küzdeni. Nem mindenkinek ugyanolyan módon, de senkinek se könnyű. Nekem ott volt Rosie, majd az, hogy Raphaeël külföldön kapott sorra munkákat, így alig láttuk egymást. Alig kezdtem el az egyetemet és máris ott volt az, hogy hamarosan anya leszek. Feladhattam volna, de nem tettem. Most meg már van egy saját szalonom, amit sokan szeretnek és ajánlják egymás között az emberek is. – nem tudom, hogy valaha belegondolt-e ebbe már, hogy Rosie egészen hamar csöppent az életünkbe. Még egyetemista voltam javában, de egyszerre próbáltam két álmomat is megvalósítani. S úgy néz ki, hogy sikerült mind a kettőben segítséggel helytállnom.
- Ha meg felnőtt vagy, akkor újra gyerek akarsz majd lenni. – nevetem el magam, mert így van ez. – Lehet sok előnye van, de hátránya is Minou. Minden éremnek két oldala van, segítséget kérni meg soha nem szégyen. Inkább azt árulja el az emberről, hogy erős, hiszen soha nem egyszerű másokra hagyatkozni. – avatom be az én álláspontomban. Lehet nem fog egyetérteni, de azért a felnőttek élete se annyira jó. Nem csak saját magunkért tartozunk felelősséggel, hanem a szeretteinkért, a családunkért, a gyerekünkért. S még megannyi próba elé állít az élet. Senki se tudja, csak mi ketten a férjemmel azt, hogy pár hónapja elveszítettem a babánkat.
- Nem, hiszen egyre nagyobb vagy te is és úgy szeretnél egyre inkább önálóbb is lenni. Ez is csak azt mutatja, de egy dolgot ígérj meg, hogy nem fog a tanulásod rovására menni. Most az a legfontosabb az életedben. – nem mondanám, hogy igazán megdorgáltam ilyen téren. Ez nem is az én dolgom lenne, de eszes leányzónak ismertem meg. Kár lenne, ha veszni hagyná.
Kérdése meglep, nem is felelek egyből, inkább elgondolkozom, őt fürkészem olykor, iszok újra az italomból és egy aprót még sóhajtok is a percek múlásával.
- Ez nehéz kérdés, de nem tudom. Olykor szeretnék hinni abban, hogy van és esélyt kapunk arra, hogy helyre hozzuk a korábban elkövetett ballépéseinket, még ha nem is emlékszünk rá. Ugyanakkor olykor meg inkább abban szeretnék hinni, hogy nincs. Egyszerűen csak végre megpihenünk és végre megleljük igazán a lelkibékét. De őszintén, tényleg nem tudom. Ilyen téren kettőség van bennem. Te hiszel benne? – passzolom vissza a kérdést, mert tényleg érdekel, hogy miért is kérdezte. Pláne így a semmiből, hiszen még nem is terelődött efelé a téma. – Bárhogy is van, szerintem meg kell ragadni minden egyes pillanatot, amíg élünk. – fűztem még hozzá elmélkedve. Erre próbáltam a lányomat is tanítani, hogy becsüljön meg minden egyes pillanatot. Azokat meg pláne, amiket a szívének kedves emberekkel tölthet, mert soha nem tudhatja, hogy mikor jön el az utolsó pillanat.  


■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
42
● ● Reag szám :
34
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Hétf. Okt. 01, 2018 4:22 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Laure


