Szupermarket
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Szupermarket •• Vas. Szept. 10, 2017 11:29 am

******
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Susan Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Szer. Szept. 27, 2017 9:50 pm

TIKI VS SUE


- Kicsim, nem vagy már öt éves, szállj már ki a kocsiból! - Anyám könyörgő tekintettel méregette egy szem lányát, miként a bevásárlókocsi egyik oldalában kucorogva bájosan úgy tett, hogy élvezi a nagybevásárlást. Kényelmetlen volt. A négyzetrácsok nem csak fájdalmas lenyomatokat készítettek a hátsómra, de vékony vászonnadrágom könnyedén átengedte a fém hideg tapintását, amitől majdnem annyira kellett fáznom, mint a hűtős részeken, ahol a vajak, és a sajtok szoktak lenni. Meg amúgy is, be voltam passzírozva az egyik végébe, a lábaimat nem tudtam teljes egészében kinyújtani, mert a kocsi másik fele már meg volt pakolva két karton tejjel, vízzel, macskakajával, és egy új kávéfőzővel.
- Minek veszünk kávéfőzőt? - engedtem el fülem mellett anyám kérését, és ujjaimmal a térdembe vágó kartondobozt kezdtem nyomkodni. - Elromlott az előző?
- Igen. Tiki reggel szólt, hogy... - kezdett volna neki a nő, mire én fújtatva kerestem közelben kódorgó bátyámat, és lesikoltottam a csinos kis arcát az irritáló fejéről.
- TIKI!!!! Elcseszted a kávéfőzőt??? - Tovább vizsgáltam az újat, a Nespresso-Krups-ot, most már az ölembe kaparásztam, hogy elolvassam a funkcióit.
- Kicsim, ne üvölts már kérlek, most veszünk újat - csitítgatott anyám, és elkezdte tolni a kocsit, miután bedobott mellém két guriga sajtot. - Timo, told kérlek, nem bírom el így, hogy a húgod belemászott.
- Hallod anya! - szólaltam meg, még mindig mélyen elmerülve a Nespresso-Krups nyújtotta olvasmányban, és zaklatottan csaptam ujjammal a dobozra. - Ezen a neszpresszó-krápszon nincsen latte funkció. Még capuccino sincsen. Sima hosszú kávét főz...
- Angyalom, ne hisztizz, most ilyet veszünk, a másik az drágább. - Anya negyedszer futtatta végig vékony kis ujjait a listáján, mert negyedszerre vesztette el a fonalat az elmúlt fél percben.
- Majd Tiki kifizeti. Elvégre te rontottad el, nem? - villogtam kígyószemekkel az ősellenségre.
Nagycsaládos törvények, első rész: Ha nálad romlik el, te rontottad el.
- Na jó, én ezt nem bírom, nem bírok koncentrálni. Itt hagyom a lista felét. Szedjétek össze ezeket, én elmegyek a tejtermékekért, meg húsért - vetette ki magát az oroszlánveremből anya, és olyan gyors léptekkel hagyta el a területet, hogy biztos voltam benne, most láttam őt utoljára. Egyébként is, az ő hibája volt. Tudhatta volna, hogy az utolsó esélye, amikor elhozhatott volna minket közös, családi nagybevásárlásra, valamikor tíz évvel ezelőtt elszállt.
Szóval ott maradtunk.
A fehérhajú, meg mellette én, gondosan belecsüccsenve egy nyikorgó kocsiba, melynek kerekeiből megmagyarázhatatlan sok hajtincs lógott ki a csempére emlékeztető piszkos padlózatra. Az anyától kapott fél listát a térdemre helyeztem, és mint a fedélzet új hivatalos kapitánya, parancsba adtam az úticélt.
- Zöldségek. Vigyél minket a zöldségekhez, ott kell összeszedned paprikát, paradicsomot, meg... ezt nem tudom elolvasni, anya nagyon rondán ír. Te hallod bolond, ez itt mi? - dugtam az orra alá a papírt, majd gyorsan vissza is rántottam. - Tudod mit? Hagyjuk, te ehhez kevés vagy. Ööö... Ja, uborka. Na, toljál már, mire vársz, tapsra?
És próbáltam úgy tenni, mintha a ránk szegeződő értetlen pillantások mindennapiak volnának. Mert a mi családunkban mindennapiak is voltak.
 coded by elena
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
131
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
maggie duran
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Timothy Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Pént. Szept. 29, 2017 9:31 am



Susan & Timothy

A mai napot nem terveztem meg, lustálkodni akartam. De ilyen kezdésre…ennyire korán még én sem tudok rögtönözni. anyám és a híres nagybevásárlásai. Szinte csak sodródni tudok az eseményekkel, hiszen húgom már jó ideje nem hajlandó kimozdulni a bevásárló kocsiból, nagy bánatunkra. Csak mögöttük kullogok, közben fontos termékeket olvasok. És már most megőrülök a húgom viselkedésétől… irritál, még sem teszem szóvá. Egyelőre csak kussban kullogok mögöttük 2méterre.
- Nem kellettem én ahhoz... - még hogy elcsesztem. Cseszte a nyavalya. Magától ment tönkre, szerintem behalt a szűrője, vagy úgy az egész. Nem érdekel, így nem néztem utána túlzottan, más dolgom is lett volna, minthogy ide jöjjek az idiotikusz társaságában. Ez már külön faj... túl az emberiségen, eléggé visszamaradottan.
Anya se mindig tudja elviselni a húgomat, de ha ketten vagyunk, az már durvább. Mindig egymást marjuk, mint két veszett kutya. Hirtelen kergülünk meg. Mint most is. Anya kérésére felpillantok a leírás mámorító olvasásából, odaléptem a kocsi mellé, rátehénkedtem a kocsira, onnan olvastam tovább a wii egyik játékának alapinfóját. Mert másabb, mint a legtöbb ilyen. Alap meg a plusszok. Elsiklik a húgom problémázása az olcsóbb kávéfőző irányába. Több mint idegesítő. Ez már kórós. Kórházi eset ami azt illeti. Fáj a fejem tőle…de mindig ez van. Mármint ha a kisebbik testvérem kinyitja a fecsegőjét. Aztán ő féltékeny, hogy Darrennel jobban kijövök. Érthető, hogy miért.
Nem válaszolok a tesómnak, értelmetlen kérdésre nem adok választ. De mégis kinyögöm.
- Ha kell az a főző, vedd meg saját pénzedből. Ja várj. – lesek rá egy pillanatra. - Nem is dolgozol. Szívtad. - aztán vállat vonva olvasok tovább, nem is érdekel mit duzzog összevissza. Anya kiborul kis idő alatt, ránk hagyja az egész vásárlás dolgot. Csak aprót bólintok, felpillantok anya távozó alakjára, a játékot a kezemben tartom, Sue képes kibaszni azt a kocsiból. A lány olvasni kezdett, én meg hallgattam, de ahogy folytatta… csak szemet forgattam. Nem mozdultam se én, se a kocsi, se a húgom. Csak támaszkodtam a kocsin és lestem előre a folyosón és a sorok között bámészkodókon.
Kicsit hátrébb húztam a fejem, amikor a képembe tolta a listát, egy adott szó miatt,  de mivel nem hagyott időt…nem is tudtam elolvasni a lényeget.
- Dugulj már el. - morgok elég érthetően, hogy hallja ő is, meg a vásárló népesség is, mennyire szeretem is a kis hercegnőt.
- Búj el baszki, Viszik a szemetet. - löktem egyet a fején előre felé, persze azért nem hülyültem meg, óvatos voltam, mégis csak egy elkényeztetett kis csaj. A rinyálását meg én se akarom napokig hallgatni. Elég ilyenkor, meg még sokszor máskor.
- Szűnj meg végre. Ha nem tetszik, itt hagylak a francba. - nem lennének boldogok anyáék, de 16 évesen már csak tud boldogulni egyedül egy boltban.
- Szóval tedd magad hasznossá...szállj ki végre. Nem akarok egész nap itt szobrozni veled majom.



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
87
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lucky Blue Smith
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Susan Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Hétf. Okt. 02, 2017 6:43 pm

TIKI VS SUE


Bepukkadt fejjel néztem farkasszemet nemtörődöm ábrázatával, és majd' tényleg kipattintottam magamat a kocsiból, hogy macska módjára az arcának ugorjak. A vásárolni kívánt termékek viszont éppen eléggé temettek be ahhoz, hogy a kocsiba betonozódva a seggemen kelljen maradnom. Úgyhogy csak onnan fújtam rá.
- Hogy dolgoznék már, hülyegyerek?! Iskolába járok, ha nem vetted volna észre. És nem ilyen kretén-képzőbe, mint te, ahová be sem kell járni minden nap.
Persze tisztában voltam vele, hogy az egyetem nem egészen arról szól, hogy minden nap reggeltől délutánig az iskolában tengesd az életedet, de jelen pillanatban az sem érdekelt volna, ha ő maga Bill Gates, és egy szemhunyásnyi idő alatt megkeres annyit, amennyit én egész életemben nem fogok. Csak próbáltam megvilágítani a sötét fejében a tényt, hogy ha akarnék sem tudnék rendes munkát találni. Főleg, hogy én feleannyira sem voltam jóban Darren-nel, mint ő, és előbb hajtottam volna végre brutális öngyilkosságot, mint sem hogy az ő forgatásaira mehessek gyakornoknak. Inkább haljak éhen.
Tiki azon szerencsétlen emberek közé tartozott, akik kénytelenek voltak hozzámszokni. Ezért akár hálás is lehettem volna neki. Amiért nem fordul sarkon, hagy itt, és dönt úgy, hogy nélkülem folytatja tovább a nagybevásárlást, a hétvégét, és az egész életét. Helyette egyik kedvenc hobbimmá vált, hogy a kelleténél még egyetlen centivel kijjebb húzzam a gyufát, és pontosan egy cseppel többet töltsek a pohárba, csak hogy éppen kiboruljon. Valahol a lelkem mélyén talán azt vártam, hogy tényleg itt hagy, és nem kell többé látnom a képét. Talán hiányzott volna. De úgy képzeltem, nem hiányozna, sőt.
- Ne nyúlj már hozzám! - csattantam fel a lehető leghangosabban, és rácsaptam a fejemtől visszahúzódó kezére. Kígyó szemeimmel villogva méregettem, aztán oldalra pislogtam, és a minket bámuló vásárlókra vetettem néma, elátkozó pillantásokat. Néha megfeledkeztem róla, hogy talán Tiki hozzámszokott, az emberiség nagy többsége azonban nem. És ők inkább menekülőre fogták a közelünkből.
Végül megmozdítottam magamat, halkan, az orrom alatt duruzsolva.
- Olyan utálatos vagy. Komolyan, szívem szerint én hagynálak itt téged, de még erre sem akarom venni a fáradtságot. - Meg még elmotyogtam, hogy ő szűnjön meg, ő duguljon el, és ő bújjon el - csak a rend kedvéért, mindent elismételtem, amit ő is mondott. Kérdés nélkül a vállába kapaszkodtam, és kiugrottam a kocsiból, nem törődve vele, hogy megrántom-e, vagy sem. - Tessék, most már örülsz? Most már hajlandó vagy megtenni, amit anyu kért, és bevásárolni? Legalább told a kocsit, izomagy, remélem azért ennyit még elbírsz - fontam össze magam előtt két karomat, és elindultam a zöldségek felé. - Siess bajnok, ilyen tempóval megrohadnak a zöldségek, mire odaérünk. Egyébként amilyen vézna vagy csoda, hogy van barátnőd. - Megtorpantam, és savanyú képpel hátrapislogtam rá a vállam fölött. - Ja várj csak...
 coded by elena
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
131
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
maggie duran
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Timothy Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Hétf. Okt. 02, 2017 7:47 pm



Susan & Timothy

- Nem vagyok kíváncsi a kicseszett életedre. - vágom vissza, hiszen mi köze van ahhoz, hogy én nem mindennap járok be abba az egész szarságba. Könnyű elhitetni mindenkivel azt, hogy happy minden, mert jó vagyok és senki se gondolná el, hogy pont én cseszném el az életem. Pont én, aki egy zseni? Ki gondolná, nem? Az hogy a húgom miképp cseszi el az életét, a kutya sem nézi mit művelhet kint az utcán a srácaival. Darrent már elmondták mindennek… hamarosan én is követni fogom, de míg tartom magamban a lelket, nem adom magam. mert magam vagyok ő nélküle. Kinek panaszkodjak? Susannak? Felejtős. Ő csak kiröhögne és kipakolna apáék előtt, ettől félek.
Hozzá sem érhetek, pedig csak meg ”pöcköltem” tenyérrel a nagy lufi fejét. Velem nem szórakozik. És megint neki áll feljebb, nem unja még?
Unittan figyelem a hisztijét, a többiek nem érdekelnek, húzzanak sorszámot és uzsgyi. A mozdulatait figyelem, hallgatom ahogyan be nem áll a lepénylesője…
- Néztél tükörbe? - utálatos? - Nem ijedtél meg a látványtól?
Utálatos?? Én? Mindenki söprögessen a saját háza táján talán. Ahogy belém kapaszkodott, persze hogy hagytam, sziklává váltam, hogy ne döntsön le olyan könnyedén a lábamról, majd rá pillantottam.
- Mindjárt jobb. Nagyszájú. - vágtam vissza. Megindultam a kocsival, elmosolyodtam. Szinte megkönnyebbültem.
- Ember, 100 kilótól szabadult meg ez a kocsi. És nem is értettem, miért nyikorgott alattad. - húztam vigyorra a szám, vissza szúrtam neki, a bögyébe, oda ahová ez mind való. Tusshé.
Toltam tovább, nézelődtem, hangjára pillantottam csak felé, áh, zöldségek, tényleg. Ám ahogy tovább mondja a magáét, szinte lemerevedve állok a placc közepén…mégis honnan tud róla? Tud Róla!? Honnan!? Kotorászott az email fiókomban? Honnan tudja a jelszavamat…de ahogy folytatja, és ahogy rám néz…nem tetszik ez a nézése. Nagyjából megkönnyebbülök a folytatást hallván, de cseppet sem nyugtatott meg.
- Elmész te a sóhivatalba! - dörrenek fel és megkezdem a támadásom, a kocsit neki tolom, had boruljon meg a zöldségekre, úgy is szeret pajtizni velük, főleg a répával.
- Vegyél répát, legalább 6 féle nagyságban, úgyis nálad gyorsabban fogy, fogyi. - tehénkedtem rá a kocsira és eszem ágában sem volt kitolni a kocsit a sejhajából. Most szemtől szemben megtanulhatja milyen ha van egy visszavágó. Mert nincs vége.
- Na? Ismerkedtek? Szólj ám, ha el kell forduljak….
Ha nekem nincs is barátnőm, neki még bőven juthat elegendő répa.




avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
87
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lucky Blue Smith
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Susan Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Szer. Okt. 04, 2017 6:30 pm

TIKI VS SUE

- Néztél már tükörbe? Nem ijedtél meg a látványtól? - utánoztam őt idióta hangon, idióta akcentussal, a nyelvemet félig kilógatva a számból, mintha legalábbis valamiféle furcsa agyi betegségben szenvednék, vagy állat lennék, aztán egy jóleső, lenéző grimasszal megspékelve egyszerűen vállat vontam, és válaszra sem méltattam költői kérdését.
A hánykilóvagy témára elborzadt tekintettel fordultam vissza hozzá. Égő tekintettel, ádáz arccal lendítettem a kezemet, hogy tenyerem csípősen, messziről hallhatóan csattanjon a hátán. Ez lehet még nyomot is hagy. Saját ujjaim pumpálásra emlékeztető lüktetéssel sajogtak a testi fenyítést követően, lábaimmal pedig odébb szökkentem, mielőtt elkaphatna, vagy mielőtt gyanússá válok, hogy tényleg bántalmazom a testvéremet. Nem látta senki. Amit nem látunk, azt nem is hisszük el.
- Bunkó paraszt! Ha én kövér vagyok, akkor te már majdnem lerágott csont - fontam össze mellkasom előtt mindkét karomat, és úgy lépdeltem a kocsi előtt, mintha legalábbis én lennék az agyaúristen a háznál. Vagy hát a szupermarketben.
Háromszor, vagy négyszer is eszembe jutott, hogy hozzávágok a fejéhez egyet az akciós vizek közül, vagy a háborús konzervekből, melyek mellett időközben elhaladtunk, de végül mindenféle egyéb fizikai bántalmazás nélkül megérkeztünk a zöldségek és gyümölcsök tarka birodalmába. Szemem önkéntelenül is a mangók felé pislantgatott, csak a rend kedvéért, mert muszáj volt kikönyörögnöm négy-öt darabot, hiába drága, de Tiki rivalgása visszahúzott a kínos valóságba.
Eh, tényleg, ez még mindig itt van.
Éppen kiröhögném, hogy ki használ már ilyen kifejezéseket, mint sóhivatal, de mielőtt válaszolhattam volna, a kocsival a hátsómnak nyomult, én meg összegabalyodott, felkészületlen lábakkal zuhantam az előttem lévő zöldségespultra. Egyik kezem a sárga, másik kezem a fehérrépák kosarába esett, ahogy próbáltam visszatartani magamat a zöldségekkel való teljes asszimilációtól. De hiába az akarat, hiába tolnám el magamat kézzel-lábbal, ha a bevásárlókocsi, és sofőr még mindig kitartóan nyomott neki az árunak.
- Hé! - sikoltottam rögtön, mikor szavai értelme még el sem jutottak tudatomig, majd egy másodperccel később a répás dumáját is felfogtam, és még hangosabban, még sivítóbban tört elő belőlem: - HÉ!
Kezemmel próbáltam eltolni magam, de a csontváz erősebbnek bizonyult nálam. Nincs mit tenni, fiú, még akkor is, ha ilyen ronda.
- Tiki, te nyomorék, engedj már el! Hallod? - próbálkoztam tovább, hiábavalóan. Az arcom égett, az emberek felém pislogtak, mire csak még idegesebb, és még, még kellemetlenebb lett az egész helyzet. Nem mintha zavart volna, hogy hallanak. Az zavart, hogy a bátyámat hallották. És hogy ők is éppen annyira értették szavainak értelmét, mint amennyire én.
És ezt nem. Nem, ezt nem voltam hajlandó lenyelni. Persze, semmit nem voltam hajlandó lenyelni, és általában mindenen kiakadtam, amit valamelyik bátyám közölt velem. Főleg Tiki, tekintve, hogy vele laktam egy fedél alatt. De nem, ezt nem. Persze, senkinek nem volt joga így beszélni rólam, és kiteregetni a szexuális életemet, ami messze nem volt annyira érdekes, mint amennyire az emberek szerették felfújni. De hogy a saját bátyám?? Utálat ide vagy oda.
Kezem gondolkodás nélkül ragadott meg két répát - egy fehéret, meg egy sárgát, ugyebár -, gerincemmel valahogy hátrafordultam, és erőteljesen nekivágtam a két zöldséget. Hogy csattanjon az arcán.
Aztán nyúltam vissza munícióért, és még két répát vágtam hozzá.
- Utállak! - dobtam az egyiket. - Nyomorult rövid hajú Gandalf! - Sértetten, megvetéssel bámultam rá, és reméltem, hogy a répák mind eltalálják. Vagy legalább egy-kettő. Ahhoz nem volt elég, hogy megríkasson. Inkább voltam mérges, mint sem szomorú, amiért képes volt ilyeneket mondani. De lényegében teljesen mindegy volt, melyik vagyok.
 coded by elena
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
131
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
maggie duran
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Timothy Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Hétf. Okt. 09, 2017 7:17 pm



Susan & Timothy

Az utánzása nem hoz lázba, mindig ezzel jön, ha valami nem tetszik neki. Semmi sem tetszik neki, ha már itt vagyunk. Sem az, hogy van két bátya, akiket irritál olykor a viselkedése, sem az, hogy hercegnőt játszik és mindenkit kedvére ugráltathat…na abból nem eszik az szent. Engem nem táncoltat. Az meg hogy totálisan megsértődik arra, amit mondtam a súlyáról…majd megemészti. De még akkor is, könnyebb nélküle ez a tetű kocsi… és még az őszinteségem végett még hátba is vert. Csak behúztam a nyakam a kellemetlenségre, aztán felé fordultam, amolyan „te most tényleg megütöttél?” című fejjel. Szerencséje, hogy odébb sasszézott, különben ugyanakkorát levágtam volna neki. Testvéri szeretet. Szeretem én őt, ebben gond nincs, csak olykor azt kapja, amit érdemel, vagy viszont kap dolgokat.
A mostani is revansért sikolt, meg is kapja a répák formájában, miközben kocsival kicsit erősebben szorítom a pulthoz. Felszólítása és az, hogy eltolni akarta magától a kocsit, egyik se jött át, süket fülekre talált mindkettő. Csak sikítozzon, kit hat meg vele, nem? Az meg hogy a mellettünk álldogálók odébb mennek furcsa tekintetekkel, nem érdekel. Végül arra eszméltem, hogy egy fehér répa száguld el a fejem mellett, majdnem levitte a fehér séróm. Döbbentem figyeltem oda, ahonnan az áru érkezett, egy újabb támadás elől lehajoltam kissé.
- Hé. Ne már. Hé. - csak sűrű pislogással értelmeztem mindezt, de az, hogy utál, az szíven mart…. mikor mondtam én neki ilyesmit? Sose! Igaz, azt sem mondogatom túl sűrűn, hogy mennyire szeretem, de ilyet a képébe sem dörgöltem még. Jó, persze, egy csaj számára sértő lehet ilyesmit hallani, amit beszóltam neki, de ami kijár, az kijár. Félre löktem oldalra kettőnk közül a kocsit, majd magamra mutattam, aztán széttártam a karom.
- Gyere! Ne csak a szád járjon kisember! Mutasd meg azt a hírhedt nagy utálatodat! - szúrtam oda neki, ha ő így, akkor én is. Ha nekem esik? Szerintem meg tudom védeni magam egy kis 16 évestől, de ne csak a szája legyen nagy. Szavakkal én is tudok vagdalózni, aztán mehet bemártani apának, hogy mekkora utálatos testvér vagyok. Darrennel ezért jobb lenni, ő ezt nem vágta sose a képembe. Egy rossz szavunk sem volt a másikhoz, de a húgunk az más…totális ellentétünk. Nem fogok panaszkodni Darrennél, ha a kis mitugrász kikészítene, van jobb megoldásom az ilyen esetek levezetéséhez. És ott kitudom adni mindezt és ez miatt nem vágtam még le egy pofont se Susannak… mert kiadom a dühöm valahol máshol, hogy ne rajta csattanjon. De hogy ez meddig lesz így? Majd elválik.




avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
87
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lucky Blue Smith
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Susan Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Szomb. Okt. 14, 2017 1:07 pm

TIKI VS SUE

Volt egy sanda gyanúm már egy ideje, hogy a mi családunkban valami egészen hibás gén öröklődik. Valahol a gyökereinkben lehetett a hiba, a vérünkbe volt kódolva az elcseszettség, és bár én gyakorta úgy tettem, mintha magam sem tudnék erről az egyértelműen létező fogyatékosságomról - mert már a tény, hogy Meyer voltam, maga után vonta azt az lemaradhatatlan következményt, hogy ne legyek teljesen normális -, valójában pontosan tisztában voltam vele. Azt hiszem a két bátyám is tudta (bármekkora idióták is). Lényegében tehettünk bármit, lehettünk bármilyenek, és válhattunk bármilyenné, mindig ott lappangott bennünk, hogy ne egészen legyünk épelméjűek.
Így eshetett meg az a váratlan eset, hogy egy teljesen átlagos párizsi szupermarket zöldségosztályán repkedjenek fehér- és sárgarépák, mintha ez legalábbis bevett szokás lett volna a helyen. Mármint az, hogy a vásárlók néha random egymáshoz vágják a kezük ügyébe kerülő termékeket. De az igazság az, hogy ez egyáltalán nem volt bevett szokás a teljesen átlagos párizsi szupermarket zöldségosztályán. Ez még csak nálam sem volt bevett szokás... de egészen megtetszett, úgyhogy lehet, hogy beveszem.
Méregtől eltorzult arccal bámultam az ellenséget, aki végre valahára eltüntette közülünk a bevásárlókocsit, ezzel megadva az egérutat a menekülésre. Én viszont Susan voltam, és megvolt az a rossz szokásom, hogy az egérút láttán eszembe sem jutott a menekülés gondolata.
- Hah. Rendben! - tört fel belőlem egy elfojtott nevetés a kérésre, és ádáz mosoly ült ki az arcomra. Kezem hátranyúlt, valami fegyverért kutakodva, mert hát na, hiába piszkafa, attól még kétszer akkora, mint én. Meg egyébként sem állt szándékomban komolyan nekiesni, és komolyan megpróbálni megverni egy bevásárlóközpont kellős közepén - hiába játszottam el a gondolattal, és hiába voltunk Meyer-hülyék. A kezem valami gömb alakút tapintott pár kosárral a répák fölött, és meg sem győződve róla, hogy ez a valami üt, vagy vág, vagy fröccsen, neki is vágtam az előttem alig egy méterre ácsorgó bátyámhoz.
Paradicsom volt.
A paradicsom szépen, ívesen reppent a bátyám mellkasának, ahol egy csúf, paradicsomleves trancsírozott kis foltot hagyva maga után zuhanórepülésben véget vetett pályafutásának. Hallottam, ahogy kellemetlenül placcsan egyet a földön. A bátyám pólója meg úgy nézett ki, mintha legalábbis lehánytam volna. Nem, azért annyira nem volt szörnyű.
- Hoppá! - nevettem fel, bár őszintén próbáltam magamban tartani a jókedvemet, mert éppen rémesen dühös voltam, és rémesen dühös is akartam maradni. Mindegy, a káröröm a legszebb öröm, még én is engedélyezem magamnak. - Nem tudtam, hogy paradicsom - mutattam a pólójára, és vállat vontam. - Nézd csak, ott a hírhedt nagy utálatom. Remélem még mosással sem jön ki onnét - vágtam savanyú képet, és összefontam magam előtt a karomat.
Egyébként sem értettem, hogy mit van úgy oda. Kit izgat, hogy utálom vagy sem? Engem sem érdekel, hogy ő mit gondol rólam. Talán csak az indulat beszélt belőlem, és talán nem is igazán gondoltam komolyan, hogy utálom. Talán, talán. De ha már így alakult, egyáltalán nem bántam, hogy ezt mondtam. Ami azt illeti, egészen meg voltam róla győződve, hogy megérdemelte. Elvégre hogy jött ő ahhoz, hogy így beszéljen rólam? Azt sem tudta, hogy mi az igazság. Azt sem tudta, hogy valójában hány fiúval volt dolgom. Ő is csak a pletykák visszhangja szeretett lenni, és eszébe sem jutott, hogy ne higgyen nekik. Hülye idióta. még szép, hogy utálom...
 coded by elena
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
131
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
maggie duran
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Timothy Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Szer. Okt. 18, 2017 6:39 am



Susan & Timothy

A kocsi kettőnk között,  a harag az arcunkon virult, eltorzultan. A kocsi végül félre került és szabad teret adtam kettőnknek. Ki mit tud életérzést adva ezáltal. Vártam. Hogy mire? Magam sem tudom. Talán hogy Susan befejezi ezt az őrült szövegelést, felhagy vele és végre normális testvérként lézenghetünk tovább a világban. Talán erre vágytam. Talán arra, hogy feladjam ezt az egészet. Soha nem fogom megtudni, itt biztos nem, vagy nem ebben az életben, ebben biztos voltam.
Valami visszapattant a mellkasomról, döbbenten meredtem a húgomra, annak ádáz mosolyára, majd magam elé. Szívem őrületes sebességgel kezdett el verni, tekintetem pánikszerű volt, ahogy a vöröst megláttam magamon. A ruhámon, majd a földön, ahogy az leesik. Szám elnyílott, friss levegőt akartam a tüdőmbe juttatni, majd számolni kezdtem, egytől háromig. Ez csak paradicsom, hiába vérszínű, ez csak paradicsom. Az agyam ezt elfogadta hamar, befogadta az információt, a szívem is lelassult, majd felpillantottam Sus-ra. Még hogy hoppá. Hát menj a picsába. Az istenit.
- Ez lenne a nagy utálatod? - húztam fintorba a szám, miközben végig néztem a fiatalabbon, majd visszaemeltem íriszeimet az övéibe.
- Akkor inkább egy kés a hátamba! - vágtam hozzá az igazságot fullos őszinteséggel, mert az még mindig jobb, mint ez a paradicsomos dolog. És még finom voltam, már ami a nyugodtságomat illeti… zord tekintettel néztem rá, arra az idegesítő mosolyára, az egész lényére. És ő lenne a tökéletes gyermek?
Hirtelen mozdultam, felé indultam, de leginkább csak mellette álltam meg, végig néztem a zöldségeken, majd a zöldség és sárgarépa kombókat, zellert, ilyesmit pakoltam bele a kocsiba. Közben megragadtam a húgom karját, hogy el ne meneküljön eközben, hiába akarta volna menekülőre fogni, sehogy sem engedhettem el. Nem! Ez vért kíván!
Magamhoz húztam. Lehajoltam a füléhez, közben a szabad kezemmel egy paradicsomért nyúltam.
- Tudod.. ha valamit jól akarsz csinálni… - a paradicsomot a feje tetejére téve nyomtam ott szét, mintha barackot akartam rajta nyomni, majd szét is nyomkodtam azt a fején, hogy elterüljön rajta. Lefolyjon az arcán, szétfolyjon az egész, az okos kis fején. Csinos.
- …akkor azt csináld már jól. - belevigyorogtam a képébe, szemeim jegességet tükröztek, majd löktem rajta egyet, persze csak akkorát, hogy talpon maradhasson
- Sokkal jobban! Még ennél is! - aztán megindultam, távozóra fogtam. Nem is érdekelt, hogy mit vágott még utánam, tárgyilagosan, vagy épp szóban.
- A többit rád bízom. Remélem a takarításban példamutatóbb vagy. Mert testvérnek elég hitvány. - intettem még, miközben előre haladtam, vissza sem fordultam felé, hogy lássam értetlen vagy épp dühös fejét. Épp eleget tett, eleget láttam belőle, ilyenkor meg lelépek. jobb ez így, jobb mintha komolyabban ártanánk egymásnak. Az utálata így is úgyis betalált, szíven mart elég rendesen. És nem a paradicsom foltra gondolok a felsőmön... hanem a szavaira. Eléggé komolyan hangzottak, a fejemhez vágta azt az egy szót. A paradicsom csak egy végtermék volt...
A szava volt az ami fájdalmat, szakadást és vért okozott, egy újabb sebet hozott magával ezzel. Hogy elviselem-e? Nehezen, de cipelem magammal. Mindent, amit eddig tett, vagy épp én az életben. Minden szavát és morzsáját... nehezen engedem a változást és a békénket is egy hajszál választja el a háborútól.
El kell vágnom azt a szálat, ha ez kell hozzá, ahhoz az egészhez. Bár lehet ő lesz az, aki megtöri a csendet. És háborúhoz vezeti majd kettősünket. Mire várok úgy igazán? Arra, hogy feladja, ezáltal követve én is abban, hogy békére leljünk.
De ez már halva született ötlet és képzelgés...



