Nappali és elõszoba
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:30 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Nappali és elõszoba •• Pént. Szept. 15, 2017 10:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

****
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Pént. Szept. 15, 2017 10:57 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Tipikusan az történik, hogyha valamit tizenegyezerszer átrágtam és ugyanoda jutottam akkor rohanok a nagybátyámékhoz. Megfogadtam, hogyha valami van akkor inkább neki, vagy nekik szólok, mint a saját szüleimnek. Tudom, hogy nem vagyok Rimbaud gyerek, meg lesz nekik szerencsére rajtunk, rajtam kívül egy sajátjuk is. Meg szerencsére egy elég normális nagynénit kaptam szóval, nem panaszkodhatok, hogy esetleg ellenünk fordítaná a nagybátyánkat, mert túlságosan szeretni való. Különben se díszből kapta a kedvenc nagynéni címet. "Nagynéni" te jó ég, mintha harminc év választana el minket egymástól és szegényt túlzottan öregítenem kéne. Jó, igazából eddig szerettem cukkolni, mostanra inkább abba hagytam, mert na. Nekem tényleg feltett szándékom egyszer esetleg ide állítani és azt mondani nekik, hogy "Jó, menjetek! Én majd vigyázok a kicsire." Bár szerintem Linn megelőzne és nagymacskaként védelmezné a kicsit, akárcsak Rollo-t régebben. De hátha egyszer megszán és… Nem, nem fog. Szerintem közölni fogja, hogy szedjem össze magam és tervezzük meg a saját gyerekünket Natalie-val. Amin tuti felkapnám a vizet és egy ideig csak az öcsém létezne, ő meg nem. Ám magamat ismerve úgyis odamennék hozzá és bocsánatot kérnék tőle, amiért már megint sokadjára anyánk természetét erősítve bennem, viselkedtem vele.
Persze még nem haladunk olyan nagyon előre a jövőben, végtére is az embert a döntései határozzák meg. Ettől válik azzá aki. Így még nincs kicsi Vero Rimbaud se, Linn nem fenyegetőzik, Natalie boldog tudatlan, én meg kétségbeesett. Ezért is határoztam el, hogy jövök ide. Az a szerencsém, hogy nem rágom a körmöm, mert most kétségbeesettségemben biztos azt tenném. De nem. Helyette  csak némán idegeskedek, agyalok szép vasárnap nevében. Mert az van. Most pont az, amikor a másik csapat dolgozik az étteremben. Szóval ha a jó és a még jobb között kellett választani, akkor inkább a múlt vasárnapot választottam. Kellett egy kis figyelemelterelés.
Az ajtóhoz érve gondolkodás nélkül megnyomom a csengőt. Egyszer. Kétszer. Harmadjára már a csengőn felejtem az ujjam, arra várva, hogy engedjenek már be. Mit lacafacáznak már? Jó tudom, szólnom kellett volna, hogy jövök meg várjanak és blablabla. De ilyenkor cselekszem, nem pedig gondolkodok. Az túl nagy luxus ezekben a csodás pillanatokban. Jó tudom, lehet, hogy itthon sincsenek. Én meg várok a nagy semmire és kitartóan reklámozom a szellemeknek a csengő hangját. Jó csak próbálom vidítani magam. Jobb belátásra derülni. Ám egyedül már nem megy. Az öngúny se a régi. Amióta Natalie a lakótársam nem megy. Nem tudok túl komolytalan lenni. Attól tartok, hogy elveszítem őt és egy életre kiábrándul belőlem, szóval a lehető legvisszafogottabban viselkedek előtte. Kivéve amikor nem és értékeli a humort vagy annak a valamilyen gyenge változatát.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   csak a névadó miatt van a zene pirulo   
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szomb. Szept. 16, 2017 8:53 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

Alig hallhatóan zene töltötte be a konyhát, ahogyan letelepedtem a pulthoz egy kisebb adag étellel, miközben a skicceimet figyeltem. Valami még hiányzott, de nem jöttem rá, hogy mi. Egyedül azt tudtam, hogy ezeket a vázlatokat így még nem mutathatom meg a mesekönyvhöz, amit szeretnének zárós időn belül kiadni. Hiányzott az óvoda, a gyerekek, a munkatársaim, akik a barátaim is voltak. A kicsik mosolya, bolondozása és jókedve, de be kellett nekem is látni azt, hogy ekkora pocakkal már nem tudok gyerekek után rohangálni, meg eleve nagyon lehajolni se már. Ha valamit leejtettem, akkor is kisebb bűvészmutatvány volt, mire sikerült felvennem. Volt olyan, amikor kisebb bosszankodást követően ott hagytam a földön a leesett tárgyat és meg kellett várnom, mire Edmund hazaér, hogy segítsen felvenni, vagy ha éppen valami beesett az asztalom mögé, akkor se tudtam kihalászni, mert nem tudtam az asztal fölé hajolni eléggé a hasam miatt. Ezért is kötöttem ki most is inkább a konyhapultnál. Itt legalább nyugodtan csemegézhetek is közben.
Nagyon vártam a kicsi érkezését, ahogyan azon is gondolkoztam, hogy felkeresem Lucky-t és a többieket. Bár előbbinél nem kerülhette el a kikerült poszt a figyelmemet, ami még inkább kíváncsibbá tett, hogy ki is lehet az a leányzó. Sok mindent elhiszek, de azt nem, hogy ne őszinte lett volna abban a videóban Lucasnak a pillantása, ahogyan a lányra nézett. Eléggé beszédes volt az a pillantás és őszinte, így talán nem meglepő, hogy még inkább ki az a lány, aki elcsavarta a fejét. Gondolataimból először egy erősebb rúgás szakított ki, mire sietve siklott a kezem a hasamra.
- Már nem kell sok időt várnod kisasszony, és elbűvölhetsz mindenkit még inkább, addig még bírd ki, kérlek. – suttogtam szeretetteljesen, miközben a gondolataim ismét magukkal rántottak. Biztos voltam abban, hogy el lesz kényeztetve és ő lesz a család szemefénye. Edmund is biztosan el fogja kényeztetni, de ott lesz neki még Rollo, Linn és Lucas is, hogy még tovább kényeztessék őt. Anyáról és nagyiról nem is beszélve. Biztosan ők is ki fogják venni a részüket, hiszen mindenki nagyon várta már és pontosan tudja az egész család, hogy nagyon vágytunk már egy babára mire sikerült is. Gyengéden és lassan simogatom a pocakomat. – Lily-Rose… - suttogom a nevét, amikor is egyszer csak megszólal a csengő. Riadtan rezdülök össze és még sikerült a narancslevemet is fellökni, ami részben rám kerül, de még a földre és a rajzaimra is jut belőle. Remek, már csak ez hiányzott. Lassan csúszom le a székről és meg se próbálok kiabálni, hogy „Jövök már, nem kell ráfeküdni a csengőre!”, mert biztosan meg se hallaná az illető, hogy mondok valamit. Lassú „medve csoszogással” sétálok az ajtóhoz, miközben próbálom kicsit eltűntetni a narancslé foltját a felsőmről, nem nagy sikerrel.
- Elsőre is hallottam a csengő…. – kezdek bele, ahogyan kinyitom az ajtót, de befejezni már nem tudom meglepettségemben. Széles mosoly kúszik az arcomra, amikor meglátom Lucast. Nem volt nagy körkülönbség közöttünk, ezért is nem szerettem azt, amikor nagynéninek szólított, hiszen annyira idős nem vagyok. Ő pedig szeretett ezzel cukkolni. Sietve tárom ki a karomat, hogy megöleljem, már amennyire a pocakom engedi. – Szia! – nyomok egy puszit is az arcára, hogy utána ellépjek az útból és beljebb tudjon sétálni. – Jó látni téged, pont ma gondolkoztam, hogy rég láttuk egymást és ideje lenne találkozni. – avatom be, hiszen tényleg megfordult a fejemben, hogy talán beugorhatnánk hozzájuk. Ha tudom, hogy jön, akkor csináltam volna valami süteményt, amivel megkínálhattam volna. – Mi szél fújt erre? Valami baj van? – pillantok rá kérdőn, miközben remélhetőleg a nappali felé vettük az irányt. Edmundnak be kellett mennie valami miatt az étterembe, így ha őt kereste, akkor feleslegesen fáradt ide, de talán én is tudok neki segíteni és beéri velem is.

Remélem jó lesz.  szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Kedd Szept. 19, 2017 9:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Lényegében a helyzet nem is olyan vészes mint lefestem, csak én reagálom túl a dolgokat. Az van, hogy már nem bírom tovább, egyszerűen belefáradtam abba, hogy hallgatok. Csak mégis a lakótársamról van szó, aki nem valaki más, hanem Natalie. Az a Natalie akit szerintem születésem előtt is szerethettem volna ha ez egyáltalán lehetséges, de szerintem nem, így maradjunk a… mindegy.
Hívhattam volna telefonon is a nagybátyám, mert semmi perc alatt el tudtuk volna intézni egy biztató mondd már el neki biztató szöveggel, de valami azt súgta inkább látogassam meg itthon. Elengedem a csengőt. Bizonyára olyan idegesítő lehet, mint majd én leszek hamarosan.
Természetesen meglepődök, amikor nem Ed nyit ajtót, de nekem így is megfelel.
– Szia Vero! – azzal a világ legaranyosabb unokaöcskösének a képét elővéve bújok hozzá, ölelem meg és viszonozom az arcomra kapott üdvözlő puszit. Most nem nénizem le, nem akarom cukkolni őt. Nem szorítom ki belőle a szuszt, csak épp megpróbálom normálisan átölelni, amennyire az ő helyzetében ezt meg tudom tenni. Végül elengedem és ha sikerül akkor beljebb lépek.
– Akkor azt hiszem most az egyszer örülök, hogy nem telefonon kereslek titeket. Hanem eljöttem. –megpróbálok elmosolyodni, már csak azért is, mert tényleg örülök annak, hogy láthatom őt. Biztos hiányoztam neki, mert az tény és való, hogy ő hiányzott nekem. Tipikusan olyan jellem akivel jól ki tudok jönni szóval, az igazán becsületre méltó, hogy a vicceimmel együtt is szeret.
Ismerem már a járást, részben a szokásaikat is ezért se jelentettem be magam, hogy készüljetek fel rám, mert jönni fogok. Nekem a társaságuk kell, nem az elhalmozásuk.
– Nem az északi szél, ez biztos. Így olyan nagyon nagy baj, igazából nincs. – bár ez is csak nézőpont kérdése.
A bizonytalanság egy személy irányába nem baj, csak meglepő. Főleg ha rólam van szó és figyelembe se vesszük a múltbéli eseményeimet.
– Egyedül vagy itthon ugye? – kíváncsiskodom, bár ez túl nyilvánvaló.
Nem tudom, hogy ő mennyit tud. Vagy mennyit látott a neten, esetleg véletlenül rosszul értelmezi a dolgokat vagy sem. Ez ebben a pillanatban még homály, nem igen volt alkalmam Natalie-ról beszélni neki, meg arról mennyit szerencsétlenkedek már.
Aztán bevillan, hogy ő is nőből van. Ezzel egyidejűleg meg az is, amit Ed mondott. Hogy nem mindenki egyforma. Így Vero-t se lehet megkérni, hogy gondolkodjon Natalie fejével, így gyorsan elhessegetem a gondolatot. Tényleg itt volna az idő, hogy a lábaimra álljak és ne hátráljak meg Lee-től.
– Amúgy igaz is, hogy vagy? Nagyon rád ijesztettem? Csak mert nem akartam ám.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:  bocs, ez most ilyen gyengus lett    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Szept. 20, 2017 9:47 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

Ölelését viszonozom, miközben a mosoly továbbra is ott virít az arcomon, hiszen örültem annak, hogy látom őt. Ahogyan az is remek érzés volt, hogy elfogadtak engem, hiszen 10 év hosszú idő és megannyi dolog történhetett volna, de szerencsére semmi baj nem történt. Hirtelen nem értettem, hogy mi szél fújhatta erre felé, de majd megtudom, ha eljött az ideje. Úgy néz ki, hogy mostanában ez lesz divat a családban, hogy váratlanul betoppannak, de nem panaszkodom, hiszen mindig is örülök a társaságnak, akkor meg pláne, ha róluk van szó.
- Igen, jól tetted, hiszen itt mindig örülünk neked, vagy éppen nektek. Egyedül jöttél? – pillantottam ki kicsit a mögüle, mielőtt becsuktam volna magunk mögött az ajtót. Ki tudja, lehet elhozta a legújabb lakótársát bemutatni, vagy azt annyira hívatlanul nem tenné? Mindegy is, akkor se akarnám senki orrára se csukni az ajtót, jobb biztosra menni. Hely van bőven és kíváncsi lennék, hogy ki is az a lány, aki a videón és a bejegyzésekben szerepel több közösségi oldalon is.
Kisebb kuncogás hagyja el a számat, amikor a széllel viccelődik, majd bólintok egyet. – Ennek örülök, hogy nincs semmi komolyabb baj, de gondolom nem is azért jöttél, hogy tejet kérj kölcsön. – fürkészően pillantok rá, ahogyan egyre beljebb sétálunk, majd jelzem neki, hogy nyugodtan helyezze magát kényelembe a nappaliban, ha eddig nem tette volna meg.
- Itt van Henry is. – alig, hogy kimondom a macska nevét, máris felugrik a kanapéra, mire megrázom a fejemet kicsit rosszallóan is, de nem szólok rá, hiszen ő is már családtag. – Ed nincs itthon, ha őt kerested volna. – pillantásom ismételten Lucky-n állapodik meg. – Esetleg tudok én is segíteni valamiben? A lányról lenne szó? – mosolyodom el, hiszen sok mindent látok én is, meg sose voltam az a fajta, aki kerülné a forrókását. Jobbnak láttam előbb feldobni, de mielőtt még leülnék én is kapcsolok, hogy meg se kínáltam semmivel se. Remek házigazda vagyok én is!– Bocsi, kérsz valamit inni vagy süteményt? Talán még van valami dobozos. – avatom be, hiszen mostanában van itthon édesség, mert eléggé édesszájú lettem az elmúlt időben. Főleg az elmúlt pár hétben, de legalább a bizarr kajákat már egészen magam mögött hagytam.
- Jól vagyok és Lily-Rose is, vagyis Lily-Rose Yaelle Rimbaud. Mit gondolsz a névről? – hmm, szerintem ők még nem is tudják, hogy választottunk nevet a kis Törpillának, de legalább kiderül, hogy ő is mit gondol erről a névről. Ha kért valamit, akkor hoztam neki is, ha nem, akkor csak magamnak szereztem innivalót, mielőtt feleltem és leültem volna.  – Kicsit, mert elmerültem a gondolataimban, de semmi extra nem történt, így jár, aki kicsit álmodozik. Majd feltakarítom a kiömlött gyümölcslevet. – rántom meg a vállaimat, hiszen a felsőmet is ki tudom mosni és a vázlataimnak már úgyis mindegy, nem lehet őket megmenteni, majd megrajzolom őket ismételten, hiszen úgyis valami eleve hiányzott róla. Talán most jobban is fog sikerülni, mint elsőre. – És te jól vagy? Milyen az új lakótársad? – pillantok rá kíváncsi szempárral, hiszen tényleg érdekel, közben meg egyik kezem gömbölyded pocakomra siklik.

Nekem tetszett, remélem tetszeni fog.  szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Szept. 20, 2017 11:53 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Nem tudnám mi lenne velem, ha más életet kellene élnem, ha nem lenne ennyire normális Ed meg Vero velünk, akkor én még mindig ott szenvednék a családi házunkban és fortyognék a dühtől. Különben elég idősnek érzem magam ahhoz, hogy külön éljek a családomtól. Ehhez meg nem kell épp azon fáradoznom, hogy házas ember legyek és rögvest tökéletes új családom legyen. A régire ugyanúgy szükségem lesz, akárhogy is tagadom. Amikor elmondja, hogy jól tettem, hogy személyesen jöttem elmosolyodom, mert hogy mindig örülnek nekünk. Nekünk? Úgy tűnik nem én vagyok az egyetlen akire mostanában ráfér a segítségük.
– Egyedül vagyok. Ma nem akartam nagy problémát okozni nektek. Csak néhány perc és… – belegondolva, hogy néhány perc alatt el lehetne intézni ezt az egészet, megállok a beszédben egy pillanatra. Mert nem néhány perces, hanem eléggé sok megfontolást követel.
– Nyugalom, nem. Most teljesen másról van szó. – elvigyorodok és próbálok valósággal pozitívan állni a dolgokhoz. Belegondolva, hogy mennyi mindenen kellett keresztül mennünk. Mondhatni majdnem együtt nőttünk fel.
Tagadhatatlan, hogy ő a legjobb nagynéni a világon! Persze bizonyára versenyezhetne másokkal, lehet, nem nyerne, de nekünk akkor is ő a legeslegjobb és csak ez számít. Mert lehetne teljesen a mostani énje ellentéte. Gonosz, szószátyár aki rögvest mindent beköpne a szüleimnek, de nem ilyen és ettől olyan megnyugtató a társaságában lenni. Maximum Ed-nek tudná elújságolni, hogy képzeld ezt meg azt tudtam meg és a nagybátyám rávágná, ezt ő már régen tudja. De örülne annak, hogy esetleg a feleségének is elmondtam, mert ez azt jelentené, megbízom mindkettőjükben. Csak a nagybátyámmal többet találkozok, az meg igazából az én hibám, mert napi szinten beállíthatnék ide, csak na. Az hogy nézne már ki? Leülök. Aztán a szavaira hirtelen felkapom a fejem. Nem a macska miatt és nem is amiatt, mert a nagybátyám nincs itthon, hanem az utolsó kérdésén.
– Nem, vagyis de. Csak még mindig nem vagyok biztos abban, hogy tényleg az lenne a leghelyesebb amit tenni készülök. Túl sok hülyeséget csináltam, az ami a neten is fent van semmi a valósághoz képest. – megpróbálok enyhén elmosolyodni. Tiszta égő lesz, neki is megmagyarázni a dolgokat úgy, hogy képben legyen. Ám ez cseppet se okoz gondot, neki legalább el tudom még azt is mondani, hogy miként alakultak a dolgok a testvéreimmel. Mert a nagybátyámnak nem tudtam semmi biztosat mondani.
– Mivel ma több mint valószínű, hogy el kell fuvaroznom az egyik haveromat, jó lesz nekem az amit te is iszol. – válaszolok, bár kétlem, hogy valami alkoholossal akart volna megkínálni, kávét épp nem akartam kérni tőle, mert azt ittam otthon és amúgy se akarom megkívántatni vele, szóval tényleg beérem azzal amit ő választ.
– Azt, hogy ha törik ha szakad nekem vagy kicsi Vero vagy Rosie Rimbaud lesz. Bár most már inkább Rosie, az olyan aranyos név hozzá. Meg a Yaelle is, ha még szerethetőbb lesz akkor tuti Roselle-nek fogom hívni. – elgondolkodok, jó persze tudom, hogy nem lenne szabad így játszadoznom a neveivel és nem azon gondolkodni vajon miként fogom becézni ha lesz neki normális neve is.
– Uhm bocs, ha gondolod elintézhetem én is. Ha már miattam kaptál frászt és plusz munkát. – jó tudom vigyázhattam volna jobban is. De nem gondolkodtam, így persze, hogy szívbajt hoztam szegényre.
– A helyzethez képest azt hiszem elég jól. A családom fele haragszik rám, a másik negyede azt hiszi minden a lakótársam miatt van. Holott tudhatnák, hogy több mint két és fél hónapot egyedül tengődtem és csak azután jött a képbe ő. De nem, mert ők mondják az övékét. Amúgy… Nem tudom mit mondjak. Igazából nem tudok vele élni úgy ahogy most, azért mert szeretem. Csak ő ezt még nem tudja. Elég régóta el kellene mondanom neki, ám nem megy. Van ami sokkal nehezebb annál, mint ahogy én azt elgondolom. Fejben a dolgok valahogy mindig jobban elsülnek, mint a valóságban. Jó persze, eddig szerintem tízszer lett volna lehetőségem arra, hogy elmondjam neki mi a helyzet, de mind a tíz alkalomkor megpróbáltam humorba csomagolni az egészet. Hogy véletlenül se vegye komolyan, mert csak elvicceljük a dolgokat és hasonló.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   pirulo :    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Szept. 20, 2017 2:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

- Nagy problémát okozni? – kérdezek vissza meglepetten, miközben jobb oldalt a fülem mögé simítok egy-két kósza hajtincset. – Mikor is okoznál nekünk nagy problémát? Mindig örülünk, ha jössz és segítünk is, ha tudunk, így ne beszélj csacsiságot. – dorgálom meg hozzám méltóan inkább cukin, mintsem lekapjam mind a 10 körméről. Szerintem sose tettem még olyat, hogy igazán szigorúan szóltam volna hozzá, vagy éppen bármelyikükhöz. Ahhoz túlzottan is szeretem őket, meg arra ott van az édesanyjuk vagy éppen Edmund. Abban meg biztos, hogy nem pár percről van szó, így inkább figyelmen kívül hagytam ezt a megjegyzését.
Szeretek Lucassal beszélgetni, hiszen van humora, ahogyan komolyan is el lehet vele beszélgetni. Sose hittem volna azt, hogy egyszer ekkora családom lesz, hiszen egykoron mennyire szerettem volna testvért, de nem lett sose. Aztán jött Edmund és felforgatta az életemet, de jó értelemben. Szerencsésnek érzem magam, még akkor is, ha nem volt mindig minden egyes napunk könnyű, de megérte a küzdelmet, hogy kitartottunk egymás mellett. Most pedig hamarosan még egy családtaggal bővülni fogunk. De nem csak Edmundot kaptam az élettől, hanem a családját is, vagyis az unokaöccseit és az unokahúgát is, akik idővel az én rokonaim is lettek és náluk jobbat nem is kívánhatnék. Büszke vagyok rájuk és igazán remek emberekké cseperedtek fel, vagy fognak. Efelől kétségem sincs. Részese lenni ennek a családnak igazán remek érzés.
Elmosolyodom azon, amit mond, hiszen ismerős érzés. Én se tudtam egykoron, hogy ez helyes-e, vagy éppen lehet-e ennek jó vége, amikor először felkeltette a figyelmemet Edmund. Gyerek voltam, tele megannyi kétellyel, hiszen sok mindent nem tudtam még, vagy éppen ott voltak az intő és féltve őrző szavak, amiket a szüleimtől kaptam, de az egyik legjobb dolog az életemben annak köszönhető, hogy végül hallgattam a szívemre. Annak köszönhetően lehetek most itt és vagyok igazán boldog. – Nem mindig tudjuk, hogy mi a helyes vagy éppen mit kéne tennünk, vagy olykor őrültségnek gondoljuk azt, ami valójában nem is az. – kezdek bele, miközben őt nézem barátságos mosollyal az arcomon. – De talán nem is kell tudnunk mindig azt, hogy minek mi lesz a következménye, olykor csak hagyni kell, hogy a szívünk vezessen minket. – tudom-tudom, ez most biztosan giccsesen hangzik, de akkor is ez az igazság. Néha nem kell érveket felsorolni valami mellett, vagy éppen ellen. Egyszerűen csak meg kell ragadni a pillanatot, mielőtt már túl késő lesz. Olykor nem árt meghallani a szívdallamát se, mert sokszor igazán jó dolgok születhetnek belőle.
- Rendben, akkor egy pillanat. – siettem ki a konyhába, már amennyire egy cammogó kisebb medve képes sietni. Töltöttem neki is őszibarackitalt, majd azzal tértem vissza a szobába. Odaadtam neki a poharat, hogy utána helyet foglaljak a kanapén. Nem sokkal később már Henry meg is jelent ismét, hogy az ölembe fúrja magát, már amennyire tudja a pocakomtól, és alig hallhatóan dorombolni kezdett.
Amikor belendül a nevekkel, akkor szélesebb lesz a mosolyom és apró kuncogás is elhagyja az ajkaimat. – Hmm, látom már vannak ötleteid és igazán aranyos becézés lenne a részére. És valóban szép név, pár napja döntöttük el mi is a nevét Edmunddal, ha már annyira szégyellős volt a kisasszony, hogy sokáig nem mutatta meg magát. – teszem hozzá, hiszen sokan faggattak már nevek miatt, hogy mit adunk neki és társai, de addig nem is nagyon ötleteltünk, amíg nem tudtuk a nemét. Néha egy-egy név felmerült, de aztán el is veszett a feledés homályában egészen addig a napig, amikor már tudtuk, hogy kislány nevet kell keresnünk és ki nem találtuk a különlegesen csendülő nevét.
- Hagyd csak, elszaladni nem fog és nem is azért vagy itt, hogy befogjalak a házimunkába. – legyintettem egy aprót, majd kortyoltam párat az italomból, miközben hallgattam őt. Olykor alig észrevehetően legalább bólintottam, hogy figyelek rá, de nem akartam félbe se szakítani. Halovány mosoly azért még így is megjelenik az arcomon, amikor legalább kimondja, hogy szereti azt a lányt, aki a videón van. Ez is haladás, hogy erre már ő is rájött. A férfiaknál ez néha sokkal lassabban történik meg, mint a nőknél. Kicsit közelebb csúszom a kanapén és barátságosan meg fogom a kezét.
- A család már csak ilyen, ha valamit a fejükbe vesznek, akkor nehéz eltéríteni őket. Nekem negyed akkora van, mint neked, de attól még jól tudom. Ugyanakkor azt is tudom, ha talán megismernék a lányt, akkor lehet másképpen gondolnák. – dobok fel egy javaslatot. Tudom, hogy nem lehet egyszerű neki, majd a következő pillanatban Henryt kapom el, amikor a kanapén akarja hirtelen élesíteni a körmeit. Sok mindent lehet, de azt már én se engedem neki. – De mielőtt ezt véghez vinnéd, azelőtt neked kell bevallanod az érzéseidet. Biztosan nem lehet egyszerű, de az a videó eléggé beszédes, ahogyan egymásra néztek… - nehezen tudom elhinni, hogy nem tűnt fel neki, mert nem csak ő pillant úgy a lányra, hanem fordítva is igaz. – Úgy tartják, hogy a szerelem nem kérdezi, hogy most alkalmas-e az idő vagy nem, egyszerűen csak betoppan, hogy felforgasson mindent. Elbújhatsz, elviccelheted, de csak bánni fogod, ha hagyod kicsússzanni a kezeid közül. Van kedvenc helyetek? Ha igen, akkor hívd el oda és mond el neki őszintén, hogy mit érzel, hiszen az őszinteségnél kevesebb jobb dolog létezik. Hidd el, hogy vélhetően ő is hasonlóan őrlődik, mint te. Igaz, én csak egy videóra építek, személyesen még nem láttam, de akkor is ezt gondolom. Csak míg némelyik lány a kezébe veszi az irányítást, addig némelyik inkább megmarad a hagyományoknál és abban reménykedik, hogy a fiú is észre fogja őt venni és megteszi az első lépést. Ijesztő, de ha minden könnyű lenne, akkor miként is becsülnénk meg a jó dolgokat az életben?

 szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Kedd Szept. 26, 2017 9:00 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Szeretek velük beszélni, úgy értem a nagynénémmel és a nagybátyámmal, ők együtt megállíthatatlanok, persze külön-külön is erősek. Vagy legalábbis szerintem. Hogy ők miként vélekednek, az megint más. De szerintem az köztudott tény, hogy rájuk felnézek, a szüleimre meg nem. Ők sokkal megértőbbek – vagy legalábbis valamilyen szinten azok a szüleinkhez képest – emellett két srácot és egy lányt is elviselnek, ami nagy szó. Ha mindhárman itt lennénk, egyszerre velük. Nem lenne nagy káosz, megpróbálnék visszafogottabban viselkedni, már amennyire tőlem kitelik. Azon agyalni, hogy milyen módon lehet minket egyszerre elviselni. Főleg akkor ha a kis Roselle is megszületik és neki pont aludnia kellene, miközben mi nagyban osszuk az észt Vero és Ed előtt. Bár mostanában nem akarom nagyon elbotránkoztatni őket. Hiszen hamarosan saját gyerekük lesz, nem gondolhatnak arra mi lesz akkor ha felnő és olyan lesz, mint mi. Úgy értem idejekorán el akar költözni tőlük, mint ahogy én tettem a szüleimmel, a testvéreimmel. De azt szerintem még Vero is látja, hogy valamilyen szinten ez jót tett nekem. Most vére látom, hogy anyának és apának mennyit kell dolgoznia ahhoz, el tudjanak látni minket, intézzék a költségeket, mindemellett zsebpénzt is adjanak. Tudom, hogy otthon maradhattam volna csak mindemellett még dolgoznék is és beszállhattam volna a költségekbe, mert biztos nem halok bele. Ám nekem a testvéreim, a szüleim szemében rossz döntést kellett hoznom. De nem bántam meg, egyre biztosabb vagyok abban, hogyha visszacsinálhatnám ezt az egészet, akkor hagynám a dolgokat így történni. Már Natalie közelsége miatt is megérte, mert ha nem költözök el otthonról és nem lesz szükségem lakótársra, akkor nem tartanánk ott ahol most tartunk. A nagy sehol. Mert bár szeretem, még mindig nem jöttem rá vajon mikor és hogy mondjam el neki.
– Szeretnéd ha felsorolnám, hogy szerintem mikor nehezítettem meg az életeteket? – felvonom a szemöldököm, majd mintegy a kihívást elfogadva megpróbálom felidézni a közös emlékeinket.
– Ha a legelején kezdem, akkor mit szólsz a tíz éves énemhez, aki folyton a nyakadba ugrott és ha ölelkezni kellett, akkor mindkettőtök nyakát szorosan magamhoz öleltem? Mert visszagondolva az nem lehetett olyan kellemes, mint ahogyan én el voltam tőle ragadtatva. Vagy amikor kiengedtem a nagyszüleim kanáriát és hiába próbáltátok hívogatni Ed-el nem történt semmi? Hanem simán elrepült és másikat kellett venni? Csak a turpisság kiderült és magadra vállaltad? Mert szegényt nagyon megsajnáltad, hogy be van zárva és ki akartad engedni egy kicsit? Vagy amikor nagyon fáradtak voltatok és én elaludtam a kocsitokban útközben és úgy kellett becipelni a házunkba szó szerint, mert nem akartatok felébreszteni? – így hirtelenjében régről ennyi jutott az eszembe, ami egyaránt volt kellemes és kellemetlen élmény is. Mert ezekre még emlékszem, halványan ugyan, de igen. Persze nem emlékszem minden egyes mondatukra, lehetetlenség volna. Csak néhány filmkocka ugrik be s, pereg le, de annyi. Elmosolyodom ugyan, mindazon amit mond, hogy hagynom kéne a szívem vezessen egy kicsit és ne töprengjek a következményeken. De ettől függetlenül a következmények mindig aggasztani fognak egészen addig amíg elég bátorságot nem veszek magamon és véghez nem viszem a céljaimat. Vagy jelen esetben életem egyik legnagyobb őrültségét. Ennek fényében azonban még mindig jobban élnék őszinteségben Natalie mellett, mintsem hazugságban, hogy csak lakótársként tekintek rá. Hiszen szeretem. Idejét se tudom már mióta. Csak mindig elbújtam más lányok mögé, akik cseppet se hasonlítottak rá. Minden bizonnyal ezért olyan szimpatikus még most is, annyi év eltelte után. Mert benne nem látom ugyanazokat a hibákat, amiket másban szerencsém volt megtalálni.
– A szívem hozzá vezet, csak… Azt hiszem ha róla van szó, akkor nagyon gyáva vagyok. Hernyó módjára bebábozódok és a csoda pillangó nem fog előbújni, mert attól tart, hogy ennél már csak rosszabb lesz. Még nekem is meg kell látnom a saját tükörképemet a tó tükrében, hogy észhez térjek, azt hiszem. – jó persze tudom, elmentem La Fontaine stílusába az erdő állataival példákat felhozni, de jobban nem tudtam volna elmondani neki ezt. Különben is, ha már itt tartunk, az emberek ugyanolyan csodálatraméltó teremtmények, mint a pillangók. Ahogy a pillangó nem látja a szárnyait úgy az emberek se látják a saját arcukat – kivéve ha tükör elé állnak – nem tudhatják, hogy milyen szépek a maguk módján. Így persze, hogy nincs senkinek se sok önbizalma, kivéve ha esetleg az öcsémről van szó, ő külön kategória. Rollo anélkül is tudja, hogy szép ha tükörbe néz, mert az a gyerek rengeteget edz, emellett tehetséges is, szóval tényleg le a kalappal előtte.
– Köszi. – vigyorodom el még jobban, amikor visszajön a konyhából az őszibaracklével teli pohárral. Megkóstolom.
– Ha megszületik igyekszem olyankor beállítani amikor Linn esetleg nem sajátítja ki magának a lányotokat. Te szerencsédre nem láttad, hogy miként dédelgeti Rollo-t, de én igen. Kész rémálom, el se kell venni olyankor tőle a gyereket, a végén lehet, hogy megmar, mint egy anyafarkas. – mindezt persze csak tréfából mondtam, el is nevettem a végére.
– Jó, csak viccelek, de tény, hogy nagyon szereti ő is a kicsiket. Szóval biztos jelentkezni fog, hogy vigyázni akar majd Roselle-re. Kivéve ha valami más szóba nem kerül és elfoglalt lesz. – ezt ugyan mondjuk kétlem, de Linn esetében bármi lehetséges. Tényleg bármi.
– De tényleg megcsinálom én. A végén még Ed morogni fog, hogy nem szégyellem magam itt vagyok és blablabla. – továbbra is csak tréfálok, nem akarom nagyon kikészíteni szegényt, ezért próbálok inkább mosolyt csalni az arcára, mintsem méregtől teli könnyeket a szemére.
Ámbár amikor beszélni kezd, többek között a családommal való kapcsolatomról, illetve az érzésekről, meg hogy vannak olyan lányok akik tisztelik a hagyományokat és azt remélik a fiú észreveszi őket s, előbb lép… Nem tudom megállni, hogy ne nézzek rá hálásan. Számomra az is elég lett volna ha ő és Ed is itt van nekem. De a jelek szerint mindketten más formában ugyanarra biztatnak.
– Egy ideje mindenhol összefutunk, ám szerintem a legemlékezetesebbé a Louvre üvegpiramisa mellett tehetném. Amikor esetleg felkapcsolják a világítást és bevilágítja az egész éjszakai teret a fény. Az elég sokkoló látvány lehet és a maga módján hihetetlen is, hogy pont akkor jut eszembe elmondani neki szeretem. – persze tudom, hogy ezt így elgondolni szép, de megint más véghez is vinni. Először is hogy a csudába veszem őt rá szürkületkor arra elmenjünk otthonról, pont oda? Nagyon ügyesen, de ez még számomra is rejtély.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   pirulo :    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Szept. 27, 2017 5:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

Mindig is örültem annak, ha itt vannak, hiszen ez valamilyen szinte az ő otthonuk is volt. Nem számított, hogy csak beugrottak köszönni, segítséget kértek, netán csak arra volt szükségük, hogy valaki meghallgassa őket, vagy csak egyszerűen menedékre vágytak, akkor itt megtalálhatták azt. Legalábbis nagyon reméltem azt, hogy így van. Szeretnék hinni abban, hogy szeretnek itt lenni, vagyis az ahogyan fordulnak felénk és beszélnek ezt sugallja, ezért pedig hálás vagyok. Mindig is nagycsaládra vágytam és meg is kaptam a férjem lévén. Nem csak remek férjet a sorstól, hanem igazán nagyszerű személyeket az életembe, akiket könnyedén zártam a szívembe és szeretném azt hinni, hogy ez sose fog megváltozni. Fontosak számomra és vélhetően, ha valamelyikük nem nézne felénk hosszabb ideje, akkor aggódni is kezdenék, hogy mi történhetett és biztosan én keresném őket. A nyakukra se szeretnék járni és nem is kellett soha, hiszen jöttek ők maguktól, aminek köszönhetően rengeteg vidám percet is töltöttünk együtt.
Meglepetten nézek rá, amikor felteszi a kérdést, de időm sincs felelni, illetve az arckifejezése eléggé beszédes, hogy bármit is mondanék, akkor is fel fogja sorolni azokat az eseményeket, egy részét biztosan, amikről ő azt hiszi, hogy bosszúságot okozott nekünk. Kezem gyengéden siklik a pocakomra, hogy kicsit simogassam, mintha csak a lányomat szeretgessem, míg Lucast hallgatom. Ahogyan pedig egyre inkább belendül, úgy lesz egyre szélesebb a mosolyom, hiszen jól emlékszem azokra a pillanatokra, amiket mesélt. Meg egyébként is, majd ő is meg fog tapasztalni vélhetően egy-két dolgot ezekből, amikor a kishercegnő már nagyobb lesz, mert remélni tudom, hogy jól ki fognak ők is jönni, mint ahogyan mi is egészen hamar megtaláltunk a közös hangot. Abból kiindulva, hogy Lucasnak is mennyire szokott örülni, amikor megsimogatja a pocakomat. Nem hiszem, hogy lennének itt gondok, ha majd kibújik, hogy mindenkit elkápráztasson majd a kíváncsi szempárral és tündéri mosolyával.
- Hmm, lehet nem volt túlzottan kellemes, amikor összekoccantak a fejek, de attól még igazán édes volt és remek érzés volt, hogy ennyire örülsz nekünk. Így hidd el, hogy nem úgy tekintek erre a pillanata, mintha rossz lett volna, inkább édes volt és igazán cuki volt az akkori Lucas. – szólalok meg végül én is, amikor a végére ért a mondandójának, hogy másik megvilágításba helyezzem. – Nos, az tényleg nem volt kiskaland, de legalább rövid időre volt egy kis titkunk, ugyanakkor biztos vagyok, hogy fordított helyzetben te is ezt tetted volna. Nem azért engedted ki, hogy elszökjön, hanem azért, hogy repülhessen. Jót akartál tenni, így azt se mondanám, hogy azzal olyan nagy gondot szakítottál a nyakamba. Magamra vállaltam, mert így láttam helyesnek és megértettem azt, hogy miért tehetted. Mindenki hibázik, csak olykor látni kell azt is, hogy mi vezette a másikat a hibázáshoz és máris képes vagy másképpen tekinteni arra a kicsit kínos pillanatra, amikor részben kiderül az igazság. – közben pedig a kezem a végig a pocakomon pihent, de szerencsére most olyan volt, mintha aludna a kisasszony, hogy ha majd felébred, akkor kezdjen igazán bele a mozgásba, mint aki már most úgy érzi, hogy kicsi a hely számára. Pedig ezt nehezen tudom elhinni elnézve a pocakom nagyságát. – Melyik gyerek nem alszik be? Sőt, volt olyan, amikor engem is úgy hozott be Ed, mert elaludtam és nem akart felébreszteni. Ezek nem gondot jelentő pillanatok, hanem a maguk módján édesek és közelebb hozzák az embereket. – emelem a pillantásomat a hasamról ismét rá, miközben a mosoly ott bujkál az arcomon. Mindig is okos fiú volt Lucas, így bíztam abban, hogy érteni fogja azt, hogy mire akarok célozni és mit gondolok ezekről a pillanatokról. Biztosan lenne olyan pillanat, amit inkább nem emlegetnék fel, de attól még a legtöbb boldog volt, édes és olyan, aminek köszönhetően még közelebb kerültünk egymáshoz. Talán részben az ilyen pillanatoknak is köszönhető az, hogy ennyire jóban vagyunk és tudja azt is, hogy bármikor számíthat rám, mert meghallgatom és segítek neki. Számomra pedig ez a fontos, hogy bízik bennem és elfogadott, mint a nagynénje.
Hamarosan pedig már teljesen más vizekre evezünk és szóba került a videón látott lány is. Natalie, ha jól rémlik. Gyönyörű vöröslő hajkoronával, csillogó szempárral és mosollyal, amivel képes volt Lucky szívébe szép lassan bejutnia. Szerelem sose kéri az engedélyünket, csak megtörténik. Néha elég egy pillantás, egy szó, hogy a szerelem csírája elültetődjön és utána szép lassan a maga ütemében kihajtson, hogy egy napon ráébredhessünk arra, hogy nincs menekvés, mert valaki elrabolta a szívünket. A bennünk növekvő „virágokat”, vagyis érzéseket pedig csak egyedül akkor vagyunk képesek megtartani és megőrizni, ha a másik fél segít benne, akinek köszönhetően megszülettek, elkezdett kihajtani.
- Hmm, a gyávaság mindenkiben ott lappang, ahogyan olykor csak állunk a tükör előtt és próbáljuk megpillantani a szárnyainkat, amik vezethetnek, amik kifejezik azt, amit érzünk és cselekednek helyettünk is. – kezdek bele kicsit megfontolva a szavakat, hiszen pontosan tudom, hogy honnan vette azt, amit mondott. Ugyanakkor hiába tudjuk olykor, hogy mit kellene mondani vagy tenni, mert az se mindegy, hogy miként adjuk elő. A szavainkat olykor ahhoz kell igazítanunk, akivel beszélünk. – Tudod, hogy először én se hittem el, hogy Edmundot tényleg érdekelhetem, vagy az, amit érzek valódi lehet? Ő már részbe érett férfi volt, én pedig gyerek. A gyomromban ezernyi pillangó képes volt életre kelni, amikor láttam őt, amikor pedig beszélt, akkor olykor elveszítettem a fonalat, mert annyira megbabonázott, hogy képtelen voltam minden szavát hallani. – nevetem el magam, majd megrázom kicsit a fejemet. – Sose egyszerű a szerelem, de pont ettől még szebb és még csodálatosabb dolgokra képes. Olykor csak ezt kell meghallani – teszem a kezemet oda, ahol a szívem van. – mert valójában a szárnyaink részben itt rejtőznek, nem pedig itt. – bököm a fejemre, hiszen szeretünk ésszel gondolkozni, ésszerűen cselekedni, de néha a szárnyainkat máshol leljük meg és ha meghalljuk a szívünk valódi dobolását, ami akár lehet a szárnyak verdesése is, akkor leszünk igazán bátrak, akkor megkapjuk azt az erőt, hogy megtegyük az első lépést. Az első lépést, mi néha legijesztőbb és legfélelmetesebb dolog, de amikor viszonzásra lel, akkor rájövünk arra, hogy szinte nem is volt nagydolog, mert az utána ránk törő boldogság minden aggodalmat képes elsöpörni.
- Ezt majd észben tartom, de azért létezik más anyafarkas is ezen a vidéken. – játékosan csendül a hangom, mert én csak örülni fogok, ha ennyire szeretni és „elkényeztetik”, majd őt. De azért lesz beleszólásom nekem is, mert eleinte biztosan sokkal több időt fog velem tölteni a lányom, mint bárki mással, mert óvni és szeretni fogom. Meg azt se szeretném, ha valakitől valamit elkapna majd, amíg nem erősödik kicsit. Meg egyébként is, eleinte inkább aludni fog vagy enni, így nagyon babusgatni se lehet majd, de majd eldől, hogy miként is fogja felforgatni a Törpilla a családot és a megszokott „rituálékat”.
- Mi pedig örömmel fogunk látni mindenkit, amikor csak lehetséges. – hangom megnyugtatóan csendül, hiszen senki elől se akarom elzárni a lányunkat, de azért be kell látniuk majd mindegyiküknek, hogy eleinte főként a szüleire lesz szüksége, majd ahogyan a hónapok telnek, úgy tud majd egyre több időt akár velük is tölteni.
- Miből gondolod, hogy megtudná? Meg ha morgós medve lenne, akkor az az én gondom és hidd el, már egészen jól megtanultam kezelni az olyan napjait is. – mosolyom széles, a szemeim csillognak a boldogságtól, hiszen 10 év egészen hosszú idő, ami nem volt mindig vidám, de mégse cserélném el egyetlen egy percét se a saját kis „tündérmesémnek”.
Csendesen hallgatom az ötletét és a mosolyt le se lehetne vakarni az arcomból, hiszen gyönyörű az a hely. Sok gyönyörű hely van Párizsban, de talán az az egyik legszebb.
- Hmm, nekem igazán tetszik az ötlet. Az a hely csodálatos tud lenni kivilágítva és kicsit kevesebb is az ember ott már esténként. Szerintem tökéletes lenne és biztos vagyok abban, hogy neki is tetszene. – még akkor is, ha nem igazán ismerem a lányt, de melyik lány ne szeretné a hasonló helyeket? Főleg, hogy este kicsit még romantikus hatása is van véleményem szerint. – Néha nem kell mindent eltervezni, csak sodródj az árral és hagyd, hogy felszínre kerülhessen az, amit a szíved súg. -

 szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Pént. Szept. 29, 2017 11:42 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Kíváncsi voltam rá az első pillanattól fogva amikor a nagybátyám hivatalosan is bemutatta a barátnőjét. Akkor nem gondolkodtam ennyire éretten, nem is igazán akartam. Egyszerre volt számomra fontos a játék és a tanulás is, de már kezdtem cikinek érezni a fogócskát és a bújócskát. Aztán jött a kidobós. Próbáltam rávenni az öcsémet, hogy játszunk ilyet, de míg én vigyázni próbáltam rá, addig ő olyan határozottan talált el, mintha az életéért küzdene. Jó imád versenyezni. Ki nem? Ez már akkor is meglátszott benne, hogy nem akar gyenge lenni. Be akarja bizonyítani, hogy… ööö mit is akar bebizonyítani? Így is úgy is a kisöcsém lesz. A kis. Szóval közben hiába nő fel, a szemeimben úgyis ő marad a kisebb. Most lehet, hogy felnőttem, nem az az első rögvest esetleg kártyázni hívjam Vero-t, majd rendszerint kikapjak vagy ő kapjon ki. Attól függ kinek milyen lapokat osztott a Sors, tehát akkoriban ő vagy én. Mostanra már nem vagyok kártya mániás, kinőttem belőle. Ez persze nem jelenti azt, hogyha rá akarnak venni játsszam akkor nemet mondok és hátat fordítva keresek egy jobb és értelmesebb elfoglaltságot.
Nem lettem komor, sőt szerintem már sikerült azt is megtanulnom, hogy mikor szabad vicceket csempészni egy-egy beszélgetésbe. A túlzott szókimondás meg csak vitákhoz vezet, tehát jobb kétszer meggondolni, hogy az ember fia kinek mit mond. Nem féltem a titkaimat Ed és Vero elől, tehát nem ez a gondom. Hanem inkább az, hogy vigyáznom kell mi az amit úgymond feldolgozok másoknak. Hogy a nem tetszésemet meg kell tartanom magamban és csak akkor beszélni ha esetleg értelmeset tudok közölni azzal az illetőnek. Vagy ha nem is értelmeset, akkor legalább egy biztató szót, amiből látszik, hogy hallgatok és figyelek ám mindenre. Kivéve ha nem vagyok elhavazva és ki se látszom a szívem hangától teli gondolatokkal, amiket az eszemnek sajnos végig kell hallgatnia, mert mást úgyse tehet.
– Azt elhiszem, mindig úgy kellett könyörögni a szüleinknek, hogy meglátogathassunk titeket. Rendszerint mindig hétvégén tört ránk, leginkább rám a roham, hogy hozzátok jöjjünk. Anya meg csitítgatott, hogy majd a következő hétvégén, mert elfoglaltak vagytok és már nem emlékszem a többire. De az is szent, hogy hétvégénként miattam voltunk itt. Na jó nem mindig! A születésnapotokra például mindenki gondolkodás nélkül készült szóval abba nagyon sokat nem kellett szerencsére beleszólnom. Ám annak is határozottan örültem amikor ti jöttetek át hozzánk. Olyankor azt hittem, hogy valamitől gondolatolvasók vagytok és megérzitek mikor van szükségem rátok, mert már nem bírom a szüleimet. Emlékszem, hogy mennyit morogtam, mert mindig nekem kellett elugrani a közeli boltba és venni valamit amivel megkínálhatunk titeket. De igazából nem azért morogtam olyankor, mert jöttetek, hanem azért mert mindig nekem kellett ott hagyni a ti társaságotokat. – jó sajnos a morgásaimat ő is látta, nem tehetek róla, nagyon rosszul esett, hogy engem küldenek el. Amikor ott lett volna… Nem, sajnos Linn-t nem lehetett elküldeni mert anya kiválasztottja volt, Rollo meg túl kicsi, így persze, hogy a szendvicsgyerek vagyis én megyek. Ez nem zavar, most legalábbis nem zavar. Nem élek velük. Szerencsétlenségükre.
– Szerintem annál az esetnél igazából nem is gondolkodtam. De nem tudom megmondani, hogy akkor mi vezérelt. Mi vett rá arra, hogy kiengedjem a házi kedvencüket. Ám azt szentül tudom, én voltam a leghálásabb gyerek a világon, egy darabig. Szerintem a nagyszüleim rájöttek, hogy én voltam nem te, mert ki kellett ennem a kelbimbót is a levesből, amit megjegyzem akkoriban elátkoztam, most meg nem. – magyarázok, ebből jól látszik, hogy mennyit változtam azóta. Még az étkezési stílusom, a kedvenc ételeim többsége is megvalózott. Na jó, van ami nem. Az köztudott tény, hogy a kelbimbót például az Elhagyott játékok miatt nem szerettem. Mert azt láttam, hogy szegény Teddy utálja és ha egy rajzfilmben ezt látom, akkor persze biztos nagyon igaz lehet. De amúgy nem. Egyes dolgok lehet, hogy igazak, de ez inkább csak a gyerekek szerint lehet így, mert ha tetszik ha nem, amióta étterme van a nagybátyámnak azóta másképp tekintek az ételekre. Bár leginkább a hozzávalókra, ebből is kiemelném a zöldségeket. Mert nem minden zöldség különösen rossz ízű, hiába ez a megérzésünk.
– Rendben, értem én. Csak ezek miatt néha bűntudatom volt, most persze látom, hogy az zavart, miért nem vállalom a felelősséget a tetteim miatt. De most már szerencsére nem rejtőzök el a gondjaim elől. Úgy értem nagyon sokáig. – mert egyszer mindenkimmel szembe kell néznem. Nem csak velük, mert reményeim szerint nekik nem ártottam olyan nagyot, hogy önálló lettem, sokkal inkább a Morneault klán tagjai miatt aggódok.
Imádom ahogy beszél, amikor az ő példájukat is felhozza. Máris barátságosabbnak képzelem ezt az egész helyzetet. Hiszen látszik rajta, hogy megért. Jó, nőből van, a nők úgy hiszik mindenre tudják a választ, míg mi férfiak csak ámulunk, hogy mennyi mindenről mennyi véleményük és elképzelésük van. Aminek a fele elképzelés igazából a tömör igazságot rejti, mert jól képzelegnek. Vagy nevezzük a nevén a beteget: megérzés. Az ősidőktől fogva nekik csak erre volt szükségük, míg a férfiak teljesen elvoltak a vadászattal, hódítással és minden egyébbel ami érdekelte őket.
– Igazából azt sajnálom, hogy nincs középút. – egy pillanatra elhúzom a számat, majd elmosolyodok, mert nem áll szándékomban itt búslakodni. Nincs is miért.
– De tudom, hogy tennem kell valamit. Azt már Ed-től is hallottam, hogy sokáig nem húzhatom a dolgot, mert minden egyes eltelt idővel csak rosszabb és nehezebb lesz. Mondjuk máig képes voltam hezitálni, de most már hiszek abban, hogy esetleg megéri kockáztatni. Ha meg balul sülnének el a dolgok, szerintem megint nálatok kötnék ki és egy darabig haza se akarnék menni. – csak tréfálkozok a végét el is nevetem. Azért attól, hogy esetleg kikosaraznak, nem hiszem, hogy náluk kötnék ki. El tudnám szerintem a tényt a szobámban is viselni, nem kell ahhoz eljönnöm esetleg Natalie közeléből. Megölelem, vagy legalábbis próbálkozok.
– Szerencsére. A lényeg, hogy legyen kis ügyes meg egészséges és ne legyen olyan a természete mint az enyém. Úgy értem makacs, akkor is amikor nem kellene. De ti fogjátok nevelni, szóval én majd csak kíváncsian fogom figyelni. – meg néha amikor szükséges lesz akkor vigyázni rá, de ezt persze nem teszem hozzá. Ez alap. Hiszen ők is kihúztak néha a csávából, úgy majd visszaadhatom, ha nem is nekik, legalább a gyereküknek. Akit már most imádok szóval ez kész röhej lesz. Aztán elengedem.
– Hmmm… – nem ennyi a válasz arra, hogy miből tudná meg a nagybátyám itt jártam náluk és nem voltam képes segíteni a feleségének rendet rakni s, neki kellett összeszednie amit esetleg Vero már nem tudott elintézni. Előhúztam a zsebemből a mobilomat és vigyorogva meglóbáltam, mintha csokis muffin lenne.
– Innen? Melyik hangulatot választod? Nosztalgikus mit tudom én mi, csodás, aranyos… ez a szívesen fogadott izé tetszik. De nem vagyunk őrültek se szóval… Vagy ott van még az Instagram is. Tehát semmi perc alatt közzé tehetem, hogy nálatok vagyok. – csak tréfálkozok továbbra is. Mert jobban áll neki ha mosolyog, mintsem azon töprengjen, hogy mennyi fejfájást tudok egyszerre okozni.
Aztán persze visszaterelődik a téma Natalie-ra és rám, meg hogy esetleg hol kellene erősnek lennem és bevallani neki, mi az amit valójában érzek iránta. Már most nehéz. Ezt persze közöltem már a nagybátyámmal is, de elhatároztam, hogy lépek valamit. Így nem hátrálhatok meg. Semmi értelme. Ami meg a tervezés részét illeti, tudom, hogy nem tudok neki virágot venni, ha közvetlen a közelembe van, akkor meg pláne nem, mert csak felkelteném az érdeklődését és azt hinné valaki másé akkor meg biztos, hogy kellemetlenül érezné magát. Tehát valami más egyéb apróságra kell gondolnom. Mit tudom én…
– Ezért is gondoltam előbb erre, mintsem a Szajna partjára vagy egy parkra, esetleg valamelyik kávézóba. Azok a helyek is romantikusak lennének csak ahogy észrevetted van ahol túl sok az ember vagy nincs semmi különleges benne. Ám az üvegpiramis… Az látványos is lehet, meg hihetetlen, hogy nekem pont ott jut eszembe szint vallani előtte.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   pirulo :    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Kedd Okt. 03, 2017 8:43 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

Mosolyogva hallgatom a nosztalgikus pillanatokat, hiszen én is jól emlékszem mindenre ilyen téren. Talán túlzottan is, de ezt sose bántam. Mindig szerettem visszagondolni arra, hogy milyen is volt a kezdet és hova is jutottunk az elmúlt 10 év alatt. Egykoron mennyire rettegtem, hogy vajon el fog-e fogadni az a család, vagy nem, hiszen egy család általában összetartó és meg tudja az emberek helyzetét is nehezíteni, de szerencsére nem volt semmi baj és könnyedén sikerült beilleszkednem, elfogadtak és szerettek. Én pedig mindig szívesen mentem hozzájuk. Sőt, néha én kérdeztem meg a férjemet, vagyis akkor még csak a páromat, hogy menjünk és látogassuk meg a „kicsiket”. Pedig hozzám képest nem igazán voltak kicsik, hiszen nem sokkal vagyok idősebb náluk. Sokan olykor furán pillantanak ránk a korkülönbség miatt, de engem sose zavart és úgy érzem, hogy az a dolog sose lenne képes éket verni közénk. Sőt, mindenegyes nap hálás vagyok azért, hogy ő a férjem és nem pedig valaki más. Szerencsés vagyok, ezt pedig sose fogom elfelejteni.
- Igen, határozottan emlékszem ezekre is. Igazán remek pillanatok voltak, amikor együtt volt a család és mindenki jól érezte magát. A sok nevetésre, kártyázásra vagy éppen társasra, amikre úgy kellett rávenni a nagyokat, hogy ők is csatlakozzanak hozzánk. Már akkor is igazán elbűvölő voltál Lucas és talpraesett. – mosolyodom el, ahogyan visszaemlékszem én is a dolgokra. Tényleg örülök annak, hogy egykoron is ennyire könnyedén megtaláltuk a közös hangot és ez mostanra se változott. Jó látni azt, hogy nem csak a férjemhez, a nagybátyához, hanem hozzám is szívesen fordul, ha van valami. Vagy éppen szeret itt lenni, velem beszélgetni. Ez pedig sokat jelent számomra, hiszen úgy érzem ettől még inkább, hogy van helyem ebben a családban és mindig is lesz.
Elnevetem arra, hogy amit mond és kicsit még meg is rázom a fejemet. – Nagyszülők már csak ilyenek. Sok mindent tudnak, de akkor se árulnák el. Inkább csak ráveszik az embert, hogy egyen meg valamit. – mosolyodom el, hiszen emlékszem arra is, amikor Sayfi tett hasonlót. A világért se árulta volna el, hogy tudja azt, hogy elkövettem valamit, helyette inkább mást eszelt ki. Szép lassan pedig ő egyszerre lett a nagymamám és a legjobb barátom is, hiszen nagyrészt ő nevelt fel, mert a szüleim elfoglaltak voltak. Sok mindent megtanultam tőle, ahogyan az őszinteségemet is szerintem tőle örököltem főként, ahogyan a szókimondásomat is, hiszen ami a szívemen, az a számon is.
- Gyerek voltál még, akkoriban teljesen mást jelent a felelősségvállalása. Emiatt sose voltál rossz ember, vagy tekintettem rád másképpen. Héé, a gyerekeknek amúgy se azzal kellene foglalkoznia, hogy miként eméssze őket a bűntudat, hanem élvezni a gyerekkort, játszani, barátkozni, mielőtt még a felnőttkor beköszöntene és annak minden egyes nehézsége. – gyerekekkel foglalkozom már régóta, hiszen óvónő vagyok, most pedig kicsit hiányzik is a munkám, de azt is tudom, hogy mire észbe kapnék, addigra majd már a saját lányom után fogok futkosni, neki a bibijeit puszilni, vagy éppen könnyeit letörölni, karjaimba vonni óvóan és védelmezően.
- Középút? – gondolkozom el azon, amit mond, majd kérdőn pillantok rá ismét. – Mert szerinted a jelenlegi helyzetben mit rejtene a középút? – kíváncsiskodom kicsit, hiszen én már beszéltem eleget, felhoztam a saját példánkat is, így tényleg érdekelt, hogy szerinte, ha létezne átmenet, akkor az milyen is lenne.
- Ezek szerint meghallgattad már a másik fél véleményét is a témában. Ha így van, akkor mi tart még vissza? Az, hogy mi lesz akkor, ha ő nem viszonozza az érzéseidet, vagy ha nem tudod kinyögni, amit gondolsz és érzel? Esetleg felsülsz előtte? – kérdések tömkelege hagyja el az ajkaimat, hogy utána egy kisebb sóhaj is kiszökjön ajkaim között. Kezem hasamra siklik és egy pillanatra elgondolkozom. – Tudod, igazán édes tud lenni, amikor egy férfi zavarba jön, másrészt meg a nőknek eléggé jó a megérzésük, így ha túlzottan hebegsz-habogsz, akkor lehet még be is segítene abban, hogy mit szeretnél mondani. – kuncogom el magam, hiszen nem egyszer esik meg, hogy az emberek kisegítik ilyen téren magukat, de amennyire fél tőle. Mondjuk azt, hogy igazán édes. Vajon Edmund is ennyit hezitált mielőtt odaállt volna elém, vagy ő egyből belevágott, hogy lesz, ami lesz? Hmm, ezt szerintem majd meg is kérdezem tőle, mert szerintem még sose tettem, de most igazán kíváncsi vagyok. – Ne aggódj minden rendben lesz és itt bármikor szívesen látunk. – teszem hozzá azért a biztonság kedvéért, de nem hiszem, hogy bármi gond lenne és menedéket akarna keresni majd máshol.
- Szerintem a makacsság Rimbaud vonás, hiszen Edmund is olykor eléggé az tud lenni, de ha makacs is lesz és olyan elszánt, mint ti vagytok, akkor is szeretni fogom és csodálatos lesz. – lehet nem jó dolog mindig minden helyzetben a makacsság, de azért nem árt, ha az is örököl a kisasszony és nem fogja beadni a derekát mindenkinek, vagy minden helyzetben.
- Igaz is, miként felejthettem el azt, hogy mai világban, ami nincs kint a facebookon vagy az instagramon az meg se történt. – nevetem el magam, hiszen nem gondolom komolyan azt, amit mondok. Én is néha rakok ki képeket, de szerintem feleannyira se vagyok aktív, mint a többség a mai világban. Én nem ebben a világban nőttem fel, én még a kertben játszottam, társasoztunk, kártyáztunk és nem a gép előtt ültünk hosszabb ideig.
Utána pedig ismét róluk beszélünk, arról, hogy mit is kellene tennie, vagy miként szeretné kivitelezni. Mosoly pedig továbbra is ott bujkál az arcomon és olykor egy aprót bólintok, ahogyan mesél. – Tudod, szerintem bárhol is tennéd fel a kérdést, vagyis inkább vallanád be az érzéseidet, akkor is a nyakadba ugrana és mindig emlékeznétek rá. Te azért, hogy mennyit izgultál, közben pedig minden mennyire egyszerű volt. Ő pedig azért, mert megtettétek az első közös lépést. – íriszeimben pedig továbbra is ott csillog a boldogság, hiszen én is sok mindenre emlékszem, ahogyan arra is, hogy milyen érzés volt az a pillanat, amikor Edmund elárulta az érzéseit. Régen történt, de még mindig elevenen él bennem. – És mikor szeretnéd meglépni? Pár napon belül vagy inkább heteket vársz még? – kíváncsiskodom kicsit.

szeretgetesi ■ ■ credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Csüt. Okt. 05, 2017 11:10 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Nem változtatnék meg semmit sem a történeteken, kezdve attól, hogy tíz évvel ezelőtt megismerhettük Vero-t át egészen a sületlenségeimen, amin szegényeket átvittem. Száz év múlva sem fogom ezt kitörölni a családi kódexünkből, már ha lenne egy olyan személy, aki mindent feljegyezne, az én nevem mellett biztos első helyen szerepelne az őrülten makacs jelző. Na jó, nem kell ilyesmire gondolni, csak ahogy Vero is mondja, tényleg nagyon...talpra esett voltam, már akkor is. Képtelen voltam elviselni olyasmit, ami az elveimmel és elvárásaimmal ellentétes, ezért is próbáltam csak egy kicsit is mindent elviselhetővé tenni. Mert valljuk be, ha nem lábatlankodom már akkor annyit, mindenki az elmegyógyintézetbe került volna valami elmebaj miatt, amit nem tudott megfelelően levezetni a stressz miatt. Amiatt a stressz miatt amit általában én generálok és fokozok annak érdekében, hogy az illető kiadja magából a felesleges gőzt. Idegesítem őket, néha szándékosan, néha nem, ez a véremben van. De inkább tényleg mindenki velem veszekedjen, mintsem egymással, mert én lehet, hogy fapofával elviselek dolgokat, azonban a családom többi tagja egymásnak annyira nem. Vegyük példának anya és Roland esetét. Ha a felnőtt parancsol valamit a gyerekének, akkor persze, hogy a gyerek nem szívesen teszi meg, mert nem érzi úgy, hogy szépen kérnék rá és van választási lehetősége, ezért megpróbál lázadni. Csak sajnos néha nem tud, ezért rendszerint feleslegesen rövid ideig megbántottnak érzi magát. Az ilyen helyzetekre voltam ott én. Addig veszekedtem anyával amíg bírtuk szusszal és ő ideiglenesen megnyugodott, mostanáig. Egészen pontosan addig amíg el nem jöttem otthonról. Most nincs ott az a biztonságos közeg ami nem vezeti tovább az áramot. De néha a többieknek is meg kell tanulnia milyen lehet ha megrázza őket a magas feszültség, nem?
– Néha visszasírom azt a jóval gondtalanabb Lucas-t. Neki csak a pofonok miatt kellett aggódnia, amit kaphat a nagy szája miatt. – ez persze nem azt jelenti, hogy megint szívesen lennék kisgyerek, szó sincs erről. Csak gyereknek és fiatal felnőttnek lenni két külön fogalom és mi lesz majd még ezután! Bonyodalom felsőfokon. Mi más?
– Igen, a szülők valamivel rendesebb ám furfangosabb verziója. Látszik rajtuk a tapasztalat és az, hogy egyedi módon tudják kezelni a helyzetet. De folyton fel akarnak hizlalni, nem a hogylétemről érdeklődnek először, hanem hogy eszek-e valamit. Igazából szeretem őket így, Kicsi mamát és Cat mamát is. – remélhetőleg Vero tudja, hogy a 'kicsi' jelző az a Morneault nagyit tükrözi, és nem a termete miatt kapta, hanem azért mert… igazából lövésem sincs, már nem emlékszem rá, csak azt tudom, hogy évek óta így hívom, nem pedig a nevén. A vicc ebben az, hogy a Kicsi tata elnevezést meg a Rimbaud nagyapa kapta, szóval semmi logika nincs. Csak annyi, hogy gyerek voltam és nagyon aranyos amikor ezeket a neveket kitaláltam nekik, mert azóta mindenki röhög ha meghallja, hogy szólítom őket, kivéve azokat akik már hozzá nem szoktak.
– Középút, igen. Amikor a szívem súg egyet és az eszem nem akar ellent mondani neki vagy felsorakoztatni mindazon érveket miért ne kellene úgy tenni a dolgokat ahogy. – próbálom elmagyarázni neki, hogy számomra ebben a pillanatban mit is jelenthet a középút szó. Bonyolult, tudom. De ahhoz, hogy minden összhangban legyen, oda valóban kockáztatnom kéne.
– A jelenlegi helyzetben csak azt tudom, hogy egyenesnek kellene lennem. Tényleg odaállni elé és valamilyen módon előadni neki a helyzetet. – amilyen okos vagyok, tuti fix hogy értelmetlenül elmagyarázom szegény Lee-nek a dolgokat. De ha nem is gondolok ilyesmire, ilyen negatív dolgokra, akkor is biztos elbaltázok valamit, rendszerint a baj a hátam mögött van, hacsak nem én hozom magammal. Ez már csak nézőpont kérdése.
– Úgy összességében minden, illetve az is, hogy teljesen tisztában van azzal, hány és milyen barátnőim voltak. Azok meg egyáltalán nem hasonlítottak rá ezért kételkedni fog. Hogy hazudok, mert nem is a hozzá hasonlóakat szeretem és igazából nem tudom miket mondhatna még. De a lényeg, hogy nem hinne nekem. Az a legrosszabb, nem tudja még, hogy csak azért nem hasonlított rá egy barátnőm se, mert nem akartam őt pótolni mással. Bár ebben csak az a jó, hogy nem tudja azt mondani egy régi barátnőmet keresem esetleg pont benne, akitől még nem tudtam elszakadni esetleg. Vagy akármi ilyesmi, ami bennetek ilyenkor megfogalmazódhat, az ilyen esetekben. Jó persze te kivétel vagy de… a nőkre értettem. – ezzel semmi rosszat nem akartam mondani, hiszen vélhetőleg ő is kételkedhetett abban, hogy Ed tényleg őt szereti, de mostanra már szerintem teljesen biztos lehet benne. Az azelőtti bizonytalanságra, kételkedésre értem. Ami mindenkiben megfogalmazódhat, ha komolyan, teljes szívéből szeret valakit. A megjegyzésén elnevetem magam. Nem áll szándékomban hebegni-habogni Natalie előtt, ám minden megtörténhet. Tényleg. Mit tudom én, elvesztem a fonalat, totálisan.
– Próbálok derűlátó lenni. – ebben is, meg abban, hogy nyugodt tudjak lenni esetleg otthon ha balul sülnének el a dolgok. Mert mindenre fel kell készülni.
– Hát, nem próbállak meg erről az észrevételedről lebeszélni, mert lehet van benne valami. Amikor anya mérgelődve kérdezni szokta, hogy honnan örököltem én ezt a konokságot, mindig egyszerű választ adok neki, tőle, mert apától biztos nem. – apa ugyanis csendes, ám szigorú a maga érdekes módján, főleg akkor ha anya nyomást gyakorol rá és ösztönzi.
– Nyugi, csak vicceltem. Talán majd legközelebb. Most elméletileg nem is itt vagyok. – azzal elvigyorodtam és zsebre vágtam a mobilomat. Jó tény, hogy azt mondtam máshová megyek, de Lee csak nem akarhat oda utánam jönni. Nem akarhatja leellenőrizni, hogy tényleg azt teszem amit mondok neki, ugye?
– Az biztos. Talán öt nap múlva, amikor újra szabad leszek és nem kell az étterembe sietnem. Úgy értem az ötödik nap el is mondanám neki. Heteket képtelen volnék várni, mert akkor megint visszaesnék ugyanide. Hogy nem kellene megtennem, mert… és ide képzeld el az összes létező kifogást. Az a néhány nap, az pont elég. Ha dolgozom, akkor kevesebbet agyalok ilyesmin. Ezért attól a néhány naptól annyira nem félek, mint kellene. De szólni fogok, ha van valami változás nektek. Több mint valószínű ti előbb kaptok ilyesmiről hírt, mint a szüleim vagy a testvéreim. Ők maximum akkor ha ráveszem magam és szólok vagy ott a Facebook-Instagram páros. – de szerintem inkább az előbbi lesz, mert így is rosszul áll a szénám, ha nem tőlem tudják akkor lángokban fog égni a testvéri kapcsolatunk egymással örökre.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   pirulo :    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szomb. Okt. 07, 2017 9:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

- Amikor gyerekek vagyunk, akkor felnőttek akarunk lenni, amikor pedig fordul a kocka, akkor meg inkább lennénk gyerekek. – mosolyodom el, hiszen ez tényleg így van. Ahogyan egyre nagyobbak leszünk, úgy telepszik a vállainkra is egyre nagyobb teher és felelősség is. Ugyanakkor attól még, hogy felnövünk, nem jelenti azt, hogy a gyermeki énünket el kell veszíteni. A kettő együtt is remekül meg tud férni.
- A mamák már csak ilyenek, de szerintem ők tényleg jóval másabbak, mint a szülők. Valahogy a kisugárzásuk is. Én imádtam Sayfi mamával lenni, de engem szinte ő nevelt fel, mert anyáék elfoglaltak voltak. És ne is mond. Most meg, hogy kismama vagyok, még inkább jön az, hogy de egyek még. Jelenleg kettő helyett kell ennem és társai. – nevetem el magam, mert az én nagymamám is olyan, mint az övéké, de imádom. Ő egyszerre a nagymamám és a legjobb barátom is, illetve az a személy, akinek sokat köszönhetek. Az ő érdeme az, hogy ilyenné cseperedtem fel; anyáékat se tudnám sose hibáztatni azért, mert kevesebb idejük volt rám, de attól még ez az igazság. Ő az én szupernagyim, akire bármikor számíthatok.
- Ritka az, amikor a szív és az ész egyetért, de ha túl gyakori lenne, akkor hol lenne a bátorság, a kockázat és társai? Elhiszem, hogy középútra vágysz, de néha pont, hogy nem lehet se azt, se a könnyebb utat választani. Néha csak le kell győznünk saját magunkat is, hogy valamit nyerhessünk, hogy a vágyaink, álmaink teljesülhessen, mint most is. – próbálom meg kifejteni kicsit másképpen, hogy mire is gondolok. Sok minden történt az elmúlt 10 évben is, ahogyan semmi se olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik olykor, hiszen sok esetben mélyen legbelül ádázcsatákat vívunk saját magunkkal és néha ezek a csaták sokkal nehezebbek, jobban megviselik az embert, mint bármelyik másik.
- Nos, ha már ezt tudod, akkor már egészen jól állsz. – hiszen azért ezt beismerni se lehetett könnyű. Legalábbis azok alapján, amiket eddig hallottam, viszont ez már csak félsiker véleményem szerint. Akkor lesz teljes, ha majd ki is mondja a dolgokat, de szerintem nincs miért aggódnia. Van egy olyan sejtésem, hogy a leányzó hasonlóan érez, mint ő. Úgy tartják, hogy a nők megérzik az ilyet, akkor meg?
- Nem lehet, hogy kicsit túlbonyolítod? – vonom fel kérdőn a szemöldökömet, miközben kicsit hátra dőlök a kanapén és a hasamat simogatom közben, hogy a kisasszony is érezze a szeretetemet és egy percre se gondolja azt, hogy róla elfeledkeztem volna. – Tény, hogy mi nők is szeretünk komplikálni, de téged hallva a férfiakat se kell félteni. – nem bántóan csendül a hangom, inkább játékosan. – Nos, talán olykor megfordulnak hasonlóak a fejünkben, ahogyan szerintem a tiétekben is, hogy esetleg valami előző pasit keresünk bennetek, vagy csak túl kell szárnyaltotok azokat. Egy dologról viszont elfeledkezel, hogy a nők remekül tudnak olvasni a pillantásból. Nem véletlenül mondják, hogy a szem a lélek tükre. Ahogyan majd ránézel, ő tudni fogja, hogy őszintén mondod azt, amit, még ha az esze esetleg elsőre mást is súgna, de ahogyan neked meg kellett küzdened saját magaddal, úgy talán neki is meg kell, hiszen az ész és a szív sokszor harcban áll egymással. – Jól ismeri már a velem szemben ülő fiút, így nem nézem ki a lányból, hogy sokáig képes lenne hinni annak, hogy csak viccből mondana ilyet Lucky, még ha az esze nem is akarja egyből elfogadni, a szíve úgyis meg fogja súgni. Az pedig, hogy nem hasonlít korábbi barátnőkre az szerintem egyáltalán nem baj, hiszen az ideálok szerint meg lehet próbálni élni, de ha úgyis eljön az igazi, akkor mindent felrúghat és eléri azt, hogy ne kelljen egy szőke cicababa, vagy egy fekete ördög és társai. Csak ő és senki más ne létezzen az illető számára.
- Legyél is az, mert semmi okod lógatni az orrodat és mélabúsnak lenni. Minden rendben lesz. – mosolyodom el ismét biztatóan, hiszen ismer már annyira, hogy őszintén kimondom azt, amit gondolok, így ez most sincsen másképpen.
Mosoly pedig szélesebbre kúszik az arcomon, ahogyan egyetért velem, hogy ez tényleg családi vonás lehet, ami olykor nem baj, de néha kicsit talán bosszantó is tud lenni. Főleg, ha túlzásba esik valaki a makacsságával.
- Akkor elméletileg hol is kéne lenned? – pillantok rá kérdőn, hiszen azért nekem se ártana tudni, hogy akkor pontosan, ha valaki kérdezné, akkor merre is található meg az úriember. Remélem, hogy nem suliból lógott, mert akkor én billentem fenéken a kisasszonnyal egyetemben.
- Én drukkolok neked és mindenképpen jelezz, ha van valami fejlemény. Tényleg ne izgulj, minden a lehető legnagyobb rendben lesz. – ültem kicsit közelebb hozzá és megfogtam barátilag a kezét. – Ezek szerint, akkor Ed éttermében dolgozol már te is? Mit fogsz ott csinálni? Csak, hogy tudjam, ha netán valamikor betévednék oda, akkor még egy ismerős arcot kereshetek ott. És legalább összezavarhatok másokat, hogy kit is jöttem meglátogatni. – vágok angyali arcot, miközben a szavak játékosan csendülnek.

 szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Hétf. Okt. 09, 2017 12:40 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Igaza van, még most is magam elé tudom képzelni a gyerekkori énemet aki négy évesen szabadulni akar az óvodától, mert ő is elég nagynak hiszi magát az iskolához. Aztán persze a hat éves is, aki tudja, hogy az öccsének szüksége van rá, de az lesz a legjobb ha végre iskolás lesz. Különben nem kellett nagyon félteni őt se. Kicsi ügyes volt, feltalálta magát. Most meg. Nem azt mondom, hogy vissza akarok menni az óvodába! Isten őrizz! Sose akarnám ugyanazt az időszakot átélni, simán csak a gondtalannak tűnő élet az ami vonzani tudna. Amikor nem magamnak kell gondoskodnom magamról, hanem mondjuk a szüleimet érné az a megtiszteltetés, hogy intézkedjenek helyettem.
Ebben a percben azonban nem zavar annyira, hogy felnőtt vagyok. Sőt inkább felnőtt legyek, mint bármi más. Most már észre tudom venni az előnyeit, hogy nem kell zsebpénzért könyörögnöm ha valamit meglátok, megtetszik és meg akarnám venni, mert meg is fogom venni, ha arról van szó. Az elején persze egy csomó értelmetlenségre költöttem el, amire igazából nem is lett volna szükségem, de mára már megtanultam kezelni a helyzetet, a pénzemet. Simán csak ehhez is fel kellett nőnöm, mint minden máshoz. Ám van amit még mindig gyermeki könnyedséggel kezelek, elviccelek dolgokat, de sose azért teszem, mert nem tudnék normálisan gondolkodni és így oldok meg nehéz helyzeteket. Ugyan! Oldani próbálom az amúgy is siralmas helyzeteket. Van aki meg se próbálja, vagy még inkább feszélyezi a helyzetet, rá tesz még egy lapáttal. Elidegenítve ezzel mindenféle békés pillanatot. Az ilyesmit nem szeretem, ezen próbálok mindig ha lehet javítani. Pontosabban mindig ez a szándék vezérel. Hogy mi sül ki belőle az jó kérdés. Egészen határozottan a személytől függ, akivel éppen beszélnem kell vagy valahogy rendbe tenni a kialakult helyzetet. Vero-val szeretek beszélni, vele mindig hamar egy hullám hosszra kerülök és amúgy is nagyon imádni való, értékeli a vicceimet, nem sértődik meg ha lenagynénizem. Jó most nem heccelem őt ilyesmivel, mert… Nem és kész. Legalábbis még egy ideig biztosan nem. Jobb is ha a nagyszülőkre térünk. Amikor a mondandója végén nevet, nem tudom megállni, hogy ne tegyek én is így. Azt mondják, hogy az ásítás és a nevetés ragályos.
– Na igen. Ne aggódj amiatt, hogy elhízol és hasonlók. Szerintem pikk-pakk leadod azokat a plusz kilókat. Szóval amikor rád erőltetik akkor egyél. A nagyszülők elől úgy se tudunk elmenekülni, pláne ha ez a rögeszméjük. – viccelődök. Mert tényleg nem kell a plusz kilók miatt esetleg aggódnia, a családjába tudtom szerint nincsenek túlsúlyosak, tehát szülés után se lesznek gondok. De szerintem nem nekem kell felvázolnom neki, hogy normális az alakja ne essen kétségbe és társai, mert ott van minderre a nagybátyám, aki közölje vele úgy szereti ahogy van, mit tudom én kismamaként is szép és hasonlók. Ha ezeket én mondanám neki biztos szembe röhög. Bár talán elhinné ha Ed is mondta volna már neki, hogy nem csak a megnyugtatás kedvéért teszi, mert tényleg így van. Na mindegy. Mégse látom értelmét ilyesmivel hízelegni neki.
– Ez igaz. Elveszítené az értékét mindaz amiért küzdök, ha azon a középúton mindent megkapnék. – túl könnyedén venném akkor a dolgokat, nem értékelném mindazt amit kapok és nem akarnám megtartani. Nem lelnék benne akkora örömöt. Nem látnám benne a jót. Nem venném észre, hogy mennyi mindent kellett átélnem ahhoz, hogy odáig jussak amit például elértem és miken kellett átmennem. Tehát nem is baj, ha a dolgok nem úgy alakulnak ahogyan azt én szeretném, vagy előre megtervezem, elképzelem. Kellenek azok a bizonyos meglepetések. Hogy úgy értékelhessem a dolgokat ahogyan annak rendje és módja. Hogy megbecsülhessem, mindazt amim van. Tehát ha mindez a könnyebbik úton, azon a bizonyos középúton működne, akkor én is másmilyen lennék. Sokkal elviselhetetlenebb. Azt meg lássuk be, nem akarom. Csak egy mosollyal reagálok arra a kijelentésére, hogy az, hogy elfogadom az érzéseimet és mindezt el kellene mondanom az illetékesnek, azzal már elég jól állok. Ez az elméleti része pusztán. A gyakorlati… Na az még hátra van. Figyelem ahogy hátra dől az ágyon, jóllehet van abban valami amit mond. Hiszen a nagyon egyszerű dolgokat is túlbonyolítom, főleg ha olyan hangulatom van.
– Lehetséges. Talán azért van mert nem hiszek az egyszerű a nagyszerű dolgokban. Mert van, hogy az ember nem éri be az egyszerűvel, a szemét nem csaphatja be. – van aki a látszólag tökéleteset szereti, akiben nem tudna hibát kapni ha a szemével keresné akkor se. De ez nem elég. A szemem lehet, hogy olykor becsaphat, szépnek láthatja azt ami másnak nem az. Ám ez az ami emberé tesz. A látásmódom. Hogy eltér az ízlésem másokétól. Hogy mindent alaposabban megfigyelek. Túl sokat mérlegelek. Ám általában mindig minden káoszhoz vezet. Amit meg kellene tanulnom végre uralni. Akkor bizonyára most nem is lennék itt, hanem valahol máshol. Bár továbbra is vigyorogva nézek rá. Nem lehet mellette sokáig szomorkodni. Szerencsére.
– Az étteremben. Úgy értem oda ugrottam be elvileg besegíteni. Tudod esküvő miegymás, jól jön a plusz ember és ilyen érdekes kifogások. Amúgy nyugi, nincs ilyesmi. Legalábbis ma nincs. – ha lenne akkor tényleg ott lennék és besegítenék, hogy mindenki láthassa mennyire lelkes vagyok és hasonlók. Hogy nem csak megjátszom ezt, mert tényleg így van. Azzal, hogy megfogta a kezem, még inkább biztosabb lettem abban, hogy ő tényleg őszintén támogat. Nem mintha ezt nem tudnám, csak néha sokszor az ilyen apróságok is sokat segítenek az ilyesmi megerősítésében például.
– Köszönöm. Amúgy igen, már én is. Tudod először csak azért kezdtem ezt el, mert valahogy vissza akartam adni Ed-nek a kölcsönt, de aztán egyre inkább megszerettem és ott ragadtam az étteremben. Nem pincér, hála a jó égnek! A konyhán vagyok, még az edények mosogatásával bíbelődök, de már besegítek ha zöldséget kell pucolni vagy akármi más, amivel segíthetek. Szóval ha jössz, odabent a konyhában biztos, hogy megtalálsz. Kivéve ha épp a raktárhelyiségbe tartózkodok és útba vagyok a konyhába. Vagy szabadnapom van.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   pirulo :    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Hétf. Okt. 09, 2017 11:08 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

Nevetést követően a mosolyom szélesebb lesz, ahogyan meghallom a szavait. Sose aggódtam a súlyom miatt, vagy azért, hogy esetleg szülés után marad-e rajtam súlyfelesleg. Természetesen mindig is büszke voltam az alakomra, amit a sportoknak és jógának köszönhetően sikerült megőriznem, meg talán kicsit a jó géneknek, de akkor se aggódtam ezen, mint sok más anya tenné esetleg. Inkább úgy gondoltam, hogy az élet egyik legnagyobb csodájának lehetek részese és emellett a gondolatok mellett minden más eltörpült. A testünk változik, de ez jó változás volt és egy percét se cserélném el semmire se. Ahogyan attól se tartottam, hogy Ed ne szeretne akkor, ha maradna rajtam felesleg, hiszen ami köztünk volt az nem erről szólt, az jóval mélyebb volt ennél, mint a felszín.
- Nem aggódok, ha marad, akkor se fogok kétségbeesni. – legalábbis nagyon remélem, hogy a sokaknál megjelenő szülésutáni depresszió engem el fog kerülni, nem pedig magával ránt. Sose beszéltem erről a félelmemről, de nem akarok azt se, hogy Edmund olyan miatt aggódjon, ami még meg se történt, vagy éppen más. Biztosan minden rendben lesz, hiszen most is igazán boldog vagyok, akkor remélhetőleg ez később is így fog maradni. – Igyekszem, de attól még hogy kettő helyett eszem is, akkor se mindig vagyok éhes, vagy csak szimplán nem kívánok mindent. – mosolyodom el szelíden, hiszen abban nagyon is igaza van Luckynak, hogy a nagymamák nagyon értenek ahhoz, hogy miként próbáljanak meg felhizlalni valakit, vagy éppen miként főzzenek annyi finomságot, hogy mindből enni akarjunk, aminek a vége a rosszullét lesz.
- Igen, pontosan. – értek vele egyet, hiszen minél nehezebben jön valami, annál inkább megbecsüljük és talán még időben. Még azelőtt, hogy elveszítenénk és rájönnék arra, hogy mennyire is fontos volt. Vágyunk a könnyű dolgokra, arra, hogy az ölünkbe hulljon a megoldás, de ha meg is történik, akkor meg telhetetlennek vagyunk, ha pedig valamit nem kapunk meg egyből, akkor sok esetben egyszerűen lemondunk róla, bosszúsak leszünk, pedig a jó dolgokért meg kell küzdeni, én ebben hittem mindig is és szerintem fogok is. Ahogyan olykor kicsit be kell borulnia az égnek is, hogy gyönyörű dolgok szülessenek meg, mint például a szivárvány is. Nem mindig rossz a borús nap se.
- Szemét vagy inkább a szívét? A szemünk megakadhat sok mindenen, vagy éppen sok mindenkin, de talán az a fontos, hogy amikor ránézel valakire, akkor a szív miként is dobban, nem gondolod? – pillantok rá kérdőn, hiszen senki se fogad vakságot. Olykor talán elkalandoznak a pillantások, vagy csak elolvadunk a vásznon látott emberektől, de ezek mind-mind bolondos szeszélyek és a valódi az, amikor a szív is másképpen dobban, amikor az az egy bizonyos személy a közeledben van, amikor a szív másik ritmust kell el járni és szinte csalogatóan hívja a másikét, hogy vele együtt táncoljon.
- Férfiak és az ő füllentéseik. – nevetem el magam és játékosan még kicsit a fejemet is megcsóválom. – Talán ti jobban hasonlítotok egymásra, mint azt bárki gondolná. Le se tagadhatnátok egymást. – pillantok rá jókedvűen és a hangom is inkább játékos, mintsem rosszat sejtető, vagy dorgáló. Mindenkinek kellenek az apró füllentések. Főleg, ha valakinek meglepetést akarunk szerezni. Meg ez nem is volt olyan eget rengető dolog, így nem is akkora baj.
- Hmm, ezek szerint, akkor szép lassan majd az élre törsz? És mivel is szeretnél pontosan majd egyetem után foglalkozni? – kérdezem meg tőle kíváncsian, mert fogalmam sincs, hogy az étteremben szeretne e maradni, vagy inkább másabb tervei vannak-e. Lehet mondta már korábban, de hirtelen nem rémlett. – Egyébként meg ne félj, a konyhába sose jutnék meg. Hamarabb fogna le valamelyik pincért, mintsem beengedjenek oda ilyen állapotban. Veszélyes hely eleve, de így kismedveként? Még inkább, meg szerintem Edmund ott kapna agyvérzést, ha így meglátna a sok forró és éles dolog között, miközben mindenki sürög forog. De ha arra járok, akkor majd lehet megkérem, hogy szóljanak neked és kicsit nélkülözzenek. – Edmund is általában vagy kijön hozzám, vagy az irodájában futunk össze, de a konyha most még inkább tabu lett számomra. Veszélyes hely, én pedig megértettem és elfogadtam. Ezen úgyse lehet semmit se változtatni és feleslegesen pedig nem akarom kockáztatni a lányunk életét se. Számomra ő az első, majd pedig a férjem és utána jönnek a többiek, de ez szerintem így normális.

 szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Okt. 11, 2017 10:22 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Tagadhatatlan, hogy szeretek itt lenni. Ez lehet, hogy a hely miatt van, vagy azért is mert ebből a helyből sugárzik az, hogy Vero és Ed lakik itt. Mindkettejük stílusa megbújik benne és ettől olyan az egész, mintha a nagybátyám itthon lenne vagy fordított esetben ez ugyanúgy érvényes lenne. A nagy helyzet az, hogy bennük tényleg jobban megbízok, mint a többi családtagomba. Nem mondok el semmit se félve, mert tudom, hogy nem elítélnének első sorban, hanem próbálnának megérteni. Egy kisebb fajta nyugalom tenger, amire az ember szívesen teszi rá esetleg a csónakját. Mert hisz abban, hogy nem fut egyhamar zátonyra sem.
– Ez a helyes hozzáállás. – sose kellett volna olyasmi miatt aggódnom, hogy őt esetleg zavarhatja a plusz súlyfelesleg. Ettől függetlenül azonban mégis jó a tudtára adni, hogy mi úgy szeretjük őt ahogy van és ne is akarjon megváltozni, hiszen egy csodás nő és nagyszerű nagynéni, emellett hihetetlenül nagy szíve van, mert még minket is befogadott oda, szóval egy rossz szavam sem lehet. Tényleg.
– Csak annyit egyél amiről úgy érzed elég. Se kevesebbet se többet és akkor szerintem nem lesznek gondok. A tévében is ezt mondják, szóval… Jó más szavakkal, de ez a lényege. De te állapotos vagy, akiknek meg mondani szokták azok nem tehát dönts belátásod szerint, csak hallgass emellett Ed-re is. Nem szokott rossz tanácsokat adni. Ő amúgy is nagy ételszakértő, ám nem kell bemutatnom neked a férjed, hiszen ismered. – nevetem el a végét, hiszen Ed bizonyára előállhatott valami ételkülönlegességgel esetleg Vero számára eddig. Tehát nem kell őket félteni.
– Csak néha negatívan állunk hozzá a dolgokhoz, ezért nincs elég hitünk és reményünk ahhoz, hogy a nehezen megkapható és a kiharcolt dolgot tényleg megérdemeljük. Ezért van az, hogy sokan az egyszerűt választva, elfelejtenek igazán és teljesen élni. Mert a könnyen és egyszerűen megkapott dolgok amiért nem küzdünk foggal körömmel, egy idő után már nem tesznek boldoggá. – vagy legalábbis én így voltam. Ezért is szeretnék például tanulni mindenkitől akitől lehet, legyen szó akármiről az élet bármely ágazatában: munka, egyetem és társaik. Amik azzá tesznek ami most vagyok vagy holnap leszek.
– Oké, oké igaz. A szív is számít ilyenkor, mert nem mindegy, hogy külsőleg egy pillanat alatt szépnek látunk valakit, meg is kell ismernünk és rá kell jönnünk, a szemünk nem hazudik. Bár a szem hazudni szokott, azt lát amit akar, az épen maradt ész meg pofára esik ha kiderül egyes helyzetekben a szem nagyon benézett dolgokat. Kivéve Natalie-nál. Ő tényleg testben lélekben is magával ragadó. – ennél a pontnál úgy éreztem muszáj elhallgatnom és innom az őszibarackléből még mielőtt itt helyben, menten odateleportálnám magam Natalie mellé és elmondanám neki, hogy szeretem mindenféle felkészülés és megtervezés nélkül. Vagyis inkább felhívnám esetleg ha majd hazamegyek hozzá, mert ilyesmi még csak a sci-fiben lehetséges.
– Tudom förtelmesek vagyunk, de nem mondhattam neki azt, hogy hozzátok jövök megbeszélni a szerelmi ügyeimet. Amihez neki is köze van, mert történetesen pont róla szól. Ezért amíg még nem tud semmit addig jobb neki a békés tudatlanság. – még egy darabig, amíg én is győzőm a hallgatással, ez se fog sokáig tartani. Tudom. Azt fogom kívánni, hogy az a néhány nap valahogy leteljen.
– Ez ahogy mondani szokás a jövő zenéje. Azt azonban tudom, hogy nem lennék soha az életbe vállalkozó és tulajdonos, mint Ed. Addig, olyan messze nem akarok eljutni. Az neki áll jól, nekem nem. Én biztos a felét elhülyéskedném és néha komolyan se vennének, ha olyan hangulatba találnának el mindig amikor a feszültséget próbálom oldani. De tetszik az éttermi élet, az a sok mozgás a konyhában, az ételek aprólékos elő- és elkészítése. Egyszóval az aprólékos munka. Pincérként meg én biztos, hogy halálra unnám magam, úgy kellene felszedni a padlóról szerintem. Mert arról például totál lerí, hogy nem nekem találták ki és inkább elijeszteném a vendégeket, mintsem vonzanám. Azt meg nem akarom. – ismerem önmagam, legalábbis annyira biztosan, hogy tudjam mi az amiben esetleg jó vagyok és hol tudhatnám virágoztatni a tudásomat.
– Amúgy majd szeretnék venni egy új őszire jellemző dekorációs valamit a lakásunkba. Meg akarom lepni vele Natalie-t, csak kellene valaki véleménye előtte. Tudnál nekem segíteni ebben? Akármikor ráér, csak megkérdeztem és nem is lovasvágta lesz, szóval megnyugodhatsz. Nem sietnék vásárlás közben. Tényleg.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   pirulo :    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Kedd Okt. 17, 2017 10:28 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

Elmosolyodom a tanácsán, vagy éppen kicsit azon, hogy mennyire is belendül. Igazán aranyos, hogy ennyire félt, de nem kell. Jól vagyunk a picivel, nem lesz semmi baj se. Sőt, hamarosan majd a karunkban fogjuk őt is tartani, meg a mosolyával fogja levenni a családja többi tagját a lábáról. -  Nem, tényleg nem szokott rossz tanácsokat osztani, de egyikőtök se volt és lesz sose terhes, így ez kicsit másabb. Főleg, amikor valamit elméletileg meg kellene enned, de amúgy ránézni se bírsz. De igazából ezt te is megtudod, ha lesz családod és esetleg a párodat nem kerülik el a reggeli rosszullétek. – biztos vagyok abban, hogy Lucasból remek apa lenne, de azt is tudom, hogy ne szaladjak ennyire előre. Először az kellene, hogy felvállalja az érzéseit a választott hölgyemény előtt, utána a többi is jönni fog magától. Meg hova sietni? Előttük még az élet, hiszen fiatalok, így nem kell semmit se elkapkodni. Bár lehet ezt pont nem nekem kellene mondanom.
- Hmm, ha ennyire bölcs vagy, akkor miért is nem tudod meglépni azt a bizonyos dolgot? Mert ebben igazad van, legalábbis szerintem. – mosolyodom el, hiszen tényleg sok okosságot mondott, de ha így is van, akkor végre lenne az ideje annak, hogy hinni kezdjen és tegyen azért, hogy esélye legyen megkapni azt, akit nem tud és nem is akar elfelejteni. Főleg most, hogy már együtt is laknak, hiszen biztosan így minden még nehezebb tud lenni.
Mosolyogva hallgatom, ahogyan a lányról beszél és ha eddig bárkinek is kételye lett volna Lucas érzéseiről, azt hiszem eme kijelentése után már senkinek se lenne, vagy éppen annak köszönhetően, ahogyan beszél róla és kiejti a szavakat.
- Erre szokták mondani, hogy egy külső ideig-óráig lehet szép, de igazán annak szép külseje is, aki belül is az, mert a lélek tartja életben a testet. És egyébként is nem egy testtel élünk együtt, hanem egy személlyel. Lehet bárki bármennyire szemet vonzó, ha csak ürességet találunk belül, akkor az már régen rossz, de a szavaidból ítélve ez a lány nem csak a külsejével babonázott meg, hanem a jellemével, a személyiségével. Ez pedig nagy szó, de ne egyél meg azért mondani fogok, de te fülig belezúgtál ebbe a lányba. – mosolyodom el és láthatja, hogy inkább drukkolok neki és örülök annak, hogy rátalált a szerelem, mintsem ellene lennék. Sőt, amiket eddig hallottam, azok alapján egészen szimpatikus a lány és ez szerintem csak jó irányba fog változni, ha egyszer netán megismerhetem személyesen is.
- Ezt azért nem mondanám, és persze, hogy nem mondhatod neki. Nem is erre akartam utalni, inkább csak arra, ha kell, akkor igazán találékonyak tudtok lenni. – olykor egy-egy meglepetést remekül el tudnak titkolni, ami nem baj. De azt senki se mondja, hogy a férfiak nem tudnak leleményesek lenni, mert ha akarnak, akkor nagyon is tudnak. Ahogyan sok mindenre képesek is, csak olykor elhatározás kérdése náluk.
- Halálra unnád magad? Lehet nem olyan izgalmas, mint a konyha, de sok idejük nekik sincs unatkozni. Állandóan rendelést vesznek fel, kiszolgálnak, vagy éppen a fizetést készítik elő, vagy intézik, így bőven akad teendőjük, de akkor ezek szerint inkább a konyhai rész vonz és azon belül mi? Esetleg a séfek élete, vagy a cukrászoké? – kíváncsiskodom tovább, mert tényleg érdekelne, hogy melyiken gondolkodik esetleg. És abban is biztos vagyok, ha ilyen irányba szeretne majd tanulni, akkor Edmund is biztosan segítene neki, hiszen mégis csak remek séf, nem csak étterem tulajdonos. Azt pedig megértem, hogy nem akar Lucas is vezető lenni ilyen értelemben, mert nem kis felelősség és nem mindig könnyű. Ezt még én is látom. Én se tudnám ezt csinálni.
- Persze, szívesen segítek. Melyik nap lenne neked jó? Én ráérek, amíg úgy nem dönt a kisasszony, hogy ideje lenne lassan majd megszületni. – mosolyodom el, majd pedig megsimogatom a pocakomat. Mire csak rúg egyet, de még addig bőven akad jó pár hét, így bármikor szívesen elkísérem őt. Azt hiszem kettőnk közül Lucas inkább az elfoglaltabb, nem én.

 szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Csüt. Okt. 26, 2017 5:34 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Nem tudom milyen férj vagy családapa leszek, nem is akarom még igazából tudni. Ettől függetlenül persze szeretem elképzelni a dolgokat, hogy milyen lenne ha ez meg ez pont úgy történne ahogy én szeretném. De semmi sem történik éppen úgy. Mindig valaminek változnia kell. Az adott helyzetnek, a bennünket vezérlő céloknak. Én meg még inkább ábrándozok sokkal szívesebben, mintsem, hogy tényleg meg is éljem azokat a dolgokat amik nincsenek is olyan messze, csak néhány év vagy hónap leforgásának kérdése. Na jó, legyen inkább év, mert még be szeretném fejezni legalább az egyetemet. Hogy ne háromféle életem legyen, hanem csak kettő, ami nagyon kapcsolódik egymáshoz: a családom és a munka. Bár az teljesen eltörpülő, hogy a rokonaim mindenhol körül vesznek akkor majd. De mit számít az? Tudom, hogy szeretni fogom, már most is így van. Miért változna meg ez évek múltán is? Semmiért. Ha nagyon elszánt és kitartó vagyok, akkor azok akik tényleg szeretnek büszkék lehetnek rám. Igazán büszkék, mert akkor már biztos lehetek abban, hogy egyvalamit elértem. Ám most, itt elég vicces ilyeneken agyalni ugye? Mert bele se merek gondolni, hogy miként reagálnám le azt a helyzetet, ha esetleg a feleségem rosszul van és kizár a környezetéből, mert egyedül szeretne lenni, nem akarja, hogy abban az állapotban lássam amibe került esetleg. Az meg elég rosszul esne. Bár valószínű, hogy nem tudom elképzelni magam amint nyugodtan próbálom támogatni az illetőt, mert nem menne. Be nem állna a szám és ettől csak még inkább rontanék a helyzeten és azt meg nem akarhatnom. Ezért jobb néha nem szólni semmit, csak lelépni otthonról, úgy ahogy én tettem. Persze mindennek megvan a következménye, aminek a levét most kortyolgatom. De így is elviselhetőbb. Az élet így is elviselhetőbb. Nem rimánkodok, annyit azért mert valami ne tetszene. Most mindennek úgy kell jól lennie ahogy van. Vagyis dehogy, mert most is meg akarom változtatni a barátságomat Natalie és köztem. Mindennek több értelmet akarok adni. Már csak valahogy véghez is kéne vinni ezt.
– Tudom, hogy fura azt kérni bár elkerülnék és ne kellene megtapasztalnia azt igazából mennyire tehetetlen vagyok. Mert biztos segíteni akarnék, csak… Ti nők gyakran elzárkóztok és a jó ég se tudja kitalálni mi járhat éppen a fejetekben vagy miért vagytok megharagudva ránk, ha nem mondjátok el. – már ha észre vesszük egyáltalán a változást. Hiszen sokaknak fel sem tűnik és ezzel csak még inkább rontanak a helyzeten.
– A bölcsesség sose jár kézen fogva a bátorsággal. Csak külön-külön. De most valóban nem állhatok meg vagy fordulhatok vissza ebből az egészből. Natalie megérdemli az igazságot, még ha nem is fog tetszeni neki, tudnia kell. – mert ezzel is számolni kell, ahogy minden mással. Ha balul sülnének el a dolgok. Mert erre éppen úgy fel kell készülnöm, mint arra ha esetleg mégse akadna nagyon ki.
– Fülig szerelmes? Tudom. Már az álmaimba is beleköltözött, nem csak a bérlakásba, ahol együtt élünk. Mostanában úgyse foglalkozok már az otthoniak sanyargató szavával, hogy így meg úgy haragudnak rám, hanem csak vele. Semmi perverzségre nem kell ezalatt gondolni! Csak annyi, hogy a párnámat szorongatva ébredek fel. – gondolom kár mentegetőzni, merthogy a férfiaknak csak és kizárólag százharminc százalékban perverziótól ittas álmaik lehetnek és muszáj valaminek arra utalnia még álmunkban is, hogy… Mindegy. Nem Vero-val kell ezeket nekem megbeszélni, még akkor is ha simán meglehetne, mert tuti nem röhög szembe, de ennyire őszinte nem szeretnék lenni. Ezt amúgy is… jobb ha magamban tartom és próbálom menteni a menthetetlent.
– Jó lehet, de… Az nem nekem való. Szeretem ha van mit tenni, ha megmondják mi a napi teendőm vagy ha esetleg segítségre van szükség. Szóval az a tipikus sürgés forgás. De hogy konkrétan melyik ága? Azt nem tudom. Túl kíváncsi vagyok ahhoz, hogy csak és kizárólag az egyik érdekeljen és a másik egyáltalán ne. Különben is, túl kedvesek a munkatársaim, hogy ne érdekeljen az amivel ők éppen foglalkoznak. – tényleg azok, szerintem egy csomó mindent elnéznek nekem, de ettől függetlenül szerintem annyira elviselhetetlen, nem lehetek. Ugye?
– Nem ma, biztos sok a dolgod még itthon. Jövőhéten? Ha esetleg újra szabad leszek? Csak még nem tudom melyik nap, de időben szólni fogok. Tényleg.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note:   pirulo :    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Csüt. Nov. 02, 2017 7:31 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Vero && Lucky

- Aww, ne becsüld le magad. Tényleg annyira tehetetlen lennél, Lucas? Egyedül éltél jó ideje, mert meglépted, ahhoz is bátorság kellett és egyébként is teljesen új helyzetet teremtettél vele, ahogyan azzal is, hogy lakótársadnak befogadtad azt a személyt, aki kedves a szívednek. – kezdek bele, mert sokszor tehetetlenek vagyunk, vagy annak is érezzük magunkat, pedig nincs is úgy. Tehetetlen ember nem létezik szerintem csak olyan, aki nem is akar tenni azért, hogy jobb legyen vagy az álmai teljesüljenek. – De hasonlót kívánok én is, hogy ne kelljen ezen átmennetek. – mert valljuk be azok a fránya rosszullétek nem éppen jók. Inkább kicsit olyanok, mint amikor elrontottad a gyomrod, vagy még annál is rosszabb tud olykor lenni. De az is szerencsés, aki sose, vagy akit csak az első időszakban talál meg, mert azért ebben is akadnak kivételek, ahogyan mindenben.
- Nem kell mindig a legrosszabbra gondolnod, hiszen jól is elsülhet, de ha nem gyűjtöd össze a bátorságodat és nem lépsz, akkor talán örökké bánni fogod. Talán lehet az élet is segíteni akart neked ebben, amikor részegen meghívtad magadhoz, hogy lakjatok együtt. Erre még nem gondoltál, hogy okkal történt meg ez is? - pillantok rá kérdőn, de még mindig barátságos mosollyal az arcomon. Szerintem minden okkal történik, ahogyan az se lehet véletlen, hogy pont most érkezett meg a kisasszony is az életünkbe. Régebb óta szerettünk volna babát, de mégis csak most kaptuk meg az élettől. Lehet, hogy most álltunk igazán készen arra a férjemmel, hogy szülők legyünk, vagy magam sem tudom, hiszen akkoriban ott volt még azért bőven az étterem is, meg én is tanultam.
Kicsit elkuncogom magam és megrázom a fejemet. – Hidd el, hogy nem gondoltam. Még mindig szeretek az ártatlan kisfiúként gondolni rád.  – ebben nincs semmi, de nagy különbség közte és köztem nincs, így érthető, hogy inkább nem szokásom arra gondolni, hogy éppen milyen lánnyal mit is csinálhat. – És ez inkább édes. Mennyi időbe telt önmagadnak bevallani, hogy helyette ölelgeted a párnádat? – és hirtelen már azt se tudom, hogy a szerelem felvállalása inkább a lányokat, vagy inkább a férfiakat viseli e meg jobban. Talán mind a kettőt ugyanúgy, csak mind a két fél túl büszke ahhoz, hogy bevallja. Az első lépés sose könnyű, de ha megtörténik, akkor onnantól már jön a többi könnyedén, vagy olykor kicsit nehezen, viszont elfutni úgyse lehet szerintem igazán a szerelem elől. Főleg, ha megtaláljuk azt a bizonyos egyet.
- És még sose mondták, hogy láb alatt vagy? – mert lehet elnézőek, de azért egy konyhán se lehet csak ácsingózni és nézelődni. Főleg, amikor beindulnak igazán a rendelések. Kíváncsi vagyok arra, hogy mi is fogja majd őt megfogni igazán a konyhán, de szerintem belőle is tudna jó séf lenni, persze ahhoz még sokat kellene tanulnia. Ennek ellenére is van egy olyan sejtésem, hogy nem csak Edmund az egyetlen tehetség ebben a családban ilyen téren.
- Rendben van, várni fogom az üzidet. Te pedig ne légy nyuszi, valld be amit érzel. Veszteni valód nincs, de legalább nem fogsz tovább őrlődni. – mondom neki komolyan, mert ez az igazság. Szeretnék segíteni neki, de helyette nem vallhatom be a lánynak. Azt neki kell megtenni, azt pedig már most is tudja, hogy én mellette állok és támogatni fogom, meg segíteni, ha tudom.


 Köszönöm a játékot, nagyon élveztem! szeretgetesi  ■ ■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Nov. 15, 2017 9:15 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next


Team Veronicas


Egyetemesen az a baj velem, hogy rossz csillagzat alatt születtem. Na jó nem, de részben ez is tesz a latban egy csomó mindent és bár nem hiszek az ilyesmiben egyes leírás nagyon jellemző rám. Ami ijesztő, mert ha valaki utána olvasna akkor rá döbbenne, hogy milyen lehetnék. Hogy milyennek kéne olykor lennem. De mégse vagyok. A rend persze, hogy engem is érdekel és az foglalkoztat tisztaság legyen körülöttem. Ahogy az aggodalmas csendre vágyó alak szerepét, aki menekül a veszekedés, a zaj elől szintén. Ám az, hogy fukar lennék teljességgel ostobaság. Két testvérem van, hogy lehetnék hát az? Sehogy ugyebár. Csak banális példának hoztam ezt is fel. A bizonytalankodás, a mérlegelés tehát ha akarom ha nem, a jellemem része marad. Ám jön a Veronique-hez hasonló személyek és tartják bennem a normális lelket, más néven a lélekjelenlétet.
– Idő kellett hozzá. Meg persze egy jó adag vitatkozás a szüleimmel, hogy rájöjjek okvetlen lépnem kell valamit. Ez minden téren így van. Csak a legsiralmasabb helyzetben cselekszem, amikor már úgy érzem túl sokat tűrtem már ahhoz, hogy ne tegyek valamit. Ez persze lehet pozitív vagy negatív előrelépés is, de általában jobb szeretek én is jót cselekedni, mint rosszat. Még ha nem mindig jön össze a dolog úgy ahogy tervezem. – hiszen egy dolog valamit eleve kigondolni és teljesen más amikor élesben kell véghez vinnem, sajnos. Szerintem ezzel mindenki így van, hiszen fejben egyes elképzelés sokkal jobban hangzik, mintha más tudtára adnánk dolgokat. Az úgynevezett jókívánságra csak bólogatok. Bele se merek gondolni milyen lenne ha...
– Nem mertem ilyesmire gondolni. Igazából annyira le se akartam részegedni, csak… ha az ember buliba megy, józanon nem igen élheti túl a többiek viselkedését. – elhúzom a szám, jó persze lehet, hogy túléltem volna, csak akkor tisztán emlékeztem volna mindenre és az lenne a bajom.
– Az jobb is. Nem merek az ennél is borzalmasabb régi dolgaimról részletesebben beszélni. – hadonászok a karommal, mintha most rögtön el akarnék repülni, ahogy esetleg egy gömbhal is tenné amikor felfúvódik.
– Pár napba, az elején csak azt hittem, hogy az egész véletlen. De rájöttem, hogy több, mint hét véletlen egymás után nincs, tehát rá kellett jönnöm, hogy többről van itt szó. – sokkal többről, hogy nem a nagy és puha párna az amit szeretni akarok, hanem Natalie-t.
– Csak implicit módon, amikor valami más elfoglaltságot adtak akkor mindig tudtam, hogy biztosan láb alatt vagyok. De most nem, most tudom, hogy hová kell lépnem a jó helyen levés érdekében. – meg különben is, az idő telik én meg egyre többet tanulok tőlük szóval csökken az idegeskedés a köreikben, amit esetleg én okoznék, szerintem.
– Igyekezni fogok. Okvetlen szem előtt próbálom tartani azt amit te is mondtál. – két vélemény ugyanis tényleg jobb, mint egy se. Én meg tudom, hogy kiket kell ilyesmivel zaklatni és persze meddig. Köszönetképp megölelem. Nem, nem erősen, csak normálisan. Annyira, hogy tudja hálás vagyok neki és sokat jelent a jelenléte, nekünk. Mert biztosra tudom, hogy a többiek is ugyanúgy imádják a nagynénénket, mint én. Most meg, hogy kapunk egy csöppi unokatestvért szerintem még jobban fogjuk. A kicsi Roselle-ről meg nem is beszélve, ha megszületik. Na meg ha nagy lesz. Hmm az lesz ám az arany élet! Nekem. Főleg ha vigyázhatok olykor rá és lesz időm is. Ed-nek mindig van ideje ránk, fura lenne ha én nem próbálnám meg visszaadni azt a szeretet az ő lányának, amit tőle kaptam. Na meg Vero-tól, szóval duplán fel kell kötnöm a gatyámat.
•••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••
Words: ki számolja? Music: In my blood Note: köszönöm én is, egy élmény volt iloveu    
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Ajánlott tartalom

Nappali és elõszoba
Second Chance frpg
1 / 4 oldal

Similar topics

-
» Nappali
» Nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-