Jessen lakás
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Yesterday at 11:13 pm ✥
✥ Yesterday at 11:04 pm ✥
✥ Yesterday at 10:30 pm ✥
✥ Yesterday at 10:17 pm ✥
✥ Yesterday at 9:50 pm ✥
✥ Yesterday at 9:28 pm ✥
✥ Yesterday at 9:03 pm ✥
✥ Yesterday at 8:52 pm ✥
✥ Yesterday at 8:10 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Jessen lakás •• Kedd Okt. 31, 2017 3:05 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1221
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Mckenzie Donovan tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Kedd Okt. 31, 2017 8:18 pm

to my old friend

- A megszokások, ugye? – motyogom, a fejem rázva, miközben kiveszem a lakáskulcsot a helyéről. A zárat már lecserélte, nem értem, miért nem változtatta meg a kulcs helyét. Nem mintha olyan helyen lenne, ahol könnyűszerrel megtalálnák, én is csak onnan tudom, hogy nem egyszer volt már alkalmam legálisan is előbányászni.
- Jelentést – első csörrenésre veszem fel a telefont, tudom, hogy ki hív, azt is, hogy miért, így a tiszteletkörök teljesen feleslegesek.
- A légi kísérő csaj megcsináltatta a fogait, a jó fenekű srác… hát nem csak a feneke jó – sóhajtok fel, mert a repülő út hosszú volt, valamivel meg el kellett ütnöm az időt.
- Donovan…
- Jó, megérkeztem, Jessen nincs itthon, nem követett senki, és legalább két nap, mire tudomást szereznek arról, megint bepofátlankodtam. Még előttük fel kell vennem a kapcsolatot a pasival, mert megint csak a nyakamon lennének, és most már rohadtul ki fogom őket csinálni – motyogom, hirtelen ukránra váltva, mert a szomszéd érdeklődését igenis felkeltettem. Lágyan mosolyogva intek oda, majd be is engedem magam.
- És kell egy kávé, szóval ha nem vagy kíváncsi a repülőn lévő wc egyéb használati módjaira, el is köszönök – tényleg fáradtnak érzem magam, de tudom, hogy ez még mindig Pakisztán hatása. Azt hittem, ott maradok, ők is azt hitték, ott maradok, de szerencsére kellően kreatív elmét kaptam. Mint apám.
- Mckenzie…. vigyázz magadra…
- Ne félts, tudod, hogy nem kell – szólalok meg kis idő múlva, mert ez a három szó, mindig eszméletlen jól tud esni, főleg az ő szájából. Innen is tudom, még ha akkor haragudott is rám, jobban örül annak, hogy visszatértem, még akkor is, ha emiatt sok ártatlan embernek kellett meghalnia. Járulékos veszteség. Ott csak így hívják ezt, és belegondolva, ez felettébb undorító, de ha már jó ideje vagy a méhkasban, egyszerűen megszűnnek létezni olyanok, hogy empátia, lelkiismeret, szégyenérzet… csak az ösztön marad. Amit ők ültetnek beléd, amint megírod a rohadt tesztjüket.

- Végre már. Mi tartott ennyi ideig? – nem akarom ráhozni a frászt, épp ezért kiáltok ki a konyhából, amint hallom az ajtó nyitódását.
- Beengedtem magam, a szomszédnak meg beadtam, hogy luxus prosti vagyok, aki felettébb imádja a fojtogatós szexet, és elnézést kértem előre is a nem idevaló hangokért – pislogok ártatlanul, természetesen csak húzva az agyát, mert ilyen lehetőségeket sose hagynék ki.
- Főztem kávét…

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit


avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
Egy hét szabit, elérhető időn belül...
● ● Keresem :
Lyndsy Fonseca
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Kedd Okt. 31, 2017 9:53 pm

☽Ms. Donovan részére☾

Ha az Arc de Triomphe híres volt valamiről a helyiek körében, az bizonyára a közlekedés nem hogy lehetetlensége, de szinte teljes hiánya. Régebben, még pályakezdőként, mikor még a Rue de Chateaudun közelében lévő egyik gyermekjóléti alapítvány bevándorló gyerekek integrációjával foglalkozó központjában dolgoztam, volt, hogy órákat ültem a dugóban, araszolgatva, mielőtt inkább a hosszabbik, de kényelmesebb haladású utat választottam volna, egyszerűen délnyugatnak haladva. Az ősz beköszöntével az igazán tömött turistaforgatag már eltűnt, de így is láttam, miközben a Szajnát átszelő hídon haladtam, hogy a temérdek fényszóró és lámpa egy hatalmas fénylő masszává olvad össze a diadalív környékén. Már majdnem kilenc óra, mire leparkolok a fákkal és parkokkal övezett lakónegyed esőáztatta aszfaltjára. A 18. századi épület eklektikus homlokzata csak hat emelettel nyúlik a föld felé, és bár az utca mindkét végén lévő kereszteződéseken túl ott tolong a forgalom, ezt az apró mellékvágányt mintha minden elkerülné. Nem véletlenül bérelem itt a felső emeletet, még akkor is, ha régi polgári épület révén a lift luxusa nem adatik meg.
Egyik kezem a nyakamat gyűri, azon a ponton, ahol a koponyám a gerincemre csatlakozik, próbálva enyhíteni a felgyűlt feszültséget, ami mintha folyton az izmaim bökdösné, míg a másikkal a kulcscsomómon keresem a megfelelőt. Rendhagyó módon, ma előadást tartottam a Sorbonne negyedéves pszichológiahallgatóinak a szociális média fejlődést és világnézetet befolyásoló hatásairól a tizennégy-tizennyolc éves multikulturális háttérből érkezők között. Legtöbbször igyekszem nem a fegyveresekre gondolni, akárhányszor elhaladok egy turistalátványosság előtt, és a hírekből is csak annyit nézek, amennyi feltétlenül szükséges.
Még a postaládám tartalmával szöszmötölök, mikor meghallom magam mögött az első emeleti őrkutya, Madame Botique lenéző harácsolását. – Már várnak ám magára – közli, rózsavörösre mázolt ajkai sarka lefitymálóan görbül, ahogy a lépcsőfordulóból bámul. Az az ember volt, akiről nehéz eldönteni, hogy a sok sminktől csúnyult meg, vagy a bulldog-arcszerkezete vonzotta-e magára a sok pacsulit, amit felkent. Már bőven a hatvanat verdeste, mégis úgy öltözött, mint egy húsz éves, épp csak hazaérve öltötte fel a köntösét, amiben erőszeretettel állt ki az ajtóba és tart szemmel minden mozgást az épületben. Nárcisztikus, arrogáns és bosszúálló, az ember jobban teszi, ha nem húzza fel magát a megjegyzésein, mert semmi jó nem sül ki a vitából.
Valóban? – kérdezem, a számlákat a reklámanyagokkal együtt a hónom alá csapva. A mosolyom kedélyes, mint mindig; ez lehetett az egyik oka, amiért a vén szatyor különösen ki nem állhatott.
Bizony. Azt is megmondanám, melyik, de annyi nőcske jár magához…
Ugyan, ugyan, Madame – nevetek fel halkan, ahogy elhaladok mellette; nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne ráncoljam össze az orrom a belőle és a lakásából áradó, cigarettafüsttel keveredő olcsó parfüm tömény szagától. – Mindketten tudjuk, hogy a szívem rég az Öné. – Még hallom, hogy morog valamit rólam, a munkámról, a környék jó hírnevéről, meg hogy folyamatosan diáklányok járkálnak a lakásomban. Akkor sem javítanám ki a vendégeim korát vagy jöveteleik okát illetően, ha különösebben érdekelne az öreg nő kálváriája. Tekintve, hogy legjobb tudásom szerint mára nem beszéltem meg találkozót senkivel, maradt az egyetlen személy, akire eleve úgy számítok, hogy nem számítok. Mackenzie olyan, mintha az ember egyetemista korában elszívott jointjai ütnének vissza, egy látomás, egy hirtelen felvillanás, jön, lát, győz, és már el is tűnt, olyan hévvel, hogy néha azt is nehéz elhinni, valóban ott volt. Sokszor én sem tudtam mire vélni az ismertségünket, mégsem kérdőjeleztem meg még azt sem, hogy fogalmam sincs, mi a munkája, vagy hogy egyáltalán tényleg az-e a neve, amit én tudok. Számított bármit is?
Neked is szép estét, Mackenzie. Köszönöm a kérdésed, jól mennek dolgaim. Te hogy vagy? – élcelődöm vele nyugodt hangon, miközben becsukom magam után az ajtót, a szám szegletében azonban egy széles mosoly ígérete bujkál, ami hamar fel is fedi magát a magyarázatát hallgatva. – Hát, a lenti lakó tényleg prostituáltnak néz. Vagy inkább Sugar Baby-nek, az agyára ment az a sok publicitás, amit újabban ez az egész kap… – Miközben magyarázok, megszabadulok a cipőmtől és a kabátomtól is, amit az előtéri szekrénybe teszek. A nappaliba lépve szembe találkozom Beau lusta tekintetével, aki üdvözlésemre mindössze annyit tesz, hogy néhányszor hozzávágja a farkát a kanapé párnájához csóválás gyanánt, majd átfordul a hátára. Láthatóan cseppet sem zavarja a vendég jelenléte. – Igazi házőrző vagy – jegyzem meg. A válasz csupán egy orrnyalás, majd horkantás.
Tőlem azért kap egy fültő-vakarást, mielőtt tovább sétálnék a konyha irányába. – Elég pocsékul festesz, de azért jó látni, hogy egyben vagy. Ettél már? – a kérdést már félig a hűtőbe hajolva teszem fel, és a válaszától függően veszek elő egy vagy két fejadagnyi előrepácolt csirkecombot, amit rögtön a Mackenzie melletti pultra is helyezek, hogy minél hamarabb vacsorához jussak. A nappali ablakán kinézve látni az Eiffel-torony távolabbi alakját, amit a Palais de Chaillot épp nem takar ki; a város fényei felett egy helikopter zúg el, ha jól láttam, az egyik kórház felé; talán sürgős sérültet szállít.
Ugye tudod, hogy már kilenc múlt? Lehet, hogy jobban járnál az alvással. Tudod, meddig maradsz?

all these games we play...
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Mckenzie Donovan tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Kedd Okt. 31, 2017 10:31 pm

to my old friend

Igazából lógok én Adreasnak egy vallomással. A kis metrós incidensünk… korántsem volt olyan véletlen, amilyennek tűnt. És leginkább nem volt annyira ártatlan. Emlékszem, először jöttem ide és már a tököm kivolt a szállodákkal. Az összes ugyanolyan, és annyira személytelen, és bármennyire is hiszik azt többen, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy mindenhol legyen egy bérelt házam, ahol megfordulok, ami addig áll üresen, míg vissza nem térek. Sose tudtam, hogy visszatérek-e, azt se különösebben, hogy mennyi időt töltök el azon a helyen. A szakma gyönyöre.
Akkortájt olvastam azt a könyvet, amit még főnök büntiből nyomott a kezembe, és hasznosítottam a benne leírtakat. Megfigyelni azt, hogy ez a ház kié, nem volt nehéz, mire észbe kaptam, már azt is tudtam, milyen időközönként jár wc-re, de ezek nem érdekeltek. A találkozást megszervezni már kicsit macerásabb volt, lévén ez a csapat feladata, én mindig úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek – legalább is akkoriban ezt tettem -, de aztán rájöttem, ez sem atomfizika. Az oroszlánrésze volt a dolognak, hogy nem tudhattak róla odaát, máig nem is tudom, hogy sikerült kijátszanom a főnököm, vagy, hogy sikerült-e egyáltalán, mert a szabály, hogy csak minimálisan érintkezhetünk civilekkel, kőbe van vésve.
És mégis… akárhányszor itt járok, mindig idejövök, de sose tudom megmondani, miért. A férfi miatt? Nem tartom valószínűnek, hisz nem érzek semmit. Most vagy azért, mert képtelen vagyok, vagy, mert minden idegsejtem tisztában vele, hogy nem tehetem, vagy az ösztön, hogy ki nem mondott hálaként óvjam az életét… ezeket még Miriann se tudná megmondani, pedig ő őstehetségnek bizonyul, ha az ember agyában kell turkálni. Máig emlékszem, két mondat után én is csicseregtem, de arra is, hogy olyat vágtam be neki, hogy az orra eltört. Nos, igen… még odaát se kedvel mindenki, ahogy én se bírok mindenkit.
- Hidd el, ha bajban lennél, arról tudnék – mosolygok, szavaim mégis őszinteséget sugallnak, elvégre, nem csak akkor óvom őt, ha itt vagyok, akkor is figyelek rá, mikor teljesen más kontinensen van épp dolgom, a technológia amivel dolgozunk eszméletlen, és még nem is tudok mindent. Igen, a nő ügyeit is, de abból eszem ágában sincs kihúzni őt. Magának keresi a bajt, oldja is meg.
- Mármint az öregasszony? Kíváncsi lennék, hogyan van, hogy ennyire képben van mindennel. Nem kötögetnie kéne, vagy macskázni? – mindig is utáltam a kellemetlenkedőket, ezért is van annyira bögyömben ez a hely. Itt aztán akad belőlük bőven, és a legtöbbjük leginkább hátráltat, semmint segítene. Aztán még jönnek is a nyomorult sztereotípiájukkal, hogy nő bizony nem érvényesülhet, pedig ha tudnák, mire nem képes két jól kipakolt mell…
- A kutyád jobban szeret engem, mint téged… törődj bele – küldök felé egy önelégült vigyort, majd össze is nézek az ebbel, aki az állításomat nem hajlandó alátámasztani.
- Mondd csak, minden nőnek így bókolsz? – tettetett felháborodással döntöm oldalra a fejem, és próbálom felnyársalni a tekintetemmel, mert a büszkeségemnek ez odavág ám. Jó, talán egy kicsit hiú természet vagyok, de mindenkinek kellenek szépséghibák, nem?
- Mogyorót a repülőn… mi lesz a vacsi? – állok mellé, hogy én is szemügyre vegyem a kínálatot, úgy döntök, hogy tökéletesen megfelel az, amit kivesz a hűtőből, főleg ha ő állítja elő. Főzni van most a legkevesebb kedvem, és igaza van, tényleg nem vagyok a toppon, de ezt melyik nő vallaná be?
- Ne félts már ennyire… bírom a strapát – nevetek fel halkan, de közben meg jól is esik az aggódása. Viszont van, hogy napokat nem alszok, az a pár óra tényleg meg se kottyan.
- Különben is, még ki kell csomagolnom, lezuhanyozni… megmosod a hátam? – pislogok rá olyan ártatlanul, amennyire az tőlem telik. Szerintem már megszokta, viszont bizonyos határokat sose léptünk még át, de ami késik ugye…
- Amíg a kötelesség el nem hív máshová…. most úgy néz ki, nem pár hét lesz – húzom el a szám, mert az ügy ezen része nem tetszik. Főnöknek igaza volt, nem kispályás a pasi, és jelenleg még fogalmam sincs, hol találhatnék rajta fogást, de semmi gond, még csak petting van.
- Röhej. Hányszor voltam már itt? Egyszer nem volt még alkalmam felmenni oda – mormogom, az ablakon kitekintve, mert azért vannak Párizsnak előnyös helyei is, csak hogy én nem turista vagyok, hiába tartanak annak nyilván, és hiába az az álcám legtöbbször, baromi messze áll a valóságtól.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit


avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
Egy hét szabit, elérhető időn belül...
● ● Keresem :
Lyndsy Fonseca
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Kedd Okt. 31, 2017 11:48 pm

☽Ms. Donovan részére☾

Gyermekpszichológus vagyok. Miféle bajba kerülhetnék? Legfeljebb megharapnak. – Eszembe sem jut, hogy megemlítsem neki, valójában tényleg bajban vagyok; talán nem fizikai veszély fenyeget, mégsem nevezhető a helyzet ideálisnak. Joanne még mindig nem beszélt velem; azt mondja, majd ha megfelelő lesz az idő, ám a Pascallal való következő terápia időpontja vészesen közeleg, és nem tudom, melyik lenne a jobb megoldás. Úgy tenni, mintha nem olvastam volna? Hazudni? Egyik megoldás sem volt ínyemre; de nem, ez nem olyasmi, amit Mackenzie-vel beszélnék meg. Az ilyen személyes témák inkább másra maradnak.
Volt macskája, de még az is kiugrott az ablakon előle, hogy szabaduljon. Aztán elcsapta egy turistabusz. – Az állatok többségének társaságát jobban kedveltem, mint az emberekét, holott távolról sem lehetne rám fogni, hogy mizantróp hajlamokkal rendelkeznék. Egyszerűen nem igényeltem a folyamatos társaságot; talán azért, mert túl sokat tudtam arról, mi rejlik a szemöldökök apró rándulásai, a megszoruló öklök, vagy elmormolt, negédes szavak mögött. Az öreg Botique macskáját következésképpen mérföldekkel jobban kedveltem, mint a tulajdonosát, és sajnáltam is szegény kispajtást, mikor kilehelte a lelkét az aszfalton.
Egyértelmű volt, hogy Beau-t sem kiváló házőrzői képességei miatt tartottam, noha a méretei először sokakban megálljt parancsolt az indulatoknak.
Nem, felettébb gáláns és megnyerő személyiség vagyok – válaszolom higgadtan, fenntartva a megkezdett játék álarcát. – De azt hittem, te jobban csíped, ha az igazat mondom, nem pedig azzal etetlek, hogy fényesebben ragyogsz ma este, mint a Hold. Persze, csak egy szavadba kerül – teszem hozzá széles vigyorral, ahogy a posta közül gyorsan kiválogatom a felesleges újságokat, és a mosogató alatti kukába dobom őket.
A márványhatású pult alóli szekrényből hamar kikerül egy tepsi, a főzőműsorokkal szemben sajnos nem előre megvajazva, így az olajozással még bíbelődnöm kell egy kicsit. Attól nem kell félnem, hogy egy drága ingem esetleg foltos lehet, ugyanis ma épp egyszerű, fekete póló akadt a kezembe reggel. – Hát, ha már a fojtogatós szex intézményével sajnos nem tudok szolgálni, legalább az alvást biztosíthatom – jegyzem meg szórakozottan. Azt a részletet nem említem meg neki, hogy Beau a nappaliból időközben a vendégszobába költözött, úgyhogy könnyedén lehet, hogy szőrös alvótársra talál az ittléte alatt. A zuhany gondolata valójában engem is csábít, még ha férfitársaimat megszégyenítően, sokkal inkább egyedül képzelem is el; ám a hasam korgása erőteljesebb vonzó erőnek bizonyul. A kimerültségem szerencsére csak mentális síkon jelentkezik nálam, az irodai munka előnyei és hátrányai.
Fáj a hátam – indoklom meg a mosdatás elutasítását, mintegy másodlagos tevékenységként, miközben megfelelő hőfokra és levegőkeverési módra állítom a sütőt. A lapátok búgva kezdenek forogni, én pedig visszatérek a fűszeres combokhoz, hogy fokhagymát és még tegnapelőttről maradt, egész apróburgonyát dobjak mellé. Minden egy kicsit tompa és lassú, elcsúszott, mégsem nyúlok a kávé után; majd szép lassan az ágyig is eljutok, talán. A bizonytalan intervallum hallatán fáradt nevetés szökik elő a torkomból. – Lassan bérleti díjat kellene szednem, nem gondolod? – Igazándiból nem zavar. Sem az, hogy semmit sem tudok arról, mik azok a titokzatos dolgok, amiket egész nap csinál, sem az, hogy mindig minden olyan határozatlan, ha róla van szó. Szeretem a rendet és a határidőket, a megfogható dolgokat; én voltam az, aki sosem azt mondta, négy felé, hanem 15:48, ha kell. De a szabálytalanságnak is megvannak a maga szépségei, meg a titkoknak és találgatásoknak. Épp csak ma túl fáradt vagyok hozzájuk.
Nincs rajta semmi érdekes. De ha érdekel, télen egy méterrel rövidebb, a termosztatikai zsugorodás miatt. Érdemesebb akkor megmászni; és akkor a temérdek ázsiai meg német turistát sem kell kerülgetned. De a fenti étterem mocskosul drága, ahhoz képest pedig nem is olyan jó… – Még Sophie-val jártam ott először, mert ragaszkodott hozzá, hogy bemutassa nekem Párizs nevezetességeit, lehetőleg úgy, hogy végig a legdrágább élményt nyújtsák. Ő mindig felettébb klisés élményeket akart szerezni; mégis, húsz évvel később itt vagyok, és még mindig azt a vastömeget bámulom. – Le akarták bontani, tudtad? A párizsiak, még mikor épült. Attól féltek, hogy elrontja a város összképét, a 19. század végén, ez a csupa vas monstrum, semmi fal, csak tömör struktúra, nem fogadta be a klasszicizmushoz és barokkhoz szokott szemük. Aztán több, mint száz évvel később még mindig itt van, és a jelképükként ünneplik. Gyorsan változnak az idők.
Mindig is érdekesnek találtam az emberi gondolkodásban bekövetkező változások ok-okozati összefüggéseit, a potenciált, ami benne rejlett; de most nem szándékszom kiselőadást tartani róla. Azt majd egy egyetemi előadásra tartogatom. –Szóval, történt valami izgalmas? – kérdezem, ahogy betolom a tepsit a sütőbe, és lenyalom a hüvelykujjamra cseppent, fűszeres olajat. Egy pillanatra a nőre nézek, aztán egy konyharuhával, amit addig a vállamra terítve tároltam, elkezdem megtisztítani a pultot a kifröccsent olajtól. – Mármint, olyasmi, amiért, tudod. Nem kell megölnöd.
no expectations, no disappointment
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Mckenzie Donovan tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Szer. Nov. 01, 2017 5:05 pm

to my old friend

Szeretek vele lenni, szeretem, hogy nem kérdez. Ő tényleg elfogadta a tényt, hogy az ő érdekében nem beszélhetek, és nem csűri-csavarja a dolgokat, hanem elfogadja. És nem akad ki, és nem von kérdőre, márpedig jogosan tenné. Tényleg úgy párolgok el sokszor, ahogy felbukkanok, mégis... egy magamfajtának luxus az, hogy van egy állandó pont az életében, csak egy... de az mindennél többet ér. És persze nem CIA berkein belül. A valódi családom ők, ezt sose állítanám másként, hisz meghalnék értük, ha arra lenne szükség, a hála amit érzek, pedig elnyom minden mást. Hiába a civódások hiába az "elegem van mindenből, hagyjatok békén" életérzés, sose tudom elfelejteni, mit tettek ők értem, és mit köszönhetek nekik. A minimum a lojalitásom, a maximum meg az, amit nyújtok. Még ha néha nem is úgy sül el egy-egy akció, ahogy az szépen el lett előre tervezve, még a legváratlanabb helyzetben is a maximumot hozom ki magamból, és nem csak én.... ezzel minden ügynök így van. Az meg hogy eláruljam a családom? Pénzt ígértek, rengeteget, volt, hogy félholtra vertek, mégse tettem meg. Ez csak elmond valamit rólam, nem?
- Igaz is, a tied a világ legártalmatlanabb szakmája, de én nem lennék rá képes - alapból rosszul viselem, mikor egy gyerek is képbe kerül, fogalmam sincs, mit kezdjek vele, hogy álljak hozzá, és őszintén megijedek tőlük. Nem hiszem, hogy én valaha is képes leszek anya szerepbe bújni. Hiába mondja azt mindenki, majd a sajátoddal másképp lesz, én tisztában vagyok vele, hogy nálam egy gyerek nem játszhat, főleg nem egy ilyen élettel, és ilyen ellenségekkel..
- Tragikus - minden, amivel lereagálom. Igen, ha egy ember haláláról lenne szó, se tennék másképp. Nálam a halál már rég nem olyan mértékű, mint másoknál, nem tudok megbotránkozni, és már azok arcát se látom magam előtt, akiknek az életét én magam ontottam ki. Sőt, az emberekre se tekintek másképp, mint célpontok, vagy akadályok, egy kezemen megtudom számolni az Andreashoz hasonlók számát, akiknek a létezése még jelent számomra valamit. Nem voltam ilyen, de a munkám ilyenné tett, és tudom, ez a helyes, csak így bírom elviselni a sokszor rám zúduló szarkupacot.
- Tudod, én jobban csípem, ha mindezt tettekkel fejezik ki - mosolyodok el magabiztosan, csak mert tudom, ezt a labdát már hagyja elpattanni. Igazából nem szeretnék bele gondolni abban, egy-egy ilyen megjegyzésem után, miket is feltételezhet rólam, szerintem ilyenkor jobb az áldott tudatlanság.
- Ha erről van szó, egy szavadba kerül, és beszállok a rezsibe, nem akarok rajtad élősködni, vagy ilyesmi, így is rengeteggel tartozom azért, mert itt húzhatom meg magam - sóhajtok fel, mert fájdalom, de ez nekem még sose jutott eszembe. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy csak el kell mennem egy helyre, minden mást a cég intéz, és voltaképp semmivel nem kell törődnöm. Átlagos életet pedig sose éltem, hogy tudjam, ez az összeköltözősdi hogyan is működik.
- Jelenleg jobban is értékelem, mint a szexet - ami, ha rólam van szó igencsak ritka, mert ha már állandó társam nem lehet, legalább a kínálkozó alkalmakkal had éljek. És ezt igazából nem is tiltja semmi, sőt egy-egy küldetés során még össze is lehet kötni a kellemeset a hasznossal. De persze tudom, ez nem ugyanaz. És eleget látom Ricket szenvedni ahhoz, hogy ne is akarjak magam mellé senkit.
- Tudod Jessen... simán elmehetnél tárlatvezetőnek, ez legalább annyira unalmas volt - mosolygok rá bocsánatkérőn, de hát... mindig is ódzkodtam az efajta tudás megszerzésétől. A történelem számomra száraz, és unalmas, és felesleges. De mit várnak egy embertől, aki mindig csak a mának él, mert lövése sincs arról, mi lesz vele holnap? És inkább nem gondol a múltra, mert végérvényesen tönkre vágja vele magát? Nem egyszerű ez a szakma, épp ezért nem is vagyunk sokan, és bizony még közülünk is morzsolódnak le, akik már végképp nem bírják.
- Hallottál a pakisztáni balhéról? Hogy felkerült egy videó, aminek nem kellett volna, és még az Al-Kaida is kikelt magából? Sorra gyilkolták az embereket, én meg pont ott voltam, egy hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott... úgyhogy aláírom, tényleg nem festek valami jól, nem is érzem úgy magam - ez olyasmi, amiről mára már mindenki tud, aki néz híradót. Azt persze elfelejtem megemlíteni, hogy a videó miattam került ki... igen, ez volt az én nagy baklövésem, és erre ment rá majdnem az életem, és emiatt pikkel rám főnök is. Elbaltáztam, velem is megesik.
- Azt mondd meg... miért nem lakik még itt senki. Ne mondd, hogy neked tényleg tökéletesen megfelelnek az éjszakás barátnőid... nem akarsz már végre letáborozni valaki mellett? - huppanok fel a pultra, és kinyújtóztatom a tagjaim, miközben szippantok egyet a levegőből. Imádom ezt az illatot különben, és ahogy a hasam is tudtára adja ezt Jessennek, meg azt, hogy nem ártana már jóllakatni, csak bocsánatkérőn vállat vonok.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
Egy hét szabit, elérhető időn belül...
● ● Keresem :
Lyndsy Fonseca
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Szer. Nov. 01, 2017 10:54 pm

☽Ms. Donovan részére☾

Az egzaltált flört sokszor nem feltétlenül rejt valós innuendót; egyfajta védelmi mechanizmusként is szolgálhat, amely egy-egy kínos vagy veszélyes helyzetet inkább a szexualitás fitogtatásával vagy ígéretével akar elbagatelizálni. Aztán néhányaknak annyira a személyiségükbe olvad ez a válasz, hogy ösztönössé válik, s talán még maguk is elhiszik, hogy komolyan gondolják. Mackenzie esetében sok dolog kiválthatta ennek meggyökeredzését, de nem firtatom, a megjegyzését pedig csak halk nevetéssel engedem útjára. Bár valószínűleg aszexuálisnak, de minimum vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne érezzem a bőröm alá begyűrűdző vágy szikráját, van annyi eszem, hogy ne hagyjam lángra lobbanni, ideiglenesen sem. Vagy csak a helyzet nem eszkalálódott még odáig? Nem tudom, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ilyen elméleti síkok végtelen mezeit rójam. Aki túl sokat agyal mindenen, előbb vagy utóbb úgyis megőrül. Kérdezzék Teslát, aki abban a tudatban élt öregkorára, hogy egy galamb élete szerelme, sőt, az a madár viszont is szerette. Mellesleg földönkívüliek is elrabolták. Másrészt, Robert G. Heath a sok gondolkodása folytán merült el teljesen a biológiai pszichiátria elméletébe, mely szerint minden mentális probléma gyökere biológiai folyamatokban, kártevőkben, deformalitásokban keresendő, s így gyógyszerekkel bármi gyógyítható. Végül meggyőződése volt, hogy sikeresen kigyógyított egy meleg pácienst a homoszexualitásából, szabadidejében pedig azzal kísérletezett, hogy elektródákat dugott skizofrének agyába, és egyes esetekben hol a mélyagyi részt piszkálta úgy, mint más a tintahalas levest, máskor pedig az öröm-élvezetért felelős szeptikus központot stimulálta elektromos impulzusokkal, hol fél óráig tartó orgazmust, hol idegtépő fájdalmat okozva. És néhány kollégámban néha még felmerül a kérdés, miért bíznak meg bennünk olyan nehezen az emberek.
Csak vicceltem, Mac – vonom fel az egyik szemöldököm. – A társadalmi kódex által meghatározott férfibecsület alappillére, hogy el tudjuk látni a hölgyeket. Látod? Itt a tetted, mint kifejeződés. Önzetlenül feláldozom a csirkecombjaim, meg a melegvizem. – No meg a szabad szobám. Lehetett bennem némi hátsószándék, mikor olyan lakás bérleti szerződését írtam alá, amelyhez két felesleges szoba is tartozott. Igaz, hogy a környék kivételesen jó volt, ráadásul viszonylag központi is, és az épület történelmét is értékelni tudtam, ám sok másikat is találtam volna, az árfekvését tekintve kedvezőbbet, vagy újabbat, úgyhogy gyenge kifogás volna. Talán még mindig reménykedtem abban, hogy Joanne meggondolja magát? Lehetséges; ha az ember tudja is, hogy a szentimentalizmus csak problémát szül, az érzelmes emlékek talaja ingoványosabb, mint a skandináv mocsarak.
Nem veszem magamra, hogy nem értékeli a rázúdított információkat, csak mosolygok tovább, mint aki számított a válaszára. – Pedig a történelem több ám, mint száraz tények és évszámok halmaza – emelem rá a tekintetem. Az elutasítása egészen az egyetemistákra emlékeztet, akik nem értik, mire jó a filozófia, azon kívül, hogy kreditekért cserébe aludhatsz. – Azon kívül, hogy ha jó forrásaid vannak, izgalmasabb, mint bármely akciófilm, emberi természetről regél. A miértekről. A hogyanokról. És ami még fontosabb, az ok-okozati összefüggésekről. Aki ismeri a múltat, ismeri a jövőt; majd rájössz, ha idősebb leszel. – Szubjektív gondolat azt erőltetni a másikra, hogy a jövő ismerete jó volna, és én még csak nem is osztom ezt a véleményt. Én például jobb szeretek tudatlanul, de felkészülten állni a holnapok elé; ha nem így lenne, most Mackenzie sem álldogálna a konyhámban.
Biztos, hogy ez olyasmi, amiért nem kell kinyírnod? – vonom fel a szemöldököm szórakozottan a válaszát hallgatva. Beállítom a sütő óráját, hogy tizenkét perc múlva jelezze, meg kell forgatnom a húst, hogy mindkét fele jól átsüljön, aztán a végén még néhány percig visszafordítom majd, és magasabb hőfokon pirítom meg a bőr tetejét. Van egy fickó a sportbárban, ahová járni szoktam, José; egyszerű ember, nem túl intelligens, de szórakoztató meglátásai vannak. Bizonyára vallási sértésként fogná fel, hogy sokkal több időt töltök a csirke combjain gondolkodva, mint Macén. Bár az ajkaimon ülő mosoly fesztelen, komoly szándékkal, érdeklődve billentem oldalra a fejem. – Nyugtalanít, hogy hibáztál? Vagy inkább az, hogy ez másokra is kihatással lehet? – Mac nem túl empatikus típus, ha a nagy egészet nézzük, az ismeretlen, arctalan tömeget; mégsem számít szocipatikus esetnek, így tudom, hogy igenis, törődik másokkal. Talán csak kiválasztott személyekkel, de meglehet, hogy a maroknyi embernek okozott csalódás nagyobb horderejű, mintha az egész világ gúnyolná is a háta mögött. Végül nem számít, hogy válaszol-e egyáltalán; nem a páciensem, nem terápiára jár hozzám. Megrázom a fejem. – Mindenki hibázik. A legjobbak is. Majd akkor aggódj, ha úgy tűnik, minden flottul megy.
Bár szánok egy félig-meddig rosszalló pillantást, mikor a nő egyenesen a frissen tisztított pultomra helyezi fel a formás hátsóját, nem szólok, épp csak a kérdésére nevetek fel. Mintha Hellét hallanám. Összefonom a karjaim a mellkasom előtt, és csípőmet a pultnak döntöm, Mackenzie mellett. – Kétszer voltam házas, Mac. Mit gondolsz, miért a múlt idő? Van, aki alkalmas a monogámiára; van, aki bizonyos személyekkel az. És vannak, akik egyáltalán nem. Egyébként is, azt hiszem, ha valaki, hát Te megérted, miért diszfunkcionális egy olyan kapcsolat, amelyben az egyik félnek nincs ideje a másikra. Nem sokkal könnyebb, a te szavaiddal élve, éjszakás barátnőkkel? Nem sokkal humánusabb? – Vigyorom tagadhatatlan, leplezetlenül kúszik az arcomra, miközben megfordulok, hogy a sütővel való szemezés helyett a nő felé forduljak. – Ha pedig a letáborozásnál és bigámiánál tartunk... Kíváncsi volnék, te mikor voltál utoljára hosszútávú kapcsolatban. Éltél valaha együtt egy férfival? Vagy nővel. Igazán nem ítélkezem, én is a nőket szeretem. Vagy ez is olyan információ, ami a lenyakazásommal járna?
all these games we play…
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Mckenzie Donovan tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Vas. Nov. 12, 2017 7:02 pm

to my old friend

- Tehát lefordítva emberi nyelvre.... továbbra is hagyod, hogy nálad élősködjek - biccentek lassan, aztán elvigyorodok mintegy köszönéskép. Sose tudom, mikor lesz neki elege, vagy mikor változik olyan mértékben az élete, hogy be kelljen látnom, számomra már nincs benne hely, így a napokat ajándékként fogom fel. Pocsék vagyok abban mondjuk, mármint az ajándékozásban, és valahogy értékelni se tudom. Ha tudnám, nem szívódnék fel egyetlen árva szó nélkül, de... még mindig úgy tartom, így van ez jól.
- Te véén satrafa.... - forgatom meg a szemem, ahogy mindig, mikor a korral jön, aztán kényelembe helyezem magam a pulton, még annak ellenére is, hogy tisztában vagyok vele, ez nem szokott kimondottan az ínyére lenni.
- Nekem nem igazán van... lehetőségem múlton meg jövőn agyalni... arra ott vannak a feletteseim. Nekem csak a most van, tudod? Egyetlen adott pillanat, amiben azonnal kell döntened a következő lépésről, és általában az egész életem egy orosz roulett. Nem nézek akciófilmeket. Valahogy nincs meg az adrenalin, mikor nézem, ahogy égő kocsikból ugrálnak ki a kaszkadőrök... élesben teszem meg ugyanezt általában, filmes trükkök nélkül... nézd - húzom fel a felsőm a karomon, hogy megmutassam neki, az oroszokkal való félresikerült tárgyalásom egyre csak halványuló nyomait. Megvigasztaltak, a sérülések kisebb hányada maradandó, de elfér a többi között, nem? Már a puszta karom kész történelem számomra, nincs is különösebb szükségem könyvekre.
- Legtöbbször egyetlen pillanaton múlik az életem. Én nem mondom, hogy a töri nem hasznos valakinek, a filózófia is biztos az, csak az én szakterületem más - és tényleg nem lehúzni akarom őt, mert ezek érdekli, sőt még aranyosnak is találom, hogy így próbál rábírni az okulásra, de nekem haszontalan időtöltésnek számítana az egész.
- Nevezzük törlesztésnek, vagy bizalomnak - vonok vállat lazán, hisz nem hiszem, hogy ebből baj lenne. Semmi olyat nem mondok neki, ami miatt bárkinek szüksége lehetne rá, az meg hogy mesélek neki egy-egy már lezárt ügyből apróbb részleteket... nos, azt a kört a főnökkel nekem kell lefutni.
- Az egész ügy frusztrál, úgy ahogy van. Hogy tudom, lehetett volna másképp is, hogy cselekedhettem volna úgy, ahogy azt előírták, de semmi értelme nem lett volna, mert cirka pár hét múlva mehettem volna rendet tenni megint. Így most vége. Még ha ilyen áron is, még ha ennyi ember élete árán is... vége, csak... nem tudom.. ezek a járulékos veszteségek bennem mindig nyomot hagynak... úgy érzem, hogy én rendelkeztem az életük felett, és tudom, hogy jogom abszolút nincs hozzá - ezért sem tartjuk magunknak jó embernek, még akkor sem, ha a közhiedelem szerint azok vagyunk. Francokat, ugyanúgy ölünk, ugyanúgy leszünk terroristák, ha az érdek úgy kívánja, és ugyanúgy zsigerelünk ki bárkit, ha kell. Mondhatnám, hogy egy nagyobb jó érdekében, de francokat, mi csak egy parancsot teljesítünk, és nem kérdezősködünk, miért vagy minek, mert egyszerűen nem tehetjük meg.
- Nem akkor van az, hogy fellélegezhetek? Miért lenne akkora gáz, ha valami flottul menne? - tudom, mert az ilyenek csak a tündérmesékben vannak, vagyis hát még ott se, ennek ellenére, oldalra döntött fejjel vizslatom a főbérlőm.
- Nekem nem kell magyaráznod, ezen a téren ugyanaz a véleményünk, csak nemtom' sokan sírnak, hogy szar egyedül, meg ilyenek... meg nincs társ, akire támaszkodhatnak, tudoooood - húzom el a szám, mert én ezt sose tudtam teljes mértékben átérezni. Na mindegy is.
- Hetero vagyok, és igen... még az elején... volt valami vőlegényfélém, aztán egy másik cég ezt kiszagolta, és őt használták fel, hogy átcsábítsanak magukhoz.... saját kezemmel öltöm meg a főnököm, meg egy másik ürge szeme láttára, csak hogy megmutassam, kihez és mennyire vagyok hűséges - a sztori tragikusnak hat, de mégis úgy mesélek róla, mintha csak a híreket olvasnám fel hangosan. Tettek róla, hogy ne fájjon, hogy ne egy töréspont legyen az életemben, hanem egy lecke, amiből tanultam. Mert tanultam.
- És nem azért nem mesélek, mert törvények, vagy szabályok tiltanák. Elhíresültem arról, hogy leszarom őket. Egyszerűen... téged nem szívesen ölnélek meg. Már pedig, ha egyszer netán arra kerülne a sor, biztos lehetsz benne, hogy én teszem meg. Akkor legalább nem szenvedsz előtte... Mikor lesz kész a kaja? - szuggerálom a sütőt, mert ez nem a kedvenc témám, ez az arcomra van írva.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

avatar
Bûnüldözés,hadügy
Tell me your secrets
14
● ● Posztok száma :
Egy hét szabit, elérhető időn belül...
● ● Keresem :
Lyndsy Fonseca
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás •• Kedd Nov. 14, 2017 9:33 pm

☽Ms. Donovan részére☾


Mert akkor halott vagy. Vagy Elon Musk. – A pakolászás és főzési procedúra közben elszakítom a tekintetem arról, amit épp csinálok, és nem titkolt módon mérem végig a nőt, majd kajánul vigyorogva teszem hozzá: – Nem vagy túl elonos. Szerencsére. –Minden tiszteletem a feltalálónak, ám ha választanom kellene az általa forgalmazott elektromos autók és aközött, hogy Mac tevő-vevő, vagy akár csak lábát lógató alakját figyeljem, egyértelműen utóbbit választom, hála sajnálatos férfi gyengeségemnek. Különös dolog volt ez vele, kissé talán úgy évődtünk, mint ahogy, az ő szavaival élve, az éjszakás barátnőimmel szoktam, másrészt viszont ismertségünk alatt egyszer sem történt olyasmi, amin a drága Madame valóban fennakadhatna. A paráznaság nem volt utolsó gondolata egy épelméjű férfinak sem, ha Mackkel találkozott, ám mindig akadt valami, ami visszafogott; na jó, talán a legelső alkalommal nem, ám hamar rájöttem, hogy a kapcsolatunk merőben más, mint a többi ismertségem. Nem is tudom, barátságnak mondanám-e; nálam lakik, ha itt van, és beszélünk dolgokról (még ha nem is szívesen hallgatja meg az Eiffel-toronyról szőtt gondolataim), de a barátok tudnak is egymásról… dolgokat. Olyan apróságokat, hogy vajon mit csinál (bár azért nem volt olyan nehéz kitalálni), mi az igazi neve, vagy hol született. De fontosak voltak ezek egyáltalán?
A magyarázatára sután felnevetek, inkább csak magamnak. – Valóban sok ilyen van. És ezen emberek legtöbbje beleesik az önmarcangoló bizonytalanok kategóriájába, akik kényszeresen külső megerősítésre vágynak, és saját értéküket az őket körülvevő gazdagság alapján állapítják meg, legyen az vagyoni, elméleti, vagy kiterjedt szociális háló. Ne értsd félre, kedvelem őket, és nem csak azért, mert ők adják a bevételünk nyolcvan százalékát – pillantok fel vigyorogva. Kevesen értik meg azt, ha valaki nem fekete-fehéren látja a világot, hogy csak a szingli vagy a kapcsolatban élő lehet, vagy hogy egy ember csak szoknyapecér vagy elvakult monogámista lehet. Bár igaz, hogy a modern napok lazuló erkölcsi alapjai több szabadságot nyújtanak ilyesmikben, nézze le néhány korábbi generáció tagja. – Bár az tény, hogy… Hogy fogalmaztál? Szar egyedül. Egy párkapcsolat kellemes lehet, ha jól működik. Kár, hogy ritkán működik jól. – Vállat vonok, nem újabb kioktatásnak szánom, csak beszélgetésnek. Személy szerint én például egészen mosolyogva, és egy kissé talán irigykedve figyelem az őszülő hajú, görnyedt hátú időseket, akik negyven-ötven-hatvan év házasság után is kézen fogva sétálnak az utcán. Persze, némelyeket már csak a letűnt koruk morális tanításai tartanak egyben, ahol válni még szentségtörés volt, vagy a tény, hogy minden, még a mosdóba járás is olyan fárasztó, hogy ebbe már bele sem kezdenek. De vannak öregek, akik még mindig szeretik a másikat, virágot visznek meg bonbont, kiöltöznek egymásnak, és közösen sétáltatják a kis tacskójukat. Szerettem volna ott látni magam, és mikor Sophie-val összeházasodtunk, reménykedhettem is benne – ám végül semmivé foszlottak ezen vágyaim. Aztán jött Joanne; aki még mindig csak jön, de még mindig nem ért igazán hozzám. Fog valaha?
Mackenzie rövid monológját csendben hallgatom végig, csupán szemöldököm mozgása ad támpontot arról, mit gondolok az elhangzottakról. Nem szokásom ítélkezni mások felett, ha valakinek, hát nekem igazán nincs jogom hozzá, ám véleményt alkothatok, a véleményem pedig nem sokat változott a megismerkedésünk óta. Vajon mennyi az igazság abban, amit Mackenzie mond? Nem gyanúsítgatni akarom, inkább az emberi kíváncsiság hajtotta tovább ezt a kérdést; talán hazudik, talán igazat mond, talán csak azt hiszi, hogy igazat mond. Min változtat ez? Jobb is, ha nem tudom; elvégre, Mackenzie Donovan, ha bármi, akkor látomás.
Értem. Nos, ez igazán nagyvonalú tőled – jegyzem meg épp olyan szenvtelenül, ahogy ő tette. A csap elé lépek, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet; kérdő tekintettel, a poharat felmutatva kérdezem Mackenzie-től, hogy ő kér-e, majd ennek megfelelően egy vagy kettő pohárnyi vízzel lépek vissza a pulthoz. Ahogy néhány korty után leteszem mellé, közelebb hajolok hozzá. – Mi lenne, ha soha többé nem beszélnénk, hm? Csak a biztonság kedvéért – mormolom elég közel ahhoz, hogy meg tudom számolni a szempilláit, vagy hogy ő láthassa a szemeim sarkában összegyűlő nevetőráncokat. A kérdésére az órára pillantok, majd megvonom a vállam. – Úgy tizenöt, húsz perc. Nem fürödni akartál menni? Három percen belül még talán vállalok hátmosást, utána ki kell vennem a húst. Szeretem kihasználni az időmet.

all these games we play…
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Jessen lakás ••

Tell me your secrets

Jessen lakás
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások-