Jacques de Châtillon
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Legújabb történetek

✥ Today at 7:16 pm ✥

✥ Today at 7:05 pm ✥

✥ Today at 7:02 pm ✥

✥ Today at 6:27 pm ✥

✥ Today at 6:27 pm ✥

✥ Today at 6:26 pm ✥

✥ Today at 6:07 pm ✥

✥ Today at 5:56 pm ✥

✥ Today at 5:46 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Jacques de Châtillon



✥ Szeretettel Jacques de Châtillon tollából
Témanyitás ✥ Jacques de Châtillon •• Vas. Okt. 29, 2017 10:25 am

Jacques de Châtillon
le feu qui me brûle est celui qui m'éclaire

általános jegyzet
» Anyja neve: Céline de Châtillon (Céline Brouilles)  
» Apja neve: Jean-Pierre de Châtillon
» Testvérek: Claude, Léon, Émile, Raine  
» Egyéb hozzátartozók: G - feleség

Az apám mosolygós, vidám ember, mindig is az volt. Az anyámmal már negyven éve élnek boldog házasságban. Vidékre költöztek, hogy ott tengessék nyugdíjas éveiket. Jó kapcsolatot ápolok velük, szeretnek, szeretem őket. Ahányszor látogatóba megyek, anyám hetekre elég ennivalót csomagol, pedig el tudom látni magam és főzni is megtanultam, tőle.
Claude a legidősebb öcsém, aztán sorban Léon és Émile következik, Raine pedig az egyetlen kishúgunk. Úgy féltjük, óvjuk, mint legdrágább kincsünket, amivel leginkább az agyára megyünk. Szeretjük szívatni ezzel. Ő már kevésbé érez hasonlóan, nem értem miért különben.
Szoros kötelék van közöttünk. A gyerekkorunk ugyanúgy telt, mint bárki másé. Sokat verekedtünk, rosszalkodtunk, aztán kiálltunk egymásért, nagyokat nevettünk, jókat játszottunk és rengeteget piszkáltunk a húgunkat, de ugyanannyira védtük is. Mindig ott vagyunk egymásnak, nem számít mi történik.
A nejemmel jó ideje nem élünk már együtt. Nem váltunk még el és nem én leszek az, aki elindítja a papírokat, ahogyan azt sem én döntöttem el, hogy külön költözzön. Tudom, hogy miattam nem élte túl a házasságunk, ezért nem akarom a koporsószeget én beverni.
tudj meg többet
» Születési hely: Párizs
» Születési idő: 12. 08. 1982.
» Mikor érkezett a városba:  mindig itt élt

jacques
charlie hunnam
34
k. & szolgáltalás/civil ? - tűzoltó

A percmutató lassan vánszorog előre. Kettő óra tizenegy kattan át és megállíthatatlanul, de ugyanazzal a lassú monotonitással halad tovább az újabb percek leforgása alatt. A priccs alattam fémes nyikorgást hallat, mikor a hátamról a bal oldalamra gördülök át. A műszak fele, ha nincs riasztás, gyakorlatilag fizetett alvás, annak aki tud ilyenkor aludni. Szerencsétlenségemre, én nem vagyok közöttük. Jobban szeretem, amikor nincs lehetőség az unalmas semmittevésre, helyette viszont egyik riasztás fut be a másik után. Közben pedig Damoklész kardjaként lebeg a fejem felett a kérdés; vajon mennyire vagyok megvetendő ember, ha másoknak rosszat, vészhelyzetet, katasztrófát kívánok azért, hogy ne kelljen egy újabb álmatlan, nyugodt éjszakát végigszenvednem a műszak végéig?!
Arra tettem fel az életem, hogy másokért kockáztassam azt. Berohanni lángoló épületekbe, életeket menteni, kiszedni őket ronccsá tört járművekből, megakadályozni gázrobbanásokat, azt kockáztatva ezáltal, hogy talán nem megyek már többet haza és az utolsó dolog, amit valaha is teszek az ez lesz majd. Mégis, amikor ég egy épület, minél nagyobb a baj és nehezebb a munka, annál tovább tart eloltani, biztonságossá tenni a környéket, megóvni az embereket és valahol mélyen minden alkalommal azt kívánom, égj csak. Pénzt kapok azért, ha mások szerencsétlenül járnak és az okoz örömet, ha végezhetem a munkámat, de egyik sem működik anélkül, hogy valaki számára az ne jelentse életének az egyik legrosszabb napját. Sokszor pedig mi is közöttük vagyunk. Egyetlen műszak sem kezdődik úgy el, hogy ne lennénk tökéletesen tisztában azzal, talán ez lesz az utolsó. Mert nem mindenki jön ki élve a lángok közül, nem mindenki térhet haza a hosszú nap végén. Egy társ elvesztése egyenlő azzal, mintha saját magunkból tűnne el egy darab örökre. Felelősek vagyunk egymásért, mi vagyunk azok, akik megmentjük az embereket, a biztonsági háló, a közöttük járó, mindennapi hősök… Valójában pedig csak emberek, nem különbek, nem mások. Egyszerűek, hétköznapiak.