- Tudom. - mosolyodok el halványan - De csak a beszéddel van gondja, a kimutatás már egész jól megy neki. - sokat változunk mindketten, Guillaume is, én is, de valahogy úgy érzem, hogy annak ellenére, hogy egyre jobban bízik bennem és már nem aggódik értem minden percben, mégis egyre inkább apa-lánya szerű a kapcsolatunk. Talán az igazi apák is így vannak a lányaikkal.
- Igen, már nagyon várom! - bólogatok lelkesen, hiszen tényleg, nagyon várom már, hogy én vigyázhassak egy vagy több gyerkőcre is. A tapasztalat fontos, meg aztán, szerintem jó móka a tökmagokkal elütni az időt. Szeretek játszani velük meg ilyesmi.
- Ne aggódj Rosalie miatt. - egyből összeraktam arcán az aggodalmas kifejezés okát. - Igaz, hogy nagyon sokat edz, de egyre ügyesebb is lesz. Nem fog baja esni, csak attól, hogy sok időt tölt el az edzésekkel. Én is eljárok a foci edzésekre meg meccsekre is, mégse esett még komolyabb bajom. - próbálok biztatóan mosolyogni rá. A lánya elég makacs, és tudom, hogy eltántoríthatatlan, ha a lovakról van szó. Nagyon ügyes is, én magam is drukkolok, hogy minél többre vigye majd. De nem szabad, hogy az aggodalom beárnyékolja Léonie anyai büszkeségét.
- Örülök, hogy mind támogattok. Köszönöm, tényleg. - elképesztő, hogy mindenki mennyire törődik velem, és segíteni próbálnak, hogy megvalósítsam az álmaimat. - Nem fogom feladni, tényleg. Tudom, hogy sikerülni fog, főleg, hogy ennyien drukkoltok nekem. - szívesen megölelném most, mert nagyon hiányzik egy anya szerű figura az életemből. De nem teszem, mert valahogy... nem tűnne helyénvalónak.
- Olyan furcsa, hogy milyen fiatalon lettél anya... és Raphael is sokat volt távol. - bólintok kissé komolyabb arccal. Léonie kemény csaj! Példát vehetnék róla, nem csak nyafognom kellene itt, mert nem jött össze ez vagy az. Neki sokkal de sokkal nehezebb volt. - Hogyan tudtad gyerek mellett így felépíteni a szalonodat? - teszem fel neki a kérdést ami már egy ideje bennem van, de hát eddig bírta a kíváncsiságom. Tényleg érdekel, hogy hogyan is csinálja ezt egy talpraesett nő.
- Hát... azért szerintem nem lehet rossz. Mármint azt csinálni amit akarsz, felelősséggel tartozni azért amit csinálsz, meg akár még másokért is. Szerintem ez jó dolog. Csak a legtöbben azt hiszik, ha elérték a nagykorúságot máris elég bölcsek ahhoz, hogy ne kelljen foglalkozniuk a szüleik tanácsaival vagy kérésével. - vonok vállat mosolyogva.
A legtöbben ilyenek, én is átéltem már egyszer. Azt hittem, csak azért mert nagykorú lettem, nekem már mindent szabad, és nem kell hallgatnom senkire sem. Hát, majd ezalkalommal más lesz minden.
- Guillaume is mindig ezt mondja, ti összebeszéltetek? - csóválom a fejem mosolyogva - Nem fog a tanulásra menni, sőt, inkább még egy kis plusz motivációt is kapok tőle. Tényleg. - bizonygatom az igazam, mert hát tényleg mindenki ezzel piszkál. Még Samu is, ami aztán tényleg meglepő. Neki inkább azon kellene gondolkodnia, hogy randizzon velem minél többet. Vagy nem?
Aztán, felteszek neki egy komoly kérdést, ami már túl rág motoszkál bennem. A válasza kettőssége viszont meglep egy kicsit, talán mintha nem akarna nekem ellent mondani, vagy a lelki békém próbálná megóvni?
- Én azt hiszem, hiszek benne. Hogy néha kapnak az emberek egy második esélyt. Csak... biztos nehéz lehet ez, mármint, hogy... az a második esély. Nem lehet könnyű azoknak, akik valaki más életét élik. - sóhajtok nagyot, majd megrázom a fejem. Beszélek itt hülyeségeket, még a végén mehetek vissza a diliházba!
- Mmm! Inkább mondd, te milyen sütit eszel? Tényleg, megtanítanál majd arra a finom lassú tűzön sütött husira amit múltkor készítettél? Annyira finom volt! - váltok gyorsan témát, mielőtt még azt hinné, hogy teljesen bediliztem.


■  edi  ■   iloveu ■  bocsánat, hogy csak most, igyekszem legközelebb hamarabb válaszolni  dobozcredit

avatar
● ● Posztok száma :
83
● ● Reag szám :
73
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Szer. Okt. 03, 2018 9:08 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Minou && Léonie


- Edzésekre? – néztem rá meglepetten, mint aki hirtelen nem értette, hogy honnan is jött ez a fiatal leányzónak. – Nem az edzések miatt aggódok, hanem a versenyek miatt, amikre már évek óta jár. Az edzések szinte semmik a versenyekhez képest. – feleltem teljesen komolyan, hiszen fogalmam sem volt, hogy miért is hihette azt, hogy pont az edzések miatt aggódnék. A versenyek lettek egyre nehezebben és komolyabbak az évek alatt. Meg egyébként is minden anya aggódik a csemetéért, ez ellen nem tehetünk semmit se. Ez már így lesz, míg világ a világ.
Szavaira csak bólintottam, hogy nem fogja feladni. Sok mindent mondunk olykor, amiből végül semmi se lesz. Reméltem, hogy nála nem így lesz és tényleg ki fog tartani.
- Furcsa? Miért? Manapság sokkal fiatalabban is lesznek anyák. – arról soha nem beszéltem, hogy mennyire nem eltervezett dolog volt. Megtörtént, de abban a pillanatban tudtam, hogy soha nem fogom elvetetni. Akkor se tettem volna meg, ha netán elhagy Raphaël. Akkor egyedül birkóztam volna meg vele, de az igazat megvallva így is részben egyedül kellett helyt állnom, mert ő sokszor sokáig távol volt. – Volt segítségem, anyósom mellettem állt és támogatott, amiben csak tudott. Szerencsére Rosie is remek baba volt a kezdeti gondok és ijedtség ellenére is. – nem volt ez akkora titok. Sose fényeztem magam ilyen téren, hogy egyedül sikerült mindent elérnem. Támogattak, remek családom van.
- Szóval se mondtam, hogy rossz lenne, egyszerűen csak nem mindenkinek való. Akadnak olyanok, akik nemhogy másra, de igazából saját magukra se tudnak vigyázni. – mint például olykor a fiam. Néha olyan érzésem van, hogy Rosie is kicsit talpraesettebb, mint ő, de azért a lányunkat se kell félteni. Elég csak arra a bizonyos balesetre gondolni pár éve, amikor egyszerűen leesett a korlátról és majdnem elveszítettük őt.
- Nem beszéltünk, inkább csak hasonlóan látjuk a világot. – rántottam meg a vállaimat. Felnőttek sok mindenben egyetértenek és sok mindenben nem. Ebben semmi új nincs. A legtöbb felnőtt pedig erről ugyanúgy vélekedik, hogy a tanulás az első és utána jöhet minden más.
- Szerintem alapból se könnyű az életiskoláját, s ha úgyis van, ahogyan mondod, hogy olykor kapunk második esélyt, akkor legalább van egy esélyünk arra, hogy a régen elkövetett hibákat helyre hozzuk. Vagy csak még egy esély arra, hogy ne vesztegessük el az időnket, hiszen tudjuk, hogy véges. – pillantottam rá komolyan. Fogalmam sincs, hogy mi jön a halál után. Igazából régóta nem is érdekelt ilyen téren semmilyen elmélet se. Egyszerűen feleslegesnek találtam találgatni, mindenki kapaszkodik valamibe ilyen téren, hogy könnyebb legyen elviselni, hogy egyszer mindennek vége szakad.
Egyértelmű, hogy terelni próbál, hiszen itt volt, amikor kikértem. Simán hallhatta, hogy mit is kértem.
- Epertortát. – feleltem végül csak ennyit, miközben őt fürkésztem. Nem értettem, hogy mi zaklathatta fel ennyire, hiszen ő dobta be a témát. Netán másabb válaszra számított? – Persze, szívesen. – bólintottam is a szavaim mellé, majd belekortyoltam az italomba. – Kedveled apád barátnőjét? – néztem rá kíváncsian, hiszen hozzánk is eljutottak a hírek, hogy Gui valakivel egyre többet találkozik. Engem pedig nagyon is érdekelt, hogy Minou ezzel miként is birkózik meg. Aggódtam érte is néha, hiszen ő is a családunkhoz tartozik.


