O'Connell híd
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Yesterday at 11:57 pm
Yesterday at 11:46 pm
Yesterday at 10:26 pm
Yesterday at 9:24 pm
Yesterday at 9:04 pm
Yesterday at 9:03 pm
Yesterday at 9:02 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég

nincsen



A legtöbb felhasználó (36 fő) Hétf. Márc. 13, 2017 11:05 pm-kor volt itt.
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥

Csoportok
Keresk. és szolg.
-
-
Igazságügy
-
-
Bűnüldözés, hadügy
1
2
Egészségügy
2
-
Oktatás
4
3
Média, művészet
3
1
Civilek
-
1
Elit
1
1
Törvényen kívüliek
1
-
Összesen
12
8
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
O'Connell híd



Szeretettel Admin tollából
Témanyitás O'Connell híd •• Vas. Jan. 15, 2017 2:50 pm

Forrás: google

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

585
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás Re: O'Connell híd •• Szer. Márc. 22, 2017 11:40 pm

Sibeal && Raphael
when the darkness calls


Jól ismertem már a várost, megvoltak a kedvenc helyeim, ahogyan lenni szokott, ha sok ideje él már valahol az ember. Könnyed léptekkel hagytam magam mögött a kórházat, hogy végül a délutáni napsütésben a sokak által közkedvelt park felé vegyem az irányt. Egyáltalán nem haladtam gyorsan, pedig legszívesebben rohantam volna, de még se bírtam. Gyengének és kifacsartnak éreztem magam, mint aki kimerült teljesen. Még akkor is, ha szinte egész nap mosoly ült az arcomon. Néha még bent is szükségem volt egy-két perc magányra, hogy leüljek kicsit, mielőtt esetleg ismét a földön kötök ki, miközben olykor fura és megmagyarázhatatlan érzések kerítettek hatalmukba. Mintha egyes betegek közelében még nehezebb lett volna megmaradnom, vagy éppen sokkal figyelmesebb voltam bizonyos személyekkel szemben, mint eddig. Nem mintha eddig bármi panasz lehetett volna rám ilyen téren, hiszen lelkiismeretesen végeztem mindig a munkámat és a legjobb tudásom szerint. Olykor még az is megfordult a fejemben, hogy megpróbálom tovább képezni magam, de aztán egyszer csak összeestem műszakközben, azóta pedig… Fogalmam sincs, olyan az egész, mintha egy hullámvasúton ülnék, néha jobban vagyok, míg máskor szinte már a lábaimat is nehéz megemelni, de legalább talpon voltam és ez megnyugtatott. Talán tényleg ideje lennem beszélni Brian-nel, muszáj megtudnom, hogy mi a baj velem, de mégis rettegek attól, ami kiderülhet a vizsgálatokkor.
Alig, hogy elértem a parkhoz sietve pillantottam körbe, majd zsebre vágtam a kezemet, hogy céltudatosan az O’Connel híd felé haladjak. Alig, hogy elértem oda máris azon voltam, hogy egy kis helyet kerítsek magamnak a köveken. Gyerekkoromtól kezdve imádtam felmászni a falára, a lábaimat a víz felett lóbálni és elmerülni a gondolataimban. Szerencsére még soha nem kaptak el azért, hogy nem lehet ott ücsörögni, az emberek fura pillantása meg ilyen téren sose érdekelt. Lassan szívtam be a levegőt és még lassabban fújtam ki, miközben figyeltem azt, hogy miként is kezd megjelenni a természetben a tavasz, vagy éppen a víztükrét, amit egy-egy szellő vagy éppen madár könnyedén zavart meg. Idővel előkerült a szendvicsem is, de pár harapás után inkább vissza is süllyesztettem a táskámba, mert egyáltalán nem ízlett, pedig úgy éreztem, hogy majd éhen halok, mintha még mindig fájna valamire a fogam, de nem tudtam, hogy mi is lenne az. Persze, álmaimban a vérre fájt, mintha csak az lett volna a legfinomabb bor a világon, úgy ittam, de az csak rémálom volt, nem lehetett más, igaz? Vagy mégis? Mi lett azzal a férfival? Beszélnem kell Aislinggel, el kell mondania az igazságot, még akkor is, ha már több, mint fél éve történt az a támadás. Tudnom kell, egyszerűen muszáj.
Könnyedén merültem el a gondolataimban és fel se tűnt, hogy kezd egyre sötétebb lenni, igaz még a nap nem bukott le teljesen a horizont alá, de egyre kevesebben voltak már a parkban, hiszen még egészen korán sötétedett és még annyira az idő se volt meleg, hogy kint lehessen maradni hosszabb időre. Egy aprót sóhajtottam, majd a könyvemet is egyszerűen becsuktam, amikor valami fura illatra lettem figyelmes. Fémes volt, csábító, mint egy frissensült hús vagy netán egy igazán íncsiklandozó és ínyencétel lenne, de itt nincsenek árusok se, és ennek annyira másabb illata volt. Ennek ellenére viszont még a nyál könnyedén fojt össze a számban. Sietve pillantottam körbe, amikor egy segélykérő kiáltás ütötte meg a füleimet. Habozás nélkül ugrottam le a hídnak a pereméről, hogy elinduljak a hangirány és nem sokkal később egy vérző férfit pillantottam meg, aki alig állt már a lábán is. A kezén, fején és a hasán is sérülések tarkították, mintha csak megtámadták volna és alig sikerült volna elmenekülnie. Sietve dobtam le a táskámat a földre, hogy mellettem teremjek és az egyik padig megpróbáljam elvinni, de egy-két lépést követően a földön kötöttünk ki. Igyekeztem „higgadtan” felmérni a helyzetet, hiszen mégis csak nővér lennék, de nem vagyok orvos se. Pontosan tudtam, hogy segítségre lesz szüksége; habozás nélkül igyekeztem a sálammal ellátni a hasán lévő sérülést ideiglenesen, miközben a pulzusom egyre inkább hevesebb lett és mintha az érzékeim is sokkal kifinomultabbá váltak volna, mire pedig észbe kaphattam volna, addigra kezemről a vért ajkaimra kentem és onnan nyaltam le. Egyszerre undorodtam magamtól, de úgy éreztem, hogy mennyei és még többet akarok, de az ijedtség még nagyobb volt. Sietve csúsztam hátrébb, miközben a remegő kezeimet figyeltem. Talán, ha nem hallok meg valami neszt, akkor… akkor fogalmam sincs, hogy mi történik, de ennek köszönhetően sietve pattantam fel, hogy a nem túl távoli léptek irányába rohanjak.
- Kérem segítségen!  - szólaltam meg könyörgően, ahogyan megpillantottam egy ismeretlen férfit. A ruháimat vér borította, ahogyan az arcom egy részét is, de azt be lehetett annak is akár tudni, hogy véletlen a sokkban arcomra kentem a vért.
- Ott...ott van egy sérült férfi, kérem, jöjjön! – kaptam el a kezét minden hezitálás nélkül, hogy magammal húzzam őt, vagy legalábbis megpróbáltam. Ha követett, akkor elvezettem a nem túl messze lévő sérült férfihoz, de amikor odaértünk, akkor legszívesebben rávettem volna magam a férfira, de nem értettem, hogy miért. Miként kóstolhattam meg egyáltalán valaki vérét, nem értem, ahogyan azt se, hogy miért álltam múltkor annyi ideig a vérraktár előtt és mire is készültem pontosan, ha nem zavarnak meg akkor is. Jó pár lépéssel távolabb álltam meg tőlük, mint aki csak fél túl közel menni, hiszen ki tudja, hogy mit tenne. Még akkor is, ha úgy éreztem, hogy az ismeretlen férfiban és bennem van valami közös, de hogy miből is gondoltam ezt? Fogalmam sincs, ez is csak egy megérzés volt, ahogy oly sok minden az életemben. A „jóslás” is igazából hasonló, még ha nem is vagyok olyan, aki csak úgy elárulná ezt bárkinek.
- Tud rajta segíteni? Esetleg hívni kellene a mentőket! – bukott ki belőlem, majd aggódva pillantottam a földön heverő táskámra, ami pár lépésre hever tőlük, mondhatni félúton köztünk, de még se mertem egy lépést se tenni, helyette a pillantásom szép lassan a kezemre rászáradó vérre terelődött és nagyot nyeltem…


