Metróhálózatok
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 7:56 am ✥
✥ Today at 2:00 am ✥
✥ Today at 1:00 am ✥
✥ Today at 12:17 am ✥
✥ Yesterday at 10:32 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
✥ Yesterday at 8:20 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Metróhálózatok •• Kedd Szept. 12, 2017 6:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Kedd Szept. 12, 2017 7:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Edmund

Régebben gyakrabban jártam metróval, de mostanság inkább jobb szerettem a kocsimmal végighajtani a városon és úgy eltűnni a sok kíváncsi szempár elől. Enyém volt ez a test, az élete, de ezzel együtt megkaptam a múltját is, amihez semmi közöm nem volt. Sok mindenre fényt derítettem már a valódi Pandorával kapcsolatban, de azt már nem állítanám biztosra, hogy tényleg tetszett az, ami leltem. Olyan volt, mintha totálisan ellentétek lettünk volna, én egykoron rendőrnek álltam, míg ő inkább bulizott és nem törődött azzal, hogy mennyi életet tesz tönkre. Most pedig? Nem mentettem életeket, inkább egy múzeumban kerestem menedéket. Sokan irigyelnének azért, hogy hol dolgozom és talán én is tenném fordított esetben, de így legalább a második álmomat sikerült valóra váltanom, ha már kaptam egy új életet, ami se nem egyszerű, se nem annyira fényes, mint amilyennek tűnik.
Sietős léptekkel haladtam le a lépcsőn, hiszen találkozom volt valakivel és kivételesen inkább a metró mellett döntöttem, mintsem a csúcsforgalomban álljak a dugóban és elkéssek. Amióta kitettem a munkahelyemről a lábamat, azóta igyekeztem észrevétlen maradni, a fülest a fülembe dugtam, hogy a zene segítségével kizárjam még inkább a külvilágot. Nem is nagyon figyeltem az embereket, inkább csak elmerültem a könyvben, miközben a peron mentén sétáltam kicsit arrébb, hogy ne pont a közepén szálljak fel, amikor is egyszer csak hatalmas robaj csapta meg a fülemet és pillanatok alatt egy kisebb fájdalomhullám járta át a testemet.
Nem tudom, hogy meddig lehettem kiütve, de sikoltozás csapta meg a fülemet, mintha valami égne is, füst szállt mindenfelé, miközben éreztem a vér jellegzetes ízét a szánban is. Óvatosan pillantottam oldalra, de szinte egyből meg is bántam, mert egy halott nő pillantott vissza rám. Legszívesebben egyszerre rohantam volna el és egyszerre maradtam volna segíteni, de mozdulni nem tudtam, mert valami alá beszorult a lábam is. Fájt-e? Ha eddig másoknak egy csípés vagy törés fáj, akkor ezt még inkább megéreznék.
- Segítséég! Van itt valaki? – kicsit erőtlenül csendült a hangom, de nem is éreztem magam hirtelen erősnek. Inkább úgy, mint akit most préseltek ki, miközben a fülem is szinte csengett, így eléggé torzul hallottam a világ zajait, már amikor nem volt éppen minden teljesen sötét.

■ ■ Remélem kezdőnek megteszi! lufi  ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Szer. Szept. 13, 2017 5:36 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pandora & Edmund


Tudni illik, hogy nem az ötleteimről vagyok híres, de ha már eddig eljutottam, nem fogok az utolsó percben meghátrálni. Fogalmam sincs, hogy hol volt az eszem, hogy eljöttem egészen idáig, hogy megtaláljam a srácot. Valahogy nyugtalanított valami vele kapcsolatban. Próbálok rájönni, hogy mi…de sikertelen.
Zsebre dugom a kezeimet, aztán halk léptekkel haladok végig a metró vonal egyik lépcsőjén, figyelve minden lépésemre, hogy a lehető legkevesebb zajt csapjam. Nem tudom mi ütött belém, főleg most hogy követni kezdtem a bongyor fejűt. Olyan furcsa érzés volt… De mi van ha  a csávó veszélyes?  Semmit nem tudok róla. Az égvilágon semmit.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs bennem semmi félelem, mert van. Elvégre is, nem csak a saját életemet kockáztatom ezzel a hülye ötlettel. Ami tudom, hogy nem igazságos a részemről. Ez tudom, hogy így ostobán hangzik, de egyáltalán nem az.
Nem akarom magára hagyni a gyermekem, nem akarom, hogy apa nélkül nőjön fel. Régen olyan kis semmiségnek tartottam a terhességet, szentül meg voltam győződve arról, hogy a gyerek csak akkor él, ha már meg van születve. Tévedtem.
Az a kis szaros leány ugyanúgy reagál mindenre. Az én drága egyetlen kislányom. Csak szülessen meg végre és nem kegyelmezek neki.
Megtorpanok, és érzem valakinek a tekintetét. Veszek egy mély levegőt, összeszedem minden bátorságomat és nyugodt léptekkel megyek tovább, nem törődve a dübörgő szívverésemmel. Nem lesz semmi baj... Miért lenne baj? Paranoia? Francokat!
Aztán egy robbanás tör elő a semmiből, rázkódás töri meg az eddigi békét, s nyugalmat. A földre kerülök és ki tudja meddig lehettem kiütve a lökéshullámtól. Fogalmam sincs, csak annyit érzékeltem, hogy valami elsodort. Amikor kinyitottam a szemem, kissé megrémültem, nagy levegőt véve keltem fel és álltam talpra. De ami körülöttem végbe ment… nos, nem kellett volna körbe néznem. Szédülök, füleim zúgnak, teljesen kimerültem. Háh, de mitől? Az adrenalin? Mintha egy hatalmas film hatalmas csatájába csöppentem volna, mint valami kaszkadőr. De nem csak egyedüli ember vagyok itt. Látok egy halottat. Szívem dobban egyet, gyomrom bukfencet hány… és hangok érkeznek felém. Segélykiáltás.
- Hallom Önt! – kiabálok vissza és megindulok sietős léptekkel a hang írányába.
Nem félek. De, félek. Félek az elbukástól, belülről mardosó önnön kételyeimtől, a múltban elkövetett hibáktól. Nem pusztán félek, egyenesen rettegek.
- Te is civilizált világban nevelkedtél. - jegyzem aztán meg a semmiből, szinte motyogva, annak aki ezt az egészet művelte. Látni nem sokat látok, a füst elhomályosítja a látásom. De megyek arra, amerre a hangot hallani véltem.
Pont egy sötétebb füstbe rohantam be, mikor észre vettem a földön fekvő mocorgó lányt.
- Héé. - lefékeztem és már mellé is térdeltem. Körülnéztem rajta, mit is tehetek érte...
- Megsérült? Eltörött valamije? Érez valahol fájdalamat?? - nem tudnám mocorgásra állítani, ha komolyabban megsérült. Ugyan nem vagyok orvos, de ennyit én is tudok.


avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Szer. Szept. 13, 2017 6:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Edmund