■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
42
● ● Reag szám :
34
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Pént. Nov. 09, 2018 11:21 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Léonie && Laure


- Igaz, erre nem is gondoltam... - adok neki igazat, belegondolva abba amit mondott. A versenyeken mindent belead az ember, a győzelemért olykor még akár vakmerőbben is viselkedik, mint egyébként tenné. Rosalie amúgy sem az a félénk, nyámnyila típus, így bőven megértem az anyukája aggodalmát. De talán idővel majd benő a feje neki is, és valamikor csak megnyugszik az az örökké tenni akaró lelke.
- Hát igen, nincs abban semmi ha valaki fiatalon vállal gyereket. - mosolyodok el, majd gyorsan utána is gondolok a dolognak, és zavarba jövök. Nekem azért nincsenek ilyen terveim, egyáltalán, bár igaz ami igaz, a korai gyermekvállalást szinte senki sem tervezi. Az ilyesmi általában csak úgy történik az emberrel.
Bólogatok. Az ő családjuk tényleg szuper, szívesen lennék a része én is. Kedvesek és támogatóak, Léonie, Rafi, Rosie és Samu... és ezek szerint a nagyszülők is. Olyanok, mintha csak valami magazinból toppantak volna közénk, én legalábbis szeretek rájuk egyfajta "mintacsaládként" gondolni. Na nem azért, mert úgy hiszem, hogy tökéletesek, hanem mert olyan... valódiak és igaziak, érzésekkel, szeretettel. Kell ennél több?
- Guillaume is mindig ezt a tanulást mondja... hogy milyen fontos, és én igyekszem is. Tudom, ez az óvónő dolog nem éppen olyasvalami amiből milliárdos lehetek majd, de engem ez nem is vonz. A pénz egyáltalán nem ér annyit, mint az emberek gondolják. - csóválom meg lassan a fejem. Még emlékszem a csillogásra, az elszórt több ezer, tízezer euróra, a nagy bulikra és arra, hogy ugyanakkor milyen magányos voltam, és mennyire műanyag az egész. Az új esélyemet szeretném okosabban használni. Talán nem lesz mindig könnyű, és lehet, hogy sok dologról le kell majd mondanom, de azt hiszem, ez a helyes.
Talán ezért is hoztam fel, ami régóta nyomja a szívem, hogy én is visszatértem a halálból. Bárcsak elmondhatnám Léonienak az igazat, hogy egy éve egy balesetben, éppen Gui karjaiban leltem a halálomat, hogy aztán visszatérjek a kis Minou képében. Gondolom, ők is ismerték futólag a lányt még régebbről, hiszen néha még Rafi is szokta emlegetni a "papámat". Biztosan nagy változásokon ment át a kislány így, hogy már én vagyok itt helyette, de azt hiszem, inkább én igazodtam az ő életéhez. Szerettem volna olyan rendes, jó lányka lenni, mint ő.
- Azt hiszem, ha ilyesmi történik, az, akivel történik, tudja, hogy a hibáin változtatni kell. Csak... csak rossz lehet, ha a hibák kijavítása miatt változni akar, változtatni az életén, és ezt mások nem érthetik meg. Mert nem tudják mi zajlik a fejében. - sóhajtok, majd elhessegetem ezeket a komor gondolatokat. Már így is túl sokat mondtam neki. Valószínűleg nem értené meg a dolgot, ha a teljes igazsággal állnék elé, és ő is, ahogy bárki más, azt hinné, hogy már megint megőrültem, és mehetnék vissza a pszichológushoz, vagy a zárt osztályra. Az meg kinek hiányzik?
Tudom én, hogy mit rendeltünk, csak valahogy nem jutott más téma az eszembe, amivel terelhettem volna egy másik meder felé a beszélgetést.
- Szuper lenne, köszönöm! Gui is szereti az ilyesmit, tök jó lenne egyszer meglepni valami hasonló finomsággal! - mosolygok rá barátságosan, mintha mi sem történt volna. Guillaume áll hozzám a legközelebb, ő a sosem volt apám, egy olyan férfi az életemben aki vigyáz rám, és mindig ott van mellettem. Még akkor is, ha rossz voltam, és akkor is, ha nem érdemelném meg. Nagyon szeretem.
- A barátnőjét? Igen! - vágom rá habozás nélkül. - Nagyon aranyosak együtt. Mint egy zsémbes öreg házaspár, úgy tudják cukkolni egymást, közben meg látszik, hogy odavannak egymásért. Én legalábbis ezt látom rajtuk. Zsák a foltját, szerintem. - jókedvűen mondom mindezt, mert tényleg szívet melengető, amikor Sandy nálunk van, és láthatom a pótapámat udvarolni, kínjában elvörösödő fülekkel, amikor valami kétértelmű dolgot mondanak egymásnak véletlenül a fülem hallatára. Mintha még kisgyerek lennék, aki előtt egy forró csókot sem lehet váltani. Pedig nem vagyok ám vaksi, látom én, hogy izzik közöttük a levegő.
- Remélem, hogy Guillaume megtalálja benne a társát, és saját családot is alapít majd egyszer. Olyan szuperül helytállt velem is az apa szerepben, már mondtam neki én is többször, hogy ki kellene magát próbálnia egyszer ebben a szerepben már a kezdetektől fogva. - pillantok Léonie-ra a sütim fölött, majd egy nagy falattal tömök a számba.
- Mmm! Ez isteni! Úgy szeretem a gyümölcsös süteményeket! - még egy falatkával eszek, majd anélkül, hogy gondolkodnék kibukik belőlem a következő: - Samuel biztosan innen hozta a múltkor a sütiket, ez az epertorta hajszálra ugyanolyan. - aztán, ahogy belegondolok már korrigálok is. - Mármint, amikor együtt tanultunk. Néha én viszek valami nasit, máskor meg ő hoz. - vonok vállat, mintha nem lenne jelentősége a dolognak. Tudom, hogy Samu nem mondott még rólunk semmit sem otthon, és nem is én akarom beavatni a szüleit abba, hogy járunk vagy ilyesmi. Nem mintha nem tűnt volna fel nekik szerintem, hogy milyen sokat lógunk együtt...