■ ■ Beyond The Veil ■ ■ Remélem jó lesz kezdőnek! edi  ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

28
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphael Goodwin tollából
Témanyitás Let's go! Eat them all! •• Csüt. Márc. 23, 2017 4:57 pm

to the Diviner Girl

Egész jól körbejártam a város, egy sólyom képében, nem annyira kirívó mintha Amerikai Halászsas képében fedeztem volna fel az egészet. Így már mindent tudtam, hogy mi merre található. Hiszen mi kelpiek hamar kiigazodunk a környéken. Korábban is jártam már itt, hiszen megtehettem ennyi idő alatt, és végtére is nem csak a hajón élek, jó néha szárazföldön lépkednem, megismerkednem még több kultúrával, ebből kifolyólag, számos nyelven tudok, nincs olyan, amelyiken ne tudnék megszólalni, bár nem igazán vágok fel ezzel. Tulajdon képpen még ó nyelveket is elmehetnék fordítani, bár ez sosem mozgatta a fantáziámat. A húgom után nyomoztam, nem sok információ jutott el hozzám, de ennyi miatt nem fogom feladni  keresést. Gyaníthatóan egy sucubbus vagy incubbus áll a dolog mögött, azok tudnak nagyon durva függést okozni, még a fajtánknál is. Ez alól kivétel az állati alak, vagy simán a vadászok, akik tanulmányozni akarnák, könnyen lehet. Egyelőre még nem akadtam a nyomukra.
Most viszont szükségem volt egy kis kikapcsolódásra. Nincs is jobb ennél, mint amikor egy állóvíz környékét keresem fel a szárazföldön, Amerikában gyönyörű folyók és tavak vannak, és torkolatok. A musztángokkal rohangálni a tisztavízű hegyi forrásoknál, semmihez fogható sincs. Gyönyörű nap volt, és még egy öregek otthonába is sikerült ellátogatnom, ahol pár hasonszőrűvel is sikerült találkoznom, jól gondját viselték az öregeknek. Igazából itt biztonságban lehettek, hiszen nem kerülgette őket úgy vérszomj ha préda korú illető került a közelükbe. Nem tudtam megérteni a zacskós vért ívókat, mert az igazi vénából folyó friss, még épp dobogó vérből és forró, testmeleg húsból enni, semmihez sem fogható érzés.
Az egyik szupermarketben vettem magamnak egy pálcikás fagyit, magnum, epres joghurtos, a közepén és néhol eper szósszal volt befuttatva a vanilia krém, és a finom roppanós feketecsoki réteg mögött. Nem azért jöttem, hogy áldozatot szedjek, de a friss vér illatának én magam sem tudtam ellenállni. Viszont, óvatos voltam, lehet ez akár egy ügyes csapda is a vadászok részéről. Vagy… tényleg csak egy "hétköznapinak" mondható áldozat, akit megkéseltek és otthagytak. Lassan közeledtem, felmértem a terepet, körbe jártam, nem egyből érkeztem meg a helyszínre; amikor még a fagyit majszoltam és a sikoltást hallottam, nemsokkal utána láttam egy sötét árnyékot elrohanni a fák között. Miközben a fagylaltot majszoltam, szinte a számban éreztem az ab negatív vért, és a férfi húsának az ízét a számba, kicsit beteg volt, valamiféle belső szervi gondok. Végbél talán? Ah…miért nem mentem orvosnak? Mert nem vonzott a szakma, mint egyes fajtársaimat, én nem az a szamaritánus lélek voltam, aki önzetlenül segítene másokon. Miután majdnem meglincseltek, mert azt hitték én öltem meg a kedvesemet egykor, nem igazán tudok hinni az emberekben. Nincs is szükségem rájuk, azon kívül, hogy a táplálék forrásom.  Miközben sétálgatok, a vámpír legendákon jár az agyam, milyen érdekes lett volna a középkorban élni, a boszorkányüldözések korában, férfiként egész jól ellavíroztam volna, ahogyan most is. Lehúztam a fa pálcikáról az utolsó darab fagylaltot is, ahogy az ajkam közé csippentettem és elővettem az öltöny nadrágomból egy zsebkendőt és megtöröltem az ajkam, majd a zsebembe mélyesztettem a rongy darabot. Megigazítottam a nyakkendőmet és körbe kémleltem a környéken. Sehol senki, éjszaka senkinek sem tanácsos egyedül mászkálnia ilyen elhagyatott környéken. Leugrottam a kövekre, könnyedén. Amikor pedig felegyenesedtem megigazítottam a nyakkendőm és egyre jobban éreztem a másik fajtársam illatát, kétségbeesett, zavarodott és vágyódik, nagyon is vágyódik az előtte fekvő, legalábbis feltehetően fekvő testből való táplálkozásra. Miért nem teszi? Tengerkék tekintetem körbe hordoztam a félhomályban, a hátam mögül még valamelyest beszűrődtek a lemenő nap sugarai, egyfajta sötét, baljóslatú glóriába vonva a testem. Meglepődtem, ahogy kézen ragadott, éreztem a testemre került vér jellegzetes síkosságát, egy szót sem szóltam, de így, hogy megszólalt, egyértelmű  volt a kétségbeesettsége.