Sok rossz történik manapság a világban, akár a részesei vagyunk, akár nem, de megrendít minket, hogy miként képesek ártatlanokat megölni ilyen aljas módon mások. Nem szoktam lenézni senkit se, hiszen senkinek se ismerjük a múltját, ugyanakkor még se tudtam emberként azokra pillantani, akik ilyen szörnyű tettekre képesek. Egyszerűen képtelenségnek éreztem, hogy az ilyeneknek még van szíve, vannak érzéseik és lakozik bennük még jó. Foghatják vallásra is, de akkor se fogom elhinni sose, hogy ezt akarná a hitük. Ez inkább valaminek a kisarkítása, mintsem valóban a tisztelet tétele, vagy éppen lelki gondozása, vagy miként is mondják. Passz igazából, de álmaimba se hittem volna, hogy egyszer én is a részese leszek.
A levegő nehéz volt, porral és megannyi fura szaggal telítődött meg, így nem volt csoda, hogy én is többször köhögtem már. Éreztem a vért végigfolyni az arcomon, a fémes ízt a számban, de valahogy még se tudott érdekelni. Részben még mindig rendőr voltam, akinek a borzalmon túl kellene lendülnie, de most még se bírtam. Alig, hogy megpillantottam a mellettem heverő nőt sietve kaptam el a pillantásomat. Szabadulni akartam, de a lábamat hiába mozdítottam, mert nem mozdult. Éreztem a lábujjaimat, éreztem, hogy mozdulna, de mintha valami közé és alá is beakadt volna.
Amikor valaki reagál a segélykiáltásomra, akkor sietve pillantok abba az irányba és próbálom a hangommal terelni, mert meg nem mondanám, hogy merre is vagyok. Hallom mások mozgolódását is, sírásokat, sikolyokat, köhögéseket. Mintha hirtelen valami katasztrófafilm forgatására sétáltam volna be, de ez még annál is rosszabb volt.
- El se hiszem, hogy valaki meghallotta. - mondom két köhögés közepette. Talán több port és vért nyeltem már le eddig is, mint amit kellene. Sietve törlöm meg kicsit a számat, miközben a férfira pillantok, hiszen vélhetően ő se úszhatta meg teljesen sérülés nélkül egy ekkora robbanást.
- Jól vagyok, már amennyire lehetséges egy ilyen után, de a lábam beszorult. – próbálok a lábamra pillantani, amin egy kisebb darab is landolt a mennyezetből, vagyis azt hiszem és még ott volt az is, hogy a fal és a székek közé szorultam részben.  Csak jussak ki innen és talán visszatérek a rendőrség kötelékei közé. Még a Fournier család se állíthat meg. – Maga jól van? – pillantok rá kérdőn, miközben egyre több neszt lehet hallani. Ennyit arról is, hogy már kicsit biztonságosabb a város… - Pandora. – mutatkozom be, de a véres és koszos kezemet inkább nem nyújtom felé. – Tudsz segíteni abban, hogy kiszabaduljon a lábam? – mozgatni tudom, viszont azt is tudtam, hogy attól még lehet komoly sérülés. Nem kizárt, hogy a fején is volt sérülés, vagy máshol, de automatikusan a tekintetem a mellkasától kicsit lejjebbre tévedt, ahol a vér jellegzetes színe kezdett egyre inkább átütni. – Talán előbb azt kellene megnézni. – mozdultam meg kicsit, miközben alsó ajkamat haraptam, hogy nehogy fájdalmas sikoly törjön ki a torkomból, de legalább kicsit sikerült feljebb tornázni magam, még ha a lábamat nem is tudtam igazán mozgatni.

 ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Szer. Szept. 13, 2017 7:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pandora & Edmund

Sikeresen célba ért a hangom, hiszen válasz is érkezett rá. Megkönnyebbülten szusszanok, már amennyire engedi a helyzet adta frusztráció.
A sötétség és a fény egyként kavargott. Gondolataimba merülve tompul el a környezet zaja, mosódik össze az emberek alkata, mígnem egy hang szólít meg. Ártó szándéknak helye nincs.
A lány lába beszorult. Remek. Nem gond, tényleg nem. Legalább ő mozgásra képes. Több mint a semmi.
Arcomra őszinte fintor ül ki, mintha éppen teljesen elhűlt kávéba kortyolnék - vagy alkoholmentes italba -, és nem kevés megvetéssel pillantok fel a füstfelhőre. A testemnek minden porcikája megfeszül, talán azt remélve, hogy ezzel a tudatom sikert arathat a láthatatlan ellenfele fölött, de mindez hiú ábránd csupán: sem a szaporán zakatoló szívem, sem a szorgosan dolgozó tüdőm, de még a vaskos karjaimban megfeszülő izmok sem elegek ahhoz, hogy eloszlassam a pánikot, ami rajtam, illetve a fiatal hölgyön kapaszkodik. Ezáltal mintha csak saját csupasz ökleimmel dörömbölnék a végtelenségben, mint holmi hisztériázó gyermek, aki bebocsájtást kér a sötét, hideg és esős éjszakából. Nevetséges! Jussunk ki innen mind élve… Nem lehetséges ilyet kérni, nem igaz?
Saját gondolatmenetemnek cenzúrázására, hozzáállásomnak korrektúrájára viszont nincs időm, hiszen a táncoló füstfelhő mintha egyik pillanatról a másikra sötétebb volna. Ennek következtében a kétségbeesés ízét ismét érzem a nyelvem hegyén.
- Jól… Jól vagyok. - a levegővételem gyorsul, a szívem ismét a torkomban és a fejemben zakatol.
- Edmund. - gyors bemutatkozás is megtörtént. De tovább feszegeti a dolgot… magamra pillantottam, a ruhám vértől lett nedves…az én véremtől? Na…lesz mit kimagyaráznom odahaza.
- Jól vagyok.
Fel is állok, a lábához közel lépek, hogy kisebb terpeszben leemeljem róla a plafondarabot, nem keveset nyomott… csoda hogy kibírta. A darab nagyot puffanva esett odébb. A lábát néztem meg, a súly megsértette a bőrt és felszakadt elég rondán. A felsőmből téptem le egy akkora darabot, hogy azzal bekössem, hogy elállítsam a mentők kiérkezéséig a vérzést. Addig ez a kötés megteszi. Nem tökéletes, de addig megteszi. Biztosan. Vissza is térdeltem a nő elé.
- Fel tud állni Pandora? - érdeklődtem, ha igen volt a válasza, felsegítettem onnan és biztos támaszt nyújtottam neki.
- Mégis ki volt ez az őrült? - indultam meg egy bizonyos pont felé, amerre a kijáratot észleltem. Közben még a mobilomat is megnéztem. Nincs térerő.
- Óh hogy rohadnál meg.
Óvatosan a lányra emeltem a pillantásom... - Nyugodjon meg, kijuttatom innen. - vajon a bongyorka hova tűnt? Ő jól van?




avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Szer. Szept. 13, 2017 8:57 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Edmund

Komolyan még az állatokat se mészárolják így le, mint ahogyan az emberekkel teszik. Késelések, lövöldözések és robbantások. Nem értem, hogy mi történik a világgal, miként fordulhatott ki ennyire önmagából. Lassan fújom ki a levegőt, miközben próbálok lehiggadni, nem szabad pánikba esni. Lehet egykoron, a régi életemben, a halálom előtt megtanították, hogy miként legyünk higgadtak, ha ilyen történik, de nehezebb volt most, mint hittem volna. Sose voltam egy hisztérika, a valódi Pandora más tészta, de ő nincs itt. Csak én vagyok, Jasmine Fisher, még ha ezt senki se tudja és nem is fogja.
Sietve „vakarom meg” a fülemet, mintha csak ezzel akarnám a sípolást véglegesen kiűzni belőle, de nem megy. Még mindig cseng a fülem kicsit, olykor jobban, míg máskor egészen jól hallható az, ami körülöttem zajlik. Szeretnék segíteni, de hirtelen tehetetlennek érzem magam, ugyanakkor szerencsésnek is, hogy valaki legalább meghallja a káoszban a hangomat és a segítségemre siet.
- Nincs jól és azzal, hogy elnyomja magán se segít. – szalad ki a számon, hiszen jó szemem van az ilyenhez. A nyakánál is az ér kicsit jobban látszik, mint szokott az átlagnál, de ez nem is meglepő ebben a helyzetben. Szerintem jelenleg nincs is olyan, aki jól van. Ebben a helyzetben senki se lehet jól, de talán még így jobb is, hogy rajta nem most jön ki a pánik és társai. Higgadtan kell gondolkozni, ami nekem se megy minden pillanatban. Féltem-e? Igen, hiszen azt se tudtam, hogy lesz-e újabb robbantás vagy más következménye, vagy ennyi volt-e, vagy éppen miként is fogunk innen kijutni.
- Szerintem… - kezdenék bele, amikor nem is törődik a sebével. El kellene látni, meg kell nézni nem-e fúródott e bele valami, ami még mélyebbre süllyedve akár végzetes károkat is okozhat. De bármit is akarnék mondani lehetőségem sincs rá, mert máris azt méregeti miként emelje le a lábamról a rá esett darabot. Alig, hogy megemeli sietve – már amennyire lehetséges - húzom ki a lábamat, hogy nehogy visszaessen rá. Figyelem, hogy mit művel. Egyrészt hálást vagyok, hogy ennyire önfeláldozóan látja el a sérülésemet, de azért nem, hogy ennyire nem foglalkozik magával.
- Azt hiszem igen. Köszönöm! – a segítsége nélkül biztosan nem ment, majd ha már talpon voltam, akkor sietve dőltem neki a falnak is, majd újra végigmértem a férfit. Hogy ki volt ez az őrült? Nem tudom és talán már mindegy is, hiszen a bűneiért nem tud megfizetni.
- Nyugodt vagyok, amennyire lehetséges, de inkább magával kellene kicsit törődnie. – a pillantásom esetleg az ujjára siklott, ha viselt gyűrűt. – A családja biztosan éppen szeretné látni. Ha megengedi, akkor megnézném a sebét… - de alig, hogy kimondom egyszer csak egy vezeték landol mellettünk, ami szikrázni kezd. Ijedten ugrom egyet és még hangot is adok neki, ami fájdalomról is ijedtségről is tanúskodik, hiszen nem éppen könnyű ilyen lábbal egy lépést is megtenni. – Előtte lehet valami biztonságosabb helyet kellene hozzá keresni, de elhiheti, ha ilyen vérfolt van, akkor azt jobb megnézni, mintsem még inkább megerőlteti magát. – nem nézek ki orvosnak, nem is várom el, hogy ezt gondolja rólam, de azt érezheti a hanglejtésemből, hogy valamennyire értek hozzá. Sok sérülést láttam ama pár rövid évem alatt is, amíg rendőr voltam és nem lőttek le. Most meg majdnem felrobbantottak, remek arány…


 ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Csüt. Szept. 14, 2017 5:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pandora & Edmund

A testem automatikusan mozog. Aggodalomra adhatna okot a jelenség, viszont a tudatomban olyan csönd és nyugalom honol, amire eddig még nem igazán volt példa. Talán a lábaimban zizegő, bizsergő, égető és cikázó energia, talán a testemben felgyülemlő adrenalin által összemosódó, mégis végtelenül éles érzékei hatására gyorsul fel a testem olyan mértékben, ami egyébként aligha lenne normális.
- Talán ez segít. - nem vagyok jól, tudom, de attól még hogy másokon segíthetek rengeteget ad ahhoz, hogy tovább lépjek.
Leszedtem a fölösleges súlyt róla, ahogy felállt, úgy dőlt neki a falnak. A családom éppen akar visszakapni… nos valóban, nem akarok felesleges súlyt a vállukra pakolni… és rémületet sem akarok okozni. Sem Vero-nak, sem a nővéremnek. Az kellene még, hogy pont értem aggódjanak…elég volt az az évekkel ezelőtti autóbaleset is.
- Rendben. - szusszantam őt figyelve, majd felhúztam a felsőmet, majd le is vettem azt, a kezemben lógattam azt. Lepillantottam a mellkasomra… vérzett és koszos is volt. És érzékenyebb is volt, mint amennyire szokott. Nem a megszokott érzés volt. Ujjaimat odaérintettem, vér tapadt az ujjaimhoz, kezem egyből megremegett. Az emlékek okozták, hamar leengedtem, majd a lányra pillantottam. Egy vezeték csapódott közénk, hátrébb léptem, kezem a fejem elé tettem védekezőül, rideg pillantással adóztam a szikrázó dolog iránt.
- Jól van? Megsérült? - kérdeztem, kissé félre dobva az ő szavait. Többre tartottam a másik életét mindig, amíg tudok mozogni, a másiknak menedéket és segítséget nyújtok. Nem akarom, hogy meghaljon még valaki, azért mert nem tudtam neki segíteni.
- Keressünk. - adtam végül igazat neki, majd odaléptem mellé, hogy segítsek neki kicsit akármiben.
- Megígérem, hogy később megnézheti ezt. - böktem hüvelykujjal magamra, majd körül néztem és a fényt felé böktem fejemmel.
- Ahhoz mit szól? Talán még térerő is lenne... lehet már értesítették a katasztrófa védőket, tűzóltókat, mentőket... bárkit.







avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Csüt. Szept. 14, 2017 10:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Edmund

Volt benne valami, ami nem hagyott nyugodni. Rövid ideig voltam rendőr, de attól még sok emberrel találkoztam. Láttam azt is, hogy mennyire másképpen reagálnak az emberek egy-egy adott helyzetben, vagy éppen mennyire más motiváció irányítja őket egy-egy másodpercben. Hirtelen viszont még se tudtam volna megmondani, hogy mi az az ismerős, amit látok benne annak ellenére is, hogy biztos voltam abban sose találkoztunk még korábban.
Amikor elkezdi lehámozni magáról a felsőjét, akkor egy pillanatra oldalra pillantok, mert nem akarom én azt, hogy akár ő vagy, akár más is félreértse. Én csak a sebét szeretném látni, hogy tudjuk mekkora baj. Amint le is kerül róla máris odapillantok, miközben a hátamat a falnak préselem, hogy talpon tudjak maradni, de alig, hogy kinyújtanám a kezem, hogy megérintsem én is, hogy lássam mennyire is érzékeny a seb körül a felület egyszer csak leszakad egy vezeték és pontosan kettőnk közé csapódik. A sikoly automatikusan tör a felszínre, miközben igyekszem apróra húzni magam és sietve kapom magam elé a karomat, mintha az megvédhetne tőle, pedig nem tud. Ha az bármelyikünkhöz ér, akkor vélhetően ott búcsút is inthetünk az életünknek.
- Jól vagyok, és ne aggódjon, egyelőre még nem fedeztem fel újabb sérüléseket, mint amikhez eddig is szerencsém volt. – aggódva pillantottam az ismeretlen férfira, hiszen a nevén kívül nem tudtam semmit se róla. A felismerés pedig szép lassan kezdett kirajzolódni a korábbi életemnek köszönhetően. Elveszített valakit? Nem tudott rajta segíteni? Magát okolná, és ezért próbál meg rajtam segíteni elsődlegesen mit sem törődve magával? Ez mind-mind csak feltételezés volt, de biztosra egyiket semmit se állítanék, hiszen két éve nem vagyok már rendőr, így lehet kicsit megkopott a tudásom is.
Amint közelebb lép, sietve támaszkodom rá, hiszen egyedül, támaszték nélkül nem igazán kísérelnék meg sétálni, mert vagy seggre ülnék vagy még több kárt tennék a lábamban, abban amelyik jobban megsérült és a pólója egy darabja is rajta virít.
- Csak ne túl későn, nem tudjuk, hogy mitől és mennyire sérült meg. Néha a legkisebb mozdulat is sok kárt tud okozni. – szólalok meg óvatosan, mert nem akarok az idegein se táncolni, de remélhetőleg el jut a tudatáig sikeresen, hogy csak segíteni szeretnék.
- Próbáljuk meg, veszteni való nincs. Bár azt se tudom merre van a telefonom, vagy éppen a táskám. – valahogy eddig fel se tűnt, hogy nincs is nálam semmi se. Mindegy, ez a legkevesebb. Pár lépés után viszont megtorpanok és a fogaim mélyen hatolnak az alsó ajkamba, mert legszívesebben ordítanék, de helyettem megteszi más. Sietve pillantok jobbra, mintha a füstfelhőn akarnék átlátni, amikor meghallom a gyereksírást.
- Talán… talán meg kellene nézni… - remeg meg a hangom, hiszen féltem attól a borzalomtól, amivel szemben találhatjuk magunkat. Legyen szó gyerekről, vagy éppen felnőttről. A hírekben is annyi halálról és hasonlókról lehetett hallani mostanság akár terrortámadás, vagy más miatt, hogy már nem is szívesen néztem meg. Mintha semmi örömhír nem létezne a világban, csak a rossz és a rossz, most pedig a részese vagyok.

 ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Vas. Szept. 24, 2017 2:07 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pandora & Edmund

- Talán orvos? - érdeklődtem meg tőle, miközben magyarázott a sérülésektől. Nekem most ez mellékes információ, igazából ki akarom juttatni őt innen…ha tehetném mindenkit kitoloncolnák innen, de ő volt közelebb, ő sérült meg és ő volt a törékenyebb. Őt fogtam meg és viszem ki a friss levegőre. Nem tudok ennél értelmesebb összefüggéseket találni a jelen helyzetet figyelembe véve.
Megindulunk, de pár lépés után a nő feladja, mekkora fájdalmai lehetnek? Nem vagyok orvos, szükségtelen lépéseket nem teszek irányába, nem tudom helyre rakni a lábát, önkéntelenül információ hiányában nem kezdek meg cselekedni… nem műthettem meg itt helyben.
Előkapom a telefonomat és fényt varázsolok vele, még jó hogy van rajta világítás… körül nézek a segítségével, majd meghallom a gyereksírást én is, ösztönösen fordulok felé. Szavaira bólintok, de csak jóval később indulok meg teljesen, hogy a füstfelhő közelébe jussak. Izzadni kezdek, eszembe jut a balesetem napja, akkor is azt láttam az ütközést követően, rengeteg füstöt, lángot és a barátomat, aki akkor már nem élt. Görcsbe rándul a gyomrom, jóval feszesebb lesznek az izmaim, de túljutva a füstön… nagy levegőt veszek. Hogy könnyebb legyek, de nem az. Sosem lesz az. Tekintetem egyből keresi a gyereket, de a halottaktól nem lesz könnyebb…
- Héé! - üvöltöm el magam, majd köhögni kezdek, de amint ez abba marad, újra elkiabálom magam.
- Hol vagy!? - a folytatás meg az üvöltésemnél alacsonyabb hangnemben adom ki.
- Adj jelet legalább te! - alighogy kimondom, egy 4 éves forma gyerek kerül elő és sír, meg van rémülve, igyekszik hozzánk, a védelem elsődleges ösztön, főleg nálam, aki hamarosan apuka lesz, szóval az ijedt gyermek fejére teszem a kezem, ezzel nem nyugszik meg, de elnézve a halottakat, nincs is időnk itt téblábolni. Nem tudom, sőt fogalmam sincs, hogy a gyerek elkallódott a szüleitől, vagy meghaltak és valamelyik pont az… de erre majd később sort keríthetünk. Sajnos nem ez a foglalkozásom, jól elvagyok én az éttermem világával, szóval élve kell kijutnunk innen. A gyerek a nadrágom szárába kapaszkodik bele, én pedig egy laza mozdulattal fordulok meg a nő felé, a telefont a gyerek kezébe nyomom, a csajt pedig az ölembe kapom. Elhúzom a szám, a fájdalom előtört, de most tényleg nincs időm ilyenekkel foglalkozni. Velük találkoztam, mint túlélők… megyek és a gyerek adja a fényt, megindulok a lánnyal a kezeim között, amerre csak hangok és kisebb fények jönnek.
- Még bírja? - érdeklődőm a hölgytől, én még igen, a nő sem nehéz, a sérülésem meg…majd lesz időm később nyalogatni azt.



avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Vas. Szept. 24, 2017 4:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Edmund

- Nem, de attól még valamennyire értek hozzá. – felelek csak ennyit, hiszen tudom, mindig mindenki azt állítja, hogy ehhez és ahhoz is ért, de mi tényleg kaptunk kisebb kiképzést arra hajdanán, hogy miként lássunk el lőtt vagy éppen szúrt sebet is, hiszen a társunk élete múlna rajta. Nem akartam sose orvos lenni és most se akarnék. Inkább akkor már a történelembe menekülök vagy éppen rendőrnek állnék megint, de azt nem tehetem meg az „családom” miatt.
Kitartóbbnak kellene lennem, de mégis pokolian fáj a lábam és nem bírom már magamban se tartani teljesen azt, hogy mennyire is fáj. Régebben vélhetően mentem volna tovább és nem érdekelt volna, ahogyan most se érdekelne talán a fájdalom, ha másokat kellene menteni, de ehelyett inkább engem próbál megmenteni egy ismeretlen. Nem voltam ehhez hozzászokva és akaratlanul is hirtelen szédülni kezdtem, mert eszembe jutott az a pillanat, amikor segítségre lett volna szükségem, de még se kaptam meg.  A vér fémes ízét ismét túlzottan éreztem és rövid időre még a szememet is lehunytam, hogy nehogy rosszul legyek. Ő nem sejtheti, ahogyan senki se azt, hogy egyszer én már meghaltam, mert lelőttek, azóta meg egy tök másik testben kell élnem és valakinek részben kiadnom magam, miközben nem is ő vagyok.
Neki dőlök egy kisebb romnak és rövid időre még a fejemet is hátra hajtom, mintha csak saját magamat akarnám megnyugtatni, több-kevesebb sikerrel. Őket úgyse látom a hatalmas füstfelhő miatt. Sőt, inkább a füst is terjedni kezd, így egy-kettőt én is köhögök miatta már és rövid időre még a kezemet is az orrom elé emelem. Hamarosan az egykori társaim is itt lesznek, vagy már lehet itt is vannak, meg a tűzoltóság és a mentők is. Nem lennék most a helyükben, vagy talán mégis. Inkább segíteni akarnék, mintsem magatehetetlen lenni.
Meglep azzal, amikor a karjába kap, hiszen valahogy elsántikáltam volna a vélhető kijárat felé, de az tény, hogy sokkal lassabb lett volna.
- Én jól vagyok, s köszönöm, hogy segít, de akkor se hiszem, hogy pont ez lenne a legjobb dolog, amit tehetne a sérülését látva. – szólalok meg óvatosan, hiszen nem hiszem, hogy tényleg jót tenne az, hogy még egy súlyt cipel. Lassan, de a törmelékek között és egy-két magához tért ember között, akik vagy éppen pánikoltak, vagy a másikon akartak segíteni elértünk a lépcsőig, de egy kisebb résen kívül jelenleg nem sok kijárati lehetőség volt.
- Tegyen le nyugodtan. – pillantok a férfira és ha így tesz, akkor a gyerek is sietve ül le mellém. Óvatosan vonom a karjaimba, hogy megnyugtassam őt, majd ismét a férfin állapodik meg a pillantásom. – Megnézhetem a sebet, amíg megpróbáljuk kitalálni, hogy merre is lehetne kijutni innen, mielőtt a fejünkre szakad az ég? -  majd a sebére mutatok, hogy biztosan értse mire gondolok, hiszen eddig is vérzett és ez most se változott, maximum annyit, hogy már nagyobb volt a vérfolt.

 ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Hétf. Szept. 25, 2017 9:35 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pandora & Edmund

Azt hiszem nem nyugodtam meg túlzottan, hogy csak valamennyire ért hozzá. Mi az, hogy csak valamennyire… áh mindegy is. Ha még jobban bele lovallom magam, elfog fogyni a türelmem… nem kellene most elszakadnia a cérnának. Nem most, nem itt. Van ennél nagyobb baj is, minthogy érdemes lenne kikelnem magamból. Meg a sérülésem is tompít, igaz még nem láttam, nem is akarom látni a vérem, de érzékelem, hogy nincs rendben valami. De mindig is olyan voltam, hogy más életéért akarok megküzdeni, nem a sajátomért. Azt már akkor elvesztettem, amikor a legjobb barátom meghalt a kocsiban. Elég volt abból, hogy elveszítem a körülöttem lévőket. Sokkot kaptam akkor nap is… most is akörül téblábolok. De mentem, amit és akit megtudok. Aki él és tud mozogni, annak nem lesz baja, ő segít a másiknak…de aki halott…azon már nem segíthetek. Ez a baj!
A lánynak segítek kijutni, afféle védelmi mechanizmus, hiszen hasonlít a feleségemre, noha arcban nem közelíti meg, de a korát már tapossa bőven. Ráadásul mi van, ha családja van? Ha büszke édesanya?
A gyereksírás nem kerüli el a figyelmemet, segítek a csöppségnek is, szerencsésen túlélte, csak találjam meg az ámokfutót… ha a rendőrség nem találja meg…akkor nincs vége ennek az egész rémálomnak! Még szerencsés, hogy nem a feleségemmel jöttem ide. Akkor kapnék csak ténylegesen pánikot… mert azon agyalnék és rettegnék, hogyan is juttassam ki őket élve. Nem tudnék megmozdulni, ez a baj. A pánik, hogy meg kell védenem őket, mert tudom, hogy elveszítem… behálóz és nem enged.
Az ölembe kapott nő könnyebb mint azt gondoltam volna, hiába is ellenkezne…nem raknám már le.
Nem szólalok meg szavait hallva, már megint feleslegesen jártatja a száját. Sajnos, vagy nem sajnos, de ilyen vagyok és ez sokkal jobb, mintha ennél nagyobb pánikot generálnék. Most ezt tartom helyesnek, bármilyen vakmerőségnek is tűnjön. Ki kell jutni innen, csak ez jár az eszemben. Látnom kell a lányomat… ez ad elég erőt, hogy talpon maradjak.
A lépcsőhöz érve leteszem a nőt, a kijárati lehetőség beomlott… a másikhoz időbe telene hogy eljussunk odáig, maradnunk kell itt, hogy hamarabb kijussunk, ha érkezik a felmentősereg.
A gyereket nézem, átjárja a félelem és kitudja mit élhet át magában, legbelül a lelkében…ennyi idősen ilyet átélni és majd átvészelni… nem lesz kutya. De macska sem. Ennyit a humoromról a mai nap. Kifújom a levegőt, ami a percek következtében szorult belém, miközben megint a sebeimről érdeklődik. Megadom magam, ha neki ettől jobb lesz a lelke, hát rajta. Közelebb lépek hozzá, a felsőmet is levetem magamról, hogy jobban ráláthasson.
- Ne mondjon semmit, csak csinálja, amihez ért… - nézek rá, tekintetem kissé zordnak hat, pedig nem vagyok ideges, ez az én valóm, ehhez vannak hozzá szokva a körülöttem lévők. Szabad kezemmel hajamba túrok, majd a lány elé térdelek, ha kell valami neki, úgyis szól és segítek ha kell neki. A gyerek a telefon világítást a sérülésemre szegezi, hogy jó látható legyen, mit is nyeltem be.
- Sínbe kéne tenni a lábát… fájni fog… - morgom leginkább magamnak, miközben nézem az említett részt, közben a fejemet forgatom, de csak kő és téglatörmelékek hevernek mindenütt.










One life


avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Hétf. Szept. 25, 2017 9:51 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Edmund

Volt egy sejtésem, hogy nem nyugodott meg teljesen, de ezért hibáztatnom kellene őt? Nem voltam orvos, csak rendőr, akik kaptak oktatást erre, hiszen olykor pontosan azok életem múlik ezen, akiket védünk, vagy éppen akiknek a hátunkat kellene fedeznie, rosszabb esetben pedig a sajátunk. Nem túlzottan akartam szemügyre venni a lábamat, de úgyse húzhattam sokáig, muszáj volt látnom, hogy mekkora a kár. A vér viszont egészen szépen teret hódított magának, de akkor is reméltem, hogy semmi komolyabb baj nem lesz. Sok mindent elviselek, még ezt is, hogy egy tök más testben kell élnem, mert még meghalni se tudtam rendesen, de azt már nem tudnám elviselni, ha nem tudnék járni, vagy fél lábam lenne. Még belegondolni is borzalmas. Minden rendben lesz, hiszen valamennyire tudok menni vele, így akkora baj nem lehet. Csak a fájdalom túl erős, ahogyan túlzottan terhelni se tudom, de legalább még mozgatni bírom.
Hamarosan pedig már nem ketten próbálunk innen kijutni, hanem egy kisgyerek is csatlakozik hozzánk. Aggódva pillantok rá, de szemmel láthatóan a riadalmon kívül nincs nagyobb baja. Vajon a szülei hol lehetnek? Remélem, hogy ők is elő fognak kerülni, mert már ez is nagy trauma, hogy ennyi idősen ilyet kellett átélnie, de az meg még inkább az lehet, ha elveszted a szüleidet, a szeretteidet. Fogalmam sem volt arról, hogy mi jár a férfi fejében, de talán így jobb is volt, mert ha tudtam volna, hogy netán az is megfordul a fejében, hogy édesanya lehetek, akkor gyomorszájon vágott volna eme tudat. Egykoron reménykedtem benne, de mostanra arról is letettem, ahogyan sok minden másról is.
Lépcsőn ücsörgünk, mintha nem lenne más dolog, mintha nem heverne körülöttünk a világ romokban, pedig úgy hevert, még ha csak a világ egy kisebb szeglete is. Aggódva pillantottam a kisfiúra, de szerencsére tényleg semmilyen komolyabb sérülést nem vettem észre rajta. Végül pedig a férfihoz fordultam, akinek még a kosz és a vér ellenére is eléggé csillogott a karikagyűrűje, így érthető volt, hogy segíteni szeretnék neki. Haza kell mennie a családjához. A párjához, ha netán van gyereke, akkor hozzá is. Nem érdekelt, hogy nős, vagy ő inkább férjhez ment. Sose ítéltem el senkit se emiatt, mert a szerelem vak és az számít, hogy két ember boldog, nem más.
- Nem bízik bennem, vagy tévednék? – pillantok rá kérdőn, amikor a sebét mutatja, utána megütögetem magam mellett a romos lépcsőt, hogy üljön le rá, úgy könnyebb lesz. Felé fordulok, majd óvatosan érintem meg a seb környékét, hogy felmérjem mekkora lehet a kár, vagy éppen ő miként reagál rá. – Elveszített valakit, aki fontos Önnek. Láttam már hasonlóan cselekedni az embereket, hogy megfeledkeznek magukról és csak menteni akarnak, mert úgy érzik egyszer kudarcot vallottak. – hangom óvatosan csendül, de inkább beszéltettem, mintsem csak úgy kínozzam. Legalább addig maximum rám fog haragudni, amiért megpróbálom megfejteni őt. A következő pillanatban pedig a sebbe világítottam, ahol egy kisebb fém darabot megpillantottam. Nagyot nyeltem és óvatosan érintettem meg újra a sebet, mintha csak a fémdarab nagyságát akarnám megfejteni.
- Sokat tenni nem tudok, mert van egy kisebb fémdarab valamiből a sebben, viszont be kell kötni, mielőtt elfertőződik. A reakció alapján viszont létfontosságú szervet nem ért. – felelem teljesen komolyan és láthatja, hogy nem viccelek és még ha nem is orvos vagyok, akkor is valamiért értek hozzá. Szavaira pedig a lábamra pillantok.
- Minden seb begyógyul, ami felszíni. – felelem hétköznapian, de a fájdalom azért kicsendül a hangomból. – Talán hamarosan jön a segítség, hiszen biztosan itt a hatóság összes embere. – és alig, hogy kimondom ezt matatásra leszek figyelmes, mire sietve fordulok meg. A kicsi közelebb csúszik hozzánk, mire sietve ölelem át, és várok, hogy vajon ki lehet az.


 ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Kedd Szept. 26, 2017 8:43 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pandora & Edmund

- Senkiben nem bízok. - jelentem ki határozottan. Nem benne van a hiba, hanem bennem, már jó ideje megfeledkeztem arról, hogy nem minden ember rosszakaró. De én így óvom magam a csalódottságtól. Nem kerülök senkihez sem közel és nem törik még ennél is jobban össze a lelkem világát. Csalódtam már eleget az emberiségben, köztük az ikeröcsémben, meg a nővéremben, de egyéb más emberekben is, szóval nem kell csodálkozni. De szerintem ezzel nem csak én vagyok így. Sok ilyen ember létezik.
A lépcsőre ültem le, picivel később mozdultam, mint ahogy invitált, de leültem, szóval hadd nézze mi a helyzet ott. Megrándult a testem, mikor hozzáért, hangot ugyan nem adtam ki, de megéreztem, hogy érzékenyebb helyen tapogatózik.
- Négy évvel ezelőtt…a barátomat. Ott ültem mellette a kocsiban, mikor egy teherautó nekünk csapódott. Zuhogott az eső, előttünk már volt egy karambol… - kezdtem el mesélni, már nem is tudom mi késztetett erre a dologra, de vélhetően elterelte figyelmem arról, amit a sérülésemmel művelődött.
- Veszekedtünk, tudja ő egy remek orvos volt…de már nem tudott rajtuk segíteni… - fejeztem be végül, szóval most már tudhatja mekkora nyomás van rajtam ilyen helyzetben.
- Eleve nem is akartam, hogy útra kelljen olyan időben, de zaklatott volt...dühös. Olyankor meg észérveket sem tud meghallgatni... - pillantottam fel a plafonra, miközben vettem egy mély lélegzetet, hiszen a nő újra megpiszkálta a sebet. Magyarázatára viszont már felé pillantok, nem hinném, hogy bármi alkalmas lenne a bekötésére, nálam legalábbis nincs semmi, szóval várakoznunk kell és túlélni. Az a legfontosabb.
Na igen, ebben valamiért igaza van, ismerem a szavakat, melyek feltörnek benne. A lelki sebek a nagyobb baj. Az nehezen gyógyul, mindig lesz rajta heg. Hát nem kell emlékeztetnie erre.
- Igen… már jöhetnének. Nem tetszik nekem az a vezeték… - bökök a fejemmel az említett tárgy irányába, ráadásul a mennyezet se bír ki sokat, az is olykor- olykor darabokat enged útjára magából.
A hang felé fordulok, fel is pattanok a helyemről, vissza veszem a telefonomat, majd a zaj irányába fordítom a fényt. Mintha valami nagyobb eszközzel püfölné valaki a romokat a lépcső tetejéről.
Nagyobb fény áraszt el minket a romok rései közül, majd hangok is beszűrődnek, kérdésekkel vegyítve. Köhögni kezdek, odébb lépek majd körül nézek.
- El fog kélni jó pár kocsi... - mondom inkább csak magamnak, majd a törmelékekhez lépek, ahonnan a hangok is jönnek. Egy két nagyobb darabot odébb gurgatok, vagy épp dobok, hogy a kintieknek könnyebb munkájuk legyen. A fickó valamit mond, csak annyit értek meg, hogy kitámasztották az alapokat, meg a kijáratot is, de a romokat ki kell robbantani, annyira elzáródott, hogy nem tudják és nincs is idejük a többire. A nő elé lépek, újra felkapom és odébb viszem egy fal menedéke mögé a gyerekkel együtt. Aztán már hallom a visszaszámlálást, majd a robbanást is. A lány fölé hajolok, védve őt mindenféle röpködő hulladéktól. Ha kicsit enyhülni látszik a füst, csak akkor lépek elő és már mosolyogva köszöntöm az érkezőket.
- A gyereket és a nőt lássák el előbb...nekem kutya bajom...







One life


avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Kedd Szept. 26, 2017 9:54 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Edmund

Elmosolyodom a szavain, pedig jelenleg nem sok mosolyra adó ok van. – Egy valakiben mégis megbízik, aki vélhetően várja is magát haza. – mutatok a kezére, amin ott virít a karikagyűrű. Ha nem bízna meg senkiben se, akkor nem lenne házas, vagy éppen nem viselne gyűrűt. Legalábbis remélem, hogy nem pont azt a személyt veszítette el. Tudom, hogy a bizalom nem könnyű, törékeny és nehezen adható, de attól még szerintem olyan nem létezik, hogy senkiben se bízunk. Legalább egy személy van, akiben igen és mindig is fogunk, hiába tanított meg minket az élet arra, hogy olykor pont onnan érkezik a csapás, ahonnan nem várnánk.
Érzem, ahogyan megrándul az ujjaim alatt a teste, de próbálok óvatos lenni. Amikor pedig beszélni kezd, akkor csak aprót bólintok, hogy figyelek rá. Olykor a rendőrségnél is tudunk kellett elterelni az ártatlanok figyelmét, hogy ne essenek még nagyobb pánikba. Régi tudás, ami kicsit megkopik, de örökre nem tűnik el.
- Olyankor senki se hallgat a másikra… - értek vele egyet, hiszen vélhetően nem csak a barátja nem hallgatott rá. Figyelem őt, miközben továbbra is a sebet fürkészem, óvatosan érintem meg a seb körülötti területet, miközben a sebet is figyelem, hogy történik-e bármi változás, ha valahol megnyomom. Például még több vér kerül a felszínre, de szerencsére nem. – És magadat hibáztatod a haláláért? – nem volt semmi közöm hozzá, de mégis óvatlanul kicsúszott ajkaim között a kérdés, hiszen másra nem tudtam gondolni. Sietve húztam el a kezemet, miután a fényben megcsillant a fémdarab a sebében, illetve a szavaimnak köszönhetően. – Sajnálom, nem akartam. – mondok csak ennyit, hiszen felesleges lenne a szabadkozásom. Nem érnék vele semmit se, tényleg őszintén sajnáltam, amiért rákérdeztem, de legalább tudta, hogy nem kell válaszolnia, se erről beszélni, ha nem akar. Mégis csak két idegen voltunk.
Követem a pillantását és eddig fel se a tűnt a nem olyan messze lévő vezeték, ami akár még minket is eltalálhat, ha úgy dönt, hogy leszakad. A kicsi mintha értené miről van szó, mert még inkább bújik. Fura érzés, hiszen sose volt gyerekem, de mégis automatikusan ölelem egyre inkább. – Tényleg nem tűnik túl biztatónak, de igazán a mennyezet se. Ha így haladunk, akkor lassan fentről lesz bejárat a régi helyett. – keserű nevetés hagyja el az ajkaimat, miközben neszeléseket, sírásokat és fájdalmas üvöltéseket is lehet hallani, vagy éppen azt, hogy miként keresik a szeretteiket mások. Lehunyom a szemem, mintha azzal a füstfelhő mögötti dolgokat ki tudnám zárni, de valójában nem megy. Inkább velőig hatolnak a zajok, vagy éppen kicsit összerezdülök, amikor valahol a közelben egy-egy plafon darab vagy ki tudja mi huppan a földön.  
Nem szólok bele abba amit beszélnek, csak hallgatózom, meg a gyereket próbálom megvigasztalni, hogy most már ki fogunk innen jutni és biztosan előkerülnek a szülei is. Sokan vannak még bent, vagy éppen valami alá beszorulva és vélhetően még több a halott is. Még a gondolattól is kiráz a hideg. Hamarosan pedig már messzebb visz minket Edmund – már ha jól rémlik a neve -, hogy utána a robbanás zaja lengje be a területet. Akaratlanul is eszembe jut a robbanás hangja és erőt kell vennem magamon ismét, hogy ne essek pánikba. Ráérek akkor, ha nem látja senki se. Amikor megszólal, akkor elnevetem magam, majd a mentősre pillantok.
- Ne higgyenek neki, egy fém van a sebében. Orvosra lesz szüksége. – mondom komolyan és a seb irányába is mutatok, amire még időnk se volt legalább a pólóját rányomni, hogy ne kerüljön bele még több kosz. A mentős megrázza a fejét, aki odalép hozzá, hogy megnézze ő is, majd mutatja az utat kifelé. A kisfiút magukkal viszik, ahogyan engem is, hogy a többiek pedig túlélőket és sebesülteket keressenek. Tévések mellett egy nagyobb tömeg is megérkezett, akik vélhetően a szeretteikért aggódnak, mert nem tudták őket elérni, vagy csak kíváncsiak ki tudja.
- Köszönöm, hogy segítet. – pillantok a férfira, mielőtt még a mentőautóba beszállnék. – De egy dolgot ne felejtsen el, hogy magára is vigyázzon, mert míg Ön nem aggódik, addig más megteszi és nem hiszem, hogy fájdalmat akarna okozni neki. – szavaim komolyan csendülnek, hiszen tudom milyen érzés látni mások gyászát, mert úgy tudják meghaltál. Láttam azt, ahogyan édesanyám sírva látogatja meg a síromat. Jasmine Fisher rendőrnő bevetés során elhunyt, valójában pedig ebben a külsőben még mindig él, de nem tudhatnak róla… A mentő autók ajtaja sietve csukódik be, ahogyan elindulnak velünk bevigyenek a kórházba, miközben újabb és újabb mentősök és orvosok érkeznek a helyszínre…

|| Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! Részmeről ez záró lenne, ha már semmi olyat se írsz és ha benne vagy, akkor békésebb körülmények között is összefuthatnánk. edi

 ■ ■credit

avatar
Elit
Tell me your secrets
577
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Edmund H. Rimbaud tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Szer. Szept. 27, 2017 10:36 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Pandora & Edmund

A feleségemben megbízok, meg a szűk kis családomban, de ez ennyi, a többi tényleg nem tartozik senkire. A család nálam szent, Mich is ide tartozott, mégis kikotyogok róla információkat. Ki kell mondanom, mindig ki kell mondanom. Majdnem minden hónapban elmondom valakinek a családból…hiányzik az isten szerelmére! Az meg hogy magamat hibáztatom, vagy valaki mást..az legyen az én gondom.
Részben az én hibám, persze hogy az én hibám, én veszekedtem vele… a másik  meg azé a nőé. Ha másképp alakult volna az az éjszaka, ha a barátom még mindig élne, talán én sem lennék ilyen…karót nyelt az idegenekkel. A családom már megszokta, elviselnek, a többieknek nem kell.
Ahogy a segítség megérkezik, már adom is át a két fontosabb túlélőt, mosollyal az arcomon, persze engem is ellátnak. Főleg most, hogy a hölgy figyelmeztette őket az idegen anyagról, ami a testembe fészkelődött. Ahogy kifelé vesszük az irányt, kamerák kereszttüzébe kerülünk, a TV-sek már itt vannak és adják le folyamatosan a híreket.
Csak adja az ég, hogy Veronique most valami sorozatot nézzen és ne a híreket sasolja. A nő szavait hallva csak bólintok, mert biztos igaza van. De magamért nem fogok aggodalmaskodni, másokért jobban megéri. Igaz…fájdalmat senkinek sem akartam sose okozni, lelki sebeket meg főleg nem, de ezért is voltam világéletemben óvatos ember. Mich halálával ez felerősödött bennem, szóval itt járok most. Őt egy másik mentős kocsi viszi el a gyerekkel, engem egy következő.
De még lekötik előtte a sebet, hogy ennél több minden ne keveredjen bele. Fáj, mert hát fáj, nem tagadom, főleg most, hogy az adrenalin lecsillapodott valamilyen mód. A fickó hangját figyelem, operálni kell a sebből a káros dolgot, ahogy mozogtam, az egyre beljebb mozdult.
Remek… de legalább a jó hír az, hogy nem valami eget rengetően nagy műtétre kell számítanom.
Szedjék ki belőlem, aztán ha bent kell maradnom még egy napot, felhívom Vero-t, ne aggódjon nekem. Bár az is lehet, hogy már látta a híreket, meg telefonálgat és túlaggódja a dolgokat, de akkor nagyon mérges leszek. A fickó tetanuszt ad, igaz előtte érdeklődött allergiáról, de semmim nincs, szóval nyugodtan belém nyomta.
Aztán száguldozhattunk mi is a helyszínre.
Megint a kórház…


// Én is köszönöm és tuti lesz még alkalmunk összefutni. //






One life


avatar
Elit
Tell me your secrets
77
● ● Posztok száma :
Tyler Hoechlin
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Szer. Szept. 27, 2017 8:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1395
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Timothy Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Pént. Okt. 13, 2017 7:22 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Morgana & Timothy

Öltözet

A mai reggelen hamar leléptem otthonról, elköszöntem, mint aki ismét iskola padba ül és szuper jegyeket fog haza vinni. Nem tűnt még fel senkinek sem a dolog, senki sem érdeklődött a jegyeim iránt, vagy hogy mikor lesz szülői és hasonló. Még egy rohadt osztálykirándulást sem kérdezett senki. mindegyik megbízott bennem. Jól esik-e? Egyelőre még igen. Aztán, hogy ahelyett, hogy iskolát látogattam meg, a nő volt az első gondolatom. Az idő szerint még otthon volt. Igyekeztem nem túl feltűnő lenni, mikor felmentem hozzá, meg hogy senki se lásson meg pont itt. A mosolyom megint csak csábító volt, de nem épp a legőszintébb… senki se szokott őszinte válaszokat kapni, akkor a mosolyom miért legyen pont az? A dolgok könnyedén lepörögtek a nővel, hamar elcsábított, a szavaival levett a lábaimról, mindig ez van. Ő irányit, én csak sodródni tudok… mert ez helyes. Én annak vélem, még ha nem is az. És mindenki milyen remek mód beveszi az ősszes szavamat, pedig lassan már én sem tudom, kinek mit állítottam. Lassan már az igazságot is elferdítem, a hazugságot igazsággá préselem és leperegni látom az egész életemet. Miért érzem úgy, hogy ennek sosem lesz vége? És hogy ezzel elindítok egy lavinát? ezzel fogok leginkább beletaposni a bátyám és az én kapcsolatom közé? Ha ez kiderül…mindennek vége. Mindennek!
Nagyjából másfél órát töltöttem az édesnél. Aztán ismét csak felszívódtam, eredményesnek találta a mai napot is, szóval írt pár szépet rólam az ellenőrzőmbe, hogy na mégis, hátha. Meg majd egy telefont is megindít apám felé, hogy merre csábítana el a tudásom miatt. Félek, kifejezetten rettegek a vallomástól. De még nem lehet.
Kíváncsi voltam a legutóbbi támadás látványára. A hírekben olvastam és láttam is, hogy a metrónak az északi, vagy déli részét robbantással szedték szét. Megakartam nézni mennyire igazak, azok a hírek, hogy durva nyomokat hagytak az elkövetők maguk után. Ám én a keletiről fogok érkezni, onnan senki sem gyanítana semmit, hogy hova is készülök. Főleg ha egy zárt területről van szó. A gördeszkám csendesen gurult, én zsebre vágott kézzel álltam rajta, jelenleg nem voltak sokan sehol sem. Az árusok éppen hogy csak tömve voltak, ugyanúgy az éttermeseknél is alig- alig voltak. Reggel ilyenkor ennyien szoktak lenni, ezért is választottam ezt a helyet időeltöltés címen. Ide nem jár a bátyám, sem a barátai, sem a család. Nyugis lesz a mai napom. Begyorsítottam, hogy a helyre érjek, ám a kanyarnál meglepetés várt. Egy rózsaszín hajzuhatag, egy erőteljes bazdmeg és némi cigifüst társaságában estem pofára. Illetve belementem ebbe a lányba, mindketten a földre kerültünk, a deszkám pedig oldalára esett, kerekei forogtak csendesen.  
- Bah. - ültem fel kicsivel később, majd a lányra néztem.
- Legközelebb azért óvatosan vágódj ki a sarkoknál ember. - csesztem le őt hamar, eszembe se jutott a dolog, hogy esetleg ebben én is hibás lennék.



avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
87
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lucky Blue Smith
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Morgane Aya Galland tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Szomb. Okt. 14, 2017 7:08 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tiki && Morgane
Tell me, what do you desire?

Fáj a fejem, túlságosan jól sikerült a tegnap éjszakai buli. Még érzem testemben az alkohol hatását. A vodka és a sör mindig megteszik amire teremtve lettek, mindig elzsibbasztják agysejtjeimet és átlibbentek abba a jóleső kábulásba, ami után csak a józanodás a nehéz. Még mindig Edgard tartja a környéken a legjobb bulit, szerintem nem tudna nekem senki olyat ígérni, hogy kihagyjam. Az ilyen alkalmakkor általában folyik a sör, a vodka, és velem még egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy nem élveztem volna a bulit. Nem terveztem, hogy nála töltöm az egész éjszakát, de végül másképp alakultak a dolgok, és mégiscsak a karjai között ébredtem fel az ágya menedékében. Nincs közöttünk semmi kötöttség, csak arról szól, hogy jól érezzük magunkat együtt, működik a kémia és kibaszott jó a szex. Amúgy is tudom róla, hogy minden nőt megkefélne aki elmegy mellette és egyszerűen képtelen kapcsolatokat kialakítani. Ebben nagyon is hasonlítunk, hiszen én is képtelen vagyok bármilyen kapcsolatot kialakítani. Inkább sodródom az árral, és teljes mértékben kiélvezek minden pillanatot, nem nézek hátra és nem aggódom a jövőm miatt. Le van szarva. Úgy élek ahogy akarok, azt csinálok amit akarok és ezt szeretem, mert ez adja a szabadság érzetét. Engem aztán senki nem fog megfosztani attól amiben hiszek, bármilyen hihetetlen nekem is vannak elveim és nem fogok lejjebb hagyni belőlük. Tökéletes megvagyok egyedül, nincs szükségem senkire, hogy aztán beleszóljon az életembe, és irányítani akarja. Még van körülbelül egy évem a próbaidőmből, ha annak is vége, akkor majd szépen lassan visszaáll minden a régi kerékvágásba. Addig még egy kicsit visszafogom magam – legalábbis látszólag - ,mert ahhoz, baromira nincs kedvem, hogy lecsukjanak. Ruhámon könnyedén fúj keresztül a szél, vékony anyaga csak úgy lobog a szélben. Megszoktam már az emberek kíváncsi tekintetét, általában úgy bámulnak rám, mintha másik bolygóról jöttem volna, pedig nincs bennem semmi különleges, egyszerűen csak utálok mindig ugyanúgy kinézni, utálom a megszokást és igen, szeretek kitűnni a tömegből. Lehet, hogy hihetetlenül hangzik, de néha pontosan a feltűnő külsőmnek köszönhetően tudok észrevétlen maradni. Fura kettősség ez, és igazából csak az értheti, aki benne van. Kezemben a füstölgő cigarettával rohanok le a metró lépcsőjén, egy középkorú nőt véletlenül meglökve. Éppen csak annyira, hogy sűrű bocsánatkérések közepette kihalássza a pénzt a farmernadrágja zsebéből. Csak profin mint mindig, majd mintha mi sem történt volna folytatom az utam.
Gondolatban már otthon vagy a tigrisem társaságában, egy forró fürdő után pedig elnyúlok a kanapémon és AC/DC-t hallgatok. Hallom ahogy a hangos bemondó bejelenti a metró érkezését, megszaporázom a lépteimet, hogy futólépésben tegyem meg a maradék távolságot a peron és a metró között, de a következő pillanatban valaki erőteljesen nekem ütközik, én a lendülettől pedig a földre zuhanok. Szikrázó tekintettel nézek rá a fiatal szöszi srácra. Komolyan valaki hogy képes ennyire figyelmetlenül közlekedni, és még ő az aki megpróbál kioktatni. Még egyszer végigmérem tetőtől talpig, remélem látja a tekintetemben, hogy egyáltalán nem vagyok lenyűgözve tőle.
- Ki a fasznak képzeled te magad? mordulok rá, még mindig a földön ülve. Még az sem igazán zavar, hogy a szoknya teljesen felcsúszott a lábaimon, szabaddá téve azokat.
- Neked kellett volna jobban figyelni, ha már azzal a szarral közlekedsz. még mindig a srácot figyelem, várakozón nyújtom felé a kezem, a legkevesebb az, hogy most szépen felszed a földről, ha már miatta kerültem ide.
- Na mi van? Húzz már fel innen! nem kérem, hanem már szinte követelem, hogy mozduljon meg és ne csak bámuljon.
- Mindig így leveszed a nőket a lábukról?

■ ■ Zene ■ ■remélem kezdetnek jó Smile■ ■credit

avatar
Törvényen kívüliek
Tell me your secrets
35
● ● Posztok száma :
Madeline Rae Mason
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Timothy Meyer tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Vas. Okt. 15, 2017 3:27 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Morgana & Timothy

Öltözet
Ahogy mérgesen felcsattan, én úgy kusshadok. Mint amikor egy farkas, vagy kutya, kimutatja feljebb rendűségét a másiknak és annak be kellene hódolnia neki. Most ezt érzékelem én is. Mindig azt érzem, hogy maradnom kell lent, és tenni azt, amit a másik parancsol… ezért is az azok bajkeverés. Sok cigi, drog, amiből odahaza még senkinem sem tűnt fel semmi. A lány dühös tekintetére nézek, de hamar elkapom a tekintetem róla, lejjebb kalandozok és… amikor meglátom a ruháját, hát inkább felállok, elkapom a kezét és felhúzom a földről. Nem szokásom az ilyesmi, már mint fellökni senkit, ha meg megtörténik sűrű elnézések közepette lépek le a helyről. Most még sem történt ilyesmi. Nem menekültem el, ott maradtam. Passzolom milyen identitás miatt.
- Hát nah… - szólalok meg rövid időn belül, de kérdése miatt visszanézek szemeibe. Miféle kérdés ez egyáltalán…amúgy honnan szalajtották ezt a csajt? Olyan mintha neki még az atyaúristen sem parancsolhatna, mintha…ő lenne mindenek ura, úgy táncolnak az emberek, ahogy ő tapsol. Sajnálom a barátait… már ha akad egy darab is, akkor azt.
- Aham. - forgatom meg szemeimet. - Hát persze. - tekintek vissza a rózsaszín zuhatagra.
- Random nekimegyek minden lánynak, hogy közeli élményben részesítsem. Persze. - vágok vissza egyből, szinte élből támadok, majd mosolygok.
- Te meg mindig így vetődsz az ember „karjaiba”? - kérdeztem vissza. Majd hátrébb léptem, farkasszemet nézve vele, de végül a deszkámért indultam, hogy felvegyem a földről. Letérdeltem a felszerelésem elé, magamhoz ölelve álltam fel. Ahogy felvettem felé fordultam.
- Figyi… Bocsi, hogy feltartottalak, de mennem kell. Remélem nem sérültél meg… - szólaltam meg ismét, majd lejjebb vándorolt a tekintetem. Férfi vagyok, alap dolog nálunk, hogy felmérjük az ellenkező nemhez tartozó egyedeket. De nem ezért vagyok itt, szóval tényleg mennem kellene. Nem mozdultam még sem.
- Még nem igazán láttalak a belvárosban mozogni. - jó persze, nem mindenki ott lézeng, ahol én szoktam, ez természetes. Főleg nem egy időben... én sem szoktam. Csak akkor, ha tudom, hogy milyen időszakonként tudok kint lenni, általában hamar felismernek az emberek, ismernek és pont nem akarom a szokásos kérdéseiket a suli kapcsán. meg hamar leadnák a drótot apám felé, az sem lenne túl kellemes. Az meg kellemetlen lenne, apával egy nagy bulit csapni... szóval kitartok, amíg csak tudok. És kerülöm a felesleges konfliktusokat.


avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
87
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Lucky Blue Smith
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Morgane Aya Galland tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok •• Kedd Okt. 17, 2017 7:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tiki && Morgane
Tell me, what do you desire?

Jobban szét kellett volna nézni, ha már azzal a deszkával közlekedik, különben folyton baleseteket fog okozni. Még szerencséje, hogy nem esett semmi bajom, mert a legapróbb karcolásért is leharapnám a fejét, hogy megtanuljon végre közlekedni, ha ennyi idő nem sikerül. Nem, az meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg én is hibás lennék, mert rohantam a metró fele és nem néztem, hogy merre szaladok. Én nem hibázok, mindenki más körülöttem viszont elég gyakran. Viszont, ha valamilyen oknál kifolyólag gondolataimba beférkőzik a gondolat, hogy én is hibás vagyok, kimondani hangosan soha nem tenném. Nem fogok soha senkitől bocsánatot kérni, tőlem sem kértek soha. Tekintetemmel követem a srác minden mozdulatát és látom a tekintetet amivel végigmér, pillantása elidőzik a lábaimon. Mosoly kúszik az arcomra, szeretem, amikor a férfiak ilyen tekintettel mérnek végig rajtam, ezek a pillantások megunhatatlanok. Elfogadom a felém nyújtott kezet és hagyom, hogy felhúzzon a földről. Félrecsúszott ruhámat megigazítom, majd érdeklődő pillantásokkal ostromlom a szőke fiút. Tetszik nekem, nem mondom, hogy nem. Arcberendezése érdekes és egyedi, amihez igencsak talál a szőke haj. Tetszik, hogy nem fújt visszavonulót a csöppet sem kedves megszólításom miatt, szeretem ha egy férfiben van kurázsi és nem ijed be a saját árnyékától.
- Általában sokkal szerencsésebben vetődök a férfiak karjaiba. Tudod, legtöbbször a férfiak el is kapnak...és alig akarnak elengedni utána. kacsintok rá kihívóan. Általában jók a megérzéseim és pontosan tudom, hogy kivel meddig mehetek el, hol van az a bizonyos határ. Ehhez elég egy sóvárgó pillantás, vagy elismerő tekintet. Nem abból a fából faragtak aki szem előtt téveszti ez előtti álló lehetőségeket. Barátokat, csatlósokat, szeretőket vadászni pedig éppen olyan élvezetes számomra, mint kizsebelni a népet. Mentegetőzésére összevonom a szemöldököm. Ennyi lenne? Ilyen gyorsan képes lenne faképnél hagyni? Remélem nem a nőiességem vagy technikám kopott az elmúlt napok alatt. Bár...a dokinál még mindig tökéletesen működik, úgyhogy biztos nem velem van a baj.
- Jaj...egy kicsit fáj a csuklóm, valószínűleg az eséstől. Látod? Alig tudom mozgatni. lépek közelebb és mutatom neki a kezem, aminek természetesen semmi baja nincs, egy kicsit megnyomódott ugyan az esés miatt, de nem halálos, csak egy kis zsibbadás. De erről neki nem kell tudnia. - Tényleg óvatosabbnak kellene lenned... magamhoz képest a lehető legkedvesebb stílusom veszem elő a tarsolyomból. Megerőltető, de legalább megpróbálom, nem mintha annyira számítana, hiszen nem szándékozom vele sok időt eltölteni, de szükségem van a sikerélményre.
- Persze, hogy nem. Nem szokásom anyuci kedvenceivel tölteni az időmet. Tudod, én a merészebb és extrémebb figurákat kedvelem. mondom neki teljesen őszintén.
- Nem csípem, ha az első rossz szó után az emberek sírva rohannak vissza anyuci szoknyája mellé. Nekitámaszkodom háttal a falnak, de tekintetem nem veszem le a srácról. Jobb lábamat felhúzom, hogy nekitámasszam a falnak, a szoknya anyaga hanyagul csúszik félre ismét a combomon.
- Neved is van gördeszkás srác? kérdezem, miközben előhalászom a cigimet a táskám mélyéből és rágyújtok. A csomagot a szöszi irányába nyújtom.
- Kérsz? nézek rá újból, majd a csomagot visszateszem a táskám rejtekébe, attól függően, hogy mit válaszol. Ha kivett magának egy szálat, akkor az öngyújtómat is felé nyújtom.
- Hova rohantál ennyire? Vár anyuci?

■ ■ Zene ■ ■remélem kezdetnek jó Smile■ ■credit

avatar
Törvényen kívüliek
Tell me your secrets
35
● ● Posztok száma :
Madeline Rae Mason
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Metróhálózatok ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Tell me your secrets

Metróhálózatok
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Pályázatok
» Aktuális pályázatok
» Metróállomás
» Ruházatok részletes leírása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-