Irvin lakása
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

Today at 10:41 am
Yesterday at 10:04 pm
Yesterday at 8:54 pm
Yesterday at 8:37 pm
Yesterday at 8:37 pm
Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥




A legtöbb felhasználó (43 fő) Kedd Okt. 17, 2017 9:10 pm-kor volt itt.
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

Szeretettel Admin tollából
Témanyitás Irvin lakása •• Csüt. Okt. 12, 2017 7:15 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets

954
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Csüt. Okt. 12, 2017 7:47 pm

[Előzmény]

Irvin && Apolline
- Nem hiszem, hogy sokat számítana az, hogy én mit hiszek vagy éppen tudok. – rázom meg a fejemet, hiszen közelebb kerültünk a másikhoz, mint bármelyikünk is szerette volna, vagy valaha gondolta volna, amikor először megpillantottuk a másikat. De ahhoz úgyse lenne jogom, hogy megmondjam neki, hogy mit tegyen. Egyáltalán, ha megtehetném, akkor tudnám mit mondanék?  Egyszerre akarom, hogy elsétáljon és boldog legyen, de ugyanakkor önző is akarok lenni, mert szeretném, ha maradna.
Túlzottan is hevesen reagálok, de inkább már nem mondok semmit se. Nem kezdek el szabadkozni, hiszen az még gyanúsabb lenne. Ebből nem tudhatja azt, hogy én vagyok a beteg. Maximum talán sejthet olyat, hogy ismerek olyan személyt, aki a rákkal küzd. Egyáltalán küzdök? Nem, hiszen szembe se néztem a dolgokkal, nem mentem vissza, hogy utána járjak az egésznek. Egyszer tettem be a lábamat a kórházba, de végül mégis képtelen voltam rá.
- Gyerekként órákig is képes voltam elnézegetni az ilyen rajzokat. Néha rossznak tartottam az olyan felhőket, szellőket, míg máskor jónak. – mosolyodom el haloványan, ahogyan feldereng miként is mesélt nekem és a húgomnak is apa. Békés idő volt, de mintha mégse létezett volna igazán sose. Most én vagyok az a szellő, aki távol próbálja lökni őt tőlem, de még se megy. Mintha túlzottan is stabilan állna ott, de vajon, ha tudná az igazat, akkor menekülne, vagy rá akarna venni, hogy járjak el kezelésekre? Ő képes lenne hinni abban, hogy tényleg lehet még esélyem?
Ahogyan én, úgy ő se tudja, hogy mit is kellene tenni, vagy mondani. Egy helyzet, amire talán nincs megoldás, mert az igazság túl kegyetlen lenne, de vajon kinek? Neki vagy nekem? Miért kell mindennek ennyire nehéznek lennie? Miért nem lehet kicsit könnyebb valami, vagy miért kell a boldogság kék madarát egyből megtépázni, alig hogy megjelenik?
- Tudok magamra vigyázni Irvin, ahogyan eddig is tettem. Ne aggódj miattam. – valójában pedig nem hiszek már abban, nem tudok igazán hinni, hogy még valaki megvédhetne engem, hogy létezne még remény is számomra. Inkább tagadásba taszítom magam és fájdalmat okozok neki és magamnak is, de hirtelen még talán ez a fájdalom is eltörpül amellett, amit az igazság hordozna magában.
Aztán pedig a rejtély fátyla fellebben, én pedig a karjai között kötök ki. Ott ahol egyszerre szeretnék lenni és ahol talán nem lenne szabad. Miért pont annak okozzuk a legtöbb fájdalmat, akit a leginkább szeretünk és akit inkább megóvni szeretnénk? Szívek együtt dobbannak, a kezem úgy kapaszkodik belé, mintha csak ez tarthatna vissza a tényleges zuhanástól, amikor megérzem gyengét simogatását az arcomon, akkor lehunyom a szemeimet és rövid időre elveszem az érzésben, hiszen ki tudja, hogy még mennyi ideig érezhetem, vagy éppen mennyiszer lehet részem benne.
- Rendben és köszönöm. – csak ennyit mondok, miközben próbálok talpon maradni. A kistáskát magamhoz ölelem, miközben felpillantok az égre és szinte némán ordítok, hogy miért kell ennek így lennie, hogy miért kell elvenni tőlem mindent, de legalább én és nem a húgom. Ezért hálás voltam. Ő tart, én pedig elveszem. Ő beszél, de még se hallom, mintha a világ újra elmosódna és teljesen máshol járnék.  Fürkészem az égboltot, mintha onnan szeretnék válaszokat kapni.
Sietve pillantok rá, amikor megszólal, majd sietve bólintok. Belékapszkodok, miközben lassú léptekkel indulunk el. Nem sokkal azután, hogy a elérünk az úttestig a taxi meg is áll. Beszállok, majd fejemet az ablaküvegnek döntöm, vagy ha középre kerülök, akkor Irvin vállára hajtom, de nem felelek semmit se. Némaság, ami egyszerre fájó, de mégis mintha csak valami rosszabbnak az előszele lenne.
Mire pedig igazán észhez térek addigra már a kanapéján ülök. Nem kérek semmit se, ha kérdezné. A magassarkút lerúgom a lábamról, és a könnyeim szép lassan végiggördülnek arcomon. Egy aprót sóhajtok, mert mondanom kellene valamit, de nem tudom mit.
- Beteg vagyok… - nem nézek rá, csak a földet fürkészem, mintha csak fájna az igazság, vagy csak tartanék attól, amit az íriszeimben fogok látni, de valószínűleg inkább a kettő. – Rákos vagyok. – bukik i ajkaim között, ahogyan heves zokogásba török ki, arcomat pedig kezembe temetem. Nem kellett volna tudnia, de talán most már érteni fog mindent. Érteni fogja azt, hogy miért akartam ellökni magamtól, mitől akartam megóvni őt. Inkább veszítsen el így, mintsem esetleg végignézze, ahogyan meghallok, ha még se lenne már esélyem.

■ ■  hug ■ ■credit

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Csüt. Okt. 12, 2017 8:41 pm

Nem volt ő ennyire maga alatt. Semmire se becsüli az akaratát. Nagyon megtiporták, ez már nekem is fáj. És nem azért, mert nem mondja el.
- Én is nagyon szerettem ezeket. Haitin egész más rajzok is voltak, ijesztőbbek. De igazad van, a klasszikusokban is megvoltak a gonosz arcok és a jóságosak.
És hogy az élet szelét hova soroljuk? Mikor hova. Most elég szemét módon fújdogál. Mégis előhoz valamit a lánykából, egy szép emléket a gyerekkorból. Azokból mindig lehet táplálkozni.
Nem találjuk magunkat. Egymást is csak alig. Erősek akarunk lenni, büszkén valljuk, hogy nem kell védelem, nem kell segítség. Apolline-nál ez nem igaz.
- "Ahogyan eddig is." Egyáltalán nem olyan vagy, mint eddig. És igenis aggódom. Eltűntél, nem értelek el, semmire nem reagáltál. Egy szó nélkül. Lehet, hogy akárkiért nem aggódnék.
Csalódott is voltam, persze, de ha nagyon mélyre néztem, arra gondoltam, hogy valami baj van. És hogy még nagyobb lesz. Túl késő, ahogy ő is mondta.
Ez a pillanat az öleléssel örökkévalóság is lehetne, jó is lenne. Annyi minden benne van ebben a testhelyzetben, ha igazán belenézünk. Nem egyszerű, egyáltalán nem az.
Érzem, hogy lélekben nincs itt. Teszem, amit kell és ő is, de ez most nem az a helyzet, amikor beszélni kell. A lépcsővel kell harcot vívnunk. A taxis képén meglátom azt a vigyort, ami visszataszít. Biztos azt hiszi, becsiccsentett a csaj, aztán most viszik szobára. Taxisofőr, nem várok sokat tőle.
- Irvin Hibou! Megjöttünk - szólok finoman, de úgy nézek rá, hogy ne legyen kedve vigyorogni rajtunk.
Apolline-nak kinyitom a kocsiajtót, a hátsót és a másik oldalról beszállok mellé.
- Jó, ha elmegyünk hozzám?
Mivel még mindig máshol jár, ez lesz. Egy szavába kerül és hazavitetem vagy ahová szeretné. Remélem, kórházba nem kell, bár elég súlyosan hangzott, amit mondott. Megadom a címemet a sofőrnek, aki bólint, látszik, hogy ismeri a várost, mint a tenyerét. Rövid utunk van, mert nem lakom messze. A lány feje a vállamon nyugszik, kezem pedig az ő kezén. Egyszer-kétszer megsimítom az arcát és végig őt nézem. Vagy itt mellettem vagy a tükörben. A kivilágított Párizs el is van felejtve. Mi lehet ez az egész? Hogy történt meg? Miért vele? Miért velünk?
Mikor érkezünk, e kulcsomat előkészítem, gyorsan fizetek, nem túl busás, csak épphogy illedelmes borravalóval és ahogy be, úgy szállunk ki. Az ajtó kinyitása után felsegítem a lányt. Szerencse, hogy van liftünk. Odabent gyorsan villanyt kapcsolok és szegény kis sápadtkát lefektetem a kanapéra. Nem akar feküdni, tud ülni. Legyen úgy akkor. Figyelek rá. Hozok egy takarót, amit rögtön rá is teszek.
- Főzzek egy teát? Vagy húslevest?
Kérdezem én, de nem kell neki. Ahogy megválik a cipőtől, karbatett kézzel nézem. El fogja mondani. Látom rajta, hogy nem bírja tovább. Nem lep meg, hogy beteg. Mondta, hogy nem egyszerű rosszullétről van szó. Viszont kerüli a tekintetemet és már minden eszembe jut. Túl sok minden. Végigfut a hátamon a jeges borzongás, ahogy meghallom a szavait.
- Ó, édesem...
Nem, ezt nem tűrhetem. Kisírhatja magát, de nem egyedül. Azonnal odalépek, leülök mellé és magamhoz húzom. A vállát szorongatom, másik kezemmel a fejét simogatom. Nem tudok most ránézni. Le vagyok döbbenve. Egy fiatal élettel miért bánik így a sors? Egy jó lélekkel miért kell kibabrálni?
- Annyira sajnálom. Nem tudtam. Apolline, nem vagy egyedül. Nem hagylak egyedül...
Most hagyjuk azt, hogy hol tart a rák, mit lehet tenni. Ez ráér. A teste még tartja magát. A lelke sokkal rosszabb állapotban van, olyan, mintha szétszaggatták volna. Az ész azt diktálta, hogy ne mondja el. Elvonulva akart meghalni, úgy, hogy én sose értesüljek. Nem akarta, hogy szenvedni lássam és vele szenvedjek. Ennyi. Értem csinálta az egészet, értem száműzte azt a kevés boldogságot az életéből. Jaj, de kis buta. Kicsi szívem... Nyomok egy puszit a feje búbjára és megsimogatom a hátát. Lenézek rá, próbálok rájönni, mit lehet most tenni. Még mindig félek. A bejárati ajtó fölé nézek, arra a kis csomagra, amit otthonról hoztam. A szellemek jóindulatára sosem volt nagyobb szükség, mint most...

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Csüt. Okt. 12, 2017 9:47 pm





- Hiányzik? – pillantok rá kérdőn és kíváncsian, hiszen nem sok mindent ismerek a múltjáról ilyen téren, de ha egyszer lehetőségem lett volna rá, akkor szívesen megismertem volna. Másabb kultúra, másabb szokások és biztosan sok érdekes dolgot tudna mesélni és talán közben ő is képes lenne elveszni a múltban, ahogyan én tettem. De pontosan ez az, ami már nincs… idő már véges, vagyis azt hiszem.
- Talán nem lenne szabad, hogy én másabb legyek, mint a többi. Idővel pedig mindenki változik, ahogyan a forgószél is váratlanul csap le… - kezdek bele, de befejezni nem tudom, egyszerűen nem megy. Nem mondhatom el, erősnek kell lennem. Csak azt kellene kérnem továbbra is, hogy menjen el, hogy hagyjon magamra, de helyette talán némán is, a pillantásommal is azért könyörgök, hogy maradjon. Nem tudom egyedül végigcsinálni, de vele se. Képtelen lennék látni a fájdalmat az íriszeimben, amikkel rám pillantana, a féltő érintéseit, mintha csak attól tartana, hogy még több kárt tehet bennem. A szívem törik össze, ha csak erre gondolok, a torkomban gombóc keletkezik és hirtelen úgy érzem magam, hogy egy sötét erdőben rekedtem és bármelyik út is vezetne is ki mindegy lenne, mert mindegyik fájdalmas lenne.
Az ölelés, amely egyszerre ébreszt biztonságot, vágyat és támaszt bennem, mintha ott semmi baj nem érthetne, mintha ott ebből a rémálomból felébredhetnék, míg másrészt csak még több félelmet ébreszt bennem. Mi lesz akkor, ha így csak még több kárt okozok, mi lesz akkor, ha ennek a pillanatnak sose lett volna szabad megtörténnie? Ha ez így van, akkor mégis miért vágyom arra, hogy bárcsak megfagyna az idővel együtt ez a pillanat is és még hosszabb ideig kiélvezhetném?
Ő teszi azt, amire én képtelen vagyok. Ő helyt áll, de vajon, ha megtudja az igazat, akkor is képes lesz talpon maradni? Képes lesz arra, hogy kitartson, vagy inkább elfut? Ki kell magából? Tombolni fog? Nem tudom, annyi féle lehetséges kimenetel, s ha a betegség nem rémisztett volna már meg eléggé, akkor az se segít a helyzeten, hogy nem tudom, hogy mit fog hozni a következő percek, órák, napok, vagy melyik lépésnek mi lesz a következménye, melyik ösvényre fog terelni engem, minket vagy éppen őt.
- Jó. – motyogok csak ennyit, miközben fejemet továbbra is a vállának döntöm. Hajam részben arcomra omlik, de most még se érdekel. Csak lehunyom a szememet és próbálok valami másra gondolni. Arra, amikor még mi is boldogok voltunk, amikor a mosoly őszinte volt és nem fájdalmas. Amikor a jókedv uralkodott, nem pedig a félelem és a bánat, a keserűség és a halál bűzös „illata”.
Kezemet nem húzom el, inkább kapaszkodnék bele, ha tudnék, de hirtelen úgy érzem, hogy nem szabad, így csak hagyom, hogy keze kezemhez simuljon és talán utoljára érezhessem ezt. Amikor pedig arcomon, fejemen simít végig, akkor halovány mosoly kúszik az arcomra, mintha csak tudná, hogy miként nyugtasson meg. Miként próbálja röpke másodpercekre békességet csempészni a háborgó lelkemre.
Takarót magam köré csavarom, ahogyan a lábamat is felhúzom, de nem dőlök el a kanapén. Inkább ülök, kicsit talán előre is görnyedve. A földet fürkészem, miután kicsit megigazítottam a ruhámat is, hogy legalább valamennyire normálisan álljon és a kelleténél többet se mutasson belőlem.
Könnyű-e kimondani? Könnyű levegőt venni, amikor úgy érzed, hogy égeti a tüdődet? Nem, pontosan annyira volt nehéz kimondani, hirtelen túl valóssá válik. A testem rázkódni kezd a sírásnak köszönhetően, egyszerűen csak nem bírom már magamban tartani. Apróra húzom össze magam, mintha még megvédhetném magam a rideg valóságtól, pedig képtelenség. Nem pillantok rá, még akkor se, amikor megérzem, hogy leül mellém. Képtelen vagyok ránézni és azon se lepődnék meg, ha ő se tudna rám nézni. Érzem a gyengéd érintéseit, simogatásait, de még se tudok megnyugodni. Egyszerűen csak sírok, mint akinek sose fognak elapadni a könnyei.
- Talán sose kellett volna megtudnod. – motyogom alig hallhatóan, miközben a könnyeimmel áztatom a takarót is, ahogyan lehullnak az ölembe. Szorosan bújok hozzá, a fejemet neki döntöm, de képtelen vagyok megmozdulni. Hiába a puszi, hiába a gyengédség, ami árad belőle, hirtelen úgy érzem, hogy elvesztem és ki kellett volna tartanom. Azt hinné az ember jobb lesz, ha kibukik az igazság, de nem lett jobb. Csak még inkább rosszabbul érzem magam, mert most még egy személyt magammal rántottam, nem ezt nem engedhetem meg. Sietve pattanok fel, félig a földre, félig a kanapéra hullik a takaró. – Nem! Ennek nem így kellene lennie! Nem kérhetem ezt tőled! Neked boldognak kell lenned! – pillantok rá könnyes fátyol mögül, miközben pár lépést teszek a kijárat felé is, mert ennek nem így kellene lennie. – Nem akarom, hogy miattam szenvedj, vagy éppen rettegj, hogy meddig tarthatsz a karodban! Nem ezt érdemled, Irvin, hanem boldogságot! Te még lehetsz boldog, előtted az élet… kérlek… - közben kicsit hadonászom is, majd egyszerűen csak a földre roskadok sírva, hiszen nem megy. Azt hittem elég erős vagyok, de talán az egész csak egy csalóka illúzió volt és sokkal gyengébb vagyok, mint azt bárki is hinné. Fejemet lehajtom, hajam előre omlik, miközben testem rázkódik a sírásnak köszönhetően. Kinyújtanám felé a karomat, hogy segítsen talpra állni, hogy küzdeni akarjak jobban, mint eddig tettem, a tagadást végre magam mögött hagyjam, de képtelen vagyok rá. Félek, hogy azzal még inkább magammal rántanám őt, ennyire önző pedig nem lehetek. Ő nem ezt érdemli.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Pént. Okt. 13, 2017 9:15 pm


- Hiányoznak. Sokan.
Már nem fájdalmasan, inkább belenyugvó kiábrándultsággal hangzanak a szavaim. A hely, az örök szegénység országa nem hiányzik. De a sok-sok ember, akit szerettem, akit szeretek, ők igen. Nagy részüket sosem látom többé. Mégis szívesen beszélnék azokról az időkről. Bármiről.
Nagyot sóhajtok. Apolline nem teszi le az ostort. Egyfolytában üti magát. És engem is, pedig kímélni akarna. Forgószél. Biztos az vitte el. De még egyszer nem hagyom. Úgy ölelem, mintha ezzel tudnám itt tartani, magamnál tartani. Sokkal többről van szó. Biztonságra van szüksége. Az az igazán ijesztő, amit látok. Míg távol volt, eszembe nem jutott semmi ilyesmi.
Az autóban szinte nem is önmaga. Máshol jár. Borzasztóan aggódom érte. Már a sofőr se vigyorog. Látja, hogy ez nem az a helyzet. Én is látom, hogy nem úgy vagyunk, mint előtte. Megállt a homokóra, elakadt és mikor újra beindítottuk, fejreállt. Nem is értem, hogy folyik most az idő.
Tetszik, hogy Apolline nem fekszik el. Tartja magát, erős akar lenni. Ragaszkodik. Mindez viszont aggaszt is, mert olyan, mintha egyedül akarná végigcsinálni. Mintha el se fogadná a támaszt. Eszemben sincs úgy nézelődni, ahogy nem illik. Nem tudom, mi lenne helyes. Csak itt akarok lenni vele.
Mintha vég nélkül zokogna. Átszakadt a gát és most kiömlik minden, amit bent tartott. Hogy tudott így mosolyogni a "vendégekre"? Hogy nézett a szemükbe? Az enyémbe nem akart.
- Miért? Nehogy melletted lehessek, mikor szükséged van rá? Drága...
Nem vádolom. Tudom, hogy nem egyszerű megnyugtatni. Beleborzongok, ahogy arra gondolok, mi jelenthet igazi megnyugvást. Az örök nyugalom nem szép gondolat. Egyáltalán mennyire biztos, hogy ez gyógyíthatatlan? Lehet, hogy van remény. Még az is lehet, bár ez kissé erőltetett, de sajnos előfordul, hogy összekeverték a leleteket és nem is az a baj, hanem valami enyhébb. Most nem tudunk ezzel foglalkozni. Össze van törve, szedegetem a darabjait, de elég sok felé szóródtak. Meglep, ahogy feláll és tágra nyílt szemekkel nézek rá. Nem akadályozom, nem tudom megtenni.
- Nananana, ne ugrálj, az nem tesz jót.
Lassan odalépek mellé. Nem hagyom újra elesni. Súlyosak a szavai, érzem őket, érzem az igazságukat. De a tévedést is.
- Nagyra becsülöm, hogy el tudtad mondani. És hogy tartottad magad. Mert láttalak egy-két helyen és meg se mondtam volna, hogy baj van.
Nem azzal foglalkozom, hogy velem mi lesz. Azt még végig kell gondolnom. Túl késő, ezt emlegette. Azt nem várhatom meg.
- Apolline, egy kicsit állj meg! Gondolj magadra is! Gondold végig, hogy mit szeretnél. Ha azt mondod, hogy rövid az élet, akkor férjen bele minden, amit szeretsz, nem?
Tényleg rövid az élet. Láttam nagyon rövid életeket és elúszott sorsokat. Pokoli arra gondolni, hogy tényleg elveszíthetem őt is. De van remény. Mindig van, ha akarjuk.
Mikor megint összeesik, ott vagyok mellette. Már nem zuhan, mégis átkarolom. Letérdelek mellé, a hátát simogatom. Az ész most a háttérben dolgozik, szívből cselekszem. Éreznie kell. Erre emlékeznie kell.
- Nem udvariasságból mondtam, amit mondtam. Tényleg nem ismerek még egy olyan lányt, amilyen te vagy. Ha arra gondolsz, hogy én nem szenvedést érdemlek, akkor kérlek...ne menekülj el. Többé ne. Nézzünk együtt a Napba!
A torkomban dobog a szívem, hevesen zakatol. Elgyengül a hangom is. Sírni nem fogok, de nagyon mélyen megérint ez az egész. Be kell avatkozni. Életünk kovácsműhelyében a mi kezünk tartja a kalapácsot. Ütni kell a vasat.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Pént. Okt. 13, 2017 9:48 pm



