Nappali és elõszoba - Page 3
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Nappali és elõszoba •• Pént. Szept. 15, 2017 10:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

First topic message reminder :

****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Hétf. Május 07, 2018 5:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund

Nem tudom lassan melyik korszakomat élem át. A Tinédzserkorit, vagy az annál kisebbet. Néha már a feleségem korával sem vagyok teljesen biztos. A legutóbbi összezörrenés a könyvek miatt, aztán Lily haragja és végre láttam hogy a szeretett nőm a karjában tartja a közös gyermekünket. Láttam rajta hogy nem tetszik, de nem volt mit tenni. Ő volt képben az ilyen esetekkel, kínos vagy sem, ez plusz pont neki jár. Bár még a helyzetünk fele annyira sem tökéletes mint annak lennie kéne. De hát nem tudom…megérteni? Leblokkolt egy forgalmas helyen és majdnem elrabolták a lányunkat, Mason, Mich arra járt és segített nekik… Jövök neki eggyel. És nem csak ezért. Amúgy meg most érkezem haza a kocsival. Kitettem a srácot a leégett házukhoz, a tűzoltók megtettek mindent  a házért, de az emelet az nem úszta meg. A kis krapek meg még bent lesz megfigyelésen 1-2 napot, aztán kidobják a kórházból. Mich meg… összeszed pár dolgot és majd érkezik. De Vero-val is beszélnem kell erről. Nem hallgathatom el, hogy a legjobb barátom, illetve A kölyök nálunk fog tölteni pár napot. Vagy pár hetet. Én mondjuk szeretném, ha a közelemben lenne… ha már Ő az. Mert Ő az, ugye? Hazafelé, mikor Mich, Mason, a srác már nem ült mellettem, akkor magamba csíptem, majd magamba haraptam. Őrületesen fájt, rendesen megéreztem. Maga volt a valóság. Most már hiszek.
Leparkoltam a ház elé, nem parkoltam még le, hiszen szükséges még a kocsi a mai napon…azt hiszem. A bejárathoz sétáltam, majd benyitottam, letettem a kocsikulcsom és az irataimat a kisszekrényen heverő tálba. A macska jött üdvözölni egyedül, a házban nagy csend és egyelőre békesség uralkodott.
- Megjöttem. - jelenleg ennyire voltam képes, ott a bejáratnál állva. De aztán folytak a szavak könnyedén.
- Vero. Beszélnünk kell egy kisebb dologról. - beljebb lépdeltem, be a konyha irányába, ahol aztán a kávéfőzőt izzítottam be. Aztán míg az leföldögél, addig a felségem hollétét is felkutathatom. A földszint üres… se a konyha, se a nappali, se az itteni mosdó… se a közös kis Tv néző kuckónk. Szóval maradt az emelet. De hogyan is kéne beadagolnom neki, hogy egy srác hamarosan érkezni fog közénk, majd hamarosan ketten lesznek. Ráadásul nemet sem mondhat, hiszen az én házam… mondjuk nem így megy tudom én. De azt engedek be akit akarok. Ráadásul ő is beengedte már őt és egészen a gyerekszobáig „csalta”. De most meg félek attól, hogy elutasítja ezt az egészet, mert nem ő kezdte el az egészet. Nah majd lesz valami, hiszen Michnek sosem mondhattam nemet, most sem fogom őket elküldeni. Maradnak amíg tudnak.
A lépcsőn felérve körbe néztem, a kutya hangját sem lehetett hallani, így találgathattam a vendégszobák a háló és a gyerekszoba között. Szóval hátulról kezdtem, lehet ez hiba volt, de így láttam jónak. Mindegyikbe benéztem és mivel a kutya pisszegését sem lehetett hallani, így hamar a lányom szobájában találtam magam. Békésen játszott a szőnyegén, gagyarászott is a lógó játékainak, szóval ott hagytam kicsit, hogy az édesanyját találjam meg. És a háló és a fürdő... de aztán hallottam a trappolást a lépcsőn...Halk sóhaj csúszott ki a számon, majd kisétáltam a szobából és a lépcsőn eredtem a lány után. Szerencsére még időben el tudtam kapni a karját, mert ahogy megláttam a női válltáskát már tudtam. Készül valahová....
- Miért van olyan érzésem, hogy kerülsz? - pillantottam végig rajta, és eszemben sem volt, hogy rákérdezzek, hogy evett-e. Vagy hogy mit csinált egész nap... vagyis fél nap. Bevezetem valahogy amit a cimbora is felvetett.
- Lenne egy kis beszédem veled. - eleresztem a karját, ha menni akar menni fog, nem gáz, de akkor is elmondom a tényeket. A szemeit keresem, hiszen neki akarom elmondani mindezt. Csak ki ne nyögjem Mason titkát...ezt csak én tudom. Csak én tudom, ugye? Összeszorul a gyomrom, de elkezdem. Nem tudom hova sietett, lehet fontos.
- Mason-t ismered, ugye? Ő volt az a srác a rajzaidról és Ő volt aki segített Neked. Nektek. - felvezetem azt, amit már mindannyian tudunk. Nehéz dolog ez a titkolózás, eddig sem volt szokásom, remélem ez az egy lesz az utolsó.







One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Kedd Május 08, 2018 10:05 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund
Feltett szándékom volt, hogy kiugrom a közeli pékségbe, csak egy hiba adódott, még pedig az, hogy a férjemnek megint nem volt nyoma. Túlzás lenne azt állítani, hogy sokkal jobb volt a helyzet közöttünk, de valahogy talán belefáradtam, elfásultam és jobbnak láttam azt, ha nem váltunk túl sok szót, mert előbb vagy utóbb, de mindig veszekedés volt mostanság a vége, vagy legalábbis félreértés. Untam az álandó csesztetést amiatt, hogy mennyit eszek és a többi dolgot is. A lányomat már többször tartottam lopva a karomban, ahogyan gondoskodni is elkezdtem róla, de ez nem segített a házasságomon, ezt nem tudta helyrehozni, amit két ember elcseszett. Vagy mondjuk azt, hogy amit én elcsesztem! Igazából már ez se tudott akkorát marni, mint eleinte. Ha kell, akkor magamra vállalnám úgyis az egészet. Hallottam a köszönését, de nem reagáltam rá. Inkább csak felkaptam a táskámat, majd a fülhallgatót a fülembe tettem, hogy zenével próbáljam meg tompítani az utcazaját. Teljesen úgyis képtelenség lenne szerintem kizárni, meg nem is lenne jó ötlet, még a végén nem vennék észre egy kocsit, vagy biciklist, de remélhetőleg így nem lesz gond. Emiatt pedig esélyesem se volt arra, hogy meghalljam a további mondandóját az házurának, ahogyan az is mázlin múlt, hogy elkerülhettem őt egészen a lépcsőig. Halk dúdolással indultam el lefelé a lépcsőn, abból pedig, ahogyan esélyesen becsukódott volna a bejáratiajtó hamar rájött volna arra, hogy akkor most már ő vigyázz a lányunkra.
Szólhattam volna, de nem volt kedvem egy újabb veszekedéshez, se kényesebb beszélgetéshez. Nem vágytam újra arra, hogy valamelyikünk vérnyomása biztosan az egekben legyen, míg a másik se legyen túlfényesen. Ezekben a „csatákban” nem volt nyertes, csak vesztesek azt hiszem. Az pedig, hogy ő mennyire érten egyet ezzel az már más kérdés, de szerencsére a gondolatolvasás még egyikünknek se ment. Ez szerintem piszkosul szerencse.
Pár lépcsőfokot sikerült megtennem, amikor valaki elkapta a kezemet. Kisebb morranás hagyta el az ajkaimat, majd ahogyan megfordultam ki is vettem a fülest és kérdőn néztem rá. Pontosan olyan arckifejezéssel „Hogy most mi van?”. Ha már szóhoz se lehetett jutni, mert ő egyből beszélni kezdett, az feltételezése meg sértő volt, de ahelyett hogy ezt kimutattam volna, inkább csak egy gúnyos nevetést kapott. Higgyen amit akar, ennél rosszabb már nehezen lehet a helyzetünk.
- Nem tudtam, hogy kerülésnek számít, ha az ember végre kimenne a pékségbe, ha már egész nap be volt ide zárva. – hangom enyhén fagyos volt, a karomat lassan fontam össze magam előtt, mintha csak védekezni szeretnék minden ellen. A kérdőpillantás továbbra se tűnt el , hogy mit szeretne, mi az a fontos dolog.
- Pazar, ez is olyan beszélgetés lesz, ahol te eldöntötted már, hogy mi legyen, én meg csak bólogassak, mint egy jól nevelt kiskutya? – tettem fel a költőikérdést, hiszen régebben szinte mindig együtt hoztuk meg a döntéseket, de valahogy mostanság ez kihalt ebből a házból. Általában az volt, amit ő akart. Főleg akkor, amikor bele tudott ténylegesen avatkozni a dolgokból. Kinézném, ha itthon lenne egész nap, akkor talán még meg is tömne, amiért nem eszek szerinte eleget.
- Remek, akkor most már nyomoztál is utánam, vagy netán a féltékenység csapta fel a fejét a semmire? – kérdeztem meg érdeklődve, miközben a szemem se rebbent. Nem adtam okot soha arra, hogy féltékeny legyen és szerintem nem is volt mire. Nem történt soha semmi olyan se, azt hiszem… - Igen, ő volt az, de minek kérdezed, ha már úgyis tudod? Mit szeretnél Edmund? Netán karóba húzni, amiért ismerem, vagy mert lemertem rajzolni, netán mert beengedtem a házba, vagy csak azért, mert ott volt akkor, amikor te nem? – szavak könnyedén jöttek, mintha csak az időjárás lenne a téma, de mégis egyfajta fáradtság kicsendült a hangomból. Mint aki már belefáradt ebbe az örökös és értelmetlen csatározásba. Hova tűntek a boldog szép idők? Annyira boldogok voltunk és szerettük egymást, most pedig… néha olyan érzésem van, hogy egy temetés is vidámabb tud lenni néha, mint az, ami itthon uralkodik.


Ha vmi nem jó, akkor szólj!
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Kedd Május 08, 2018 7:45 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund

Látszik neki, hogy nem tetszik megint semmi neki. Se az, hogy haza jöttem, se az, hogy egyáltalán hozzá mertem szólni. Semmi. Szavaira felvont szemöldökkel nézek a tekintetébe.
- Annyit azért kaphatok, hogy szia, nem? Csak hogy képben legyek, hogy itthon vagy-e még vagy valami…vagy esetleg semmi közöm hozzá, merre is vagy? - teszem fel a kérdést, bár hangomban semmi rosszindulat nincs. Csak egy kérdés, mert eddig legalább szólt. Illetve nem eddig, hanem szokás volt szólni, ha valaki megy valahová, a másik tudja hogy mi van. Most meg egy szó nélkül lelépett volna. Ráadásul bezárva sincs… elmehetett volna eddig is, csak irt volna rám, hogy hahó ő most lelép, érjek haza vagy valami, hogy a leány se legyen egyedül hagyva. De még erre sem képes. Oké. Kérdésére csak elmosolyodva eresztetem lejjebb a fejem.
- Miből gondolod? Nem olyan paraméterű okkal állítottalak meg. Tényleg fontos dologról kell beszélnünk. -érdekel igen, hogy mit és mennyit evett ma, de ez későbbre terveztem, most valahogy hagynám ezt a veszekedés részt,. És nem azért mert Rólam lenne szó. Tényleg szeretném ha tudná.
- Nem vagyok féltékeny… - Michre nem tudok az lenni, ugyan, ismerem már mint a tenyeremet, ő annó megmondta, hogy neki nem jön be Vero, igaz, azóta már lehet hogy változott a véleménye, de nem fogom a legjobb barátomat ilyenért karóba húzni.
- És amúgy meg nem nyomoztam… beszélgettem a sráccal és szóba kerültél. - igen, elmondom, lehet nem kéne, de örülnék ha tudna erről a részről mielőtt még ő húzna karóba, hogy bánthattam a fiút, ezért is tudok ilyen sok mindent. Nincs okom veszekedni, de ezek szerint ő most legszívesebben kirobbantana egyet. Szavaira egyelőre nem válaszolok, lehet hogy ezzel most túl ment minden határon, de láthatja, hogy nincs harag bennem. Egy csepp sem. Talán csak azért mert sokkal többet tudok mint ő.
- Csak annyit akartam mondani, hogy… pár órája égett le a lakásuk egy része…az öccse egyedül volt otthon, most épp kórházban van. És mivel egyelőre nem tudnak menni sehová, arra gondoltam, hogy ketten egy kis ideig ellehetnének nálunk. - és kiböktem mit is szeretnék. Azt már nem teszem hozzá, hogyha akadályát persze nem látja. Nem engedélyt kértem tőle.
- Mason kissé fura srác, de találkoztam vele párszor. Kifutott elém a hídnál, meg elhívtam reggelizni az étterembe is… - ebben nincs semmi, elmondom, aztán vagy érdekli, vagy nem. A lényeg, hogy nem a srácot ismerem, hanem Michael-t. De ehhez most még semmi köze, majd később.
- Szeretnéd, ha elmennénk veled a pékségbe? Összeszedem Lily- Rose-t ... de ha ki akarsz kapcsolni... akkor maradunk. - nem tudom Mich mikorra érkezik, futni akart, meg hát nem hajtja a tatár sem.
- Szeretlek Vero. - kimondom végül, igaz a szavak is segíthetnek, de a tettek még jobban, de ha úgy alakul mint a múltkor, hogy elhúzódik tőlem, inkább hozzá sem érek.








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Május 09, 2018 8:53 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund
- Mert hol lennék? Azt néznéd ki belőlem, hogy a lányunkat magára hagynám, vagy inkább azt, hogy összepakolok és itt hagyok mindent a francba? – pillantok rá kérdőn, miközben a hangom túlzottan is higgadt, arcomról meg minden érzelem eltűnik. Döntse el, hogy csak provokáció volt a részemről, vagy netán már meg is fordult a fejemben ez a dolog is, hogy netán a lányommal együtt magam mögött hagyom ezt a házat, ezt a helyzetet. Gyáva dolog a futás, de olykor talán hasznos is tud lenni. Akkor talán mind a ketten átgondolhatnánk a dolgokat, ami lehet segítene, lehet csak a bukást hozná el. Magam sem tudom. Csak azt, hogy nem fogom sokáig bírni ezt a hangulatot, állapotokat, mintha még halovány mása se lenne semmi a régi időknek.
- Mit miből gondolok? Mostanában erről szól minden beszélgetés, hogy szerinted mi a helyes, mit kéne tennem és társai. Mintha hirtelen az én véleményem már csak egy felesleges köd lenne, amit még idejében el kell űzni. – hangom ismételten fagyossá vált, mint a téli csípősszellő. Nem volt kedvem újra gondolni ezt, ahogyan elölről kezdeni a vitát se, de nem fogok azért a nyelvemre harapni állandóan, hogy neki megfeleljen a válaszom. Ha már másképpen mostanság nem tudom a tudtára adni a véleményemet, gondolataimat, akkor ennyi legalább jusson már nekem is a szabadságomból és a véleménynyilvánításomból.
- Remek. – az pedig, hogy az a nem féltékenységnek vagy annak szólt, hogy én voltam a beszédtéma, azt neki kell most eldöntenie. – És most ezzel mit kéne kezdenem? Aggódni, vagy ennyire fontosnak érezni magam, hogy ti már rólam beszéltek? – billentettem enyhén oldalra a fejemet, miközben továbbra is a felém tornyosuló férjemet fürkésztem. Eleve magasabb volt nálam, de így, hogy még pár lépcsőfok is elválasztott bennünket. Mintha egy torony magasodott volna felém. Könnyedén dőltem neki a korlátnak és türelmesen vártam arra, hogy végre kinyögje, hogy mi az a fontos dolog, amiért megállított és annyira a tudtomra akar adni.
Arcom alig láthatóan rándult meg a hír hallatán, hiszen minden erőmmel azon voltam, hogy a legtöbb érzelmet ne mutassam ki, amit valójában érzek. – Remélem a testévre jól van és nem történt semmilyen nagyobb baj. – mondtam komolyan, hiszen tényleg nem kívántam senkinek se rosszat. Meg ismert már annyira a férjem, hogy tudja, ha most még higgadnak is mutatom magam, akkor se vagyok az. Mindig is aggódtam és segíteni akartam másoknak, de most ez még se olyan volt. Túl sok minden kavargott a fejemben, így válasz se érkezett. Az újabb kijelentésére viszont elnevettem magam. Nem volt ez a nevetés se boldog, se vidám.
- Nem akarom, hogy velem gyere. Egyedül akarok menni, te várd a vendégünket, gondolom hamarosan itt lesz és nem lenne jó, ha nem tudna bejönni, vagy másképpen gondolod? – pillantottam rá kérdőn, miközben nem vártam választ. Ahogyan ő eldöntötte azt, úgy én is döntöttem erről, hogy nem akarom, hogy velem jöjjön. Csinálja meg a vendégszobát, vagy tudja a franc. El is indultam, de aztán megtorpantam, amikor meghallottam azt az egy szót.
- Pár hónappal korábban még elhittem volna, ha ezt mondod, jelenleg viszont nem tudom. Ha igazán szeretnél, akkor nem közlöd, hogy a vulkán gyomrába hozol egy idegent, hanem együtt döntünk, találunk megoldást. Csak időkérdése, hogy kitörjön és talán elpusztítson mindent, de talán egy-egy élőlény, vagy ház túlélheti. – komolyan csendült a hangom, majd meg se várva a válaszát indultam el kifelé, csak arra nem számítottam, hogy alig nyitom ki az ajtót máris ott lesz valaki és telibe neki ütközök. Meghökkenve pillantottam fel a srácra is. – A férjem… - pillantottam hátra, amikor is megláttam közeledni. – Itt jön, majd körbevezet. Valaki valamit kér a pékségből? – tettem fel a menekülésnek szánt kérdést, mert hirtelen egy perccel se akartam többet maradni. Fura érzés fogott el mindig Mason közelében és most esélyt se akartam adni ennek. Most csak gyáva módon minden elől menekülni akartam.


Ha vmi nem jó, akkor szólj!
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Május 09, 2018 5:52 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund

Ez a beszélgetés nem fog jól elsülni. Pedig megfogadtam Mich tanácsát is. Hagyom. Úgy eszik, ahogy akar. Azt csinál, amit akar….csak tudjak róla. De teljesen elengedni sem tudom… érthető, gondolom. Aggódom érte, még akkor is, ha nem mutatom. És tenni akarok ezen állapot ellen. Hogy kizökkenjen. Tényleg a futás jó levezető lehet neki? Annyi kérdésem van, de nincs megválaszolva. most még. Tényleg beszélnem kellene egy orvossal erről az egészről, mert ezek a szavak melyek kicsúsznak tőle… nekem is fájnak, ráadásul haragítanak is. Mintha nem is ő lenne. Még hogy beszédtéma. Fenéket, csak megosztottam vele a dolgokat, hogy jelenleg mi is folyik kettőnk között.
Nem egész napos téma volt, csupán 5 perc… annyira más ez az egész helyzet. Abszurd, hogy pont életem nagy szerelme tart tőlem egy méter távolságot. Holott semmiben sem hibáztatom őt…  Szeretem és hát ez a külön alvás és létezés… fel fog minket emészteni. Amit nem akarok, hiszen vissza akarom őt kapni. És kurva nehéz, hogy nem segít nekem ebbe. Inkább csak ellöki az embert…
Michael öccse, Mason öccse jól vagy, de őt mintha ez a része nem érdekelné, vagy legalábbis nem tudja kimutatni. Nem tudom mit tehetnék… én tényleg próbálom. De mi van ha már nincs megoldás erre az egészre?
Nem akarja, hogy vele tartsak. Azt akarja….távol tőle. Várjam a vendéget… rendben. Figyelem ahogy elhalad, de szavamra visszafordul és hát a szavak, amiket ad… piszkosul fájnak.
- Vero… - elhallgatok, itt már nincs logikus válaszom, félek, félek attól, hogy innen már csak lejjebb lehet. Nem fogunk kijutni.
- Hagyjam az utcán a kölyköket?! - morrantam fel, de meg sem vártam a választ.
-  Eldöntöttem mert oka van ennek az egésznek. Megmentette az életed, a lányod életét, gondoltam viszonozni fogod ennyivel, hogy te is benne leszel egy rossz szó nélkül. - lejjebb vettem a hangerőt, nem akartam kiabálni vele, tényleg, most nem. Már nem. Soha többé. De nem hisz a szavaimban, nem hisz a szeretlekemben… ha viszonozni akarja azt, hogy az utcán megmentette őket Michael…akkor illő ennyivel viszonoznia, nem? Még ha nem is mosollyal, de akkor is… vágjon jópofát hozzá az istenit.
Erre meg inkább menne… hát… mire kinyitja az ajtót, Mich már az ajtóban áll, talán kopogni készült.
Tekintetem érzelem mentes, apró bólintás hagyja el a mozdulat a testemet, majd Vero-ra pillantok, aki épp kérdez mindkettőnket.
- Inkább menj szellőztesd ki a fejed. - túrtam a hajamba kissé mérgesen, hiszen az előbbi felszólalása még mindig piszkálja a csőröm. Michael-re pillantok, majd intek neki a fejemmel.
- Gyere, a férj körbe vezet. - hátrálok és Vero távolodó alakját figyelem. Nem hiszem hogy jó ötlet lenne elengedni, de menni akar, akkor menjen.  A konyha irányába vettem az irányt, hogy egy pohár csapbvizzel le öblítsem az összeszűkült gyomromat. Ridegen néztem a poharat, majd Maze-re pillantottam.
- Minden oké?









One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Csüt. Május 10, 2018 12:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Muszáj volt kiszellőztetnem a fejem, kicsit összekapnom magam. Előtúrni a táskám nem volt nehéz, még jó, hogy nem a szobámban tartottam. Így csak felkaptam és ott sem voltam. Véletlen sem akartam összefutni egy kíváncsi szomszéddal, de főleg Philippel nem. Túl dühös vagyok a közelében és ezúttal tényleg meg is lenne rá minden okom. Néha még most is hajlamos vagyok elfelejteni, hogy már nem az vagyok, aki. Hogy nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elbírjak vele.
Így csak futok. Gyáva módon, igaz? Elfutok... mert... ez az egyetlen, amit tehetek. Futok, mert nem akarok szembetalálkozni vele. Futok, hogy kitisztuljon a fejem. Csak az ismerős utcában állok meg, hogy egy sms-ben leírjam Sophienak, találtam helyet Nathannek is. Nem várok választ azonnal, igaz, nem is engedélyt kérek, hogy velem lehessen arra az időre. Végül már csak ráérősen lépkedek előre, hátamon a táskával, benne pár ruhám és amolyan vészfelszerelés. Irány a bejárat, ahol emelem is kopogásra a kezem... ami azonnal Vero csípőjénél is köt ki, félig ölelve, ahogy megtartom, miután belém futott.
- Szia... Vero - jelenik meg egy halvány mosoly az arcomon és már engedem is el, ha biztosan áll, majd pillantok Edre, félig kérdőn. Azt tudom, hogy nincs rendben velük minden, de...
Végül rázom meg a fejem, hogy nem kérek semmit. Nem az evésen vagy az éhségen jár az eszem.
- Nem maradsz? - fordulok még Vero után. - ...kérlek - teszem hozzá, de ezen kívül nem makacskodok, ha ennyire menni akar. Ha valaki, hát én biztos nem fogom visszatartani. Ha tényleg pékségről is van szó, legalább friss levegő.
Egy másodperc hezitálás után már indulok is Ed után, félúton levéve a táskát a hátamról, ami kerül is a földre, ahogy én a pultnak döntöm a hátam és onnan nézek a barátomra.
- Ezt még te kérded? - jelenik meg valami fájdalmas mosoly az arcomon
- Miattam veszekedtetek? - muszáj tudnám, már csak azért is, hogy hogy álljak ehhez az egészhez. Ha miattam vitáznak, akkor jobb, ha minél előbb keresek egy másik helyet. Eszemben sinsc még tovább mélyíteni a szakadékot kettejük között.
- Őszintén, Eddie - nézek rá komolyan, mielőtt akár csak megfordulhatna a fejében egy kegyes hazugság. Olyasmire nem vagyok kíváncsi.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Vas. Május 13, 2018 12:03 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund
- Mondtam egy szóval is ilyet? – bosszúsan csendült a hangom, mert nem mondtam ilyet, de azt ő is beláthatja, hogy egy kölyöknek egy puskaporoshordóra van szüksége, hanem nyugalomra, amit lehet még egy szállodában is jobban megkaphattak volna, vagy akár szüleimnél, a nagyinál, hiszen ott van az a ház is, mert ő elutazott. De nem, neki minden hezitálás nélkül a vulkán gyomrába kell hozni két idegent, vagy egy félig idegent és egy teljesen idegent.  
- Lányom életét? Azt hittem, hogy a lányunkét, de talán így érthető, hogy mostanság napközben miért nem látni. – esélyesen a lehető legrosszabb helyre szúrtam erre kihasználva a nyelvbotlását, de voltam annyira feszült a kapott hírek miatt, hogy ne akarjam magamban tartani ezt a csöppet se kedves dolgot. Nem tagadom, talán percek múlva bánni fogom, vagy lehet csak órák múlva, de most mégis a lehető legkegyetlenebbül viselkedtem., mintha tényleg az lenne a célom, hogy távol lökjem magamtól. – Lehet megtettem volna, ha nem tények elé állítasz, hanem megbeszéled velem, mint régebben tetted. Az okot meg soha nem fogom megtudnia, ahogyan Mich halálával kapcsolatban is mindig kizártál. Felejtsd el, a te házad, azt csinálsz amit akarsz. – rántottam meg végül lemondóan a vállaimat is, miközben a szomorúság és az érzett fájdalom, amiből megszületett ez a vihar is kiült az arcomra. Nem is rejtettem el, ahogyan a szemem sarkában megcsillanó könnycseppet se. Utána pedig egyszerűen elrohantam volna, talán csak az utcavégéig jutottam volna el sírás nélkül, lehet csak a kapun túlra, de ehelyett inkább még belebotlottam még egy személybe, akit el akartam most kerülni.
- Mason. – felelek csak ennyit, miközben sietve húzódom el és próbálok kiszabadul abból, hogy fogjon engem. Lehet seggre ültem volna, de most minél távolabb akartam tőle lenni. Nem tudtam elfeledni azt, amikor legutóbb itt járt. Azt a zavarosságot, amit akkor éreztem és a lehető legrosszabbkor érkezett most is.
Férjem szavaira elhúzom a számat és grimasz helyett a szomorúság, megtörtség suhan át az arcomon, de ezt egyedül Mason láthatja, hiszen ő volt valamennyire szemben velem. Ajkamba harapok, röpke pillanatra még a szememet is lehunyom, mielőtt megszólalnék.
- Hallottad, inkább szellőztessem ki a fejemet. Ő az úr a házban, az van, amit ő akar. Szóval nem, nem maradok! – pillantottam az említett személyre szúrósan, mintha csak ezzel akarnám leplezni a valódi érzéseimet, hogy utána dacosan távozzak innen. Akár mondott valamit erre, akár nem, akkor is hangosan csapódott be a bejáratiajtó. Az se kizárt, hogy a lányunk erre még el is kezdett pityeregni, hiszen a gyerekek elméletben érzik azt, ha nincs valami rendben a szülőknél. Karomat összefontam magam előtt, ahogyan próbáltam elveszni az éjszakában, a könnyeim már azelőtt megeredtek, mielőtt elértem volna a pékségbe és persze még az eső is rákezdte. Legalább senki se láthatta a pancsert, aki az utcán sírja el magát.


Sajnálom. Sad <33 2-3 kör múlva érkezem, addig nektek jó játékot. edi  
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Vas. Május 13, 2018 2:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund

Szavai felnyársalnak, észre sem vesszük és bizony tényleg egymás torkának esünk pillanatok alatt. Holott csak érdeklődni mertem és elmondtam egy két helyzetjelentést. Ő meg… mint akinek a szemét kaparják ki éppen, olyan viselkedést nyújt. Mint akinek nem kell a társaságom. Gőzöm sincs mire és mennyire megyek pár őszinte szóval, ha mindenért én vagyok a hibás. Jó hogy azt nem mondja, hogy jobb neki nélkülem… Sokkal nyugodtabbnak tűnik akkor, mikor nem vagyok jelen, ráadásul akkor az ifjabbat is kézbe veszi… előfordulhat, hogyha meglát, akkor alakul ki nála mindez? Nem tudom, már semmit sem tudok. A lányom, a lányunk, a lányod… szerintem mindegy milyen kiejtést használok, a gyerek az enyém is, de ezt is megint felhozza, szájából olyan szavak hangzanak el, mellyel tényleg ellök magától. Észre sem vesszük talán és később már visszafordíthatatlan lesz ez az állapot. És őszintén? Rettegek az egésztől, attól, hogy egyszer vége lesz. Én szeretném magamhoz láncolni, de ha ő így feje tetejére állítja ezt az egészet? És megint a fejemhez vágja, hogy Mich-ről sem beszélek, a körülötte folyó érzelmeimről, gondolataimról… és hogy okot sem mondtam bővebben a srácok miért is jönnek… majd…. majd ha képes lesz rám figyelni, ha megérkezett a sétából… akkor talán képes lesz rám figyelni…addig meg, maradunk így. Akárhogyan is fáj ez az egész helyzet.  
Végül Mich is megjelent, de Vero őt sem látta jelenleg szívesen, mint ahogy engem sem. Ez egy ilyen patthelyzet haver. Hiába néz rám a srác, keserűséggel tekintek a nőre, apró fej ingatás hagyja el testem, melyet csak rezdülés formájában észlelhet. Csak ő, ő ismer már vagy ezer éve. Ne most kérdezd… még én is próbálom felfogni, hogy megint én hibáztam.
Mason kérdésére Vero válaszol és igen, megint rám ken mindent, minthogy itt maradna és megbeszélnénk ezt az egészet…hogy mi történt, hogy Mich… hogy ő miért lesz itt nálunk pár hetet… de nem, helyette inkább kiront az ajtón és már csak a hűlt helyét láthatom. Akkor így visszanyargalok a konyhába, hogy egy pohár vízzel kitisztítsam a belső vulkánt. Kérdésemre a srác visszakérdez, kisebb mosoly jelenik meg a képemen, miközben végig pillantok rajta.
Újabb kérdésére és komorságára csak fejet ingatok.
- Nem. Nem miattad. Meg sem hallgatott teljesen, ráadásul egy szó nélkül akart lelépni, anélkül hogy szólt volna hogy hahó bazzd meg kimegyek a pékségbe…vagy valami. - a hajamba túrok és még szerencse hogy elkaptam a karját és nem maradtam válaszok nélkül. Jobb lett volna ha azok nélkül maradok, nem igaz? Most hogy Mich itt van, talán ha ketten együtt beszélnek majd, valamelyest lenyugszik... remények, nem igaz? Mindegy is. Majd ha megjön, akkor beszélek vele, hogy mi is a helyzet a gyerekek háza tájékán.
- A kölyök hogy van? Sophie keresett azóta? - pillantok a srác íriszeibe, majd leteszem a poharat, és széttárom a karjaimat.
- Érezd otthon magad haver... - csillan meg a huncutság a szemeimben, majd vállon ragadom és megszorongatom, biztatásképp. Tényleg nem hibás semmiben, nem miatta volt a veszekedés...egyszerűen csak Vero-nak megint rossz napja van. Csak mert meg mertem állítani egy ártatlan kérdéssel. Mindegy.  









One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Vas. Május 20, 2018 2:54 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Egy pillanatig nézem, ahogy Vero elviharzik. Mi mást tehetnék? Lehet, hogy az ösztönök azt diktálják, állítsam meg, de az agyam tudja, hogy nem mennék vele semmire. Tér. Arra van szüksége, majd visszajön és ha Ed nem tud vele beszélni, akkor majd én. Mindenképp közölni akarom vele is, mi történt, miért leszünk itt az öcskössel.
De egyelőre Ed van a figyelmem középpontjában. Most kellene előállnom a nagy igazsággal, nem igaz? Hogy mindent rendben lesz. Idővel. Egy részem hisz benne. Hiszen ha nem ők ketten, akkor ki...? De végül hallgatok, csak sajnálattal megrázom a fejem és megtartom magamnak a nagy meseszerű bölcsességet. Amúgy sincs szükség közöttünk ilyesmire.
- Alszik. Megint - mondok ennyit, és hiába érzem én is szánalmasan kevésnek az információt, nem mondok többet. Nem tudok többet hozzáfűzni. Ennyit tudok. Sophie ennyit közölt, én pedig nem faggattam.
- Csak ennyit beszéltünk, miután felhívtam, hogy szóljon, ha Nathan hozhatjuk. Vagyis hozhatom. Ide - jelenik meg egy újabb hálás félmosoly az arcomon, de valahogy nem az igazi, úgyhogy nem erőltetem.
- Mint mindig - jön egy apró bólintás kíséretében és már ott is az ölelés. Talán kicsit tovább ölelem, mint szükséges lenne, de talán erre most mindkettőnknek szüksége van.
- Az óriás és a törpe - jegyzem meg, mielőtt kínosan komollyá válna a helyzet és elnevetem magam, ahogy végre elengedem és kicsit távolabb lépek tőle. Nem mintha a következő szavaimmal segítenék a helyzeten. Sőt. De miután elindulok felfelé, lehetőleg megcélozva az egyik szobát, ahova lepakolhatok, már újra beszélek.
- Ugye tudod, Eddie, hogy a bejárati ajtótok nem túl jó hangszigetelő? - na jó, bevallom, ez így kicsit érthetetlen, úgyhogy miután valahol félúton megfordulok, hogy ránézzek, leesik-e neki, miről beszélek, már folytatom is.
- Miért nem beszéltél vele rólam? A halálomról. Képes voltál egyedül évődni, mikor életed nője melletted állt, hogy segítsen?

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Május 23, 2018 11:45 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund

A gyerek jól van, alszik és Sophie is mellette van. Jó alvókája van. Legalább neki legyen, nem igaz? Aztán majd úgyis érkezik ő is erre a pár napra, hétre, ahogy esik éppen. Csak érezze jól magát ő is, ahogy Mich. Igaz…ők ketten…nekik semmi közük egymáshoz. Nem értek ehhez a dologhoz, de majd rákérdezek, persze ha kész beszélni róla. Tudom, hogy nehéz, nekem is az, hiszen él. Furcsa mód, de él és én hiszek a szavaiban, mint mindig.
Az ölelés könnyed és határozott, mint régen, mikor még mindennapos volt ez a gesztus közöttünk. Hiányzott már. bár most még furcsa. Hiszen alacsonyabb nálam és nyeszlettebb is. Évekkel ezelőtt ez pont fordítva volt. Ő volt a kétméteres és az izompacsirta, most meg…összement. Mindegy, lapozzunk, még lesz időm elmélkedni rajta. Kell elmélkednem? Nincs rá szükségem, hiszen ő az. Az óriás és a törpe. Pontosan, ahogy azt mondja. Ám ahogy a lépcső felé indul, megyek vele én is. Mögötte haladok, hiszen a lányomhoz is be kell kukkantsak, ha már Vero itt hagyta. Nem mintha baj lenne. Itthon apával biztonságosabb.
Az ajtó nem hangszigetelő? Kissé összehúzott szemöldökkel nézem a srácot, majd ahogy megfordul, úgy álok meg és várom a magyarázatot. Hiszen honnan is érthetném. De aztán kinyögi, hogy nem beszéltem Vero-val erről az egészről. Hogy Ő meghalt, nem voltam képes beszélni róla. Még akkor sem, mikor az életem nője mellettem állt mindig is. Miért? Miért nem beszéltem a dologról? A szemeibe nézek mélyen, nem vagyok mérges, nem vagyok szomorú sem, semleges pillantással tekintek rá. Ezzel már Veronique is meggyötört. Neki is ezt kell tennie? Nem… tudom, hogy csak segíteni akarnak.
Mindketten.
De választ erre nem tudok adni, még nem, majd… előbb össze kell szednem a gondolataimat.
Ellépek mellette, hogy hamarabb az emeletre kerüljek, hogy a lépcső tetején bevárjam és mivel nem kell körbe vezetnem, útjára engedem… addig meg belépek Lily-hez, felkapom a karomba és vele együtt lépek Mich nyomába. Lily-Rose tátott szájjal lesi az ismerős arcot, majd rám pillantva széles mosolyra fakad, de aztán továbbra is a fiatalabbat figyeli. Ha Mich kiválasztotta a szobát, akkor abban az ajtajában állok meg és nekidőlök a falnak.
- Még nem bírkóztam meg a haláloddal, főleg mikor a kórházban közölték velem a halálesetet… ha nem veszítem el az eszméletem… ha elértelek volna… megtudtalak volna… most nem így… lennél itt. - nem mintha most nem örülnék, hiszen itt van, életben van…ennyi idő után meg mert keresni és felmerte vállalni, hogy ő Ő. Képes volt a srác képében elém állni, mikor eleve jobban ismer bárki másnál. Ismer mikor robbanok és ezt kihasználta. Egymásra találtunk…. talán most már megbékélhetek. Chh mintha az olyan könnyedén menne.
- Holnap kell menned valamerre? Elviszlek...- csak ha nem akar futást rendezni... mert akkor vele együtt fogok futni. Amúgy ezt még meg akartam kérdezni...
- Semmilyen szokásos sem változott... - a fiún nézek végig. A külseje más, de a belső értékei teljesen ugyanazok maradtak. A szokások megmaradtak...a kávé, a játékok, a kockára vágott paradicsom. Az Eddie...








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Pént. Május 25, 2018 9:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Talán nem kellene felhoznom a témát. Nem most. Nem ilyen hamar. De hát mi számít hamarnak? Évek teltek el! De mégis, én is érzem, hogy korán volt még. Abból, ahogy rám néz. Ismerem, mint a tenyerem. Hallgatnom kellett volna. Mégsem visszakozok és nem adok neki kibúvót, hogy felejtse csak el.
Csak haladok tovább, kiválasztom a legközelebbi vendégszobát és már le is dobom a táskám az ágy mellé. Hiába minden, nem tervezem kipakolni vagy úgy igazán otthon érezni magam. Őszintén? Fogalmam sincs éreztem-e valaha otthon magam, mióta... újabb esélyt kaptam.
- Eddie, mikor hagyod abba, hogy önmagad hibáztatod az egészért, hm? - szegezem neki a kérdést, majd egy kicsit komolyabban, szinte már dühösen jön a folytatás. Képtelen vagyok magamban tartani a szavakat.
- Mikor hagysz fel azzal, hogy kimész oda? - ezt sem kellene. Nem most kellene felhoznom, hogy tudok róla, kivándorol arra a helyre minden este.
Ezúttal viszont ott a kibúvó, talán magamnak, amikor is választ sem várva hirtelen váltok és nyújtom a kezem a kis tündérért.
- Szabad...? - nézek fel a testvéremre, de végül ha nem adja, akkor csak megsimogatom a kicsi arcát, igazán óvatosan. De ezen kívül hallgatok. Muszáj kicsit húznom az időt, amíg átgondolom a válaszom.
Hiába állítja, talán valami mégis változott és nem a testre gondolok, amiben vagyok. Úgy tűnik, az ő jelenlétében is átgondolok mindent. Vagy legalábbis elég sok dolgot.
- Nem szívesen ülök kocsiba - jegyzem meg, de azért még valamit hozzáteszek. Így érzem teljesnek.
- Amit mondtam a fejfájásokról... nem az álca része volt. Minden reggel... hajnalban azzal ébredek. Muszáj fussak. De talán egy társ jót fog tenni - talán megbánom még ezt. Talán csak rosszabb lesz. Talán utálni fogom, hogy valaki látja, ahogy egy-egy sarkon megtorpanok, amikor éppen migrénszerűen hasít a fejembe a fájdalom.
De talán nem. Hiszen Edről van szó.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Hétf. Május 28, 2018 3:18 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Veronique, Mason & Edmund

Felkéne hagynom… azzal hogy kijárkálok és magamat ostorozom. Igen. Most hogy itt van… talán most kellene, talán érdemes, talán sosem menne… sosem tudtam elengedni. De most mégis itt van. 5 év kötelezővé vált esti sétámmal hagyjak fel? Igaza van… túl kellett volna lépnem ezen az egészen már vagy egy éve… de nem tudtam. Hiányzott. Ha tudtam volna, hogy hol keressem, ha tudom, hogy létezik ilyen visszatérős dolog…már rég keresni kezdtem volna. De semmit sem tudtam. Magam maradtam a bűntudattal. De van-e a kérdésére válasz? Hát magam sem tudom, szóval csendbe burkolódzok. Tud mindenről, tud a mindennapjaimról. Mindenről. Ami nem baj. Eddig is tudott minden lépésemről, ahogy én az övéiről, kivéve az utolsóról, az meglepett… de nem is az sokkolt le igazán. Nem is baj, ez a múlt, új jövőt nyitottunk azóta, hogy összefutottunk. Őszinte tekintettel nézek rá, a válaszom nélkül marad, erre tényleg nincs válasz. Mert igaza van… túllépni, tovább lépni. Főleg most. Ahogy elkéri a lányomat, automatikusan nyújtom át neki a majd 6 hónapos csöppséget, van már súlya, de nem olyan nehéz, hogy órákig ne tudja valaki cipelni a seggét.
- Most szólok, hogy te fogod vinni őt először állatkertbe. - kacsintok rá jókedvűen ahogy figyelem hogy milyen áhítattal figyeli a törpe az őt ölelőt. Imádja már most, bár a magassabbik testét jobban szeretné. Így sem lesz rossz a kapcsolatuk.
Hiába ajánlom fel az autót, még mindig tartózkodik, amit meg is értek, nem is erőltetem. De felajánl ő sokkal jobbat. Az együtt való futást, kocogást. Hümmögök egyet, majd bólintok rá.
- Jöhet. Rég futottam. Vagy legalábbis testvrrel rég. - azt nem mondanám, hogy a régi dolgainkat visszahozhatnánk, hiszen még nem lehet, Vero miatt… neki ezt az egészet, hogyan kellene közölnöm? Hosszú és nehézkes idő lesz ezen túljutni és még az előző probléma is itt van…
- Te Mich… rendelünk ma kaját, vagy csináljunk gombás csirkés quiche-t? - léptem beljebb a szobába, őt tartva figyelemmel. Noh nem Lily Rose miatt, hanem maga miatt, hogy lássam a reakciót. Mikor evett azt utoljára? Vero-tól már meg sem kérdezem mit szeretne enni, úgyis lerázna valami kis szösszenettel és amikor az ember nem látja akkor eszik csak egy pár falatot. Nem mintha baj lenne, de igazán hízhatna is már.. mert már elég szépen leadta a kilókat. Látom rajta persze. De majd túl leszünk ezen is, nem? Minél előbb rendbe szeretném hozni a kapcsolatunkat.  
- Amúgy hogy viseled? - a fejfájást, a rémálmokat, a titkokat?








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Pént. Jún. 01, 2018 4:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3



Fogom a kis angyalt a karjaimban, igazán el lehet nézni nekem, hogyha nem válaszolok mindenre azonnal. Ahogy azt is, hogy eszemben sincs kierőltetni belőle egy választ a kérdésemre. Beérem azzal, hogy most már tisztában van vele, tudok a kis... szokásáról.
- Még szép, hogy én viszem először. Sok helyre én viszem majd el először és én leszek az is, aki veled együtt rúgja seggbe az első fiút, aki a közelébe merészkedik - vigyorgok fel Edre. Most még vicces, amikor élesben eljön majd ez az idő évek múlva, talán nem lesz az.
A futás viszont most nagyon is aktuális. Millió okot tudnék mondani, mindez miért sülhet el rosszul, de csak egyet, hogy miért jól - mert ő Eddie. Mégis ez az egy indok győz, ahogy annak lenni kell.
- Szerintem tudod te a választ. Kíváncsi vagyok, mennyire fogunk tudni együtt dolgozni. Úgy, mint régen. Jönnek-e ösztönből... - nézek fel rá, miután nyomtam egy apró puszit a hercegnő fejére, aki egyre inkább mocorog a karjaimban. Az egy dolog, hogy elboldogulok a gyerekekkel, de amikor nem én kellek, akkor nem én. Hiszen most is egyre inkább az apja felé nyújtózkodik, úgyhogy adom is vissza őt.
- Vigyázhatok rá. Ha el akarsz menni valahova Veroval kettesben. Bármikor vigyázok rá - jegyzem még meg egy apró mosollyal. Nem tudom, segítek-e ezzel, de ki tudja, egy ilyen kártya mindig jól jöhet az embernél.
A mosoly viszont hamar eltűnik az arcomról. Nem tehet róla, képtelen vagyok teljesen úgy tenni, mintha maradna a fesztelen jókedve.
- Biztos erről akarsz beszélgetni? - kérdezek vissza egy kis hallgatás után. Igaz, még azt sem tudom, én mennyire akarok erről beszélni.
- Nem is tudom, mit mondhatnék? Rosszul. Ugyan már, több évem volt, hogy megszokjam. A napi rutin része lett, amikor pedig úgy érzem, megőrülök... akkor mindig valahogy Galenél kötök ki - csak mondom, ami eszembe jut. Az igazat. Mert vele így működött. Túl könnyű visszarázódni, legalább ideiglenesen.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Csüt. Jún. 14, 2018 8:06 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Vas. Szept. 02, 2018 11:42 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

[Előzmény]

family above all
Nem firtattam inkább a család dolgot, mert állíthatott bármit is, akkor is nehezen tudtam elhinni, hogy semmi se érdekli őt. Nem érdekli az, hogy mi van a testvérével, vagy a szüleivel. Minden gyermek szereti a szüleit a maga módján, csak olykor a gyűlölet, a harag, a kiábrándultság és a hasonló érzéseket ezeket elmondják. Tehetnek bármit is, attól még azok maradnak, hiába nem szeretnénk már érezni semmit se.
- Hagynám, ha tudnám, hogy nem emészt téged valami ezzel kapcsolatban. – pillantottam rá komolyan és tudta, ha a fejembe veszek valamit, akkor ki is tartok mellette. Lehet tényleg bölcsebb lenne hallgatni, mert nem az én dolgom, de akkor is rossz látni azt, hogy ezt ennyire féltve őrzi. – Attól félsz, hogy mások mit mondanak? Hogy netán emiatt majd kinéznek titeket? A sznobok társasága ilyen, meg az egy-két középkorban ragadt ember, de…. – sóhajtok egy nagyot és eszembe jut az is, hogy mennyi ember nézett ránk is furánk. – Nem hiszem, hogy bármi miatt aggódnod kéne. Az emberek mindig is fognak furán nézni, de legtöbbször azért, mert irigyek mások boldogságára. Ne törődj másokkal, ilyen téren meg pláne nem. Éld az életed és légy boldog. – én vagyok a családban a kicsi, így miért is hallgatna rám, de reméltem, hogy most az egyszer legalább meghallja a tanácsomat. Nem túl nagy bölcselet, de szívből jött és azt is láthatta, hogy nem a levegőbe beszélek. Igaz, nálunk kisebb a korkülönbség, de attól még nem mindenki fogadta olyan jól, mégse számított. Én boldog voltam és inkább azt választottam, mint mások kénye-kedve szerint éljem az életem boldogtalanul.
- Vigyázz, mert ez a kerti törpe fenékbe is tud ám rúgni. – mosolyodtam el, arcomra pedig rá volt írva, hogy nem vettem komolyan őt. Tudtam, hogy csak megint ugratni akar, de már egészen megszoktam innen lentről szemlélni a világot. Igaz, olykor kész csoda, hogy nem fájdult még bele a nyakam, de ami nem öl meg, az csak erősebbé teszi az embert. A munkám miatt pedig magassarkút se hordtam gyakran. Nem lenne értelme, maximum különleges alkalmakkor láthatott abban a férjem is.
Kinyitottam a számat, de végül inkább becsuktam, csak azért, hogy húzzam őt, pedig még mindig a nevetésemmel küzdöttem. A mosolyomat viszont képtelen voltam elrejteni teljesen.
- Pedig lehet rád férne, mert hány éve is még mindig a kisikolás szintnél ragadtál le. – teszek úgy, mint aki komolyan elgondolkodik ezen, de aztán megrázom a fejemet. – Azt inkább meghagyom anyádnak, miután rájön, hogy miként is ejtettél újra csorbát a családotok jónevén. – húztam el a számat, mert nem voltam túlzottan jó véleménnyel róla. Engem se szeretett soha, mintha csak valami fattyú lennék, nem pedig unokatestvér. Őt meg nem akartam megbántani, így bocsánatkérően néztem rá, de hát ő is tudja azt, hogy milyen egy megátalkodott nőszemély tud lenni az a nő. Képes még ebbe is belerondítani akár, ha úgy tartja kedvét, csak azért, hogy a fiát még inkább megkínozza, pedig nem érdemli meg! Jean-Philippe inkább boldogságot érdemel most már.
- Mert te már biztosan szívtipró voltál ennyi idősen. – forgatom meg a szemeimet, miközben drukkolok a lányomnak, hogy csak azért is nyálazza még kicsit össze a bácsikáját. Ezek után megérdemelné.
- Mi ne jusson eszembe? Szerintem itt járt az előbb Harry és a többiek, el is felejtettem, hogy mit tettem. – ejtettem a táskámba vissza a telefonomat, mert lenyúlhatja, de a zárat nem fogja tudni feloldani abban is biztos voltam.
- Remekül hangzik, akkor menjünk is. A kocsiért meg majd visszajövünk, egy kis séta mindenkinek jót fog tenni. S most olyan jól el van a lapát kezeid között, hogy nem lenne szívem elvenni tőled. – mosolyodtam el, majd bátorítóan kicsit megpaskolgattam a vállát is. Tudom, hogy kicsit gonosz voltam, de ennyi kijárt már nekem is. Ideje rájönnie, hogy a gyerekek nem rossz dolgok, ahogyan azt se várom el, hogy már két hónap múlva bejelentse azt, hogy apa lett. Semmi ilyen szándékom nem volt. Egyszerűen csak akartam neki mutatni egy másik világot is, ez annyira baj lenne? Miután bevásároltunk nem volt más hátra, mint irány haza.
- Ez lenne a szerény kis otthonunk jelenleg még. Egyelőre még itt lakom, de aztán ki tudja. Még most nézelődőm. – húztam el a számat. – Érezd jól magad. – tettem még hozzá, majd leraktam a süteményt, a konyhába sétáltam, hogy hozzak poharakat, meg tányért és persze villát is.  Majd pedig közelebb léptem az unokatestvéremhez, hogy az időközben bealudt lányomat elvegyem tőle óvatosan. – Mindjárt jövök, lefektetem őt. – sietve mentem fel a szobába, hogy egy-két ruhadarabtól megszabadítva a kiságyába tegyem. A bébifigyelőt bekapcsoltam, miután elrendeztem a dolgokat és visszatértem én is a nappaliba.


■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Hétf. Szept. 03, 2018 11:07 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

pour ma petite cousine

- Sok minden van, ami emészt, de ez a felnőtt lét sajátos velejárója. - jegyeztem meg, elvégre gyerekként hol foglalkoztunk mi az ilyesfajta gondokkal? Bezzeg most, ha az ember nem is akarna sokat kattogni rajta, a környezete akaratlanul is rákényszeríti valamilyen úton-módon.
- Vero, elhiheted, nekem nem kell bemutatni őket... Velük éltem együtt. - sóhajtottam fáradtan. Könnyű mondani, hogy ne foglalkozzunk vele, de amikor kellemetlenségek érnek miatta, mert másnak nem tetszik, akkor mégis muszáj vele valamilyen szinte. Persze tudom, nem kell adni mások véleményére, meg a saját boldogságunk a fontos, de jó is lenne, ha ennyiből állna a történet.
- Én élem, amiatt ne aggódj... és köszi! - erőltettem azért egy mosolyt az arcomra, remélve, hogy sikerül meggyőznöm vele, és nem fog valami egyetemi előadásnak is beillő fejtágítást lenyomni a témáról, pláne, ha ennyire másképp látjuk a témát. Talán, ha már mi is lehúztunk pár évet így, akkor én is rájövök, hogy hülyeség volt ilyesmi miatt rágódni, de most... Mindenesetre értékelem az igyekezetét.
- Ahhoz, hogy a kerti törpe fenékbe tudjon rúgni, először is fel kéne tudni emelnie a lábát olyan magasságig. - ült ki az én arcomra is mosoly, ezúttal az őszintébb fajtából, mert az igazat megvallva, nem hinném, hogy menne a töpszlinek a kivitelezés. Maximum, ha nagyon felpaprikázná magát, de akkor meg lennék olyan genyó, hogy elkapnám a lábát, aztán el se engedném úgy jó tíz percig, hogy örökre elvegyem a kedvét a későbbiekben a hasonló kísérletektől.
- Hékás! Viselkedj, vagy meghúzom a hajad! - emeltem fel a kezem, már csak a hangulat kedvéért is, hogy rendre teremtsem, amikor azonban anyám jött szóba, csak látványosan megforgattam a szemeimet - Őszintén? Amilyen középkorban ragadt gondolkozásúak, szerintem több újat tudnék mondani neki, mint ő nekem. De miután szerintem már úgy is kitagadtak minden létező örökségből, meg nem is tekintenek már fiukként rám, úgy is mindegy. Majd tisztára sikálják a család hírnevét, abban profik. - grimaszoltam egyet, mert igaz, hogy jó eséllyel nekik köszönhetem azt is, hogy most nem a sitten ücsörgök, de ugyanezt a befolyást előtte meg arra használták, hogy belőlem is olyan bólogatós kutyát csináljanak, mint a bátyámból. Az azért már kevésbé volt vicces, és ha választani kell, inkább élem ezt a kisemmizett életet, nélkülük, mintsem hódoljak be a terveiknek a jómódért cserébe. Hát, ha Vero nincs jó véleménnyel anyámról, akkor ezek után képzelheti, én mennyire vagyok.
- Voltam? Mi az, hogy voltam? Vagyok még mindig, kikérem magamnak! - emeltem fel az orrom olyan sznobosan-pökhendien, mint ha most sértett volna végig ezzel a kijelentésével, de képtelen voltam sokáig megőrizni a komolyságot, a végére csak elnevettem magam, legalábbis amíg élete csöpp értelme le nem ápolta némi babanyállal a képemet. Az azért kicsit visszavett a hangulatból.
- Nem-nem, nincs semmi Harry, se amnézia, se más kifogás, ilyen hülyeségekkel etesd a kedves férjedet. Szépen kitörlöd azt a képet, vagy én fogom, csak legyen szabad mindkét kezem. - figyelmeztettem a rá váró jövőre. Valószínűleg ezért nyertem én, hogy hazáig cipelhetem a lányát, semmit sem bízott a véletlenre. Szerencsére még nem volt olyan nagy darab, meg csimpaszkodott is a nyakamba bőszen, ahelyett, hogy ficánkolt volna, szóval fogjuk rá, tényleg egész jó gyerek. Mondjuk amikor a cukrászdában a pénztáros mosolyogva gratulált nekünk, hogy milyen bájos kislány, nem mondom, hogy nem fagytam le néhány pillanatra, de végül csak sikerült végül annyit visszavágni válasz gyanánt, hogy "Köszönöm, de nem az én érdemem..." A többiről meg gondoljanak amit akarnak, maximum Veroék se jönnek többet ide.
Könnyű a kiscsaj, vagy sem, mire hazáig cipeltem a fenekét, azért éreztem, hogy kezd fáradni a karom, így egy pillanatig sem ellenkeztem, amikor Vero közölte, hogy elviszi lefektetni, ha már úgy is elaludt. Miután eltűnt a szobában, én csak csendben várakoztam, maximum némi vizet ittam, a sütivel csak megvárom már... no meg addig is volt időm legalább kicsit szemügyre venni a helyet, hogy hol lakik. Vagyis, francokat! Itt az idő, előkeríteni azt a telefont, meg a képet róla, a táska meg is volt, a telefon is, csak az a nyomorult billentyűzár... Mondjuk gondolom, arra csak nem számított, hogy a fényben az ujjlenyomatok alapján egész jól ki lehet következtetni a dolgot, igaz, feltörni még így sem sikerült, mielőtt visszaért volna.
- Látod? Mondtam. Olyan unalmas az életem, hogy rekordidő alatt elalszik rajta bármelyik gyerek. - közöltem büszkén, miközben a telefont sietve a hátam mögé dugtam, reménykedve, hogy nem szúrta ki. Naiv ábránd, mi?

■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Kedd Szept. 04, 2018 4:52 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

family above all
Ismertem már annyira, hogy tudjam mikor mosolyog őszintén és mikor nem, de most mégis inkább lakatot tettem a számra. Nem akartam elijeszteni, hogy netán legközelebb már fel se vegye a telefont. Sőt, inkább reméltem, hogy többször fogom látni mostantól kezdve, cserébe pedig annyit megtehetek, hogy nem kínzom őt mindenféle dologgal. So-so tudom mi történt a családjukban, de mélyen soha nem ástam bele magam és ez után se fogom. Inkább csak bátorítani akartam arra, hogy ha boldog, akkor tartson ki a lány mellett. A korkülönbség meg csak egy szám, nem azon múlik az ember boldogsága. Az meg, hogy mások mit gondolnak. Nah, az totálisan más dolog.
- Ringasd csak magad abba a hitbe, hogy nem tudom. A jóga csodákra képes. – ártatlanul elmosolyodtam, mert tényleg felérném a lábammal, meg a kezemmel is elérem, hogy megcsapkodjam kicsit, ha nem bír magával. Komolyan, mint egy 5 éves. A végén még tockost fog kapni tőlem, ha tovább szemtelenkedik, ahhoz is elég csak kicsit pipiskedni és máris elérem a tarkóját.
- Akkor máris nem kisiskolás, hanem óvodás szintjén maradtál meg? Ne az én hajamat húzgáld, inkább azét, akit annyira kedvelsz, vagy tévednék, hogy ezzel fejezitek ki abban a korban, ha valakit kedveltek a lányok közül? – ugrattam továbbra is őt. Pláne, hogy óvodában dolgozom, így pontosan tudom, hogy a fiúk is többségében miként viselkednek abban a korban. Vannak dolgok, amik ennyi év alatt se változnak. Nem is értem, hogy a fiúk miért hiszik azt, hogy ez jó dolog és ezzel kifejezhetik azt, hogy valakit kedvelnek. – Sajnálom, nem akartam rossz emlékeket felidézni. Csak azt akartam mondani, bárhogy is lesz, küzdj azért akit szeretsz. – hangom egyre inkább halkabbá vált. A jelenlegi helyzetet tekintve meg pontosan tudtam, hogy miről beszélek. Ha bárki is azt hitte, hogy tündérmesében élek, akkor most már biztos lehet abban, hogy az én életem se olyan. S tudtam jól, hogy küzdenünk kell a férjemmel is azért, ami van nekünk, de most mégis úgy éreztem, hogy szükségünk van arra, hogy kicsit távollegyünk a másiktól és átgondolhassuk a dolgokat, lecsillapodjanak a kedélyek. A többi meg remélhetőleg jönni fog magától.
Megforgatom a szememet annak köszönhetően, amit csinál, majd úgy teszek, mintha hozzá akarnám vágni a 0,5l palackomat. Nem örültem meg, főleg nem egy kórházban tenném meg, a végén túl hamar elláthatnák a Szemtelenke sérülését, ha már nem bír magával. Legalább addig is nyugton maradna.
- Megpróbálhatod, de ezt tuti nem fogod feltörni. – még Ednek se menne, ha nem tudná szerintem a kódot. Nem könnyítem meg senki dolgát se ilyen téren. – Mitől félsz, hogy netán valaki meglátja? Még a barátnődnek se tudom elküldeni, hiszen azt se tudom, hogy kicsoda ő. Egyébként is tiszta édes ez a kép. – olvadozni kezdtem, hogy még inkább bosszantsam őt. – Meg ki tudja, hogy mikor készülhet kép a nagybácsijával, szóval marad. – szögeztem le végül és látványosan a táskámba is ejtettem a telefont, hogy éreztessem vele, hogy én nem fogom törölni. Azt lesheti, még hamarabb esne piros hó is a semmiből. Az meg, hogy az ujjlenyomatom mit rejt, inkább hagyjuk, főleg, hogy a lányom is mostanság egészen jól összefogdosta a kijelzőt, így annyira könnyedén se lehet kivenni, hogy mi a számsor.
Megmosolyogtatott a feltételezés, hogy ő lenne a baba apja, ahogyan a pékségben reagáltak a dologra, de én nem szóltam semmit se. Új lány volt, hiszen a régiek pontosan tudják, hogy Ed az apuci. Amikor viszont Jean-Philippe reagált rá, akkor azért én is megszólaltam, vagyis tátogtam egy sort, hogy ő a nagybácsi. A csaj pedig máris zavarba jött és sietve bólintott, hogy érti. Kezdem úgy érezni, hogy a lányomat a férfiak közelsége egészen megnyugtatja. Edmund ölelésében is megannyiszor aludt már el, nyugodott meg. Mason is jóhatással volt rá, most pedig az unokatestvérem, vagy most csak a gyógyszerek miatt lenne, amiket kapott? Nem hiszem, mosolyogva figyeltem őket, miközben sétáltunk haza felé. Fiúk valamerre a városban voltak, Ed meg dolgozott. Nem hiszem amúgy se, hogy bánta volna a dolgot, hogy vendégünk érkezett. Legalább addig is elfoglalom magam és egy kis jókedv is rám fér már.
Miután lefektettem a lányomat, a bébifigyelőt leraktam az asztalra, de előtte még meggyőzöttem arról, hogy ez is be van kapcsolva. Nem mintha nem hallani a kisasszony hangját, hiszen olykor torkaszakadtából képes sírni és tudtunkra adni, hogy valami nincs rendben.
- Nem is meséltél annyit. Inkább csak elfáradt, meg szeret a férfiak karjaiba omlani és elaludni. – lehet erre mondanák egyesek azt, hogy igazi nő és korán kezdi. Mosolyt pedig nem lehetett eltűntetni az arcomról. – Azt meg igazán visszaadhatnád, mert tényleg seggbe leszel rúgva, ha lezárolod a béna próbálkozásaiddal. – nyújtottam ki a kezemet a telefonomért, miközben nem tágítottam előle. Tényleg azt hitte, hogy nem jövök rá? Naiv. – Hallottam, hogy besegítesz az egyetemen és órákat adsz. Ezek szerint kezdesz előbújni az odúdból és végre nem eltitkolni a tehetségedet? – ő festett, én illusztrációkat készítettem mesekönyvekben. Mind a ketten szerettünk elveszni a „rajzok birodalmában”. – Jean-Philippe! – szúrósan néztem rá, ha továbbra se akarta visszaadni a telefonomat. – Tudod mit? Akkor ha netán a férjem hív, akkor beszélhetsz is vele és megmagyarázhatod neki, hogy miért nem tudok telefonhoz jutni, mert egy óriás úgy döntött, hogy elveszi. – mosolyodtam el ártatlanul, majd ledobtam magam a kanapéra, hogy utána szerezzek is egyet a vásárolt sütiből. A többieknek is fog jutni, hiszen bőségesen vettünk.


■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Okt. 03, 2018 11:01 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

pour ma petite cousine

- Tudod, egy csatornapatkány még öltönyben is csatornapatkány marad. - vontam vállat, elvégre én voltam a mi családunk fekete báránya, szerintem ha a csillagokat lehoznám az égről a szüleim kedvéért, vagy bármit megtennék a kedvükért, akkor sem törölhetném el a múltbéli bűneimet, örökre megmaradnék a család szégyenfoltjának. Ez van, nem túl kellemes érzés, de már egész jól hozzászoktam az elmúlt években.
- Nem tehetsz ilyen kijelentést, amíg nem tudod, milyen az, ha ott rúgnak meg, ahol csak simogatni volna szabad! - emelem fel bölcsen a kezem, mert én ugyan nem kajálom be, hogy a jóga olyan magasztos sport meg kikapcsolódás lenne, ami mindenre megoldást nyújt. Ilyen helyzetekben szerintem pont nem, maximum látványosabb térdre rogyást tud produkálni az illető, vagy lazább ízületekkel haldokol magzatpózba gömbölyödve a padlón. Ami meg a lábemelgetést illeti, ő is csak addig lenne vagány, amíg el nem kapnám a lábam, aztán tartanám fogva ameddig csak egy lábon képes állni.
- Olyan szívet melengető pont egy óvónőtől hallani ilyesmit. De, azzal, vagy megdobáljuk gesztenyével, esetleg gilisztát rakunk a cipőjébe... A lehetőségek tárháza végtelen. - adtam a lovat alá, mint ha tényleg komolyan gondolnám, holott már leszoktam milyen ilyesmiről. Abban sem vagyok biztos, hogy óvodásként tényleg így próbáltam-e bevágódni a lányoknál, olyan rég volt, hogy az már a múlt évezred, kár is szót pazarolni rá.
- Semmi baj, küzdök én... meg majd megoldjuk. - zártam rövidre a témát, mert nem igazán akartam tovább rágódni rajta, pláne, hogy közben a kisasszony is elkezdte összenyálazni az arcomat szeretete jeleként. Hurrá?
- Miből gondolod? - vontam vállat, sose lehet tudni, lehet, hogy pont beletrafálok a jó kombinációba. Vagy valamelyik, szívéhez közel állónak a születési dátuma oldja fel? Nem lennék meglepve, ha a kislányáé lenne... attól mindenesetre kreatívabbnak tartom, hogy a misztikus "1234" legyen a titok nyitja.
- Azért, mert. Nem szeretem a gyerekeket, árt az imidzsemnek, nem hiányzik, hogy még valaki azt higgye, hogy az enyém, vagy netalántán valahogy megkaparintsa a sajtó... - manapság már nem lehet elég óvatos az ember, és inkább nem vagyok rá kíváncsi, milyen reakciókat kapnék, ha napvilágot látna. Nem feltételezem róla, hogy kiadná, de az a fránya ördög sohasem alszik... Vagy csak arról van szó, hogy lelkem mélyén egy kicsit tartok is ezektől a törpe terminátoroktól, és nem akarom, hogy bármilyen bizonyíték legyen arról, minden igyekezetem ellenére mégis kedvelnek?
- Az az én szerencsém, hallgathatnám utána, az tuti. - abban mondjuk nem vagyok biztos, hogy az ájuldozását, hogy milyen rettentően édesek vagyunk, így, a kölök meg én, vagy milyen jól áll a kezemben, vagy pont, hogy félreértené, és kitekerné a nyakam, hogy miért nem szóltam a zabigyerekemről eddig egy szót se... nem tudom, de nem is akarom megtudni.
- Igaz. Legyen karácsony, de aztán nem kérek több képet! - kötöttem ki, miközben útnak indultunk hazafelé, útba ejtve a pékséget is idő közben. Na tessék! Pont ettől féltem a kép kapcsán is, hogy azt hiszik, az enyém, pedig nem - az unokatestvéremé, még csak azt se mondanám, hogy hasonlítunk egymásra... Mármint a törpével.
Szerencsére azonban több hasonló incidens nem történt hazafelé menet, sőt, ahogy megérkeztünk Veroék házába, addigra a törpilla is bevágta a szunyát, úgyhogy az anyja el is rabolta tőlem. Épp idejében, mert már kezdett zsibbadni a karom tőle.
- Reménykedj, hogy csak az előbbi, mert ha az utóbbi... akkor nem irigyellek azért, ami tinédzserkorában vár rátok. - feleltem komolyan, miközben a telefont még mindig a hátam mögött rejtegettem. Hiába, az első tippjeim nem jöttek be a feltörést követően, Vero meg túl hamar visszaért!
- Nem értem miről beszélsz. Lezárni nem csak a pin kód elrontásánál lehet? Ennél is? - meresztettem rá nagy, értetlen szemeket, mert azért szerettem volna még tenni néhány próbát vele, az meg azt hiszem, egyértelműen sütött rólam, hogy milyen "profi" szinten értek az efféle kütyükhöz.
- A besegítés az túlzás. Jelentkeztem vendégelőadónak egy-két tantárgyhoz, az egyik tanárom unszolására. Vagyis igazából nem tartok órákat, inkább a gyakorlati részében segítek néhány diáknak. - pontosítottam rajta, mert annyira azért nem mondanám karriernek, sem a tehetségem hirdetésének azt, hogy zöldfülűeket próbálok a helyes útra terelni. Aztán vagy bejön, vagy nem, elég csak arra gondolni, hogy Athena is inkább passzolta a lehetőséget, amikor megtudta, hogy hozzám kerülne. Ez aztán a karrier, mi?
- Veronique Safiya! - álltam a tekintetét már csak azért is, majd amikor beadta a derekát, hogy maradjon nálam a kütyü, csak kényelmesen hátradőltem a széken, hagyva a sütievést, hogy teljes figyelmemet a telefon feltörésének szenteljem.
- Tudod mit? Ha visszajövök, és a kocsi még megvan, kapsz egy sütit. De ha ellopták, akkor is adok neked egyet, mert szeretlek. Ha meg elárulod végre, hogy mi az a fránya kód, ami oldja a billentyűzárat, esküszöm, felvásárolom neked a fél cukrászdát. - csaptam le a magas labdát, miközben felé mutattam a kütyüt, ügyelve rá, hogy a kezemből azért ne kaphassa ki.
- Amúgy nem bánom, beszélek én vele, ha esetleg hívna. Kíváncsi vagyok, felismerne-e egyáltalán, vagy valami idegennek hinne. - gondolkoztam hangosan, mert lehet, hogy az esküvőn találkoztunk, de az a sok ember... csodálkoznék, ha mindenki nevét megjegyezte volna, pláne, hogy volt fontosabb dolga is aznap, mint ilyeneken stresszelni.

■ ■credit



You came into my life like a hurricane Never knew you were coming but you're here just the same You took me by surprise when you found my open door And then you blew right out of town and left me wantin' more Oh hurricane I believe you're coming back again
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
147
● ● Reag szám :
136
● ● Keresem :
engem kerestek
● ● karakter arca :
Joel Kinnaman


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba •• Szer. Okt. 10, 2018 10:18 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

family above all
Nem sok mindent tudtam volna már erre mondani, de az tény volt ezek után, hogy nem lett jobb a helyzet náluk. Sőt, inkább mintha még rosszabb lenne, de esélyesen a felét se tudom annak, ami közte és a családja között történt. Talán igaz a mondás, hogy nem lehet mindent helyre hozni, hiszen egészen beszédes volt az, hogy mit is gondol a szüleiről, a családjáról.
- Ez most honnan jött? – néztem rá kicsit érthetetlenül, mert nem értettem, hogy jött ez a dolog. Előbb még a lányok hajának a húzgálásáról volt szó, nem? Amúgy meg kérem szépen balesetek mindig történnek, főleg az oviban, amikor mindenki ismerkedik és azt hiszi, hogy élete párját is megtalálta, mert nagyban mesélik, hogy ki kivel fog összeházasodni. Már az is nagy szó, ha megmarad a barátság azok után is, vagy érdeklődés, hogy általános iskolába mentek.
- Ha a sejtésem nem csal, akkor érted annyira már ott se rajongtak, mert nem bírtak. Tévednék? – néztem rá kérdőn, hiszen abból amit elmondott. Hamarabb sorolnám a csibészek közé, mintsem a tündérek és azok közé, akik szót fogadnak minden egyes pillanatban. Igaz, szerettem szabadságot hagyni a lurkóimnak, hadd élvezzék ki az óvoda adta lehetőségeket, de mindig ügyeltem arra, hogy semmi baj ne történhessen, legalábbis nagybaj ne.
- Mert még annyira se ismersz, mint a férjem. Ha neki nem ment magától, akkor nem pont neked fog. – rántottam meg a vállaimat könnyedén. Edmund régóta tudja már azt, hogy miként is lehet bejutni a telefonomba. Nincsenek titkaink egymás előtt, vagyis egyetlen egy régi titkot, de arról senki se tud. Még a családom se, a nagymamám se, egyedül Mich, mert ő jött el értem a mentősökkel a könyvtárba. Még mindig olykor rémálmaim vannak annak köszönhetően, ami akkor történt. Igyekeztem feldolgozni, de teljesen még nem sikerült. Egyszer talán, vagy kísérteni fog örökké a sírig.
- Mintha olyan sokat adtál volna régebben a sajtóra, vagy mások véleményére. Komolyan, ez a legjobb kifogás, amivel előállhatsz? Nem inkább attól tartasz, hogy ő mit szólna? – régebben se olyannak tűnt, aki sokat ad mások véleményére. Sokszor ment a maga feje után. Most meg ott van az a titokzatos lány, aztán máris számítana, hogy mit is firkálnak? Legalább a családja kisebb agyvérzést kapna, szerintem azt ő se bánná. Mi meg pontosan tudjuk, hogy mi is az igazság, más meg tényleg gondoljon azt, amit akar.
Elnevetem magam annak köszönhetően, amit mondott, mert bármilyen is lesz, amikor nagyobb lesz, akkor is szeretni fogom. Ő egy kincs és csoda, még ha senki nem is tudja. – Bárhogyan is legyen, akkor is szeretni fogom. Nem számít semmi se, még az ha netán túlzottan korán kezdek el őszülni. – rántom meg a vállaimat hanyagul. Senki se tudja, hogy már egy csemetét elveszítettem, vagyis egy emberen kívül. Így pedig hangozhat bármekkora badarságnak a válaszom, én akkor is tudom, hogy tényleg így lesz. Főleg úgy, hogy lehet már kistesója se lehet soha, nemhogy nagy se lett.
- Én úgy tudom, hogy ennél is lehet, így örülnék, ha nem zárolnád le. – néztem rá komolyan, miközben elhelyezkedtem a kanapén a süteményemmel. Mennyei íze volt, azt meg nem értettem, hogy miért izgatja ennyire ez a kép. Nem eladni készülök, ez csak egy emlék, ne legyen már ennyire szívbajos. – Egyébként nem azt mondtad, hogy legyen karácsony? Akkor most miért is pörögsz a képen? – kíváncsiskodtam két falat között.
- Az is jobb, mint a semmi. Legalább nem a csigaházadban szalad el az idő feletted. Így találkoztatok ti is? – kanyarodtam vissza a részben félbehagyott témához. Ha már ő nem hagyja békén a telefonomat, akkor én se szakadok le erről a témáról. Pusztán testvéri szeretetről van szó. Aztán majd eldől, hogy ki fog hamarabb a másik agyára menni.
- Kezdem azt hinni, hogy szélütést kaptál és téged se ártott volna megnézetni valamelyik dokival. Ennyire elvette az eszedet az a lány? – jóízűen falatoztam a süteményből. Kiélveztem minden falatot. – Majd ha piros hó esik, de ha így haladsz, akkor nemhogy nem törőd fel, de még süteményed se lesz. – mert én megeszem. Ez nem is volt kérdés. Most túlzottan is jól esett ez a pár falatnyi mámor és boldogsághormon.
- És miként fogsz bemutatkozni? Netán a szeretőmként? Kertészként? Vagy bevallod, hogy ki is vagy, mert nehezen tudom elképzelni, hogy emlékezne rád ennyi év után. Pláne, hogy mindig csak futólag találkoztatok. – nyaltam le a krémet a villámról, majd ittam pár kortyot a poharamból is. – Csak azért kérdem, hogy tudjam előre mennyi idő alatt érne haza és mennyi jég kellene netán a kobakodra. – mosolyodtam el ártatlanul, miközben minden kétséget kizáróan továbbra is szívtam a vérét. Mintha el se telt volna megannyi év, amióta nem láttuk egymást.


■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Nappali és elõszoba ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Nappali és elõszoba
Second Chance frpg
3 / 3 oldal

Similar topics

-
» Pihenőszoba
» Fürdőszoba
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Fürdőszoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Rimbaud-lak-