■  edi  ■   iloveu ■   dobozcredit

avatar
● ● Posztok száma :
83
● ● Reag szám :
73
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix •• Szer. Nov. 21, 2018 5:11 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Minou && Léonie


- Mondhatni, azért nem mindegy, hogy ki milyen idősen vág bele, vagy mennyire is áll készen rá. – tettem még hozzá, hiszen azért valljuk be nem mindenki való anyának alapjáraton se. Meg valaki ennyire fiatalon se áll készen arra, hogy anya legyen, csak később. De nem is akartam erre több szót pazarolni. Bíztam mind a lányomban, mind a fiamban annyira, hogy azt gondoljam róluk elég érettek ahhoz, hogy ne csináljanak belőlünk már nagyszülőt és ne csesszék el a saját életüket, hiszen mind a kettőnek bőven akad álma, ami egy gyerek mellett. Nos, valljuk be nem éppen egyszerű mindig megvalósítani.
- A pénz nem minden, a szeretet nagyobb kincs nála, de attól még a tanulás igen is fontos. Főleg addig, amíg nincs mellette más teendőd, mert nem neked kell fizetni a tandíjat, vagy netán gondoskodnod másokról. Addig igazából szerencsés vagy, hogy csak a tanulás a legnagyobb gondod. – nem volt ezen mit szépíteni. Ez volt az igazság. Pontosan tudom, hogy mennyire nehéz az, amikor megannyi dolgot kell csinálnod mellette és hiába van segítséged. Attól még a gyerekednek rád van szüksége és ezt te is érzed belülről. Nem véletlen voltam abban az időszakban túlhajszolt valamennyire, mert akartam, hogy Rosie tudja itt vagyok neki és nem hagytam cserben az álmaiért cserébe.
Csendesen hallgattam azt, amit mond és rövid ideig a messzeségbe révedtem, mígnem végül szelíd mosollyal az arcomon felé fordultam. – Szerintem ez mindegy, hogy valaki második esélyt kapott-e vagy nem, mert sokszor nem tudjuk alapból se, hogy mi zajlik a másik fejében. Sokszor csak azt látjuk, amit láttatni engednek és ez így van.  Máskor meg elég egyetlen egy esemény is ahhoz, hogy az ember átértékelje a dolgokat. Nem az számít, hogy mások mit gondolnak, hanem az, hogy mi mit érzünk helyesnek. Ne azzal törődj, hogy mások mit fognak mondani, ha változtatsz dolgokon, hanem arra, hogy te jól érzed-e magad a bőrödben és felmered-e vállalni a tetteidet. Arra gondolj, hogy helyes-e amit teszel vagy nem. A többiek meg idővel változnak szintén, akik meg ezt nem értik meg, azok elsétálna, de ők sose szerettek igazán. – nem tudtam, hogy mire gondolhat pontosan, de reméltem, hogy tudok neki segíteni. Tudom, hogy ilyenkor mekkora nyomás nehezedik a fiatalok vállára, hiszen ott a pályaválasztás is, a tovább tanulás és a többi dolog, ami ebben a korban egyre inkább kezd kibontakozni, de attól még mindig úgy tartom, hogy nem teljesen mások elvárásainak kell élni. Az számít, hogy szerintünk helyes-e amit teszünk és utána tudjuk-e a tetteinkért vállalni a felelősséget. Természetesen csak ésszerű keretek között, de nála nem tartottam attól, hogy hirtelen bűnözőnek akarna felcsapni.
- Szereti a hasát, főleg ha édességet lát. – kuncogtam jókedvűen, mert emlékszem régebben mennyiszer jött át nasolni, mintha pontosan tudta volna, hogy mikor készült valami finom sütemény otthon. Sokszor még hívni se kellett, de ő családtag volt, ahogyan idővel a családja is azzá vált.
- Tudod apád… - sietve kapcsolok. – Mármint Gui eléggé magának való és csökönyös tud lenni. Ahogy abban is biztos vagyok, hogy még mindig harc dúl benne az érzései miatt és nem könnyű neki egyetlen egy nőt se közelengedni a keresztjei és a titkai miatt, amiket a sírba fog vinni. – és ott volt még a munkája. Emlékszem, hogy egykoron mennyit beszélgettem én is vele, meg Rafi is amiatt, amikor Minou hozzákerült, hogy helyesen teszi e. Mellette biztonságban lehet-e a lány, mert ő nem pék, hanem sokkal veszélyesebben él, de aztán sikerült a szívére hallgatnia és csöppet se bánta meg.
- Saját családot? Ezt úgy mondod, mintha már nem lenne neki egy. Lehet nem ő az apád vér szerint, de úgy szeret téged Minou. Ez soha nem fog változni, akár lesz másik gyereke, akár nem. Ugyanúgy fog szeretni és ezen semmi és senki se fog tudni változtatni. – komolyan csendült a hangom, mert kicsit fájt, hogy úgy érzi nem tartozik igazán a családba. A bátyámnak már van családja azóta a pillanat óta, amikortól magához vette a lányt. Lehet nem volt mindig könnyű, de úgy tekintett rá, mintha a sajátja lenne.
- Lehet, vagy az se kizárt, hogy a közeli pékségből. Ha jól tudom, akkor a két hely összeszokott dolgozni ilyen téren, mert ugyanaz a tulajdonosa. – rántottam meg a vállaimat tanácstalanul és falatoztam tovább úgy, mint aki semmit se hallott. Nem akartam erről beszélni, főleg nem vele. Ha lenne bárkinek is mondandója, az a fiam döntése lenne, nem az övé. Ezt pedig tiszteletben fogom tartani.
- Szeretnél még valahova menni, vagy utána indulhatunk haza? – néztem rá kérdőn, mert nem tudom, hogy volt-e még valami program. Akár mozi, vagy valami hely, ahova szeretne elmenni. Ez a nap miénk volt, így én nem rohantam sehova se, viszont szerettem volna, ha jó napja van, így ő dönthet a dolgokról.

■ ■ Köszönöm a játékot, részemről ez záró lenne! iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
42
● ● Reag szám :
34
● ● karakter arca :
Sienna Miller


Témanyitás ✥ Re: Cafe de la Paix ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom

Cafe de la Paix
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-