Laure Marie Verneuil
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 16 felhasználó van itt :: 9 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:25 am ✥
✥ Today at 1:08 am ✥
✥ Today at 12:55 am ✥
✥ Today at 12:12 am ✥
✥ Today at 12:05 am ✥
✥ Yesterday at 11:17 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Laure Marie Verneuil •• Vas. Okt. 22, 2017 12:41 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Laure,

bocsi így előre is, nem tudom, ismered-e, de amint megláttam a családnevedet, egyből ez a film jutott eszembe róla... Ha még nem láttad, ajánlom sok szeretettel, szerintem eszméletlen jó! lufi És most visszakanyarodva a témához és komolyra fordítva a szót... Rolling Eyes
Örülök, hogy ha már én ajánlottam az oldalt, eddig ilyen jól alakultak a dolgok, kívánom, hogy a későbbiekben se csalódj benne O.O s igaz, egyelőre kissé én is el vagyok még havazva, de idővel egy játékra itt is elkapnálak Rolling Eyes
Külön öröm volt, hogy végül a visszatérő karakter mellett döntöttél, pláne, mert igaz, sosem volt sok belőlük, de az act.chk. óta meg tényleg alig maradt belőlük, holott lehetőség meg csavar az azt hiszem, van bennük bőven - és neked is sikerült egy olyan koncepcióval előállni, amilyen még nincs eddig az oldalon! Még ha nem is túl vidám a történet...
Személy szerint imádom a melankólikus történeteket, és azt kell mondjam, hogy a tiédnél végig megvolt ez a hangulat, akár az előző életedben a mindig-elfoglalt szülőkkel, akár azt látva, hogyan ránt magával a "bűnös" élet, vagy a baleset pillanata... még mindig imádom olvasni a soraidat, a kifejező és magával ragadó stílusodat, ami csak úgy olvastatja magát, ami pedig azt illeti, szerintem kifejezetten bájosan hozod a "kislány bőrbe bújt felnőttet" is edi
Kíváncsi vagyok, hogy hogyan sikerül a már említett "problémákkal" felvenni a harcot, akár ami a korodat és az állandó engedélykéréseket illeti, akár az orvosi kezeléseket, vagy azt, hogyan sikerült Guillaume-mal összecsiszolódni a hétköznapokban, és újra megtalálni a helyedet a világban? Ha már kaptál egy második esélyt az élettől, mit sikerül kihozni belőle, mennyit tanulsz a korábbi hibáidból? És vajon sikerül-e idővel annyira megbíznod valakiben, hogy eláruld neki a titkodat?  Rolling Eyes

Nem is húznám tovább az időt, üdvözlünk az oldalon, és remélem, sikerül majd minél többet kihoznod a karakterből, mert bőven rejt lehetőségeket. Smile Megkérlek, hogy foglalj avatart, aztán nincs is más hátra, mint játékostársakat keríteni, akár a suliból, Gui ismerősei közül, vagy a szimpla hétköznapokból... edi


avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
369
● ● Posztok száma :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● Keresem :
Chris Pratt
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Laure Marie Verneuil tollából
Témanyitás ✥ Laure Marie Verneuil •• Vas. Okt. 22, 2017 11:31 am

Laure Marie Verneuil
The flower that blooms in adversity is the rarest and most beautiful of all

általános jegyzet
» Anyja neve: Suzanne Ségoléne Malaval  
» Apja neve: Michel Charles Verneuil  
» Egyébb hozzátartozók: Guillaume A. Lacourt  

Suzanne számomra teljesen idegen, szerencsére nem is várják el tőlem, hogy érzelmileg kötődjek hozzá. Meghalt, mikor Laure született, így nem meglepő, hogy róla csak képeket láttam. Az mindenkit megdöbbent a környezetemben, hogy Michel mennyire „semleges” a számomra. Hiszen az apám volt, illetve Laure apja, mielőtt még meghalt volna a merényletben, amiben én is elvesztettem az életemet. Laure szerette, a fotókon amiket nézegetni szoktam, nagyon közvetlen lehetett a viszonyuk. Nekem sosem volt ilyen kapcsolatom az apámmal, sőt, ami azt illeti, azt hiszem egyáltalán nem ismertem még annyira sem, mint Michel Verneuil-t. És ott van még Guillaume is. Most vele élek, próbálom megszokni az új helyzetet. Szerencsére ő is így van ezzel, így számára annyira nem feltűnő, hogy én nem az a kislány vagyok, akit néha dajkálgatott régen.
tudj meg többet
» Születési hely: Paris  
» Születési idő: 2000. 07. 10.  
» Mikor érkezett a városba: 2014. Augusztus

Laure,  Minou
Ella Purnell
17
Tanuló


Madame Mimolette irodájában ücsörgök… ez a nő körülbelül annyit tud az éneklésről vagy a színművészetről, az igazi életről és a problémákról, mint egy féleszű aranyhal. A Madame egy igazi, cukron és foie gras-n hízott vénlány, de sajnos neki kell bebizonyítanom, hogy elég jól vagyok már ahhoz, hogy iskolába járjak. Persze, furcsállja mindenki, hogy talpra álltam azok után amit tettem, de már egyszerűen nem bírok tovább a négy fal közt lenni. Muszáj újra iskolába járnom, mert bármennyire is gyűlöltem a gimnázium gondolatát is, de még ez is jobb mint otthon a szobámban gubózni. De Madame Mimolette váltig állítja, hogy még nem vagyok jól, és terápiára lenne szükségem. Szerinte az új hajszínem és az, hogy ennyire szeretnék újra iskolába járni, menekülés a realitás elől, és attól tart, hogy majd a sok lelki megrázkódtatás miatt újra megpróbálom megölni magam. Dühös vagyok, és teljességgel tehetetlen. Már nem vagyok huszonhat éves, már nem tehetek azt amit akarok, mert egy kamasz testébe száműztek, akinek mindenki össze-vissza parancsolgat, és egész eddigi életében irányították, burokban tartották. Épp csak egy pillanatra suhanhat át az arcomon a harag, majd tehetetlen dühömben egyszer csak elöntenek a könnyek. Guillaume-ra nézek, aki mellettem ül ezen a beszélgetésen az osztályfőnökkel, és szavak nélkül próbálom kérni, hogy segítsen nekem.


Azt hiszem, a történetemet jobb, ha az elején kezdem, illetve ott, ahol egyszer elkezdődött. Nagyjából öt éves lehettem, amikor rájöttem, hogy se az anyámat, se az apámat nem fogom látni minden nap, és nem is fognak velem foglalkozni. Apa énekes volt, anya pedig producer, volt egy saját lemezkiadójuk is. Az életük a csillogásról és a turnéról szólt, míg engem otthon hagytak a házunkban, Chinon-ban egy dadussal. Szerettem a dadusomat, mindig befonta a hajam, és Edith Piaf dalokat énekelt velem, vacsora után pedig mindig megengedte, hogy igyak egy bögre habos kakaót is. Mindig azt kuncogta amikor felébredtem a délutáni szundiból: Isabelle, ma belle.
Aztán amikor ő elment, mert talált magának egy férjet, egyszerre lett rosszabb és jobb a sorsom. A mamám egy hétig otthon volt velem, míg az új dadust kereste mellém. Tizenkét éves voltam, és egyáltalán nem ismertük egymást, azt sem tudtuk hogyan beszélgessünk vagy egyáltalán miről. Aztán, kézenfekvő módon elkezdtünk énekelni, és ő rájött, hogy szép hangom van. Már nem csak dadust, hanem énektanárt is fogadott fel mellém.

Azt hiszem, úgy tizenhat éves lehettem, amikor megjelent az első lemezem. Ekkor már alkoholista voltam, suttyomban ittam magam minden nap ájulásig, hogy elfelejtsem mi az ára ennek a sikernek. A szüleim nem foglalkoztak velem, taszigáltak a karrier felé, míg hirtelen maga alá gyűrt és felzabált a csillogás világa. Meg az énektanárom és a menedzserem is. Fel nem foghatom, hogy az anyám hogyan választhatott két ilyen perverz alakot a saját lánya mellé, hogy ők irányítsák az életemet. Ittam, amennyit csak tudtam, hogy felejtsek, hogy ne érezzek semmit amikor az énekórák helyett Nathan íróasztalának préselődött az arcom miközben ő rám mászott.
De nem volt megállás, lassan megtaláltam a menekülést a zenében is, és amint betöltöttem a tizennyolcat, kirúgtam mindenkit, és elköltöztem otthonról. Persze a karrieremnek nagyjából ott vége is lett, mármint a „sztárságnak” és a „celeb” életnek, de ezt egyáltalán nem bántam. Jobban éreztem magam a bőrömben, de persze hibáim így is maradtak bőven, fiatalság, hevesség, alkoholizmus és a szabadság miatt érzett féktelen örömöm. Minden hülyeségbe belementem, élvezve azt, hogy megtehetem, többé nem parancsol nekem senki sem. Jó nagyot tévedtem ezzel, de persze akkor még nem jöttem rá erre.

Mondhatni, megálltam a magam lábán is, és ha nem is olyan csillogó életet éltem, de tovább zenélhettem, és ez pillanatnyilag elég is volt. Legalábbis annak tűnt, hiszen nem vettem észre, hogy az életemet továbbra is mások irányítják, és alkohollal, drogokkal tompítják a tudatomat, hogy azt tegyem amit ők akarnak. Nem annyira, hogy bárkinek is feltűnjön, vagy befolyásolja azt ahogyan énekelek. Aztán hirtelen minden megváltozott, egy átlagosnak tűnő napon. Teljesen szokványos körülmények. Smink, haj, aztán az első dallamok felcsendülése. Emlékszem, hogy elöntött a szokásos boldogság, ahogy a közönségben álló, táncoló embereket néztem. Végtére is, ezért csináljuk az egészet, én legalábbis ezért.
Aztán, hangokat hallottam, mintha valamelyik hangfal meghibásodott volna, recsegéshez hasonlítható, hangos durrogás. Elakadt a szavam, és nem jött ki hang a torkomon. Akik elöl álltak, értetlenül pislogtak, én pedig mikrofonnal a kezemben álltam, és csak tátott szájjal bámultam ahogy a tömeg közepén valamiért egymás után esnek össze az emberek, míg fel nem fogtam, hogy a durrogások lövések, az összecsukló emberek pedig megsérültek vagy meg is haltak. Kővé dermedtem, és már rohant felém két biztonsági ember, hogy levigyenek a színpadról, amikor egy robbanás rázta meg az amúgy kellemes, terebélyes fák lombkoronájától árnyékos parkot azon a késő délutánon. Hanyatt estem az erejétől, a fülem sípolt, beszakadt a dobhártyám is az erős hangtól. De nem ez volt a legnagyobb probléma. A mellkasomból egy fém rúd állt ki, a színpad előtti kordon egy darabja. Tágra nyílt szemekkel bámultam magam elé, de nem igazán éreztem a fájdalmat, azt hiszem sokkos állapotba kerültem. Egy férfi került mellém szinte a semmiből, úgy tűnt ő képes kezelni a helyzetet, és nem öntötte el a pánik. Az arcát néztem, és arra kértem, hogy vegye ki azt az izét, mert fáj. Akkor már mocskosul fájt, az orromban, számban éreztem a vér szagát és ízét, szabadulni akartam ettől az érzéstől.
Akkor és ott, az utolsó perceimben azt hajtogattam magamban, hogy ez nem velem történik. Idegenek vettek körül. A férfi arcát néztem, de már tudtam, hogy nagy a baj, és azt hiszem kicsit talán fel is készültem arra, hogy mi fog történni.  Arra gondoltam, hogy … valójában nem is lenne olyan ember az életemben, aki többet jelentene mint bárki, mint az a férfi aki a segítségemre sietett. Leéltem egy rövidke életet úgy, hogy sokan szerettek, mégis minden este magányos voltam és a párnámat ölelgettem, ha valami öröm ért nem volt kivel megosztanom, ha szomorú voltam, nem állt mellettem senki akit átölelhettem volna. Biztos sokan gondolják azt, amit én akkor. Ha újra kezdhetném az életem, mindent másképp csinálnék.

Néha  furcsa játékot játszik az élet az emberekkel. Bár akkor és ott meghaltam, valahogy mégis úgy éreztem, mintha a testemben lennék. Éreztem a karom, a lábam, a sajgó mellkasom, furcsa fertőtlenítő és kórház szagot. Halk, elmosódó szavakat, suttogásnak hangzó párbeszédeket mint valami édes altatódalt. Annak mindenesetre örültem, hogy hallok még, hiszen úgy emlékeztem, hogy teljesen elveszítettem a hallásomat a robbanásban. Mintha mázsás súlyokat emelgetnék, akkora erőfeszítés kellett, hogy kinyissam a szemem. Akkor megpillantottam a férfit aki a segítségemre sietett a koncerten. Minden rendben van. Túléltem, nem tudom hogyan, de túléltem! Emlékszem, elmosolyodtam a gondolattól is, hogy mégse ért véget minden.

Talán egy vagy két napba is beletelt, míg felfogtam, hogy valami nincs rendjén, a hangom nem az én hangom, a kezem nem az én kezem, a szemem nem az én szemem, a hajam is valami jellegtelen barna kóc. Nyoma sem volt a kellemes zöngének  vagy a vörös hajkoronának. Mindenki valamilyen sokkról beszélt nekem, és arról, hogy szerencsés vagyok. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy rájöjjek: tényleg szerencsés vagyok. Kaptam egy második esélyt az élettől, és bár nem tudom hogyan vagy miként, de ennek a kislánynak az életét kell élnem. Szerettem volna elmondani valakinek, hogy mi történt, hogy én nem vagyok Laure, nem járok gimnáziumba, soha nem is jártam… de tudtam, hogy mindenki bolondnak nézne, és hátralévő életemben szobanövénnyé gyógyszerezve fekhetnék a diliházban. Hallgattam, és úgy tettem mintha amnéziás lennék, mintha kiestek volna dolgok a korábbi életemből.
Elég volt néhány nap a kórházban, és kezdett összeállni a kép. A kislány, aki most már egy másik helyen van, és én is új esélyt kaptunk. Laure-nak sem volt családja az apján kívül, és őt aztán tényleg húzta az ág is, elmerült a magányban és a depresszióban. Kértem, hogy adjanak pár családi fényképet, hátha az „segít emlékezni”. Azt hiszem vagy egy egész napig néztem őt az apjával, és mire délutánra fordult az idő, már hüppögve sirattam őket. Sajnáltam, hogy a kislánynak meghalt az apja, Michel, és sajnáltam, hogy Laure úgy érezte nem maradt számára már miért élni. Bár a szomorúságom őszinte volt, nem amiatt bőgtem mint amit az emberek gondoltak. Viszont ez a fordulat segített hozzá ahhoz, hogy végül még egy hétnyi megfigyelés után kiengedjenek a kórházból.  

Mondhatni, hogy „otthon” könnyebb volt egy kicsit. Bár egy elég képtelen szituációba keveredtem Michel egyik barátjával, miszerint ő lett a gyámom, de ebben is volt valami jó. Nem hiszem, hogy elég alaposan ismerte volna Laure-t ahhoz, hogy feltűnjön neki a kettőnk közti különbség. Guillaume persze próbált gondoskodni rólam, és úgy érzem ez fontos lehet neki. Sok időt töltünk el együtt, és bár még szokom az új életemet, nem gondolom, hogy utálnánk egymást. Van még egy rokonom, a nagymama testvére, ő viszont nem látogat gyakran, és nem is tud valami sokat Laure és Michel életéről. Nem nagy segítség.
Na persze nem könnyű egy gyerek bőrébe bújni. Az ember nem is tudja mennyi minden van, amit megtehet, amíg vissza nem reppen a gimis, kamasz éveibe. Először is, mindenhez engedélyt kell kérni, semmit se csinálhatsz meg magad. És bár örülök neki, hogy megúsztam annyival, hogy pszichológushoz kell járnom az öngyilkossági kísérlet miatt, azért ez se kellemes. De nincs se ital, se pasik, se buli, se semmi. Amúgy is, elvileg most halt meg az „apám”, így furcsa is lenne, ha bele akarnék csapni a lecsóba, szóval nem mehetnék el kikapcsolódni, de már eleve a tény, hogy valakinek az engedélye kellene hozzá, az is frusztrál. De főleg a bezártság érzése. Soha nem jártam iskolába, magántanuló voltam, most mégis úgy tűnik, hogy az egyetlen esély arra, hogy valamelyest normális életet éljek az, ha elkezdek gimnáziumba járni. Sokat kellett győzködnöm Guillaume-ot emiatt, de azt hiszem, belement a dologba, hogy visszatérjek az iskolába.


Hát, így kerültem Madame Mimolette macaron és teasütemény illatú  irodájába. Mivel Laure csendes, visszahúzódó lánynak tűnik a naplója alapján, akit senki sem kedvelt igazán, még eggyel több új tapasztalat lesz ez nekem. Persze, úgy teszek mintha ő járkálna köztük, de azt hiszem mindketten kaptunk egy új esélyt, és nem fogom elpuskázni, elvégre életemben először lenne nekem is normális kamaszkorom. Egy hete készülök erre a beszélgetésre, és nagyon szeretném, ha a Madame engedélyezné a dolgot. Guillaume meg ő már beszéltek valamit, még nélkülem, és most arra került sor, hogy elmondják mire jutottak.
- Laure, nem hiszem, hogy ez működni fog. – csóválja nagy, kerekded fejét, miközben szomorú arcot vág, és elkerekednek bután csillogó kék szemei. – Koncentráljunk előbb a problémáidra, és ha meggyógyultál, esetleg jövőre csatlakozhatsz az egyik osztályhoz. – kevés hiányzik, hogy kilépjek a szerencsétlen, tutyimutyi Laure Verneuil szerepéből, és ráborítsam az asztalt. De csak kétségbeesett arcot vágok, és rázom hevesen a fejem. Aztán nagy levegőt veszek, és mérlegelem a lehetőségeket. Talán ha felnőtt módján próbálnék beszélni vele?
- Madame, én… szeretném hinni, hogy hasonlítok a papára. Ugye, hasonlítok rá? – nézek kérdőn a hölgyre és Guillaume-ra is, felváltva. – Ő egyedül felnevelt engem, miközben nagyon hiányzott neki a mamám. Én biztos, hogy nem vagyok olyan erős mint ő. – sóhajtok nagyot, majd igyekszem úgy lehajtani a fejem, hogy ne legyen túl színpadias a mozdulat. – Nagyon megijedtem, amikor elveszítettem, és buta voltam, és tudom, hogy még nem vagyok jól. Járok orvosokhoz, pszichológushoz, hogy valahogy feldolgozzam. – előre hajolok kissé, hogy mélyen az asszony szemébe nézzek. – De Madame, ha most továbbra is úgy kezelnek, mint aki beteg, és nem képes semmire sem, soha nem fogom tudni feldolgozni a történteket. – Madame Mimolette elgondolkodva néz rám, majd arra kér, hogy menjek ki még egy kicsit, míg egyeztetnek a bácsikámmal. Kimegyek, és az ajtó előtt várakozok. Utálom, hogy nem képes megtanulni, hogy ő nem a bácsikám, de ebbe most nem kötök bele. Csak várok és várok, hogy mi lesz ennek a vége: diliház, vagy gimnázium. Már ha van köztük különbség egyáltalán…

Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
user-i ajánlás ||  saját
avatar
Online
Középisk.
Tell me your secrets
27
● ● Posztok száma :
Ella Purnell
● ● karakter arca :

Laure Marie Verneuil
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 02. Karakter részleg :: Elfogadott karakterek :: Oktatás-