Végigdörgölöm az arcom, ma éjjel már ki tudja hányadik alkalommal. Az ötnapos borosta a képemen, halkan serceg minduntalan a tenyerem alatt, most is. Kettő óra harminchét perc. A hasamra fordulok, bal karomat a fejem és a párna alá fúrom. A sötét félhomályban is túlságosan élesen látszik, mennyire üres a szomszédos ágy. Nincs még egy hónapja sem, hogy André meghalt, a helyét pedig nem töltötte be egyelőre senki. Jobb is így.
Ha elalszom, még most is hallom a ropogó hangokat, a födém lassan feladott harcát a lángnyelvek mardosó ereje alatt. Tudta, én is tudtam, hogy ki kell mennünk, elértük azt az utolsó percet, amikor már nem maradhattunk tovább, mert az épület megadja magát végleg. Az ösztön és a hivatástudat viszont nem mindig egyezik ki a szabályokkal. Még vissza akart menni, mert úgy hitte, emberi hangokat hall a lépcső teteje felől. A parancs tiszta és érthető volt, a tapasztalat a hátunkban pedig ugyanazt diktálta, már nincs idő, nincs lehetőség, ő mégsem figyelt egyikre sem. Csak a hangra, sikolyra, kiabálásra vagy ki tudja pontosan mire. Elindult az ellenkező irányba, szóltam neki, hogy ne tegye, de nem érdekelte. A tetőszerkezet pedig megadta magát és több száz tonnányi súlyával szakadt alá a mélybe, magával sodorva a lánglovagok legbátrabbikát, közvetlenül a szemeim előtt. Alig három lépésnyire, csak ennyin múlott, hogy ne sodorjon el engem is. Most is emlékszem a tekintetére, arra pillanatra, amikor pontosan tudta, ez az a nap lesz. Az, amikor ő már nem fejezi be a műszakot velünk.

Kettő óra ötvenhármat mutat az óra számlapja, amikor a jobb oldalamra fekszem át. Treboux horkolásának erőteljes hangja betölti a pihenő helyiséget. Féloldalra húzott mosolyba torzul a pofám, valószínűleg ő még akkor is képes volna aludni, ha a feje felett törne ki a következő világháború és még eme undorító hangot is jól esik hallgatni, mert tudatja a legfontosabbat; él. Orrsövényferdüléssel ugyan, de él és ha továbbra is ilyen nyugalmas marad az éjjel, akkor valószínűleg be is fejezi a műszakot és hazamehet az asszonyhoz. Jóravaló felesége van, már huszonöt éve. Vannak azonban olyanok is, akik nem tudják elviselni vagy feldolgozni a tudatot, hogy a házastársuk talán nem ér haza többé. Az enyém sem tudta. Nem volt világot rengető nagy szerelem a minénk, de kényelmes igen. Baráti, kellemes kapcsolat, a maga hibáival és szépségeivel. Nem is vágytam többre, boldog voltam azzal, amink volt. Néhány éve azonban munka közben megsérültem. A robbanás váratlanul ért mindenkit. A szellőztetést a tetőn át megkezdtük, a gázművek leállították a szolgáltatást a környéken, a nem hivatalosan beszerelt és használt kazánnal viszont nem számoltunk. Megégtem ugyan, de nagyobb gondot okozott a zuhanást követő földet érés során elszenvedett belső sérülések száma. A nejemmel az első gyerekünket vártuk, fiú lett volna. Azt mondják napokig lebegtem élet és halál között, elhiszem nekik, noha emlékem egyáltalán nincs az egészről, semmi. G-nek viszont túl sok volt a stressz, az aggódás és mire túljutottam az életveszélyen, ő elvetélt. A házasság nem bomlott fel, de sosem dolgozta fel a traumát, ma pedig már az üres lakásba nem vár haza senki.

Elzsibbadok, ezért megint a hátamra fekszem. A kollégám horkolása nem szűnik, belekeveredik a másodpercmutató folyamatosan kattogó hangjába. Áttúrom a hajam, túl rövidre nyírt meg a borbély legutóbb. Majd visszanő. Kényszeredetten préselem ki a bent rekedt levegőt a tüdőmből. A riasztás éles visítása hasítja ketté a csendbe szakadó éjjeli hangokat. Treboux hirtelen ül fel a fekvőhelyén. Tévedtem, amikor azt hittem, mellette akármi is történhetne, akkor is nyugodtan képes volna tovább aludni. Komótosan, morogva tér észhez. Nekem sem kell sok ahhoz, hogy felüljek. Végre történik valami. A diszpécser elmondása szerint raktárépület gyulladt ki a külvárosban. Órákig elleszünk ott, valószínűleg túlóra is lesz belőle, a műszak végéig nem fogunk visszaérni. A gondolat pedig nem akaratlagosan, de ott kapargatja a koponyám belső falát; égj csak. Az órára nézek. Három óra tizenegy percet mutat.

Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
társoldal || saját
avatar
Civilek
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
16
● ● karakter arca :
charlie hunnam


✥ Szeretettel Raphaël Deschamps tollából
Témanyitás ✥ Re: Jacques de Châtillon •• Vas. Okt. 29, 2017 3:20 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Jacques,

bevallom, mindig is imádtam a tűzoltó témájú filmeket, sorozatokat, s ebből kifolyólag talán az sem meglepő, hogy mindig nagyot dobban a szívem, amikor valahol egy tűzoltó karaktert látok O.O Nem volt ez másként most sem, ráadásul azt kell mondjam, hogy kellemes meglepetésként ért az is, hogy milyen alaposan utánajártál - vagy éppen képben vagy - ezzel az egész témával, a kifejezésekkel.
Tetszett az a belső vívódás, amit megjelenítettél a történeted során. Az, hogy a szüleid mennyire aggódnak érted, vagy éppen az, hogy milyen felemás érzéseid vannak a munkáddal kapcsolatban. Tiszteletre méltó hozzáállás az, hogy ti, tűzoltók oda szaladtok be segíteni, ahonnan mindenki más menekül, s ha úgy nézed, igen... igazából akkor van munkától, ha valaki mással rossz történik, mert az unalmas azt jelenti esetetekben, hogy semmi baj. De igazából ez is csak nézőpont kérdése, hisz ha úgy nézzük, ti csak segítetek, nem igaz? A baj pedig attól függetlenül következik be, hogy bárki bármit is kívánna ezzel kapcsolatban.
További pozitívum volt a szememben az is, hogy a sok fiatal karakter közé ismét egy "idősebb" érkezik... igaz, harminc fölött sem számít éppenséggel annak az ember, de azért ha megnézzük, mennyivel több a 15-30 közötti karakter... üdv a klubban! Válófélben lévő karakterként pedig azt is érdekes volt látni, hogy másnak is megfordult a fejében ez a hasonló koncepció... s még ha mindkettőnknél is a munka az oka, azért örülök, hogy teljesen más végéről ragadtad meg a dolgot, sőt! Abszolút passzolt és helyén volt a munkádból kifolyólag Smile Nem lehet egyszerű együtt élni a ténnyel, hogy a párod talán soha nem tér haza a munkából, mert nap mint nap életveszélyes szituációkba keveredik... hát még az, amikor ennyivel mélyebb nyomot is hagy az életetekben!

Részemről abszolút meggyőztél a történeteddel, így nem is kérdéses, hogy a karakterlapod elfogadva! Amennyiben még nem tetted volna, úgy megkérlek, hogy foglalj avatart, majd irány játékostársakat keresni meg kapcsolatokat építeni!


avatar
tudomány emberei
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
398
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt

Jacques de Châtillon
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Karakterlapok-