- Nem lehetek ennyire önző, nem kértem tőled ezt. – alig hallhatóan csendülnek a szavaim. A családomnak se adtam meg a választási lehetőséget, akkor miért pont neki adtam volna meg, hogy eldöntse mellettem akar-e lenni ebben a harcban, vagy nem? Miért pont neki akartam volna fájdalmat okozni, hiszen neki kellően fájdalmas lehetett már az is, ha valaki más mellett pillantok meg. Még akkor is, ha mellette szerettem volna lenni, vagy csak világgá futni a gondok, a démonok és az érzések elől.
- Egyáltalán számít még, hogy mi tesz jót, vagy mi nem? Talán csak hónapjaim vannak hátra… - újabb könnycseppek gördülnek végig az arcomon, miközben rápillantok, ahogyan közelebb lép. Ordítani szeretnék, kiáltani, letépni magamról ezt a ruhát, ékszereket, mindent, mert ez nem én vagyok. Igazából már azt se tudom, hogy ki vagyok, vagy éppen kivé lettem, csak azt, hogy amikor Irvin mellett voltam, akkor úgy éreztem, hogy önmagam vagyok és megleltem azt, aki vagyok. Most pedig azon vagyok, hogy ellökjem magamtól, hogy jobb belátásra bírjam, hogy neki nem mellettem van a helye, hanem valaki más mellett, hogy boldog lehessen.
- Hazudni olykor a legkönnyebb magunknak.... – sütöm le a pillantásomat és ebből rájöhet arra, hogy nem néztem szembe a rideg tényekkel, hogy nem foglalkoztam eddig azzal igazán, hogy rákos vagyok. Nem tettem ellene semmit se, hogy legyen esélyem. Csak megpróbáltam részben egyben tartani a darabokat és úgy fényleni az éjszaki égbolton, mintha nem kellene attól tartanom, hogy egyszer kialszik a fényem és a mélybe zuhanok, hogy többé már nem lesz szempár, ami csodálva pillant rám, mint ahogyan az emberek kémlelik a csillagos égboltot.
- Mi értelme szeretni és hagyni, hogy a boldogság magával rántson, ha elveszíthetem és csak fájdalom maradna utána a másik félben? Ahogyan mondtad azt, hogy hiányoznak… veszítettél már el számodra fontos személyt, így pontosan tudod, hogy mennyire fájó lehet. Én is tudom, hiszen az édesapám meghalt körülbelül féléve. Én nem akarok fájdalmat magam után hagyni Irvin, nem akarom azt, hogy összetörj. – hangom olykor megremeg, íriszeim pedig könnyesek lesznek ismét. Karjait szorosan fonja körém, mintha csak egy fajta mentőöv lenne, de mégis jól eső. A földön térdelünk, a könnyeim áztatják a ruhát, vagy a padlót. Kezem meg remeg, úgy emelem fel, hogy arcára tegyem. Elveszem a pillantásában. – Mi lesz akkor, ha nem lesz remény? Mi lesz akkor, ha a fény kialszik ismét, ami utat mutatott a sötétben? – teszem fel a költői kérdéseket, miközben őt fürkészem, hiszen se ő, se én nem tudom, hogy mi lesz ennek a vége, de a halál rideg érzése mégis hirtelen olyan, mintha körbeölelne, mintha csak itt körözne és arra várna, hogy lecsaphasson. Szeretnék hinni, hogy a fény sokáig fog pislákolni, de mielőtt kialudna, azelőtt újra erőre kaphat, de félek, hogy csak hiúábránd és önámítás remélni…
Szavaira nagyot dobban a szív, hiszen még megteheti, elfordítanám a fejemet, de még se tudom megtenni. Csak fürkészem őt, miközben kezem továbbra is arcán pihen, ha nem vettel el onnan. – Tényleg ezt szeretnéd? Küzdeni és rávenni arra, hogy próbáljak meg küzdeni, hogy menjek oda el, ahova a lábamat betenni nem tudom? – keserűen csendül a hangom, hiszen bármennyire is fáj, de neki képes vagyok beismerni a bukásomat, a gyávaságomat, hogy mennyire nem küzdöttem eddig, mennyire próbáltam nem csak a külvilágot, hanem magamat is meggyőzni arról, hogy nincs semmi baj és ez csak rémálom. – Ha ezt szeretnéd, akkor ígérd meg, hogy bármi is lesz, akkor is kitartasz… - mi rosszabb most elveszíteni őt, vagy menet közben? Azt hiszem közben, mert most egyedül ő az, aki még képes újra a fényt erősebbé tenni, reményt csillantani, hogy küzdeni kell és nem fordíthatom el az arcomat, mint eddig tettem.


avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Szomb. Okt. 14, 2017 12:22 pm


- Tudom, hogy nem kérted. De én így szeretném. Tedd a szívedre a kezed, őszintén: te mit akarsz?
Egyedül döntötte el, hogy nem kér a segítségemből. Ha ezt máshogy tudom meg, máshogy tálalja, talán nehezebb lett volna a döntés. Többet agyaltam volna. Mivel ilyen összetörten láttam, nem volt kérdés, hogy mit akarok. Értem őt, nem könnyű ezt a terhet hordozni és kitalálni, kivel ossza meg. Mérlegelni kell.
- Számítania kell. Ha már most becsuksz minden ajtót, mi lesz? Mi marad odabent a sötétségen kívül?
Nem lehet így elzárkózni, belerohanni a halálba. Talán kicsit keményfejűbb vagyok, mint amilyennek lennem kéne. Azt érzem, hogy erre van szükség. Határozott állásfoglalásra, törődéssel együtt. A szemünk mindent elárul, amit a szavak nem. Beszélünk egymással némán is.
- Az biztos. Én is megtettem, sőt hazugságban éltem sokáig és mikor a sors rádöbbentett, hogy egyes hajók végleg elúsznak, akkor kaptam a fejemhez. Csábító dolog ez, tagadni a valót, tudom.
Nem gondolta komolyan az egészet. Nem fogta fel, mi történik vele. Megijedt és menekült. Most kezd észhez térni. Csak dörgölöm, éreztetni akarom vele, hogy nincs egyedül.
- Apolline, kincsem...
Egyszer se szólítottam még így.
- Ezt az egészet nem te teszed. Történik veled. Kérlek, ne hibáztasd magad olyanért, amiért nem vagy felelős. Én elvesztettem a szüleimet, a legjobb gyerekkori barátomat és még sokakat, mikor földrengés volt Haitin. Szörnyű érzés volt, akkor fogtam fel, mennyire igaz a mondás, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. El nem mondott szavak, el nem varrt szálak. Előtte évekig nem kerestem őket, nem tisztáztam a dolgokat, nem mondtam el, mennyit számítanak nekem. Aztán megmozdult a föld és ők nem voltak többé...
Tudom, hogy nem az én drámáimra kíváncsi most, de ha olvas a sorok között, kiveheti, hogy állok én a szeretethez, az emberi kapcsolatokhoz. Fájdalmas elveszíteni valakit, aki fontos nekünk, de ezért vágjunk el minden kapcsolatot velük? Már életünkben haljunk meg? Zokog szegény kis lelkem, én is remegek, de csak belül. Most ismertem meg. Az élet fogná magát és elvenné csak így? Ezt egyikünk se érdemli.
Mikor keze az arcomat éri, egyik tenyeremet rásimítom. Érezni akarom a finom bőrét. Komolyan nézek a szemeibe. Komoly kérdések ezek, képtelenség rájuk gyorsan válaszolni. Jól válaszolni...
- Nem tudom. Nem tudhatunk mindent, az élet kiszámíthatatlan. És ez nem igazság. Neked nem ez járna.
Többet akarok tudni. Később beszélnünk kell az állapotáról, mindenről, ami ezzel kapcsolatos. Meg akarom tenni, amit csak megtehetek. Nem hiszem el, hogy nincs remény. Nem is mutathatom, hogy nincs, Apolline-nak nem arra van szüksége.
- Ezt még nem mondtam ki, de... - nagyot emelkedik a mellkasom, mielőtt folytatom. - Szeretlek.
Megállok egy pillanatra és a szemeibe mosolygok, azokba a csodálatos, magányossá vált, reményre szomjazó szemekbe.
- Sose ismertem még nőt, aki olyan, mintha a lelkem másik fele lenne. Nem hagyhatlak el és ha ez harccal jár, akkor legyen harc!
Arra kérem, hogy ne adja fel. Ketten kell küzdenünk, egyedül nem fog menni. Nem vádolom gyengeséggel, semmivel. Ez akkora csapás az élettől, hogy képtelenség felkészülni rá. Nem hibás, hogy nem reagált helyesen.
- Amerre te mész, arra kell vezetnie az én utamnak is. Tűzön-vízen át. Bármi is lesz.
A végén az én hangom is megremeg. Olyan érzés ez, mint egy haldokló ágyánál hallgatni a búcsúszavakat. Mi lesz, ha tényleg ez a vége? Ha nincs megoldás? Végig fogom nézni a tusát, amit az ősi ördögökkel vív, azokkal, akik nem tűrik az életet? Nincs más választás. Helye van az életemben, nem engedhetem el. Bólintással erősítem meg, amit mondtam és szorosan magamhoz ölelem, fejét a vállamhoz húzom, hogy simogathassam a haját. Mindent meg akarok neki adni. Mert én is annyira sokat kaptam tőle. Nem látok messzire. Nem tudom, hová vezet mindez. Azt tudom, hogy itt a helyem, mellette.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Szomb. Okt. 14, 2017 1:09 pm



Kérdésére elfordítom a fejemet, hiszen mit szeretnék én? Azt, ami talán már igazán sose lehet az enyém.
- Boldog lenni, időt nyerni, hogy veled lehessek. – vallom be végül alig hallhatóan és hosszú tincseim alól/közül pillantok rá, ahogyan arcomba hullottak. Nem hazugság, nem önámítás, mert ez volt az igazság. Szeretném a családomat is biztonságban tudni, vagy éppen azt, hogy mindenünk meg lesz akkor is, ha én esetleg többé nem leszek, de kívánhatnék, akkor ezt kívánnám. Mellette olyat éreztem, mint még előtte egyetlen egy férfi oldalán se. Boldog voltam és újra szerelmes, de olyan módon, mint még soha. Mintha csak igazán most ismertem volna meg a szerelem szeszélyes vidékét, vele együtt, még ha nem is lett volna szabad. És én visszavágytam arra a vidékre, ahol együtt lehettünk, hogy vele együtt fedezzem fel a szerelem, a boldogság virágait, dallamát.
- Boldog emlékek, amikbe még lehet kapaszkodni? Kevesebb szenvedést látni azoknak az arcán, akik fontosak számunkra? – kimondanám, hogy „Szeretlek Irvin!” De mégis szinte képtelen vagyok, mintha csak attól félnék, hogy ezzel csak még inkább megpecsételem őt, magunkat és még nehezebb lehet az elválás, ha eljön. Szeretem, és világgá is kürtölném, mint egy kisgyerek, aki boldog, de még se tehetem meg. Még több bonyodalmat okozna csak, így csak fürkészem őt némán. Mintha szavak helyett a pillantásunk, íriszeinkben tükröződő érzések beszélnének, míg mi képtelenek vagyunk szavakba önteni azt, ami mélyen belül lappang.
Szavaira csak egy aprót bólintok, hiszen éreztünk már hasonlót, de mégis teljesen más ok miatt. Fura dolog az élet, hogy milyen sodort minket össze és milyen módon akar elválasztani egymástól. Mintha adott volna valamit, amire titkon vágytunk volna, hogy utána csak újra a rideg vagy még annál is ridegebb valóságba visszarepítsen a szellő, távol egymástól, de mégis oly közel. Két szív, mely hasonló dallamot jár, de mégis olykor oly távolinak tűnik a dallam, mintha csak a képzelet szüleménye lenne.
Sose hívott még, kíváncsian emelem rá a szomorúságtól csillogó íriszeimet és csendesen hallgatom, amit mond. A szememet rövid időre lesütöm, hiszen sose hittem volna, hogy ilyet kellett átélnie és most még én is… tényleg lehet ennyire kegyetlen az élet? Tényleg elveheti mindig tőlünk azt, aki fontos számunkra?
- Sajnálom. – suttogok először csak ennyit. Kezem végül arcára siklik, amikor pedig kezét a kezemre teszi, akkor pár pillanat erejéig lehunyom a szemet és képes vagyok elhinni, hogy ez a pillanat örökké tarthat, hogy ez az érzés örökké létezni fog, a végtelenségig és még akár a halál se törölheti el. – Senki se érdemli azt, hogy így veszítse el a szeretteit, de biztos vagyok abban, hogy mélyen legbelül ők is tudták, hogy szereted őket és mennyire fontosak számodra. – halovány mosoly kúszik arcomra, mintha csak neki szeretnék vigaszt adni, vagy magam sem tudom.  Egyszerűen csak nem akarom, hogy eméssze magát, vagy örökre hordozza a veszteség terhét, vagy legalábbis nem teljesen.
- Az élet régóta nem törődik azzal, hogy mi igazságos és mi nem. Ő csak elvesz és ad, nem kérdezz. – keserűen csendül a hangom, hiszen pontosan tudom milyen. Alig, hogy elveszítettük édesapámat, máris elveszítettünk mindent a családjának köszönhetően. Mintha a gyász se lehetne igazán menedék mások szemében, mintha szép lassan az egymás iránti tisztelet és gyengédség kezdene kikopni a mai világból…
Mikor kimondja azt a szót, amit én nem mertem, akkor pár ritmust talán ki is hagy a szívem. Elveszem a mosolyában, az íriszeiben. Ajkaim lassan húzódnak halovány mosolyra és hirtelen úgy érzem, hogy ez nem fair. Miért kell szeretnünk, ha utána a halál nem habozik szinte ott lebegni a fejünk felettünk, vagy éppen körülöttünk jeges szellőt kavarva? – Én is szeretlek, mint még soha senkit se. – vallom be, majd egy aprót az alsó ajkamba harapok. Lehet már ennél nehezebb? Talán nem, talán igen, hiszen ha netán tényleg eljön a búcsú, akkor az mennyire lesz fájdalmas, vagy a betegség fájdalma elfogja nyomni a szívfájdalmát? Egyáltalán lehetséges ilyen?
- Sose reméltem volna, hogy egyszer meglelem a másik felem, de megleltem és ezért szerencsés vagyok, a világ egyik legszerencsésebb nője. – ha sok mindenért nem is érzem magam, de ezért annak gondolom. Legalább ezt még biztosan megtapasztalhattam, hogy milyen és még remélhetőleg hosszú heteken át elveszhetem ebben az érzésben.
- Tűzön-vízen át. – ahogyan az ő hangja, úgy az enyém is megremeg, de mégis muszáj kimondanom. Úgy érzem, hogy ha még inkább tudatosítom magamban, akkor talán nagyobb esélyem lehet. Amikor közelebb von magához, akkor karomat köré fonom, fejemet vállához-mellkasához hajtom és hagyom, hogy az érzések magukkal rántsanak. Szememet lehunyom, a légzésem pedig szép lassan csillapodik, ahogyan a könnyeim is kicsit, de némán még mindig hullnak eláztatva a ruháját. – Köszönöm. – suttogom ezt az egy szót, hiszen megannyi dologért hálás vagyok neki, meg annyi dolgot köszönök neki és addig akarom ezt kimondani, amíg lehet. Végül lassan kicsit eltávolodom tőle, de csak annyira, hogy rá tudjak pillantani.
- Szeretném, ha ez egyelőre a mi titkunk maradna. A családom nem tud róla, egyedül csak te és még én se tudom, hogy mi lesz ennek a vége, vagy mi fog következni. Ott voltam, amikor közölték, de mintha még se lettem volna, mert ahogyan kiejtették azt az egy szót a világ elmosódott és elvesztem. – vallom be, hogy nem tudom pontosan mekkora is az esélye a túlélésnek, vagy éppen mennyire nincs is már esély. De attól még, hogy valaki azt mondja, hogy lehet esélyed, az még nem azt jelenti, hogy igaza is van, hiszek az orvosoknak azt kell mondania, nem? Nem tudom,  helyette inkább csak sietve törlöm le a könnycseppet.
- A barátaid nem fognak keresni? – pillantok rá kérdőn, hiszen remekül keresztbe húztam a békésnek induló estéjét. Ennél jobban talán nem is tehettem volna meg…
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Szomb. Okt. 14, 2017 4:20 pm


Úgy örülök, hogy kimondta, mégis csak komolyan tudok rá nézni. Az élet gonosz tréfamester. Nem így kellett volna kitárulkoznunk és a vége... Nem, nem gondolok a végére. Nincs kőbe vésve.
- Ami rajtam múlik, azt megteszem.
Ennyit tudok most kinyögni. Gondolom, nem vagyok ezzel egyedül. A családja se tudja? Túl sokat nem mesélt róluk.
Megrázom a fejemet, rosszallóan. Félrenézek, mert nem akarom őt a szemeimből áradó ellenkezéssel bombázni. Bűnösnek érzi magát, nem akar teher lenni. Nem akarja, hogy a szerettei rákiabálják, mennyit bántotta őket.
- Te nagyon jólelkű lány vagy - mondom kedvesen és most nézek vissza rá egy mosollyal.
Elmesélem, amit szükségesnek érzek. A tanulság ott van, kimondva, kimondatlanul. Látom, hogy megrázza. Van rosszabb, mindig van.
- Mélyen legbelül. De bennem egy űr maradt, mert nem tettem meg, amit megtehettem volna. Ezen már túl vagyok, nem sírok, nem álmodom velük, de még egyszer nem követném el ugyanazt a hibát.
Végtelenül kedves, hogy az én lelkemmel törődik, még most is, mikor az élete forog veszélyben. Én nem panaszkodom. Őt már nem engedem el szó nélkül, ez a lényeg.
- Sajnos ez igaz. A szellemek szeszélyesek, követelik maguknak az áldozatot.
Előjött belőlem a vudu megközelítés, ami szerint mindennek oka van. Egy vagy több lélek, szellem bal lábbal kelt fel és ha adunk ajándékot, meggondolhatják magukat. Túlzásba nem viszem, de valamennyire még mindig hiszek benne.
Megsimítom Apolline arcát, amikor kimondja, amit én is. Hát megtette. Szeretném, ha könnyebb lenne neki is. Úgy érzem, máris jobb. Tisztáztuk.
- A felek összetartoznak. Egyik nincs a másik nélkül és a másik sincs az egyik nélkül. Így lesz egy egész.
Azt akarom, hogy ezt átélje. Ne csak emlékezzen, hanem minden porcikáján érezze, hogy egész. Még most is lehetséges. Megfogadunk valamit, ami szerintem komolyabb a házastársi eskünél is. Ott azt mondják, míg a halál el nem választ, de nem igazán gondolnak bele. Sajnos nekünk pont ezen kell gondolkodnunk és ettől olyan biztos az egész. Keserédes egy történet. Eljutottunk egy fordulópontig. Csak sikerült megnyugtatnom valamire. Megértette, hogy lesz kísérőtársa, bármerre is kell mennie. Már csak csöpög a csap, nem folyik. Tartom a kezemmel, erősen és közben a kis csomagot nézve gondolkodom, bele a semmibe, a nagybetűs életbe, aminek olyan könnyen vége lehet.
Csendben, szerelmesen nézve hallgatom, ahogy titoktartást kér. Nem könnyű, nem is értem, miért teszi. Mármint értem, csak nem fogadom el. Bólintok és lassan mondom ki.
- Sajnálom, hogy édesapád már nincs veled. Biztos vagy abban, hogy semmit nem akarsz mondani a családnak?
A papa vajon mit gondolna? Mit várna? Megismerném a családját is, kíváncsi vagyok azokra, akik között felnőtt. De először ennek kell a végére járni. Elveszett. Drága szívem... A kezét fogom meg és finoman masszírozom.
- Szerintem már kerestek. Nem figyeltem a telefonomat.
Míg Apolline letörli a könnyeit, elkezdem keresni a telót. A zakóban van. Abszolút nem gondoltam rá. Ahogy előveszem és megnyomom, fáradt mosollyal felelek, fel sem nézve.
- Ne haragudj, egy pillanat...
Majd megbeszélem velük. Most csak Charles kap egy gyors üzenetet, hogy bocs, el kellett mennem.
- Apolline, nem innál egy pohár vizet? Biztos jólesne.
Vagy amit kér. A hűtőmben sok minden van. Ha úgy érzi, akkor felsegítem és odavezetem az asztalhoz vagy a kanapéhoz. Igyekszem nem aggódva nézni, mert nem akarom minden pillanatban arra emlékeztetni, ami történik. Új utakra lépünk. Egyikünk sem tudja, hogy lesz innentől. Félek. Félek az ismeretlentől, a végtől. Én se vagyok felkészülve rá.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Szomb. Okt. 14, 2017 5:14 pm


Ami rajta múlik… Nem hiszem, hogy rajta múlna sok minden, vagy éppen rajtam, hiszen vannak olyan dolgok az életben, amik felett az embereknek továbbra sincs hatalma, ahogyan abban is biztos vagyok, hogy nekem kell megtanulnom újra küzdeni, szembe nézni a dolgokkal és remélni, hogy ez még nem lehet a vég, hogy nem csak rövid idő adatott meg nekünk. Nekem kellene igazán küzdenem és nem neki, de ha ezt tudom és nem akarom elveszíteni, akkor miért nem megy mégse? Miért nem tudok szembe nézni azzal, hogy rákos vagyok és rájöjjek arra, hogy van-e egyáltalán egy borsónyi esélyem, vagy nincs…
Látom, hogy miként rázza meg a fejét, vagy éppen miként fordítja el. Apró tett, de mégis rossz érzés, hogy bizonyos érzéseket inkább elrejtene előlem, mintsem tudtomra adja, vagy éppen elém gördítsen esetleg még több akadályt.
- Nem hiszem, hogy az lennék, hiszen az olyan lányok nem okoznak fájdalmat másoknak, nem élnek titkos életet. – rázom meg a fejemet eléggé határozottan, mert nem tartom annak magam. Ez túl bonyolult. – Kettőnk közül azt hiszem még mindig te vagy a jobb személy. – mosolyodom el haloványan, de legalább őszintén. Ő az, aki még mindig itt van a történtek ellenére is. Aki küzdött még értünk, miközben én azon voltam, hogy miként tépjen ki a saját szívemet próbáljak meg élni a másik felem nélkül abban a rövid időben, ami megadatott.
- Úgy tartják, hogy az számít, hogy megbánjuk-e a hibáinkat és tanulunk-e belőle. Sajnálom, hogy bántottalak, hogy még nehezebbé tettem mindent, mint amennyire az. – sütöm le a végére a pillantásomat, hiszen tényleg sajnálom. Hirtelen még az se érdekel, hogy mennyire festhetek szerencsétlenül, vagy borzalmasan ott a földön ülve. Hiszen miért számítana, ha pont az van velünk, aki túlzottan is hiányzott és aki rövid időre, de biztosan gyógyír lehet megannyi sebre, ha az összesre nem is…
- Hiszel bennük? – pillantok rá kérdőn, hiszen én sose tettem igazán, de azt is tudom, hogy ő messzi vidékről jött és ahogyan beszél most is, vagyis említi ezt a dolgot; vélhetően ott másabb szokások, hiedelmek voltak. Emiatt viszont csak még inkább kíváncsibb vagyok rá. Szeretném egyszer ismerni igazán a múltját, azt, hogy mit gondol az életről, mit szeret és társai. Apró dolgok, de most hirtelen mégis úgy érzem, hogy fontosak és nagyobb jelentőséggel bírnak, mint talán bírnának másabb helyzetben. Az élet átértékelődik, ha az ember tudja, hogy talán hamarosan meghalhat.
Amikor arcomon simít végig, szemeimet lecsukom és elveszem az érintésében, a gyengédségben és abban a törődéssel, ami belőle árad. Mintha csak a várfalakat ő építeni fel bennem, hogy erős maradjak, de közben beengedné magát is, vagy éppen a napfényt a borús és felhős gondolatok közé már. Remény pislákolni kezdene újra, de éreztem magamban, hogy ez nem lesz ennyire egyszerű, hogy ez az út talán még túl sok buktatót és fájdalmat hordozhat magában.
Aprót bólintok, hogy igaza van. Valami elkezdődött, valami megszületett és talán egy kisebb eskü is született ebben a fura helyzetben. Nem gondolkozom, egyszerűen csak közelebb hajolok hozzá, hogy egy apró csókkal ajándékozzam meg őt. Most még megtehetem, de később? Ki tudja, de még érezni szeretném csókját, ölelését, elveszni a pillantásában, míg lehetséges.
Látom rajta, hogy nem helyesli, amit kérek, de mégis szeretném, ha megfogadná és tiszteletben tartaná.
- Egyelőre még igen, ha majd többet tudunk, vagy rosszabb lesz a helyzet, akkor talán… - nem tudom, hogy mi lesz a következő lépés, nem tudom, hogy mikor fog beszakadni alattam a talaj, vagy alattunk. Sok mindent nem tudok, mintha csak a jövő egy hatalmas homály lenne és minden egyes másodpercben változna.
- Csak nyugodtan. – próbálom az utolsó könnycseppeket is letörölni, de a zsigereimben érzem, ha most ezek is az utolsók, akkor az életemben biztosan nem ezek lesznek. Figyelem Irvint, az alakját, a testbeszédét, arcának a vonásait, mintha csak meg akarnám őrizni elmémben, mintha csak le akarnám tudni festeni elmémben is őt, ha éppen nincs velem, akkor is ott lehessen. Mintha csak félnék attól, hogy idővel már csak ez fog mégis nekem maradni.
- Tea esetleg? – kérdezek vissza, majd a kezemet nyújtom felé, amikor segítene felállni. A kanapé teljesen megfelel nekem. Félek, megannyi dologtól félek és talán ez örökre így marad. Többé talán nem leszek sose olyan erős, mint hittem, hogy vagyok. Odavackolom vissza magam, a takarót magam köré csavarom és kicsit hátra dőlök. Az szemeimet becsukom és hagyom, hogy a gondolataim örvénye magával rántson, míg meg nem hallom a közeledő lépteket. Akkor kisebb mosollyal az arcomon pillantok a férfira, majd egy köszönöm keretében elveszem a bögrét. Forró, de mégis mintha úgy érezném, hogy még ez se lenne képes igazán átmelegíteni.
- Tudom, hogy fura kérdés, de… - ajkamat harapdálom, majd hosszú tincsemet a fülem mögé simítom. – Esetleg maradhatok estére? Nem akarok így hazamenni, nem akarom rájuk hozni a frászt, de megértem, ha ez túl sok és inkább egyedül maradnál Irvin. Elhiszem, hogy sok mindent át kell gondolnod, meg kell emésztened, így mondhatsz nemet is. Majd megoldom akkor valahogy. – hadarom el sietve, mint aki szintén nem tudja, hogy mit kellene mondani vagy tennie ebben a helyzetben. Túl sok volt most is az ismeretlen, vagy éppen csak féltem, hogy egy tettel, vagy szóval akár még több kárt okozhatok. A bögrét figyeltem, azt, ahogyan gőzölök… Talán kicsit még mindig féltem ránézni, attól, amit a pillantásában láthatok.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Hétf. Okt. 16, 2017 6:41 pm

Nem szeretném megbántani azzal, hogy mindent rögtön az arcába vágok. Az igazságban hiszek, de azt tudom, hogy nem kell kapkodni. Mindennek megvan a helye és az ideje, most pedig kioktatásra semmi szükség. Egy apró bogarat talán elültettem a fejében. Egyelőre elég.
- Magadért csinálod mindezt, az escortkodást? Nem hinném. Ha nem vagy kibékülve a munkáddal, azt megértem, de tudom, bár nem mondtad el, de tudom, hogy neked ez nem élvezet. Valamiért erre kényszerültél. És biztos vagyok benne, hogy másokon, talán a családodon akarsz segíteni. És azt is értem már, miért kerültél engem. Látom a szándékot.
Csak meg akarom nyugtatni. Én nem vádolom, szeretném, ha ő se tenné magával. Látom a kártyáit, látom, mire játszik. Nem a saját zsebét tömné. Hogy én vagyok jobb vagy ő, az mindegy. Nem tartom magam rossz embernek, a hibáimmal együtt sem, de másokért szerintem ő tett többet. Ebben nem nyitok vitát. Simogatja a lelkemet, amit mond. Megbecsül engem, talán fel is néz rám. De ugyanezt érezheti felőlem is. A mosoly is megvan hozzá, hasonlóan őszinte, de szélesebb.
- Ez igaz, de ha én tanultam, te is tanulhatsz. És ne bánkódj, ne emészd magad. Igazán köszönöm a bizalmat, hogy végülis beavattál. Ez nagyon sokat jelent nekem.
Szorosan ölelem őt és amit mondok, az teljes mértékben igaz. Nem akármi, hogy elmondta. Még a családja sem tudja! Ha nagyon rosszmájú lennék, kifordíthatnám, hogy őket jobban sajnálja, de én egyáltalán nem ezt érzem. Tőlem elfogadja a segítséget és én meg akarom neki adni. Nincs vád. Nincs vád. Azt akarom, hogy emelje fel a fejét.
- Tudod, honnan jöttem. Ott mindenki hisz az ilyesmiben. Valamennyire. Ha már itt tartunk, te miben hiszel?
Nem kell félni, hogy fanatikus lennék. Nem vagyok az. Úgy érzem, megálltam egy egészséges szintnél. Nagynéném kevesellte, de akkor is így van. Szegény Jeanne néni.
Apolline-nak mindent meg akarok adni, mintha most lenne az utolsó órája. Ezt érzem, de nem ezt éreztetem. Legyenek szép pillanatai, ne egyedül kelljen végigcsinálnia. Az borzalmas lenne.
A csók meglepő, van bennem egy kis zavartság. Talán egy szempillantásnyi. Nem, nem tagadhatom le. Volt az egy egész másodperc is. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Értetlenül nézek a lányra. Utána viszont úgy viszonzom, hogy szívem-lelkem benne van. Mintha a holnap már nem köszöntene ránk. És már a szemem is mást mutat. Vágyat, azt, hogy ő éljen, éljen örökké és boldogan. Hogy éljünk együtt! Megkörnyékez a gondolat, hogy mire vállalkoztam, mi lesz, ha a történet véget ér? Az majd akkor lesz és nem tagadom le, mennyire borzongatja a gerincemet mindez. A tetteimen, az érzéseimen nem látszódhat meg.
- Én tiszteletben tartom, amit kérsz, nem mondom el másnak. Tudjunk meg többet, jó? Végtelenül nehéz, elhiszem, de lehet, hogy van megoldás. Ki kell nyitnunk egy ajtót.
Amit ő ijedtében becsapott, úgy, hogy majdnem kiszakadt kerettel együtt. Elmehetünk együtt a dokihoz, ott leszek, fogom a kezét, ha elmondják, mit lehet várni. Át fogom gondolni és a rossz hírre is felkészülök. Vannak orvos ismerőseim, esetleg megkérdezhetem őket. Név nélkül.
Az estémet közben le kell rendeznem. Tele van meglepetésekkel. Csordultig. A srácok nem esnek kétségbe. Azt is el tudom képzelni, hogy végülis kimennek az előadás közepén, aztán irány az első bár. Szeretem a szabadságukat.
Apolline úgy néz engem, mintha vizsgálgatna. Nem is tudom, hogy vegyem ezt. Megbántódni nem fogok. Csak épp nem értem. Tulajdonképpen nem találkoztunk sokszor. Természetes, hogy nem ismerjük egymást eléggé. Miféle vicc az, hogy egy ilyen bejelentés kellett? Ez hozott össze minket? Háh...
Felsegítem őt és a kanapéhoz kísérem. Az az előbb is tetszett neki. Ez a ruha még mindig remekül áll rajta. Ülve is. Fantasztikusan fest benne.
- Egy pillanat - szólok és egy másik szekrényhez lépek.
Kinyitom, a feliratokból olvasva pedig választhat, amilyet akar. Kedvelem a teát, kétlem, hogy ne lenne olyan, ami elnyerné a tetszését. Hamarosan fő is a víz.
- Mézet? Citromot? Cukrot?
Amit csak kér. Jó teákat tudok főzni és ezt nem csak én mondom. Kevés idő telik el és máris egy szép, karácsonyi hangulatú, nyakába tekert sállal játszó mackót ábrázoló bögrében hozom a finom italt, ahogy kérte. Egy másikat, epres teát magamnak készítettem.
A korty mögül nézek rá kíváncsian, hogy mit szeretne még mondani, mi hozta megint ennyire zavarba? Végigiszom, amit elkezdtem és utána felelek, jólesően megnyalva a szám szélét.
- Persze, drága. Ha nem zavar, hogy éjjelre én bérelem ki a kanapét.
Mert úriember vagyok és átengedem neki a kényelmes franciaágyat. Tudom, hogy ez nem az a helyzet, amire általában gondolni kéne, ha egy nő ilyet mond. A félelem itatja át szavait. Lehet, hogy örülne, ha hozzábújnék, éjjel is, de ezt magamtól nem ajánlom fel. Tisztelet. Ezt érzem, a lehető legmélyebben.
- Gondolkodni van időm. Az én életem ilyen.
Dalt szerezni nem lehet napi nyolc órában. Élmények kellenek, impulzusok...és szabadság. Sokat kell gondolkodnom, ez még inkább így lesz. De nem küldöm el őt.
- A családnak azért szólsz, hogy ma nem mész haza, ugye?
Érte aggódom, azért, hogy jó legyen a kapcsolata azokkal, akikhez tartozik. Nem vághat el minden köteléket. Bennem megbízhat, de tudom, hogy nem vagyok az egyetlen.
Most leülök mellé, nem pont mellé, hanem egy kicsit távolabb. Végre egy nyugodt mosolyt tudok küldeni. Jó a tea és amire együtt készülünk, az is ezerszer jobbnak tűnik, mint amire eddig számított. Nem fog csalódni.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Hétf. Okt. 16, 2017 7:38 pm

- Azt szokták mondani, hogy mindig van más választás. Tudom, hogy zavar téged, vagy talán fájt is esetleg mások oldalán látnod. Sajnálom, nem akartam fájdalmat okozni, ahogyan nem hittem volna, hogy egyszer az ilyen „partnerek” között meg fog jelenni ez hozzád hasonló, aki annyira nem is illik ebbe a közegbe, mármint ne érts félre. – rázom meg sietve a fejemet, mert nem akarom megbántani. Sőt őt többre tartom, mint a sok öltönyöset. -  Hanem aki nem arrogáns, aki nem a pénzét fitogtatja és esetleg pontosan annyira utálja az olyan összejöveteleket, mint én. – mosolyodom el szelíden és barátságosan, azt pedig, hogy miért csinálom. Mert gyorsan juthatok pénzhez és annyihoz, amivel a családomat kisegíti és még tudunk is félretenni. – Mert olykor áldozatokat hozunk azokért, akiket szeretünk. – sütöm le végül a pillantásomat, mert nem vagyok büszke arra, amit teszek. Még akkor se, ha emelt fővel járok, de nem fogom tagadni se. Megtettem, belevágtam és úgy éreztem, hogy muszáj kitartanom, kockáztatnom.
Nem értem, hogy miért ennyire kedves, hogy ő miért nem ítél el, mint más tenné. Miért tart ki mellettem és miért akar segíteni. Egyszerűen káoszos ez az egész és túl bonyolult, a betegségemnek köszönhetően pedig még inkább az lett minden.
- Te köszönöd, amikor nekem kellene, hogy nem kiabálsz, nem küldesz el. Túlzottan nagy a szíved Irvin és nem én akarok az lenni, aki összetöri. – vallom be, miközben magához ölel. Egyszerűen csak elveszem termetemmel az ölelésében, de nem bánom. Túl jó érzés, mintha csak egy falatnyi békességet és boldogságot kapnék általa, mintha csak a belőle áradó bizakodás képes lenne átragadni rám is.
- És te mennyire hiszel benne? – pillantok rá kérdőn, mert érdekel. – Egyszer szívesen meghallgatnám, hogy milyen is volt felnőni ebben, vagy milyen is… - remélhetőleg nem fogja félreérteni, de kezdem úgy érezni, hogy nem vagyok a szavak embere most, nem tudok értelmesen fogalmazni. Talán fáradt vagyok, vagy csak a sok érzelem teszi, magam sem tudom. – Keresztényként neveltek minket, de hirtelen talán nem tudok hinni már semmiben se. Túl sok rosszat láttam mostanság, hogy elfogadjam azt, hogy netán ez is Isten terve lehet, vagy miként mondják a hithűkatolikusok. – rántom meg kicsit a vállaimat. Szégyen, nem szégyen, de ez az igazság. Lehet édesanyám török, de miután megismerkedett édesapámmal ő is áttért egy másik vallásra, emiatt pedig teljesen kitagadták a családból. Sose jártunk odahaza Isztanbulban, nem ismerem a családom azon részét. Csak mi négyen voltunk, de nem is vágytam másra, mert boldogok voltunk.
Amikor értetlenül pillant rám a csók miatt, akkor legszívesebben elsüllyednék, eltűnnék, hiszen miként léphettem meg olyat, amit nem kellene? Talán hiba volt, talán kisebb kétségbeesés, hogy még érezhessem, hogy milyen lehet, ha netán már több nem adatik meg. Magam sem tudom, vagy csak túl régóta vártam, hogy megtörténjen, most meg? Meg talán már túl késő is, meg nem is szoktam én kezdeményezni. Nem értem mi ütött belém, de aztán viszonozza. Karomat köré fonom, tarkóján simítok végig, a szemeimet pedig lecsukom, mintha teljesen át akarnám élni a pillanatot és így is van. Örökre el akarok veszni ebben az érzésben és azt kívánom, hogy ne ez legyen az utolsó, amikor ezt érezhetem, amikor ez a fajta bizsergés átjárja a testemet.
- És mi van akkor, ha kapsz reményt, de valójában nem is létezik? Én csak félek, annyi rosszat hallani. – és most nem csak a kimenetelre gondolok, hanem arra is, hogy a kemó vagy éppen a más kezelések mennyire megviselhetik a szervezetett. Nem akarok a terhére lenni, de ha ebbe belekezdünk, akkor még inkább szükségem lesz rá, hogy ne adjam fel, hogy ne fussak el. – Elkísérsz? – pillantok rá kérdőn. Tudom, hogy többes számban mondta, ahogyan azt is, hogy miként remeg meg a hangom, de akkor is muszáj direktbe rákérdeznem.
Nem illik másokat megbámulni, de még se tudom elfordítani a pillantásomat, mintha csak így akarnám jobban megismerni, amikor viszont találkozik a pillantásunk, akkor zavaromban elkapom azt. Mint a kisgyerekek, akik fürkésznek mindent, de ha rajta kapják, akkor sietve fordítja el a fejét. Ez az este tele van meglepetésekkel, talán túl sokkal is. Nem így kellett volna alakulni, de mégis úgy érzem, hogy ennél jobban a jelenlegi állapotokat tekintve nem is sikerülhetett volna.
Epreset kérek, hiszen az egyik kedvenc ízem, majd mézet és citromot is kérek bele. Ha kérdi mennyit, akkor megmondom, ha csak idehozza, akkor majd teszek magamnak is. Türelmesen várok arra, hogy ő is visszajöjjön a konyhából, addig pedig elvagyok a saját kis gondolataimmal és kételyeimmel.
Amikor meglátom a mackót, akkor elmosolyodom, de szíven is üt, hogy vajon a tél mit fog tartogatni? Mekkora fájdalmat, küzdelmet fog magával hordozni, vagy esetleg megélem még, vagy már elkéstem azzal, hogy becsaptam legutóbb az ajtókat?
- Köszönöm, de keresztbe húzom a terveidet, felborítom az estédet és még sokkollak is, erre még a kanapén akarsz aludni? Azt már nem. Teljesen jó lesz itt nekem, ha meg nem tudok aludni, akkor is legalább bámulhatom ki az ablakon át. – felelem sietve, mert nem várnám el azt, hogy átadja nekem az ágyát, ahogyan abban se lennék biztos, hogy egy franciaágyban  - már ha az van neki – képes lennék-e csak úgy aludni, vagy túl idegen lenne e. Bár van egy olyan sejtésem, hogy ő se fogja könnyedén adni magát, de majd csak találunk megoldást, előbb megvárom, hogy erre mit reagál.
Bólintok egy aprót, de nem felelek. Nem szeretnék egyszer már csak egy gondolat, szám lenni, de mégis olyan ijesztő, hogy akár már csak ennyi maradhat belőlem, vagy éppen ennyi se. – Tudom. – vallom be utána óvatosan két korty között, majd megfújom a kezemben lévő bögrében gőzölgő italt. – Az egyik kisebb bárban voltam énekes és zeneszerző. Még édesapám tanított meg gitáron is játszani. - mosolyodom el - Mielőtt lemondtam az álmaimról és másik utat választottam volna. Illetve az egyik színházban segítettem be a dalok betanulásával, de úgy éreztem, hogy már nem szabad, hogy a két élet együtt nem fér meg, hiszen így is nehéz… - hangom egyre halkabban csendül, ahogyan a tea gőzölgését figyelem. Szeretnék Irvinre pillantani, de képtelen vagyok rá. Nem akarom látni azt, ha netán még inkább sajnálja. Még nem tudja pontosan miért csinálom azt, amit, de legalább egy kisebb szeletet megkaphatott abból, hogy ki voltam és leszek is talán mélyen legbelül.
- Persze, csak hirtelen azt se tudom, hogy merre is raktuk le a táskámat. – vallom be, majd sietve pillantok körbe, ha pedig megvan, akkor pár percig türelmét kérem. Telefonálok, nem írok. Talán három perc az egész, majd pedig lerakom az asztalra, ha van. – Félsz? Félsz attól, hogy mi lesz ennek a vége, vagy hogy megéri-e kitartanod mellettem? – fordítom oldalra a fejemet, hogy rápillantsak, miután kicsit távolabb leült tőlem. A lábamat felhúzom törökülésbe, a takaró körbeölel, a tea kezem között gőzölök és úgy fürkészem őt. -  Én félek, hogy azelőtt elveszíthetek valamit, mielőtt igazán az enyém lehetne. – vallom be, elveszve az íriszeiben. Talán tényleg jobb lenne hallgatnom, mert össze- visszabeszélek, de mégis úgy érzem, hogy muszáj kimondanom. Főleg a korábbi dolgok után, hogy kibukott mind a ketten hasonlóan érzünk a másik iránt.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Irvin Hibou tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Hétf. Okt. 16, 2017 8:34 pm

Most erre mit mondjak? Kell neki a pénz és amit csinál, jól csinálja, nekem viszont megvan a véleményem erről az egészről. Szüksége van erre? Az igazságra igen. Szép lassan.
- Vagy mint én. Még nem meséltem el, hogy történt. A menedzserünk ragaszkodott hozzá, hogy ne egyedül menjek. Talán már rájöttél, hogy elég határozott ízléssel rendelkezem. Elküldtem a fenébe azzal, hogy ez egy baromság. Aztán...
Elhiszi ezt? Én elhiszem. Úgyhogy ki is mondom.
- Meglátott valamit a fejemen, mikor a te fotódra esett a pillantásom. De ezt akkor se hittem volna.
Élőben lepett meg, úgy hozta önmagát és milyen jól tette! Áldozatot hoz. Én is azt hoztam, mikor vállaltam, hogy fizetett kísérőm lesz. És megérte. Neki is, tudom. És nem magamra gondolok. A családjáért küzd.
- Sok kell ahhoz, hogy én kiabáljak. A szüleim kiabálósak voltak, főleg apám. Ebben nem akarom követni őket.
Hogy összetörné a szívemet? Imádnivaló, hogy ennyire félt engem. Mondtam, hogy nagyfiú vagyok. Nem hagyok mindent. Ha ő töri össze, akkor nagyon fog törni. De nem tartok ettől. Azt teszem, amit jónak látok. És látom, hogy ezzel nem ártok, csak örömet szerzek.
- Hiszek. Nézz csak az ajtó fölé! Az egy különleges csomag.
Fejemmel intek. Azt hiszem, nem most van itt az ideje elmesélni a nagy sztorit. De egyszer... Apolline is kíváncsi rá.
- Legközelebb elmesélem. Ott is a legtöbb ember keresztény. Az Isten az isten. De vannak mások is.
Haiti bonyolult világ. Talán ezért is veszem könnyebben az életet, mert sok oldalról nézem. Apolline helyzete se egyszerű. Abban nem hiszek, hogy minden meg van írva és semmit se tehetünk. Túl kényelmes álláspont.
Megszakad a szívem, hogy ezzel az értetlenséggel bántom őt. Látom, hogy ez történik. Nem akartam. Néha nem értem, mi megy. Amikor viszonzom, nagyon remélem, hogy elmúlik, amit okoztam. Azt hiszem, sikerült helyrehozni. Egymásba fonódunk, úgy érzem, képesek lennénk egymásba olvadni, csontig, velőig. Észveszejtően jó érzés és az csak rátesz egy lapáttal, hogy ebben a helyzetben is boldoggá tudom tenni. Akár csak pár pillanatra is.
- Megértem, hogy félsz. A reményre szükség van. Nem hülyeség, hogy az hal meg utoljára.
Mikor tudjuk biztosra mondani? Mikor biztos, hogy már nincs remény? Ez még nem az a pont. Én kevesebbet tudok, de ő se tud sokat. Van remény. Igenis van!
- De el ám! Csak mondd, mikor, hol?
Nem kétséges, hogy együtt megyünk. Vele akarok lenni. A kezét fogom, miközben elmondják neki az eredményt. Ott kellett volna lennem. Nem hibáztatom magam, hisz nem tudtam róla. És őt se hibáztatom. Az élet bonyolult.
Annyira édes, ahogy néz és végül elfordul. Megzabálom. Neki nem lehet vége. Nem lehet így vége.
Az epres tea hamarosan érkezik, jó lesz mindkettőnknek. Annyit teszek bele, amennyit mond és már át is adom, hadd melengesse a kezeit.
- A terveim. Hát, Apolline, nem tudtam, hogy lássak hozzájuk. Minden bajom volt, hogy nem látlak vagy mással látlak. Pont az volt a tervem, hogy valahogy elérlek. Nem meghiúsítottad, hanem beteljesítetted. A franciaágy viszont a tiéd, nincs kecmec! Ott is van ablak. Sőt lámpát is gyújthatsz, ha nagyon akarsz.
Nem hagyom őt egy keskeny helyen vergődni. Legyen kényelmes az éjszakája. Én elleszek itt. Volt már hasonló. A húgom is aludt nálam, mikor a férje elutazott és nem akart egyedül lenni. Ugyanígy.
Elképedek, mikor kiderül, hogy Apolline is olyasmi életutat járt be, mint én. Még a hangszerünk is ugyanaz. Van ilyen? A szám is kinyílik, de még nem szól. Csak mosolyog. Megfogom Apo kezét.
- Ne haragudj, de nem hittem volna, hogy ilyenek állnak mögötted. Lefogadom, hogy ezzel szeretnél igazán foglalkozni. Tudom, milyen rögös út, nekem is sokáig tartott, mire egy ilyen díjátadóig jutottam.
Szeretnék tőle hallani valamit. Talán majd máskor. A táskája nincs messze, itt van az asztalon. Már lépek is és odaadom. Egy másodperc az egész. Ha szeretne egyedül lenni, amíg az otthoniakat hívja, én kimegyek. Figyelek a jelzéseire.
- Szeretnék nem félni, de még félek. Túl keveset tudok és sokat érzek. De megéri, az nem kétséges. Érted mindenképp megéri. Apolline, tudod, mit mondott az a hülye menedzserem? Hogy ez csak egy nő egy estére. Nem kell feleségül venni. Meg hogy komolyabban kéne foglalkoznom a témával. Nagyok az igényeim, akárki nem felel meg. Te különleges vagy. Nagyon, nagyon különleges.
Lehet, hogy a szívét fájdítom. De csak azért fájhat, mert arra gondol, hogy ennek egyszer vége lesz. Most most van. Ki kell használnunk a pillanatot, amíg lehet. Attól nem félek, hogy kárba vész minden. Megéri, még ha a legrosszabb is lesz a vége, akkor is azt fogom mondani, hogy megérte.
- Ettől ne félj. Mondtam, hogy megteszem, ami rajtam múlik.
Ez pedig rajtam múlik. Nem fogok elveszni. A tea lassan fogy, élvezetesebb a gőze, mint az íze. Le is teszem és a bögrétől forró kezemmel megérintem Apo arcát. Látni akarom, a mosolyát akarom. Azt szeretném, ha nem temetné maga alá, ami történik vele.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets

14
● ● Posztok száma :
Aidan Turner
● ● karakter arca :


Szeretettel Apolline Lafayette tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása •• Hétf. Okt. 16, 2017 9:42 pm

Kíváncsian pillantok rá és érdeklődve hallgatom, hiszen nem csak azt érdekes hallani, hogy ő miként választott, hanem az is, hogy mennyire nem ment neki se könnyedén és mennyire nem akarta. És lám a sors egymás mellé sodort minket, de miért? Azért, hogy adjon valamit, hogy utána idő előtt megfoszthasson tőle? Tudom, túl borúsan látom a helyzetet, de jelenleg még nem igazán érzem a napsugarakat, ahogyan átjutnak a felhőkön.  Azt pedig tudom, legalábbis most igazán érzem, hogy egyedül ő lehet képes arra, hogy eloszlassa a sötétfelleget és az ég újra kiderüljön, a madarak éneke pedig újra gyönyörűen csendüljön nekem is.
- Talán pont ettől volt másabb ez a találkozás? Te nem akartál kísérőt, én nem szeretek az lenni, aztán találkoztunk és a világ kifordult önmagából. – tudom, abba kellene hagynom, nem kellene tovább folytatnom, de mégis képtelen vagyok rá. Talán egy részem hinni akar abban, hogy képes valamennyire elfogadni, vagy egyszer lesz bátorsága felhozni és megpróbálni lebeszélni az egészről. Magam sem tudom. – De nem bánom, hogy azon az estén melléd sodort az élet, az volt a legszebb olyan estém, ahogyan a többi nap is, amikor találkoztunk. Régóta nem éreztem olyan boldognak magam, mint a közeledben. – kicsit zavarba is jövök, hogy így képes vagyok ezt bevallani neki. Kicsit a hajammal is kezdek babrálni. Sokan a csodájára járnak, hiszen eléggé hosszú, de akkor se lennék képes megválni tőle.
- Értem és sajnálom, de olykor azt mondják, hogy jó ha van elrettentő példa előttünk, mert legalább tudjuk, hogy milyenek nem szeretnénk lenni. – rántom meg a vállaimat, hiszen nem vagyok tudós. A zene volt az én világom, most pedig hazugságokban élek majdnem minden este, amikor kísérőt játszom.
Követem az intézést és az ajtó fölé pillantok. Szemügyre veszem, hiszen sose láttam még hasonlót és talán emiatt még inkább tudom tisztelni, hogy nem felejtette el azt, hogy honnan is jött. – Egyszer talán megtudom a történetét. – mosolyodom el, mintha ez egy kisebb reményt hordozna magával, hogy nem csak pár hét, vagy hónap adatott meg, hanem több is, hogy „meséket”, történeteket hallhassak tőle.
- Rendben. – bólintok is egy aprót a szavaim mellé, de nem firtatom tovább. A hitt mindig érdekes dolog szerintem az embereknél. Sokan azt mondják, hogy nem hisznek, mint talán én is sugalltam az előbb, de mégis, amikor eljön valami igazán rossz dolog az életünkben, akkor ez változik olykor. Akkor mégis fohászkodni kezdünk, kérlelünk. Érdekes dolog az élet, ahogyan a hit, a remény és a halál szele is benne, meg megannyi más, mint többek között a szerelem, a féltés, a vigyázás és a törődés.
A csók után is szinte érzem még az érintését, ajkának perzselését és vágyom rá, de nem lehet. Még a végén félreérthető lenne, vagy csak kétségbeesés is vezérelne? Nem, mert ez őszinte volt, azért tettem, mert felnyitotta a szívemet és ráébresztett arra, hogy a szívem már részben az övéhez tartozik, ha nem teljesen és együtt járnak ritmust, együtt dalolnak már.
Talán a remény hirtelen benne jobban él, mint bennem, de ez nem baj, nem? Így legalább egyikünk még képes pozitív gondolatokra és nem engedni azt, hogy elsüllyedjen a másik a mocsárban.
- Nem tudom, majd holnap telefonálok és megmondom az időpontot. – nem akarok már csak úgy odaállítani. Biztos vagyok abban, hogy tudnak soron kívül is fogadni, hiszen már egy ideje esedékes lenne és talán az életem múlhat azon, hogy mikor is vizsgáltatom ki magam jobban. – Köszönöm. – hálás pillantással nézek rá, hiszen tényleg az vagyok. Abban a pillantásban sok érzés benne volt, a szerelem, a tisztelet, hogy felnézek rá, még ha nem is ismerem annyira, vagy éppen a hála, a sok más érzés mellett.
- Tervezünk, de aztán az élet felülírja azt, vagy csak kicsit másképpen teljesíti a kívánságunkat. – elmosolyodom, hiszen nagyon is jól esnek a szavai, amit pedig az ágyra mond. Nos, arra kicsit elnevetem magam és még a fejemet is megrázom. – Köszönöm, de talán nem tudok mit kezdeni a sok hellyel, vagy azzal, hogy egy idegen ágyban alszom. Nem szoktam csak úgy idegen férfiak ágyában aludni. – mosolyodom el és kisebb játékosságot is csempészek a hangomba. Sokat voltam szomorú, de mellette valahogy könnyedén jön ez a kisebb fajta bolondozás. – És ha a lámpa se védhet meg a rossz álmoktól? – pillantok rá kérdőn, mert nem arra akarok célozni, de ha tényleg olyan nagy az ágya, akkor egyik fele lehet az enyém, a másik övé. Nem kell semminek se történnie, hiszen felnőttek vagyunk és mindennek eljön egyszer az ideje nem? Ha pedig így gondolom, akkor miért nem tudom feltenni a kérdést? Mitől tartok? Nem tudom, magam sem tudom, de azt tudom, hogy a közelsége képes lenne megnyugtatni és békességet csempészni végre az estémbe, az álmaimba, amiből már régebb óta nem járt ki. Minden nap úgy feküdni le, hogy ki tudja, hogy holnap mennyivel lesz rosszabb az állapotom. Nos, nem éppen remek érzés. Sőt, borzalmas és félelmetes.
Figyelem a mosolyát, kezemet pedig nem húzom el, amikor megfogja. Elmosolyodom én is és kicsit megrázom a fejemet. – Sose vágytam arra, én csak boldogságot akartam csempészni mások életébe. Szerettem azt a kis bárt, de te megérdemelted, hogy ott legyél. A zenéd sokakhoz szól és sokakat érint meg. – felelem teljesen őszintén, mert így gondolom. Valaki vágyik a nagyok közé, én nem vágytam. Szerettem a névtelenséget, azt, hogy nem kellett mássá válnom, mint sokaknak kell a rivaldafényben, még ha utána vissza is vedlenek azzá, akik.
Nem zavar, ha marad telefonálás közben, igaz, nem vallom be a telefonba, hogy egy férfi ismerősömről van szó. Csak annyit mondok, hogy egy barát, aki igazán jó ember, így nincs miért aggódni. A végén pár szót törökül is mondok, hiszen édesanyám arra várt, majd elköszönünk.
- Igen, csak olykor hiába teszünk meg mindent, mert elveszíthetünk mindent. – mondom kicsit szomorúan, hiszen már elveszítettem egyszer szinte majdnem mindent. Amikor pedig keze arcomra siklik, akkor rövid időre lehunyom a szememet, arcom tenyerébe simul, majd mosolyogva pillantok rá. Kicsit közelebb csúszom hozzá, majd egy apró puszit nyomok az arcára most. Mintha csak attól félnék, hogy a csókot miként fogadná, mit gondolna, vagy mi lenne a következménye. Kezem arcára siklik és gyengéden simítok végig, miközben a pillantásunk egymásba fonódik. Percekkel később viszont megtöröm a csendet, ha csak ő nem tette meg.
- Még egy kérésem lehetne? – harapok alsó ajkamba, majd ha folytathatom, akkor kicsit habozok. – Kérhetek ruhát? Mert valljuk be, ez nem éppen a legkényelmesebb ruha. Se viselni állandóan, se aludni benne. – zavarba jövök, még szép, hogy zavarban vagyok. Nem szoktam férfiaktól ruhát kérni, de most nem sok választásom van, de tényleg meg akarok szabadulni tőle, nem akarok gondolni, hogy miért is viselem, még ha mások szerint túlzottan is jól áll. Csak újra az egyszerű Apolline akarok lenni, aki még lehet boldog.
avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets

21
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
⊂ Deniz Baysal
● ● karakter arca :


Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás Re: Irvin lakása ••

Tell me your secrets


Irvin lakása
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások-