Jay lakása
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Yesterday at 11:13 pm ✥
✥ Yesterday at 11:04 pm ✥
✥ Yesterday at 10:30 pm ✥
✥ Yesterday at 10:17 pm ✥
✥ Yesterday at 9:50 pm ✥
✥ Yesterday at 9:28 pm ✥
✥ Yesterday at 9:03 pm ✥
✥ Yesterday at 8:52 pm ✥
✥ Yesterday at 8:10 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Jay lakása •• Hétf. Okt. 30, 2017 3:45 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1221
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Jay Bouchard tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Hétf. Okt. 30, 2017 5:03 pm


A halvány színű, éppen csak egy kis színt kölcsönző rúzs, utolsó simításként kerül fel ajkaim ívelt párnáira. A hajam leengedve hagyom, a kiválasztott blúz átsejlő, puhán könnyed anyaga egyszerű eleganciával követi a vonalaimat, végül pedig eltűnik a gondosan kiválasztott, szűk szabású szoknya magas dereka alatt. A színe messze áll a hivalkodótól, a hossza térd alatt ér véget, hátul pedig a lépés felvágás biztosít teret a mozgáshoz. Ha nem is várja el, szeretem megadni a módját a megjelenésnek és az alkalomnak is egyaránt. Leheletnyi parfüm kerül a fülcimpáim mögé, a dekoltázsomba és a csuklóimra, a cipők pedig ugyanolyan kellékei a megjelenésnek, mint bármelyik másik kiegészítő és bár nem bokatörő magasságokba emel, ahhoz kellően az, hogy megtegye egyetlen célját; nyújtsa a lábakat és csinosabb tartást adjon. A karórámra pillantok, hamarosan itt kell lennie most már. A tükörképem még egy mustra erejéig vonja el a figyelmem, aztán hátat fordítok saját másom látványának, hogy egy nem létező ráncot igazgassak el az ágytakaró kínosan feszes anyagán.
A lépcsőn lefelé haladva leszek figyelmes az érkezés, semmivel össze nem téveszthető hangjaira. A biztonsági kódot a bejutáshoz tudja, az ajtó pedig nincs bezárva, amikor jön, akkor sosincs (ettől függetlenül, ha igényli az ajtónyitást, kitárom előtte).
- Szia! – Egyre inkább szélesedő mosoly íve húzódik az ajkaimra, de figyelembe véve a nála lévő pakkot, amelyet feltételezem talán előbb letenne(?), nem lépek oda hozzá, hanem az kilincsgomb után nyúlok és becsukom az ajtót mögötte. Végig úgy fordulva, hogy mire kattan a zárnyelv, addigra a hátam érinti a fa csupasz felületét. Könnyed léptekkel jövök el onnan a belépőt követve és a konyhában végül beérve.
- Mit is említettél, mit főzöl? – A konyhapultot megkerülve lépek mellé, előbb a hozott holmin végigfuttatva kékjeimet, amelyek végül rajta állapodnak meg. A tekintete után kutatok és, ha viszonozza a szemkontaktust, akkor még egy kicsit rövidítem a kettőnk között lévő távolságot, belépve ezzel a személyes terébe és figyelmének utolsó morzsáit is magamnak vágyom bitorolni. - ..szia.. – Ez alkalommal halkan köszöntöm, szándékosan megint, mert ami az előbb elmaradt, azt most kívánom pótolni, ajkaira forrasztva üdvözlésem puha pecsétjét a sajátjaimmal. - Jó újra látni. – Búgom még oda csendesen az őszinte vallomást, aztán ellépek tőle, bár messzire nagyon nem igyekszem. - Kérsz egy pohár bort? – Ha igen, akkor öblös poharakat és természetesen a palackot is előveszem és töltök, majd az egyiket átnyújtom felé.
- Miben segíthetek közben? – Intek a konyhámba beköltözött nyers hozzávalók felé. Ha profi nem is vagyok, azért még a keze alá dolgozhatok. Feltéve, ha hagyja.
à; Andreas


La vie est simple mais c'est le monde qui la complique.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
42
● ● Posztok száma :
melissa benoist
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Kedd Okt. 31, 2017 2:19 am

☽Jaynek☾

Már rég éji árnyak kavarognak az utcákon, mire leparkolok az egyik újabb építésű bérház előtt, s bár romantikus elképzelés volna, a csillagok és a Hold ragyogását a Szajna távoli alakja felett elrejtik az utcai LED-izzós lámpák fényei. Hűvös őszi szellő borzolja fel a hajamat és férkőzik be szinte rögtön a kabátom alá, ahogy kiszállok a vezetőülésről, és a telefonommal s tárcámmal való némi matatás után az anyósülésen békésen fekvő bevásárlószatyor után nyúlok.
A csipkedő hideg sürgetésével nyomomban szelem át az utcát, abban a biztos tudatban, hogy a parkolójegyemet már korábban megváltottam. Elvégre, még két hete beszéltük meg, hogy ma én jövök; pont úgy előre megtervezve, problémamentesen, mint évek óta mindig.
Az egyik nővérem egyszer váratlanul keresett fel FaceTime-on, épp a Mi esténken, és bár azóta sem bocsátkoztam hosszabb magyarázatba a kilétét illetően, egyáltalán nem hazudtam, mikor Jayt a barátomként mutattam be Helle szúrós, „öt gyereket szültem, felsőbbrendű vagyok nálad” tekintetének kereszttüzében. A barátom is; elsősorban, bár a barát olyan általános jelző a rendhagyó kapcsolatunkra, hogy találóbbnak tűnne a bizalmas kifejezés.
A mobilom megrezzen a zsebemben, mire anélkül, hogy hosszabb pillantást vetnék rá, ki is az, kinyomom, és rögtön le is némítom a készüléket. Két hetente egy éjszakát mindenki tud várni. Ujjaim könnyedén pötyögik be a számsort a fali készülékbe, amely berregve nyit utat előttem, aztán már a liftnél is vagyok; a megfelelő emelet gombját csak a könyökömmel tudom megnyomni, a nagy zöld-találmány alja ugyanis veszedelmes élességgel domborodik ki, kénytelen vagyok két kézzel fogni az alját.
Csak egy futó pillantást vetek a tükörképemre a lift falára erősített tükörben; inkább megszokás, mintsem komoly szándék vezérli a tekintetem. Egy zuhanyra volt csupán időm, mielőtt eljöttem volna, ám valószínűleg az általam ismeretlen, női praktikák is megküzdöttek volna a szemem alatti karikákkal. Vagy csak a lift halott fényei vetettek különös árnyalatot az arcomra? Nem mintha bármit is kezdeni tudnék a fáradtsággal, mégis ismerem annyira, hogy tudjam, egy maratoni táv lefutása után is képes volna kosztümöt és magassarkút húzni, ha az alkalom úgy kívánja, fájdalom ide vagy oda. Egy szociális konvenciókra minimálisan is érzékeny ember pedig ösztönösen igyekszik legalább egyenértékűt nyújtani a partnerével; ezért is húztam újra inget és öltönynadrágot, a választást pedig akkor sem bánom meg, mikor belépve az ajtón szembesülök Jayjel.
A kocsikulcsomat jobb híján a fogaim közt fogom, így üdvözlésem nem tudom szavakba önteni, csupán a szemöldököm mozgása és mosolyom szélesedése ad következtetési alapot.  Már ismerem a járást, így míg Ő becsukja utánam az ajtót, én már a konyha felé veszem az irányt, a sötét konyhapultra helyezve a csomagot. Hezitálás nélkül kerülnek elő egyenként az alapanyagok, szeletes sertéscomb, vöröshagyma, burgonya, édesgyökér és paprika, és egy adagnyi fűszer. – Flæskesteg – felelem vidoran, anyanyelvem szava könnyedén gördül le a nyelvemről, és majdnem olyan jó érzés kimondani, mint franciáról angolra váltani, amint belépek a lakás küszöbén. Ráemelem a tekintetem, várva, vajon lesz-e egyáltalán sejtése arról, mit jelenthet a szó, elvégre, sokszor beszéltem már előtte vagy neki dánul. Azon sem sértődöm azonban meg, ha nincs; legalább olyan lelkesen főzök, amilyen lelkesen Jay eszik. – Egyfajta… Sült sertéscomb, de még rajta van a szalonna és a bőr a húson, be kell vágni az irha aljáig, először zöldséges-fűszeres-olajos tepsiben átsütni, majd a bőrét megpirítani. Főtt krumpli és cékla jár hozzá, ha megfelel, tejfölös-újhagymás krémmel. – A legtöbb nő fejében ilyenkor megindul a beépített kalóriaszámláló, majd kijelenti, hogy ez csupa felesleges szénhidrát, és amúgy is csupa zsír, készítsek inkább csirkemellet. Eszembe sem jut, hogy ő hasonlón gondolkozhat, elvégre, eddig egyetlen kulináris fogást sem utasított el, aminek tanúja voltam. Nem tart sokáig mindent kipakolni a pultra, mégis kötelességemnek érzem végezni vele, mielőtt a pillantásunk, majd az ajkaink is találkoznának. Az orromat elönti az illata, és ha csak néhány másodperc erejéig is, de érzem, hogy a vállamból elillan a stressz, és kiverem a fejemből Pascal levelének fejet fájdító következményeit is. Elhúzódik, csak egy kicsit, a szám még egy pillanatig az övé felett lebeg egy pillanatig, aztán feljebb vándorol, az orrom végigsimítja az arcélét, és szúrós csókot nyomok a halántékára. Olyan egyszerű mozdulatok, ösztönösek, könnyedek, mégsem feltétlenül azt rejtik, amit egy kívülálló gondolhatna. –Szia. Téged is. – Kaján görbület rejtezik az ajkaim szegletében, szabad kezem, mellyel épp nem a pulton támaszkodom, puhán simít végig a hátán, a blúz anyagán keresztül követve gerincének vonalát. – Az most jól esne, köszönöm. Nem találkoztál marhafaggyúval, még a múltkorról?
Az ingujjaimat feltűröm, a kabátom gyorsan kikerül a fogasra, és már bontom is ki a húst a hentesnél kapott zacskóból, hogy vágódeszkára rakhassam, a minél előbbi vacsora reményével kecsegtetve magam és Jayt is. A szelet kicsit talán sok két főre, de nincsenek afelől aggályaim, hogy romlandóba menne. Óvatosan veszem át a borospoharat, bár még nem vagyok túl maszatos; koccintásra emelem, még mielőtt túlzottan belemerülhetnék az ízének élvezetébe. – A votre santé, Doudou – csempészem vissza a minket körülölelő város nyelvét a beszélgetésbe, de épp csak a mondat erejéig, majd gyorsan vissza is váltok angolra. –Azt meg kell hagyni, hogy nem rossz így kezdeni egy estét.
Csak egy kortyot iszom, igaz, annak elég nagyot, mielőtt biztonságos távolra letenném. Az alkohol már rég nem megoldás a problémáimra; szerencsére. Nem sokáig tarthatnám meg a praxisomat. – Előkészíthetnéd a zöldségeket, ha gondolod; a krumplit fel kéne tenni főni, a többit pedig felszeletelni. Az eper és a rebarbara marad, azokat holnap reggelire hoztam. Remélem, van zabkásád, különben valamelyikünk még reggeli előtt megy boltba. – Előkerül a legélesebb kés a fiókból; valamiért mindig megmosolyogtat, ha olyan tárgyakat látok valaki házában, amit tudom, hogy nem használ, mégis kötelességének érzi beszerezni. Vagy az is meglehet, hogy a lakáshoz járt. Mintha az újépítésű, drága loftlakásokban élők arról lennének híresek, hogy házikoszton élnek. – Az Operaház Fantomjára gondoltam – mondom aztán, ahogy elkezdem bevagdosni a húst. – A ma esti filmhez. Az angol verziót még sosem láttam, csak a dánt, még vagy húsz éve. Vagy ha ez nem tetszik, az Annabell: Kezdetekre is kíváncsi vagyok. Bár az Annabellel ellentétben, a Le Fantôme de l'Opéra hamarosan megint műsorra kerül a Mogadorban. Ha van kedved, elmehetnénk rá.
no expectations, no disappointment
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Jay Bouchard tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Szer. Nov. 01, 2017 10:30 pm


A lélektükrök alatti sötét karikák, fásult fáradtságot kölcsönöznek a vonásainak és bár eszemben sincs direktben rákérdezni vagy egyáltalán szóvá tenni most még, azért feltűnnek. Markáns vonásain persze mit sem változtat a kialvatlanság leglátványosabb jellegzetessége, most is pontosan ugyanolyan fess, megjelenésében kifogástalan és jó képű, mint amilyennek megismertem. A gondterheltség pedig noha nem megszokott társkísérő, olykor mindannyiunkon ott hagyja kéretlen árnyékmását. A fogai közé harapott kulcsért nyúlok, óvatos mozdulattal, nehogy véletlenül orrba találjam és, ha elengedi, akkor átveszem, legalább ezzel segítve a beljebb érkezését még az ajtó becsukása előtt.
- Az-az. – Bólogatok párat, enyhén összébb szaladó szemöldökpárossal a kékjeim felett. Tudom, hogy legutóbb is mondta, akkor sem sikerült megjegyezzem, pedig nincs annyira rossz nyelvérzékem, ráadásként nem is most először hallom az anyanyelvén  megszólalni. Közbeszúrnám a lehető legnagyobb természetességbe bugyolált kérdés gyanánt; hogy vajon mit is takar a szó vagy pontosabban miféle étel bújik meg a kellemesen csengő szó mögött, de elébe megy nemcsak a fel-nem-tett kérdésnek, hanem az ahhoz szükséges levegővételnek is. Amíg előttem is feltárul a titok nyitja, a kulcsait, amennyiben a kezemben vannak, a pultra teszem le, itt szem előtt van és nem lesz elfelejtve, amikor majd távozik. - Ah, de még mennyire, hogy megfelel. Mivel érdemeltem ki az elkényeztetést? – Helyeslő főbólintások apró sorának prezentálását láthatja még a kérdés előtt és azt kár volna tagadnom előtte, hogy mennyire imádok enni, hiszen úgyis tudja mi a helyzet ilyen téren nálam. A gesztus, hogy főz, kedves és igen nagyra értékelem. Az eszembe sem jut, hogy az ételben rejlő kalóriamennyiség és ki tudja még mi miatt fájjon fejem és akár egy pillanatra is átsuhanjon koponyám zárt rejtekei között, hogy megvonjam magamtól. Legfőképpen azért, mert nem aggódom az alakom vagy az egészségem miatt, mozgok és dolgozok annyit a testemen, hogy meg merjek engedni magamnak mindent, amit megkívánok, noha elsősorban egyáltalán nem a külsőm miatt része az életemnek a szó szerinti napi edzés.
A közelsége, az ismerős érintés, a puha ajkak találkozása és még a szúrós borosta karmolása is jól esik. Van valami egészen megnyugtató a rendszerességbe öntött találkozások meghittségében és a tudatban, hogy kötöttségek nélkül meríthetjük ki az illékony illúziót nem ismerő kötelék kellemes részét. Kígyózva bizsereg végig a gerinctüskékre feszülő bőröm az átsejlő blúzanyag rejteke alatt az érintése nyomán. Csupán egyetlen másodperc erejéig harapom be az alsó ajkam, megengedve magamnak azt a szívdobbanásnyi időt amíg a pillanat felhőtlen örömében úszok.
A válaszának megfelelően a borért nyúlok, illetve az öblös, talpas poharakért, amelyek kellő mértékkel ejtik rabul a vörös nedű aromáit és koncentrálják össze a nagyobb ízélmény kedvéért. - Nem rémlik, hogy rám köszönt volna. – A már időközben kitöltött alkoholos, nemes nedűvel lépek vissza hozzá. - Kellett volna? Igazság szerint kedden Myra kitakarította az egész lakást, a hűtőt is kezelésbe vette, lehetséges, hogy megszabadult tőle. – Hetente jár hozzám a középkorú, kedves hölgy, aki rendben tartja a lakásomat, amire nekem nincs időm sajnos. Ha ő nem volna, elképzelhető, hogy már régen felfaltak volna az időközben pororoszlánná fejlődött egyedek és a túl nagy kockázat okán, inkább úgy döntöttem annak idején, hogy ennek elébe megyek és felvettem egy házvezetőnőt.
- À la vôtre. – Gondolkodás nélkül váltok nyelvet hozzá hasonlóan. A poharak csilingelő hangja után iszok bele a borba, de csupán egyetlen kortyot, aztán leteszem a pultra. - Örülök, hogy a kedvedre van. – Őt megkerülve lépek át egy másik fiókhoz és közben tudattalanul érintem meg a vállát, a tenyerem pedig apró simításban szalad le a lapocka íve alá, ahogy kihúzom a másik vágódeszkát rejtő rekeszt. - Csinálom. – Újabb fiókot nyitok ki, a kezem elemelem róla, hogy abban fogjak rá a már előemelt eszközre, amit hamarosan egy kés is követni fog. A megszerzettekkel pedig kényelmes távolságban tőle, hogy közben ne zavarjuk egymás mozdulatait, a pultot megkerülve, hogy szemben lehessünk egymással, állok meg. Egy lábas és a szűrő még kelleni fog, utóbbi a burgonya megmosásában lesz segítségemre, előbbiben pedig megfőni fog a vacsora főszereplőjeként elkészített hús kísérője. Ezeket azonban a sarokban elhelyezett szekrényben tartom. - ..és mit szólsz ahhoz, ha a reggelit én vállalom, zabkása helyett pedig palacsinta lenne? Az eper és a rebarbara is megy hozzá úgy, ahogyan a juharszirup és a tejszínhab is. – Játékos mosollyal az ajkaimon kerítem még elő a szükséges holmikat, hogy végül a krumpli az előkészítést követően végre a tűzhelyen végezhesse. Természetesen amerikai palacsintára gondoltam, amikor felhoztam, a francia crêpes nem igazán nyerte el a tetszésemet a maga vékonyka jellegével.
Visszatérve a pulthoz, folytatom a megkezdett munkát a következő fázissal. Olykor ráemelem kékjeimet a figyelmem jeléül. - Rendben, legyen a Fantom, ha ehhez van kedved. – Nincs ellenvetésem a filmjavaslattal kapcsolatban. Idejét sem tudom már, hogy mikor láttam utoljára, nem gyakran szoktam leülni bármit is megnézni mostanában. - Csak szólj, hogy mikor szeretnél menni és megbeszéljük. – Nem idegenkedek attól, hogy a találkozásaink alkalmával közösen is kitegyük a lábunkat a négy fal közül. Nem ez lenne az első eset, a felvázolt program lehetősége pedig igen kecsegtető, kedvem mindenképpen lenne hozzá.
- Mondd csak.. – Óvatosan, leginkább tiszteletből fakadóan és érdeklődő törődéssel kezdem a felvezetését annak, amire egészen eddig nem kérdeztem még rá. Akarom a figyelmét, ezért csak akkor folytatom, amikor elkapom a pillantását az ügyködő kezei felett. - ..akarsz beszélni arról, hogy miért nem alszol? – A szem alatt sötétlő karikák a kialvatlanság jelei, messzemenő következtetéseket, azonban nem szeretnék levonni abból, amit látok. Ezzel együtt azonban, ha úgy dönt, inkább nem osztja meg, azt is megértem és tiszteletben tartom majd, ahogy mindig mindent eddig is, ami kimondva vagy kimondatlanul került közöttünk terítékre.
à; Andreas