// Köszönöm a játékot  Cool  és folyt köv. Tiki ennél tovább nem bírja melletted  Laughing szóval hogy a baj ne csőstül jöjjön... és nagyon imádtam!!  edi  edi  //


avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
87
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lucky Blue Smith
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Susan Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Hétf. Okt. 23, 2017 10:53 am

TIKI VS SUE

Hogy tudtam-e Tiki vérparájáról? Hogy a viharba ne tudtam volna. Elvégre ahhoz, egy hosszas háborúban életben tudj maradni a másik oldalán, ahhoz egy-két év alatt illett kiismerni ellenséged gyenge pontjait, én meg abban az igen szerencsés helyzetben voltam, hogy lévén egy házban dekkoltunk életünk minden egyes napján, igen hamar szert tettem ezen információkra.
Hogy direkt hajítottam volna hozzá piros paradicsomot, hogy hadd placcsanjon egyet a mellkasán, mintha legalábbis valóban revolverrel lőttem volna, kivetítve a valóságba őszinte elképzeléseimet kettőnk párharcáról? Nem. Vagyis, ez hazugság, nyilván nem véletlenül dobtam, de nekem a világomban nem volt, hogy ez a félkegyelmű foggyosfejű majd pont a paradicsomra hiszi azt, hogy ágyúgolyóval bombáztam, és kiszakadt a fél tüdeje. Persze. Biztos az összes zöldséget megpróbáltam vérrel azonosítani, aztán azt hajítottam, ami a legkevésbé hasonlított rá. Nem, nem, istenem, hogyan? Nekem semelyik sem hasonlít rá! Tiki elsápadt feje is jobban emlékeztetett rá, mint a vérre. De persze az én hibám az ő fogyatékossága. Küldjünk már börtönbe is, légyszi.
Na mindegy, ha már így alakult, azért valahol az ellenszenves káröröm egy hideg, gonosz lángja lobbant bennem, hogy még inkább lehűtse amúgy sem túl meleg kapcsolatunkat.
- Ja... Mert ott nem látod a vért mi? - Elvégre hátul nincs szeme. Annyira azért nem gnóm ez a gnóm.
Persze, csúnya volt, meg én is csúnya voltam, de olyan mérhetetlen harag forrongott bennem még mindig, hogy folyót rekeszthettem volna, és bátran állíthattam volna, hogy kegyetlenebb, mint a Sztüx. Kegyetlenebb is lett volna, épp úgy, mint én.
Aztán lökködni kezdett, meg elindította olcsó kis bosszú hadjáratát, én pedig szinte már-már rajongva vártam, hogy mivel próbálja visszaadni élete megkeserítését. Arra számítottam, hogy gyenge próbálkozásai lesznek, elvégre kettőnk közül mindig én voltam a vérszomjasabb, mindig én játszottam kegyetlenül, és mindig az én kártyáim voltak azok a veszedelmes kártyák, melyek mivoltját lehetetlen volt megállapítani pókerarcom mögül. Ő meg csak csöndesen taszigált, elküldött a búsba, és próbált még valamennyire a normalitás talaján maradni, ha már testvérek voltunk.
És mégis. A mostanra már állandó nézőinkké avanzsált vásárlók tömegeinek legnagyobb örömére, és a periférikus látásomban távolban feltűnt két, közelgő biztonsági őr legnagyobb szomorúságára, és az én legnagyobb meglepetésemre, és bánatomra, és haljmegTimothyMeyer-emre, Tiki ezúttal valami egészen új szintjét ütötte meg a bosszúállásnak. Azt a szintet, amit még én sem értem fel.
Még én sem.
Eltudod ezt hinni? Hogy ő tesz túl rajtam? Hogy bárki túl tesz rajtam?
A következő pillanatban nem tudtam miért gyűlölöm jobban. Azért, mert a fejemen... bocsánat... a HAJAMON trancsírozta szét az egyik kezébe varázsolt kövér, vörös paradicsomdarabot, vagy azért mert én nem ezt tettem vele, és amit én tettem, az ennek aligha a tíz százalékával ért fel.
- TIMOTHY HALJ-MEG-MOST MEYER! AZONNAL GYERE VISSZA, VAGY... VAGY... FELJELENTELEK!
Ez bosszút követel. Nagyobbat. Véresebbet. Fájdalmasabbat. Találnom kellett valamit ellene. Fel kellett kutatnom az életét, találnom kellett valamit, amivel haláláig kínozhatom. Egészen addig a haláláig, amit úgy az egy éves terveimbe bátran fel is véshetek. Nem. Ezt nem éled túl.
A már alig tíz méterre lépkedő disznó méretű, guruló biztonsági őrökre pislogtam mérgesen, dühtől lángolva, sarkon fordultam, és ott hagytam mindent. A kosarat, a nevető és/vagy szörnyülködő vásárlókat, a méltóságomat, és minden határt, ami eddig visszatartott attól, hogy Tikit meggyilkoljam.
Kimentem a kocsihoz, mert én ugyan nem fogok paradicsomos, ragacsos fejjel létezni egyetlen percig sem tovább a nyilvánosság előtt, és duzzogva vártam a padkán, hogy megérkezzen a család. Anyához lesz egy két szavam. Tiki pedig még ma nyaklevest fog kapni apától. Az egyszer biztos.



// Részemről is vége biza. Laughing Imádtam, minden percét, meg téged is imádlak. pirulo nyomolade És legközelebb: kamikaze //
 coded by elena
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
131
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
maggie duran
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Hétf. Okt. 23, 2017 10:51 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Livia G. Montes tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Szer. Nov. 01, 2017 12:22 pm


Seth & Livia

Úgy utálom, amikor tömegek vannak bezsúfolva egy-egy helyre, ahol levegőt sem képes venni az ember, nemhogy mozdulni. Nem szeretek csúcsidőben bemenni sehová sem, mert biztosan órákig tartana kiszabadulni onnan. Szabadnapomat töltöm amúgy, de így sem szeretek tökölni órákon keresztül, főleg nem egy shopping keretében, ahogyan azt manapság emlegetik.
Egy A4-es lapnak egy sarkát téptem le otthon, amire ráírtam néhány vásárolni valót, talán az este ráveszem magam arra, hogy végre kicsit kihasználjam az amerikai konyhám minden szegletét. Vagy nem, ahogyan mindig tervezgetem, aztán füstbe megy az egész.
Nagyon ritkán járok üzletekbe, leginkább éttermekből rendelek, aligha lenne időm arra, hogy nekiálljak a konyhában tüsténkedni. Hat éve lakom ebben a lakásban, kiváló helyen van, szép kilátással, erkéllyel... ezek miatt választottam ezt a helyet. Ugyan, még mindig vannak olyan dobozok a lakásban, amelyek nincsenek kipakolva, bennük különféle fényképek, törékeny dolgok, meg még pár ruhás is akad, amiket szerintem ki lehetne dobni, úgysem jönnének rám méretkülönbség miatt.
Kihúztam már a lista egy pici részét, az élelmiszeres sorokat elhagytam, az üdítők és alkoholok vonzanak, leginkább utóbbi, mert jólesik néha egy-egy sör vagy bor, amikor épp úgy érzem, hogy szükségem van bármelyikre. Jólesnek. Ennyi. Nincs mit ezen elemezgetni. A figyelmemet minden tekintetben az határozza meg, hogy egy párocska a távolabbi sorban mennyire vitázik valamin, nekem erről Yannick jut eszembe... Még mindig nem tudtunk leülni beszélgetni, nem is akar rólam hallani a másfél évvel ezelőtti ügyről, ahol mindketten ott voltunk, együtt dolgoztunk. A gondolataimat követően azt vettem észre, hogy a bevásárlókocsit nekitoltam egy másiknak, majdnem elsöpörve az utamból. Óh, jaj. Ez nem az én napom.
- Bocsánat... az én hibám - azután néztem rá a másik személyre, miután megtörtént a kis karambol. - Seth? - nem hittem a szememnek.

music: counting stars | note: edi

avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
4
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Stana Katic
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Seth R. Martichon tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Szer. Nov. 01, 2017 2:37 pm



Livia & Seth


Öltözet

Három fő és a kutya. Tudja valaki mennyit eszik két kamasz? Hát rengeteget. Egy 46 cm-es pizzát egyedül megeszik egy srác. Még jó hogy csak hétvégén etetik magukat pizzával, megőszülnék ha pizzásdobozokkal telne meg a kuka. Szóval őket befogtam takarítani odahaza, mert képesek voltak egy fél nap alatt felfordítani a ház rendjét és békéjét. A kutya szintén odahaza, felügyelje őket. Képes megtenni, még azt is, hogy rájuk morran, ha nem a kukába esik a szemét. Szóval jó bébiszitter.
A papírt nézem, amit a fiam írt össze, nekik mi kell odahaza, mit ennének és ahhoz való alapanyagokat szedtem össze. Rengetegen voltak, mintha világvége lenne, vagy akármi hasonló intimitású katasztrófa. A lényeget megvettem már, persze hogy a rengeteg hús és kutyatáp. Meg némi zöldség is került a kocsiba, szóval tovább. Gabonapehely, tej, chipsek, és nagyjából ennyi. És nem kellett hozzá más mint két és fél óra meg a türelmem. A költözéstől féltem, de szerintem egészen gördülékenyen ment a veszekedések kivételével… nagyobb horderejű viharra számítottam a fiúktól.
Terveznek valamit ez már 100, de átlátok rajtuk, szóval elbukták ezt a csatát. Pont kifordultam az egyik sorról, mikor valaki volt olyan kedves, hogy sajátját belém tolta. Női hangra figyelek fel, ismerős rég nem halott duruzsolás volt ez, felismertem és a nő felé pillantottam. Arcára. Íriszeibe. Felismert ő is. Széles mosolyt kap.
- Livy, te jó ég. De rég volt! - alig hittem a szememnek, ezer éve nem láttam őt. Egy közös ügy sodort össze minket, majd ugyanúgy szét is váltak az útjaink hetek - hónapok után.
- Mi járatban Párizsban? Munka miatt? - érdeklődtem meg, miközben mellé léptem, hogy átöleljem őt jó szorosan. Több volt közöttünk, de évek teltek el, nem tudom, hogy miképp viszonyulunk majd most újra egymáshoz. Végül végig néztem rajta és elismerő bólintásokkal jutalmaztam.
- Piszok jól nézel ki.





avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
29
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Sebastian Stan
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Szer. Nov. 08, 2017 8:12 pm


Karakterleadás miatt
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dimitrij A. Morozov tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Vas. Nov. 12, 2017 4:31 pm


Vasilisa && Dimitrij
A kulcsot elfordítom a zárban, majd kinyitom az ajtót, és belépve ledobom a padlóra a sporttáskát, amelyben magammal hoztam az életem. Magamba szívom az új otthon illatát, és már az első pillantásra amellyel végigsimítom a falakat és a bútorokat - utálom. Túl nagy és tágas és világos. Hogy fér el ennyi fény egy helyiségben? A Dashkov kúria impozáns és hatalmas volt, de én hozzászoktam a kicsi, szűk szobához, és az apró konyhához, amelyben eddig laktam. Nincs szükségem ekkora nappalira. Meg már eleve, minek nekem nappali? Alszom, eszem, fürdök, és elvégzem a többi, fürdőszobához köthető dolgomat, ehhez nem kell külön étkező, meg egy bálterem.
Körbejárom a lakást, majd kilépek a balkonra. Balkon. Már eleve. Odalent emberek mászkálnak, felhallatszik az a furcsa, karattyoló beszédük, amiből egy büdös mukkot nem értek, de már eleve irritál, a hátam borsódzik tőle. Friss croissant illata száll felém a közeli pékségből. Éhes vagyok, de dögöljek meg, semmit nem eszek meg, ami erre az országra jellemző. Ha nem adnak valami normális orosz ételt, inkább éhen pusztulok. Tekintetem végighordozom az utca kövezetén, a fehérre meszelt házak túldíszített ürességén. Annyira giccses, hogy hányni tudnék tőle. Aprócska erkély van minden ablakban. Esküszöm, mintha az erkélyeknek is erkélye lenne. Minek? Tök felesleges. Ezzel kerülnek közelebb a természethez? A betondzsungelben? Nem értem én ezt a népséget, sosem fogom, és őszintén szólva nem is akarom.
Mély levegőt veszek. Ujjaim a korlátra fonódnak, majd kínzó lassúsággal keresem meg az ablakot, amely mögött Lisa szobáját vélem. Függönyök takarják el néhol a belátást, de sok ablakon látom, hogy sem redőny, sem sötétítő függöny nem zavarja a belátást. A franciák nem jönnek attól zavarba, ha valaki nézi őket, állítólag nagyon nyitott személyiségűek. Engem az őrületbe kergetne, ha bárki beláthatna, mikor alszom vagy épp vacsorázok. A fehér ablakkeretet nézem, és a mögötte rejlő bútorzatot. Nem látom, de érzem, hogy ott van. Percek telnek el, mikor mozgást pillantok meg, de nem annál az ablaknál, hanem mellette.
- Hát itt vagy - suttogom oroszul csak úgy magam elé, és bármennyire is bántott meg, valamiféle furcsa, aljas és rémisztő elégedettséggel nézem, ahogy elsétál az ablakok előtt, kezében sok színes szatyrot tartva. Visszabújok a szobába és az ablakkeret mögé rejtőzve lesek csak át. Mintha megérezné a jelenlétem, hirtelen odakapja a fejét. Visszahúzódok, és pár pillanatig várakozok, de amint elül a gyanúja, újra kilesek. Zenét kapcsol és táncolni kezd rá, miközben ledobja a magassarkúját. Nyoma sincs benne a régi lánynak, akit ismertem. Vagy csak jól rejtette el, alkalmazkodott? Nem tudnám megmondani. Éhezem a látványát, de tudom, hogy veszélyes játékba kezdek, ha nem hagyom ezt abba azonnal, és el akarok fordulni, de egy láthatatlan erő mintha mégis az ablak előtt tartaná az egész testemet. Nézem és apró félmosoly jelenik meg az arcomon, jobb szemem körül megszaporodnak a ráncok. Szép. Talán szebb, mint valaha. Követem a tekintetemmel, míg a szobájába megy, és megszabadul a felsőjétől, aztán elszakítom magam tőle. Már tudom, hogy tényleg itt van, és még él. Egyelőre pedig nem kell többet tudnom.
Telefon csengése szakítja félbe a gondolatmenetemet. A konyha felől jön, így odasietek, de előtte gondosan behúzom a függönyt, nehogy idő előtt észrevehessen. Az egyik fiókban egy mobil fekszik, és Oroszországból érkezik hívás.
- Da? - szólalok meg, majd a következő percekben tájékoztatom Linát arról, hogy a húga jól van, és én rendben megérkeztem. Csak néhány percben foglalja össze azt, amit tud. Az apját nem tudja kik és hol, de fogva tartják, Vlad a nagybátyjukkal, Valentinnel próbál a nyomára bukkanni, de eddig sem váltságdíjat, sem semmi mást nem követeltek tőlük. Lina biztonságban van a férje által, Vladot pedig őrzi Valentin, de Lisa védtelen, ezért kellett nekem idejönnöm, hisz másra úgysem hallgatna, és nem is hinne senkinek. Egyelőre nem mondhatom el, mi történt, de ha találkozunk, valamit találjak ki, miért vagyok Párizsban. Majd később lesz még mód arra, hogy felvilágosítsam. Ezen a számon elérem, de ne használjam, csak vészhelyzet esetén. A lakás egy évre előre rendezve van, a hálószoba padlójában megtalálom a rejtekhelyet, ahová nagyobb mennyiségű készpénzt, és szükség esetére két hamis útlevelet rejtettek el számunkra. A fejemmel fizetek, ha Lisának baja esik.
Ennyi. A vonalat bontja, s én csak összeszorított állkapoccsal állok a túl csicsás konyhában, s legszívesebben most csontokat törnék. Egy percig sem tarthatott a jó érzés, hogy viszont láthattam a legjobb barátomat.

*Két héttel később*

Rohadtul nehéz volt minden nap úgy követni, hogy ne vegyen észre. Az egyetemre bejutni röhejesen egyszerű volt, de elvegyülni a tömegben? Na, hát az aztán nem ment könnyen. A francia fővárosban mintha mindenki egy mérettel kisebb lenne, mint én. A férfiak cingárak és magasak, és mintha mindegyiknek az arcából lefaragtak volna öt centit. Robusztus alkatommal viszont a hölgyek figyelmét azonnal felkeltem, és hiába ültem a legfelső sorokba az egyetemi előadóban, ahol elbújhattam, és gyorsan eltűnhettem szükség esetén, viszont jól láttam Lisát, mégis mindig volt valaki, aki beszélni próbált hozzám. Egy szót sem értettem soha, csak néztem a lányokat, akik beszélgetni próbáltak, és ráztam a fejem, hogy egy szót sem értek. Volt, aki azt hitte, hallássérült vagyok, ezért inkább írt. Na, neki legalább volt annyi esze, hogy megkérdezze, angolul beszélek-e, így el tudtam mondani, hogy nem, nem akarok beszélgetni. Lisát az utcán sem volt könnyebb követni. A csaj állandóan ment valamerre, és lassan kezdtem kiismerni a megszokott helyeit. A kedvenc kávézóját, a pékséget, a manikűrös és fodrász szalont. Voltak pillanatok, amikor az volt az érzésem, tudja, hogy itt vagyok, vagy legalábbis észrevett, de talán sikerült elrejtőznöm annyira, hogy csak azt higgye, képzelődött.
A bolt, ahová betértem alig tíz perce, elég messze van a lakástól, amelyben lakom. Direkt nem akartam a közelieket használni, nehogy sarokba tudjon szorítani a kisasszony, viszont a kasszánál állva már tizedjére karattyol nekem franciául, én meg hiába mondom oroszul, hogy egy szót sem értek, képtelen felfogni. Nem tudom mi baja van, de már azon vagyok, hogy megütöm.
- Nem értem, nem érti? Beszél itt valaki angolul? Maga miért nem beszél angolul? Párizsban nem csak franciák laknak! - mondom, de senki nem siet a segítségemre. Van pénzem, nem loptam el semmit, de a nő csak integet és integet, a kasszára mutogat, én meg fogalmam sincs mi az isten baja van.
- Hogy az isten verjen meg te csigazabáló szerencsétlenség! - dörrenek haragosan, majd még cifrább orosz káromkodássorozat hagyja el a számat. Éhes vagyok. Nagyon. Szarrá áztam, mert délután, mikor elindultam, még csak szemerkélt az eső, és ami ezeknek már hideg ősz, az nekem még a nyár dereka, így csak egy melegítőnadrág egy sportcipő és egy ujjatlan kapucnis pulcsi van rajtam. A város másik végén sikerült egy edzőtermet találnom, ahová bérletet váltottam, és hazafelé beleléptem egy tócsába, amiről kiderült, hogy negyven centi mély volt, így a lábszáram közepéig vizes a nadrágom, odakint szakad az eső, mint nagyjából minden nap ebben a rohadt koszos és büdös nyüves metropolisban, és nagyon de nagyon fel van már cseszve az agyam. Nem vágyom másra, csak arra, hogy megfürödhessek, és lefekhessek aludni, mielőtt Lisa újabb kilengését kell végignéznem. Majd' minden nap más pasival láttam az elmúlt két hétben. Az, hogy kivirágzott, a legenyhébb kifejezés arra, mit művel. Nem edz, nem figyel az étkezésére, jóformán semmit nem csinál úgy, ahogy tanítottam neki, és ez nagyon de nagyon feldühít. Nem tudom, ez csak átmeneti időszak-e vagy több ennél, de csalódott vagyok. Azt hittem, okosabb ennél. Csalódtam magamban is. Ezek szerint mégsem voltam rá akkora hatással, mint szerettem volna.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés: Nem tudom tetszeni fog-e, remélem igen! love ■ ■credit




avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
6
● ● Posztok száma :
Kellan Lutz
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Stacey V. Dashkov tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Hétf. Nov. 13, 2017 9:13 pm

to Dimitrij

Az apámat nem érem el, az anyám nem válaszol az e-mailekre, és egyik testvérem se veszi a fáradtságot, hogy felvegyék a legkisebb Dashkovval a kapcsolatot. Nem tudom, hogy mi zajlik otthon, de paranoiás lettem. Az utolsó levél, amit kaptam az a szüleim által lepecsételt esküvői meghívó a decemberi menyegzőre, ahol a nővéremből végleg Kurkov lesz. A két család közötti kapocs már évtizedek óta fennáll, de ezzel a friggyel megpecsételik a sorsukat. Semmi bajom nem volt a másik família ivadékával, de tudtam, ha eljön az idő, akkor rám is ugyanaz a sors vár, mint Linára. Nem álltam készen, hogy olyan férfi tulajdona legyek, aki megszabja a napom minden egyes óráját. Az anyám, és a nővérem is engedelmes, de belőlem hiányzik ez a fajta alázatosság. Az apámmal szemben nem emelném meg a hangomat, de most mindenki távol van, mégis hiányoznak. Mi lesz velem, ha visszatérek Oroszországba? Dim vajon ott lesz az esküvőn, és ha találkozunk, akkor mit fogok neki mondani? Igazából nem kellene semmit, mert nem tartozom számadással neki, mégis legbelül csalódott vagyok. Magamat árultam el, nem akartam ott maradni, és végignézni, ahogyan hozzáadnak egy következő baromhoz. Nem láttam semmit a világból, nem éltem, úgy érzem, nem lélegeztem még. A családom általi szabályok szigorúak, nem menekülhetek életem végéig, de egy kis egérutat kaphatok. Mi lesz, ha apa megtagadja a következő félévet, amiért nem jeleskedem a művészetekben? Kiráz a hideg, és felsóhajtok. Napok óta bennem van ez a kettőség, hogy haza kellene repülnöm, mégsem húz a szívem Szentpétervár felé…talán egyetlen ember lenne, akiért átlépném a határt, de ő látni sem akar. Megrázom a fejemet, és felhúzva a térdeimet fektetem rá a könyvemet. A rokokó és a barokk már megvan, de még akad más korszak is, amihez kevés a tudásom. Ada és Olivier együtt léptek le, Babette valamilyen estet szervez, az ötödik kerekünket meg nem találom sehol. Egyedül vagyok az albérletben, ez felér egy kinccsel is, de nyugtalan vagyok. Két hete az a megérzésem, hogy valaki a nyomomban liheg. Apa rám küldött volna valakit, vagy a moziban látott idegen kísért? Lesöpröm a vakos kötetet a csupasz térdemről, és felállok, hogy az ablakhoz sétáljak. A függönyt elhúzva a szomszédos balkont pásztázom. Hihetetlen, hogy ekkora lakás van velünk szemben. Nem figyeltem meg jobban a tulajdonosát, szinte otthon sincsen. Az égen egy villám cikázik át, és vágyódva tekintek fel a sötétségre. A formája egy pengére emlékeztet. Unottan támaszkodom meg a párkányon, miközben a hanghatás utoléri a kerületünket is. A hatalmas mennydörgés után a zivatar könyörtelenül sújt le a városra. A kövér esőcseppek erőteljesen kopogtatják meg az üvegfelületet, én meg az egyik formáját rajzolom körbe, de le is folyik, mire a végére érnék. Elmosolyodom, és oldalra biccentve a fejemet, a nevemet egy másikkal kiegészítve szívet formálok az ablakra, és ellépek onnan. A bejárat nyitódására pillantok a nappaliba, ahol Babette sziluettje bontakozik ki.
- Stac…borzalmas az idő. Páran feljönnének, ha nem gond… - hát nem szeretem a tömeget, de ez már felérne egy tanulócsoporttal is.
- Én úgyis megyek el. – fordítok nekik hátat, és figyelmen kívül hagyva a köszöntéseket vonulok be a szobámba. Felkapom a babzsákomra ejtett koptatott farmerom, és az ejtett vállú mustársárga felsőmet. Belebújok, nem zavar, hogy két srác az ajtóm körül legyeskedik. A kabátommal, és az esernyőmmel együtt hagyom el a süllyedő hajót.
- A szobám tilos terület…ezt remélem azért az eszedbe vésed, egyedül, aki bemehet az Oli, de ő nincs itthon. – dobom még oda a szavakat, és belebújva a bakancsomba osonok ki a folyosóra, de ajándékként bevágom a nyílászárót. A faszomat ebbe a nyavalyás társaságba, hogy egyedül se maradhatok néha napján.

Céltalanul bolyongok a belvárosban, az egyik motort lesem éppen a nonstop üzlet előtt, de a tulajdonosa sehol. Már a napját se tudnám megmondani, hogy mikor mentem hasonló járgánnyal. A vérem felforr, és sóhajtozva érintem meg az elejét. Szeretem a kihívásokat, de nem akarok balhét, így ellépek tőle, éppen kijön a vélhető gazdája is. Lecsukom a szemhéjamat, és végignyalom az alsó ajkamat. Nem szeretek elázni, de most jól esik, mert ébren tart, és elnyomja bennem a kényszert, hogy felkeressem a szeretőmet. Leopold egy eszköz, akkor használom, amikor a világom összeomlik. Az újabb hullám elől bemerészkedem a kis sarki vegyesbe, és az esernyőmet a bejárat mellett hagyom. Felkapok egy kosarat, és az alkaromra akasztva indulok meg az első sor felé. Az alkohol a barátom, illene egy normális márkát néznem, mert az itteniek fele nem üt ki. El is határozom, hogy keresek egy magaslati helyet, mondjuk a Diadalív környékét, és elfogyasztom a nagy magányomban. A felső polcon vannak a vodkák, le is szedem az elsőt, de a felirat alapján a 20%-ot sem éri el az alkoholtartalma. Fintorogva teszem vissza, és a tekintetemmel lázasan kutatok egy használható után. Az orosz elnevezésre mosoly kúszik a telt ajkaimra, és kettővel is lekapok onnan, hogy aztán még keressek egy csomag chipset, és azzal együtt sétáljak a kasszához. A legelsőt csenem el, és beállok az egyik rövidebb embermasszába, de ketten előttem káromkodnak valami hülyén, aki feltartja a kasszást. Kitekintek, de csak egy széles vállat látok. A telefonom ekkor csörren meg, és Leo neve jelenik meg a kijelzőmön.
- Szia… - szólok bele izgatottan, talán még társaságom is lesz estére, de aztán egy ismerős hangszín üti meg a fülemet, és lefagyok. A vonal túl végéről hallom a nevemet, de nem reagálok rá. A telefon kicsúszik a kezemből, és tátott szájjal bámulom a feldúlt vásárlót. Hónapok óta nem láttam, kicsit borostásabb lett, de azt hiszem, hogy képzelődöm, így megfeledkezve a készülékemről sietek oda, és megbököm a háta közepén. Egy másodperc idő elegendő, hogy rám nézzen az átható kékjeivel.
- Dima… - esik le az állam, és hirtelen azt se tudom, hogy hol vagyok. Bután állunk egymással szemben, érzelmek egész hada vonul át rajtam. Nem merek megszólalni, félek, hogy eltűnik. Könnyek égetik a mandulavágású szememet, aztán fogom magam, és egy óriási pofont keverek le neki.
- Te áruló… - szipogok, és átvéve a kosarát egyenlítem ki a számlát. Nem nézem meg mi az, a sajátomat is hozzácsapom, mert ezek után szükségem lesz a piára. A nő gyorsan dolgozik, látja, hogy mennyire feldúlt vagyok, nem kérdez, csak cselekszik. A hatékonyság nem hátrány, egy kisebb tapsvihar fogad, mikor eltávolodunk a kasszától, és hihetetlenkedve tekintek rá. Erőszakosan tolom a mellkasának a saját szerzeményeit, és oroszul hadarva olvasok be neki.
- Miért nem szóltál, hogy jössz? Mióta vagy itt? Apa küldött az esküvő miatt? Lina és Vlad miért nem írtak? Anya…Lina. – pörög a nyelvem, és a tekintetem rabul lett ejtve.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Stacey V. Dashkov összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 14, 2017 11:27 pm-kor.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
ana de armas
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dimitrij A. Morozov tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Kedd Nov. 14, 2017 8:23 pm


Vasilisa &&  Dimitrij
Nem vagyok jól. A közelében sem vagyok annak, hogy jól legyek, és ennek a legapróbb oka az, hogy cuppog a bal lábam minden lépésnél, és egy idegen országban vagyok, ahol egy bolti eladó az idegeimre megy amiért nem enged fizetni. Nem szeretem, ha úgy érzem, sarokba vagyok szorítva és Lina Kurkov hetekkel ezelőtt belém ültette ezt az érzést. Azt pedig, hogy Lisa miatt milyen érzések kavarognak bennem, inkább hagyjuk is. Üvölteni tudnék minden nap, ébredéstől elalvásig. Látni azt, hogy néhány hónap alatt hová jutott, egyszerűen...dühítő. Kiábrándító. Aggasztó.
Már azon vagyok, hogy megütöm az arrogáns, idegesítő eladót a pult mögött, és hozzá csomagolok párat a mögöttem lázadozó vásárlók közül, mikor valaki megböki a hátam. Az égre emelem a tekintetem, és haragvó tekintettel pillantok a hátam mögé. Amikor felismerem Lisát, kicsit meglepődök, és ezernyi más érzés is feléled bennem, de nem szólok semmit. Csak hagyom, hogy visszhangot verjen bennem a hangja, ahogy kimondja a nevem. Olyan sokféleképp tudja kimondani! Emlékszem, milyen volt, mikor akart valamit. Di-im! Mikor hízelegni próbált, mert tudta, hogy vaj van a füle mögött, és tartott a haragomtól.  Diiiiiimmm! Mikor dühös volt valamiért rám! Dima! Vagy mikor nagyon megbántották és vigaszra volt szüksége. Dima! S a mostani? Ismerem ezt. A csodálkozás, a döbbenet, a meghatottság és az indulatosság egy fűszerezett elegye. Ismertem őt úgy, ahogy senki. Ismertem a vágyait, a gondolkodásmódját és neki, csak neki engedtem belátást a maszk mögé amelyet minden nap magamra öltöttem. De most, hónapokkal azután hogy elváltak az útjaink, egymás ellen feszülve? Nem ismerek magunkra. Mivé lettünk? Merre bujkál bennünk az a szeretet, amely éveken át összeláncolt, elválaszthatatlanná tett minket? Hogy jutottunk el odáig, hogy szó nélkül hagyjon hátra, mint egy korcsot, amelyikre ráunt a gazdája, én kezet emeljen rám az edzés keretein kívül? Nagyon vissza kell fognom magam, hogy visszakézből ne keverjek le neki egyet. Azelőtt sosem merte így elragadtatni magát. De most úgy látom teljesen elvesztette a realitásérzetét. Nem üvöltök rá. Csak halkan szólalok meg.
- Vasilisa! Hallgass!
A figyelmeztetés rövid, amolyan oroszosan kemény és velős. Elhallgattatja azokat is, akik ünnepelték amiért felszabadította a kasszást. Fenyegetés van benne és ígéret. Ők nem tudják, csak érzik. De Lisa tudja, hogy közel jár, hogy átlépje a határt. A kezembe fogom a cuccaimat és némán nézek a szemeibe, aztán arrébb lépek. Zavar a népség, akik minket bámulnak.
- Én? Áruló? - kérdezem csalódottan, bár választ nem várok, és végigmérem, tekintetem megállapodik a kezében tartott üvegeken, majd újra visszapillantok rá. Áruló. Ez vagyok hát. Egy ember, aki elárulta a családját. Aki mindent hátrahagyott, hogy végre szabad lehessen, és megtagadjon mindent, amit addig tanult, érzett, tett, hitt. De nem szólok, nem ellenkezek. Ha így látja, hogy áruló vagyok, ám lássa így. Nem szabom meg neki, hogy azt gondolja, amit én akarok. Nem kell tudnia, hogy azért vagyok itt, hogy megvédjem. Nem kell tudnia, hogy nem Lina fenyegetése, nem is a hűségesküm volt a legádázabb ellenségem. Hanem ő. Hiába haragudtam rá, nem bírnám elviselni, ha baja esne, ezért vállaltam el, hogy láthatatlan testőre leszek. A családjára
- Nem hozzád jöttem, úgyhogy ne rajtam kérd számon, mi van odahaza. Hónapok óta nem találkoztam velük. Amúgy nem tartozik rád miért vagyok itt. Elég nagy ez a város kettőnknek. - kerülöm ki az egyenes válaszadást, pedig ismerem Lisát, ha később rájön, hogy átverték, annak meg lesz a böjtje. A sporttáskámhoz lépek, és belepakolom az orosz ételek elkészítéséhez szükséges alapanyagokat, aztán a vállamra dobom a táskát, és hideg tekintettek mérem végig a vásárlókat, akik még mindig minket bámulnak.
- Mennem kell - jelentem ki egyszerűen, majd minden további figyelmeztetés nélkül elindulok kifelé, hogy az ajtón túl az immár szakadó esőben keressem, merre is menjek. Ha Lisa utánam jön, haza nem indulhatok, mert nem buktathatom le magam, hogy szemben lakok vele, de akkor mégis hová mehetnék? Talán ha elég gyorsan eliszkolok, nem tud utánam jönni. De Lisa jobban ismeri már a környéket, félő, hogy észrevenne. Így az ellenkező irányba indulok el az esőben. Az emberek meglepetten néznek, ahogy elmasírozok mellettük. Az eső végigcsorog a karjaimon, fekete hajamat a homlokomra tapasztja, borostáim közé ékelődnek a koszos cseppek és összetapasztják a szempilláimat. Nem fázok, de már jó lenne valami meleg helyen lenni, mielőtt alaposan megfázok.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés: Nem tudom tetszeni fog-e, remélem igen!  love ■ ■credit
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
6
● ● Posztok száma :
Kellan Lutz
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Stacey V. Dashkov tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Kedd Nov. 14, 2017 11:29 pm

to Dimitrij

Mit is vártam ettől a naptól? Otthon sincs nyugtom, akkor majd éppen egy nonstop üzletben lesz, ahol a sorban állás is felér egy középkori kínzási eszközzel. A franciák türelmetlen, köpködős, ámbár behízelgő banda, és az arcukon akkor is mosoly bujkál, mikor elküldenének a halál faszára. Nem szépítem, így vélekednek más népekről. Nem szeretik a betolakodókat, a nációk keveredését, ha nem vagyok tiszta francia, akkor már helyed sincs ebben az országban. Kétlem, hogy a huszonegyedik században ez megengedhető, de én is vendég vagyok, és igazodom az itteni szokásokhoz. A pénztárcámat készítem elő, a két üveg egymásnak esve csilingel, és kiszáradnak az ajkaim a tudatra, hogy hamarosan ezekkel olthatom a szomjamat. A telefonom megcsörren, és a legjobbkor jön a felmentő sereg. Leopold a szarból is kihúzná a seggemet, és a legutóbbi összezördülésünk sem tántorította el annyira, hogy ne hívjon többször. A fülemhez tartom a készüléket, és elmondanám neki az esti terveimet, de egy profil, és az ismerős hang megakasztanak. Mit keres itt, vagy képzelődöm? Kikerülöm a tömeget, nevezzük a három előttem állót annak, és megkerülve a robusztus férfit a hátán bököm meg. Az érintésem erőteljes, nem finomkodom el, ha tényleg Dim az, akkor tudnia kell a jelenlétemről. A tekintete dühös, villámokat szór az eladóra, aztán rám is, de nem hat meg. A meglepettség, és a csalódás furcsa elegye alkotja a bennem dúló vihar alapját. Nem mondta, hogy jön, nem kaptam egy nyamvadt e-mailt sem, hogy a legjobb barátom utánam repül a francia fővárosba. A fejemben ezeregy módon játszódott le ez a jelenet, meg tudtam volna mondani neki, hogy szeretem, hogy égek a vágytól, hogy lekapjon, de az nem én lettem volna. Az orosz vér nem engedi, hogy kimondjuk az érzéseinket, a távolságtartás, a rideg belenyugvás tölti ki a DNS-ért felelős kromoszómáimat. Nagyot nyelek, kiszalad a számon, hogy áruló, nem mérem fel a bekövetkező bajt. A forrófejűségem nyer, a könnyeim mellé egy pofon is társul, úgy csattan a kezem ormótlan orcáján, mintha egy kősziklát ütöttem volna meg. Nem billen oldalra a feje, nem jajgat, csak néz, mintha egy jelenés lennék, és nem az ő Lisája. A nevem kimondása helyreugraszt egy kiálló részecskémet. Összerezzenek a rideg felszólításra, és a testem mellé hullik a karom. Nem érdekelnek a körülöttünk állók, csak nézem őt, a hónapok alatt megnövesztett borostáját, a kékjeiből kiveszett életet.
- Mit tettek veled? – visszhangzom a saját kérdésemet, aztán megtörik a pillanat, mert észbe kapok. Kiegyenlítem a számláját az enyémmel együtt, és a mellkasához nyomom az élelmiszereket. A chipset a táskámba rejtem, és a vállamra húzom, de az üvegeket a kezem rejtekében hagyom, még jól jöhet, ha azt szeretném, hogy ne zárjanak be a diliházba. Nem sikerül megállnom, hogy ne támadjam le, és ne bombázzam kérdésekkel. Válaszokat akarok, nem volt joga idejönni! A szabadságomba nem volt belekalkulálva egy testvér…egy mostohabátyó.
- Tessék? Nem találkoztál velük? Ez valami hazugság Dim? – kérdezek vissza élből, teljesen felhúzott.
- Most meg úgy teszel, mintha nem lennék itt, vagy mi? Elég nagy? Párizs nem Szentpétervár, vagy Moszkva. – hadarom az anyanyelvünkön, de kihagyja az információkat, és a sporttáskájába pakolva közli, hogy elmegy.
- Mégis hova mész, ha szabad kérdeznem? – a szeletív hallás családi vonás, meg sem fordul, hogy elbúcsúzzon, csak simán kilép, ahogyan az edzőteremben hagyott otthon is. Felszívom magam, és követem, de túlontúl szakad az eső, és az előtérben felejtettem az esernyőmet.
- A telefonom… - most esik le, hogy Dimitrij előtt Leopolddal beszéltem le egy találkozót, de a családi kötelékek túlságosan lekötöttek, és a földre ejtettem. Ide-oda kapom a fejemet, döntenem kell, hogy elengedem-e, és akkor többet nem látom, vagy élek a lehetőséggel, és a nyakába akaszkodom.
- Dimitrij… - szaladok ki a járdára, de nem fordul meg. A hátát még így is kiszúrom, mert magasabb a járókelőknél. Begurulok, és a földhöz vágom az egyik üveget.
- DIMITRIJ…..A VÉR KÖTELEZ. AZ APÁM ADÓSA VAGY, ÉS AZ ENYÉM IS. – kiáltok utána, és ettől megmerevedik, de eltökélten csakis előre mered. Veszek egy mély levegőt, és tiszta erőből futok neki. A hátamon lifeg a táskám, még fogom, de lendületben kell maradnom. Az apámnak köszönhetem, hogy nem egy elveszett bárány lett belőlem, hanem talpraesett kislány lettem. A múltam meghatároz, de nem fog figyelmen kívül hagyni egy férfi, főleg nem az, akivel megosztottam a gyerekkoromat, a titkaimat, az életemet. Gyorsítok a tempómon, a végén már szinte vetődöm, de megugrom, és a másik üveget leejtve mellette, a hátára kapaszkodom fel. A nyakát átölelve, szinte rákulcsolom a két karomat, az sem érdekelne, ha kiszorítanám a tüdejéből a levegőt.
- Én nem az a nő vagyok, akinek hátat fordíthatsz Morozov. – sikítok bele a fülébe, aztán a lábammal átölelem a derekát, és kismajom módjára teher leszek a hátán.
- VÁLASZOLJ… - harapok rá a porcára, és fújtatva tapadok rá. A körülöttünk lévők ledöbbenve konstatálják az eseményeket.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit


A hozzászólást Stacey V. Dashkov összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 10, 2017 6:46 pm-kor.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
ana de armas
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Dimitrij A. Morozov tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Vas. Nov. 19, 2017 10:46 am


Vasilisa &&  Dimitrij
Fel sem veszem a kérdését. Nem, nem az a kulcs, hogy ők, a családja...a családunk, mit tett velem. Sokkal fontosabb, ő mit tett. Nem csak velem. Magával is. Hónapok teltek el azután, hogy bejelentette, elhagyja a hazánkat, és idejön. Hónapok álltak a rendelkezésére, hogy legalább megpróbáljon bocsánatot kérni. Vagy megmagyarázni. Vagy egyáltalán, életjelet adni magáról. Ismerem Lisát, ismerem a szabadság iránti vágyát, a makacs önfejűségét. Legtöbb része belőlem fakad annak, amit mára megtanult uralni. De mélyen megbántott azzal, hogy a nagy szabadságharcában megfeledkezett egy olyan apróságról, hogy én is a világon vagyok. Rá épültem, rá támaszkodhattam. Csak neki nyíltam meg a magam egyszerűen bonyolult módján. De ő elárult és eldobott, hogy ide jöhessen állítása szerint tanulni és önállósodni. Nos, mint kiderült a tanulás része kevésbé volt lényeges, mint az, hogy végre felügyelet nélkül dughasson bárkivel, aki a szoknyája alá akar mászni. Nem reagálok hát a megjegyzésre. Értse úgy, ahogy akarja, azt hisz vagy gondol, amihez kedve van. Mert amint vége ennek a balhénak, úgy eltűnök, hogy az életben nem találnak rám többé. Amint megbizonyosodom róla, hogy nem eshet baja a viszályokban, amelyek a hatalomért folynak, felszívódok. A sporttáskámba gyömöszölöm a cuccaimat, és mintha meg sem hallanám, mit magyaráz, felállok és elindulok kifelé. Miért tesz úgy, mintha nem tudná, hogy ahogy ő, úgy én is elhagytam a Dashkov kúriát? Kifejezetten irritál a hátunk mögötti sutyorgás, és ahogy bámulnak az emberek, mintha életükben nem láttak volna még külföldit. Egy kis faluban még talán meg is érteném, de Párizsban azért elég sokszor megfordulnak turisták, mit kell ezen csodálkozni? Nem szánon jöttem, nem is húzok magam után egy döglött rozmárt, egyszerűen csak egy normális emberként vásárolni jöttem, mert enni is szoktam időnként.
A számonkérésére csak a vállam felett felelek neki.
- Ez már nem tartozik rád. És amúgy is, jobb, ha nem tudod - mondom ridegen, majd ujjaim a bejárat kilincsére fonódnak, és kilépek az esős estébe. A bőrömre hulló cseppek kellemetlenül hűvösek, és úgy érzem, mintha a bőrömet is lemarnák rólam. Vakarózni lenne kedvem, de nem tudok erre fókuszálni, így csak a tarkómat sikerül megkaparnom rövidre vágott körmeimmel, miközben ellentétesen indulok el annak, amerre valójában mennem kéne. Hallom, hogy motyog a hátam mögött, de most mindenkinek jobb, ha nem erőltetjük a beszélgetést. Nem szükséges tudnia, hová megyek, mikor és kivel. Nem ezért vagyok itt. Meg kell védenem, de nem kell, hogy barátok legyünk. Ő döntött így, én pedig fejet hajtok előtte. Ha nincs szüksége rám, el tudom viselni. Amikor azonban utánam üvölti, hogy az apja adósa, sőt, az Ő adósa vagyok, megmerevedek. Ezernyi érzés tódul elő a lelkem legsötétebb bugyraiból. Adós? Meddig kell még törlesztenem? Mit kell még elviselnem azért, amiért kihoztak a lelencgyerekek közül? Nyitott kérdések sorakoznak a fejemben, és túl a harmincon már úgy hiszem, eleget törlesztettem ahhoz, hogy ne érezzem magam Andrej Dashkov adósának. Lisa a kijelentésével iszonyatosan felhúz, és már azon lennék, hogy megforduljak, de a nyakamba veti magát. Meglepni nem lep meg, ez az egyik jól megkreált specialitása. Mivel kicsi és könnyű, ellenben a szorításával bárki gégéjét képes eltörni, előszeretettel alkalmazza ezt a technikát. Tudom, hisz én tanítottam neki. A fülembe sikolt, meg is fájdul a hallószervem tőle, de amint belém harap, a derekamra kulcsolt lábain a két térdének érzékeny pontját szorítom meg, hogy a teste reakciója a menekülés legyen. Amint megérzem, hogy meglazult a derekamra fonódott combok erős szorítása, hátra lököm a lábait, majd nagy lendülettel előre dőlök és kilépek, miközben két kézzel hátranyúlok a bal vállam felett, elkapom a kabátját és erősen előre rántom. Ezzel azt érem el, hogy Lisa teste megadva magát a gravitációnak és a lendületnek egy gyönyörű ívben átfordul a vállamon. Amint a talpa földet ért, felegyenesedek és tartva őt a vállánál fogva, visszarántom álló helyzetbe. Így elém kerül, és most én tudom a torka elé vonni erős alkaromat. Tekintetem a minket bámuló kisebb meglepett embercsoportra fut, arcom torz vicsorba fordul, ahogy beszívom az ismerősen idegen parfümje illatát. Olyan szorosan tartom, hogy biztosra veszem, megmoccanni sem bír a karjaimban, ahogy szorosan magamhoz húzva tartom. Háta a mellkasomnak feszül, feneke az ágyékomig emelkedik, ahogy lábujjhegyen tartom, hogy ha akarna se bírjon másra koncentrálni, mint a hangomra, és arra, hogy állva bírjon maradni, mert ha még fél centit emelkedik a talajtól, megfullad. Az oxigén útját részben elzárom így előle.
- Tudod, hogy utálom, mikor a fülembe harapsz. - vicsorgom, majd a tőlem telhető legridegebb, leghidegebb hangon suttogok a fülébe, miközben látom, hogy egyesek már rendőrért kiáltanak - Hogy merészeled azt mondani, hogy én bármivel is tartozom neked? Nem, libuskám. Nem tartozom sem neked, sem az apádnak semmivel. Nem azért vagyok itt, hogy kedvedre dirigálhass nekem. Új szabályok léptek érvénybe attól a pillanattól, amikor kitetted a lábad a kúria kapuján. Ugye emlékszel még? Én kristálytisztán.
Lejjebb engedem, majd akkorát lökök rajta, hogy a szemben állók fogják meg, nehogy térdre essen. Nem esett nagy baja, de tudom, hogy kissé talán szédül az oxigénhiánytól, és levegőért kapkod, de ettől a tudata még tiszta és pár pillanat múlva kutya baja nem lesz.
- A technikád gyatra, a szorításod harmatgyenge. Úgy trappolsz, mint egy útszéli ribanc, ha kuncsaftot lát. Úgy látom a nagy szabadságban az edzésekre, a szintentartásra már jóval kevesebb figyelmet fordítottál, mint a mértéktelen zabálásra, és a piálásra, pedig tudod, hogy az alkohol kiszárít és az utána érkező éhségérzet vezet ahhoz, hogy legalább öt kilóval nehezebb legyél, az izmaid pedig leépüljenek. A bor pedig erre különösen alkalmas, mert jóval több kell belőle, mint a hazai vodkából. De ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg, nekem mindegy, nem az én dolgom. - vonok egyet a vállamon, majd felkapom a táskámat, és a döbbenten álló emberekre nézek. Csak most esik le, hogy egy szavunkat sem értik.
- Mit bámulnak? Ő a mostohahúgom! Nem akarom megölni! - szólalok meg fennhangon angolul és tárom szét vastag karjaimat, majd ridegen pillantok újra Lisára.
- Te pedig, ha így akarsz tovább élni, a te dolgod. De tudod a mi világunk szabályait. Ölsz, vagy téged ölnek. Ez pedig sosem változik, és ezek...ezek sosem fogják megérteni. Ha újabb számonkérésre vágysz, ne keress. Nem tartozom neked semmivel. De ha beszélni akarsz, megtalálsz. MMA Factory. Poniatowski Boulevard. - vetem oda, majd átvetem a vállamon a sporttáskámat, és átnézve a tömeg feje felett, utat török magamnak. Nem tudom, miért képes feldühíteni még mindig, de meg tudnám jelenleg fojtani egy kanál vízben.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés: Nem tudom tetszeni fog-e, remélem igen!  love ■ ■credit
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
6
● ● Posztok száma :
Kellan Lutz
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Stacey V. Dashkov tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket •• Vas. Dec. 10, 2017 6:55 pm

to Dimitrij

Lejöttem egy kis piáért, ha már nincs terem az albérlet falain belül. Kezdem úgy érezni, hogy kilógok onnan, és bármennyire is igyekszem otthon aludni, valahogyan a hátam mögött történnek az események, és csak egy szellem leszek, akit palackba zártak, és néha kinyitják a tetejét, hogy halljam a többieket. Nem voltak céljaim az estére nézve, elgondolkodtam azon, hogy elhívjam valamerre Leot, és ismételten korlátok nélkül élvezhessük egymás társaságát, de féltem, hogy már nem tudjuk visszacsinálni a színházban történteket. Kimondta, hogy szeret, én meg nem álltam készen, hogy befogadjam az efféle vallomásokat. A szerelem messze állt tőlem, és az egyetlen személy, aki közel került hozzá…az is, na ne. A szemem láttára elevenedik meg a legjobb barátom képe, ezer közül is felismerném a hangját. Az első pár percben csak sokkolódom a jelenlétén, de utána már határozottan dühös vagyok, hogy nem szólt az érkezéséről, vagy bármilyen tényről, ami az otthonomhoz köti. A legtermészetesebb módon kerülöm ki a többi vásárlót, és kérem számon, de mintha a falnak beszélnék. Nem kívánom a civilek előtt megtárgyalni a múltunkat, így kiegyenlítem a számláját, és félrehúzódunk. A kézenfekvő kérdéssel indítok, hogy mit keres itt, de olyan riposztot kapok, hogy csak pislogni marad időm.
- Nem tartozik rám…Dim várj. – szólok utána, de már nyitja is az ajtót, és eltűnik az esőfüggönyön át. Milyen átverés ez? A zsebemben kutatok, de a telefonomat nem találom, és eszembe se jut, hogy tulajdonképpen már percekkel ezelőtt leejtettem odabent, most fontosabb dolgom akad. A két üveget a mellkasomhoz szorítva rontok ki az üzletből, és sürgetően mérem fel az utcán közlekedőket, mikor meglátom a távolodó alakját az orosznak.
- Állj meg, tartozol nekem, nekünk. – nem akarom bevetni az apámhoz fűződő viszonyát, de kénytelen vagyok, ha maradásra szeretném bírni, de ezzel sem érek célt, csak megtorpan az esőben. A hajam az arcomra tapad, és az egyik üveget utána is hajítom, de kárba megy a drága vodka. A mellkasomban gyűlik a méreg, a hónapok óta elfojtott vágyakozás, csak egy érintés általa, és máris jobban lennék, de úgy néz át rajtam, mintha levegő lennék, vagy még arra sem méltó. Az utolsó mentsváramhoz nyúlok, érzem magamban az erőt, és ha jól időzítek, akkor sikeresen veszem az akadályt. Nekifutok, elejtem a másik felesleges alkoholt is, hogy fel tudjak csimpaszkodni a hátára. A talpam ég, a térdeim be vannak rozsdásodva, mire utolérem egyáltalán, de akkor összeszorítom az ajkaimat, és kismajom módjára húzom fel a testemet a széles vállakba kapaszkodva. A meglepetés ereje az én oldalamon áll, a fülébe üvöltöm, hogy ne fordítson hátat nekem, és dacból beleharapok a fülcimpájába. A győzelem mámoros íze borítja el a felső nyálkahártyám, de ekkor fordul a kocka. A térdeimbe mar, és lehunyt szemhéjakkal kapaszkodom erősebben, de a lábaim megadják magukat. Nem készültem fel az ellentámadásra, és Dim megint egy lépéssel előttem jár. A két combom meglazul a dereka körül, és érzem, hogy kilépne ebből a fárasztó ölelésből, de a kabátom után kap, és mint egy rongybabát, úgy húz maga elé. A szívem munkája megkétszereződik, már sejtem, hogy ennek nem lesz jó vége. A két talpam alig ér földet, és máris az alkarja a garatomnak nyomódik. A gégefőt elzárva az oly mértéktelenül kiélt oxigén fogyni kezd a szervezetemből. Nem könyörgöm, nem kérem, hogy engedjen el, de még küzdök. Nem véletlenül születtem orosznak, az utolsó leheletemig harcolnom kell, de mit érek vele a mesterem ellen? A mellkasának támasztja a hátam, és már érzem, hogy szédülök. A fenekem kitolom, hogy szabadulni tudjak, de olyan sziklaszilárdan tart, hogy esélyem sincs a menekülésre. A hangja ostorcsapásként kúszik fel a hallójáratomon át a gerincemen, és azért a kibaszott láthatatlan gázért imádkozom. Dehogynem tartozol édesem, csak most…fekete pettyek köröznek előttem. Nem így képzeltem el a véget, de ha még felemel, akkor elroppantja a nyakamat, és vége lesz a szenvedésemnek. Az alkarjába marok a körmeimmel, de ekkor ellök, és két idegen férfi kap el.
- Hívják már a rendőröket. – a légszomjtól eleinte azt se tudom koordinálni, hogy állva maradjak. A két pasi tart, én meg az esőtől eláztatott aszfaltot lesem szüntelen. Dimitrij a városban van, és meg akart ölni. A nyakamra tapasztom a kezemet, hogy ellenőrizzem a légútjaimat, de már magától is megy a légzés, csak magamra kell parancsolnom. A szapulása közben csak nyelem az oxigént, a térdeimen támaszkodom meg, és hajolok előre, aztán kiköpök egy adag nyálat is. Nem akarok megfelelni neki, azok az idők elmúltak.
- Mit érdekel téged? – szűröm a fogaim között, amint felpillantok a kékjeibe.
- Nincs jogod bitorolni, vagy számon kérni, már nem. – kezdem visszanyerni a lélekjelenlétemet is, mikor leesik, hogy eddig oroszul beszéltem. A meghökkent társaságra üvölti, hogy a mostohatestvére vagyok, én meg természetellenesen nevetek fel.
- Soha nem leszek a mostohahúgod. – a két férfi már nem érti, hogy mit tegyen, de azért mindenki tartja a két lépés távolságot a közelünkből.
- Tudok ölni Dim….téged is képes lennék. – egyenesedem ki a zuhogó esőben, aztán figyelmen kívül szeretném hagyni a tényt, hogy felbolygatott, és ha akarom, ha nem, de tudat alatt máris elraktároztam a címet, de az biztos, hogy mostanság nem fogom felkeresni. Nem fog megalázni még egyszer. Idegesen szedem össze magam, és már tudom, hogy csak egy férfi karjai között lelek menedékre. Leo.

***

Bágyadt tekintetem a füstös bár falait lesi. Az egyik sarokban lévő asztalnál ülök Leoval. A mosdóban tett a magáévá, miután közöltem, hogy dugni akarok. Nem érzelgősködtem, ő sem kérdezett, és ez így volt jó. A nyakamat egy kölcsönbekapott sállal fedem el a nézőközönség elől, mert Dim karjának lenyomata ott maradt. Az újabb kör tequila elűzi belőlem a kételyt, és a kérdések armadáját. Leo a két felessel huppan le mellém, én meg törleszkedve veszem el tőle.
- A felejtésre. – emelem meg a poharamat, és egy hajtásra húzom le. Éljen Párizs, vesszen el Szentpétervár a mostohatestvéremmel együtt!

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
17
● ● Posztok száma :
ana de armas
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Szupermarket ••

Tell me your secrets

Szupermarket
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-