Félrebillentett fejjel mértek fel a helyzetet, egy kelpie, aki teljesen össze van zavarodva attól, hogy egy frissen vérző test közelében van.
Nekem pedig nem kellett az ajka körül éktelenkedő vérfoltról sem magyarázkodnia. Beleszimatoltam a levegőbe és rá, majd a haldokló alakra pillantottam.
- Te is hívhattál volna mentőt, ha akarnál. - jegyeztem meg nyugodtan, a helyzethez képest igen is komoly volt a hangom, nem akartam letolni, csupán finoman dorgáltam.
- Fiatal vagy még, ez az első? Nem hiszem ,hogy tisztában vagy azzal, hogy mi vagy, és ez meglehetősen veszélyes. Magadra és a társadalomra nézve is. - megfogtam a kezét, mint az apuka aki az eltévedt gyerekére talál rá. Ismerős érzés, legalábbis ismerős annyira, hogy tudom milyen lehet az első, mámorító és egyszerre kétségbeejtő, hogy milyen élvezetes, más húsából enni.
- A sebekből ítélve nem te tetted, de megkóstóltad a vérét igaz? - tárgyilagos és nyugodt voltam. A levegőbe szimatoltam, még a támadó szaga is friss volt.  Nem szívesen bántanám ezt a szerencsétlent, de azt a véglényt, aki ezt tette vele, már annál inkább. Továbbra is fogtam az ismeretlen kelpie kezét és felvettem a táskájtát a földről, a vállamra csaptam, és finomant megszorítottam a kezét.
- Indulás, nem találhatnak itt így téged. - eközben már vettem elő a telefonom és George azonnal fel is vette.
- Hívja a mentőket, a parkban az O'Connell híd alatt találtunk egy testet, súlyos sérülés, itt jártam én is, a mi nyomainkat takarítsa el egy a mieink közül. - bontottam a vonalat, és bíztatón mosolyogtam a mellettem álló lányra.
- A nevem Raphael és a tied? - miután megtudtam a lány nevét is, továbbra is kézen fogva tettem pár lépést vele a hulla irányába.
- Vegyél egy nagy levegőt és keresd meg annak a szagát rajta, aki ezt tette vele, vadászni fogunk, megmutatom, hogy mire vagy képes. Gyakran vagy rosszul mostanában? - sápadtnak tűnt és kicsit ki volt éhezve, látszott a szemein.
Sokszor láttam már ilyet, előfordult olyan, hogy egy -egy kelpie nem a családjánál, vagy egy kolóniában nevelkedett, ahol mindent a rendelkezésére bocsátottak, és kezdettől fogva, gyermek korától annak nevelték ami. Nekem könnyű dolgom volt, amíg gyerek voltam, elém tették a vérrel telített kupát, majd az első "vadászatom" után, már igényeltem a friss húst, kicsit többször mint előtte, mert valljuk be, feltüzelt a vér és a tudat, hogy ez mennyire finom. Nem találtam magam mocskosnak és bűnösnek, természetes számomra, és van egyfajta értékrendem is. Afféle alvilági Robin Hoodnak gondolom magam, aki azokat bántja akik megérdemlik, mint például az a rohadék, akinek megért egy pénztárca és egy telefon egy másik ember életét.
- Rajta, nincsen semmi baj, vegyél egy nagy levegőt, különítsd el az én és az ő meg a saját illatodat a többitől és keresd meg  azt a fűszeres adrenalintól túlfűtöttet, némi sötét, gonoszsággal átitatott szaggal.  
Az öltönyöm zsebéből előhúztam egy kis törlőkendős zacskót és nekiálltam gondosan letörölgetni a lány arcát, eltüntettem az összes vért az arcáról és az ajkáról, valamint a kezeiről és az enyémről is. A kendőket mindet a táskájába nyomkodtam, nem hagyhatunk magunk után nyomokat. A vadászat egyébként is feltüzeli a vérem, a vérünket, csak sokszor sokan megijednek ettől a fajta izgalomtól; pedig nincs is ehhez fogható érzés.



■ ■  By Iron and Fire ■ ■Megjegyzés: Let's go! Eat them all! popcorn   ■ ■C



i don't live in darkness
darkness lives in me
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

16
● ● Posztok száma :
Matt Bomer
● ● karakter arca :


Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás Re: O'Connell híd •• Csüt. Márc. 23, 2017 7:39 pm

Sibeal && Raphael
when the darkness calls


Nem értettem, hogy mi történik velem, hogy miért érzem ennyire furán magam és miért vágyok olyan után, amiről azt se tudom, hogy mi az vagy, ha mégis, akkor se vallanám be magamnak. Kezem automatikusan mozdult, ahogyan a nyelvem is, hogy utána ajkaimról lenyaljam a vért és mintha valamiféle különleges erő sugárzott volna szét a testemben, olyan, amelyet régóta nem érezhettem. Ugyanakkor ott volt a gyarló emberi érzés is bennem, ami ettől a cselekedettől frászt kapott, de talán sokkal inkább attól, hogy egy részem élvezte és még többért áhítozott. Fogalmam sem volt arról, hogy miként lehetséges ez, vagy éppen miért érzek ekkora késztetést arra, hogy megízleljem újra, mielőtt viszont még inkább megriadhattam volna neszre lettem figyelmes. Természetesen összerezdültem, de segített abban, hogy a földön kuporgás helyett inkább cselekedjek. Úgy, ahogyan régebben tettem volna, hiszen az életmentés részben az életem része volt, el se tudnám képzelni azt, hogy ártsak valakinek, vagy magára hagyjak ilyen körülmények között bárkit is. Pár megnyugtató szót még motyogtam az orrom alatt, de azt már magam sem tudtam, hogy vérző férfinak szántam-e, vagy sokkal inkább magamnak, mielőtt megpillantottam volna a sejtelmes szürkületben egy ismeretlen férfit. Talán kissé baljósnak tűnt az esti napsugarakban, mielőtt a napot elnyelte volna a horizont, így csak reménykedni tudtam, hogy nem csak a külső ápolt, hanem belülről is van szíve és képes lesz segíteni. Ő volt az egyetlen reményen, hiszen ha túl közel megyek, akkor valószínűleg olyat teszek, amire nincs épeszű magyarázat. Tudom, sokan képesek a fájdalomba beleroskadni, de már 7 év eltelt az öcsém halála óta, jól voltam és vagyok is ilyen téren. Hiányzik, persze, hogy hiányzik, de akkor se éreztem még ilyet, sose létezett még ekkora gát az elmémben… Valami megváltozott azon az estén, amikor betörtek hozzám és megtámadtak, de igazából én se értettem, hogy mi… Csak ezt éljem túl és utána ígérem beszélni fogok Briannel, tényleg fogok, nem leszek többé nyuszi, csak élje túl ezt mindenki! Más vágyam tényleg nem volt, csak hogy végre eltűnhessek a vérző férfi mellől, de a vágyaim persze nem teljesülhettek ilyen téren.
- Én…én akarok, ha nem így lenne, nem kértem volna segítséget. – pillantottam fel rá meglepetten, de kicsit talán durcásan is, hiszen mit képzel magáról ez a férfi, hogy azt hiszi hagynám elvérezni azt a szerencsétlent? Inkább csak féltem, hogy még nagyobb kárt tehetnék benne, de hogy miként? Azt nem tudom…
Szavai összezavartak és úgy pislogtam rá, mint aki éppen most próbálja ama megérzését elűzni, hogy pont egy jól öltözött drogost fogott ki. Nem ritka az ilyen, láttam már nem is egyet a kórházban is, hogy a pénzesek is képesek olyan szereket használni és hirtelen még az se tűnt fel, hogy megfogta a kezemet. Ha tudatosul bennem, akkor valószínűleg elrántottam volna, hiszen egy drogos eléggé kiszámíthatatlan tud lenni. Remek, most egyedül maradtam egy sérülttel és egy ijesztő figurával? Bár az a kérdés, hogy ő az ijesztőbb számomra, vagy a saját tetteim? Ez volt azt hiszem a nap legnagyobb talánya.
- Miről beszél? Esetleg fogyasztott valamit uram? Én csak egy egyszerű lány vagyok… – kérdeztem meg óvatosan, mint aki attól fél, hogy hamarosan még nagyobb bajba fog keveredni, de ami ezek után jött. Hát attól még én is lesápadtam és talán fenékre is ültem volna ijedtemben, ha nem fogja a kezemet. – Nem értem miről beszél… Nem bántottam és nem is ettem a véréből… - próbáltam meggyőző lenni, de igazából úgy éreztem magam, mint aki a sivatagban gyalogolt volna és víz helyett a vér lenne az, ami olthatná eme szomjúságot.
- Hova akar vinni? Azonnal engedjen el! – és persze, mint egy ostoba kisgyerek még a bokájába is rúgtam. Komolyan, mint aki elhinné azt, hogy ezzel a majdnem két fejjel magasabb jól kiállású férfiakat el lehet üldözni, de hát nem voltam éppen az önvédelem koronázatlan királynője. A félelem viszont könnyedén kúszott fel a gerincem vonalán, hogy utána szétáradjon az egész testemben, miközben ő telefonon beszélt.
- Haa..haa elárulom, akkor elenged? – kérdeztem meg félénken, miközben a pillantásom a vérben úszó férfira terelődött. Aprót haraptam az alsó ajkamba, és ha nem esett volna a kezem a fogságba, akkor valószínűleg már ismét felette térdelnék és… Nem, erre gondolni se akarok.  Biztosan csak múltkor túlzottan beütöttem a fejemet, vagy valami másról van szó és ezért képzelődök olyat, hogy a vér ízlett, meg megkóstoltam és a többi dolog. – Sibeal Meara… - a családnevemet viszont nem árultam el. Így legalább apáékat se zsarolhatja, ha tényleg azt tervezi, hogy elraboljon. Bár nem sejtheti azt, hogy jómódú családból származom, hiszen én nem vagyok úgy kinyalva, mint ő. Mármint külsőre, semmi drága ékszer, inkább természetesség és egyszerű ruházat, amit vér borított.
Ha a szavaival akart megnyugtatni, akkor nem jött össze neki, mert egyre inkább csak sikoltozni támadt kedvem, még ha nem is tettem úgy, legalábbis egyelőre még nem. Komolyan kezdtem úgy érezni, hogy valami horrorfilm forgatására csöppentem bele. – Nem tudom miről beszél! Csak engedjem már el! Megtarthatja a táskámat, a pénzemet, csak… - csak nem tudom, hogy mi… - Mit érdekli magát, hogy gyakran vagyok-e rosszul? Kérem, kérem szépen, csak ne bántson… - könyörögtem ijedten, hiszen semmit nem értettem abból, amit mondott. Tényleg kezdtem úgy érezni, hogy egy jól öltözött őrült karmai közé csöppentem. Nagyot nyeltem, amikor közelebb sétáltunk a férfihoz, akkor még a fejemet is elfordítottam. Pedig nem először láttam már igazán rosszállapotban lévő beteget, de most ez mégis másabb volt. Kezem remegett és ezt valószínűleg még ő is érezhette, hiszen egyik kezemet fogta. Féltem és reszkettem, mint akit messze sodort a szellő otthonról és egy ismeretlen világba keveredett.  Lassan nyálaztam meg az ajkamat, de mintha csak a rászáradt vért akartam volna igazából megszerezni. Talán nem tűnik fel neki, vagy ekkora mázlim nem lehet, mi?
- Uram, kérem… Magának is segíthetünk, vannak jó orvosok… - kezdtem bele, de aztán amikor elkezdett tisztogatni, akkor egyszerűen lefagytam. Hát mindenre számítottam, de erre nem. Még akkor se, ha a kedvesség könnyedén kicsendült a hangjából. Viszont azt is pontosan tudtam, hogy néha a legkedvesebb emberek lehetnek a legnagyobb ragadozok is, akiktől érdemes félni. Óvatosan próbáltam meg egy-két lépést távolodni a vérzőalaktól, de a lábam egy pillanatra meginogott, mint aki tényleg alig áll a lábán és így is volt. Úgy éreztem, hogy éhes vagyok, szükségem lenne energiára, de semmi se volt képes megadni azt, amire vágytam. – Én nem akarok vadászni, csak haza szeretnék menni, kérem… - a pillantásomból pedig könnyedén kivehette, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi folyik itt vagy éppen mi lennék, vagy mi ő. Egy részem szaladt volna messzire, amennyire lehet, míg a másik felem pontosan ott állt volna mellette és várta volna azt, hogy megmutassa mit is kell tennie, hogy csillapíthassa a benne lakozó ragadozó éhségét. Igen, mert olyan volt, mintha egy ragadozó élt volna bennem, mint azon az estén… Mielőtt viszont bármit mondhattam volna a szellőjárása megváltozott, mire sietve pillantottam át a vállam felett, majd kicsit jobbra, mintha csak valami szagot fogtam volna. Menni akartam, rohanni. Csábított az a szag, amit a szellő sodort felém, mintha még édesebb és különlegesebb „bor” lenne, mint az itt heverőé. Szaladni akartam, elkapni és érezni azt, ahogyan számban szétterjed, hogy utána torkomon lefolyón, mint egy borkülönlegesség. Ha pedig szabadulhattam, akkor rohanni kezdtem a csábító illat felé, még akkor is, ha egyszer-kétszer majdnem orra buktam a sötétségben, de mégis mit vártam? Szekrényajtóval egy ilyen törékeny nő se bánthat el, így könnyedén küldött a földre, amikor legszívesebben rávetettem volna magam, hogy érezzem a testében folydogáló meleg élettel kecsegtető „fűszeres” nedűt…



■ ■ Beyond The Veil ■ ■ Ohhh, sütiii, együk! Razz  What the Hell is wrong with me?    ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

28
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphael Goodwin tollából
Témanyitás Re: O'Connell híd •• Szomb. Ápr. 01, 2017 8:15 pm

to the Diviner Girl

Senki sem mondta, hogy ez ilyen egyszerű lesz, sosem az, bár én inkább olyan tagokkal szoktam találkozni, akik családban nevelkedtek,éppen azért, mert tudtuk, hogy mennyire fontosa fajunk védelme, sőt a gyermekek védelme és ha nem olyan közegben nő fel egy kelpie ahol mindent megkap… hasonló ámokfutások keletkeznek, mint a szomáliai mészárlás, vagy a seattle-i moziban megkattant esete. Lehet mindent arra fogni, hogy a moziban a látottaktól kattant meg az illető. Szomália meg messze van, ott az elmaradott népek miatt nem tűnik fel senkinek ha egy valaki megritkítja a populációt. De ha itt Dublin közepén kezdene ámokfutásba, mert nem bír magával az illető? Csak bedugnák a diliházba és rövid időn belül meghalna, főleg ha magánzárkába kerülne, márpedig egészen biztos, hogy oda kerülne. Nem akartam neki ilyen sorsot, senki sem érdemelné meg. Tudom, hogy az első vérszomj fojtogató, rémisztő és idegen tőlünk, de egyszersmind felemelő is, én pubertás korom környékén tettem meg az első lépést, és ez összefolyt számomra az élvezettel. Felettébb ilyesztő volt, hogy az a csaj akit az imént még szerelemből megakartam fektetni a másik pillanatban feltépett torokkal ernyedt a karomban, és éreztem, hogy ez ha az emberek között történt volna, túl deviáns lett volna, hiszen éleztem amit csináltam, az első falatok után ocsúdtam csak fel, hogy mit tettem. Jó ideig rosszul is éreztem magam, inkább lelkiekben, mint testileg, úgy teljesen jól éreztem magam, fűtött az energia, az élet, a pezsgés.
A visszakérdezésére csak szemöldök ráncolva pillantottam rá, nyilván hívta volna a mentőket, ha nem akar semmit sem a földön fekvő testtől.
Nem engedtem el, nem engedelmeskedtem a kérésének, mert egyszerűen nem fogom elengedni és magára hagyni, nem volna helyes, de egy kérdő pillantást azért küldtem felé, amelynek lényege pontosan ez volt: minek erőlködsz?
Továbbra is fogtam a kezét, és figyeltem őt, próbáltam felmérni, hogy milyen lelkiállapotban van, szét van esve teljesen szét van csúszva.
Megcsóváltam a fejem, tulajdonképpen nekem a keresztneve is elég lesz ahhoz, hogy kiderítsem a többit.
- Nincs szükségem orvosra, neked van szükséged a hozzám hasonlókra, ha rövid időn belül nem jutsz olyan táplálékhoz ami elmúlassza az éhséged, vagy elgyengülsz végelgyengülésben, vagy minimum lemészárolod a parkban lézengő még nagyjából száz embert. - keményedett meg a hangom kissé.
A kislányos nyüglődésére csak mogorván pillantottam rá, bár a szemeim mélyén látszott a végtelen nyugalom, csak egy kis időre engedtem el a kezét, és már-már azt hittem, hogy a földön fekvő haldokló prédához fog húzni a szimata, nem! Egy tetőtöl talpig erős futót kellett elkapnia, igen… én is szeretem a fiatal életerős prédákat, sőt! Szórakozni is jó velük. De… ah! Én voltam a hülye, hogy egy képzetlen kelpiet a szaglásának használatára bíztatok.
A híd alatti szemétben kutakodtam, a haldokló egyik artériájához emeltem azt a kávés poharat amit itt találtam, a langyos vér könnyedén csurgott alá a poharamba, a korábban használt fertőtlenítővel letöröltem a pohár fedelét, bár semmi koszt, fertőzést emberi nyavaját nem kapna el, de azért mégis, egyfokú pedánsság lakozott bennem.
A kezemben a pohárral és a holmijaival sétáltam ki utána a futóknak jelzett út irányába.
Fütyültem egy hangosat, remélhetőleg eljut hozzá a hangom.
- Sibeal Meara! Kedvesem! Gyere ide és hagyd békén azt a szerencsétlent! - az erőm körbe ölelte a letepert áldozatot is és a lányt is aki épp igyekezett lefegyverezni a másikat. A bájolás működik a saját fajtámon is, egymáson nem használjuk, de akadnak ilyen, ehhez hasonló ritka esetek…
- Meara édesem, gyere ide hozzám, rendben? Idd meg a kávéd. - a hangom kedves volt, nyugodt és nyájas. A futó kimászott Sibeal alól.
- Te pedig, haver… sajnálom hogy így letámadott, ha nem iszik kávét mindig így elveszíti az eszét, mondtam neki, hogy két perc és itt vagyok, de ő… tudod milyenek a nők, a hormonok, a gyerekvárás… - igazából lényegtelen volt, hogy mit mondok, mondhattam volna azt is, hogy épp most csapoltam meg a földön fekvő embert egy kicsit ,hogy ezt az apró gyereket megnyugtassam végre, csak egy kicsit. De, voltak körülöttünk mások is, nem vagyok sucubbus, hogy az egész parkba orgiát csináljak. Bár tény, hogy az evésen túl nem vetettem meg én sem az egyéb testi örömöket, de jó volt ha előtte azért ettem, hogy ne az igazi éhségem törjön fel bennem a partnerem iránt.
- Gyere csak Sibeal, - nyújtottam felé a tenyerem. Ha az kell ,hogy kordában tudjam tartani, amíg haza viszem magamhoz, akkor legyen, cselhez folyamodok.
- Így kedvesem, fogd meg kérlek a bögrét, vigyázz rá. - a szemem élénkebb kékben izzott, ahogy használtam a bűverőm, és rápillantottam a férfire.
- Menj haza , meséld azt mindenkinek, hogy egyszerűen csak megbotlottál valamiben, és beleestél az árokba. - fogtam vele kezet és megveregettem a vállát, mire bárgyún bólogatott. Figyeltem a sétálva távolodó alakját, majd a tekintetem a mellettem álló gyermekre vetődött.
- Te pedig idd meg azt, mielőtt még a fél várost ledöntenéd a lábáról. - pillantottam komolyan a nőre. Elővettem a telefonom.
- George, jöjjön értünk a limuzinnal, a park hátsó kijáratához. - ennyi, ellenkezésnek nem volt helye immár. Óvó erőmet köré fontam, és irányítottam, hogy jöjjön velem, haladjon amerre én akarom. A szabad kezét belefűztem a karomba, s majdnem úgy festettünk mint egy szerelmes pároska.  

■ ■  Lucifer Angel ■ ■Megjegyzés: Let's go! Eat them all! popcorn   ■ ■C



i don't live in darkness
darkness lives in me
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

16
● ● Posztok száma :
Matt Bomer
● ● karakter arca :


Szeretettel Maëlys Moreau tollából
Témanyitás Re: O'Connell híd •• Szomb. Ápr. 01, 2017 9:21 pm

Sibeal && Raphael
when the darkness calls


A világ egyre inkább káoszosabb lett, főleg azóta, hogy még ez az idegen is betoppant az életembe, vagy mi is lenne a legjobb szó rá. Talán az égiek akarták, hogy találkozzam vele, de nem értettem, hogy miért, mert a frászt hozta rám ő is. Mintha nem lettem volna már elég riadt eleve, hanem még inkább el akarta volna érni az élet, hogy azzá váljak.  Nem örültem annak, hogy nem enged el, de a pillantása mindent elárult, így idővel már nem is próbáltam meg igazán erőszakoskodni, mármint elérni azt, hogy kiszabaduljak, mert biztosan csak még nagyobb hülyét csináltam volna magamból. Ahhoz pedig orvosnak se kellett lennie szerintem, hogy lássa azt, hogy mennyire félek és mennyire szétzuhantam, ahogyan alig álltam igazándiból a lábamon is. Gyenge volta és zavarodott, mind emellett pedig elveszett, mintha csak egy ismeretlen vidékre tévedtem volna. Egy olyan vidékre, ami csábított és vonzott, míg egy részemet még inkább megrémisztette. Talán olyan voltam, mint egy riad kismadár, aki most próbálgatja a repülést vagy mi is lenne a legjobb hasonlat rá. Ki tudja…
- Honnan tudja ezt? Ki maga? – kérdeztem meg remegő hangon, de a legnagyobb kérdés inkább az volt, hogy mi ő. Nagyot nyeltem, miközben a vér illata egyre inkább csábított. Vágytam rá, de már az ajkaimról nem volt mit lenyalni, eltűnt még az odaszáradt vér is. Szükségem volt rá, még ha a gondolattól hányingert is kaptam részben. Mintha csak valamiféle vadállat lakozna bennem mélyen legbelül, míg az emberi felem az egészet helytelenítené. És ez a kettős érzés szép lassan szétfeszítene mélyen legbelül. – Mi maga? – bukott végül ki kissé dadogva az ajkaim között a kérdés, hiszen egy épeszű ember biztosan nem tenne fel ilyen kérdést, de már abban se voltam biztos, hogy egyáltalán van-e még eszem, vagy időközben azt is elhagytam és esetleg… Nem arra gondolni se akarok, hogy esetleg úgy végezzem, mint néhány beteg, akiket inkább bezáratnak.
Alig, hogy a kezem szabadult én máris rohanni kezdtem. Hiába lengett körbe a haldokló vére, mert a szellő valami másabbat és finomabbal kecsegtetett. Mintha csak valaki frissen sérült volna meg és a legcsábítóbb illattal és ízzel kecsegtetett volna a szellő. A lépteim sebesek voltak, még ha alig is álltam a lábamon, nem véletlen estem néha el, vagy majdnem el futás közben, de alig, hogy odaértem és próbáltam volna megszerezni azt, amit akartam. Igazából fogalmam sincs, hogy mit akartam, csak szükségem volt valamire attól a férfitól, de persze nem ment olyan könnyedén. Hallottam a fütyülést, de hát kutya se volnék, így nem túlzottan érdekelt. Csak érezni akartam azt, amire a „fogam” is vágyott. Még akkor is, ha totálisan idiótát csináltam magamból.
Nevemre felkapom a fejemet, majd amikor valamiféle megnyugtató energia kezd körbelengeni, akkor ijedten hátrálok a fűben és zavarodottan pillantok a férfira.
- Én… én roppantul sajnálom, nem akartam… - dadogom a szavakat eléggé zavarodottan, hiszen most tudatosul bennem, hogy valakit esetleg letámadtam. Miként tehettem ezt? Mi vehette el ennyire az eszemet? Akaratlanul is az illető vérző lábára siklik, mintha csak nem olyan régen esett volna el… A vére? Mi a baj velem?
Lassan álltam fel, majd kicsit habozva, de végül a másik ismeretlen férfihoz sétáltam, hiszen a nevén kívül igazándiból semmit se tudtam róla. Na, mindegy ismerni tuti nem ismertem, de mégis úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Figyeltem azt, amit művelt, de még se futottam el, inkább kíváncsi voltam rá, hogy mit művel, majd amikor a kezét nyújtotta felém, akkor remegő kézzel viszonoztam azt, hogy utána ismét esélyem se legyen szökni, de a történtek után talán jobb is így, ha nem tudok.
- Én nagyon sajnálom, nem akartam… - nyöszörögtem az orrom alatt rémültem, miközben elvettem a bögrét, de nem kellett sok, hogy a részben még mindig meleg nedűnek az illata az orromba kússzon és mielőtt még azt mondhatta volna, hogy igyak azelőtt már azt tettem. Nem érdekelt semmi se, érezni akartam újra azt az erőt, ami nem sokkal korábban átjárt a haldokló férfi miatt.
Amikor viszont megszólalt, akkor felé nyújtottam a poharat. – Kérek még…. – hogy jobban lettem volna ennyitől? Az azért erős túlzás lenne, de legalább nem akartam már minden egyes másodpercben összeesni, mint nem olyan régen. Fura módon valamiféle erő átjárta a testemet, ahogyan a vér lefolyt a torkomon, hogy utána az erő átjárja a lényemet és magával rántson. Ne adj vért annak, aki arra vágyik még a tudta nélkül is, mert az hamarabb elfogy, mint kéne talán.
Követtem őt, bármerre is mentünk, miközben egyszer a hasam kicsit megkordult, hiszen végre olyat kapott, amire már nagyon vágyott és én se éreztem úgy, minta ki mindjárt meghal, mert éppen haldoklik, amiatt van rosszul. – Hova megyünk? Mi ez az egész? – törtem meg a csendet végül ugyanolyan félénken, mint előtte bármelyik szó elhagyta az ajkaimat. Nem ismertem ezt a férfit és nem értettem, hogy hova akar elvinni vagy miért lennék ennyire veszélyes mindenkire nézve, hiszen nem vonzott senki más se. Az meg pont nem érdekelt, hogy úgy sétáltunk, mint egy pár. Hiába voltam ennyi idős és hajadon, mert úgy voltam vele, hogy a szerelmen kívül van megannyi csodás dolog a világban. Na, meg nem pont ebben a helyzetben jött volna elő a romantikára éhes énem. Sokkal inkább másra vágytam, miközben továbbra is riadt, kába és gyönge voltam.

■ ■ Beyond The Veil ■ ■ Ohhh, sütiii, együk! Razz  What the Hell is wrong with me?    ■ ■credit





She's like a butterfly.
It's so pretty to see her,
more hard to catch her.


avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

28
● ● Posztok száma :
✤ Emma Watson
● ● karakter arca :


Szeretettel Raphael Goodwin tollából
Témanyitás Re: O'Connell híd •• Vas. Ápr. 09, 2017 11:19 pm



i don't live in darkness
darkness lives in me
avatar
Új vagyok
Tell me your secrets

16
● ● Posztok száma :
Matt Bomer
● ● karakter arca :


Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Re: O'Connell híd •• Hétf. Ápr. 10, 2017 6:47 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

585
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: O'Connell híd ••

Tell me your secrets


O'Connell híd
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Camille O'Connell II
» Camille O'connell

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Belváros :: St Stephen's Green-