La vie est simple mais c'est le monde qui la complique.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
42
● ● Posztok száma :
melissa benoist
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Csüt. Nov. 02, 2017 12:29 am

☽Jaynek☾

Kérdésére több potenciális válasz is az elmém elejébe furakszik, közel a nyelvemhez, ám végül egyiket sem mondom ki, kiváltképp nem azt, hogy mert jó kislány voltál. Soha sem gondolnám komolyan a mondatot, tréfának szántam, elvégre, legyen bár Jay bármilyen tiszteletet parancsoló is határozott megjelenésével, egy igazi üzletasszony képét keltve, a köztünk lévő tizenkét év nem tagadható. Minek is tagadnánk? A gondok elleni legjobb önvédelem pedig az önkritizáló humor; ezért említettem neki néha, hogy lassan nem tudom, az ágy váza ropog-e, vagy az én ízületeim, vagy kértem arra, hogy elmagyarázza, az e-Bay az olyan dolog-e, mint a Google. Az öreg Bouchard mondjuk talán nem reagált volna ilyen szívélyes nevetéssel, ha megtudja, miféle találkáink vannak két hetente a lányával, de a gyermekorientált társadalmunkban véleményem szerint egyébként is túl sokáig érzik úgy a szülők, hogy a gyerekük még mindig kicsi. Negyvenkét éves fejjel az anyám még mindig rám telefonál, hogy elég C-vitamint szedek-e.
Mindegy, akkor majd olajat használok a mártáshoz. Csak úgy emlékeztem, maradt egy kevés… – magyarázom, majd mesterkélten állok meg a pakolászás és igazgatás közben, szemöldökeim között apró ránc jelenik meg. – Bár arra is emlékszem, hogy itt hagytam egy alsónadrágot, úgyhogy vagy szenilis vagyok, vagy Myra rám indult. Sajnos Madame Botique-kal kell megverekednie az elsőszámú rajongóm posztjáért – sóhajtok fel színpadiasan, az ingujjammal babrálva. Kék íriszeim kutakodva vetülnek Jay arcára, várva, hogy fogadja tréfára tett próbálkozásom. Volt szerencséje találkozni a dohányfüstös, parfümbűzös önjelölt házinénivel, a kelleténél többször is, mikor nálam járt. A vénlány egy alkalmat sem mulasztott volna el, mikor megjegyzést tehet rám, a hatalmas dögömre, amit kutyának nevezek, de legfőképp a nőügyeimre. Olyan mélyen jár az információk hálójában, hogy nem tudok mást feltételezni, mint a féltékenységet, valószínűleg a fiatalságát gyászolja, s gyűlöl mindenkit, aki azt az életet éli, amit ő koránál fogva már képtelen. Passzív-agresszivitása exponenciálisan nőtt minden alkalommal, ha látott valakit, s mivel Jay a legrégebbi ismerőseim egyike, aki még a lakásomban is rendszeresen jár, csoda, hogy még nem deklarálta Elsőszámú Ellenséggé.
Úgy érzed, meg tudsz birkózni a feladattal? – kérdezem felvont szemöldökkel, de nem rutintalan főzési képességeit vonom kétségbe, inkább csak a fáradt gőzt igyekszem ártatlan csipkelődéssel levezetni. Nevetve teszem még hozzá: – Rendben van. De akkor ágyban kell maradnod legalább… hatig.  Sőt. Fél hétig! – Bár úgy vetem fel az időpontokat, mintha a világ leghorribilisebb dolgai lennének, talán jobban hangzanának valaki olyan szájából, aki nem szintén ötkor szokott elindulni futni a lakásához közeli parkba. A koránkelés egyike azon apró dolgoknak, amiket az ember nem gondolná, hogy kedvelni tudna valakiben, míg nem fetreng órákat ébredés után az ágyban valaki mellett, aki dél előtt nem is hajlandó megmozdulni, és csókok armadájával is csak tízkor lehet előkönyörögni. Sophie gyűlölte, ha korán keltettem, míg aludt, általában elmentem edzeni, bevásárolni, és még reggelit is készítettem, de így olyan érzést keltett, mintha a fél napomat nélküle töltöttem volna, a maradékban pedig a munka, egyetem vagy egyéb teendők akadályoztak.
Kedvem ehhez a húshoz van. Meg persze hozzád; nem feltétlenül ebben a sorrendben – villantok felé gödröcskés mosolyt, ahogy a combbal végezvén az olajos tepsibe rakom, majd elorozván Jay elől bármiféle zöldséget, amivel épp nem ügyködik, gyakorlott, gyors mozdulatokkal, igazándiból oda sem figyelve kezdem szeletelni. – De a Forgeard 2008-as kutatása alapján, a zene progresszív hatással van a verbális kifejezőkészségre és vizuális érzékelésre, ráadásul a stressz-szintet és a szívkoszorúér-elzáródást is csökkenti. Míg a színház ezen túl gazdag érzelemkifejezésével és korlátlan tér és időhasználatával felnőttes eleganciába öltözteti a művészetet. – A magyarázat közben több édesgyökér is karikákra vágva tűnt el kezem alól, és repült a tepsibe. Ha Jay kérdő tekintetével vagy csönddel találkoznék a kéretlen magyarázatot követően, még hozzáteszem: – Az egyik alapítvány felkért, hogy írjak tanulmányt a művészetek hatásáról a fejlődő szervezetekre, hogy állami támogatással indíthassanak egy művészeti programot sérült gyermekek számára. Igyekszem meggyőző lenni.
Nem számítok arra, hogy rákérdez a fáradtságomra, valahol pedig mégsem lepődöm meg a kérdésén. Elvégre, talán nem a lift lámpái hazudtak.  Mély sóhajjal és rezzenéstelen arccal  állítom meg a kést, félig még az édesgyökérben. – Nos, rendben, bevallom. Titkos másik életet élek. Drogfüggő vagyok. Hogy finanszírozni tudjam, esténként egy The Bone Yard nevű sztriptízklubban lépek fel az Oberkampfon, és ha elég sok pénzt dugnak a flitteres alsómba, felár fejében egyéni produkciókat is vállalok. – Tekintetem a plafonról rá vándorol, majd előtör belőlem a nevetés, legyen Jay reakciója bármi; nem a legszínvonalasabb viccem, de állapotomhoz képest elégedett vagyok vele, akkor pedig főleg, ha esetleg Őt is sikerül megnevettetnem, legalább egy kicsit. A fülemnek mindig is édesnek tűnt a nevetése, mint a méz, valószínűleg főleg azért, mert ritkán hallottam. Nem, Jay Bouchard ahhoz túl neves és komoly üzletasszony volt, hogy össze-vissza nevetgéljen, mint holmi fruska; és nem utolsó sorban túl sok nyomás nehezedett a vállára a mindennapokban, hogy gátlástalanul átadhassa magát az örömöknek, amikor csak akarta. Még ha a legnagyobb súlyt a saját elvárásai és kiválóan titkolt bizonytalansága helyezte is rá, amolyan felebaráti célomnak tekintettem, kötelességemnek, hogy azokon a napokon, amiket velem tölt, ne kelljen a gondokra gondolnia. Az enyéimre sem. Bár a kapcsolatunkban azt a különleges pluszt kétségtelenül a szex jelentette, mintsem az, hogy néha beszélgetünk is, és olyan titkaim őrzője is, melyeket senki más nem tud, most mégsem éreztem úgy, hogy beszélnem kellene Pascal leveléről. Még nem.
Joanne-ról van szó… De még nem sikerült beszélnem vele. Nem tudom, addig jelent-e bármit is, ami most gondnak tűnik. Ráadásul egy előadásra is készülnöm kell az egyetemre, aminek nem tudom, milyen fogadtatása lesz; kényes téma. Tudod, a terrortámadásokkal kapcsolatos… – megrázom a fejemet. Nincs olyan ember talán a kontinensen se, aki ne lenne tisztában azzal, miért olyan téma ez, amit nagyon, nagyon nagy óvatossággal kell megközelíteni a mai, polkorrektséggel átitatott világban. Az emberek sértődékenyek, a karrierek meg néha egyetlen rossz szón múlnak. Persze, nem kellett volna elvállalnom, de mindig is szerettem a kihívásokat. Az utolsó adag répát is beszórom a tepsibe, ami még előttem volt, aztán gyorsan megmosom a kezemet a csapnál. Végül visszalépek, ezúttal közelebb hozzá, félig mögé, hogy a ruhákon át is érezzem a teste melegét. Átnyúlok a keze mellett, hogy elvegyem a csomagnyi fűszert, szabad kezem pedig a derekára helyezem, csak egy kicsit. – Jobb, ha ma nincs helye a gondoknak, rendben? A mai este a… nyugalomé. Meg az Operaházé. – Ajkaim a nyakára vándorolnak, csupán néhány finom csók erejéig, a nyelvem hegyén érzem a bőre ízét, aztán tényleg elveszem a fűszert, és lassan visszalépek a saját felületem mellé. Korábbi mély és komoly hangom eltűnik, könnyedén teszem még hozzá: – Persze, ha te szeretnél arról beszélni, téged mi vagy ki tart fenn éjszaka, szívesen meghallgatlak. Ingyen és bérmentve. A mi órabérünk mellett ez nagylelkű ajánlat, nem gondolod?
no expectations, no disappointment
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Jay Bouchard tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Vas. Nov. 05, 2017 8:19 pm


Lassan húzom valamivel feljebb mindkét vállamat. Lehetséges, hogy maradt (volna) az említett hozzávalóból, hacsak a túlbuzgó, nagyon kedves és alapos bejárónőm nem vonul végig az egész lakáson, beleértve a hűtő tartalmát. Hogy valóban benne volt-e marhafaggyú vagy sem, ezt nem tudnám megmondani, annyit nem járok a saját konyhámban és őszintén szólva nem emlékszem a legutóbbi itt főzés alkalmával mi maradt meg vagy mi nem az alapanyagok közül. Annyi bizonyos, hogy nem én dobtam ki vagy használtam el, a többit pedig már jótékony homály leple takargatja, így pedig marad a vészmegoldás. Visszaereszkednek a vállaim alaphelyzetbe, az alsónemű említésére pedig az orrom alatt kezdek el vidáman bazsalyogni. - Nem tudom miért csodálkozol rajtuk, én megértem mindkettőjüket. – A jelenleginél aligha volnék képes szemtelenebb vagy pimaszabb mosolyt prezentálni. Az említett házinénit már ismerem, nem túl jól, de annyira éppen eléggé, hogy ne érezzek túl nagy vágyat arra, az ismeretség elmélyüljön jobban a jelenleginél. Az viszont egészen bizonyos, hogy élő példája vagyok annak, aki érti és tudja, hogy mit mozgat meg egy nőben a jelenlévő, így viccen kívül vagy azon belül is tökéletesen rálátok a kérdéskörre.
- Most tényleg egy amerikait kérdeztél meg arról, hogy tud-e palacsintát készíteni? Nemzeti eledel nálunk, ötéves korom óta megcsinálom és büszkén kijelenthetem, ma már jobban megy, mint akkor. – Őszintén és jókedvűen nevetek fel. Tudom, hogy nem a képességeimet vonta kétségbe, inkább csak csipkelődött, én viszont kihasználtam az alkalmat arra, hogy eláruljam az egyik lehető legtitokmentesebb titkomat; miszerint palacsinta királylány is lehetnék, így szó szerint. Mit királylány, inkább királynő.. - Hétig is ágyban maradok veled, ha akarod. – Harapom be az alsó ajkam, hogy a komolytalan húzásra feleljek és gyakorlatilag nem is annyira viccelődök a dologgal, addig belefér a lustálkodás még nálam is. Utána már kicsit bajos lesz, mert nem nagyon tudok megmaradni az ágyban hosszasabban. Nem vagyok hozzászokva a későn keléshez. Szerencsére úgy tapasztaltam, hogy ő sem a sokáig lustálkodós fajta.
- Oh, felkeltetted az érdeklődésem, figyelek. – Játékosan jegyzem meg, de valójában a hangsúly ellenére fele annyira sem gondolom komolyan a dolgot. Látom, hogy a vacsora előkészítése foglalja le és igazság szerint nem is rohanunk sehová, ráadásul nem a féktelen vagy a türelmetlen vágy az, ami összeköt bennünket, noha nem is az a fajta érzelem, aminek még csak az illúzióját sem ápolgatjuk.
- Nos.. ha már ennyi az előnye, akkor.. – A pult tetején pihenő konyharuhába törlöm a kezeimet és elindítok némi zenét. Halkan, lágyan szól csak a háttérben, klasszikus válogatás. Visszatérek a zöldségekhez és a figyelmemet ráfordítom a továbbiakban, nem félbeszakítva újra. - Jó úton jársz. Hogy haladsz vele, mikorra  kell elkészülnie a tanulmánynak? – Nem sokat értek ahhoz, amit megpedzegetett, de szívesen meghallgatom, feltételezem azért is hozta szóba a témát. Ezt elengedve azonban nem tudok elmenni a tény mellett, hogy valószínűleg nem alszik éjszaka. Fogalmam sincs mióta vagy egyáltalán mi nyomja a vállát, arról sem, hogy akar-e beszélni róla vagy sem, de néma gyereknek ugye anyja se.. teszek egy próbát a rákérdezéssel és meglátjuk mi lesz.
Az összehordott komolytalan magyarázatra csak megrázom az fejem és kisebb sóhajt követően kedélyes mosoly szeli halvány ívét az ajkaimra. - ..és eddig nem szóltál, hogy nézzelek meg? Mondd csak, mennyit kell perkálni az egyéni produkcióért? – Blazírt komolysággal kérdezek rá az árra, mint akit valóban érdekel, mégis mennyit kóstál a show, de azért a huncutság kétségtelenül ott kacérkodik a kékjeim tükrében és ahhoz, hogy ezt felfedezze még csak nem is igazán kell(ene) jól ismernie hozzá. Ha feldobja a labdát, számítson a lecsapására, kár lett volna kihagyni.  
A nevetését kedélyesen figyelem a befejezett szeletelni valók felett, végül pedig visszafogottabb formában, de csatlakozom hozzá. Amint azonban szóba hozza Joannet, úgy komolyodnak meg a vonásaim. A kettejük dolgát, annak ellenére, hogy sok mindent tudok róluk az elmondások alapján, valójában sosem értettem meg igazán.
- Kényes, de sajnos annál aktuálisabb. – Előbb az elhangzottak második felére reagálok, de mire az elejével kapcsolatban is bármit hozzáfűzhettem volna, eltereli a témát, én pedig könnyedén engedem, hadd menjen, ha nem akarja megvitatni. Egyetlen határozott bólintással adom beleegyezésem a gondmentes este nyugalmába. Oldalra billentem a fejem, hogy jobban a nyakamhoz érhessen. Szemben helyezkedem vele és míg a fűszerrel bolondítja meg a nyers hozzávalókat jobbommal a bal felkaromra simítok. - Én megvagyok. Sok a munka, de elbírok vele. Új személyi edzőm van, Harvey lemondta az idei karácsonyt is és ezzel nagyjából mindent elmondtam. – A bátyám idén is meggondolta magát, amin már egyáltalán nem csodálkozom. A papával nem jönnek ki jól és rendre csinálja ezt az utolsó pillanatban, most ráadásul én utaztam volna hozzájuk és nem fordítva. Csak a szám sarka rándul egyet, mielőtt a kezemet az arcomhoz emelném, hogy egy nem létező tincset seperjek el onnan, aztán a borospoharam után nyúlok és újabb kortyot kóstolok belőle. A barátaim élete zajlik, egyikük-másikuké drámával és tragédiával tűzdelve, ahhoz képest az enyém nyugodt és egyszerű, nincs okom a panaszra, nem igaz?!
- Kikeresem a filmet közben. – A pohárral a kezemben hagyom ott a konyhát és fel sem tűnik, hogy pótcselekvésként sétálok ki a beszélgetésből. Nem szeretek magamról mesélni és akkor is nehezen megy, ha korábban már megtettem neki, nem is egyszer. A televízió előtt ülök le és bekapcsolom a készüléket. A műsortárból nem tart sokáig kikeresni a régi alkotást, csupán az elindításra vár, amit akkor fogok megtenni, amikor a lakásban tartózkodó másik fél is csatlakozik. A zenét is ráérek kikapcsolni még, hadd fejezze be az utolsó simításokat a sütőbe szánt ételen.
à; Andreas


La vie est simple mais c'est le monde qui la complique.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
42
● ● Posztok száma :
melissa benoist
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Hétf. Nov. 06, 2017 5:47 pm

☽Jaynek☾

Egy másik világban, ahol a dolgok más mederben folytak, talán egyike lehetett volna azoknak, akikkel viszonylagos békében tudnánk élni együtt. Sok dolog volt, amit kedveltem vagy csodáltam benne, sok, amit nem értettem, és ha több időt töltenénk együtt, valószínűleg számtalan olyat is felfedeztem volna, amivel az őrületbe tudna kergetni. Nem kételkedem benne, hogy fordítva is így lenne. Abban a világban azonban, amiben élünk, hálásabb volta a barátságáért és nem is vágytam többre. Kétségtelenül ritka volt olyat találni, mint Jay, aki ezt nem csak elfogadta, de ténylegesen ugyanazt is várta, mert a legtöbb ember szava olyan, mint a szélbe dobott homok. Ebben a világban minden sokkal, sokkal egyszerűbb volt kötöttségek, a mindennapok poros monotonitása és a monogám kapcsolatokra jellemző, az idő múlásával egyre csak gyarapodó tojáshéj-halmok nélkül.
Ezt az egyensúlyt általában túlzott negativitással sem szerettem megtörni. – Nos… Már van egy bevezetőm, és a szóközeim is egészen jól állnak – vonom meg a vállam, a vallomásom nem sok jót sejtető mivoltát lágyító mosollyal. Ha az intézet kérdezi, a válasz valami hasonló terelés szokott lenni, és  a megnyugtatás, hogy minden rendben megy. De Jaynek nem hazudok. Nem kötelez válaszra, így bizalmi kérdés, hogy rábízzam-e a valóság néha kompromittáló információit; én pedig bízom benne. – A tinédzserekkel az a baj, hogy még a jól neveltek sem szeretnek megosztani gondolatokat vagy érzéseket, sok emberben pedig eleve beleültetik a bizalmatlanságot idegenek, felmérések és a pszichológia iránt. Kevés szülő hajlandó engedélyezni a gyermeke tanulmányi és orvosi adataihoz való hozzáférést, hiába történik anonim alapon, az introspektív és objektív, statisztikailag helytálló forrásháttérként viszont jóval többre lenne szükségem. Eltart egy darabig, amíg sikerül összegyűjtenem. Még ha az üzenet, ami a több hónapos munkámat követően értelmezhető is lesz a bizottságnak, annyi, hogy .
Így működött ez az egész gépezet, mindenki mindent gyorsan és tömören akart, a sok szakmai rizsa pedig pusztán a felelősséghárítás végett szükséges. Az elején talán lehangoló, aztán rájössz, hogy neked sincs időd többre. Csak azért nem merülök jobban bele a kutatás részleteibe, ami egyébként idegen füleknek zavaróan sok iskolai megfigyelést is tartalmazott, mert Jay kirívó intelligenciája ellenére sem szakmabeli. Ráadásul minél többet beszélek róla, annál nyomasztóbb problémának hat, abból pedig akad elég enélkül is.
Talán kétszer találkoztam vele… De Harvey minden említésével egyre unszimpatikusabb – vonom fel a szemöldököm. Tekintetem követi Jay távolodó alakját (főként a szoknyája szuggesztíven rásimuló részét) , aztán minden figyelmem a vacsorakészítésre fordítom vissza. – Még én is hazamegyek Karácsonyra, pedig a nővéreim gyerekei közül csak hatvan százalék nevét tudom, azt is keverem. Idén egyébként nem is ő jött volna ide, ugye? – Megrázom a fejem, részben helytelenítve, részben nem értve a testvére gondolkodásmódját. – Van egy kifejezésünk, hygge, durva fordításban meghittség, de annál többet jelent. Azt az időt, amit a családoddal töltesz, beszélgetve, finomakat éve, nyugalomban. Majdnem olyan szisztematikus része a napnak, mint az alvás. Ha már úgyis messze éltek egymástól… Furák vagytok, ti amerikaiak. – Utóbbit már inkább feloldásként teszem hozzá. Nem értettem meg Harveyt, de Jay fivére, nekem pedig igazán nincs beleszólásom vagy ítélkezési alapom a családjuk működése felett.
Kezeim már rutinos mozdulatokkal ügyködtek a vacsorán, ám a figyelmemet közben ő kötötte le, vártam, hogy mondjon még valamit. Tudja, hogy ha az iránt érdeklődőm, mi újság vele, nem azért kérdezem, mert a kötelező udvariassági köröket rónám, hanem komolyan kíváncsi vagyok. Mondhatni, szakmai ártalomból hittem a beszéd erejében; elvégre, a démonjaid csak a te fejedben veszélyesek, és a megosztás-megoszlás elve alapján minden probléma kisebbnek tűnik, ha más is tud róla. A tömör válasz mégsem lep meg. Évek ót vagyunk barátok, talán még sem kellene túl sok segítő kéz, hogy ujjakon lehessen számolni, hányszor beszélt magáról magától. Nem erőltetem;az már a csimpánznak és a kockának sem jött be a háromszög alakú lyukkal. Ellenben általában igyekszem indirekt módon kérdezni tovább, míg a kényelmetlenség messze elkerüli, közvetve csalva ki az információkat.
Ezért, miután a hús és a köret már a sütőben ült, alapos kézmosást követően a borospohárral együtt költözök a kanapéra, és miközben kortyolok egyet, szabad kezem a vállára simul, szórakozott, absztrakt formákat rajzolva az anyagra. – És jó az új edződ?  – kérdezem, tekintetem csak egy pillanatra vetül rá, aztán a pohár az asztalra kerül, tekintetem pedig a képernyőre vetül. – A 2011-es színházi verzió, a Royal Albert Hall-ban jobb értékelésű. A 25 éves évfordulóra készült, azt írták, nagyon kitettek magukért a szervezők. – Csak mellékes megjegyzés, inkább javaslat, és ha úgy látja jónak, nyugodtan maradhat a filmes verziónál. Bár tényleg érdekel az előadás, ma kevés esélyt látok rá, hogy bármit is át tudnék élni.
Házhoz járó privát figura, vagy valamelyik helynek dolgozik? – folytatom a kérdezősködést, ha a válasza biztató. Féloldalas mosoly ül az ajkaimra, nevetőráncokba rántva az arcbőröm, és mégis visszaveszem magamhoz a poharat. –Nem őt akarom ellopni. De keresnem kell egy új edzőtermet, a mostanit ugyanis elérte a hipster-sáskahad. Azóta nem láttam ennyi flanelingbe bujtatott élő szőrburjánzást, hogy tíz évesen véletlenül belenéztem a favágó nagyapám fülébe.
Fűszeres illat terjeng a levegőben, ami új dimenziót adott a bor ízének is; talán a fáradtság volt az oka, de rosszabbul érintett az éhség, mint máskor. Délig figyelemelterelés önös hátsószándékából, félig Jay feloldásának céljával mozdul arrébb a kezem, az ujjaim épp annyira csúsznak a blúza nyaka alá, hogy végigtapinthassák a vállövi izmait. Összeráncolt szemöldökkel nézek rá, mintha átláthatnék a bőrén. – Eléggé befeszült a nyakszirted. Jót tenne neked egy masszázs; mármint, nem tőlem, hanem valaki olyantól, aki tényleg ért hozzá. Bár tudod, hogy szerény anatómiai tudásom bármikor készségesen a szolgálatodra áll.
Nem vagyok a filmek és előadások közben beszélés híve, így amint elindul a rögzített színházi mű, és elül a kezdeti, karmesternek és zenekarnak járó tapsvihar, visszafordulok a képernyő felé. Csak akkor szólalok meg ismét, nem sokkal azután, hogy visszaérek a hús első megforgatásából, mikor Daaé színésznője feltűnik a képernyőn. – Nem hasonlít szerinted valakire? – biccentem oldalra a fejem. Valahogy a szeme, az orra és szája formája ismerős. Aztán beugrik egy kép, és mélyülnek a barázdák a homlokomon, ahogy megrázom a fejem. – Egy kicsit… Ah. Mindegy. Azt hiszem, egy kicsit hasonlít Olympe-ra. Lamoureux.
no expectations, no disappointment
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Jay Bouchard tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Szer. Nov. 15, 2017 2:36 pm


