Hálószoba
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 9 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 9 vendég :: 1 Bot

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:01 pm ✥
✥ Yesterday at 6:52 pm ✥
✥ Yesterday at 5:11 pm ✥
✥ Yesterday at 4:51 pm ✥
✥ Yesterday at 12:55 pm ✥


Témanyitás ✥ Hálószoba •• Vas. Szept. 17, 2017 5:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Szomb. Feb. 10, 2018 7:36 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Mi kell a nőnek?
Tizenévesen az, hogy a korosztályába tartozó fiúk figyelmét felkeltse. Rövid ruhákat vesz fel, bedob néhány kiegészítőt, ellopja anyuci sminkjét és idősebbnek tetteti magát, mint ami. Jönnek az egyetemi évek, még mindig keresi a megfelelőt. Bulizni jár, a rövid ruhái még rövidebbek lesznek, a felsők kivágottabbak, a smink merészebb, a bátorsága nagyobb. Aztán eljön az idő, mikor lenyugszik, ha sikerül megállapodnia, akkor máris nem az a fontos, hogy a külvilág mit gondol róla, hanem az, hogy a választott férfi – vagy nő, kinek mi… - hogyan látja, mikor reggel ránéz. Mert ugye itt már nem tudsz felkelni egy órával korábban, hogy tökéletesítsed a kinézeted, s elhitesd a szerencsétlennel, hogy ő igen, te minden egyes alvás után ilyen frissen és úgy ébredsz, mintha a kifutóról jöttél volna.
A férfi mellett van még az egzisztencia, ami egy nő idővonalát meghatározza, főleg akkor, ha ő már az elején céltudatos és tudja, mit szeretne. Én eredetileg ügyvédnek készültem, már a középiskolában harcoltam mindenkivel, főleg az elnyomó és mindenkit lenéző, menő klikkel. Persze ez csak azért volt, mert én is, mint minden más kitaszított, nyilván közéjük akartam tartozni. Aztán szerencsémre, nem kerültem be a körükbe, s utolsó évre még az is körvonalazódott bennem, hogy nekem a jogi kar nem való. Legalább spóroltunk egy kevéske pénzt. De azt nem viseltem volna el sohasem, ha eltartott nővé válok.
Ha már megvan a munka és a férfi, akkor a nő arra vágyik, hogy legyen egy lakás, melyet otthonnak nevezhet. Ez a hely azért fontos, mert mindig is a menedékeként fog rá tekinteni. A mi otthonunk tükröz mindent, ami bennünk rejlik. Van benne olyan helység, mely kifejezetten azt sugallja, hogy Gale milyen, van olyan, mely rám utal, s vannak a közös terek, melyekben mindkettőnk személyisége benne van. Imádok itt élni, nyugalmat és biztonságot érzek, ha itthon lehetek, még a legszörnyűbb órákban is.
Az elmúlt hetek hoztak némi változást. Azt hiszem mindketten rádöbbentünk arra, hogy nyitnunk kell a másik felé. Többet beszélünk, több lopott pillanat jut egymásra, ez pedig számomra új reményeket adott. Jobban érzem magam, azt hiszem már nem nyomom el a rosszat, mivel nincsen. Egyedül reggelente van fura érzésem, hányinger, fejfájás, néha visszajön a reggeli. Ez több mint két hete megy így, ezért tegnap eljutottam arra a pontra, hogy átlépjem egy gyógyszertár küszöbét és tesztet vegyek. Arra mondjuk nem számítottam, hogy már a vásárlás is más fajta hangulatállapotot idéz elő bennem, mint a megszokott.  Már régen lemondtam erről a dologról, volt egy pont, azt hiszem nem is Blair vetélése, hanem még a sajátom, amikor már elhagyott minden hitem. A sors nem akarja, hogy én boldog legyek, legalábbis azt nem szánja számomra, hogy boldog anyuka lehessek.

Reggel van, szemeim könnyedén pattannak ki, hiszen szinte semmit se aludtam az éjszaka folyamán. Az éjjeli szekrényen található digitális órára pillantok, ami 7:07 –et mutat. A gyomromban van egy hatalmas gombóc, melyet a remény nevelt. Tudom, hogy most már én jövök. Annyit szenvedtem, harcoltam, hogy már megérdemlem ezt az egészet. Galenek nem szóltam, nem akartam őt is feltölteni a reménnyel, a vággyal, hogy aztán a végén velem együtt roppanjon össze. Bár azt hiszem őt már nem is viseli ez meg annyira. Építgetjük itt a világunk, igyekszünk minden kockát a helyére tenni, közben mégis elveszünk. Ha ránézek, látom a férfit, akibe beleszerettem, akiért életem végéig odáig leszek, ugyanakkor azt is látom, hogy ő is kezd belefáradni, s megtörni. Én pedig a világért sem szeretnék lökni rajta még egyet a szakadék felé.
Lassan mászok ki mellőle, ő még jóízűen szuszog mellettem. Máskor elnézegetném pár percig, de egyrészt hajt a rosszullét, másfelől pedig a kíváncsiság. Tudnom kell, látnom kell végre a fényt, mely megmutatja számunka az utat, mely összekap minket, mely megnyugvást hoz. Így hát nem teketóriázok, elvégzem, amit kell, hogy aztán kivárjam a fél – egy perces időkorlátot. Ezalatt már lejátszom a fejemben az első lépéseket, az első iskolai bizonyítványt, az érettségit, a diplomát, mindent látok a lelki szemeimmel. Ám mikor az óra hangos csipogással jelzi, hogy letelt az idő, a pálcikán nincsen elegendő csík, s én egy hangos puffanással rogyok a földre, s zokogásban török ki.
Mert nekem, mint nőnek már nem kellene más, csak egy gyerek, ki kerek egésszé teszi a történetünket.

<3
Song
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Kedd Feb. 13, 2018 6:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie


A házasságot a legjobban úgy tudnám jellemezni, mint egy mérleg két nyelvét. Az egyik oldal a férjet képviseli, a másik a feleséget. Az egyensúly akkor teremtődik meg, ha mindketten kellő mennyiségű figyelmet, szeretetet, türelmet teszünk bele, mert mint minden más az életben, egyfajta munka. Nem teher, ha jól csinálja az ember, de előfordulhat, hogy ez a képzet alakul ki benne. A legjobbakkal is megesik, hogy a mérleg nyelve az egyik oldalra billen ki, és akkor észhez kell kapni, mert valaki többet áldozott be, mint kellett volna. Én nem hiszek abban, hogy a nőnek kell vinnie az állandó szerepeket, nem feltétlenül értem ez alatt, hogy én ne lennék lusta, vagy ne venném szívesebben, hogy Debbie csinálja a vacsorát, vagy mosogasson el, de nem azért vettem el, hogy legyen egy élő bejárónőm. Meg tudnánk fizetni, a kelleténél jobban megy mindkettőnk szekere, mégsem szorulunk rá, hogy idegenek takarítsanak utánunk. Én nem vagyok rest a porszívót a kezembe fogni, vagy éppen felmosni, csak vasalni ne kelljen, mert azzal ki lehet üldözni a világból. Debbie nekem a társam, aki szeret pihenni, kikapcsolódni, és karriert építeni. Nem mondom, hogy a kenyérkereső ne én lennék, de az baromság, hogy a hierarchiát is én teremtem meg otthon. A nagyobb költségvetéseket is együtt beszéljük meg, és talán a legutolsó döntésünkben nagyobb szerepet vállaltam, de a nejem tisztában volt vele, hogy az édesanyám szent és sérthetetlen. A halál gondolata is megrémisztett, nemhogy olyan esetben, mikor rádöbbensz, hogy veled is megtörténhetnek a rossz dolgok. Anya tündököl, és apa lesi minden kívánságát, de látszik rajta az idő múlása, és a megannyi kezelés utóhatása. Sápadt, a haja elkezdett hullani, de töretlenül okítja ki a húgomat is, vagy engem, ha valamit rosszul csinálunk. Ő az én mentorom, a keménykezű díva odahaza, és emiatt érzem azt, ha ő el fog menni, akkor összeomlok. Deborah nem olyan, mint ő, sokkal kifinomultabb, talán gyengébb is, de melyik lelket nem szakítaná szét, ha már ennyi negatív esemény érte. A gyerekvállalást egyelőre nem feszegettük, megpróbáltunk a szürke hétköznapokban egymás támaszai lenni, és ami eddig nem jött össze, arra most időt szánni. Milával átbeszéltem a beosztásomat, többször értem haza vacsorára, és az is előfordult, hogy lemondtam a szüleimnél esedékes vacsorát, hogy kettesben lehessünk. Nehezemre esett, de kompromisszumot kötöttünk, hogy megmentsük a frigyünket, így vagy úgy, de nem mehet a kukába hat év. A szerelem átalakul, de ahhoz mi még csak az elején járunk, hogy ennyire könnyedén feladjuk.

