Nappali
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 1:30 am ✥

Vendég
Today at 12:01 am


✥ Yesterday at 2:27 pm ✥


✥ Yesterday at 8:27 am ✥

✥ Szer. Jún. 20, 2018 8:02 pm ✥

✥ Szer. Jún. 20, 2018 8:02 pm ✥

✥ Szer. Jún. 20, 2018 7:50 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Nappali •• Vas. Szept. 17, 2017 5:47 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2169
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Szept. 17, 2017 6:13 pm


Gale &&  Cami
*Rossz nap, rossz idő. Bár mondjuk ez minden napomra elmondható, azonban eddig egyikre sem, hogy lógtam. Most mégis fáradtan hullottam le a kanapéra, mint aki jól végezte a dolgát. Körbe pillantva különböző üzletek táskái hevertek a padlón, fotelbe, asztalon... Okosabb nem lettem, hogy az emberek miért szeretnek annyira vásárolni, de most szükségem volt erre. Pár perc szusszanás után kimentem csinálni egy kakaót és visszaültem várni az ítéletet, vagyis egyenlőre csak a bírót. Debbie és Blair leléptek vásárolni, mert nem vettünk semmit, hacsak nem akar Gale elérakni egy miniszoknya köretet, kirántott mélydekoltázsu felsővel és némi csipkés fehérnemű salátával. Ami az enyém. Természetesen nem magán. De ha engem kérdezne valaki, szerintem csak ki akart maradni abból, ami most jön és talált egy jó kifogás. Egy nagyon jó kifogást. Gale, ha belenéz akármelyikbe is akkor észre veszi, hogy nem a felesége stílusa és nem is az enyém. Mégis az én méretem.
Mikor meghallottam a kulcs zörgéseit, összerezzentem. Túl korán volt még ahhoz, hogy haza érjek a suliból és a szatyrok is árulkodnak amiket meg se próbáltam elrejteni. Debbie szólt, hogy elmondta már Gale-nek. Ennek fényében mégis, ha épp nem eset azonnal nekem egy halvány mosollyal fordultam felé.*
- Szia. Kérsz inni? * És ha kért, ha nem megindultam a konyha felé, hogy pár pillanat múlva idehozzam amit kért, ha meg nem kért akkor csak egy pohár vizet. Időt akartam nyerni, nem pedig menekülni. Gondolataim ide-oda cikáztak de ami azt illeti semmilyen elfogadható mentséget nem tudok felsoroni a tettemre. Mégha a vásárlást meg is tudom indokolni, az időpontot nem. Egy sóhajjal huppantam vissza a kanapéra, felhúztam a lábaim és a bögrét szorongatva néztem rá. Nem hagytam időt a kínos csendnek sem semmi másnak igazából. Az ilyeneken jobb túl lenni. Minnél hamarabb annál jobb.*
- Mekkora esélye van annak, hogy a távkapcsolat kibírja a gimit? *Kérdeztem minden köntörfalazás nélkül. Tudtam, hogy nem fog nekem hazudni, ahogy én sem hazudok neki soha. Néha, ha nem akarom tudni a választ ezért nem szoktam tőle kérdezni sem. Most azonban íriszeimben ott lapul a lelkiismeret furdalás, keserűség és az elveszettség, bár utóbbi nem ismeretlen számára. Azóta itt van, hogy itt vagyunk. Vonásaimba nyoma sincs annak a szórakozott vidámságnak ami kísérni szokott.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Szept. 20, 2017 8:55 pm


Gale &&  Cami


Az Eddel való találkozás könnyített a hétköznapok súlyán, és már alig vártam, hogy kimozduljak vele pénteken este, de addig még előttem állt két nap, és szerda révén még a magánpraxisom is egy hosszabbított ritmusban működött Milának hála, akinek a tanácsára most bajba jutott fiatalokkal foglalkoztam. Pontosan egynek hála, hogy az egyik új betegem időpontját kellett lemondanom, mert jött egy nem túl bizalomgerjesztő telefon a feleségemtől, hogy a húgom nem ment iskolába…megint. Borzalmasan dühös lettem az első pillanatban, és az ablakhoz sétálva csaptam a kezemet az üvegfelületre, hogy lehiggadjak. A nagy korkülönbség ellenére is szerettem Camit, de a költözés óta csak a bajok jöttek vele együtt. Anyát nem akartam felzaklatni a lázadozási kísérleteivel, de apának szólnom kellett volna…csak éppen a héten döntöttek úgy anyával, hogy elmennek egy régen tervezett kiruccanásra, kihasználva azt, hogy anyának éppen jobb napjai vannak, tehát a mai estétől fogva vasárnap estig az én felelősségem lesz a kisebb Thompson. Telefonálhattam volna nekik, de most azt volt a legfontosabb, hogy kiélvezzék a távollétüket, én meg egy kis észt verjek Camille buksijába. Ennek a fene nagy elhatározásnak végül az vet véget, hogy csak dél múlt, és haza kell mennem, mert egyedül hagyták otthon. A kapcsolata nem volt tabu, még kedveltem is odaát Adriant, de a felállás megváltozott, és itt kellett érvényesülnie a testvéremnek, ha akarta, ha nem. Idegesen ülök be az autóba, de útközben még veszek egy kis kínait, hogy ne menjek haza üres kézzel, aztán nem sokkal később a ház előtt parkolok le. A délutánomnak már lőttek, talán egyszer elérem, hogy felfogja a húgom, hogy mi is pénzből élünk, én meg abból, hogy másokat meghallgassak, de ő mindig elsőbbséget fog élvezni ennek ellenére is. Sóhajtok egy mélyet, amíg a zárba dugom a kulcsot, és kitárom az ajtót. Az előtérből a nappaliba sietek, és ott akadok rá a kisasszonyra, temérdek táska közepette.
- Ezek micsodák Cami? Vásárolni voltál? – színtelen hangon kérdezem, nem megyek át támadásba, mert akkor lehúzhatom a rolót, de a szokásos módszert választja, és menekül előlem.
- Köszönöm nem kérek. – engedem, menjen előre, addig kibújok a cipőmből, és a szatyorral megyek utána. A pultra pakolom a gőzölgő ételt, melyet a műanyagdoboz takar, aztán az egyik fiókhoz lépek, hogy kivegyek villákat, de megakaszt a kérdése.
- Nem fogok neked hazudni. Nem hinném, hogy ez tartós maradna Adriennel közöttetek. A távolság óriási, és ha meglátogat sem garancia, hogy otthon nem keres mást magának, vagy te nem fogsz beleszeretni másba…tudom most ezt nem tudod elképzelni, de nem is kell egyelőre. Hoztam kínait, mit szólnál, ha ennénk? – tolom elé az egyik szerzeményt, és belemélyedek a húgom szemébe. Haragszom rá, de tudom, hogy milyen időszakon megy keresztül.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit


A hozzászólást Gale Thompson összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Okt. 03, 2017 12:44 pm-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Szept. 20, 2017 10:17 pm


Gale &&  Cami
Nem mondanám azt, hogy félek. Mert nem. Legrosszabb esetbe beadnak egy leány neveldébe és HA Apa még hagyja is, akkor legalább betudom fűzni annyira, hogy az ott legyen ahol én szeretném. Mindenképp közelebb Adriánhoz. Najó, ettől függetlenül még tudom, hogy amit teszek az nem helyes és egyáltalán nem jó. Ha így haladok felvételizni sem fogok tudni, mert konkrétan újra kéne kezdenem, hogy kijavítsam azt, amit elrontok ebben az évben. Tudom én, csak.... Nincs csak. Első reakciójára, megvontam a vállam, de úgy véltem hogy nem kéne húzogatnom a még alvó oroszlán bajszát.*
- Igen. De, nem egyedül voltam. Debbie elkísért. * Gabe ismer annyira, hogy ezzel nem a feleségére akartam kenni a dolgot, hanem őt nyugtatni, hogy egyrészt volt aki vigyázzon rám. Másrészt pedig, hogy volt ott valaki aki kordában tartotta a költekezésem. Harmadrészt; utálok vásárolni. Tehát evidens, hogy valami baj van. Ha más nem, akkor a fejemben. A kérdésem kéretlen, s meg sem lepődöm a kéretlen válaszon. De a kínai hallatán már ott is termek. Nem azért mert annyira éhes vagyok, hanem mert pusztán anya egyszer mondta, hogy Apuval sokkal könnyebb szót érteni amikor eszik. Gale, meg apja fia. Reménykedtem, hogy ebben sem különböznek.*
- Ha hazugságot szerettem volna hallani, Apunak teszem fel a kérdést. *Apukámnak sem szokása hazudni. De mesterien ért ahoz, hogy úgy forgassa az igazságot és a szavakat, hogy közben táplálja az álmaim. *
- Akkor felesleges az a sok ribancos cucc... * Húztam el a számat. Jó, nem szó szerint ribancos, mert csinosak, meg szépen kiemel mindent. Ilyeneket hordanak azok a lányok, akiket otthon mindig kifiguráztunk mert minden srác legyeskedett körülöttük. Olyan, mint amit Sarah hord. Az ételem csak turkálom, de ha még nem vesztette el a türelmét a mellé beszélésemtől. Akkor egy pár pillanat múlva ismét rá tekintek.*
- Gale... sajnálom. Nem ígérem, hogy nem csinálok többet ilyet. De... utálom a helyet és mielőtt még átszeretnél íratni; csak egy sulit tudok elképzelni amit nem utálnék. Furcsán néznek. Köztük csak egy szürke kisegér vagyok. Furcsán öltözködnek. Ki vagyok? Honnan jöttem? Miért jöttem? És... a felét nem értem annak amit mondanak. Értem a nyelvet, beszélem a nyelvet. De amint elkezdenek szlengben beszélgetni egy kukkot sem értek és onnantól meg hülyén bámulnak mintha a Marsról jöttem volna. Nem szeretek az új lány lenni. Menjünk haza... vagy hadd járjak ott suliba. * Persze tudtam, hogy ez nem lehetséges, de egy próbát megért. Sajnos fiatal vagyok még ahoz, hogy elmehessek a szüleimtől külön országba a világ másik végére tanulni. De jobb ötletem nem akadt a problémára. Nem voltam hisztis, nem voltam követelőző... pusztán csak keserű. S bár ettől még nem úszok meg semmit, de legalább nem mondhatja, hogy nem tudja mi a bajom.*

■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Szept. 24, 2017 1:42 pm


Gale &&  Cami


A mostani felesleges, és pótcselekvésként szolgáló tetteire nem találok magyarázatot. Sok hülyeséget csinált már a kisasszony, de odáig még nem jutottunk el, hogy iskolaidőben elmenjen az egyik plázába, és az órák helyett a ruhatárát szélesítse. Cami okos volt, és érdeklődő a világra nézve, határozott véleménnyel rendelkezett megannyi témáról, és most azt kell látnom, az átlag tinédzserviselkedés beszippantja őt, és még más is támogatja ebben? Felszalad az egyik szemöldököm, amikor a feleségem említése kerül szóba.
- Ez nem mentség, hogy Debbievel voltál. Még vele is lesz elszámolnivalóm, de jó lenne, ha az eszedbe vésnéd, hogy én nem akarok jó és rossz zsarut játszani, de ha kell, akkor meg fogom tenni. – sóhajtok egyet, nem borulok ki, még a hangomat sem emeltem fel vele szemben, pedig megtehettem volna, és akkor sokkal rosszabb lenne a mostani helyzet. Betegeket mondtam le miatta, ez most egyáltalán nem okés. A pénzünk elegendő, de fent kell tartanom egy házat, egy életet, nem beszélve arról az összegről, amit Blairnek fogunk fizetni, ha világra jön a gyerek. Én már nem értem, hogyan lehetséges az, hogy még egyben vagyok, és nem borultam ki. Az optimizmusom kitartó, de most úgy érzem, hogy viharfelhők gyűlnek fölém, és nem tudom megakadályozni őket. A kapcsolatára vonatkozó kérdés egy fokkal csillapítja a dühömet, mert tudom, hogy ez az egyik ok, vagyis remélem, hogy ez, amiért lógott a suliból. Elmondom neki a kendőzetlen valóságot, nem ringatom álomvilágba, mégis finoman tálalom, és át is térek az ebédre, hogy ne hagyjuk kihűlni a kínait. A doboz tetejét szedem le, és foglalok helyet az egyik magasított széken, hogy nekilássak, mert igencsak üres a gyomrom.
- Apu szeretne megvédeni. Nem olyan, mint anya, vagy én. – lapátolok be egy adagot a tésztámból, és fürkészően pillantok a húgomra. A felelősség mellett nagyon szeretem, tényleg örültem, amikor megszületett, sokakkal ellentétben. Nekem nem jelentett gondot a nagy korkülönbség, mert tudtam, hogy mivel fog járni, ha majd rám támaszkodik.
- Cami…nem a ruháktól leszel szép, vagy csúnya, és hidd el, hogy Adrian sem az öltözködés miatt szeretett beléd, hanem mert határozott vagy, szép, humoros…soroljam még? – egy mosoly kúszik az ajkaimra, és bekapok még egy adagot a számba.
- Nem kell sajnálod, de örülök, hogy megjött az eszed. Ez vicces, mert én is küzdök a nyelvvel. Az angol jobban rááll a nyelvemre, és nem vagy egyedül, csak nekem a munkahelyemen kell bizonyítanom. Nem mehetsz vissza Brisbane-be…nem költözhetünk vissza. Anya miatt jöttünk el, és most ő az első.. – elhallgatok, elértünk egy olyan ponthoz, amiről sose sikerült még úgy igazán beszélnünk.
- Cami….ugye tudod, hogy anya nincs jól? Kezelésekre jár, és tartja magát előtted, de nem dughatod a fejedet állandóan a homokba. – ingatom meg a fejemet, és némi csend áll be közénk. A villára tekerem rá a tésztát, de közben őt nézem. Annyira fiatal, és annyira törékeny még.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Szept. 24, 2017 7:33 pm


Gale &&  Cami

*Mikor a felesége felé az elszámolást kezdi emlegetni, ültömben is megmerevedik a hátam egy pillanatra. Vettem egy mély levegőt, hogy ne kezdjek el tombolni azonnal. Azonban mikor megszólalok a hangszínem mégis valahogy, színtelenebb. Mondanám, hogy szinte már-már fenyegető de ez nem teljesen igaz.*
- Debbie nem csinált semmit. Volt két választása; vagy értem jön vagy magamra hagy és egyedül vagyok addig míg meg nem unom a dolgot. Az ég tudja hol és a fene sem tudja, hogy milyen fazonokkal. Első dolga volt szólni a helyzetről. Vagy úgy véled, hogy hagynia kellett volna egyedül? * Vontam össze a szemöldököm. Nem értem miért akarja bántani Debbiet, holott Ő csak vigyázott rám. Gondolataim itt járnak épp azzal kiegészítve, hogy már a nőt se hívhatom fel mert különben bajba kerül miattam. Az érzés, hogy már tényleg senki nem marad, akihez minden fejmosás nélkül fordulhatnék még jobban elvette a kedvem úgy... mindentől.*
- Akkor ezek szerint Apu az egyetlen aki még felfogja, hogy gyerek vagyok. - Szavaimban némi keserű él hallható. - Lehet bepótolom az elmúlt 16 évnyi csínytevést és lázadást. - ugyan a vállaim megvontam, de szavaimból lehetett hallani, hogy ez szinte kihívásnak hangzott. Gondolatban annyira idegen számomra a lázadás, hogy most sem értem, hogy miért olyan könnyű.
- Jó, persze-persze, tudom, ha nem volna ez a mostani helyzet akkor minta gyerek lennék és tökéletes lány Adrian számára. De talán nem akarok tökéletes lenni. Lehet, hogy csak boldog akarok lenni. Azon aggódni, hogy melyik ruhám vegyem fel, mert a szerelmem egész nap lát és mibe öltözzek át az esti biliárdozáshoz. S nem azon, hogy vajon miért nem írt reggel óta. * Dühöm próbáltam visszafojtani, hogy ne hallja a hangomon. Nem én vagyok az aki csak úgy elveszti a fejét és a néma számolásban egészen ötig sem jutottam, mikor Gale maga intézte el a dolgot. A dühöm elszáll azon nyomban és egy fehér zaj veszi át minden gondolatom helyét. Mintha megszűnt volna minden körülöttem.
- És ha Ő jönne el? Mondjuk hétvégére. Addig pedig felkészíthetnél, hogy mit kell csinálnom ahhoz, hogy a szerelme az enyém maradjon. * Hangom színtelen. Igazából fel sem fogom amit mondtam, vagy hogy mire utaltam. De persze Gabe sejtheti, hogy azért, hogy magamhoz kössek valakit sosem adnám oda magam. Sőt, jelenleg semmit nem tudnék mondani ami miatt odaadnám magam. Szeretem Adriant, de nem ilyen áron akarom, hogy enyém legyen. Hanem azért mert ő azt akarja. De bármi, szó szerint bármiről szívesebben beszélek mint Anyuról jelenlegi állapotában. Ha még nem volna a fehér zaj, most nyilván elpirulnék és ezt makogva nyögtem volna ki. Szóval még én sem vagyok tisztában azzal ami kiesett a számon.
■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Okt. 03, 2017 12:46 pm


Gale && Cami


Camit nagyon szeretem, és valóban bármit megtennék érte, de ha bajba keveri a feleségemet, vagy a hátam mögött szervezkednek, akkor hiába a testvérem, vagy a nejem, mert ismételten az utolsók között értesülök róla.
- Nem kellett volna otthagynia, és őszintén örülök, hogy nem esett bajod, de arra nem gondoltál, hogy engem kellett volna előbb felhívnod, és nem Debbiet? Nem a női összeesküvés érdekel, hanem az, hogy én vagyok a bátyád. A problémáidra megoldást találni nem könnyű, és megértelek Cam, de Debbie és az én kapcsolatom az más, és nem rád tartozik. Nem szeretném, ha a legközelebbi alkalommal elcsatangolnál. Eddig felnőttként kezeltelek, de lehet elhamarkodottan ítélkeztem. – sóhajtok egyet, és megkerülöm a pultot, aztán kiveszem a szatyorból az ebédünket, és odatolom elé. Féltem őt, és tudom, hogy ennél sokkal megfontoltabb, de a hormonok, és az Adrian utáni vágya óriási.
- Szerinted tizenhat…már majdnem tizenhét évesen gyerek vagy? Ez nem mentség Camille a viselkedésedre. Nem hiszem, hogy apa a legjobb módszert választja veled kapcsolatban, de ebbe most ne menjünk bele. Lázadozni is lehet, én nem állok az utadba, de annak következményei lesznek. – veszem a kezembe a villámat, mert a pálcikás evés nem az én kenyerem, így megkóstolom a saját rendelésemet, és egy ideig csendben vagyok. A felszínre kerülnek az elfojtott problémák, és megpróbálok nyugodt hangnemben beszélni hozzá, de ez attól is függ, hogy mennyire éretten áll a témához, és a többihez.
- Adrian az első szerelem, és ha boldog akarsz lenni sem gond, vagy tetszeni neki, de Cam..nagyon messze van. Jelenleg elképzelhetetlen, hogy továbblépj, de ha tudsz egy kicsit türelmesebb lenni, és javulnak az itteni jegyeid is, akkor szó lehet arról, hogy pár napra elvigyelek Brisbane-be, de csak akkor, ha látom a tenni akarást. Nem fogunk előrébb jutni, ha elhanyagolod az iskolát. Tudtommal még mindig tengerbiológus akarsz lenni, nemde? – koppintok az orrára, és elmosolyodom, de aztán hirtelen váltunk. Csend telepszik közénk, a vállamon érzem édesanyám szavainak a súlyát. Meg akarom őrizni a védőburkot a húgom körül, de nem olyan áron, hogy vak a körülötte lévő világra.
- Előbb mondtam, bármi lehetséges, ha teszel érte. Lássam, hogy a lecke készen van, és nem a plázában lézengsz az órák helyett. – látom rajta, hogy anyára nem nyitott, szóval nem erőltetem a dolgot.
- Cam, erre nem lehet felkészíteni, tudod…bármit megbeszélhetünk, de a szerelmet nem lehet kierőszakolni senkiből. Adrian minden egyes nap jelentkezik, nem fog elfelejteni, és ha tényleg te kellesz neki, akkor a távolság sem lesz ijesztő számára. Anyuék elutaztak, Blair és Debbie sincsenek itthon, így mit szólnál, ha néznénk egy filmet? Utána pedig nekiállsz a leckének. Megnézzük, talán még nekem se olyan rossz az agyam, hogy ne tudjam felidézni, mondjuk a biológiát. Mit vesztek éppen? – érdeklődöm, és most töltök egy pohár vizet a csapból, mert a kínaira megszomjaztam.

■ ■ Zene ■ ■ - ■ ■credit
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Dec. 30, 2017 10:12 am

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2169
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Ápr. 01, 2018 6:32 pm

to; Gale

2 nap. 2880 perc. 172800 másodperc. Megszámlálhatatlan könnycsepp és vágyakozó sóhaj. Ennyi telt el, percre pontosan, azóta, hogy kilépett a kórházi ajtón. Ő megtette azt, amihez nekem nem volt elegendő bátorságom. Hátra se nézett, csak ment. Azt hiszem gyáva volt. Soha életemben nem gondoltam ezt róla, de abban a pillanatban igen. Egy önző és gyáva féreg lett, mikor úgy határozott, hogy engem is otthagy. Kétségek, fájdalom és széthullás közepette, amikor tudta jól, hogy a kapcsolatunk egy hajszálon függ. Elment.
A kezdeti sokkos állapotból hosszú perceken át nem ébresztett fel semmi. Aztán egy ismerős hang szólított a nevemen, többször is el kellett rebegnie dallamos csengéssel, hogy végre visszatérjek a valóságba. Egy régi ismerős, aki a kálváriám nagy részét végig kísérte, igyekezett észhez téríteni, de hiába. Szellemmé váltam, egy árnnyá, ki elhagyta a testét, s úgy vánszorgott a semmibe, mint akinek már semmi sem számít.
Egyetlen egy dologban voltam ezer százalékig biztos. Én nem megyek vissza abba a házba, ahol közös életünket tervezgettük. Nem leszek az a feleség, aki a kanapén ücsörögve, várja a férfit, hogy mikor és milyen állapotban esik haza. Ott abban a percben, mikor én átléptem a kórház ajtaját, eljött az a pillanat, amikor nekem is önzővé kellett válnom, s a saját magam dolgait előtérbe helyeznem. Még úgy is, hogy mérhetetlen üresség és fájdalom lakozott bennem. Kellett.
A belváros egyik tömbházában húztam meg magamat. Szerencsémre volt egy kiadó kis lakás, amit már napok óta nézegettem. Azt hittem nem kell eljutnom addig, hogy kivegyem, de a sors úgy látszik eme kegyetlenséget szánta nekünk. A két megtört szívnek pihenés kell, hogy gyógyulhasson és ne marcangolja még jobban szét egymást. A lakás nem nagy szám. Nem nevezném otthonosnak se, ha valaki belép az ajtón, láthatja, hogy ez csak egy átmeneti megoldás. Ugyanis én nem szeretnék itt maradni. Ha tényleg azt akarja a végzetünk, hogy mi itt ezen a ponton elengedjük egymást, akkor én a legelső járattal indulok az otthonomba. Abba a világba, ahol nevelkedtem, s amit Gale családja miatt kellett hátra hagynom. Sokat bizonygattam neki, hogy ez számomra nem nagy ár, nem okoz gondot, de be kell látnom, hogy csak hitegettem magamat. Igenis, nekem ott a helyem, ott kell élnem, s ott kell újra kezdenem.
Anyának és apának még nem szóltam. Azt sem tudják, hogy Gale anyukája itt hagyott minket. Mert az a helyzet, hogy próbálok erős és független, okos nőnek tűnni. Azonban ez a nő darabokban hever. A padlóról sem tudná senki sem felvakarni. Két napja nem voltam dolgozni sem. Miden egyes megbeszélésemet töröltettem, a következő hetekre is. Tudom, hogy ez sokat árthat a hírnevemnek és a cégnek, de olyan szinten nem érdekel már a dolog, hogy legszívesebben dobnám az egészet a fenébe. Ám még mielőtt ezt a lépést megteszem, van egy sokkal fontosabb dolog.
Ezért állok éppen a ház előtt, mely hónapokon át az otthont, a békét és a nyugalmat jelentette nekem. Egy fájdalmas sóhaj szakad ki belőlem. Az érkezésemet olyan időpontra tettem, melyben elvileg a férjemnek nem kell itthon lennie. Nem akarok találkozni vele, mert félek. Félek, hogy mit látnék a szemeiben, mozdulataiban. Rettegek attól, hogy mit fog mondani, holott az eszem pontosan jól tudja, hogy mit is kéne tenni. Gale a megtört fiú, kinek az anyja elment. S én megígértem neki, hogy nem fogom otthagyni, erre ő hátba támadt, s menekülőre fogta. Azt hiszem, ezt a dolgot soha az életben nem fogom tudni megbocsájtani neki.
Mély levegő, számolás tízig, húszig, harmincig, majd lassan elfordítom a kulcsot a zárban. Az hangos kattanással jelzi, hogy megadta magát, és bebocsájt a hajlékba. Én pedig, finom, óvatos mozzanatokkal lépdelek be, hogy még néhány holmimat összeszedjem. Ugyanis, nincs nálam semmi. Csupán csak olyan holmik, melyeket gyorsan egy közeli butikban beszereztem. De nekem szükségem van a saját darabjaimra, illetve egy kis nosztalgiára, hogy szívem egy kevéske energiával feltöltődjön.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Ápr. 07, 2018 11:05 am


Gale &&  Debbie

Már nemcsak egy rémálom volt, hogy a szülőanyám itt hagyott bennünket, hanem a rettegett valóság. Sosem vágytam többre, mint amit az élet adni tudott, de most érzem, hogy csúnyán át lettem verve, és elvettek tőlem valami fontosat, és megismételhetetlent. A szülői védőszárnyak elsorvadtak, és a testével együtt az én lelkemet is elégették. Meg kellett futamodnom arról a helyről, ahol még utoljára láttam, és elbúcsúztam tőle. Jelen pillanatban nem érdekelt a feleségem, a húgom, de még az apám se, hogy mit fognak kezdeni magukkal. Szörnyen elhagyatott lettem, és céltalan. Egyszerre érezhet ennyi mindent egy ember? Őrület, hogy arra sem emlékszem, hogyan jutottam ki a kórház elé, és ténferegtem el a Szajna partjára. Minden ízemben idegennek éreztem ezt a várost, a lakóhelyemet, és a szüleim otthonát. Nem éreztem jól magam, fuldokoltam…talán még testi tüneteket is produkáltam, mert a gyász a hatalmába kerített. Az egyik néptelenebb partszakaszon ültem le, és köveket hajigáltam a kanyargó folyóba. Mennyi emlék fűz Párizshoz, mégis a legrosszabb is, ami örökre ide fog kötni. Órákkal ezelőtt még olyan sületlenségeket hordtam össze, hogy el akarok menni, de egyelőre arra is képtelen voltam, hogy hazamenjek. Ma este nem akartam szembesülni a széthulló házasságommal, a gyermektelen jövővel, a családtagjaim megtörtségével. A telefonomat az első adandó alkalommal bele is dobtam a vízbe, nehogy utolérjenek a betegek, vagy az asszisztensem. Nincs szükségem a részvétre, mert fogalmuk sincs, hogy milyen érzés egyedül maradni. Nem érdekeltek a kívülállók, most ebben a fájdalomban egyedül osztozkodtam, és talán önzőség volt eljönnöm, de még egy perc Vele…és a zárt osztályon kötök ki. Már nem emelkedett a mellkasa, az őszes haja lágyan ölelte körbe az arcát, és olyan nyugalom áradt belőle, ami belőlem sosem fog. Megbékélt, azt várta tőlünk, hogy engedjük el, és én megtettem…abban a szobában igen, de a mostban? Sosem leszek felkészülve arra, hogy egy olyan világban éljek, ahol anya már nincsen. Gyerekes viselkedés, talán még az is elmondható rólam, hogy anyás vagyok, de akik nem voltak bennem az életünkben, nem is tudhatják, hogy mennyit köszönhetek neki. Miattam lettem pszichológus, ő tartotta bennem a lelket éveken át, sosem kérdőjelezte meg a döntéseimet. Deborah-t tartotta életem legjobb választásának. Debbie….a tündöklő fény a sötétségben. Hol van már az az idő, ahol nem fúrtuk egymást? Eltávolodtunk, kizártam őt….és tudom, hogy hiba volt. Már nem vagyok benne biztos, hogy ez a folyamat visszafordítható. Anya halála sem lehet mentség…felhorkanok, és a dühös könnyekkel küszködve fojtom a bánatomat a következő hajításba…

2 nappal később

Egyik kocsmából mentem a másikba, a mobilom nélkül elérhetetlenné váltam, és csak lebegtem az éterben. Ugyanabban a ruhában voltam még mindig, amiben megszöktem a súlyos tények elől, de nem érdekelt. A csapos nem is mert tőlem kérdezni, mindig csak újratöltötte a poharat, és emiatt hálásan tekintettem rá. A belvárosban bolyongtam, néha felborítottam egy kukát, vagy éppen egy hajléktalannal diskuráltam. Nem vágytam a józanságra, már nem láttam értelmét a megjátszott álcának. KI vagyok én? Ez a faszi…most itt vagyok, helló…nem az a helyes Gale Thompson, aki simán segít, öregem old meg egyedül! A végén már nem kerülhettem el….a házunkat. A kulcs kiégette a zsebemet, és muszáj volt átlépnem a küszöböt, hogy szembenézzek a sorsommal. A zár kattanása már elég intő jelnek tűnt. Debbie nincs itthon, valamerre másfele kószál. Elhagyott? Ó, ezen sem csodálkoznék. A nappaliban ugyanaz a rend, mintha megállt volna az idő. A hűtőből kicsenek egy üveg Bordeux-i vöröset, és némi ügyetlenség árán, de megszabadulok az üveg tetejétől. Bizony széttöröm, és meg is vágom magam, de nem izgat. Lehuppanok a kanapéra, és belekortyolok, a féli törött csodába. Az ajtó ekkor nyílik…tudom, hogy ő az. Nem is kell mondania semmit. Már éppen elérne szerintem a lépcső aljához, mikor rekedtesen szólalok fel, de nem nézek felé.
- Ha el akarsz hagyni…akkor nem kell settenkedned. Még nem vagyok szellem Deborah. – meredek magam elé, aztán megízlelem a bort.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit


A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 11, 2018 12:41 pm-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Ápr. 07, 2018 12:29 pm

to; Gale

Az arcom megrándul, ahogy érces és fáradt hangját meghallom. El akartam őt kerülni. Nem akartam azt látni, hogy az elmúlt két napot miképpen élte meg. Nem érdekel, hogy jól van-e vagy a pokol legrosszabb rémálmaival küzd-e. Kiölt belőlem mindent. Elárult és hátrahagyott egy lehetetlen helyzetben. Én pedig abban a pillanatban éreztem, ahogy a buborékfelhő maradványai, elérték a márványpadlót és szépen, lassan szétfolytak.
– Örülök – nem nézek rá, csak haladok tovább a célom felé. Ez nem az a helyzet, amikor nekünk kettőnknek mélyreható, utunkat fejtegető pillanatokat kell megélni. Nem akarok megoldást keresni, mert már nincsen. Hitegettük magunkat, egymást és a környezetünket. Azt láttattuk, hogy mi nem tudunk megtörni, hogy nekünk van elegendő erőnk arra, hogy megtréfáljuk a sorsot és talpra állunk. De nincs.
Felmegyek a szobába, mely egykor a közös kis kuckónkat jelentette. Hirtelen nem is tudom, hogy örüljek-e annak, hogy a táskám és holmijaim éppen ott vannak, ahol két nappal ezelőtt hagytam, vagy inkább aggódjak. Ugyanis ez azért nem jelent jót, mert így már tudatosul bennem, hogy sokkal nagyobb a baj, mint arra számítottam. Egyetlen egy pillanatra elgyengülök, érzem, hogy a szívem szorít és kihagy és visszafordulna, hogy Gale elé vesse magát. De nem.
Megemberelem magamat, bedobálok még egy pár cuccot, a fürdőszobából, ahol a lejtő kezdetének jelei még ott vannak, hozok ki némi pipere cuccot, majd a táskával együtt indulok vissza a nappaliba, hogy szembe nézzek a férfival, aki nem is olyan régen még a világot jelentette és ígérte nekem.
– Visszaköltözöm Ausztráliába – közlöm a lehető legnagyobb egyszerűséggel. Emögött a két szó mögött annyi fájdalom rejtőzik, melyet az emberek elképzelni se tudnának.
– A cuccaimért majd küldök költöztetőket, itt vannak a kulcsok kiveszem őket a zsebemből, ahova csúsztattam, mikor beléptem és leteszem a kanapé előtt heverő asztalkára. Mikor felegyenesedem, akkor nézek először a férfira, kinek képe felismerhetetlen. Szétcsúszott, leginkább egy hajléktalanra hajaz. Teljesen eltűnt belőle az életerős és sármos férfi, akinek egyetlen egy mosolyától is elaléltam hajdanán. Azt hiszem az egészben ez a legfájdalmasabb. Felismerni azt, hogy mindketten megfakultunk a másik mellett. Nem éltünk úgy, ahogy elképzeltük, s a buborékunk miatt, észre sem vettük a pillanatot, amikor megnyílt alattunk a föld.
Eddig a pillanatig nem voltam biztos abban, hogy menni akarok innen. De látva ezt az ismeretlen alakot, aki a kanapén ül és piál, már biztos vagyok abban, hogy nekem nincs itt maradásom. Elég a rózsaszínködből. Nem vagyunk mi Hófehérke és a Herceg az Egyszer volt, hol nem volt mesékből. Nekünk nincsen boldog vég megírva, s jobban járunk, ha mindketten minél előbb felismerjük ezt, mert akkor lesz még esélyünk arra, hogy egy másik történetet elkezdve, kerekítsünk valami olyat, melyben megtaláljuk a nekünk járó boldogságot.



A hozzászólást Deborah J. Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 11, 2018 10:04 pm-kor.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Ápr. 11, 2018 12:42 pm


Gale &&  Debbie

Az anyám halála talán egy olyan tragikum, amit sosem fogok feldolgozni. A feleségemet, és a családomat hagytam hátra, de emiatt nem érzek, vagyis éreztem bűntudatot. A szobában tudatosult bennem igazán, hogy mekkora teher nyomja a vállamat, és innen nincs visszaút. Az apám össze fog omlani, a húgom elzüllik, és a nejem? Hát ő volt a kakukktojás, akinek a fejében nem tudtam olvasni. A többiek kiismerhetőek, de Deborah természete simulékony, sosem hagyta el egyetlen rossz szó sem a száját, és nem is pörlekedett velem. Beletörődött a sorsunk alakulásába, és a semmiből felépített egy másik világot, melyet otthonnak nevezhettünk. A munkájában is sikeresen helyt állt, de most kérdőjelekkel teli az elmém. Ülök a nappalinkban, az üveg borral szórakozom, de nincstelennek érzem magam. Nem akartam visszajönni ide, idegen az egész környezet. A város macskaköves utcái, a szokásos pékségünk látványa. Egy burán keresztül szemlélődöm, már nem vagyok részese ennek a világnak. Kicsit megrezzenek, mikor kinyílik a bejárati ajtó, és megjelenik ő. Az évek során összecsiszolódtunk, tudom már milyen halkan, és észrevétlen módon tud közlekedni, a talpa mennyire süllyed bele az előszobai szőnyegbe, miképpen lép fel az első lépcsőfokra. Együtt éltünk, olvastunk a másik gondolataiban, befejeztük egymás mondatait. Mára ebből semmi sem maradt, vagyis igen…az emlékekből még sikerült tájékozódást nyernem. Magam elé bámulok, és hangosan szólalok meg, mielőtt felmenne az emeletre. Bűzlöm…két napja nem fürödtem, bolyongtam a meseszép városban, és mi lett a vége. Visszatértem a kiinduló pontra. Egy percig sem kételkedek abban, hogy el akar hagyni. Nem keresett, mondjuk, ha meg is tette volna, sem érhetett volna el, mert eldobtam a telefonomat. A huszonegyedik században kívántam láthatatlanná válni, eltűnni a planétáról, hogy kicsit belehaljak én is abba, amit elvett tőlem az élet. A szobában matat, hallom a csikorgást, meg a bőrönd súlyának megemelését…istenem, már kezdek megőrülni. Végül leér, és elkerülhetetlenné válik a helyzet, mert szembe kell néznünk egymással. A visszaköltözéses tervére csak bólintok.  Nem igazán értem, hogy miképpen lenne neki jobb odaát, de nem is akarok veszekedni, bár már a nyelvem hegyén van a kérdés. Az asztalkára helyezi a kulcsokat, mely a közös életünk záloga.
- Mi lesz a cégeddel…a beosztottakkal, és mi lesz velünk? – keserűen marja végig az érdeklődés a torkomat, de nem fogom erőszakkal itt tartani. Nem vagyok dühös rá, nem is szerettem volna bántani, de ha már elsüllyedek, őt nem kellene magammal rángatni. Mennyi feltételes akadály, mindennek megvan a maga fala. Végül leteszem a bort a kulcsok mellé, és előrehajolva érintem össze a két tenyeremet.
- Válni akarsz? Itt a ház, meg a kocsi…akkor odaát a bérbe adott házunk, odamész vissza? – merülök el a kékségben, és felnézek rá, mert másképpen nem menne a kommunikáció.
- Mit akarsz…most az egyszer mondd meg, és úgy lesz. – a szemkontaktust tartva várom a jövőnkre is kiterjedő döntését.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit


A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 14, 2018 9:23 am-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Ápr. 11, 2018 10:00 pm

to; Gale

Szorít a mellkasom, úgy érzem, hogy a szívemnek egyre kisebb hely van benne. Zakatol, olyan hevesen, mint amikor először találkoztunk, csak most más dallamot játszik. Akkor szerelem első hangjai csendültek fel, most pedig úgy tűnik, hogy annak a darabnak az utolsó részéhez értünk. Bár azt mutatom, hogy nem érdekel és nem fáj, minden egyes itt töltött perc szétcincál, főleg amikor szembe találom magamat a férjemmel.
A kép, ami előttem terül el megrémít. Beesett arc, karikás szemek, halovány bőr. Ez a férfi olyan, mint egy szellem. S legszívesebben karjaimba zárnám, ölelném, hogy érezze mennyire szeretem. De testem nem lép, elmém túlságosan nagy gátat épített. Csak nézem őt és próbálok értelmes szavakat kerekíteni.
– Nem érdekel, hogy mi lesz vele – közlöm kissé talán hűvösebben a kelleténél. Tényleg nem számít ez az egész. Az alkalmazottak majd kapnak egy kisebb végkielégítést, a céget pedig bezárom. Nem hozta el a várt boldogságot, nem lett annyira befutó, mint remélni mertem volna. Azt hiszem ráment a cégre az is, hogy én velem mik történtek. Elvégre, hogyan tervezhetnék boldog esküvőket, amikor én éppen haldoklom?
– A mi családunkban a válás a kudarc elismerése. Illetve milyen rosszul festene, ha egy párterapeuta házassága menne gallyra, nem gondolod? – halkan kuncogok a helyzeten. El sem tudom képzelni, hogy ez mennyire lehet gáz, vagy fájdalmas, esetleg égő.
– Saját lakást keresek Gale, nem vagyok képes olyan helyre visszamenni, amelyen osztozkodtam veled. Túlságosan fájna – túl sok seb, melyek talán soha nem fognak begyógyulni. Félek. Se vele, se nélküle nem jó, s mindkét út fájni fog. Össze vagyok zavarodva, nem tudom mi lenne a helyes. Egyik pillanatban úgy érzem mennem kell, a másikban pedig azt hiszem, hogy még kell egy utolsó darabka, mely fény hoz számunkra.
– Nem tudom Gale – sóhajtom halkan, mintha attól félnék, hogy bárki illetéktelen meghallaná.
- El akarok innen menni, mert úgy érzem, hogy elárultál – nem veszem el a tekintetemet. Lássa csak, hogy mennyire beszélek komolyan. – Tudom, hogy elvesztetted, azzal is tisztában vagyok, hogy ez mekkora fájdalom – lesütöm egy pillanatra a szemeimet, s mély levegőt veszek. Aztán ismét ránézek. – De nem tudok túllépni azon, hogy hátra sem néztél és otthagytál – köszörülöm meg végül a torkomat. Ez zavar. Még csak nem is szólt semmit. Ezzel pedig tört döfött belém.
– Egyszerűen nem tudom mi lenne a jó – húzom el a számat, s kezeimet szépen lassan belecsúsztatom a zsebeimbe. – Nézz ránk, szürke kisegerek vagyunk jelenleg, azokhoz az emberekhez képest, akik egymásba szerettek és ez így nem egészséges. Apránként öltük meg egymást és önmagunkat és kell valami kapaszkodó, ami elhiteti velünk, hogy van ebből kiút. De egyelőre nem érzem azt, hogy mi ketten együtt erre képesek lennénk – fáj, minden egyes szó mar belülről, de igazak. Ha tükörbe nézek, akkor valódi lényem elhalványult darabkáját látom, s ez nem tesz boldoggá. Ha rá nézek, – s most ne vegyük alapul azt, hogy mennyire igénytelen ebben a helyzetben -, nem látom azt az embert, akiért a világ minden egyes veszélyén áthaladtam volna, hogy együtt legyünk. Szeretem őt. Ezt soha nem fogom megtagadni, azonban nem vagyok biztos abban, hogy ez a szerelem, jelenleg nem káros-e.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Ápr. 14, 2018 9:29 am


Gale &&  Debbie

Nézzük egymást, mint annak idején. A házasságunk delelőjén nem kellettek szavak sem, hogy egymásban olvasni tudjunk, de félek mára ez már megváltozott. Deborah egy talány, és bármennyire is igyekszem, hogy kigubózzam a felém küldött jeleket…hogy is mondjam, de képtelenség. A szeme neki is fáradt, nincs jól, de hogy miképpen vélekedett a távozásomról a kórházban…arról nem tudnék nyilatkozni. Az üveg borba úgy kapaszkodom, mint egy mentőövbe, és az eszem felfogja, hogy az alkohol nem segít, de mégis biztonságot nyújt az ellen, hogy kijózanodjak teljesen, és átadjam a szívemet a gyásznak, és a reménytelenségnek. Nem szeretném, ha utolérne a végzetem, és mindenhol az a szalagcím állna, hogy a neves szexuálpszichológus belebukott a saját projektébe. Az ajkaira jövő hirtelen, ám annál sokkal többet sejtető válasz nem tetszik. Feldühít, hogy semmibe veszi az élete munkáját, mégsem visz rá a lélek, hogy visszavágjak, csak figyelem őt, és elraktározom a kék szivárványhártyák különös fényjátékát, a szája sarkában felbukkanó nevetőráncokat. A kor nőiesebbé tette a feleségemet. A kezdeti hamvas arcbőr eltűnt, és egy igazi szépség bontakozott ki. Mikor vált ennyire valódivá, és függetlenné? Miért nem vettem észre, hogy erősebb, mint én?
- A válás valóban a kudarc elismerése lenne, de már így is halálra ítéltük egymást, nem? Az én munkámon bármi csorbát ejthetne, nézz rám…elég lenne, ha így bemennék a rendelőbe, és azonnal elmenekülne az összes betegem, holott papíron még nagyon is azok vagyunk. Tudom…a szüleid vallásosak, az enyémek is hittek az örök szerelemben…elvégre tényleg a sírig tartott a szerelmük, nemde? – szarkasztikus, vagy éppen ironikus vagyok…már én se tudnám megmondani, de nevetnem kell a sanyarú végkifejleten. A számról letörlöm a vörös cseppeket, és előrehajolva megmozdulok. Ezer éve nem éreztem, hogy vannak alsó végtagjaim is, nemcsak egy kezem, amivel fel meg le kell emelnem egy üveget, és kikortyolnom a tartalmát.
- Saját lakást? Debbie…tudod, hogy nem engedném, hogy nélkülöznöd kelljen. Nem akarod a házat, de…ha szeretnéd, akkor el is adhatjuk. Odaadom az egész pénzt, és vehetsz egy remek… - bennem marad a szó. Milyen álszentviselkedés ez a részemről? Nincs kedvem elválni, sem azon agyalni, hogy mi lenne, ha visszamenne Ausztráliába. Itt a helye…felpillantok rá, de amit látok más. Megtörtem…tényleg visszatartanám, ha menni akar, vagy végre helyesen cselekednék, és hagynám elmenni? A kérdésem őszinte, én nem bírok dönteni, túlságosan szétszórt, és esetlen vagyok. Egy döntésképtelen felnőtt, aki már nem tudja, hogy mivel árt, és mivel cselekszik jól. A szemkontaktust nem szakítom meg, mikor megszólal, inkább ő az, aki lesüti, és elrejti előlem a fájdalmát. A torkom kapar, a mellkasomon meg akkora nyomás van, hogy szívem szerint elásnám magamat élve, vagy már meg is tettem, csak nem úgy, ahogyan gondoltam?
- El kellett mennem. Nem voltam odavaló. Meghalt Debbie, én is vele haltam egy kicsit. Fulladoztam a kórházban, levegőre volt szükségem, de egyedül… - talán megérti, talán nem, de valóban cserbenhagytam., azonban most először éreztem azt is, hogy nem akarok ott lenni, ahol a halál vár. Igaza van, ökölbe szorul a véres kezem, de miért tagadnám? A legrosszabb, hogy még vitába sem szállhatok vele. Némi szünet után a kanapé szélén támaszkodom meg, és feltornázva a kissé sem komfortos testemet,  felállok, és odasétálok elé.
- Debbie…minden sebből vérzünk. Elbuktam, mint testvér, férj, és fiú is. Könyöröghetnék, hogy gyere vissza hozzám, ígérhetnék fűt-fát, de csak egyet tudok, hogy még mindig szeretlek. – remeg a tenyerem, mikor felemelem, és megérintem az arcát, ha nem húzódik el, mert ebben az esetben csak sután helyezem át a testsúlyomat az egyik lábamról a másikra.
- Ha megfojtalak, és boldogtalanná teszlek, akkor menekülj, és vissza se nézz, de ha csak egy kis részed, egy aprócska sejted is kötődik még hozzám, akkor maradj. Belepusztulok. Anya nincs, ha elhagysz…nem marad semmim. – könnyes fátyol lepi el a kékjeimet, egyfajta tükröt képezve az íriszeim univerzumára.

■ ■ Zene ■ ■ -  ■ ■credit


A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 18, 2018 12:37 pm-kor.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Ápr. 14, 2018 10:20 am

to; Gale

Sírig tartó… Létezik egyáltalán olyan? Lehetséges az, hogy két szív egyre dobbanjon haláluk napjáig? Lehet-e mindig fedhetetlen ez a kötelék és, ha igen, akkor hogyan működik ez? Hogyan képes a hátramaradt szív élni a másik nélkül? Megannyi ilyesajta kérdés játszódik le bennem, ahogy őt nézem. Én elhittem, hogy a mi szerelmünk lehet ilyen. Hogy képesek leszünk mindenen átmászni, együtt. Aztán jött a rázós időszak, melynek kezdetén még mindig azt reméltem, hogy igen, ez nekünk menni fog, mert a szerelmünk olyan erős. Erre tessék. Csak ránk kell nézni. Két megtört, szánalomra méltó ember, akik veszettül kapálóznak, mert az út végén rájöttek, hogy vége a meséjüknek. Szomorú.
– Azt hiszed, hogy egy nincstelen senki vagyok, aki nem képes lakást venni magának és azt fenntartani? – erélyesebben szólok neki oda. Olyan, mintha egy elesett báránynak tartana, aki eddig csak az ő általa keresett fillérekből éldegélt. – Lehet, hogy nem vitte fel Isten annyira a dolgaimat, mint neked, de azért van félretett pénzem nekem is - saját magamat hergelem, de ez az a pont, amikor valahogy ezt nem is bánom. Ki kell adnom magamból mindent, ami eddig felgyülemlett. – Nincs szükségem az anyagi támogatásodra Gale, más kellett volna tőled. Szeretet, tisztelet, alázat és bizalom. Ezek megfizethetetlen dolgok és mégsem gondolsz arra, hogy erre vágyik egy nő a leginkább – felháborít, hogy a ház eladása ugrik egyből be neki. Még ilyenkor is az anyagiakkal kell foglalkozni és az érzelmeket semmibe venni? Azt hiszem most jön ki az első, igazi különböség kettőnk között. Engem a szívem vezérel és vezérelt mindig is, azt hittem Gale is így van ezzel, de úgy tűnik, hogy egy kissé átformálódott az évek alatt. Nem érdekel engem a lakás, a pénz vagy az üzlet. Ezek csak másodlagos dolgok. A család az első, már ha van mire építeni. De úgy tűnik, ez jelenleg hiábavaló álom.
– Mert én odavaló voltam Gale? – hangom ereje és a hangszín, melyet sikerül megütnöm még engem is meglep. Egyszerre van benne düh és ijedtség. – Oda se kellett volna mennem, de miattad megtettem - horkanok fel ismételten. Ezt a kártyát nem kellett volna felfordítania. – Egyedül… – ez fáj igazán. Elvittem őt azokután, hogy éppen elhagyni készültem, s mégis ő hagyott hátra engem. – Most legalább lesz időd arra, hogy egyedül legyél – köszörülöm meg végül a torkomat, hogy ne érződjön ki hangomból, a fájdalom egy újabb szelete. Csak nézem őt, ahogy közeledik, hallgatom szavait, s közben meg sem rezdülök. Látom rajta, hogy küzd, azt nem sejtem, hogy mivel, de el tudom képzelni, mennyire rossz lehet. Szeret. Ezen mosolyognék legszívesebben, de azt hiszem ezzel elrontanám az egészet.
Így hát, nem teszek semmit. Hagyom, hogy érdes keze, arcomat érintse, de nem érzem azt a bizsergést, melyet közelsége ki szokott belőlem váltani. Pedig a házassági évfordulónkat ünnepelve, azt hittem, hogy elindulunk egy olyan úton, mellyel kimentjük magunkat a mélyvízből. De tévedtem, tévedtünk.
– Érdekes. Nem is olyan régen kifejtetted, hogy a csinos kis asszisztensed nélkül vagy semmi, most pedig azt akarod beadni, ha én elmegyek, akkor lesz így? – tudom, hogy ezt itt most nem kellene felhozni, de megteszem. Legyen már kövér az a lúd és terítsünk ki ismételten mindent, amink van. – Összevissza beszélsz, bűzlesz az alkoholtól, azt se tudom már ki vagy – szavaim ellenére nem húzódom el, ott maradok előtte, mert utolsó lélegzetemmel is kapaszkodnék abban a gyenge szálban, ami még összetart minket. – Nekem ez így nem megy Gale, képtelen vagyok rá. S még mielőtt felmerülne benned, hogy érzéketlen vagyok és tiszteletlen, felfogtam, hogy az a nő halt meg, aki a világra hozott, akinek a te szemedben soha az életben nem tudok majd a nyomába se lépni. De az a baj szívem, hogy a házasságunk már előtte jó pár hónappal meghalt és észre se vetted – úgy döntöttem, hogy nem finomkodom. Kegyetlen döntése ez, mert a földön fekvőbe ismételten nagyot rúgni, soha nem volt szép és kedves dolog. Ám, nem vagyok abban biztos, hogy lesz még lehetőségem az érzéseimet ilyen szinten kiadni magamból. Most frissek és elég mélyek, ki tudja, mikor találkozunk legközelebb és akkor még élni fognak-e bennem, ha pedig igen, akkor ennyire intenzívek lesznek-e.
– Én is szeretlek, ez sosem fog elmúlni, de most, ha rád nézek – tekintetem végig is futtatom rajta, hogy újra lássam a megtörését és az alkohol okozta károkat. – Nem látom azt az embert, akiért képes voltam hátra hagyni a családomat. S nem Gale, ez nem az anyád halála végett van. Azon túllépve sem vagy az, aki bármit megtett volna értem, a házasságáért. Ez pedig mélyen belém mart – veszek egy mély levegőt és lépek egy aprót hátra. Nem távolodom el nagyon, csak egy kis lélegzetvételnyi távolságra van szükségem. – Én is hibás vagyok, én is megváltoztam és másra pazaroltam az energiáimat, de mikor ezt felismertem, megpróbáltam küzdeni. S tudod mikbe ütköztem? Falakba és ürességbe – szám sarka megrándul, meg kell erőltetnem magam ahhoz, hogy ne törjek össze. S csak azért nem teszem meg, mert látva ezt a férfit, aki romokban hever, tudatosul bennem, hogy valamelyikünknek muszáj ebben a helyzetben keménynek lenni. Úgy tűnik, ismét a nő vállát nyomja ez a teher.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Gale Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Ápr. 18, 2018 12:39 pm


Gale && Debbie

Édesapám, és édesanyám szerelmét látva elhittem, hogy létezik azaz érzelem, melyet delíriumnak neveznek. Egy állapot, amitől a szívünk hevesebben ver, a torkunk elszorul, ha meglátjuk a másikat. A nappalunk sóvárgással telik, az éjszaka gyötrelmekkel, mert mindegy milyen napszakot írunk, a gondolataink megtestesítője tölti ki az összes zűrt. A kézremegés, mikor találkozunk, a tenyerünk izzadása, ha hozzáérhetünk, és a szó ereje, ha megszólíthatjuk. Deborah mindezt öltötte fel, és nem a kémiai vegyületek sokasága az egyetlen ludas, hanem maga a személy létezése. A biológia, a tudomány mindenre magyarázatot adhat, de az agyi változásokra nem. Megszületünk, és élünk valahogyan, de a lelkünk mindvégig kutat. Az én specialitásom azon ága a pszichológiának, ahol a gyökérprobléma a társas lények definiálása. Eleinte hihetjük azt bármely párunkról, akivel összesodort a szél, hogy az igazi, és a várva várt társ lesz, de ez baromság. A kapcsolatok útvesztőjében számtalan bukás vár ránk, mire megleljük, amit kerestünk. Ez így van, kerestük. Az első pillanattól fogva kutatjuk, a lelkünk keresi azt a másik társat, aki mellettünk lesz, akivel eggyé válunk. A lelki rokont, akitől úgy érezhetjük, hogy mi vagyunk a világ legszerencsésebb egyedei, miattunk kel fel a Nap, és miattunk ragyognak úgy a csillagok. Az átlagosból ki akarunk lépni a különleges felé, de ha rájövünk, hogy ez az illúzió csak a felszínt kapargatja, akkor leszünk igazán boldogok. Haha…itt állunk egymással szemben…én is hittem benne, hogy az, amit a szüleimnél láttam, velem is megtörtént. Debbie és én egy pár vagyunk, és ehhez mérten viselkedem, de amikor kinyílik a bicska a zsebében, és előjön a rejtett problémáinkkal, így már én sem tudom türtőztetni magam.
- Nem gondoltam, hogy nincstelen senki vagy, de komolyan. – dörzsölöm meg az orromat, mert kezd elmenni a kedvem ettől az egész találkozástól. Zsong a fejem még nem vagyok tiszta, és akkor még ez is az anyám halálára.
- Talán féltelek, és nincs kedvem végignézni, ahogy mellőzöl? – vágok vissza, de más idősíkon beszélgetünk egymással.
- Ki beszélt arról, hogy nem tudod fenntartani magadat? – szólalkozok össze vele, és elborul az agyam, amikor azzal jön, hogy mire lenne szüksége egy nőnek.
- Mintha sosem kaptad volna meg tőlem ezeket. Hányszor vertelek meg, vagy bántottalak? Az eltelt hetekben talán elkalandoztam, és nem fordítottam rád elég időt, de azért ez már túlmegy minden határon, nem gondolod? – az én hangom is megemelkedik, és ha már egymásba mártjuk a kést, akkor én is odaszúrok.
- Bevállaltam a béranyaságot is, hogy előrelépjünk. Szerinted én örültem neki, hogy egy idegent kellett beengednünk a házaséletünkbe? – fordulok el tőle egy percre, és megpróbálom higgadtan reagálni, de az alkohol, és a gyász még dolgozik bennem.
- Nem tudom, hogy ki is az áldozat ebben a körben. Fordított helyzetben ott álltam volna melletted. Egyedül…igen…baj…mert…tudod mit hagyjuk…nem érted, és akkor itt maradok. – a keserűség, és a veszteség beszél belőlem, és korántsem örülnék neki, ha elhagyna, de ha így folytatjuk, akkor valóban mindkettőnknek az lenne a legjobb, ha visszaköltözne Ausztráliába. Az egyik pillanatban megfojtanám, de aztán elcsendesül a vihar, és sóvárgok egy érintése után. A tenyeremen akarom érezni a bőre melegét. Sután lépek oda, és cirógatom végig az alabástrom színű csodát, de valami megszűnik létezni közöttünk. Milát felhozva csak a reménytelenség ül ki a kékjeim mélyére, és leeresztem a kezemet a testem mellé.
- Mila a munkámat segíti, te a társam vagy…ezt hittem. Bűzlök, de igazat beszélek. – rázom meg a fejem, mert már úgy néz ki, hogy más irányba tart a hajónk.
- Sosem hasonlítottalak az anyámhoz….ő meghalt, te meg élsz. Az istenit Deborah…a haldoklót helyeztem előtérbe…megtörtént. Blair-t is bevállaltam, hittem benne, hogy jobban leszünk, mint az átlag, de talán tévedtem. Nem mi leszünk a kivétel. – halkulok el, és ezzel bevégeztetik a sorsunk, mert kimondja, amit én nem mertem.
- Hibáztunk. – rázom meg ismételten a barna üstökömet, és most én is oldalra fordulok, hogy levegőhöz jussak. A házasságunk romokban hever.
- Felróhatnék ezer érvet, de döntöttél. Menni akarsz, és minden hidat felégetni. A szerelem itt már kevés. – rándul meg a szám széle, és körbemutatok a házunkon.
- Ez volt a mi életünk. Anya elment, most már vége a szenvedésnek. Hazamehetsz. Felmentlek az esküd alól, mert emlékezz jóban és rosszban. Megadom neked a lehetőséget, hogy másnál keresd a boldogságot. Összetörök minden perccel, én is hittem a házasságunkban, de ha már kihunyt belőled a fény, akkor más lesz az, aki feltámasztja. Szeretlek, és foglak is az utolsó lélegzetemmel, de.. – a torkomra forr a szó.
- Deborah Thompson szabad vagy. – intek egyet, és feltekintek még egyszer a szemébe. A másik felem elveszett…most hullottam szét.


■ ■ Zene ■ ■ - ■ ■credit

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
80
● ● karakter arca :
Ryan Reynolds


✥ Szeretettel Deborah J. Thompson tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Ápr. 18, 2018 5:36 pm

to; Gale

Elúszik ez az egész. Elbeszélünk egymás mellett, mindketten a magunk igazát hajtja. Ennek csak az lehet a vége, hogy darabjaira szedjük egymást. S mindezt úgy tesszük, hogy közben szerelmünk nem szűnik meg. Ugyanis én mindig szeretettel és szerelemmel gondolok rá, s abból kiindulva, hogy ő féltene, gondoskodna rólam azt merem remélni, hogy benne sem hunyt ki ez a fény. Kissé meglepődök, mikor az agya elborul. Nem számítok ilyesmire, főleg azért, mert sose láttam még ilyen állapotban.
– Kibeszélt itt verésről vagy bántásról? Kevered itt össze-vissza a szart. Meg a jelenben kit érdekel az, hogy mi volt a kezdetekben? Most az van? Nem. Az számít, hogy mi van itt, most és mi lesz, ha nem tudunk dűlőre jutni – kelek ki még jobban magamból.
– Jajj ne mondd nekem azt, hogy megszenvedted a béranyaság perceit. Van egyáltalán fogalmad arról, hogy mennyire fájhat egy nőnek az, hogy nem tudja megadni a szeretet férfinak a közös gyereket? Tudod hány éjszakát sírtam át, míg te aludtál? És akkor arról ne is beszéljünk, hogy milyen szépséges szemeket meresztettél Blairre – hangomat még én magam sem ismerem meg. Valami olyan szintet sikerül megütni, ami egyszerre félelmetes és nevetséges. Ez az egész vita egy komikum lett, melyből úgy hiszem, hogy nem lesz könnyű a kiút és ez megrémít.
– Nekem ne akard beadni, hogy te vagy az áldozat és ne fogj mindent az anyukád betegségére – ettől még mérgesebb leszek. Hogy lehet ezzel takarózni? Hogy lehet mindig előhúzni ezt a kártyát? Egyszerűen nem értem meg. Dühödt vadként pihegek, ki-be szívom a levegőt, s számolgatok, hogy megnyugodjak. Mikor érzékelem, hogy közeledik, ledermedek. Vágyom a közelségét, vágyom azt, hogy békében legyünk, hogy egymás karjai között találjunk újra nyugalmat, de elengedni nehezen tudom a feszültséget. Nem húzódóm el, kiélvezem ezt a röpke pillanatot, még mielőtt újra robbanna a bomba.

Már kevesek vagyunk. Lényünk megfogyatkozott, s ez azon is látszik, hogy mindketten nyögvenyelősen állunk itt a másikkal szemben. Vádaskodunk, olyan dolgokat dobálunk egymás fejéhez, melyeket talán nem is gondolunk komolyan. Ez pedig fájdalmas. Soha nem gondoltam volna arra, hogy lesüllyedünk erre a szintre. S most mégis, mintha két idegen vergődne a parton, hogy a saját maga igazát bizonyítsa.
Hallgatom szavait, melyek úgy marnak bele bőrömbe, mint egy éhes kígyó. Szinte érzem is a mérget, ami szépen lassan szétáramlik a véremben. Kegyetlen ez az egész játék, hiába én léptem először, most már leginkább visszakozni szeretnék. Hiszen az első pillanattól kezdve tudtam, hogy Ő lesz az. hogy mellette szeretnék átélni minden meghatározó pillanatot. Hittem, hogy még annak ellenére is van számunkra remény, hogy a sors megtépázott minket, s most itt állva, félve pislogva rá, azt hiszem minden hitem elszállt. A kezdeti dühömet, csalódottság és bánat veszi át. Nehezen tudok levegőt venni, szívem hevesen ver, mert ő sem akarja elhinni azt, ami éppen történik.
Mint mikor egy ablak kilép a keretéből, s darabjai szépen, lassan hullanak a földre, hangos csörömpöléssel, hogy jelezzék mekkora baj van, a szívem most úgy tör ezernyi részre. Eddig sem volt egész, hiányzott belőle egy nagyobb darab, melyet Ő őrzött, ám most minden tartalékomat felemészti ez az egész beszélgetés. Nyelek egy nagyot, az elmúlt időszakban, soha nem merült fel bennem az, hogy szabad szeretnék lenni. Mindig kapaszkodtam, két kézzel fogtam azt a picike szálat, mely összekötött minket, ezért egyáltalán nem örülök.
Arcom megrándul, meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy ne törjek ki hangos zokogásba. Még hogy más. Nem kell nekem más. Csak is Ő az, aki elviheti a szívemet, aki mellett ébredni vágyom, aki mellett feküdni akarok. Ez pedig soha nem fog elmúlni, amikor majd száz évesen nyolc macskám társaságában nézem az aktuális szappanoperát, akkor is érte fog dobbanni a szívem. Pilláimat lassan sütöm le, fejemet ugyanilyen tempóban emelem fel, hogy Gale tekintetét elkapjam. Hogyan lehetnek a gondolataim ennyire köré fonódva még a jövőre nézve is, amikor éppen elválni készülünk? Úgy érzem hirtelen, mint amikor kiskoromban csínytevésen kaptak.
– Rendben – nem tudok többet tenni ehhez. Egy részem harcolni akar, ki szeretne törni belülről, s üvöltözve számonkérni a másikat, hogy mégis miképpen merészeli azt mondani, hogy szabad vagyok. A másik felem pedig boldog. A vicces az, hogy ez az énem kisebbik része. Hiába vágyom azt, hogy legyen egy kis nyugalom, tudom, hogy nélküle még annyi sem leszek, mint ami most, ebben a cafat állapotban vagyok. Valahogy úgy tudom elképzelni a jövőmet nélküle, hogy ülök a kis lakásomban a kanapén, nézem a Született feleségeket és a Szex és New Yorkot felváltva és tömöm magamba a fagyit. Télen meg a forrócsokit. Nincsen kialakított, jól menő jövőképem nélküle és elhitetni vele azt, hogy van az egyik legnehezebb dolog az életemben. De így legalább kiderült, hogy mit is akarunk.
– Majd akkor… valaki jön – lépek egyet, kettőt és hármat hátra egészen a táskáig, melybe pár holmit beledobáltam. Nincs már itt maradásom, s láthatóan ezt ő is jól tudja, így még mielőtt könnyed búcsú jönne, inkább haladnék tovább. Nem láthatja, hogy mennyire fáj. – Csak vigyázz magadra – sóhajtom a szavakat, majd elindulok az ajtó felé, hogy hátam mögött hagyjam azt az egy embert, akire az életemet is rábíznám. Fájó és szívszorító döntés ez, de úgy hiszem, hogy mindketten pontosan tudjuk, hogy kell ahhoz, hogy túléljük az előttünk álló éveket.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
Blake Lively


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Ápr. 21, 2018 12:30 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2169
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: Nappali ••

Tell me your secrets

Nappali
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Thompson rezidencia-