A közénk feszülő korkülönbséget mindig is kedveltem. Tudom, hogy nem olyan, mint a korombeliek és én sem vagyok olyan, mint az Ő korabeliek. Kettőnket nem egymásnak szánt a sors vagy akármi más, hiába értjük meg egymást olyan jól. Szeretem a bölcsességét, azt, ahogyan bánik velem, az időről időre történő közös estéket és éjszakákat, a beszélgetéseket, a közös érdeklődést, de mégsem vágyom arra, hogy ennél tovább lépjünk akárhová is. Nem én vagyok az Ő Nemezise és nem Ő az enyém, ez pedig így jó, ahogy van. ..mert ennek ellenére imádok a közelében lenni, érdekel az élete, szívesen hallgatom meg, amit a munkájával vagy bármi mással kapcsolatban megoszt és könnyebben, szívesebben nyílok meg neki én is, akkor is, ha ez a legtöbbször nem így tűnik. Fontos nekem, nem is sejti talán, hogy mennyire, de annyira nem vagyok önző, hogy ostobán azt higgyem vagy azt hitessem el vele, minket egymásnak teremtettek. Ez nem így van. Kényelmes és kellemes életet talán biztosíthatnánk egymásnak, de tudom, hogy ez lenne a maximum, amiből örökösen hiányozna a valódi szerelem. Talán butaság tőlem, hogy erre vágyom, de mégis ez a helyzet és szerintem ez vica versa is működik, mert élete asszonyát már (szerintem) megtalálta, aki nem én vagyok.. ..és sosem voltam. Ezt pedig könnyed és természetes elfogadással kezelem már az első pillanattól fogva.
- Az már nevezhető haladásnak. – Ingatom meg a fejemet és közben természetesen koránt sem gondolom véresen komolynak az elhangzottakat, noha valóban pozitív és tényleges előrehaladásról esett szó. ..mert ugye aki a kicsit nem becsüli..
- Nem lep meg valójában. Vagyis, annak idején én sem örültem volna, ha mondjuk ilyesmire engedélyt adott volna az apám, akkor sem, ha anonim az egész. - ..és most sem vállalnám be, pedig tudom, hogy tulajdonképpen semmilyen módon nem lenne affektív rám nézve a névtelensége okán. Ez a fajta gondolkodás pedig nem tagadom, az Ő munkáját nem segíti.
Megvonom a vállamat a bátyámat illető kijelentéssel kapcsolatban. Nem esik jól, hogy ennyire eltávolodik és eltaszít, de azt nem lehet erőltetni, hogy találkozzunk, ha egyszer nem akar. Elengedem a témát, nem akarok róla beszélni vagy arról, hogy miként élem meg a dolgot. Csupán, mint beszámolóként hoztam szóba és jobb szeretném, ha így is maradna. Válaszként még megrázom a fejem, idén valóban nem Ő és családja utaztak volna. Az pedig, hogy a családom diszfunkcionális, sosem ismertem másmilyennek. Akkor sem, amikor anya még élt. A halála után pedig már csak az a modell maradt meg, ami most is jellemző rá, ránk. Ezek vagyunk mi.
- Mennyi időre mész haza idén? Csak Karácsonyra vagy maradsz tovább? Esetleg előbb utazol? – Fordulok vissza felé a kanapén ülve, amíg a műsortárból kikeresni szándékozom a megbeszélt esti filmet.
A vállamat érintő kezére siklik a tekintetem néhány másodperc erejéig majd vissza a szempárjára, ahogy újra kérdezni kezd.
- Nincs rá panaszom. – Gyakorlatilag a belem is kidolgozom vele, de nekem ez így tökéletesen megfelel és egyébként is kedvelem, van egyfajta stílusa az biztos.
- Ahogy szeretnéd. – A filmből színházi felvétel lesz és minden gond nélkül léptetem át a kért előadásra a kijelölő sávot. Elindítom, de arra az időre, amíg beszélgetünk még megállításra kerül a lejátszás.
- Házhoz járós, de én járok házhoz, az edzőterme a lakása alatt van. – Felveszem a borospoharat az asztalról, a cipőimből pedig kibújok, hogy mindkét lábamat felhúzhassam a kanapéra, félig magam alá és mellé hajlítva őket, egy kényelmes oldalasan ülő pozíciót felvéve ezáltal. A következő megjegyzésével mosolyt csal az ajkaimra. - Ilyen részletes leírást még aligha hallottam a jelenségről. Egyébként szívesen megadom a számát, ha kéred. – Értelemszerűen az edzőnek, aztán ketten majd kitalálják, hogy akarnak-e együtt dolgozni vagy sem.
Oldalirányba hajtom enyhén a fejem, hogy kényelmesebben odaférjen a kiszemelt részhez a nyakam és a vállam találkozásánál. Nem lep meg azzal, amit mondd, én is érzem, de már megszoktam igazság szerint.
- Elfogadom, ha felajánlod. Ha majd utolértem magam a munkában és több időm is lesz öt percnyi szusszanásoknál, akkor talán keresek valakit, de addig.. Egy amerikai orvostechnikai eszközöket gyártó cég szeretne belépni az európai piacra, de nem a nulláról indulva, hanem meglévő vállalatot bekebelezve. Három olyan cég is van, amelynek sürgősen befektető kell, ha nem akarnak bezárni és viszonylagosan megfelelnek a kritériumoknak, viszont az egész folyamattal járó jogi, egyeztetési, engedélyeztetési és nemzetközi cécó, hogy mást ne is említsek, egyszerűen minden időmet és energiámat lefoglalja. - ..és akkor azt még hozzá se tettem, hogy nem munkaidőben igényli a folyamatos jelenlétemet, hanem jóval azon is túl, az időeltolódás miatt gyakran az éjjel közepén vagy hajnalban tárgyalok. Nem alszom sokat, alig négy-öt órákat összesen egyébként is, de most még az a kevés is gyakran feldarabolódik. Gondolom ezek egyike sem tesz jót a nyakamnak (sem).
Elindítom végre ténylegesen is a műsort, a zenét pedig kikapcsolom, ami eddig háttérzenének szólt. Odafészkelődve a mellettem ülőhöz, csendben figyelem és akkor helyezkedem arrébb csak, amikor a konyhába indul, hogy elférjen tőlem.
- Kire gondolsz? – Fordulok felé a kérdésre kérdéssel válaszolva.
- Oh.. hát nem tudom, nincs előttem az arca. – Mármint Olympe-é, így pedig sem megerősíteni, sem pedig megcáfolni nem tudom az elhangzottakat, az viszont feltűnik, hogy Őt hozta szóba, ami valahogy kissé furcsának hat. Az este folyamán azonban egyszer már rákérdeztem olyasmire, amivel kapcsolatban egyértelműen kijelentette, legyen az este gond mentes, ezt pedig szeretném tiszteletben tartani és nem megint beleszaladni valamire, amiről esetleg nem szeretne beszélni.
à; Andreas


La vie est simple mais c'est le monde qui la complique.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
42
● ● Posztok száma :
melissa benoist
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Szomb. Nov. 18, 2017 7:06 pm

☽Jaynek☾


Nem, csak Karácsonyra. Huszonnegyedikén egyre foglaltam repülőjegyet, huszonhatodikén délelőttre pedig már a retúr is megvan. Kicsit szűkös a szállás, tudod; kilencből hét unoka ott lesz, a nővéreim, a sógoraim, az egyik unokatestvérem, és még a nagyanyám is eljön Svédországból. Ráadásul, mikor utoljára ott aludtam, százhetven centi voltam. Én nőttem, az ágy nem, de az anyám ragaszkodik a jelenlétemhez. Száncsengő és girlandok, tudod… Ráadásul már amolyan családi program, hogy együtt menjünk fát vágni. Az évek alatt csak néhány szélvédő és egy ujj bánta. – Szeretem a családomat, és még mielőtt minden reményem a levesbe szállt, én is hasonlóra vágytam, mint amit a szüleim megkaptak;elvégre, szerették egymást, a veszekedések és több, mint ötven év ellenére is, és a gyerekeik is mindig visszajártak hozzájuk, nincs hiányuk életben még jóval nyugdíj után sem. De a jóból is megárt a sok, ahogy mondják, okkal;valahogy felerősödnek az indulatok a sör meg a puncs gőzében, felszínre kerülnek a sérelmek. Helle még mindig emlegeti, hogy kiskoromban lefejeztem a plüssmackóját, Britt pedig azt, hogy elloptam a walkmanjét, pedig nem loptam, csak kölcsönvettem, és saját hibámon kívül nem tudtam visszaadni, ugyanis ellopták a táborban. Arról nem is beszélve, és azt hiszem, talán Jay anélkül is ismer eléggé, hogy kimondanám: mindenki a családjával érkezik. Csak én nem;mert nekem nincs. Sanne-ról a mai napig nem tudnak, az első elvesztett baba után nem akartunk elmondani mindenkinek, míg már a karunkban nem tartjuk, utána pedig… Nos, az történelem. A történelmet pedig utólag mindig olyan könnyű megbánni.
Talán még rosszabb lenne, ha egyedül tölteném, szeretem magam bármilyen logikus lénynek is titulálni, az efféle, igazán családias és szerető légkört igénylő ünnepek táján egy kissé mindig nehezebb a mellkasom, vallási okoktól teljesen mentesen. Emberi dolog;nem véletlenül nő meg az öngyilkosságok és öngyilkossági kísérletek száma ugrásszerűen ebben az időszakban.
Azt hiszem, az kissé közeli ismertség volna – jegyzem meg levegős nevetéssel. – De azért később leírhatnád a számát… Hátha ismer egy normális helyet. Addig pedig marad a park.
Ujjaim enyhe nyomást fejtenek ki a bőrére, úgy járnak körbe és körbe, próbálom felidézni az ezt illető tudásom legjavát. Az egyik unokahúgom, és valószínűleg szégyenletes, hogy azt sem tudom, melyik, rengeteget csacsog akkupunkturás pontokról és chakrákról, pedig általában direkt semleges témáról érdeklődöm, ha ő is ott van az anyja mögött, mikor skype-olunk. Érdeklődve figyelek Jayre, bár a tekintetem főleg a válla körül mozog; hümmögésem épp csak annyi rosszallást enged sejtetni, amivel még nem tűnik ítélkezőnek. A sikernek mindig megvan a maga ára, még ha olyan egyszerűnek is tűnik; van abban valami egészen felemelő, ha olyan emberekkel vagy körülvéve, mint Jay, akik ezt nem csak értékelni tudják, de a saját útjukat törik. Attól még, hogy valami családban marad, nem helyez kevesebb súlyt a vállra, ez a súly pedig makrancos görcsök és csomók formájában jelentkezik is. – Ha szeretnéd, aludhatunk is inkább – ajánlom fel, komoly szándékkal. Nem tagadható, hogy akadt egy természetes mértékű szexuális vonzalmam Jay irányába, de közel sem volt olyan elhalmozó vagy féktelen, mint másokkal. Az volt a fő, hogy kellemesen érezze magát, és Ő is tudta; nem haragudnék rá, ha inkább az alvást választaná, velem vagy nélkülem, most vagy később. A válaszától függően hümmögök beleegyezően; én is fáradt vagyok kissé, az előre eltervezett programunk azonban vonzóbbnak és ritkábbnak hat, mint az alvás ígérete.
Tekintetem aztán a képernyőre vetül, és átadom magam az opera élményének. Mindig is kedveltem a színházat, az anyám mániákusan az alapkultúra részének tartotta (ami művészeti szempontból valóban helyes, ám a mai rohanó, mozikhoz szokott emberek számára, akik gyorsan feldolgozható, azonnali élményre vágynak, ráadásul a belépőt sem engedhetik meg mindig maguknak, már más kérdés), és rendszeres családi programként szerepelt a naptárban. Aztán ide költöztem, és egyedül már koránt sem volt olyan jó; Sophie-val is rendszeresen jártunk, ám őt sohasem maga a mű érdekelte, hanem a tény, hogy elmondhatja magáról, színházba jár, és hogy felhúzhatja az új ruháját. Tévén keresztül az élmény talán nem közelíti meg az igazit, mégis nagyobb élvezettel figyelem, ismerem meg újra a már baráti eszközöket, mintha egy film volna, csupa CGI-vel meg zöld képernyővel. Már egészen belemerülök, amikor hirtelen háttértáncosból főszereplővé avanzsál Daaé színésznője, és a valóság ismét a nyakamba zuhan, gyomron vágással emlékeztet megint Joanne-ra. Olympe-ot nem igen láttam még élőben, csak amikor ő is ott volt Pascal kezelésre érkezésénél, de semmiben sem hasonlított Oscarra, ízig-vérig Joanne-t láttam benne. És valami mást, aminek érzem, ismerősnek kellene lennie, és mégsem tudok rájönni, honnan.
Furcsán érzem magam, hogy kimondom, és mégsem szívom vissza;megdöbbenés volt, erre valahogy nem számítottam. – Nem fontos. A színház menedzser meg Krumplifejre emlékeztet. Veszélyes dolog ez az asszociáció, most nem fogom tudni elfelejteni – görbül felfelé a szám sarka, és a fejemet rázva fordulok vissza a felvétel felé.
Valóban nem tudom kiverni a fejemből. Olyannyira nem, hogy inkább koncentrálok a vállának masszírozásába, mint a főszereplőre, mert csak emlékeztet, folyton csak emlékeztet, mint az az átkozott gyűrű. Miután vége a filmnek, magamra veszem a kezdeményezés jogát, hogy nekilássak megteríteni a vacsorához, felesleges pucc nélkül, mégis a kellő minőségben; megesett már az is, hogy valamelyikünk kanapéján ettünk gyorskaját, a mostani alkalomnak mégis dukált az asztal és a mindennapos étkészlet. A beszélgetést csak annyira tartom fenn, hogy ne hűljön meg a vacsora a villánkon. Kérdezem a munkáról, hogy mit szól az új gazdaságpolitikai döntésekről, a múltkori esetről, mikor gázrobbanás volt egy közeli házban, és felfújták az esetet, még arról is, hogy hogy van az apja. Nem mondanám, hogy etikusnak vagy hasznosnak tartom alkoholba fojtani a bánatot, de a bort nem is az alkoholtartalma miatt issza az értelmet ember, inkább csak hagyja, hogy az íz és az enyhe zsongás magával ragadja, teli hassal pedig minden sokkal kellemesebb színben tűnik fel. Kérdés és kérés nélkül segítek el is takarítani, minden bizonnyal Jayjel közösen; ez is amolyan rutin.
Szeretem a megkérdőjelezhető alapú romantikus kapcsolatábrázolásokat… De mondjon bárki bármit, Daaé egy kissé beszámíthatatlan elmeállapotú, a Fantom pedig egyszerűen antiszociális személyiségzavarban szenved, és gátlástalanul kihasználja a szép és fiatal, befolyásolható lány tévképzeteit… Aztán még a vőlegényét is megpróbálja megölni. Ezek után mégis olyan sokan éreznek empátiát az irányába, és hozzák ki őt a hősnek. Szerinted nem különös? – pillantok rá, az tányérokat törölgetve a ronggyal. Rosszallóan, bár nem szakmai, inkább személyes indokból ráncolom a szemöldököm és rázom meg a fejem. – Akkor ét hét múlvára foglaljak jegyet? Ha jól láttam, ötkor meg hét harminckor kezdődnek az előadások; utóbbi lenne talán a legkevésbé napirendbe ütköző, mindkettőnk számára.
Bármi legyen is a válasza, egyetértően bólintok; egyszerűbben igazodom én hozzá, mint fordítva. Aztán az utolsó tányér is a helyére kerül, megtörlöm a kezem, és miután az utolsó korty bort is kiiszom a poharamból, réveteg mosollyal fordulok felé, egyik kezem a pulton támasztom, a másik a csípőjére siklik, szórakozott köröket ír a ruhaanyagra. – Biztosan nem vagy fáradt? – billentem oldalra a fejem. – Nehogy szó érje a ház elejét… Vagy elaludj. Azt azért nehéz volna nem magamra venni – jegyzem meg tréfálkozva, mielőtt csókot nyomnék az állára.

no expectations, no disappointment
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Jay Bouchard tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása •• Vas. Nov. 19, 2017 1:45 am


- Te jó ég.. – Nevetősen, de azért feljebb szaladnak a szemöldökeim a hallottak kapcsán. - ..de a rövid ágy és a hiányzó ujj ellenére úgy hangzik, hogy jól szoktátok érezni magatokat a nagy családi összejövetelen, ha jól értem(?). Huszonhetedikére egyébként van programod már? – Ha van, akkor természetesen érvényét veszti, ami a kérdés után következne. Ráadásul fogalmam sincs, hogy naptár szerint beleesik-e a két hetes találkozóinkba a kérdéses időpont vagy sem és utóbbi esetén extra találkozás lenne-e.
Ami a családi összejöveteleket illeti, azt hiszem utoljára akkor voltunk együtt, amikor a papa még beteg volt. Harvey meglátogatott, hozta a nejét és a fiát is, azóta azonban, hogy apánk megint a régi, a kettejük viszonya is elmérgesedett és a miénk sem mondhatni túlságosan virágosnak. Idén a karácsonyt a magam részéről valószínűleg egyedül fogom tölteni, a papa már szervezett magának programot, nem lesz az országban, mivel úgy volt én sem. Nos az Államokba való utazásom meghiúsult. Nem ez az első és azt hiszem nem is az utolsó, amikor az ünnepeket magam fogom tölteni, egy részét esetleg a barátaimmal. Idővel majd kiderül..
Az edzővel kapcsolatos megjegyzésén csak fejcsóválva somolygok az orrom alatt, majd egy rövidebb Rendben.-nel elengedem a témát, később leírom neki a telefonszámot, maximum nem használja.
Úgy helyezkedem, hogy könnyedén elérjen a finom és kellemes mozdulatokhoz a nyakam és a vállam környékén. Néhány szóban foglalom össze mostanában mi köt le szinte teljesen és valószínűleg ennek köszönhetően feszül csomókba az ujjai alatt feszülő terület. Bár nem látja, de enyhe ívű ráncba szaladnak a szemöldökeim a megjegyzését hallva. - Nem vagyok fáradt vagy álmos. – Nyilván sem erőszak vagy erőltetett, de nem azért meséltem neki, hogy azt éreztessem vagy tudassam vele, az alvás jobban érdekel, főleg, hogy egyáltalán nincs így. Pláne nem az utóbbi időben.. Egyelőre elengedem a témát, ha nem akar még hozzáfűzni valamit és vele együtt a televízió képernyőjére függesztem a tekintetem, egy idő után pedig inkább hozzá bújva helyezkedem a kanapén. Csak akkor mozdulok arrébb előzékenyen, amikor megérzem, hogy menne, feltételezve a konyhába, ránézni a vacsorára. - Oké, ezután nekem is Krumplifej fog róla eszembe jutni. – Röviden nevetem el magam és csatlakozom hozzá a terítésben segíteni. A vacsora a maga kellemes üdeségével halad lassabb ívű tempójában. Az ételt megdicsérem, ízlik és nem is szégyellek annyit enni belőle, amennyi jól esik. Nem vagyok és sosem voltam az a fajta nő, aki csak megpiszkálja az elé tett ennivalót és azon izgul, hogy vajon mennyi fog ebből a fenekére vagy a csípőjére rakódni hájként.
A mosogatást vállalom, ha már a vacsora elkészítésének oroszlánrésze nem rajtam állt, a segítséget pedig a vizes, de már tiszta holmik eltörlésében elfogadom. - Szerintem.. az én laikus meglátásommal; egyikük sem komplett, az teljesen biztos. Elég szakszerű voltam doktor úr?! – Nevetem el magam és remélem nem veszi rossz néven a válaszomat, mert egyáltalán nem szánom annak. Kettőnk közül a pszichológiai hátterét ennek a két karakternek Ő érti jobban, én csak kívülállóként, lesarkítva tudom hozzátenni a magamét, azt viszont aligha hiszem, hogy valós élethelyzetet akart volna bemutatni a mű. Kétlem, hogy bárki hősnek tartana a való életben egy olyan alakot, mint amilyet a Fantom testesít meg.
- Igen, kérlek és a hét harmincas valóban jobb lenne. – A jegyemet szándékomban áll majd kifizetni, elvégre a mi kapcsolatunk nincs annak a fajtának a közelében sem, amikor elvárható lenne, hogy a férfi állja a közös költségeket.
Elpakolom a vacsora romjainak utolsó elöl maradt darabjait is, végül pedig megvárom, hogy Ő is befejezze, amit csinál. Amikor a tenyere a csípőmre simul, lazán futtatom fel a kajain a kezeimet, könnyeden karolva így át a nyakát.
- Biztosan nem vagyok fáradt és nem tervezek elaludni ..közben. – Mielőtt még elhúzódna az államra ejtett csók után, az ajkaiért hajolok és azokra forrasztok egy hosszabb pecsétet a sajátjaimmal. Ujjaim a tarkója felől szaladnak a hajába, puha mozdulatokkal és közelebb is lépek hozzá.
- Mondd, minden rendben? – A csók helyére ejtem a kérdést, ajkain és állán szétoszlatva a forró leheletem a halk kérdéssel. Ma már másodjára ajánlotta fel így vagy úgy, hogy hagyjuk ki a szokásos találkozások további velejáróját. Ha tényleg ezt szeretné, nincs ellenemre, nem erőszak semmi a részemről, viszont ami engem illet, egyáltalán nem bújnék szívesebben ágyba egyedül azért, hogy aztán aludni térjek. Főleg, hogy egy jó ideje gondjaim vannak az álomba szenderüléssel..
à; Andreas


La vie est simple mais c'est le monde qui la complique.

avatar
Keresk. és szolg.
Tell me your secrets
42
● ● Posztok száma :
melissa benoist
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Jay lakása ••

Tell me your secrets

Jay lakása
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások-