Edzõterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 9:21 pm ✥
✥ Yesterday at 5:22 pm ✥
✥ Vas. Dec. 09, 2018 12:10 pm ✥
✥ Pént. Dec. 07, 2018 7:02 pm ✥


Témanyitás ✥ Edzõterem •• Szomb. Szept. 09, 2017 7:54 pm

******


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 24, 2018 4:12 pm-kor.
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Szer. Szept. 13, 2017 12:24 pm

Sebastien && Victoire

Újabb stresszes nap közeledik a végefelé - az ilyen estéken az ember általában átgondolja az egész életét, hogy miket rontott el, mi mindent kellene másként csinálnia, és a holnap mennyire más lesz az egész, mindent az elejéről kezd majd, és sikert arat a kudarcai felett. Nekem azonban nincs időm ilyesmire. A műszakom végén átveszem az egyenruhám, hazamegyek, bepótolom a kimaradt ebédet, és közben mindent megteszek, hogy elkerüljem a családom tagjait. Van egy kis időm a telefonomat nyomkodni és az ágyon fetrengve zenét hallgatni, aztán felkapom az edzőcuccomat és újra nekivágok Párizs utcáinak. Sietek, hogy elcsípjem a Pont Neuf derekánál a naplementét, plusz a kocogás kellemesen átmozgat és bemelegít, mire az edzőterembe érek. Csekkolom a telefonomon az időt, de szerencsére pontos vagyok. Mióta újra elkezdődött a suli, nehezebben rendszerezem az életemet, és gyakran előfordul, hogy kések pár percet. Seb pedig, legyen bármennyire megértő, tudom, hogy nem szereti a pontatlanságot. Szerencsére az edzés sosem jelentett nyűgöt a számomra, bár persze, előfordul, hogy néha nem sok kedvvel vágok neki, de ilyenkor emlékeztetem magam, milyen jól szokott esni, ha kiadom a napi feszkót, és mennyire jó érzés utána kimerülten hazavonszolni magam és bedőlni a kádba abban a tudatban, hogy ha valaha egy késes őrült nekem rontana, meg tudom védeni magam az önvédelmi leckéknek köszönhetően. Feltölt, megnyugtat, és hát az edzőm is elég dögös - jó, tudom, semmi esélyem nála, és nem is érdekel olyan értelemben, de hát adózzunk már a kellemes látványnak, ha már ez is plusz pont!
Egyből az öltözőbe sietek, átveszem az edzőcipőmet, összefogom a hajamat, aztán a terembe sietek, hogy megkeressem őt. Eddig még nem láttam nyomát, de az nem azt jelenti, hogy ne lenne itt.
- Sebastien? - trillázom bele a csendbe, és amíg előkerül, megkörnyékezem a bokszzsákot. Úgy tudom, Seb annak idején bokszoló volt, nem is akármilyen. Nem hiszem, hogy képes lennék laposra verni másokat egy ringben úgy, hogy közben engem is lilára verjenek, de tény, hogy a kickbox, mint mozgásforma, mindig is csábított. Jól esik néha kipüfölni az elképzelt ellenségből a szuszt úgy, hogy senkinek sem esik közben baja, és nem mellesleg cardio elemekkel vegyítve segít megőrizni a vonalakat, szóval büntetlenül tömhetem magamba egész nap a csokit.
De persze most nem ezért jöttem, úgyhogy miután néhány könnyed ütést mérek a zsákra, ott hagyom, és inkább megyek bemelegíteni.

■ ■  ne kímélj! Smile ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Vas. Szept. 17, 2017 3:10 pm

Victoire && Seb

A munka kikapcsol, feltölt energiával és erőt ad ahhoz, hogy jobban megbirkózzak a hétköznapok nehézségeivel. Mindig nehéz az újrakezdés, nehéz volt minden elölről kezdem, megbirkóznom az ismeretlennel, megpróbálni mosolyogni minden nehézség előtt, hogy újult erővel csapjak le a rám néző feladatokra. A világ száznyolcvan fokos fordulatot vett velem, minden megváltozott egy szempillantás alatt és én nehezen viselem a változásokat. Nehezen kezelem a helyzetet, ha nem úgy alakul ahogy azt én előre elterveztem. Itt maradtam Párizsban, meg kell küzdenem a mindennapi nehézségekkel, a nyelvi problémákkal is, mert a francia tudásomon még mindig van mit csiszolni, főleg az akcentusomon. Munkát találni, hogy mindent meg tudjak adni azoknak az embereknek akik fontosak számomra. Bár a szívem még mindig a ringbe húz, tudom és el kell fogadnom, hogy a visszatérés hosszú folyamat, ahhoz még bizonyítanom kell és talán nem is sikerül. Meglátjuk, azért reménykedem benne, hogy nem lesz lehetetlen kivitelezni és az idő majd nekem dolgozik. Az egyik belváros edzőteremben kaptam munkát, önvédelmet oktatok és edzem a feltörekvőben lévő bokszolókat, azért mégis beírtam a nevem a bokszvilág történelmébe és ha a ringen belül nincs is rám szükség, de kívül annál is inkább.
Korán keltem, igyekeztem nem felébreszteni Maelyst. Egy gyors zuhanyzás és reggeli után már kész is voltam arra, hogy belevessem magam a munkába és a párizsi élet forgatagába. Hátamra csaptam a táskámat az edző ruháimmal és cipőmmel, majd halkan fordítottam el a kulcsot a zárban és vissza sem fordulva indultam a metró irányába. A reggeli tömegközlekedés a legutálatosabb dolog a világon. Nem szeretem a fülledt levegőt, a tömegnyomort, az ideges és mindig rohanó embereket. A belvárosba érkezve kocogva teszem meg a távolságot a metrótól a teremig, bemelegítésnek nekem mindig ez a legjobb módszer. Feltölt energiával. Még van néhány óra amíg Victoire megjelenik, addig pedig belevetem magam a bokszzsák püfölésébe. Fáradt hatatlanul ütöm a zsákot, mintha az életem függne tőle, mintha a ringben lennék és ettől függne az életem. Nem is tudom elképzelni, hogy milyen lenne a létezésem, ha hiányozna belőle a sport, a boksz, a küzdelem. Rápillantok a terem falán ketyegő órára, ami szerint tíz perc múlva itt kell lenni Vic-nek. Letörölgetem a homlokomról az izzadtságot és elindulok az öltöző irányába. Kíváncsi vagyok, hogy mennyi minden maradt meg fejében a múltkori óráról, ezért tesztelni fogom őt. Fontos, hogy ne csak itt tudja használni a tudását, hanem éles helyzetben is ha arra kerülne a sor. Végül is, azért van itt, hogy bármilyen helyzetben meg tudja védeni magát. Ezért vagyok én az edzője és szeretném is ha tudnám mindenben támogatom. Elrejtőzöm a fal mögött, ahonnan tökéletes kilátás nyílik a teremre, de engem a lámpák hiánya miatt biztosan nem fog észrevenni. Türelmesen várakozok amíg végre meg nem pillantom törékeny kis alakját a terem közepén, és hangja át nem szeli a termet. Csendben figyelem minden mozdulatát a tökéletes pillanatra várva, hogy kironthassak a sötétből és sarokba szoríthassam. Ahogy háttal kerül nekem, hogy a bemelegítéseket elvégezze kiosonok a helyemről és megközelítem. Csendben mozgok, nesztelenül, lépteim zaja nem töri meg a csendet. Jobb kezemmel elkapom a mellkasánál, a mellett fölött és a nyaka alatt. Nem okozok neki fájdalmat, de azért rászorítok a fogásra. Másik kezemmel a képzeletbeli késemet tartom a nyakához.
- Késes rablás. Erős férfi, körülöttünk sötétség. Mi a teendő? suttogom a fülébe és igazán kíváncsi vagyok, hogy mennyit jegyzett meg a múltkori technikákból.
- Nincs sok időd gondolkozni. Gyerünk. Mit kell csinálnod?


■ ■  remélem jó lesz :3 ■ ■credit




I admit I made mistakes But yours might cost you everything
Can't you hear me calling you home?
avatar
● ● Posztok száma :
96
● ● Reag szám :
74
● ● karakter arca :
Chris Hemsworth


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Kedd Szept. 26, 2017 7:11 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Kedd Nov. 07, 2017 4:47 pm

To Stacey

Vörös tincseim rakoncátlanságát laza lófarok fogságába kötöm mintegy megkoronázásaként sportosabb felszerelésem befejezésének. Hurrikánként végigsöpört készülődésem után szedem rendbe gazdájuktól elmenekült cuccaimat, és rendezem pontos rendbe, mielőtt elhagynám az öltöző falait. A változtatás életem minden szegletére érvényes volt, és önmaga valójában rengette meg pillérjeit. Nem áldozhattam időt régi szokásaimnak, nem lehettem ugyanaz a nő, akit a könyvek öleltek körbe a hétköznapjain, majd a kényelmes kanapé nyugalma a hétvégén. Tammy ilyen volt, Florence némiképp másabb. Blaine tanácsát megfogadva egyre többször fedeztem fel az edzőterem nyugalmát, és töltöttem el órákat a gondolataimba merülve, majd kifulladva és menthetetlennek érezve testem minden egyes pontját az edzés végeztével. Nem jól reagáltam a változásra. A biztonságos, és magam köré épített burok tökéletesen megfelelt annak a célnak, melyben kényelmesen éreztem magamat., az ismeretlen viszont megmagyarázhatatlan vonzásként tombolt ereimben a költözés óta. Talán mégiscsak ragadt rám valami a meghiúsult házasságomból a rosszul megítélt bűntársi szerepemen kívül.
Lehetőségeimmel barátkozva tekintek körül az épületben, figyelmem viszont minduntalan a bokszkesztyűk és az erős kötelek által csapdába zárt ring felé terelődik. A parancsnok berögzült szokása volt délben lefoglalni az őrsön lévő összes edzési lehetőséget, és abban az egy órában, amíg izmot pakol amúgy is kidolgozott alkatára, senki sem zavarhatta őt. Első héten majdnem megkockáztattam egy jól megérdemelt fenékbebillentést, szerencsére az egyik laboros megakadályozott abban, hogy tetteim által két lábon járó célponttá váljak a folyton rideg alaknak. Nincs is annál nagyobb vágyam, mint a figyelem középpontjába kerülni, és gondatlanul kiadni magamat az elkerülhetetlen sorsomnak.
Elszántságom mentőkötelét megragadva indulok meg kiszemelt tevékenységem felé, lelkességgel megfűszerezve lépteimet és miután magamhoz veszem a fekete-fehér árnyalatban pompázó kesztyűket, az egyik zsák felé veszem az irányt. Elhelyezkedek, kifújom a levegőt felkészülésem elődjeként, és már éppen bevinném az első ütést a láncokra rögzített ellenfelembe, amikor egy lendület következtében az megindul felém, ezzel engem a földre küldve. Kissé értetlenül állva az egész előtt térek észhez, sajgó orromat egyik kezemmel befogva, és bár a mai technika vívmányainak ismeretlensége nem zárja ki az önmaguktól működő bokszzsákok létezését, mégis enyhe kételkedés fut végig gondolatmenetemen. Mindezt pedig a zsák mögül kilépő fiatal lány megjelenése is cáfolja, kezein az enyémhez hasonló kesztyűkkel, számomra pedig egyértelmű bizonyítékkal szolgálva, hogy ő volt az a bizonyos tettes.
- Gyilkos ütésed van. - mozgatom az orromat a földről felkászálódás közben, és csak annyi időre fordulok el, amíg a szaglószervemet irritáló érzés miatt eltüsszentem magamat. Ennek hiányában viszont első dolgom ellenőrizni, hogy a kellemetlen mellékhatáson kívül nem lett komolyabb baja nózimnak. Bármilyen probléma esetén a bátyám tartozik nekem, én pedig kegyetlenül behajtom rajta, arra mérget vehet.
- Megmernék esküdni, hogy az előbb nem láttam itt senkit sem. - furcsállva az esetet tekintek körbe, nem túl egyértelmű bocsánatkérésemet tudtára hozva, és bár nem ez lenne az első alkalom, amikor képzeletem tréfát űz velem, kétlem, hogy most is ez lenne a probléma forrása. Mindenesetre fogalmam sem volt róla, hogy küzdőpartnerem szoros kapcsolatot ápol már egy másik nővel. Az orrfájásomat tekintve most rondítottam bele egy kezdődő románcba, és megkaptam érte méltó büntetésemet.
From Florence

■ ■ Zene ■ ■  ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Hétf. Nov. 13, 2017 7:28 pm

to Florence

Oroszországban még az volt a legjobb kikapcsolódás, ha lejárhattam az edzőterembe, vagy péppé verethettem magam Dimmel, vagy éppen Vladdal. A testvéremnek a vívás a szakterülete, de a ketrecharcot sem veti meg, aztán meg ott van az én volt legjobb barátom, akinek nem tudsz olyat mutatni, amiben ne jeleskedne. Dimitrij jobb horgosa legendás, még a magániskolában is a csodájára jártak a tanárok. A lányok imádták a vehemenciáját, bár jól álcázta a valódi személyiségével. Nem értettem ugyan a férfiak nyelvén, de Dim még annál is nehezebb esetnek tűnt, hogy megfejtsem. A mozgás az életem részét képezte, és így is maradt volna, ha nem hagyom a hátam mögött a családi fészket, és települök át Párizsba, hogy a Sorbonne-on folytassam a tanulmányaimat. A szokásaim megváltoztak, a hétköznapjaim nagy hányadában a suliban sínylődtem, vagy bulikba jártam, a média szakkörön rohadtam, és most már kutyát sétáltattam, bőven elfoglalt voltam ahhoz, hogy felelevenítsem a múltat, de most kihoztak a sodromból. Összekaptam az új lakótárssal, ha jól emlékszem, akkor Adával. Túl lassan készült el a reggeli zuhannyal, és szemét, avagy rafinált lányként elvettem a törölközőjét. A hisztin kívül még valami érthetetlen szöveget is társított, de a francia szleng nekem kínai. Bármelyik másik nyelven mondhatta volna, akkor sem konyítok a témához, ezért ott hagytam, és bementem az egyetemre. A filmtörténetes tanárom rám ripakodott, hogy késtem, így plusz feladatot sózott a nyakamba. Apa és anya levele volt a betetézője az örömteli napnak, miszerint hamarosan haza kell utaznom az esküvőre, mert Lináék nem bírnak várna december végéig, és a hónap elején egybekelnek. A dühös enyhe kifejezés lett volna a mostani állapotomra, de elértem odáig, hogy a suli után egyenesen bemenjek egy boltba, bevásároljak egy sportmelltartót, és egy feszülős fekete nadrágot, hogy az edzőterembe menjek. A napijegyem megváltása után az öltöző felé masíroztam, és az első szabad szekrényre lecsapva, hajítottam le a táskámat a padra. A forrófejűségemre nem volt megoldás, és többen látták szerintem rajtam, hogy nem kellene vitába szállniuk a kislánnyal, így kiiszkoltak, és egyedül maradhattam egy fél percre. A légző gyakorlatok általában segítettek, de a párizsi ittlétem alatt a szervezetem lassan hozzászokott a droghoz, és azután sóvárogtam, hogy megint felhívjam Leot. Szükségem volt a szakértelmére, a kis adagomra, hogy lehiggadjak, de túlontúl makacs voltam, hogy megtegyem. A verekedés…ez majd helyettesíti a fehér poromat. Percek alatt öltöztem át az üzletben vásárolt fekete Nike sportmelltartóba, és a leggins tapadós változatába.

Ezt az apámért, és az anyámért. Az ütés erőteljes, a két karom már izzad a sötétkék bokszkesztyű rejtekében. Meg fogom ölni a nővéremet, hogy türelmetlen. Nincs kedvem hazamenni, eljátszani, hogy minden rendben van, de legfőképpen nincs kedvem találkozni Dimmel, mert akkor bocsánatot kellene kérnem. Nem fogok, amiért szabad akartam lenni. Nem tartozom neki magyarázattal, csak barátok vagyunk, különben is a bátyámhoz nagyobb lojalitás köti, mint hozzám, de első helyen megnevezhetném az apámat is, aki a pártfogásába vette a kedves barátomat. Nem akarok úgy tekinteni rá, mint egy bátyra, pedig, ha a családi kötelékeket nézzük, akkor a mostohám. Kifújom a levegőt, és egy újabb ütéssel próbálkozom, de most alulról indítom, és egyenesen a közepébe találok bele. Egy helyben ugrálok, de valaki a bokszzsák közelében feljajdul, és egy koppanás jelzi a földre érkezését. A két karommal ragadom meg a láncra vert zsák két szélét, és kikukkantok mögüle.
- Köszönöm, de nem esett bajod? – aggódva pillantok rá, totál elveszítettem az időérzékemet, és fel sem tűnt, hogy nem egyedül vagyok a zsákoknál. A felállásból, és a tüsszentésből ítélve nem tört el neki, de még kicsit kételkedek abban, hogy nem esett nagyobb bántódása a lánynak.
- Itt voltam pedig…csak ilyenkor kizárom a külvilágot, nagy baj lenne, ha angolra váltanánk? – kérdezem tőle, és odalépek, hogy lehúzzam az egyik kesztyűmet, és bemutatkozzam neki.
- Stacie…és kihez van szerencsém benned, vagy alattad? – mosolyodom el halványan, a ragozással még akadnak gondjaim.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Csüt. Nov. 16, 2017 9:45 am

To Stacey

Nehéz magamnak ellent mondanom, átlépve ezzel határaimat, tudván hogy mindezek idővel új személyiséggé formálnak majd. Nem feltétlenül vagyok kibékülve életem ezen verziójával, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy nálam ez már létfontosságú. Ahhoz, hogy a történtek előtti személyiségem végképp elsüllyedjen az akkori életemmel együtt, muszáj lépéseket tennem az újdonságok irányába, és olykor önmagam kifordított másává válni. Számomra az edzőterem látogatása sem hétköznapi tevékenység. Ezért is vágok bele kételkedően, kissé sután lépkedve egy-egy lehetőségem felé, keresve abban eddig még felfedezetlen biztonságot. Ugyan tekintetem a helyiség több pontján is megakad, lépteim mégis a bokszzsák irányába vezetnek, elszántsággal megspékelve állandóan a maximumon tomboló adrenalinszintemet. Képzeletem egyik ködös pontjában legyőzhetetlen harcossá válok, és magam elé képzelem a vőlegényem képét. A  barna szempárt, csibész mosolyát és az ígéreteit, amik sosem kerültek betartásra, csakis elhintett semmiségek voltak a részéről. Testemben érzem a nyers gyűlöletet, ami mindent felégető tűzből vált idővel pusztítóvá. Elszántságomat dühöm táplálja, melyet pedig a képzeleteim tesznek teljessé. Ahogyan eljátszok a gondolattal, hogy megetetem vele a nekem szánt jegygyűrűt, vagy laposra verem hálám jeléül meg úgy a tiszta szeretetből, amit kivált jelenleg belőlem, valahogy a bennem tomboló erőt is nagyobbnak érzem. Veszek egy mély levegőt, egyre jobban felspannolom magamat az ütésre ami elmarad és én válok azzá akinek majdnem betörik az orrát. Szerencsére ez nem történt meg azonban a kellemetlenség nem múlik, helyette csak az idegesítő érzés marad melynek következtében hörcsögöket is simán megszégyenítő tüsszögésroham tör rám. Amíg tart az érzékszervem miatt történő magánszámom, a földön maradok, és csak annak végeztével érzek kényszert arra, hogy bármilyen mozdulatot is tegyek az emberi mivoltomhoz méltó állásmódra. Két lábbal a földön állva viszont van lehetőségem felfedezni a gyanútlan lányt, akinek belerondítottam az edzésébe befuccsolt terveimmel. Kérdése hatására a fejemet csóválom, de azért megmozgatom orromat, hogy biztosra menjek.
- Egyben maradok. - nyugtatom meg állapotom felől érdeklődése miatt, közben pedig melléktevékenységként a nadrágomat is leporolom. Ha ezt a bátyám megtudja, biztosan elkísér majd a következő alkalomra, hogy újra tanújává váljon szerencsétlenségemnek. Márpedig ezt még egyszer nem vállalnám be semmi pénzért.
- Semmi akadálya. - egyezek bele kérésébe, már csak azért is, mert a megannyi beszélgetőpartnerem között ne legyek már válogatós nyelvek terén. Ha neki így könnyebb, akkor nem fogok nemleges válasszal reagálni. Most pedig főleg nem, hogy tudom mire képes egy ütéssel. A következőt nem vágyom saját magam kivívni, sokkal inkább elkerülni szándékozom azt.
- Ennek a kérdésnek a válaszára mostanában én is kíváncsi lennék...de egyébként Florence. - válok meg egyik kesztyűmtől, hogy bemutatkozásomat kézfogással pecsételjem le, na meg egy szélesen ívelt mosollyal az arcomon. Nem szeretnék megbomlott elmével rendelkező egyednek tűnni már az első találkozás alkalmával, ezért visszaveszek a túlzott lelkesedésből meg a mosolyból is, melyet nyelvbotlása festett az arcomra.
- Az előbbiekből ítélve gondolom nem egy kezdőhöz van szerencsém, igazam van?  - célzok most az ütésére, majd ehhez kapcsolódóan folytatom tovább mondandómat.
- Ha nem lenne túl nagy kérés, megmutatnál pár technikát, amit a magamfajta valójában kezdő is képes lenne elsajátítani? - érdeklődöm, ha már egyszer így összefutottunk. Mégiscsak egy témában jártastól jobb lenne tanulni, mintsem a saját magam hibáiból, amit aligha javít ki bárki az arcomba visszaköszönő bokszzsákon kívül.
From Florence

■ ■ Zene ■ ■  ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Csüt. Jan. 25, 2018 9:58 pm



karakter-inaktiválás miatt
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Csüt. Ápr. 12, 2018 7:40 pm

struggle between wanting to eat pizza and wanting to look hot
PenPen részére

A kora délelőtti óra ellenére az edzőterem korántsem üres. Az egyik emeleti üvegfalú, parkettás teremben valamiféle tornaedzés zajlik (valami zenés, újhullámos aerobik-alapú), a jól hangszigetelt padlón is átszűrődik az enyhe ritmikus dobogás. A fenti részleg inkább könnyed vagy kardio-edzésre alkalmas gépekkel felszerelt, mint futópadok, szobabiciklik, lépcsőzőgépek és társaik, míg az alsón erőgépek kaptak helyet. Nem messze tőlem egy fiatal, húszas évei közepén járó vézna srácot próbál buzdítani a személyi edzője, hogy nyomja ki még a tíz fekvőtámaszt. Aztán jöhet a guggolás súlyokkal. A srác tekintetéből ítélve, nem hiszem, hogy ez a jövőkép különösebben megnyugtatná, s abból, amilyen pillantást vet a gépekre, azt hitte, végre használják őket. Nem a gép varázsolja rá az izmot, e elég nagy tévhit, s többek közt a lusta emberek kifogása. Nem kell konditerem ahhoz, hogy edzeni lehessen; és nem kell minél nagyobb súlyokkal próbálkozni sem, az erőlködés nem vezet sehová, nem lesz gyorsabb az izomépítés. Nonszensz.
28…29…30.A női öltözőhöz vezető folyosóra pillantok, majd a karórámra. Már tíz perce várom idekint úgy, hogy direkt lassan öltöztem az átlagoshoz képest. Beszélgettem egy keveset a recepciós lánnyal (fiatal, apró és hirtelenszőke, látszatra semmi keresnivalója egy ilyen helyen, de lehet, hogy lenyomna szkanderben), rávett, hogy kóstoljak meg valami új fehérjeport, amit most kaptak meg ők is árusításra. Állítólag eperturmix ízű. Nem volt az, de megittam.
35…36…37. Talán mégsem volt olyan jó ötlet rögtön a mélyvízbe hozni magammal Pennyt? Kezdhettünk volna sétával, vagy az én otthoni kézisúlyzóimmal is, talán. De lelkesnek tűnt, mikor először mondtam, hogy elhoznám, igaz, akkor épp részeg is volt, úgyhogy talán (sőt, biztos) ő maga sem gondolta komolyan az egészet, legalábbis nem gondolta volna, hogy én komolyan veszem. Nem hiszem, hogy felkészült volna arra, lévén, időm, mint tenger, hétkor megjelenek az ajtaja előtt, nem volt épp a helyzet magaslatán. Hagytam neki egy órát, hogy összeszedje magát, hoztam magunknak kávét a sarki bisztróból meg friss reggelit, és azt is megvártam, hogy mindezt megeméssze. Amíg aludt, szempihentetés-címszóval, én elmosogattam és összepakoltam a nappaliját, mert fájt ránéznem, és nem jöttem rá, hol kezdődik a kanapé, hol a szekrény. Még az itt-ott fetrengő ruhadarabokat is összeszedtem, hogy a mosógéphez cipeljem őket; szerencsére intim dolog nem akadt köztük, de férfi ruhanemű igen. A gazdájukkal nem találkoztam. Aztán együtt egyenesen ide jöttünk. Nem hagytam, hogy meglógjon, bármennyire rá is akart venni, hogy álljak meg a kocsival itt vagy ott; az ablakon kilógástól csak azért nem féltem, mert az öltözői ablakok csupán bukóra nyithatók, és egyébként is négy méterrel vagyunk az utcaszint felett.
43…44…45. Már ügyelnem kell a stabil légzésre, kósza izzadtságcseppektől gyöngyözik a homlokom, ahogy újra és újra összezárom az arcom előtt a mell- és vállnyomógép karjait, a bőrhuzatos ülőrész kétoldalán hangtalanul siklik fel és le a harminc-harminc kiló súly. Nem az a lényeg, hogy sok legyen, hirtelen és lendületből húzza az ember ínszalag-szakadtáig, inkább a terhelés, a valós erőkifejtés és  kitartás. Aztán, mikor már eldönteném, hogy felhívom, hirtelen megpillantom a folyosón.
46…46… Penny! – szólok neki, felhívva magamra a figyelmét. – Már kezdtem azt hinni, hogy megpróbálsz bebújni az öltözőszekrénybe… – Csak félig viccelek. Feltartom az egyik ujjam, jelezve, még egy pillanatot várjon. 48…49…50. A savasodó izmok enyhén hideg utójával a karomban és mellkasomban állok fel végül, beletúrva a hajamba és megigazítva fekete atlétámat. Csípőre tett kézzel, széles mosollyal állok meg előtte. – Bemelegítettél már? Az az első. Mindegy, mit csinálunk. Mit gondolsz, futni szeretnél utána, lépcsőzni, súlyzózni…? A nők legtöbbször azt hiszem, biciklizni szoktak. És combszorítózni.

The bass and the tweeters make the speakers go to war
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Vas. Ápr. 22, 2018 11:46 am



- Van fogalmad róla, hogy mennyi az idő? – nyekergem Andreasnak még az ajtóban állva, majd beengedve őt. – Még csak kávém sincs, amivel megkínálhatlak... meg más sem – két tenyeremmel dörgölöm az arcomat, megpróbálva elsimítani a párna lenyomatait, és elűzni a fáradságot – semmi sikerrel. Léon fél-egy órával ezelőtt lépett le, fogalmam sincs, csak arra emlékszem, hogy édes, puha, kicsit borostától szúrós, de olyan beindító csókot lehelt az arcomra – én meg valami olyat motyogtam, hogy ’mindjárt felkelek’, meg, hogy ’muszáj dolgozni menned?’.
Aztán visszaaludtam.
Most meg hasogat a fejem.
- Biztos vagy te ebben? – kérdezem, még mielőtt kilép az ajtómon, ő, Andreas meg olyan magabiztosan és erélyesen bólint, hogy komolyan megrettenek. A kanapén ülve várom, és az élet fontos kérdésein kattogok: miért mondtam én ezt? Mikor mondtam én ezt? Mire gondoltam, amikor ezt mondtam? Aztán, persze, tisztul a kép. A múltkor, abban a buliban, összefutottam Janine-nal, nem sokkal később pedig kiderült, hogy az én, hős lovagom, a megmentőm, voltaképpen az ő lovagja. Na, nem mintha féltékenységre oka volna a fiatal nőnek, mert nincs, mert szeretem Andreast, de csak, mint a bátyámat. Vagy, mint egy nagyon-nagyon közeli barátot. End of story. Szóval, amikor hajnalban jöttünk haza, megláttam egy nőt. Olyan dögös volt, abban a tapadós, feszülős, elasztikus anyagban, meg a pulóverében, a felkarjára erősített telefontokkal, a fülére akasztott head settel, szigorú, lófarokba kötött copfjával, hogy lementem volna hídba, ha nem vagyok olyan ramatyul. És futott. Mint egy gepárd. Én meg úgy néztem, mintha a világ nyolcadik csodája lett volna. Talán így is van, minden hajnalban kelő, futni indulóval: glorifikálva nézek mindegyikükre, és a kitartásukra, az erejükre, a testükre!
Azt mondtam, hogy számtalanszor megfogadtam újévkor, hogy akkor most elkezdek edzeni, de most... most tutira!
Most tutira – visszhangoznak saját szavaim a fejemben, és, ha ez Andreason múlik, akkor most tényleg, komolyan tutira elkezdek edzeni.
Nevetséges. Én... ÉN! Penelope Aguillard, aki utálta a testnevelés órákat, akit mindig utolsók között választottak be a csapatokba, aki mindig, elsőként esett ki, és utolsóként érkezett be a célvonalra. Én, aki esett-kelt, és öt-tíz kilónál többet soha nem tudtam megemelni, aki megközelítőleg tizenkét, szabályos felülést, és három, szabályos fekvőtámaszt tudott lenyomni, aki lecsúszott a kötélről, akit majdnem megbuktattak-, hovatovább majdnem kicsaptak a gimiben, mert, amikor kimentünk futni, én voltam az egyik bátor a kevesek közül, aki a tesi tanár úr – ijesztő, tar kopasz, kétajtós szekrény -, már-már orra előtt, egy sűrűnek tetsző bokor mögé bújva cigizett, mikor a végeláthatatlan köröket kellett volna futni az iskola sport pályáján.
Én, a konditeremben. Az évszázad vicce!
Reggeli-, és kávé közben nem sokat beszélgettünk, mert akkor, egyrészt, még nem hatott a koffein a szervezetemben, másrészt én nem voltam olyan fitt és lelkes, mint Andreas.
Letusoltam, a hajamat szedett-vedett lófarokba fogtam – tökre nem olyan volt, mint a hajnalban látott, futó amazoné -, és elpakoltam a cuccomat. Nem, nem sporttáskába, mert olyanom nincs, helyette egy sima, mezei hátizsákba: a futócipőt pár évvel ezelőtt vettem, pont akkor, amikor megfogadtam, hogy most tutira elkezdek edzeni – egyszer sem volt rajtam azóta -, egy fekete, szűk, jóga nadrágot, nem jógázóknak, meg egy egyszerű, bő, fehér ujjatlan pólót. Tisztára, mint a régi időkben, a testnevelés órákon, a rémálmok mezsgyéjén.
- Te, nézd már, itt van egy ugyanolyan street food bár, mint, ahol múltkor voltunk – mutatok ki az autó ablakán, de Andreas még csak nem is lassít. – Nem gondolod, hogy kellene vennünk valami kaját, ha... megéheznénk a nagy edzésben? Vagy itt az a kávézó, ami mellett most hajtottál el... – vádlón nézek rá.
Girhesnek és betegnek tűnök a sok, kondi-szoli maca mellett: ők izmosak, feszesek, napsütötte barnák, mintha most jöttek volna Mallorcáról, a seggük, a combjuk és a hasuk olyan keménynek tűnik, mint a beton. Nagyon menő, fekete és neon színekbe öltöztek, hogy felhívják magukra a figyelmet. Én meg... legszívesebben eltűnnék. És, persze, a szekrényem, melynek kulcsát megkaptam a portán, az öltöző kellős közepén van. Legalább nem voltam lusta reggel borotválkozni – fut át az agyamon a gondolat. És levetkőzök. Úgy érzem magam, mint egy diszkó gömb – pont úgy világítok a sok szoli szökevény között.
Nem tudtam, hogy mire számítsak, már, ami az itteni büfét – már, ugyebár, ha van olyan, de kétlem – illeti, szóval hoztam magammal egy energiaitalt. A vécébe megyek, és magamra zárom az ajtót, nehogy kidobjanak innen, amiért illegális szerekkel élek – vagy, rosszabb esetben, az egyik csodanő visszakézből lekeverjen nekem egy istenes pofont. Az álca miatt lehúzom a vécét, és kezet is mosok, majd a bizonyítékot eltűntetem a táskám mélyén (csak el ne felejtsem kidobni, nehogy belerohadjon a hátizsákba).
- Szó, mi szó, nagyon büdös volt a szekrényemben – fintorgok, aztán végignézem, ahogy befejezi a szenvedést kört. – Hogy mi? – nézek rá nagy szemekkel, aztán megingatom a fejemet. Az iskolában, amikor a többiek bemelegítettek, én és a hasonszőrűek, szartunk rá, és dumáltunk a hátsó sorokban. – Combszorító? Az valami kínzóeszköz? – nézek körbe, és próbálom megtalálni azt, amit nem akarok. És ez nem hangzik túlságosan barátian. – Nem tudom, olyan sok minden van itt... te mit csinálsz?




some birds just aren't meant to be caged.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Szomb. Ápr. 28, 2018 5:22 pm

struggle between wanting to eat pizza and wanting to look hot
PenPen részére

Nem állítanám azt, hogy Penny és az edzőterem, mint olyan, nem kompatibilisek egymással. Minden kompatibilis, csak akarni kell, vagy legalábbis nagyon, nagyon erőszakosan beletuszkolni. Vallom a „ne panaszkodj, míg nem próbáltad és tettél meg mindent” elvet, nem fogadom el indoknak azt, hogy a tökfőzelék undinak tűnik; ha valaki megkóstolja, és nem jó, az más. De csak úgy, elvből, mikor gyakorlati próbára van szükség, nem utasítunk el semmit. Engem is így vettek rá a szusira; nem jött be. Amennyiben a mai nap után Penny egy cseppet sem érzi jól magát – és hiába tagadja, igenis, van olyan, hogy jól eső fáradtság –, úgy természetesen nem erőszakolom rá a továbbiakat. De ha mondjuk csak az első egy-két óra lesz ilyen nos, akkor küzdünk. Nem hagyom, hogy csak úgy leszaltózzon a futópadról.
Az mindenesetre megnyugtató, hogy edzéshez viszonylag alkalmas szerelésben jelent meg, nem valami fura, cosplaynek beillő nyolcvanas évek dresszben. Nem mintha az nem lenne célnak megfelelő, de nem aerobik edzés lesz, és nem tölthetünk tíz percenként szüneteket, mert bevág. És Pennyt ismerve, minden lehetőséget megragad majd, hogy megállhasson, pedig legalább harminc percet kell dolgozni, mire valóban elérhetünk az erősítéshez. Elvégre, Pennynek aztán nem kell fogynia sehonnan, sőt. – Eszel te amúgy rendesen? – kérdezem meg, még az elsők között. Valahogy eddig nem tűnt fel, mennyire vékony, bár igazság szerint, valószínűleg a túlméretes póló sem segít a helyzeten, még vékonyabbnak tűnik tőle… mindene. Mintha egy zsákba dugtak volna négy szívószálat, meg egy olivát. Egy baromira sápadt, szőke olivát.
Csak sóhajtoka kérdésre, mellyel az enyémre válaszolt. Sejthettem volna; elvégre, annak idején elég sokat sztoriztak Corával a középiskolai évekről, és nem sok hely jutott benne a testnevelés óráknak, vagy a sportnak. – Akkor az első lecke: soha, de soha nem kezdünk neki semminek bemelegítés nélkül. Nem csak begörcsölhetsz, komoly gondokat is okozhat, egészen az ínszalag-szakadásig bezárólag, és… A lényeg, hogy ne csináld. – Szerintem a második szónál elvesztettem a figyelmét. Nevetve rázom meg a fejem, igazából pont valami ilyesmire számítottam. Nem mintha elvenné ezzel a kedvem. – Nem, szexuális játékszer. Mit gondolsz? – Látom, hogy tekintetével keresi (vagyis, remélem, hogy azt keresi, nem pedig a vészkijáratot, mert ha kell, visszarángatom, egy zsák krumpliként cipelem a hátamon), ezért a jó irányba állítom, bár jelenleg még nem lényeges.
Azt mondjuk nem tudom, a kérdéssel csak időt szeretne szorítani magának, vagy valós választ vár. – Nem tudom, általában először végzek egy általános edzést, minden izomcsoportra, futás, aztán karra, inkább… Súlyzóprés, súlyemelés, guggolás, húzódzkodás, mikor melyik szabad vagy melyikhez van kedvem. Az evezőgépet is szeretem. A női edzésben nem vagyok túlzottan otthon… – Tűnődve-hümmögve vakarom meg az államat, borostám serceg az ujjaim alatt, ahogy végigmérem. Próbálok rájönni, mire lenne szükség. – Gondolom, magadon kívül Léonnak is tetszeni szeretnél, szóval… Ő melles vagy segges? – kérdezem, természetesen a preferenciáira értve, nem arra, rajta mi a szebb. Az aztán végképp nem érdekel. – A helyedben főleg hátsóra mennék, és combra, hogy valahogy…kikerekedj mutogatom a levegőben, csípőmagasságban a teste felé a gömbölyű formát. Intek neki, hogy kövessen, és a lépcső felé veszem az irányt, hogy az egyik fenti sarok felé veszem az irányt; az egy fallal elkülönített kis rész padlója gumis anyaggal van borítva, az egyik sarokban jógamatracok, a másikban gimnasztikai labda, a falak mellett pedig kisebb súlyzók és súlyok. A tér közepén állok meg, majd ha Penny is odaér, akkor közé és a közlekedő közé lépek. Na, természetesen a jobb fények miatt, nem azért, mert félek, hogy meglép… – Az az igazság, hogy nem tudom, mi a különbség a női és a férfi edzésterv között, talán… – Elgondolkodva nézek a folyosó másik végén, szemben lévő nagyobb teremre, ahol gépek sorakoznak egymás mellett, főleg szobabiciklik és futópadok. Az elvileg munkaóra ellenére is többen vannak, az egyik padon pedig drága márkajelzéssel ellátott, rózsaszín edzőfelszerelésben szőke nő futott, kellemes, kocogó tempóban. Tipikus ráérős, késő harmincas stepfordi feleség, és ezt nem csak azért mondom, mert látszik rajta, hanem mert felszínesen ismerem. – Talán megkérdezhetnénk… – Ekkor azonban Ariane is észre vesz, és félreérthetetlenül rám kacsint, az intésében pedig a köszönésen túl inkább hívogatás jellege érződik. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen elég félreérthető megjegyzéseket tesz (nem csak nekem, ahogy észrevettem, a legtöbb ide járó férfinak, partnertől függetlenül), és egyszer, mikor egy súlyért hajoltam le, mellettem sétált el, rácsapva a seggemre. Na már most, sok dolgot el lehet rólam mondani, de azt nem, hogy szeretem, ha idegen nők engedély nélkül pacsiznak a hátsómmal. Mosolyogva intek vissza neki, majd azzal az erővel sarkon is fordulok, vissza Penny felé. – Nem, nem kérdezzük meg. Szóval akkor elsőnek, nyújtsunk. Tudod, hogy kell? Hülye kérdés. Csak csináld, amit én. – Először a karnyújtással kezdem, remélve, hogy azzal talán még nem lehet problémája; oldalra, a fejem fölé, átnyúlva a nyakam mögött. Aztán lefelé. Legalábbis esetemben. Nagyokat pislogva meredek Pennyre. – Te most… csinálod? – Abszolút nem úgy tűnik. Felegyenesedek, és ha ő is próbál (bár tegyük hozzá, hogy ő nagyjából egyébként is egyenesen állt, inkább, mint hajolt), rászólok, hogy ne tegye. Először előről nézem, aztán oldalr alépek, mintha valami absztrakt installációt néznék. – Te biztos, hogy most csinálod? Fuck. Hány éves is vagy? – kérdezem, ahogy a döbbenet helyére lassan vigyor kúszik. Azért komolyan gondolom a kérdést, közelebb lépek, és próbaszerűen simítom a tenyerem a hátára, nem megnyugtatásként, amiért szerinte fáj, hanem hogy megpróbáljam, tényleg nem megy-e lejjebb. – Persze, hogy fáj, azok az izmok életükben nem voltak még használva szerintem! Hogy kelsz ki az ágyból reggel? Legurulsz, mint egy zsák krumpli, aztán addig kapálózol, mint egy páncéljára fordított skildpadde, amíg Léon meg nem sajnál?

The bass and the tweeters make the speakers go to war
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Hétf. Ápr. 30, 2018 8:02 pm



Egy kicsit büntetésnek érzem ezt az egészet, de, az igazat megvallva, nem volt pofám azt mondani Andreasnak, hogy nem jövök el vele, ha már eljött értem, meg kávét-, és reggelit is hozott. Meg amúgy is: állítólag én mondtam ezt, és én kértem erre az egészre; és ezen a tényen nem változtat az sem, hogy részeg voltam, és nem emlékszem tisztán az egészre.
Még egyszer a tükörbe nézek, mielőtt kilépek az öltözőből. A cipő viccesen nagynak tűnik a lábamon, pedig éppen az én méretem, a nadrág kényelmetlenül feszül a bőrömnek, és e miatt úgy érzem magam, mint egy taco, és ez a felső... utoljára szerintem akkor volt rajtam, a lakásomon kívül, amikor leugrottam a sarki közértbe – kávéért, meg egy zacskó chipsért. A fehér alapon, nagy, fekete betűk hirdetik: GOOD VIBES. Tökre nem érzem át.
Megszorítom a hajgumit a hajamban, a copfomat meghúzva két kezemmel, és kénytelen-kelletlen kilépek a női öltöző ajtaján, végig a folyosón, ki, a gladiátorok közé. Egészen idáig diszkó gömbnek éreztem magamat, most inkább annak a rongybabának, amivel az ókorban edzhettek ezek a harcosok, akiket az előbb emlegettem.
- Ne csinálj úgy, mintha nem láttad volna, hogy mennyit szoktam zabálni – forgatom a szemeimet, és nem túlzok: nem enni, nem csak úgy simán kajálni szoktam, hanem zabálni. – Csak... gyorsan lebomlik. Érted – kislányos zavaromban az ujjatlanom anyagát gyürkészem. Mert, bizony, Andreas látta már egy átlagos fogyasztásomat: mindent, korlátlanul, húst-hússal, amíg úgy nem érzem, hogy kidurranok, és akkor kigombolom a nadrágomat, meg lehúzom a cipzárt, és jöhet a desszert. Azt is tudja, hogy megveszek az édességekért, legyen szó csokiról, gumicukorról, chipsről, sütiről, fagyiról; az összesről, egyben, egy kehelyben. És, ha iszok, akkor, mielőtt hazaténferegnék, veszek még az egyik éjjel-nappali kajáldában valami szemetet – gyrost, hamburgert, hotdogot, sült krumplit, pizzát, fánkot – bármit, csak, hogy valami felszívja egy kicsit a piát (jobb esetben).
- Aha. Értem – felelem, és bólogatok, miközben nyelek egyet, amikor hallom, hogy az egyik férfi, a terem egy másik pontján ordít. Nem viccelek (meg, ezek szerint, Andreas sem; biztos ő sem melegített be rendesen). Ha tudom, hogy ez ilyen fájdalmas procedúra, akkor lett volna annyi eszem – még részegen is, fuck me! -, hogy nem mondok ilyen orbitális, über nagy baromságot. – Jó. Vettem – vakarom meg a tarkómat.
- Eew, fúj! – fintorgok. Persze, csak viccel. Csak viccel...! Ugye? Remélem. – Hová hoztál engem? Oh – voltaképpen a segítsége nélkül nem találtam volna meg, mert minden gép olyan... fájdalmasan egyforma. Csak az a sok vas, meg acél, meg a kötelek, és a súlyok. Mint egy valóra vált rémálom. Már komolyan várom, hogy mikor fog az egyik életre kelni, hogy rám fonja a köteleit, mintegy liánként, és magához rántson, és egy csomó súllyal megpakolva kötelezzen rá, hogy márpedig én emelgessem. Már csak az ostor hiányzik. Na, jó, elkalandoztam... ennek is Andreas az oka.
- Nem hiszem, hogy túlságosan nagy lenne a különbség – gondolom én. – Csak a terhelés változik – igen, ilyen egyszerűnek hiszem ezt az egész edzőtermesdit. – A futás megy. Régen sokat gyakoroltam, amikor még nem volt autóm, és buszhoz, meg metróhoz voltam kötve – nem igazán tudtam betartani a menetrendet, szóval minden reggelt futással kezdtem. I’m a hero. Hát, na, jó... nem önszántamból. Vagy ez, mármint a futás, vagy baszhatom a munkámat. – A húzódzkodást ismerem. Egyest kaptam rá anno – vonogatom a vállamat. - A többiről meg fogalmam sincs – ha rajtam múlna, inkább leheverednék az egyik jógamatracra, és az élet nagy dolgain agyalnék, amíg el nem alszok.
- Tessék? - kikerekednek a szemeim, és a szemöldököm felszalad a homlokomon. – Hát... nem tudom. Még soha nem kérdeztem meg tőle, hogy a seggemet, vagy a mellemet szereti-e jobban. Egy deszkán mit fogtok, ti, férfiak? – mutatóujjamat az ajkamhoz emelem, miközben töprengek. Tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy a pasik nem feltétlenül azért szeretnek – vagy akarnak dugni velem -, mert olyan bomba nő volnék, hanem inkább azért, mert kidumálom őket az alsógatyájukból. Lehengerlő tudok lenni úgy is, hogy amúgy inkább hasonlítok egy papucsállatkára – szerintem ez az én, speciális szuperképességem. – A segget választom, de csak azért, mert félek, ha elkezdek mellre gyúrni, akkor teljesen felszívódnak – préselem össze ajkaimat, lesütött szemekkel, a futócipőm orrát nézve, mintha olyan rohadtul érdekes lenne, aztán követem. És a pillantását is követem, amikor odaérünk... oda. A szobabiciklik, és a futópadok erdejébe.
- Te most stírölöd azt a macát? – tény, van rajta mit nézni, meg, gyanítom fogni is. Ő is ránk néz – Andreasra, ha pontos akarok lenni -, és a férfire kacsint. – Az laza... – elképedve nézek a macára. – Ehhez kell pofa. Mi lenne, ha a nőd lennék? Vagy, ha nem én lennék itt, hanem Janine? – töprengek hangosan. Elképzelem, ahogy ez a dögös maca beszambázik Léon munkahelyére, ahol a pultban ténykedik, és felcsusszan az egyik bárszékre, és elkezd cicázni a barátommal. Amikor Andreas felém fordul, a maca úgy néz rám, mint ahogyan egy lábtörlőre sem szokás. Én meg nemes egyszerűséggel, hanyagul a magasba lendítem a jobbom középsőujját – baszd meg; jól artikulálva tátogom, hogy biztosan eljusson az agyáig a feldolgozásra váró adat.
Aztán visszaréved Andreasra a pillantásom, és tányérnyi, kölyökkutya tekintettel nézek fel rá, és bájosan mosolygok, mintha az iménti kis intermezzo meg sem történt volna.
- Oké, főnök – és nagy lelkesedéssel belevágok. Ez még nem is olyan nehéz, meg, Andreas azt mondta, fontos. Szóval. Ja. Az Adidas is ezt hirdeti: do it bitch!
Utánzom. Mintha az árnyéka lennék. Még a nyelvem hegyét is kidugom a számon, miközben koncentrálok.
- Igen – felelem, vörösödő fejjel. Érzem, ahogy az izmaim fájdalmasan nyúlnak. Érzem, ahogy dolgoznak, ahogy a bőröm alatt feszülnek. Várom, hogy megjelenjenek a homlokomon és a halántékomon az első, apró izzadsággyöngyök – olyan szexin és dögösen, mint a filmekben, meg a reklámokban. Aztán Andreas hangja kizökkent. – Igen! – húzom el az ’e’ betűt. - Csinálom, csinálom... – remélem, nem megy át a férfi kiképzőtisztbe, mert akkor sírni fogok. – Bah! Hallod, ez fáj! – nézek fel rá a vállam fölött. – Ez rohadtul nem vicces, Mr. Bodybuilder... – és azért nem, mert nem is az. És az a vicc, hogy ez nem vicc. Nem jár messze a valóságtól. Szerintem lebuktam, kihallja a hangomból, hogy mennyire beletrafált. – Mit vártál? Egész nap az irodában rohadok – és ezt nem mentegetőzésnek szánom. – Áh! Elértem az ujjaim hegyével a cipőorromat. Szerintem olyan laza vagyok, mint egy tál takony, szóval, akár el is kezdhetjük. Mit is mondtál? Futás? – és ezzel a lendülettel oda is lépek az egyikhez, hacsak nem akadályoz meg ebben, és ráállok, majd bekapcsolom – rá van írva a zöld gombra, hogy ’START’, azért tudom, hogy hol kell -, és elkezdek sétálni rajta, de nem ezért jöttünk ide, szóval megnyomom még párszor a turbó gombot. Aztán azon kapom magamat, hogy kifut alólam ez a szar – én meg kapaszkodok, és úgy érzem, hogy az életemért futok. Talán így is van. Alig merem elengedni, hogy kikapcsoljam, de, amikor így teszek, valahogy... kicsúszik a lábam alól a talaj: először hasra esek, ahogy a lábaimat elsodorta a gép, aztán, mint egy rakétakilövőből, úgy repülök a futópad mögé; fekszek, a földön, az út közepén. Bukfencnek is gázos volt a műveletsor.
- Semmi gond, csak pihenek egy kicsit! – nézek fel a fölém magasodó Andreasra, széles vigyorral a képemen.




some birds just aren't meant to be caged.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Csüt. Május 03, 2018 10:55 pm

struggle between wanting to eat pizza and wanting to look hot
PenPen részére

Gondolkodás nélkül csúszik ki számon a kérdés, holott nagyon is tisztában vagyok azzal, Penelopé mennyit képes enni (vagy épp inni, ami azt illeti), és nem csak, hogy mennyit, de mit és milyen intentzitással. Nem kellett részegnek lennie ahhoz, hogy gondolkodás és szívfájdalom nélkül markoljon bele a gyrostálam sültkrumplijába és a szájába tömje. Ilyen az alkata, nem éhezi, és mégis. Lehet, csupán a környezetünk az oka, az alapvetően testesebb felépítés tömkelege, ami miatt ennyire különösen feltűnő most. – Értem – bólintok, és azt már csak fejben tesze, hozzá, hogy Beau is épp ilyen. Rengeteget zabál, mégis látszanak a bordái, amennyiben a fényviszonyok épp láttatni engednek bármit a sötét bundájából. Egyszerűen annyit mozog, hogy a testén átszaladnak a dolgok.
Penny lelkesedésének magasröptű szárnyalásában hasonlít ugyan ebemre, ám a testmozgás iránti szenvedélyében már kevésbé. – Hát, ez már nem Kansas, Totó! – veregetem meg a vállát nevetve. Lenyűgöző a totális kétségbeesés, amivel az arcán méregeti a termeket, mintha legalábbis a vesztőhelyre hoztam volna, és még utolsó vacsorát sem kap. – Azért van különbség, mármint, a primer izomcsoportot illetően, amit az általánosan idealizált testképhez fontosabb. Nálatok talán több izmot érdemes építeni lentre. – De ez csupán találgatás a részemről, lévén nem vayok igazán fitness megszállott, az egészséghez szükséges mértéken kívül;és így a tudásom is pusztán egy lelkes dilettáns educated guessének mondható. Nem utolsó sorban pedig abszolút szubjektív; van, akinek kifejezetten az izmos női kar jön be, vagy egy szép tónusú has. Én mindig is inkább a formás lábakra esküdtem; azon felül pedig a kellemes puhaságra. Nem mintha ennek az információnak bármi köze volna Pennyhez; egyrészt olyan, mintha a fogadott húgom lenne, ilyesfolytán nem engem kell lenyűgöznie, másrészt egy nap alatt nem lesz a hernyóból… Izmos pillangó.
Remélhetőleg nem szálkát – vonom meg a vállam jobb híján. Nem tűnik túl kedves megjegyzésnek ide szúrni, hogy még sosem volt olyan alkatú barátnőm, mint ő. A húga is alapvetően kevésbé erős testalkatú, nem mellfronton győz, de az alsóbb régiókra abszolút nem lehetett panaszom. És a kapcsolatukat ismerve, ennél több részlettel is tisztában van. Hazugság lenne azt állítani, hogy ne érdekelnének ezek a részletek, és Penny nem is gondolna mögé hátsó szándékot, mégsem teszem. Így legalább azt gondolhatom, amit szeretnék, tudok, vagy tudni vélek.
Azt például biztosan tudom, mit gondolok Ariane cseppet sem titkolt innuendóiról, a férfiasan erőszakos közeledéséről lényegében bármelyik pasas felé. Mert ez a kacsintás és az ártatlanság mögé bújtatott sikamlós megjegyzések nem személyesen nekem szólnak, inkább a világnak. És a közeledő menőpauzának. – Mi? – fordulok felé meglepetten. – Nem. Dehogy! Én… – Az ellenkezés elhal, mert azt mégsem vallhatom be, hogy megijedtem tőle. Inkább higgye, hogy stírölöm. – Szerintem bármelyikőtöket előbb nézne a lányomnak, mint potenciális vetélytársnak. Bár nem hiszem, hogy különösebben zavarná, ha a nőm lennél… – Elvégre nem monogám kapcsolatot, élete szerelmét keresi bárokban meg öltözőkben, egy-egy gyors menet alatt, ahogy hallani lehet. Micsoda is a férje, talán valami informatikai cég fejese, a nano-bizniszben…? Ezek a gazdag nők és az unatkozásuk… És bár mulattat Penny igencsak ösztönös reakciója, muszáj vagyok összeráncolni a szemöldököm. – Pen…! Viselkedj, engem itt ismernek. – róvom meg félszívvel, noha magát a gesztust sem értem. Bizonyos szempontból igen közeli kapcsolatba került ugyan Janine-nal, elvégre, nem mindennapi, hogy csak úgy hánytatunk egy idegent, aztán még fel is visszük magunkhoz, de nem hiszem, hogy az iránta érzett női összetartozás oltárán áldozva fejezné ki így nemtetszését. Ez valami Penny féle furmányosság lesz, amiket úgysem tudok követni, úgyhogy akár figyelmen kívül is hagyhatom.
Ellenben ezt a rugalmatlanságot már nem olyan egyszerű nem észrevenni. Már majdnem megsajnálom. – Hát nem is viccelek. Pedig jó ám reggelente kinyújtózni, nem csak úgy takaróstól csetleni-botlani… – Majdnem elnevetem magam a képen, ahogy Pennynek reggel hatkor szól a vekkere, pattannak a szemei, lecsapja, s trillázva ugrik ki az ágyból, hogy rögtön utána bemelegítő gyakorlatokat végezzen. Nem, ez egyszerűen nem ő. Úgy kilencig nem is lesz. Ami persze nem jelenti azt, hogy hagynám lógva, csak azért, mert panaszkodik. – Igen, az is egy lehetőség, de… – Már csak a hűlt helyének beszélek, meglepő gyorsasággal pattan az egyik pad mellé. Valaki már használhatta korábban, ugyanis hegymenetbe van állítva, igaz, nem olyan látványosan. Hagyom, hogy kibontakozzon, ha futni szeretne, hát fusson, úgysem hiszem, hogy hirtelen nekiállna maratont futni, és abban a pillanatban, hogy rájön, neki ez nem kell… Akkor majd nyújtunk rendesen.
A gép mellé lépek, a korlátnak támaszkodom legelöl, hogy ne legyek útban. A képernyő felé böknék, hogy mutogassak, de nagyjából a második betűnél elakadok, a keze olyan gyorsan húz el előttem, hogy pislogni is alig van időm. – Penny…! – figyelmeztetni próbálom, és az is megfordul a fejemben, hogy tudatlan akaratát félretéve állítsam le a gépet, de végül meggondolom magam. Úgysem hagyja annyiban, és tulajdonképpen néha muszáj hagyni mindenkinek, hogy tanuljon a maga kárán, hogy legközelebb mondjuk hallgasson arra, aki jobban tudja. Rám. Arra mondjuk nem számítok, hogy nem csak simán begyorsul, hogy aztán lelépjen róla, hanem jóformán kipörgeti saját maga felett. Egy hosszú pillanatig, amit csupán a hangszórókból szóló ütem dobogása tör meg, csak bámulom – ahogy a levegőben szaltózik, aztán földet ér –, aztán, nem tehetek róla, de kitör belőlem a nevetés. Hangosan. Illetlenül hangosan és erősen, hogy még a könnyem is kicsordul, ahogy összegörnyedek a térdemre támaszkodva. – Ne… Ne haragudj, csak… Erre én sem számítottam – mondom végül, ahogy felé nyújtom a kezem, hogy felsegítsek. – Nagyon fáj…? Helyes. Ezért nem csinálunk hülyeséget. – porolgatom le a hátát, aztán visszalépek a géphez, hogy kikapcsoljam, az ugyanis még mindig pörög, amolyan győzedelmi mámorban. – Az edzés lényege nem az, hun, hogy rögtön elsőre minél durvább és megerőltetőbb feladatokat csinálj, hogy beleszakadj. Fő a következetesség, és az egyenletesen növekvő, hosszan kitartott terhelés. Egy hirtelen turbóval legfeljebb a bokád bicsaklik ki, aztán a testvéred majd jól leönt kávéval, amiért összetörlek… – Le kell még törölnöm egy könnycseppet a szemem sarkából, de már komolyan mondom; nem tartom valószínűnek, hogy Penny egymaga valaha is eljönne edzeni, egyelőre bizonyára nem, de ki tudja, kicsit olyan, mint Britt egyik gyereke, akire rövid ideig vigyáztam, mikor ott voltam. Fél pillanatra nem figyeltem, mert felvettem egy szalvétát, és már a konnektornál nyúlkált. A természetes szelekció nem olyasmi, amit az ember el tud magyarázni az igen anyuka-módú és igen dühös nővérének. – A futópad tetszik? Jó. Akkor futópad. De nem rögtön húsz kilométer per órával kezdünk. – A mellette lévő gépre állok, hogy elindítsam, és előbb gyorsabb sétatempóra állítsam. – A kitartó gyalogolás is sokat segít. De ha azt gondolod, nem elég megterhelő, próbált hegymenetben, itt tudod állítani – mutatok a kijelző egyik gombjára. – De van rajta változó terepviszony is… A gyorsasághoz meg inkább ezt használd, ez csak fél kilométeres sebességet tol fel egy nyomásra. – Figyelek rá, hogy ha esetleg lenne még kérdése, de ha némán, csupán a kijelzőt tanulmányozza, azt is feszülten követem, nehogy megint lebukfencezzen nekem. Aztán, mikor megtalálja a tempóját, kicsit feljebb nyomom az enyémet, kényelmes kocogós tempóra. – Motiváljon az, hogy ha végeztünk, elmehetünk kajálni, úgy igazán. Ahová csak akarsz. Nem akarlak befolyásolni, de meg tudnék enni valami jó fűszeres húst… Kebap? Vagy shawarma… Most éhes lettem. Úgyhogy ajánlom, hogy ne add fel félúton, mert engem is büntetsz. – Csak félig viccelek, mert nem vagyok benne biztos, az esés mennyire vette el a kedvét. – Léon nem szokott sportolni valamit? Mehetnétek együtt, ha olyan. Én Jannal futok néha reggelente a parkban. A jelenléte talán segítene motiválni, míg nem alakul ki neked is az igényed a rendszeres testmozgásra.

The bass and the tweeters make the speakers go to war
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Szomb. Jún. 23, 2018 9:55 pm



Emlékszem, oh, nagyon is beleégett a tudatomba a komódom üres fiókja, még otthon, az amerikai házunkban, a családi fészkünkben, az ottani szobámban – aminek halványkék volt a fala, és, amire én festettem az egyik nagyobb, üres felületre egy hatalmas, rózsaszín flamingót. Ott voltak a fehérneműim. Illetve a bugyik még ott is voltak, csak éppen az én iszonyatosan kényelmes, kicsit sem merev, szinte semmi kis anyagú, ruganyos sportmelltartóim nem voltak ott, mivelhogy azokat Gen egytől-egyig kivágta a szemetesbe. Na, jó, azt az egyet nem, ami éppen aznap rajtam volt. Emlékszem, egy szombati nap volt, és én a barátaimmal lógtam délután: elmentünk egy késői ebédre, az egyik közeli Mekibe, aztán lazultunk egy kávézóban, majd a moziban fejeztük be az estét. Nem volt nagy buli, ami azt illeti, sőt, semmiféle buli nem volt. De ereszd el a hajam az volt, amikor hazaértem, és megláttam a félig üres fiókot, és nem az én hajamat kellett elereszteni, hanem nekem kellett volna Gen-ét, mert tényleg, komolyan megtéptem, és legszívesebben bemostam volna neki egyet, és nem csak azért, mert irigy voltam rá, amiért neki olyan tökéletes az arca, mint, amilyen az enyém soha nem lesz. Az sem vigasztalt, hogy a kidobott sportmelltartóim helyébe kaptam pár melltartót tőle – elmondása szerint, ajándékba. Rohadtul nem így fogtam fel, és nem így láttam, hanem olyan dühös voltam, mint előtte még talán soha. A nővéremmel a kapcsolatom amúgy sem volt rózsás soha, lévén két külön világ vagyunk, hovatovább, két külön dimenzió, vagy tejútrendszer, vagy, ahogy tetszik.
És arra is igencsak élénken emlékszem, hogy mennyire a nevetség tárgyává tett engem a nővérem, hiába nem ez volt a szándéka a kis akciójával. A gimis lányok – főleg a szép, és esetleg tehetős, és, nagyon-nagyon talán, a grátisz kedvéért még okos lányok – gonoszak. Főleg azokkal szemben, akik nem olyan szépek. Gondolom, nyilvánvaló, hogy a tesi öltözőben kaptam az ívet rendesen, amiért a szúnyogcsípéseimet ezek alá a kosarak alá rejtettem. Persze, hogy indokolatlan volt, ezt én is tudtam nagyon jól, de akkor éppen, abban a helyzetben nem volt más választásom, mint viselni-, és általuk elviselni a megaláztatást. Nem, mintha korábban nem baszogattak volna amúgy is a deszka alkatom miatt, pláne akkor, amikor még a hajamat is rövidre vágattam – fiúsan rövidre.
Aztán persze túléltem a gimit, és a mean girl horda is felbomlott, egyetemre mentünk – többnyire -, felnőttünk, és most itt vagyunk. Andreas és én itt, a kondiban, és újra úgy érzem, hogy éppúgy, mint tizenöt évvel ezelőtt, megint csak a nevetség tárgya leszek. De, és a hangsúly ezen van, ez a kulcsszó: felnőttünk. Én speciel annyira felnőttem, hogy már inkább röhögök a nyomoromon, és nem érdekel, ha nevetnek rajtam, úgy viselem a saját hibáimat, mint egy ironikus feliratú pólót.
- Hát, nem az. Nagyon nem – és még egy lépést teszek is felé, hogy közelebb legyek hozzá, hogy megvédjen, ha, és amennyiben mégis életre kel ez a monstrum itt előttem, Andreas megvédjen engem. – Te komolyan mindent tudsz, nem igaz? – nézek a férfire vigyorogva, és nem bántásból kérdezem, sőt, csodálom e miatt. Azt hiszem, nekem is eléggé nagy a lexikális tudásom, még, ha nem is így tűnik első blikkre – és, ha bárki a hajszínemből apellálna erre, azt egy brutális szópárbajban megtanítanám arra, hogy nagy hiba lebecsülni engem, meg a mentális képességeimet -, de neki aztán óriási, giga-mega hatalmas. – Figyelj, én elhiszem neked, te vagy hazai pályán, mate, és maximálisan megbízok benned, szóval taníts, Yoda – nézek Andreasra tányérnyi, örökbefogadott kutyaszemekkel.
- Köszönöm! Ez most igazán jót tett az önbecsülésemnek – ha akarnám sem tudnám letagadni, mennyire nem esett jól a megjegyzése, mert a képemre van írva. Nem, mintha okom lenne panaszra, és nem, mintha ezt Andreas nem tudná. Nem vagyok kapcsolatfüggő – legalábbis ezt nem igazolta semmilyen pszichológus sem (bár nem is cáfolta senki...) -, de tény: mindig volt valakim, nagyon kevés időt töltöttem egyedül úgy, hogy tényleg nem volt semmiféle-fajta kapcsolatom a másik nem egy-egy képviselőjével, hosszabb, vagy rövidebb, az már részletkérdés. Szóóóóval... nevezhetjük bizonyított ténynek, brit tudósok ide, vagy oda, hogy azért nem olyan riasztóak azok a bizonyos szálkák?
- Áá, nem, dehogy... – kaján mosoly görbülete játszadozik ajkam szegletében. Jó, nem is feltétlenül az zavar, hogy nézi, hiszen mindketten tudjuk, hogy én nem a nője vagyok, egyrészt, másrészt pedig nézni szabad. A ruhákat is nézegetjük a kirakatban, hiába viselünk egy iszonyatosan cool bőrdzsekit, vagy nadrágot, amiket semmi pénzért sem cserélnénk le. – Oh, igen? Akkor valószínűleg lenne egy anyánk is valahol... lehet, hogy éppen otthon főzné az ebédet. Egyébként pedig, szerintem egyikünk sem tűnik a lányodnak – töprengek hangosan. – Hát, figyelj, azért Janine eléggé fullos – folytatom a töprengést -, ahhoz, hogy a nőd legyen, és vetélytárs – tekintve, hogy Jan természetes, ez a nő itt pedig egy egészen kicsit sem, a szolibarna bőrével, meg a francia műkörmeivel, meg a szőke hajával, amihez egyébiránt egy kicsit sem illik a sötétbarna szemöldöke, de még csak a fekete, sűrű, szintén nem saját pillái sem. De, hát, ha ő ezt szereti, és így szeretne kinézni, ki vagyok én, hogy ezt bíráljam? Mondjuk, azt nem hiszem, hogy Andreasnak pont ez a nőszemély lenne a zsánere. Olyan... irracionálisan hangzik a feltételezés, vagy az elképzelés; pláne azért, mert egy ilyen kaliberű nőt nem tudok elképzelni a haverkám mellett. Nem. A-a. Kizárt. – Nem tehetek róla, ez egy nemzetközi hand sign, amit mindenki ismer, hiába csak annak a macának jeleztem – most rajtam a sor, hogy hanyagul vonogassam a vállamat.
- Ahaaa, képzelem... – nem, valójában ebbe még bele sem gondoltam. Már eléggé régóta ugyanúgy indulnak a reggeleim: megszólal a telefonom. Egyszer, kétszer, sokszor. Öt-tíz percenként. Általában elalszom, és voltaképpen már időm sem lenne bármiféle testmozgásra, mert olyan mértékű késésben vagyok, hogy örülök, hogy fürdeni, fogat mosni, meg kulturáltan felöltözni sikerül, még, ha a hajamat nem mindig tudom megfésülni, mert, valljuk be, én ilyen apróságokkal már nem is foglalkozom. Kávéfőzésre, kávézásra és cigizésre persze, valamiféle rejtélyes okból kifolyólag, mindig van időm. Ki érti ezt...?
Aztán már nem is igazán figyelek rá, mert elvonja a figyelmemet valami más. Valami, ami tetszik, ami még akár jó is lehet, és jól is elsülhet, mert, hát, a futásban legalább jó vagyok. Hittem ezt én. Persze, így pár másodperc távlatából visszatekintve, nem is tudom, mire számítottam. Egy ez gép, egy művi közegben, ahol aztán rohadtul nem úgy működnek a dolgok, mint odakint, a valóságban. Egy kicsit úgy is érzem magamat, mintha egy nintendo játékból szalajtott figura lennék; az a ’90-es évekbeli, pixeles, tudják, azzal a béna-, de nosztalgikus, emlékeket idéző, kezdetleges grafikával. Aztán valahogy így is érzem magam, amikor legurulok a gépről: mint egy színes, kaotikus pixel kupac.
- Nem, nem. Jól vagyok – fogom meg Andreas felém nyújtott kezét, hogy talpra ugorjak. – Kemény vagyok, mint a kád szélevagy mi. - Az tény, hogy estem már nagyobbat is. Ez? Ugyan, kérem! Meg sem kottyan! – aztán figyelmesen hallgatom, amit mond. Bár... mi is az a következetesség? Eszik, vagy isszák? Aztán, végül is újra nekifutokhaha! Micsoda szóvicc! – a padnak, de ezúttal úgy, ahogyan Yoda Andreas mondja. Miközben gyalogolok, át is kapcsolom hegymenetre a gépet, és egy kicsit – de tényleg csak egy egészen kicsit! – növelek a gyorsaságon is. – Te mióta is jársz edzeni? És sportoltál, vagy sportolsz mást is? – kérdezem, mert erre idáig nem igazán került szó, hosszú ismertségünk során.
- Na, jó, álljon meg a menet! – mondom ezt, és amúgy majdnem meg is állok, de még időben kapcsolok, és megszaporázom kicsit a lépteimet, hogy utolérjem a futópad szalagját. – Azért edzünk most, hogy utána telezabáljuk magunkat fűszeres-, bő zsírban sült hússal? – megütközve nézek a férfire. – Nem, mintha ellenemre lenne, csak így mégis mi értelme lesz ennek az egésznek? Salátát kellene ennünk, mint a nyulaknak, nem? – mármint, én ezt látom a kollégáimtól. Csak a saláta, a rizs, meg a csirke, és ennyi. – Nem tudom, eddig még nem gondoltam rá, hogy kivesézzük a témát. Szerintem biztos sportol valamit, mert olyan teste van, ami nem történik meg csak úgy, magától, és, amitől lemész hídba, ha meglátod – vagyis, ha én meglátom, én aztán tutira lemegyek hídba. – Oh, hát, ha csak erről van szó, mi rendszeresen végzünk közösen testmozgást – vonom fel a szemöldökeimet, és teljesen komolyan gondolom, és beszélek, egy egészen aprócskát sem zavarban, vagy ilyesmi. – De majd megkérdezem tőle, hogy mi más testmozgást űz még – ennyit teszek csak hozzá, és lejjebb veszem a sebességet, mert úgy érzem, hogy ki fogom köpni a tüdőmet. – És, mondd csak – pihegek -, mióta is tart ez Jannal? – kérdezem, csak úgy mellékesen, csacsogó hangnemben. – Jól kijöttök, ugye? Illik hozzád – jegyzem meg.




some birds just aren't meant to be caged.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem •• Szer. Jún. 27, 2018 2:40 pm

struggle between wanting to eat pizza and wanting to look hot
PenPen részére

Lenyűgözlek, ugye? – hajolok közelebb hozzá bizalmaskodva, és a hecc kedvéért még a szemöldökömet is vonogatom; tudom, hogy érteni fogja a viccet. Penny mindig; tulajdonképpen poénokból, alkoholból, pocsék kajákból és némi bubbly szerencsétlenkedésből tevődik össze. És mindemellett sok észből is; épp nemrég olvastam egy tanulmányt, amely bebizonyította, hogy a gyermekek intelligenciájuk, a tudásra és tanulásra való fogékonyságukat nagyrészt, vagy teljes egészében az édesanyjuktól öröklik. Ha így van, az Aguillard lányok generációkat tesznek tönkre a bájos mosoly mögé rejtett eszükkel. Sztereotípia, de szőkék és szépek, ezért nem nézed ki belőlük; épp ezért veszélyesek. – Tudod, hogy ki nem állhatom a Star Warst – csóválom meg a fejem végül. Megható a bizalma, bár könnyen meglehet, hogy rossz helyre fekteti be, elvégre, én is inkább az általános tudni akarásom végett olvastam utána az efféle dolgoknak, illetve megfigyelésekre alapozok, amik mind könnyen tévesek lehetnek. Annak az esélye persze, hogy Penny valaha is igazi személyi edzőt fogadna, nevetségesen alacsony.
Majdnem annyira, mint annak az esélye, hogy senkit sem bántó fordulatot tudok hozni a mell-témába. – A kis melleknek is megvan a maguk előnye. Például harminc év múlva nem fognak a köldöködig lógni. – Próbálkozom hát ezzel, ha abból már úgysem tudok kikeveredni, hogy a húszas évek óta a mellkasilag kevésbé megáldott hölgyek csillaga leáldozóban van, hála Pamela Anderson-féle csöcselékeknek. Valószínűleg az olyasféle örökzöldek sem nyugtatnák meg, miszerint legalább tudod, hogy magadért szeretnek, így hát jobb, ha egyszerűen a természetes idő-mechanizmusra bízom a dolgot. Majd elfelejti, remélem.
Én inkább úgy gondolnék magamra, mint szabadúszó üzletemberre, aki hobbiból vitorlással szeli át az óceánokat, és nem tudja röghöz kötni magát, ezért elvált… Vagy soha nem is házasodott meg. Sajnálom, zabigyerek lennél – bólogatok nagykomolyan, mintha lelki szemeim előtt egy élet játszódna le. Ki tudja, talán ha néhány dolog máshogy alakul… De nem, ez akkor sem túl reális. Janine ellenben nagyon is az, ahogy Penny őt illető szavai is. – Ó, igen, eléggé fullos – értek egyet, szám sarkában réveteg görbület játszik. Valószínűleg csak az edzés kiváltotta túlfokozott adrenalinszintem és az általánosan rám telepedő nyugodt hangulat, no meg a szőkeség okozta hiányérzet mondatja ki majdnem velem, hogy a legjobb részeit még nem is láttad. Nevetve rázom meg a fejem. – Mi ez veletek nőkkel meg a folytonos vetélkedéssel? Még mindig ezt nevelik belétek? Kinek jut ki a legkevésbé undorító és szőrös ősember?
Nem mondom, hogy ne szórakoztatna Penny reakciója, de vannak dolgok, amik személyesen mulatságosak, a társadalmi alapköveknek viszont kevésbé felelnek meg. A bemutatás valami ilyesmi. – Tudod, a kiotói egyetem néhány évvel ezelőtti kutatása szerint a főemlősöknek, amilyenek mi vagyunk, természetes, belénk kódolt reakciója, hogy fellépjünk a közegünk neveletlen egyedeivel szemben, amely kifejezetten előtérbe kerül, amennyiben a sértett felet közel érezzük magunkhoz, még ha mi, személyesen, nem is szenvedtünk el kárt. A tanzániai csimpánzok az ürülékükkel dobálják egymást – mesélem, szinte úgy, mintha az időjárásról beszélnék. – Csak úgy mondom. – És szerintem most vettem el a mellettünk méretes szendvicsével elhaladó egyetemista kinézetű srác étvágyát a tekintetéből ítélve. Hé, ha nem akar undorító dolgokra gondolni, ne egy büdös edzőteremben cipelje át a kajáját!
Azt pedig nem csak a tekintetéből kell kitalálnom, Penny mennyire találja vonzónak a korai kelés gondolatát. Nem csak a mai eset volt figyelemfelkeltő, elvégre, mikor még Corával voltam, többször megesett, hogy nálunk aludt, ilyen vagy olyan indokokkal, női traccspartiktól túl hosszúra nyúló, bulizós péntek éjszakákig, mikor a fél cipője fenn akadt a villanyvezetéken, a tárcáját pedig ellopta egy szarka. Mármint, tényleg szarka; nem rabló, a madár. Újabb fejezet az ilyen is csak Penelope Aguillarddal történhet című műsorunkból.Szereznetek kellene egy kutyát. Levezetnétek egymás fölös energiáit, másrészt pedig hidd el, ha a kutya hajnali hatkor éhes, nincs az a deitás, akihez fohászkodva békén hagyna, míg fel nem kelsz – vetem fel az ötletet, azt a felötlő hasonlatot, miszerint Penny igencsak megtestesíti az emberi Golden Retriever fogalmát, magamban tartva. – Vagy vannak azok az ébresztős szőnyegek, amik nem hagyják abba a csörgést, míg fel nem állsz. De az első dolgod lenne szerezni egy veled megegyező súlyú szobrot, és rárakni, ugye? – Lehet, hogy karácsonyra kap tőlem egy előfizetést arra az appra, amiben feladatokat adhatsz ki embereknek, és pénzért cserébe elvégzik neked, pakolástól kezdve kajafutárkodáson át egészen addig, hogy menjen el veled az unokatestvéred esküvőjére. Biztosan rá lehet venni valakit, hogy minden reggel hétkor tenyereljen rá a csengőre, kikényszerítve az ágyból.
Bár mielőtt még arra akarnám rávenni, hogy hétkor funckionáljon, lehet, meg kéne tanítani neki, hogyan álljon meg a saját lábán, és hogyan ne fusson ki alóla a talaj. – Amilyen szerencsecsomag vagy, csoda, hogy az a csinos pofid még nincs összetörve – jegyzem meg egyszerre szúrkálódó és kedveskedő célzattal. Rendben, elsőre nem ment a gép, hátha majd másodjára; most jobban odafigyelek arra, mit csinál, én inkább csak rutinból nyomom meg a saját gépemen a gombokat. Valószínűleg ilyen érzés lehet, ha valaki egyben próbálja tartani a totyogós gyerekét, akinek minden bútorsarok feltétlenül vonzó, holott a saját lábán sem tud megállni, és semmi sem tűnik finomabbnak, mint a szép cukorkaszínű öblítő. – Hát, valamit mindig csináltam, nagyjából tinédzser korom óta… Fociztam, futottam, bicikliztem. De az inkább kondiban tartás volt. Edzeni talán… Tíz-tizenöt éve? – vakarom meg a tarkóm. Nem jut eszembe a pontos évszám, ami aggasztó, mert azokban mindig jó voltam. – A futás mellé heti kétszeri rendszerességgel csak néhány éve. Különben ellöttyednék. Sose öregedj meg.
Azt gondoltam, hogy talán a kaja ígérete jó kedvre deríti, de meglep, hogy nem egészen ezt a reakciót kapom. – Hát… Nem tetszik? – vonom fel a szemöldököm kérdőn. Egészen felháborodottnak tűnik, de nem tudom, min. – Ha a jövő évi Miss Bodybuilder versenyre készülnél, valószínűleg tényleg nem szabadna ilyeneket enned, bár a saláta önmagában nem kielégítő fehérjeforrás. És nincs olyan, amit nem szabad enni… Csak mértékkel. A bevitel csökkentése helyett sokkal célszerűbb és egészségesebb a felhasznált mennyiséget növelni. Egy tábla csoki például úgy egy-másfél óra edzés, intenzitástól függően, hogy nullán legyél. Szomorú, mi? Bár a te emésztésed irigyelendő, úgyhogy nem kell ilyenekre figyelned. Ha izmosodni szeretnél, egyél minél kevesebb szénhidrátot, és minél több fehérjét. Ha fogyni szeretnél, tényleg nem kéne kebapot enni. Egyébként viszont… – Csak megvonom a vállam. Ez persze megint szubjektív kérdéskör, hiszen ahány oldalt talál az ember, ahány edzőt, bodybuildert, vagy csak sztárt, aki ilyen-olyan szerepért magára szedett harminc kiló izmot, annyiféle módszerrel találkozni. Soha senki semmiben nem ért egyet mindennel, amit a másik mond, úgyhogy én is csak azt tudom mondani, amit alapvetően Pennynek (és nekem), az átlagos tömegembernek érdemes tudnia. Ha pedig egyszer bodybuilder akar lenni, majd keres magának megfelelő partnert hozzá.
Én megvárom a gyrososnál.
Vigyázz, mert a végén beleszeretek – ráncolom össze az orromat. Két tinédzser nővérrel az ember megszokja, hogy a feje felett futnak az újabb meg újabb „Lars olyan cuki!” szerű hullámok, és felesleges ellenkeznie. Még ha a férfi fenekek iránti vonzalmukat soha fel nem tudom fogni. – Nos, ha elég intenzív, azzal nyolcszáz kalóriát is el lehet égetni, úgyhogy már majdnem jó úton haladtok. – És valahogy különös érzés kölcsönösségbe hozni őt a szexszel, mert olyan aszexuális számomra, mint egy lámpa, vagy a nővéreim, úgyhogy minden összefüggés csak a szex iránti vonzalmamat gyepálja kissé; persze, aztán Janra gondolok, és rögtön visszaépülnek a leomlott kötelékek.
Oldalra biccentett fejjel figyelem, hogy lassan visszavesz, és veszélyesen úgy veszi a levegőt, mint az öreg Szamóca nevű pónink gyerekkoromban. Ő kehes volt, Penny csak nincs formában. – Elérkezett a pletykaidő? – bököm meg az oldalát, a karórámra pillantva; nem az időt figyelem, hanem a lépésszámlálót, és alatta, a kijelzőn megjelenő szívritmus értéket. Már érzem az enyhe savasodást a lábamban, de épp ekkor nem szabad hagyni; még pár percig futó tempóban maradok, és kalkulált lélegzetvételek között válaszolok. – Valentin-nap óta. Klisés, mi? Elvittem a játszótérre, meg motorozni, aztán sörözni és biliárdozni… Ő pedig megnézetett velem valami… halálosan unalmas romantikus drámát. Elaludtam rajta, de nem vette magára, úgyhogy ez… gondolom… Jó jel. – Kinézek a hatalmas ablakokon, amelyek a homlokzaton futnak végig, és amik elé a futópadokat állították. Késő téli szürke világosság uralkodik kint, és még az is lehet, hogy épp esik; nehéz megállapítani, csendesebb mellékutcáról lévén szó, nem sok ember mászkál erre. A kérdésére képtelen vagyok nem felnevetni. – Így gondolod? Jó tudni. Azt sem titkoltad túlzottan, hogy a tökéletes ellenkezőjét gondoltad Joanne-ról – vonom fel a szemöldököm, de mosolygok; véletlenül sem akarom, hogy azt higgye, épp szemrehányást teszek neki. Ráadásul a nagyjával, amit mondott, a stílust és a részeg őszinteséget leszámítva, egyet is kell értsek. – Jannal olyan… Mármint… Ő annyira… Más, mint én. És imádom érte… Még ha nem is számítottam rá. – Lassanként veszem vissza a sebességet, nem hirtelen nyomva meg a megálljt, bár már kezd nagyon vonzani az a kulacs víz, amit a tartóba helyeztem. Csak akkor folytatom, mikor már gyorsabb gyalogló tempóhoz érek, és beletöröltem a homlokomról csöpögő izzadtságot, jobb híján, a felsőmbe. – Mármint, rá sem. De úgy általában… Valahol nem gondoltam, hogy jó ötlet lenne megint nálam sokkal fiatalabbal kezdeni, az általános gondok miatt. Hogy mást akarunk. Máshol járunk az életben, a karrierünkben, mindenhogy. És randizni sem volt sok kedvem. De vele az első randi sem érződött annak, úgyhogy határozottan boldog vagyok vele.

The bass and the tweeters make the speakers go to war
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Edzõterem ••

Ajánlott tartalom

Edzõterem
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Edzõterem
» Edzőterem
» Volangaard - Királyi csarnok
» Edzőterem

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-