A nutella és én egy külön történet, de hogy éppen én váljak egy mesebeli herceggé, aki egy olyan ország fölött uralkodik, mint a Nutellandia, hát kicsit meredek. Napok óta akörül jártak a gondolataim, hogy ennék már egy jó palacsintát, de nem jött össze, így szerintem már a tudatalattim vetíti a képet, hogy mire is vágyom igazából. Az egyik oldalamról a másikra fordulok át, még félálomban vagyok, és a szemem is csak résnyire van nyitva, mikor feltűnik, hogy a mellettem lévő hely üres, és a fürdőszoba ajtaja nyitva áll. Magában ez nem fura, mert Debbie mindig hamarabb ébred fel, mint én, de a következő pillanatban egy éles csattanást hallok, vagy puffanást, első körben nehezen mérem be, aztán jön a sírás. Ezer közül felismerném, már nem az első szívszaggató feljajdulása, mégis reménykedem benne, hogy nem az, mint legutóbb. Felpattanok, a takarót felhajtom, és már rohanok is a nyílászáróhoz, de amit ott látok…földbe gyökerezik tőle a lábam. A feleségem összekuporodva fekszik a padlón, és én azonnal keresem a kiváltó okot, a gyökér problémát, de nem kell sokat szemlélődnöm, mert észreveszem a pálcikát. A gyomrom összeugrik, és forog velem a világ. Mikor hitte, és ez? Miért nem szólt róla, hogy esélyes lehet? A szőke hajzuhatag elterül a földön, és nem látok belőle semmit szinte. Óvatosan lépek át felette, és guggolok le mellé.
- Debbie… - szólongatom, de semmi sem hat rá, így a teljes nevén szólítom meg.
- Deborah.. – lágyan, szinte vajolvadósan kérlelem, hogy nézzen rám, de nem történik semmi. A fizikai érintkezés néha a visszájára fordulhat, de úgy döntök, hogy átfogom hátulról őt, és a hátára simítom az arcomat.
- Debbie…kérlek…nézz rám. – átfogom a hóna alatt, és ha nem szorít túlzottan, akkor felemelem onnan, és a fenekemre ülve az ölembe helyezem, és a hátammal a fürdőszoba szekrénynek dőlök.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Gale Thompson összesen 6 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Ápr. 01, 2018 3:09 pm-kor.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Kedd Feb. 13, 2018 7:41 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Mély levegő, lassan kifúj, a szemekből zúduló könnyeket, lenyel. Próbálok nem megfulladni a hajamtól, ám mozdulni a világ összes pénzéért sem tudnék. Tudom, hogy hiú ábránd volt, hogy nem lett volna szabad belelovalni magamat, ám mégis belesétáltam a csapdába, olyan kecsesen, mint egy őzgida. S tessék, itt az eredmény. Egy összetört szív, darabjaira hullott lélek, mely a fürdőszoba padlóján heverve igyekszik nem a legkiábrándítóbb képet mutatni.
Hallom Gale hangját, tudom, hogy itt áll mögöttem, mégis annyira távolinak tűnik. Képtelen vagyok megemelkedni. Csak azért moccanok, hogy kezeimmel az arcom elé tegyem, hajamat eltűrjem, hogy ne fuldokoljak tovább tőle. Szabályosan zokogok, nem tudom türtőztetni magamat, s már nem is akarom. Annyi mindent nyomtam el mostanság magamban, hogy éppen itt az ideje annak, hogy utat törjön minden magának, s meginduljon. S zokogásom közepette arra leszek figyelmes, hogy védelmező kezek nyúlnak értem, átölelnek, s közre fognak, biztonságot akarnak nyújtani, erőt tölteni a megtört és gyenge testbe. Mély levegő, lassan kifúj. Hátamat neki döntöm Gale mellkasának, de halkan szipogok.
– Én… – sóhajtok, s kezeimmel megtörlöm az arcomat. Nem nézek rá, képtelen vagyok arra, hogy a szemébe nézzek, s lássa rajtam a nyilvánvalót. Szavakba sem lehet önteni mindazt, amit jelenleg érzek. - Nem, megy – szipogom halkan, nagy nyelések közepette, s mivel nincs más opció a felsőmbe törlöm könnyeimet. Annyira vágyok a boldogságunk kulcsára, hogy pár félrevezető jel miatt, belelovaltam magam abba, amiről tudom, hogy lehetetlen. Annyi orvosi szarságon voltunk már, tömérdek vélemény és papír van arról, hogy ne várjak csodát, én mégis elhitettem magammal, hogy lehetséges. Hát tessék, itt az eredménye annak, hogy hagytam magamat naiv gondolatokkal kacérkodni. Most pedig nézhetek Gale szemébe, s kezdhetek magyarázkodni, összekaparni a darabkákat, hogy ne legyen a helyzet még siralmasabb. De egyelőre úgy érzem, hogy nincs ehhez elegendő erőm. Annyi minden kavarog a fejemben, hiába voltak az elmúlt hetek elég kellemesek, mindig is ott volt mögötte az, hogy jön valami, ami tönkreteszi. Hát tessék. Az ostobaságom, a hitem, az, hogy megkerültem őt és nem szóltam neki, odajutatott, hogy most az ölében ücsörgök, mint egy rongybaba. – Sajnálom – bököm ki végül azt, ami szívemet nyomja. Egy selejtnek érzem magamat ismét, nem vagyok megfelelő arra, hogy boldogságot hozzak neki, s csak az idejét pazarolja rám. Én pedig belepusztulok ennek a tudatába, de legfőképpen abba, hogy ezt az érzést folyamatosan elnyomom magamban, s nem mondom ki neki, mert félek. Félek attól, hogy mit válthat ez ki belőle, mit kell az elhangzott mondat után átélnünk. Én jelenleg nem bírok ki egy újabb harcot, megfáradtam.

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Vas. Feb. 18, 2018 4:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie


Ott a földön feküdve realizálódik bennem, hogy mennyi veszítenivalónk van, és Debbie mennyi sérülést hordoz a lelkén. Nem tud gyermeket adni, és ezt úgy éli meg, mint a legnagyobb kudarcot a világon. Magamhoz szorítom hátulról, a karikagyűrűmön megvillan a fény, és csendben ringatom, akár egy csöppnyi gyermeket. Értetlen, és vak vagyok rá…a belőle áradó jelekre. Nem vettem észre az eltelt hónapokban, hogy többet engedett el magából…a mosolya megjátszott, tünékeny gesztus, már nem szívből jövő. Az utolsó alkalom azon a bizonyos holdfényes estén volt a csónakban, ahol önmaga lehetett, mert azóta csak szerepeket játszik. Az anyám állapotának romlásával, ő is haldoklik egy kicsit, mert érzi, ha elérkezik a vég, akkor még annyi figyelmet sem fog kapni tőlem, mint eddig. Önző fasz vagyok, ő csak a kedvemre akar tenni, és a bűntudat mardos. Hogy tehettem ezt vele, az igazi szerelem nem elvárások sorozata. Szeretett, de még mennyit kell beáldoznia értem? A hátára hajtom a fejemet, és alulról átfogva a hónalját igyekszem erősebb lenni nála, mert jelenleg nincs magánál. Önkívületi állapot, egy álomvilág rabja, ami most csapdába ejtette, és keményen taszította ki. A percek néma lassússággal küzdenek ellenünk, de eszem ágában sincs elengedni, addig itt fogunk ülni, amíg úgy nem érzi, hogy képes lesz megszólalni. Nem szoktam hasonlót tenni, de ma biztosan nem megyek be dolgozni, és Milának is szólok, hogy mondja le a betegeimet. Nem érdekel, hogy milyen kifogással, de félek, ha most a munkám megszállottja leszek, és így itt hagyom, annak súlyosabb következményei lennének, mint egy széttört tükör, vagy bevetetlen ágy. A háta a mellkasomnak feszül, fáj minden lélegzetvétel, ami külön történik, és tudom, hogy ezen nem tudok segíteni, ha nem fog bejutást engedni a várába. Kérlelem, hogy tegyen valamit, gyengéden szólongatom, de csak előrebámul, és úgy törli le az arcát. A szégyenérzetre semmi szüksége, de csak összepréselem az ajkaimat.
- Nem baj. – nyugtázom a kijelentését, ne higgye, hogy itt fogom hagyni, vagy cserben marad, amiatt mert nem tud szembesülni a ridegséggel, az egy csíkkal, melyet számtalan alkalommal láttunk már. A percek csigalassúsággal telnek, mire megtörli a felsőjébe a szemét, és kifejti a sajnálatot. Nem mondok semmit, mélyen a hajába túrom az orromat, és a tarkójánál döntöm neki a homlokomat.
- Deborah…ne kérj bocsánatot olyanért, amiről nem tehetsz. – fogom át, és kiegyenesítem a lábaimat, hogy most egy kicsit közelebb húzhassam magamhoz. A hátára fektetem az arcomat, és lehunyom a szemhéjamat. Nagyon szeretem, talán most még annál is jobban, mint amikor elvettem, és örök hűséget tettem neki.
- Ketten vagyunk ebben. Angyal. – a samponja illata felszökik az orrnyergembe, és el is tüsszentem magam. Mindketten megrázkódunk, én meg, ha már eltelt az a néhány szekundum, amit szükségesnek tartottam, akkor a feneke alá csúsztatom a kezemet és átfordítom oldalasan. A magzati pózt megtarthatja, de így kényelmesebb mindkettőnknek, és a szemembe sem kell néznie, mert oldalasan igazítom el a haját a combomon. A szőke hajzuhatagba fúrom az ujjaimat, és hol az egyikre csavarom fel, aztán a másikra, mint egy indát, de csendben maradok, és a mellkasa emelkedését, és süllyedését kémlelem.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Feb. 23, 2018 6:47 pm-kor.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Vas. Feb. 18, 2018 6:27 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Lassan jár a mellkasom fel s le. Próbálom nyugtatni magam, elképzelek egy olyan jelent, melyben semmi sem bánthat, nincsen miért összeomlanom. Amelyben nem csak ketten vagyunk, hanem futkoz mellettünk két apróság, akár még egy kutya is. Ahol Gale anyukája jól van, s nézi, hogy unokái jól érzik magukat, ölelést adnak egymásnak. Egy olyan világgal nyugtatom magamat, mely tudom, hogy sosem lesz a mienk, hiszen a kettő együtt nem létezhet. Sírok tovább. Testileg és lelkileg is össze vagyok törve, s ez a pont, azaz egyetlen egy csík átszakította a gátakat.
Az elmúlt hónapok minden elnyomott aprósága jelen van. Sírok azért, mert pár hónappal ezelőtt megbántott, hullanak könnyeim amiatt, mert Blairnél is elment a baba, az is előtör belőlem, hogy Mila nélkül semmi lenne. Minden egyes dolog, mely a szőnyeg alá lett söpörve, most itt van. Letelepszik rám, s nem hagyja, hogy felkeljek, tovább sétáljak és úgy tegyek, mintha minden rendben lenne. Elfáradtam. Az arcomba hulló hajzuhatagot, ismét eltűrőm, nem adom meg a világnak azt az örömöt, hogy ettől most megfulladok. Gale jelenléte felkavar. Egyszerre szeretném, hogy itt legyen és azt, hogy tűnjön el, hagyjon egyedül, had legyek a saját bajom megoldója.
– Menj el – hangom halk, nem is biztos, hogy eljut hozzá az, ami mondok, ezért lassan megemelkedek. Kisírt szemekkel, meggyötört arccal és összetört lelkem minden darabjával nézek fel rá.   – Tűnj el innen – sóhajtom a szavakat, s a semmiből jövő hisztériával, elkezdek kalimpálni felé, erőtlen ütésekkel érem őt el, miközben zokogásba török ki, ismét.
– Hogy mondhatod azt, hogy nem én tehetek róla?  Egy selejt vagyok, aki nem tudja megadni neked azt, amire a legjobban vágysz, amit megérdemelsz – már nem vagyok halk, a sírás közepette megemelem a hangomat, s kezeimmel egészen addig csapkolódok, míg azokat le nem fogja. Ekkor fejemet a mellkasának döntöm. Testem beleremeg a sírásba, nem tud alábbhagyni, mert én egyre inkább hergelem magamat.
Elmém pedig csúf játékot kezd el játszani velem, mert az eddigi nyugtató álomképbe belelopódzik a sötétség. Eltűnik az egyik gyerek, aztán a másik is, az anyukája már járás képtelen, ott állunk a kórházban, igyekszünk úgy tenni, mintha ez jó dolog lenne, holott tudjuk, hogy az elmúlás ért el hozzánk. S a képbe belekúszik egy idegen nő, ki Galehez lép, én már kívülálló vagyok, a kórtermen kívül láthatom ezt a képet. Gale és egy idegen nő, együtt örülnek, hiszen kisbabájuk született rögtön kettő.
Mély levegő, egyszer, kétszer és háromszor. A kép eltűnik, elmém úgy dönt, hogy elég abból a játékból, mellyel megvezet. Én mégis úgy érzem, hogy ezzel csak azt akarta sugallni nekem, hogy el kell őt engednem.
– Menj el Gale, jobb lesz neked – mindezt igyekszem határozottan közölni vele, s hogy hitelesebb legyek, meg is emelkedem. Szemeibe nézek, párás, könnyektől átázott íriszeimben fájdalom, szomorúság és élettelenség tükröződik. Egyetlen egy csík, egy apró reménysugár és nézzenek oda, úgy zuhantam össze, mint egy bokszmeccsen ko.-t kapó szerencsétlen.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Feb. 23, 2018 6:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie

Most az egyszer félek is, mert nem tudom, hogy mit tegyek. Én vagyok a szakember, és más esetben simán elbeszélgetek a hasonló helyzetben lévő párokkal, de az más, ha a tulajdon feleséged az, aki szenved melletted, és arcul csap a valóság, hogy megint álomba ringatta magát, amiről tudta, hogy nem lesz nagy esély rá, hogy valóra váljon…de az ember állandóan reménykedik, és ez az, ami előbb vagy utóbb megöli a lelket is. Hány negatív tesztet kell még végigcsinálnunk, hány ilyen szituáció vár még ránk a jövőben, mielőtt kimondjuk, hogy ennyi volt? Debbie keserves sírása nekem sem tesz jót, alakulhatott volna másképpen is ez a reggel…mondjuk egy közös reggelivel, egy ágyban fekvéssel, mert megtettem volna a kedvéért, de a kis átmeneti buborékunk kipukkadt, és ott várt a rideg összkép…nem jött össze a baba, az áhított családminta.
Figyelem őt, és a rezdüléseit, megpróbálom az ölembe fekteti, és hátulról átölelni, de ez nem olyan könnyű feladat, ha közben egyfolytában potyognak a könnyei, és nem értem, amit mond. Nem vagyok az a típus, aki kiborul, előfordul, hogy elszakad nálam a cérna, de ezt ki kell hozni belőlem. A munkám miatt is birkatürelmem van, és ez itthon is a jellemző. Amennyiben üvölteni kezdek, akkor ott már régen nagy a baj. Eleinte még azt hiszem, hogy rosszul hallok, de nem…határozottan el akar zavarni, és úgy tenni, mintha ez csak neki fájna. Elvettem, és szerettem volna gyerekeket, de nem akarom kitenni semmilyen elvárásnak, sem kötelezettségnek. Felállok a földről, mert nem tart igényt a védelmező karokra, hát tűröm, hogy szapuljon, de arra nem vagyok felkészülve, hogy valóban bántó szándékkal közeledne felém. A kezdetleges megnyilvánulásai miatt nem veszem komolyan, sír, és fogalma sincs, hogy neki is mi lenne a jó, de belül érzem, hogy összetörik bennem valami, ahogyan a nejem szinte szétesik a szemem láttára. Mikor vált ennyire gyengévé, és szánakozóvá, hogy magába zárja a kettőnk baját? Mikor váltunk ennyire idegenné? Megvan a gyökér probléma, szinte már az arcomba hadovál, és kénytelen vagyok lefogni, és szíven üt. Minden egyes kijelentésével eléri, hogy távolabb kerüljek tőle. Szeretem, ehhez kétség sem fér, de Deborah…az életteli nő, akibe beleszerettem már nincs sehol.
- Fejezd be, nem vagy selejt, ezt honnan szedted? – szalad fel az egyik szemöldököm, és magamhoz húzom. Nem tartom erősen a kezét, de már így is nedves lesz a pólóm. Ó istenem, hát nem érted, hogy nemcsak rajtad múlt? A szívverésem felgyorsul, és keresem a megfelelő szavakat, de most képtelen vagyok bármit is mondani, amivel enyhíthetném a benne tomboló vihart. Várom, hogy lecsillapodjon, és megküzdjön a démonokkal, melyek kínozzák, de mi van, ha már túl késő? A kérése megint abszurd, de elgondolkodom rajta, hogy mi tenne jót neki…a jelenlétem nem sorvasztja el? Támasza lehetek, ha egyben a bűnös is vagyok a szemében?
- Nem megyek sehova Debbie. – a hóna alá nyúlok, és megemelem. Már nem érdekel az sem, ha pofon csattan az arcomon. A selymes bőrét a tenyerem rejtekébe zárom, és megvárom, hogy a szemem közé tudjon nézni.
- Az isten szerelmére…verd ki a fejedből, hogy ez a te hibád. Ketten vagyunk itt…nem sikerült. Majd örökbe fogadunk…miért annyira fontos jelenleg, hogy jöjjön? Miért éppen most? – nyögöm ki, és fürkészően tapintok rá a gyenge alapjainkra. Nagyon szeretném azt a gyereket…de talán annál is jobban, hogy a feleségem ne omoljon össze újra.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Szomb. Feb. 24, 2018 9:55 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Kedvem lenne nevetni. Tényleg. Olyan hiéna visításhoz hasonló nevetés nyom belülről, mikor megkérdezi, hogy honnan vettem a selejt dolgot. Hát, hol volt ez a férfi az elmúlt években? Hol volt akkor mikor kiderült nem lehet gyerek, hol volt amikor elmentek a gyerekek, hol volt a sírásaim és álmatlan éjszakáim közepette? Fene se gondolta volna, hogy ilyen hosszú ideje hord szemellenzőt. Sosem hittem volna azt, hogy Gale ennyire nincsen képben, hogy a hivatása ellenére, ennyire sikerült félrenéznie és neme észrevennie azt, hogy a felesége szépen, lassan elsorvad. Úgy tűnik túl jól ment mindkettőnknek az, hogy a munkába menekültünk, s a napjaink automatizálódtak.
Mély levegőt veszek, látszólag a jelenléte felzaklat, ám igazándiból sokkal többet jelent, hogy marad, mint azt hinni lehetne. Ő az én emberem. Ő az, akiben mindig is a biztonságot fogom látni, még az ilyen gyenge pillanatokban is ő a támaszom. Tudom, hogy a jelenlegi ábrázatom kiábrándító és nem életem legszebb formája. Ám csak remélni tudom, hogy eszébe jut esküvői fogadalma, mely szerint jóban, rosszban. Ez itt a rossz. A nyakig érő szar, melyből csak ketten együtt tudunk kievickélni, ha akarunk. Mert én már nem tudom eldönteni azt, hogy mi mire is vágyunk.
– Azért Gale, mert darabokra hullunk – lassan szipogva nézek fel rá. Hogy nem veszi ezt észre? Hogy képes arra, hogy elhiszi a mindennapos hazugságainkat? Mert mindkettőnknek van, megjátszott világot teremtettünk magunknak, hogy egyikünk se sérüljön. Ám van egy pont, ahol ezt már nem lehet tovább fokozni. Most jött el.
– Nem veszed észre, hogy mindennap meghal egy kis részem, hogy lehet ez? – nyúlok egy zsebkendőért, hogy orromat kifújjam, s a pálcával együtt eltüntetem a szemetesben. Nem akarom látni azt a tárgyat, ami ezt az egészet okozta. – Egy buborékfelhőben éltünk, ami most kipukkant – mély levegőt veszek. Nem ez lesz életünk legszebb beszélgetése, amiben a legszomorúbb az, hogy nem érzem az erőt. Nem vagyok felkészülve egy esetleges vitára, mégis kiváltom azt, mert most már ki kell adnunk magunkból, azt ami bennünk van. Legalábbis nekem muszáj rázúdítanom, különben összeroskadok és végleg elveszíti azt a nőt, akibe beleszeretett.
– Miért most pukkant ki? Mert négy hete késik Gale. Én is tudom, hogy lehetetlen, de hogy ne élné bele magát egy magam fajta? – szomorúan csillog a tekintetem. Ezerszer hallottam, hogy lehetetlen, mégis, ha ilyesmi történik, csak megcsillan a remény. 4 hét. Ennyit vártam, mert úgy gondoltam, hogy ez csak az élet egy újabb poénja. Ám most jött el a pillanat, most már nem bírtam várni, s tessék itt az eredménye. Egy romokban heverő házasság, egy szürke nő és egy férfi, aki olyan jól kiépítette a saját életét, hogy egészen eddig nem szembesült azzal, hogy mennyire is komoly az űr az egészben.
Mert lássuk be, az elmúlt hetek nyilván változást hoztak. Nyitottunk a másik felé, több időt szántunk egymásra, ezek apró reménysugarak lettek, ezért elmertem hinni azt, hogy lehet egy hatalmasabb reménységünk is. De hiába. Akkor innentől miért higgyem azt, hogy ez az egész kettőnk között megmenthető? Miért merjem azt feltételezni, hogy vagyunk elég erősek az előttünk álló úthoz. Hiszen neki van elég gondja rajtam kívül is, s teljesen érthető, ha inkább azokat választja. Soha nem várnám el tőle, hogy úgy lépjen, hogy családja sérüljön. Hiszen ebben a történetben én nem vagyok annyira a családja része. Eléggé pótolható vagyok, mint kiderült, az élete nem nélkülem van romokban, hanem az asszisztense nélkül. Igen, ez még mindig szúrja az oldalamat, nem tudom, hogy mikor siklott ki annyira a közös életünk, hogy egy alkalmazott jelenléte fontosabb lett, mint a saját társunké. De be kell látni, hogy ez nem egészséges, s ha tényleg így van, akkor nem értem, hogy miért is játszadozunk még egymással.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Vas. Feb. 25, 2018 10:27 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie

Én szerettem volna segíteni, bárkin ment volna, és ebben nem kételkedem, de mi van akkor, ha leblokkolsz annál a személynél, aki még az életnél is drágább kincs? Nézem őt, a kisírt szemeit, a megduzzadt ajkait, és a szőke fürtöket. Jelen pillanatban olyan, mint egy szárnyszegett angyal, aki nem találja a helyét a földön, és egy picit, vagy nagyobb mértékben én is hozzájárultam ahhoz, hogy ez a szerencsétlenség megessen vele. Mi lenne a következő lépcsőfok? Váljunk el, és köpjem szembe magam, amiért nem sikerült egy épkézláb döntést hoznom, és elfordultam tőle? Ketten vagyunk itt, de aki a gyermek kihordására képes lenne az ő…a nő. Selejt…a társadalom szélére űzött gyenge láncszem. Egy másik időben ezért halállal lakolna, valóban az lenne, amit állít, de ez nem az a kor, és hely sem. A feleségem, egy érző lény, aki lealacsonyítja magát. Ha nem szerettem volna eléggé, akkor a béranyaságot sem vetettem volna fel. Éppen úgy akarta, mint én, de lassan úgy érzem, hogy megrögzötten a vágyaimat keresi…tudom, ha kimondanám helyette is, hogy boldogok leszünk gyerek nélkül is, akkor hazudnék. Mindennek ellenére sajnos a beteljesülés a családgyarapítás lenne. Anya is aggódik miattunk, akárhányszor meglátogatom csak arról tud beszélni, hogy mi lesz vele, ha úgy megy el, hogy nem láthatta a következő generációt? A tudta nélkül helyezi ránk a terhet, és az isten szerelmére, de akkora bűn, ha örömkönnyeket szeretnék látni az anyám arcán? Mivé váltunk, egy szörnnyé, és egy robottá? A tenyerembe zárom az arcát, és fürkészően mérem végig, de már ő sem hisz kettőnkben.
- A gyerek hiánya miatt Deborah? – kérdezek vissza komoran. Ennyire felszínesek lettünk? Akarom, de akadnak helyzetek, melyekben a célszerű az lenne, ha elfogadnánk az elfogadhatatlant. Barátságtalan a méhe, és abban nem fog egyetlen aprócska élet sem megfoganni. A kérdésével megrekeszt, és abban a minutumban hullnak le a karjaim a testem mellé, ahogyan kiejti a szavakat. Meghal egy része…a végé mi marad, egy zombi? Nem hátráltatom, csak megállok a mosdó melletti szekrénynél, és végignézem a negatív teszt eltüntetését, és az orra kifújását. Ez egy más reggel, innen nem lesz visszaút. Nem kerülgethetjük a forró kását, nem lehetek egyszerre szakember, és férj is.
- Négy hét…volt amikor hat hétig nem jött meg, mert rendszertelen volt a menstruációd. Nem tudom, hogy észrevetted-e, de mostanság nem ebben a témában forogtam, nem érdekelt, hogy összejön-e vagy sem, mert az anyám haldoklik, a húgom kezelhetetlen, és ott a munkám is. Ebbe most hogyan fért volna bele egy gyerek? – túrok bele mindkét kezemmel a hajamba, és távolabb állok. Nemcsak ő ideges, hanem én is. A szeme közé nézek, valami megértést keresek, de szerintem ezzel elkéstünk már mindketten.
- Mi van, ha már nem is igazán éltet a gyerektéma? Blair sem bírta kihordani, pedig ő egészséges volt Debbie, ő benne volt az utolsó reményünk, és nem ebben a pálcikában. Megpróbáltam elengedni, és a fontosabb dolgokra koncentrálni. Ez a boldogságunk forrása? – tárom szét a karomat.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Vas. Feb. 25, 2018 11:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

S itt a nevetés, kitör belőlem, mint a Vezúv. Gale annyira vakegér, hogy tényleg azt hiszi, hogy ez az egész a nemlétező gyerek miatt van. Persze ez sem utolsó, hiszen az egész sírás-rívás most, ezért indult el. Ám itt nem csak ez lappang. A sok elnyomott, s kimondatlan szó, zuhant most le, s nyomja a vállaimat. Én pedig már annyira erőtlen vagyok, hogy nem bírom tovább magamban tartani a sérelmeimet. Fellélegzem, mikor elenged. Hirtelen úgy érzem, hogy már nem vagyok börtönben, s végre van lehetőségem friss levegőt venni. Persze az egész fáj, széttép belül minden, ami most velünk történik, de az igazság az, hogy amint átkarolt, úgy éreztem, hogy kalitkában vagyok.
A szeméttől felhajolva, a csapot megnyitom, hogy arcomat megmossam. Kell a hűsítés, kell az, hogy az eszem némiképpen visszatérjen, s fel tudjam állítani a bástyáimat. Soha nem hittem azt, hogy védekeznem kellene a férjemmel szemben, ám tudva azt, hogy bennem mennyi érzelem tombol most, szinte látom magam előtt a háborút, melyet le fogunk folytatni. S láthatólag Gale is érzi, hiszen szavai melyeket hozzám intéz marják a szívemet és az elmémet is.
Nyelek egy nagyot, érzem, hogy elönti a fejemet a méreg, nem akarok hinni a füleimnek. A férfi, akit szeretek mintha itt sem lenne, egy teljesen más oldalát mutatja, ami kifejezetten nem tetszik.
– Ha azt mondod, hogy nem éltet a gyerektéma, akkor azzal gyakorlatilag kijelented, hogy vége annak, amit eddig együtt építettünk és terveztünk – testem beleremeg ebbe az egészbe. Ideges és csalódott vagyok. Nem akarom azt kergetni, hogy hol vesztettük ezt el, mert már értelmetlen lenne. Olyan sokszor gondolkoztam ezen, de sosem találtam rá a megoldásra.
– Azt hiszem, hogy nekünk már nincsen boldogságunk Gale – sóhajtok egy nagyobbat, majd kihúzom magamat és az arcomba lógó hajzuhatagot eltűrőm. – Neked jelenleg minden fontosabb, mint én vagyok – lépek egyet felé, arcom kifürkészhetetlen. Egyszerre van rajta fájdalom és bánat, ugyanakkor a dühnek az árnyalatai is meg-megcsillannak rajta. – Mond csak, mit vársz tőlem? Meddig tűrjem azt, hogy a fontossági sorrended legutolsó utáni pontja vagyok? Meddig nyeljem azt, hogy egy alkalmazott és a páciensek fontosabbak, mint a feleséged? – nem lépek tovább. Kell kettőnknek a távolság, leginkább azért, mert félő, hogy kikaparnám a szemeit.   – Nem a gyerek a baj itt Gale, hanem az, hogy hagytuk a kapcsolatunkat ilyen mélyre süllyedni – a gyerekkel kezdődött, ott jöttek a viszontagságok, mikor elment az első, aztán a vizsgálatok, aztán a további sikertelenség. Ha számára is tényleg ennyire fontos lett volna az, hogy együtt építsük a családunkat, akkor éppen annyira közel lenne az összeomláshoz, mint én. De nem, ő teljesen jól kezeli ezt, s látva az arcát, felidézve iménti szavait már értem, hogy miért. Gale nem akar gyereket, inkább úgy döntött, hogy eldobja ezt az álmot, csak azért, hogy a karrierje tovább szárnyaljon. Mert, míg én a munkámban is egyre gyengébb vagyok, a koncentráció hiánya miatt, ő láthatóan egyre jobban teljesít. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutunk idáig.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 12:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie
Kicsit érthetetlenül bámulok a feleségemre, mert az elmúlt percekben olyan hangulatingadozásai voltak, melyre nincs példa, vagy nagyon ritkán látni a rendelőm berkein belül is. Az összetörtség csak egy része a problémának, de a dühkitörések, aztán meg a nevetése…én megértem, hogy nem látok bele a fejébe, és mostanában a kommunikáció is elúszott közöttünk, de nem gondolnám, hogy ne lehetne még menteni a helyzetet, vagyis ebben reménykedem, míg el nem jutunk egy olyan pontra, ahonnan csak vita generálható, és semmi több. Mindennél jobban szeretem Deborah-t, mert megértő, és figyelmes, úgy ügyel az otthon melegére, mint senki más, és eközben még a munkájában is kiemelkedő, na meg összetartó, mert édesanyámat is támogatja. Nem titok, hogy anya leghőbb vágya az unoka, de sose lenne annyira szívtelen, hogy minden alkalommal ezt hangoztassa a társaságában.  Szerették a szüleim, a húgom úgy tekintett rá, mint egy nővérre, de a közöttünk lévő viszony megváltozott. A Disneylandi kiruccanással közelebb éreztem magamhoz, mint valaha, és egy belső énem azt is sejtette, hogy talán ez az utolsó lehetőségem volt, hogy felébresszem benne a nőt. Féltettem, de már el is távolodtam tőle, és ez a szakadék csak egyre nagyobb lett, mint látszik ma reggelre egy egész földrengés segített rá, hogy még távolabb legyek a szívétől, és a házasságunk megmentésétől.
- Nem ezt mondtam Debbie…csak tudod, ha görcsösen akarsz valamit, akkor nem fogjuk megkapni. Mérlegeltem Blair esetében is, hogyha felfogadjuk azzal mit szabadítunk a nyakunkba…a reményt. Ott volt egy harmadik tag, aki a legintimebb viszonyba került velünk, és látta a nyomorunkat is, mikor kiderült, hogy már nincs szívhangunk. Akartam gyereket, az istenit még most is akarok, csak ebben az élethelyzetben nem az elsődleges életcélom. Megértem, hogy összetörtél…én is belehalok minden egyes nap abba, hogy senki nem mondja nekem, hogy apa…mégsem hibáztatlak érte. Ketten kellünk a szülővé váláshoz, és nem várom el, hogy nyomorba döntsd magadat egy újabb kudarc után, de lehet igazad van, ez már nem csak erről szól. – rázom meg a fejemet, és már tényleg nem tudom, hogy mit tegyek.
- Így gondolod? – komorodom el, és ez itt a színtiszta igazság az, ami az arcára van írva.
- Nincsenek kifogások. Mindenki másképpen éli túl, én úgy láttam most a munkára, és az anyámra kell koncentrálnom. Nem maradt időm, sem energiám még építeni a frigyünket is. Hátra lettél sorolva. Mit várok? Tudod Debbie nincsenek elvárásaim feléd. Úgy hiszed a mintafeleséget kell játszanod, hogy főzz, moss…nem, igazából a támogatásod kell, amit meg is kaptam, de nem úgy, hogy közben el is sorvadsz mellettem. Szeretlek, de ez most kevés úgy hiszem, hogy boldoggá is tudjalak tenni. Nem az asszisztensem, és nem is a pácienseim, akiket elvettem, és ez azóta sem változott. Senkit nem vennék el újra, mert téged választottalak. A kérdés az, hogy én vagyok-e neked a megfelelő választás? Boldogtalan vagy, a gyerekben látod a házasságunk megmentését, én viszont nem, és ez nem jelenti, hogy el akarnálak hagyni… - kinyújtom a karomat, de amint elérném, már le is mondok erről a vágyamról.
- De…talán ideje elgondolkodnunk azon, hogy szünetet tartsunk. – életemben nem gondoltam volna, hogy ezt ki fogom mondani.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 02, 2018 6:40 pm-kor.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 3:08 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Nem tudok hinni neki. Úgy érzem, hogy szembeköpött azzal, mikor kijelentette, hogy elengedte a gyerek témát. Az elmúlt hónapjaink nagy része erre ment rá, s ő most azt mondja, hogy már nem annyira hajtja a dolog. Utána meg közli, hogy akar még gyereket. Ez a kettősség összezavar, s felkavarja a gyomromat, éppen annyira, hogy sikeresen visszaadjam a wcbe a tegnap esti maradékot, ami még a gyomromba volt. Miután lehúzom, s a csaphoz sétálva, minden maradék méltóságomat igyekszem összeszedni, hogy valami barátibb képet erőltessek magamra, felnézek a férfira, aki egykor a világot jelentette nekem.
Megöregedett, eddig ez mindig tetszett, ám a markáns férfias vonásai mellett, most látom azt is, hogy megfáradt. Hogy tönkre megy ő is ebben a helyzetben, s ezt egyikünknek sem kívánom. Kiöblítem a számat, majd úgy helyezkedem, hogy nagyjából egymással szemben lehessünk, de elég távolság legyen közöttünk. Egy fal van közöttünk, amit én már nem akarok lerombolni, inkább hagyom, hogy tovább növekedjen.
– Ez a baj Gale. Nem is akartad volna ápolni a frigyünket, mert inkább a munkába temetkeztél, minthogy a feleséged mellett legyél és megélj vele szép pillanatokat. Így sokkal kényelmesebb volt, nem igaz? Van fogalmad róla, hogy ez nekem mennyire fáj? Minden egyes nap, elhitettem magammal, hogy most majd más lesz, hogy végre észreveszed, hogy a kedvencedet főztem, hogy feltűnik, hogy más a szoba, hogy nem mész el amellett, hogy a kedvedben akarok járni, ezért mindent megteszek. De hiába. Úgy járkáltál keltél itt, mint egy kiskirály és közben fel sem tűntek a változások, semmit nem vettél észre, hiába próbáltam menteni a menthetőt – nyelek egy nagyot, hogy könnyeim ne induljanak meg ismét. Most ez a helyzet nem engedi meg, hogy sírjak. Erősnek kell tűnnöm, lenyelni a békát és minden szavát, hogy aztán túlléphessünk ezen is. Ha egyáltalán túl tudunk lépni még egy akadályon.
– A jelenlegi helyzetben, nem vagyunk egymásnak jó választás – sütöm le végül a szemeimet, miután közlöm a nyilvánvalót. Nem tudom tovább görgetni a dolgot, képtelen vagyok mosolyt erőltetni az arcomra és elhitetni magammal a továbbiakban, hogy innen van kiút. Nincsen. Nem tudom elképzelni a jövőmet más mellett, de jelenleg azt sem látom, hogy Ő az, akivel minden reggelemet és estémet meg akarnám osztani.
– Nem kell ezen gondolkozni Gale – sóhajtok egy nagyot, s lépek a fürdőszoba ajtaja felé.  - Úgy gondolom, hogyha már felmerült ez a dolog, akkor nincs mit vitatni és megrágni rajta – nem nézek rá, inkább újabb lépéseket teszek, mellyel a távozásomat erősíteném. Nincs kedvem a fürdőszobában ácsorogva megvitatni ezt. Sőt, megvitatni sem akarom.
– Jobb lesz mindkettőnknek, ha én most fogom a cuccaimat és elmegyek – nem kérdés ez, kijelentés. Olyan szürke és megviselt lettem az elmúlt hónapokban, mely soha nem szeretnék lenni. Elmúlt a fiatalságom, az örök lelkesedésem és az életvidámságom, én pedig nem szeretnék elsorvadni. Ha ehhez az kell, hogy hátra hagyjam magam mögött ez a lakást, ezt a férfit, hát legyen. Méltóságteljesen fogom viselni a kudarcot, s nem leszek egy megrögzött hisztérika, aki minden áron arra törekszik, hogy megoldást találjon. Hiszen láthatóan ez felesleges.
– Amit nem tudok elvinni, azért pedig küldök valakit – a hálószobánkban lévő ruhásszekrényhez lépek, hogy kiszedjem belőle a bőröndjeimet. Gale egyetlen egy pillantást sem vetek, mert tudom, hogyha rá kellene nézem, akkor sírásban törnék ki ismét. Elég volt az, hogy az imént úgy talált rám a padlón, s a megértő, támogató társ helyet, inkább robbantott egy olyan bombát, melynek a pakolás lett a vége. A lelkem és a szívem darabjaiban hever, úgy érzem, hogy az eddigi világomat egy atombomba robbantotta fel, s ha véletlenül neki akarnék állni az újra építésnek, az lehetetlen lenne. Mennem kell innen.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 6:41 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie

Minden egyes rohadt napom azzal telik el, hogy mások életét segítsem egyben tartani, és miközben sikert sikerre halmozok, a sajátom elúszik, és nem is veszem észre, hogy mi az, ami igazán fontos. Hat éve még egy boldog férfi mosolygott vissza rám a tükörből, aki úgy tervezte, hogy élete végéig egy szőke angyal mellett fogja leélni az életét, és nem is engedi el. Az idők változnak, ahogyan az emberi vágyak is. A házasságok fele válással végződik, mert a terápia sem segít. A munkám lett a vesztem, és ebből a mély gödörből már azzal se tudom kihúzni magam, ha erőlködve mászok felfelé. Debbie elengedte a kezemet, és a mélység sokkal csábítóbb, mint a felszín, a fény a hegytetőn. A mondandóm kellős közepén tör rá a rosszullét, és siet a WC-hez, aztán kiadja a gyomra tartalmát. Ez két idegennek szokatlan, és intim lenne, de már sokkal rosszabb helyzetben is láttam, amikor elvetélt, és még sorolhatnám. Az együtt töltött évek alatt sikerült megismernem az álarc mögötti lényét is, ahol nem tökéletes sminkkel ébred, ahol a mosoly nem feltétlenül igaz, és ahol a nyűgösség hisztérika is jelen van. Milyen együttélés lenne, ha mindig a legjobb oldalunkat mutatnánk a másiknak? Elgondolkodom ezen, aztán fáradtan mérem végig. Elástam, élve temettem el, és nem szimplán egy adag földet szórtam rá, hanem több lapát friss sáros avart kavartam fel, hogy esélye se legyen elmenekülni. Nem találom az egyensúlyt, talán már az utat sem, hogy visszataláljak a kis buborékunkba, a védelmező karok közé. Szomorúan lesem őt, a pálcika már eltűnt, és nyoma sincs annak, hogy percekkel ezelőtt a földön az ölemben sírta el a bánatát. Változtatja a személyét, elzárja a gyengét, és megpróbál erős lenni, de minek csináljuk ezt?
- Debbie az apróságok elvesztek a szürke hétköznapokban…ez már nem az, mint Ausztráliában, és te is tudod. Sohasem mondtad ki, de éreztem rajtad, hogy nem szívesen hagytad ott az ottani barátainkat, a felépített életünket. Ott valóban másképpen éltünk, és rád erőltettem a költözést is. A baba adott reményt…és Blair. Nem jött össze. – rázom meg a fejemet, és keserűség marja a torkomat. Harcolok magammal, de néha csak egy szellemként vagyok jelen, mert széthullik az életem, és senki sem veszi észre, hogy kevés vagyok már ehhez.
- Nem bizony. – értek vele egyet, és hiába esik nehezemre kimondani, de ez az igazság. Nem voltam jelen az életében, mert ahogy mondta lekötötte minden figyelmemet az édesanyám, az apám tehetetlensége, a húgom lázadása, az új praxis, és mások bajai, de nem az övé. Már nem fért bele, pedig neki mindig is az első helyen álltam. Határozottságot sugallnak a tettei, és már el is hagyja a fürdőszobát. A közös fészkünk, a háló felé tereli a lépéseit, és én is követem. Az előbbi kijelentésemre reagál, és ezzel jócskán meglep. Nem hittem volna, hogy azt hiszi, hogy neki kell mennie. Idegen hely Párizs, nem fogom hagyni, hogy ő meneküljön, mikor én akartam megtenni ezt. A ruhásszekrényhez megy, és pakolni kezdene. Az ajtófélfának dőlve meredek előre, és bent tartom a levegőt. Gale a picsába! Simán lecsökkentem a közöttünk lévő távolságot, és a csuklójánál fogva kapom el.
- Ne hülyéskedj Debbie…mi az, hogy te mész? Ezt felejtsd el… - csóválom meg a fejemet, és ha erőszakoskodna, akkor most nem engedek, és el is húzom onnan, egészen egy szabad falfelületig, és óvatosan nyomom neki, elállva az utat. Az arca mellett támasztom meg a kezemet.
- Nézz rám…Deborah. – a szemeit fürkészem, és ha kell, akkor az álla alá csúsztatom a kezemet, de közbezavar a telefonom csörgése. Mindketten tudjuk, hogy ez most nem alkalmas, de ha…két másodpercet hezitálok.
- Nem mehetsz el. – intek az ujjammal, és az éjjeliszekrényhez sétálok, hogy felvegyem a mobilt. A kijelzőn az édesapám neve szerepel.
- Szia…remélem…tessék? – abban a pillanatban megmerevedem, és háttal állva fixírozom a földet.
- Nem…ez valami vicc….apa…bemegyek….megyünk. – egészítem ki a mondatomat, aztán kinyomom, és az ágy helyett a falnak vágom a telefont. Idegesen túrok a hajamba. Az anyám mája…haldoklik. Hogyan búcsúzzam el tőle most?

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



A hozzászólást Gale Thompson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Márc. 02, 2018 9:21 pm-kor.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 7:36 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Csak pár ruha, nem kell nekem több egyelőre, illetve úgy gondolom, hogy majd akit küldök az összeszed nekem mindent. Míg oda nem ér hozzám, néhány cuccomat sikeresen teszem bele a bőröndbe, majd megszeppenve nézek rá, mikor kezemet fogja. Megijedek. Sosem ütött meg, s most sem érzem azt, hogy ennyire lesüllyedtünk volna, de jelenleg, ha ránézek a erre a férfira, nem a férjemet és a szeretett hitvesemet látom benne. A félelem cseppnyi árnyalata csillan meg íriszeimben. Sodródom vele, egésze a falig, melynek háttal ütközöm.
– Mert ez a te otthonod Gale – sóhajtom halkan. Én a távozásomat nem kis lépésben gondolom. Persze az első napok, hetek itt lennének. De egyre távolabb érezve magamat tőle, nem hiszem, hogy itt maradnék, hiszen ahogy ő mondta nekem ez nem az igazi otthonom.
Felemelem a fejemet és szomorkásan nézek a tekintetébe. Úgy érzem itt ez most a vég, nincsen tovább, hiába is kapálózunk.
– Én nem vagyok képes itt maradni – nyelek egy nagyot, s ebben a pillanatban örülök a telefonnak. Úgy érzem, hogy megment, s egy olyan csapdából ránt ki, melyből könnyen menekülhetek. Ám ekkor látom és hallom, amiket mond. Nem kell semmi konkrétat közölnie, tudom, hogy miről van szó. Végig nézem, ahogy a telefon repül, s földet ér, majd összehúzom magamat amennyire tudom. Ebben a helyzetben érzem azt igazán, hogy miért is én vagyok számára a kisebb probléma.
A fal mellett állva nézem, ahogy testtartása változik. Hangja a határozott és erős férfiból, egy kisgyermekké változik, aki aggódik. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy kiejti a száján, hogy megyünk, elfog valami rossz érzés. Jelenleg nem érzem azt, hogy jogom lenne ahhoz, hogy menjek.
Némán bámulok magam elé, s azon töprengek, hogy mi is legyen a következő lépésem. Felemelem a fejemet, teszek felé egy lépést. Kétségek gyötörnek, a költözés felhozása komoly volt, ha jobbra nézek ott hevernek az ágyon a cuccaim. Ezzel szemben a szerelmem nem szűnt meg villámcsapásra, így természetesen törődőm vele és azzal, hogy mi történik. Lépek még egyet, egészen addig, míg az éjjeli szekrényhez nem érek és a kocsim kulcsát magamhoz nem veszem.
– Gyere, elviszlek – azt nem engedem, hogy ő vezessen, hiszen csak rá kell nézni. Remeg a teste az idegtől, zavarodott és az összeomlás szélén áll. Bármilyen hihetetlen is, de jelenleg kettőnk közül én vagyok jobban. Legalábbis a látszat ezt mutatja. Táskámat is magamhoz veszem, amibe beleejtem telefonomat, majd vetek egy pillantást a földön darabokban lévőre. – Tessék – kihalászom inkább és odaadom neki. Ha az van, amit gyanítok, akkor beszélnie kell a testvérével és az apjával is, míg odaérünk. Erre pedig jelenleg az én készülékem a legjobb.
Ez az a helyzet, ami megköveteli azt, hogy a gyerekes hisztimet, s minden érzésemet a háttérbe szorítsak, s a férjem mellé álljak. Az anyja a legfontosabb ez egyértelmű, s a világ leggázabb alakja és felesége lennék, ha most bedobnám azt, hogy menjen csak én addig pakolok. A saját problémáink ismét a háttérbe kerülnek, ám most nem Gale miatt, hanem az én döntésemnek köszönhetően. Majd, ha lesz megfelelőbb időpont, akkor lejátsszuk ezt.
Indulásra készen tekintek rá. Ellenkezésre nincsen esélye, mert nem engedek ebből a dologból. Ilyen állapotban nem ülhet a volán mögé. Kiállásom határozott, az is mellékes, hogy ruházatom most a melegítő nadrág és valami pulcsi. Hajam összevissza áll, arcom még meggyötört, de mindez eltörpül amellett, hogy Galenek most szüksége van valakire, aki ott van. Hát mégis ki más lenne erre megfelelőbb, mint én?
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 9:22 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie

Nem értem meg őt, hirtelen az egyik felem üvölt, hogy ne hagyjam végbemenni ezt a borzadályt, mert ha ő, vagy én kilépünk azon az ajtón, akkor valóban lezárunk egy időszakot. A fürdőből nézem a bőrönd előkerülését a próbálkozást, hogy képletesen elszakadjon tőlem, de fájón kong bennem az üresség. Nem tudom, hogy miképpen lépek túl ezen, és higgadtan közelítem meg, azonban a mozdulataim sürgetőek. A csuklójára szorítok, és a falig hátrálok vele. A tekintetében egy új érzelem csillan fel. Mit gondol, hogy agresszív leszek, és ellátom a baját, netalán még belé is rúgok egyet, mikor egy gyermek ígérete ment ismét füstbe? Ó, nekem is van lelkem, és bármennyire is ésszerű az előbbi kijelentésem, még dacolok a gondolatokkal.
- Nem az otthonom, ez a szüleim városa, én Ausztráliába tartozom. – még nekem is az újdonság erejével hat ez a felismerés. Belementem a költözésbe, mert az édesanyám vissza akart jönni oda, ahol apába szeretett. Megtagadhatod-e a szülőanyádtól az utolsó kívánságát? Az apám, a húgom, de még mi is szenvedtünk, mégis csendben tűrtük, mert ezek a pillanatok értékesebbek voltak, mint megannyi alantas és óvodás emóció. Felnőttünk, megtanultunk áldozatot hozni, és nem normális, mégis tudom, hogy itt a helyem, és nincs ember, aki elmozdíthatna innen. A szüleim…ők voltak az elsők, és befogadtam Deborah-t, a másik felem, szeretem…és most a szememre veti, hogy kevesebb….egyszerűen rossz időszakot élünk, vagy mégsem? A mondatára összeszűkül a gyomrom, és el is eresztem. Nem lehetek a börtönőre, nem szép, de hezitálok, de a telefonom csörög, és mennem kell. A legrosszabbra készülök hetek óta, de mikor meghallom az apám hangját, már sejtem, hogy ennek nem lesz jó vége. Sete-suta, arról beszél, hogy anya bekerült az éjszaka, és most az intenzíven van. A húgom az egyik barátnőjénél aludt, be kellene mennünk. Hallom, hogy ő maga sincs jelen, de megígérte anyának, hogy nem fogja elengedni a kezét a vége előtt. Együtt csinálják, az eskü kötötte jóban és rosszban egyaránt. A világom kifordul a négy sarkából, és amint bontom a vonalat a telefonom a falnak hajítom. Könnyek égetik a szememet, és üvölteni lenne kedvem. Összetörök lassan, és itt van ez a probléma is. Elfordítom a tekintetem, néma alku ez, félretesszük a saját bajainkat, mert egy nagyobb közeleg. Érzem, hogy ott van, nyelek egy nagyot, és magam elé bámulok, miközben a kocsi kulcsot felkapja a szekrényről. Hálás vagyok, nem mutatom, de most többre nem vagyok képes. A feleségem cselekszik, én meg földbe gyökerezett lábakkal lesem őt. A készüléket felém nyújtja, én meg remegő tenyérrel veszem el tőle.
- A húgom…Camille…az egyik…apa bent van. Azt se biztos… - rázom meg a fejemet, mert össze kell szednem magamat. A kérlelő tekintet elegendő ahhoz, hogy megmozduljak.
- Fel kell öltöznöm. – kétszer nyúlok mellé, és emelek ki egy össze nem illő darabot, aztán szépen lemegyünk a földszintre, és belebújok a cipőmbe, de csak a testem van jelen. Túl kuszák a gondolatfoszlányaim, kell némi idő, hogy felfogjam már az autóban ülök. Debbie elindul, a telefont az ölembe ejtem, és az ablakon meredek ki, mikor eltörik a mécses.
- Meg fog halni… - rekedtes a hangom, és most érzem, hogy hiába a felnőtt lét, az anyám mellett örökké kisfiú leszek.
- Debbie…el fog menni. – tudatosul bennem, és a pillantásom az övébe fúrom…csillognak az íriszeim, és az sem érdekel, hogy sírok. Az anyám is a francba! Ökölbe szorul a kezem.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 10:08 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Feleslegesek a szavak. Értem én, hogy mit kell most tenni. Fel kell szívnom magamat, hogy Gale rendben legyen. Bármennyire is fáj most a lelkem, megteszem. Érte. Hiszen a szerelem, melyet iránta érzek elég erős ahhoz, hogy áthidalja a személyes sértettséget, s előnyben részesítse a másikat ha kell. Ez pedig pontosan az a pillanat, amikor minden mást ki kell dobni, s megemberelni magad, hogy ott legyél annak, aki a világot jelenti neked.
– A kocsiból felhívod és ha el kell menni érte, miután kitettelek elhozom őt is – hangom türelmes, kissé kesernyés, de minden szava szívből jön. Bár remélem, hogy nem kell ebben a helyzetben taxiskodnom, de muszáj feltennem ezt az ajánlatot, elvégre imádom a családját. Egyikükkel sincsen konfliktusom, s szeretném ezt elkerülni a jövőben.
Türelmesen várok, vállamat az ajtófélfának vetve. Szegény úgy néz ki, mint egy partra vetett hal, csak vergődik, szerencsétlenül próbálkozik. Annyira rossz ezt látni. Azt hiszem, most valami olyasmi érzés uralkodhat el rajta, ami néhány perccel ezelőtt őt kerítette hatalmába, amikor én voltam a világ legszörnyűbb látványa. Mindketten összetörtünk, darabokra marcangoltak minket a saját magunk elé állított akadályok. S most sem vagyunk előrébb, sőt.
Két olyan teher zuhant a nyakunkba, melyek bárkit összetörnének. Hiszen itt lebeg körülöttünk az elválás, méghozzá két kegyetlen formájában. Jelenleg úgy érzem, hogy egyik sem menthető. Az anyjának elvesztése olyan erőket mozgosíthat, melyekre nem vagyunk felkészülve ebbe na meggyötört állapotban. Érzem, hogy nehéz a levegővétel, nagyokat nyelek, hogy azt mutassam neki, erős vagyok. Mert ebben a helyzetben nekem kell most erősnek lennem, s félre kell tennem az elhangzottakat.
Lopva az ágyon lévő bőröndre pillantok, majd ellököm magamat, s elindulok lefelé, hogy végre útra kellhessünk. Kifejezetten örülök annak, hogy nem kezd el erősködni. Nincs esélye, nem adom ki a kezemből a vezetés lehetőségét. Elég edzett vagyok már ahhoz, hogy félretegyem az érzéseimet, s épségben elvigyem őt a kórházba. Becsatolom magam, vetek rá egy pillantást, majd elindulok, hogy minél előbb ott legyünk.
Hallgatom keserű szavait, féloldalasan pillantok rá és a szívem eddig egyben lévő része is darabokra törik. Rossz látni egy erős férfit ilyen állapotban. Nem tudom azt mondani, hogy megértem az érzéseit, mert szerencsére ilyesmit még nem kellett átélnem. De valahogy olyasmihez tudom hasonlítani magamban, amit én minden egyes kudarcunk alkalmával éreztem. Elvesztés, halál, a lelkedből kitépnek egy nagyobb darabot, s te összeomlasz a teher alatt. Szám megrándul. Nem vagyok képes sokáig nézni őt, mert akkor az érzések engem is elkapnak. Az pedig ebben a helyzetben nem lenne egyikünknek sem jó.
Beletaposok a gázba, nem törődők a szabályokkal, igyekszem őt minél hamarabb eljuttatni az anyjához, hogy a hátrelévő időből minél többet tölthessen vele. Ennél fontosabb nincsen jelenleg. Tudtuk, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat, de sosem lehet felkészülni az ilyesmire úgy igazán. Főleg, ha néha vannak reménysugarak. Mikor azt látod, hogy az egyik nap jobb pillanatai vannak, mikor el tudsz beszélgetni vele, mert vannak tiszta pillanatai, mikor sétál egy keveset anélkül, hogy segítened kéne neki, te reménykedsz. Ilyenkor eltörpülnek azok a percek, mikor nem tudsz vele beszélgetni, mert rossz napja van, mikor csak alszik, s te lélegzet fojtva nézed őt, mert annyira félted. Ez az egész még nekem is fájdalmas, pedig „csak” a menye vagyok. El se tudom képzelni azt a fájdalmat, ami Galeben tombolhat. Ott akarok lenni mellette, segíteni, amennyire csak lehet. De jelenleg ehhez oly kevésnek érzem magamat.
Fél óra. Ennyi kell ahhoz, hogy a kórház parkolójába érjünk.
– Menj – megállok a bejáratnál. Kezemmel megszorítom az övét. – Csak leparkolok – úgy érzem, hozzá kell tennem, hogy nehogy azt higgye, itt hagyom. Nem megyek el, ebben a helyzetben egy szívtelen dögnek kellene lennem ahhoz, hogy hátra hagyjam őt. Bár nem érzem azt, hogy itt kellene lennem, azt hiszem a folyosón ülve is lehetek megnyugvás neki.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 10:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie

Az egyik pillanatban még az a helyzet, hogy arra készülök, hogy némi szünetet csempésszek, és távolságot a házasságomba, aztán jön egy külső tényező, és összeroppanok a súly alatt. A hír a fülemben ver visszhangot, és megértem, hogy az édesapám retteg, de nem foghatom még az ő kezét is. Az ember mikor lehet önző, ha nem ezekben a pillanatokban? Állok a szoba közepén, és megpróbálom rendezni a teendőket, bár nehéz, ha a lelki szemeim előtt állandóan az édesanyám jelenik meg, ahogyan az ágyhoz van kötve, és már fel sem ismeri a szeretteit. Pár hete még kártyáztunk, és jókat mosolyogtunk, az ünnepekről beszélgettünk, és most mit is hozott az újév? Nem szerettem a telet, de most még jobban irtózom tőle. A kabátomat nem is veszem fel, még a szobában előkeresek egy pulcsit, és megosztom Debbie-vel, hogy mi lenne a helyes opció, de ő megint egy lépéssel előttem jár, és már a kocsi felé terelne. Félek, szeretném, ha ez nem a valóság lenne, hanem valami rossz tréfa, vagy csak egy álom, és ha háromszor megcsípem magam, akkor felébredek. A szavait hallgatom, de az értelmüket nem fogom fel.
- Azt mondanám ez jó ötlet, de nem… - rázom meg a fejemet, és beletörődöm módjára sietek le a lépcsőn, majd bújok bele a cipőmbe. Camille nehéz eset, és bármennyire is a nővérének tekintse a feleségemet, ez nem az a hír, amit neki kell megosztania vele, hanem nekem. Újabb teher, amit vállalnom kell, de még nem mondom ki hangosan, csak magamba mérlegelek. A kocsiban a gondolataim messze szállnak, és a mellkasomat nyomó érzés elhatalmasodik rajtam. A halál szele kopogtat a családi ajtón, és a veszteség rémével kecsegtet. Másképpen is el tudtam volna tölteni ezt a napot, de ugye ebben az élet nevezetű játékban csak én is báb vagyok, akár a többiek? Mélyet sóhajtok, és megerednek a könnyeim is. Kimondom az elkerülhetetlent, és a mellettem ülőre nézek. A tekintetünk találkozik, és néma egyetértésben próbál rám hatni. A gázba is tapos, amivel nem lenne gond, de egyre jobban érzem, hogy ez nem helyes. Letörlöm a könnyeimet, és mire észbe kapok már a kórház előtt állunk meg, és arra kér, hogy szálljak ki, de nem teszem meg.
- Ezt most felejtsd el. Debbie a húgom más…ő tagadásban él. Oda kellett volna mennünk előbb. – a telefont most szépen felveszem, és hívás helyett egy sms-t küldök neki. Két percen meg is jön a válasz.
- Hamarabb kellett volna szólnom. Apa mellette van. – halkan beszélek, nincs kedvem hangosan az értésére adni, hogy ehhez most én is kelleni fog, mert nem elég, hogy a vezetést átvette.
- Nincs messze. Elmegyek gyalog is, azt hiszem az lesz a legjobb. – kicsatolom magam, és mielőtt kiszállnék, még felé fordulok.
- Parkolj le…megkeresem Camet. Deb… - a kezére simítom a sajátomat, és lassan érintem meg a kézfejét.
- Bárcsak….megyek. – nem tudom, hogy mit kellene még jelenleg tennem, de a húgom vár. A két sarokra lévő távot szerintem tíz perc alatt rovom le, de már a háztömb előtt látom a szőke loknikat. Értetlenül pislog rám, és már látom, hogy a szája is remeg. A végén lelassítom a lépéseimet, és kitárom a kezemet, hogy odajöhessen. A könnyek már patakokban folynak, kénytelen vagyok türtőztetni magam, de hiába…amint az ölelésembe zárom, már reszket.
- Gale…nem mehet el még. Ez nem igazság. Miért éppen most? Apa is hívott…és akkor már tudtam. – fájdalom ül ki az arcomra, és egy csókot nyomok a feje búbjára.
- Tudom Camie…nem igazságos. Mennünk kellene. – kérlelem, mert szüksége van ránk. Ólomsúlyú a két lábam, mire visszaérünk, és összeakadunk a feleségemmel. A húgom elereszt, és hozzá menekül.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit



avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Pént. Márc. 02, 2018 11:04 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Összeszűkült szemekkel nézek Galere. Tudom, hogy a húga nem annyira erős és talpraesett, mint ő. Sőt mondhatjuk, hogy kissé ki is húz ebből a betegség dologból, de én nem állítanám azt, hogy tagadásban élne. Rajta is látszik az, hogy az elmúlt hónapokban, mintha éveket öregedett volna. Megértem, hogy miért nem vállalt magára nagyobb felelősséget, még élni szeretne és nem beleroskadni valamibe. De soha nem láttam azt rajta, hogy ne tudná mi folyik körülötte. Maximum nem mutatta ki, mert nem akart gyengének látszódni a bátyja előtt.
– Gale, elviszlek – hiszen semmibe se kerül. Nem értem, hogy miért olyan fontos az, hogy egyedül csinálja ezt. Szomorúan nézek rá. Kihagy valamiből, egy olyan dologból, amelyben eddig is kívülállóként éltem. Ez fáj, de hagyom, hogy menjen.
Amint kiszáll én elindítom az autót. Megfordul a fejemben az a lehetőség, hogy a parkoló helyett más merre induljak, ám ezt hamar elvetem. Pár perces körözés után, végül egész közel sikerül helyet találnom. Az autóban ücsörögve töprengek. Lepörgetem magam előtt az eddig történteket, s elmorzsolok pár könnycseppet. Ismét el kell nyomnom az érzéseimet, hátra szorítani mindent, ami bánt, hogy az anyjával törődhessen. Soha nem várnám el tőle, hogy engem válasszon a nő helyett, aki a világra hozta, de azért magamnak be kell látnom, hogy eléggé fájdalmas nekem ez a helyzet. Talán túlságosan is. De ennek ellenére végül kiszállok, s visszasétálok a kórházhoz.

Bután érzem magam. Itt állok a kórház bejárata előtt, s nem tudom mi tévő legyek. Egy részem arra ösztönöz, hogy induljak befelé, egy másik azt búgja édesdeden, hogy itt a lehetőség kilépni ebből az egészből és hátrahagyni. S van egy olyan kis rész, mely a várakozásra int. Azt suttogja, hogy legyek türelmes, hagyjam őket magukra, had essenek át ezen, s csak akkor férkőzzek be közéjük, mikor ők kívánják. Egyszerűe nem tudom mit tegyek. Fel s le járkálok, képtelen vagyok átlépni a küszöböt, ugyanakkor az sem megy, hogy a kocsihoz induljak. Teszek egy lépést előre, kettőt hátra, aztán kettőt előre, egyet hátra. Különös egy táncot járok itt kint, míg magányomban vagyok.
Aztán jön egy olyan lökés, mellyel hirtelen nem tudok mit kezdeni. Ahogy meglátom őket, szívembe melegség költözik, ám nem számítok arra, hogy sógornőm engem néz ki bástyájának , így a karomba zárása kissé sutára sikeredik. Válla fölött Galere pillantok, próbálom arcomról a keserűséget eltűntetni, de látom rajta, hogy az ilyesfajta hamis reakciókra most nincs szüksége.
– Nyugalom Cam – végig simítok a szőkeség hátán. Nem találom a megfelelő szavakat, hiszen sosem voltam ilyen helyzetben. Addig szorítom őt, míg ezt kívánja, majd két vállára teszem kezeimet, s mélyen a szemeibe nézek. – Menj be, legyél ott neki, mutasd meg számára, hogy mennyire szereted. Erősebb vagy, mint hiszed. Gale ott lesz melletted, én pedig, ha kellek a folyosón fogok várni rátok – a kórterembe nem szeretnék bemenni. Kívülállónak érzem magamat ebben a helyzetben. Szeretem az anyósomat, soha egyetlen egy rossz szava sem volt rám. De a mai napon nem bírom végignézni azt a nehéz pillanatot, amely esetleg a véget jelentheti. Tudtam én, hogy valami rossz következik, de arra nem számítottam, hogy egyszerre fog betámadni minden.
Eleresztem a lányt, hogy egy pillanatra odalépjek Galehez. Azt szeretném neki mondnai, hogy nem lesz baj. Meg akarom őt nyugtatni, ölelésembe zárni és vigyázni rá, de ez mind hazugság lenne. Mindketten tudjuk, hogy ebből a harcból nem lehet győztesként kijönni. – Itt vagyok – búgom halkan neki és nyomok az arcára egy puszit. Tudom, hogy ez sovány vígasz és erre igazán nincsen most szüksége, de a lelkünk megnyugtatása végett, muszáj tudnia. Ezt elmondva neki, ellépek tőle is, s hagyom, hogy elinduljanak, én pedig egy kissé lemaradva sétálok utánuk. Hirtelen úgy érzem, mintha a saját történetünket kívülről figyelném, s kifejezetten nem tetszik ez a sztori. Csak remélni tudom, hogy végre jön számunkra valami új és jobb.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Szomb. Márc. 10, 2018 3:30 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to Debbie
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért fontos, de nekem kell közölnöm a húgommal, hogy mi van anyával. Nem akarom, hogy mástól tudja meg, hogy anya már nincs jól, és az orvosok szerint talán a másnapot sem éli meg. A kocsiban egyfajta némaság uralkodik el közöttünk Debbie-vel, de ez nem feltétlenül kellemetlen, csak annyira sokfelé járnak a gondolataim, hogy nem sikerül összeegyeztetünk a menetrendet, és mire észbe kapok már ott is áll a vesztőhely előtt, ahova szívem szerint nem mennék be. Melyik gyermek vágyik arra, hogy elsorvadni lássa az anyját? Nem bírom ki, és kell nekem is egy kis menekülés, hogy felkészüljek az elkerülhetetlenre. A kék lélektükrökbe nézek, és hajthatatlannak bizonyulok, mikor kijelentem, hogy én megyek Camille-ért. Nem szeretném kirekeszteni a feleségemet, de ez most minket érint, és én sem avatkoznék bele, ha az ő anyukája haldokolna éppen.
- Nem kell elvinned. Nyugodtan parkolj le, és sietek vissza, amin tudok. – jegyzem meg, és zsebre dugott kézzel szállok ki a kocsiból. Az a néhány saroknyi távolság még jót is fog tenni, hogy az idegeim lenyugodjanak. Az aszfaltot bámulom, míg fel nem ismerem a húgom hangját, és meg nem látom őt, esetlenül, félig árván…tudom, hogy szörnyen hangzik tőlem, de az lesz…ahogyan én is. Átölelem, megpróbálom megvédeni a rá váró feladattól, de nem tehetem meg. Némán állunk, mint két szerencsétlen, mire egyáltalán el tudunk indulni, és csatlakozni a feleségemhez, aki úgy néz rám, mint egy veszett préda. A húgom azonnal biztonságot keres, talán vigaszt is a karjai között, és én engedem, mert tudom, hogy mit jelent neki a nejem. A keserűség ott ül a szembogaraiban, a veszekedésünk még szinte be sem fejeződött, és jött egy másik, hatalmasabb probléma. A tekintetünk összeforr, türelmesen várok, hogy a húgom kisírja magát, vagy eldöntse, hogy mit szeretne. Apa már itt van, bejött vele együtt, és tudom, hogy akkor is ott lesz, ha elmegy, de nekünk is ott kell lennünk. Nem mehet el úgy, hogy nem látott bennünket. A lelki megnyugvása…összetörök. A vállaim előredőlnek, és csak vagyok, létezem, de ennél többre nem telik tőlem. A lelkesítő beszéde több, mint amire én hajlandó vagyok, és ezek után már nem nehéz megtenni azt a pár lépést a kórteremig. A húgom odaballag mellém, és megfogja a kezemet, de eme mozdulatsort a feleségem előzi meg, és közvetlenül mellettem áll meg. A mondatába belesűríti azt, ami a házasságunk alapjait adja.
- Tudom… - kinyújtanám a karomat, de csak súrolom a felkarját, és ezután már a kínzás vár rám. Camille lapockájára simítom az egyik tenyerem, és kitárom előtte a nyílászárót, aztán jöhet a fojtogató levegő. Apa fáradtan emeli ránk a tekintetét, és mutatja a szájával, hogy maradjunk csendben, mert anya alszik. Becsukom az ajtót, és beterelem magunkat, aztán ránézek, és némán rákérdezek.
- Mi történt? – az apám legalább tíz évet öregedett egy nap alatt.
- Rosszul lett, besárgult, azóta meg romlik az állapota. Kiderült, hogy áttétek vannak már az agyában is. Az orvosok nem tesznek semmit Gale…már nem. – könnyes lesz, Cam pityeregve telepedik le anya mellé, és a csontos kézfejét csókolgatja.
- Anya ne menj el…kérlek. Ki lesz ott az esküvőmön? – a zokogást anya érintésével tompítja, de megszakad a szívem. A falig hátrálok, és nézem őket. Ez a rémálom maga.
- Mindjárt jövök. – közlöm, és ott hagyom őket, majd kimegyek a folyosóra, ahol Debbie is van.
- Deb… - keresem őt, és azonnal reagál is. Leroskadok az első székre… és magam elé bambulok.
- Anya….az agyában is áttétek vannak. Nincs tovább. – férfilétemre összetörök, és a tenyerembe temetve az arcomat kezdek el sírni.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit




avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba •• Hétf. Márc. 12, 2018 1:47 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to; Gale

Az élet a halálból keletkezik, és a halál az élet következménye. Mivel kiengesztelhetetlenül ellenségesek, folytonosan viaskodnak egymással: ők szülik egymást folyvást és folyvást. És velük együtt születik újjá minden: az almafák virága és a csillagok fénye. Az életben rejtőzködik a halál, a halál pedig magában rejti az újjászületést. Lehet, hogy ez az újdonság lassan érkezik, de mindig megjelenik. Az élet rendje ilyen, elvesz azért, hogy adjon valamit, s olykor eléggé kegyetlen módon veszi magához azt, akire/amire vágyik.
A kórházban a haldoklók magányosak. Számos gép, műszer csatlakozik testükre, azonban nincs körülöttük szüntelenül szorgoskodó hozzátartozójuk, aki néhány kedves szóval odalép hozzájuk, letörli a verítéket homlokukról, fájdalomcsillapítót ad, elbeszélget velük, eltereli figyelmüket a jelenről. A kórházban az ügyeletes ül a nővérfigyelőben, és szemével a műszerek jelzéseit követi. Többnyire csak akkor megy a beteghez, ha hívja, vagy az állapota rosszabbra fordul. Az elmúlás mechanikus, gépies lett. Elembertelenedett, akár világunk jó része.
Gale és családja ebben a világban igyekszik egyben tartani azt, amilyük van, ameddig az idő engedi. Minden egyes alkalommal, mikor a betegség megmutatja a csúnyább formáját a szívem majd megszakad. Félek és el vagyok keseredve, mert számomra ezek az emberek fontosak. Nem vagyok olyan szorosan a családtagjuk, de ezt sosem éreztették velem, hiszen az első pillanatban befogadtak magukhoz. Hálával tartozom a kórteremben fekvő asszonynak, amiért egy ilyen remek férfit nevelt, s átadta nekem. Azt hiszem ezt soha nem volt merszem kimondani neki, mert mindig úgy éreztem, hogy ezzel elszakítanám tőle. De a közöttük lévő kötelék és szeretet túlmutat mindenen. Egy anya-fiú kapcsolat éppen olyan erős, mint az apa-lánya viszony. Bármit tehet a gyermek, mindig számíthat az asszonyra, aki a világra hozta, se ez így van rendjén.

Én nem megyek be. Ez túlzottan bensőséges ahhoz, hogy ott lábatlankodjak közöttük. Egy szerető feleségnek tudnia kell, hogy mikor lépjen hátra. Ha nem lett volna közöttünk korábban a vita, akkor is így cselekednék, de annak fényében, hogy éppen elhagyni készülök a férjemet, még helyesebb, hogy nem állok ott közöttük.
Tétlenségemben fel-alá járkálok, elolvasok minden kiírást, már fejből tudom, hogy merre kell menni, ha véletlen kiürítést eszközölnének, míg mi itt vagyunk. A telefonomon lévő játékban az összes életemet lefogyasztottam, sikeresen közöltem odabent, hogy ma esélytelen a munka, s a percek mégis lomha lassúsággal telnek, míg Gale ki nem lép az ajtón.
Felpillantok rá, az arca sápadt, míg odabent volt ismét öregedett tíz évet. Olyan, mintha egy szellemet látnék, s amint leül én odalépek hozzán. Nem foglalok helyet mellette, leguggolok elé, kezeimet megpihentetem térdein, s csak hallgatom. Tudom, hogy ottbent ezt nem adhatja ki magából, hiszen ő neki kell az erős és megrendíthetetlen támasznak lennie, ám előttem nyugodtan lerombolhatja a falait, hiszen nem is olyan régen a földön bőgve talált rám. Ez a helyzet még mindig sokkal emberibb.
– Én .. – nem, egyszerűen nem tudom mit mondhatnék. Nem mondhatom azt, hogy ne aggódjon, mert jobb lesz, mert ez nem igaz. Nem állhatok azzal elé, hogy ez az életrendje, mert hiába igaz, ez eléggé tahóság lenne. Csak nézem őt, várom, hogy magától nyíljon meg, hogy kiadjon mindent, amire majd, ha tudok, akkor reagálok a helyzethez méltóan. Egyetlen egy dologban vagyok jelenleg száz százalékig biztos, ebben a helyzetben nem hagyhatom őt magára, mert a végén még baja esne.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Hálószoba ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom

Hálószoba
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» 1. szoba

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Thompson rezidencia-