Nappali
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 6:21 pm ✥

✥ Yesterday at 9:11 pm ✥

✥ Yesterday at 9:05 pm ✥


✥ Vas. Aug. 12, 2018 10:59 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 9:24 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 8:53 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 4:09 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Nappali •• Kedd Okt. 31, 2017 3:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jún. 25, 2018 4:27 pm-kor.
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Okt. 31, 2017 8:18 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my old friend

- A megszokások, ugye? – motyogom, a fejem rázva, miközben kiveszem a lakáskulcsot a helyéről. A zárat már lecserélte, nem értem, miért nem változtatta meg a kulcs helyét. Nem mintha olyan helyen lenne, ahol könnyűszerrel megtalálnák, én is csak onnan tudom, hogy nem egyszer volt már alkalmam legálisan is előbányászni.
- Jelentést – első csörrenésre veszem fel a telefont, tudom, hogy ki hív, azt is, hogy miért, így a tiszteletkörök teljesen feleslegesek.
- A légi kísérő csaj megcsináltatta a fogait, a jó fenekű srác… hát nem csak a feneke jó – sóhajtok fel, mert a repülő út hosszú volt, valamivel meg el kellett ütnöm az időt.
- Donovan…
- Jó, megérkeztem, Jessen nincs itthon, nem követett senki, és legalább két nap, mire tudomást szereznek arról, megint bepofátlankodtam. Még előttük fel kell vennem a kapcsolatot a pasival, mert megint csak a nyakamon lennének, és most már rohadtul ki fogom őket csinálni – motyogom, hirtelen ukránra váltva, mert a szomszéd érdeklődését igenis felkeltettem. Lágyan mosolyogva intek oda, majd be is engedem magam.
- És kell egy kávé, szóval ha nem vagy kíváncsi a repülőn lévő wc egyéb használati módjaira, el is köszönök – tényleg fáradtnak érzem magam, de tudom, hogy ez még mindig Pakisztán hatása. Azt hittem, ott maradok, ők is azt hitték, ott maradok, de szerencsére kellően kreatív elmét kaptam. Mint apám.
- Mckenzie…. vigyázz magadra…
- Ne félts, tudod, hogy nem kell – szólalok meg kis idő múlva, mert ez a három szó, mindig eszméletlen jól tud esni, főleg az ő szájából. Innen is tudom, még ha akkor haragudott is rám, jobban örül annak, hogy visszatértem, még akkor is, ha emiatt sok ártatlan embernek kellett meghalnia. Járulékos veszteség. Ott csak így hívják ezt, és belegondolva, ez felettébb undorító, de ha már jó ideje vagy a méhkasban, egyszerűen megszűnnek létezni olyanok, hogy empátia, lelkiismeret, szégyenérzet… csak az ösztön marad. Amit ők ültetnek beléd, amint megírod a rohadt tesztjüket.

- Végre már. Mi tartott ennyi ideig? – nem akarom ráhozni a frászt, épp ezért kiáltok ki a konyhából, amint hallom az ajtó nyitódását.
- Beengedtem magam, a szomszédnak meg beadtam, hogy luxus prosti vagyok, aki felettébb imádja a fojtogatós szexet, és elnézést kértem előre is a nem idevaló hangokért – pislogok ártatlanul, természetesen csak húzva az agyát, mert ilyen lehetőségeket sose hagynék ki.
- Főztem kávét…

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Okt. 31, 2017 9:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

☽Ms. Donovan részére☾

Ha az Arc de Triomphe híres volt valamiről a helyiek körében, az bizonyára a közlekedés nem hogy lehetetlensége, de szinte teljes hiánya. Régebben, még pályakezdőként, mikor még a Rue de Chateaudun közelében lévő egyik gyermekjóléti alapítvány bevándorló gyerekek integrációjával foglalkozó központjában dolgoztam, volt, hogy órákat ültem a dugóban, araszolgatva, mielőtt inkább a hosszabbik, de kényelmesebb haladású utat választottam volna, egyszerűen délnyugatnak haladva. Az ősz beköszöntével az igazán tömött turistaforgatag már eltűnt, de így is láttam, miközben a Szajnát átszelő hídon haladtam, hogy a temérdek fényszóró és lámpa egy hatalmas fénylő masszává olvad össze a diadalív környékén. Már majdnem kilenc óra, mire leparkolok a fákkal és parkokkal övezett lakónegyed esőáztatta aszfaltjára. A 18. századi épület eklektikus homlokzata csak hat emelettel nyúlik a föld felé, és bár az utca mindkét végén lévő kereszteződéseken túl ott tolong a forgalom, ezt az apró mellékvágányt mintha minden elkerülné. Nem véletlenül bérelem itt a felső emeletet, még akkor is, ha régi polgári épület révén a lift luxusa nem adatik meg.
Egyik kezem a nyakamat gyűri, azon a ponton, ahol a koponyám a gerincemre csatlakozik, próbálva enyhíteni a felgyűlt feszültséget, ami mintha folyton az izmaim bökdösné, míg a másikkal a kulcscsomómon keresem a megfelelőt. Rendhagyó módon, ma előadást tartottam a Sorbonne negyedéves pszichológiahallgatóinak a szociális média fejlődést és világnézetet befolyásoló hatásairól a tizennégy-tizennyolc éves multikulturális háttérből érkezők között. Legtöbbször igyekszem nem a fegyveresekre gondolni, akárhányszor elhaladok egy turistalátványosság előtt, és a hírekből is csak annyit nézek, amennyi feltétlenül szükséges.
Még a postaládám tartalmával szöszmötölök, mikor meghallom magam mögött az első emeleti őrkutya, Madame Botique lenéző harácsolását. – Már várnak ám magára – közli, rózsavörösre mázolt ajkai sarka lefitymálóan görbül, ahogy a lépcsőfordulóból bámul. Az az ember volt, akiről nehéz eldönteni, hogy a sok sminktől csúnyult meg, vagy a bulldog-arcszerkezete vonzotta-e magára a sok pacsulit, amit felkent. Már bőven a hatvanat verdeste, mégis úgy öltözött, mint egy húsz éves, épp csak hazaérve öltötte fel a köntösét, amiben erőszeretettel állt ki az ajtóba és tart szemmel minden mozgást az épületben. Nárcisztikus, arrogáns és bosszúálló, az ember jobban teszi, ha nem húzza fel magát a megjegyzésein, mert semmi jó nem sül ki a vitából.
Valóban? – kérdezem, a számlákat a reklámanyagokkal együtt a hónom alá csapva. A mosolyom kedélyes, mint mindig; ez lehetett az egyik oka, amiért a vén szatyor különösen ki nem állhatott.
Bizony. Azt is megmondanám, melyik, de annyi nőcske jár magához…
Ugyan, ugyan, Madame – nevetek fel halkan, ahogy elhaladok mellette; nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne ráncoljam össze az orrom a belőle és a lakásából áradó, cigarettafüsttel keveredő olcsó parfüm tömény szagától. – Mindketten tudjuk, hogy a szívem rég az Öné. – Még hallom, hogy morog valamit rólam, a munkámról, a környék jó hírnevéről, meg hogy folyamatosan diáklányok járkálnak a lakásomban. Akkor sem javítanám ki a vendégeim korát vagy jöveteleik okát illetően, ha különösebben érdekelne az öreg nő kálváriája. Tekintve, hogy legjobb tudásom szerint mára nem beszéltem meg találkozót senkivel, maradt az egyetlen személy, akire eleve úgy számítok, hogy nem számítok. Mackenzie olyan, mintha az ember egyetemista korában elszívott jointjai ütnének vissza, egy látomás, egy hirtelen felvillanás, jön, lát, győz, és már el is tűnt, olyan hévvel, hogy néha azt is nehéz elhinni, valóban ott volt. Sokszor én sem tudtam mire vélni az ismertségünket, mégsem kérdőjeleztem meg még azt sem, hogy fogalmam sincs, mi a munkája, vagy hogy egyáltalán tényleg az-e a neve, amit én tudok. Számított bármit is?
Neked is szép estét, Mackenzie. Köszönöm a kérdésed, jól mennek dolgaim. Te hogy vagy? – élcelődöm vele nyugodt hangon, miközben becsukom magam után az ajtót, a szám szegletében azonban egy széles mosoly ígérete bujkál, ami hamar fel is fedi magát a magyarázatát hallgatva. – Hát, a lenti lakó tényleg prostituáltnak néz. Vagy inkább Sugar Baby-nek, az agyára ment az a sok publicitás, amit újabban ez az egész kap… – Miközben magyarázok, megszabadulok a cipőmtől és a kabátomtól is, amit az előtéri szekrénybe teszek. A nappaliba lépve szembe találkozom Beau lusta tekintetével, aki üdvözlésemre mindössze annyit tesz, hogy néhányszor hozzávágja a farkát a kanapé párnájához csóválás gyanánt, majd átfordul a hátára. Láthatóan cseppet sem zavarja a vendég jelenléte. – Igazi házőrző vagy – jegyzem meg. A válasz csupán egy orrnyalás, majd horkantás.
Tőlem azért kap egy fültő-vakarást, mielőtt tovább sétálnék a konyha irányába. – Elég pocsékul festesz, de azért jó látni, hogy egyben vagy. Ettél már? – a kérdést már félig a hűtőbe hajolva teszem fel, és a válaszától függően veszek elő egy vagy két fejadagnyi előrepácolt csirkecombot, amit rögtön a Mackenzie melletti pultra is helyezek, hogy minél hamarabb vacsorához jussak. A nappali ablakán kinézve látni az Eiffel-torony távolabbi alakját, amit a Palais de Chaillot épp nem takar ki; a város fényei felett egy helikopter zúg el, ha jól láttam, az egyik kórház felé; talán sürgős sérültet szállít.
Ugye tudod, hogy már kilenc múlt? Lehet, hogy jobban járnál az alvással. Tudod, meddig maradsz?

all these games we play...
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Okt. 31, 2017 10:31 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my old friend

Igazából lógok én Adreasnak egy vallomással. A kis metrós incidensünk… korántsem volt olyan véletlen, amilyennek tűnt. És leginkább nem volt annyira ártatlan. Emlékszem, először jöttem ide és már a tököm kivolt a szállodákkal. Az összes ugyanolyan, és annyira személytelen, és bármennyire is hiszik azt többen, nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy mindenhol legyen egy bérelt házam, ahol megfordulok, ami addig áll üresen, míg vissza nem térek. Sose tudtam, hogy visszatérek-e, azt se különösebben, hogy mennyi időt töltök el azon a helyen. A szakma gyönyöre.
Akkortájt olvastam azt a könyvet, amit még főnök büntiből nyomott a kezembe, és hasznosítottam a benne leírtakat. Megfigyelni azt, hogy ez a ház kié, nem volt nehéz, mire észbe kaptam, már azt is tudtam, milyen időközönként jár wc-re, de ezek nem érdekeltek. A találkozást megszervezni már kicsit macerásabb volt, lévén ez a csapat feladata, én mindig úgy táncolok, ahogy ők fütyülnek – legalább is akkoriban ezt tettem -, de aztán rájöttem, ez sem atomfizika. Az oroszlánrésze volt a dolognak, hogy nem tudhattak róla odaát, máig nem is tudom, hogy sikerült kijátszanom a főnököm, vagy, hogy sikerült-e egyáltalán, mert a szabály, hogy csak minimálisan érintkezhetünk civilekkel, kőbe van vésve.
És mégis… akárhányszor itt járok, mindig idejövök, de sose tudom megmondani, miért. A férfi miatt? Nem tartom valószínűnek, hisz nem érzek semmit. Most vagy azért, mert képtelen vagyok, vagy, mert minden idegsejtem tisztában vele, hogy nem tehetem, vagy az ösztön, hogy ki nem mondott hálaként óvjam az életét… ezeket még Miriann se tudná megmondani, pedig ő őstehetségnek bizonyul, ha az ember agyában kell turkálni. Máig emlékszem, két mondat után én is csicseregtem, de arra is, hogy olyat vágtam be neki, hogy az orra eltört. Nos, igen… még odaát se kedvel mindenki, ahogy én se bírok mindenkit.
- Hidd el, ha bajban lennél, arról tudnék – mosolygok, szavaim mégis őszinteséget sugallnak, elvégre, nem csak akkor óvom őt, ha itt vagyok, akkor is figyelek rá, mikor teljesen más kontinensen van épp dolgom, a technológia amivel dolgozunk eszméletlen, és még nem is tudok mindent. Igen, a nő ügyeit is, de abból eszem ágában sincs kihúzni őt. Magának keresi a bajt, oldja is meg.
- Mármint az öregasszony? Kíváncsi lennék, hogyan van, hogy ennyire képben van mindennel. Nem kötögetnie kéne, vagy macskázni? – mindig is utáltam a kellemetlenkedőket, ezért is van annyira bögyömben ez a hely. Itt aztán akad belőlük bőven, és a legtöbbjük leginkább hátráltat, semmint segítene. Aztán még jönnek is a nyomorult sztereotípiájukkal, hogy nő bizony nem érvényesülhet, pedig ha tudnák, mire nem képes két jól kipakolt mell…
- A kutyád jobban szeret engem, mint téged… törődj bele – küldök felé egy önelégült vigyort, majd össze is nézek az ebbel, aki az állításomat nem hajlandó alátámasztani.
- Mondd csak, minden nőnek így bókolsz? – tettetett felháborodással döntöm oldalra a fejem, és próbálom felnyársalni a tekintetemmel, mert a büszkeségemnek ez odavág ám. Jó, talán egy kicsit hiú természet vagyok, de mindenkinek kellenek szépséghibák, nem?
- Mogyorót a repülőn… mi lesz a vacsi? – állok mellé, hogy én is szemügyre vegyem a kínálatot, úgy döntök, hogy tökéletesen megfelel az, amit kivesz a hűtőből, főleg ha ő állítja elő. Főzni van most a legkevesebb kedvem, és igaza van, tényleg nem vagyok a toppon, de ezt melyik nő vallaná be?
- Ne félts már ennyire… bírom a strapát – nevetek fel halkan, de közben meg jól is esik az aggódása. Viszont van, hogy napokat nem alszok, az a pár óra tényleg meg se kottyan.
- Különben is, még ki kell csomagolnom, lezuhanyozni… megmosod a hátam? – pislogok rá olyan ártatlanul, amennyire az tőlem telik. Szerintem már megszokta, viszont bizonyos határokat sose léptünk még át, de ami késik ugye…
- Amíg a kötelesség el nem hív máshová…. most úgy néz ki, nem pár hét lesz – húzom el a szám, mert az ügy ezen része nem tetszik. Főnöknek igaza volt, nem kispályás a pasi, és jelenleg még fogalmam sincs, hol találhatnék rajta fogást, de semmi gond, még csak petting van.
- Röhej. Hányszor voltam már itt? Egyszer nem volt még alkalmam felmenni oda – mormogom, az ablakon kitekintve, mert azért vannak Párizsnak előnyös helyei is, csak hogy én nem turista vagyok, hiába tartanak annak nyilván, és hiába az az álcám legtöbbször, baromi messze áll a valóságtól.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Okt. 31, 2017 11:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

☽Ms. Donovan részére☾

Gyermekpszichológus vagyok. Miféle bajba kerülhetnék? Legfeljebb megharapnak. – Eszembe sem jut, hogy megemlítsem neki, valójában tényleg bajban vagyok; talán nem fizikai veszély fenyeget, mégsem nevezhető a helyzet ideálisnak. Joanne még mindig nem beszélt velem; azt mondja, majd ha megfelelő lesz az idő, ám a Pascallal való következő terápia időpontja vészesen közeleg, és nem tudom, melyik lenne a jobb megoldás. Úgy tenni, mintha nem olvastam volna? Hazudni? Egyik megoldás sem volt ínyemre; de nem, ez nem olyasmi, amit Mackenzie-vel beszélnék meg. Az ilyen személyes témák inkább másra maradnak.
Volt macskája, de még az is kiugrott az ablakon előle, hogy szabaduljon. Aztán elcsapta egy turistabusz. – Az állatok többségének társaságát jobban kedveltem, mint az emberekét, holott távolról sem lehetne rám fogni, hogy mizantróp hajlamokkal rendelkeznék. Egyszerűen nem igényeltem a folyamatos társaságot; talán azért, mert túl sokat tudtam arról, mi rejlik a szemöldökök apró rándulásai, a megszoruló öklök, vagy elmormolt, negédes szavak mögött. Az öreg Botique macskáját következésképpen mérföldekkel jobban kedveltem, mint a tulajdonosát, és sajnáltam is szegény kispajtást, mikor kilehelte a lelkét az aszfalton.
Egyértelmű volt, hogy Beau-t sem kiváló házőrzői képességei miatt tartottam, noha a méretei először sokakban megálljt parancsolt az indulatoknak.
Nem, felettébb gáláns és megnyerő személyiség vagyok – válaszolom higgadtan, fenntartva a megkezdett játék álarcát. – De azt hittem, te jobban csíped, ha az igazat mondom, nem pedig azzal etetlek, hogy fényesebben ragyogsz ma este, mint a Hold. Persze, csak egy szavadba kerül – teszem hozzá széles vigyorral, ahogy a posta közül gyorsan kiválogatom a felesleges újságokat, és a mosogató alatti kukába dobom őket.
A márványhatású pult alóli szekrényből hamar kikerül egy tepsi, a főzőműsorokkal szemben sajnos nem előre megvajazva, így az olajozással még bíbelődnöm kell egy kicsit. Attól nem kell félnem, hogy egy drága ingem esetleg foltos lehet, ugyanis ma épp egyszerű, fekete póló akadt a kezembe reggel. – Hát, ha már a fojtogatós szex intézményével sajnos nem tudok szolgálni, legalább az alvást biztosíthatom – jegyzem meg szórakozottan. Azt a részletet nem említem meg neki, hogy Beau a nappaliból időközben a vendégszobába költözött, úgyhogy könnyedén lehet, hogy szőrös alvótársra talál az ittléte alatt. A zuhany gondolata valójában engem is csábít, még ha férfitársaimat megszégyenítően, sokkal inkább egyedül képzelem is el; ám a hasam korgása erőteljesebb vonzó erőnek bizonyul. A kimerültségem szerencsére csak mentális síkon jelentkezik nálam, az irodai munka előnyei és hátrányai.
Fáj a hátam – indoklom meg a mosdatás elutasítását, mintegy másodlagos tevékenységként, miközben megfelelő hőfokra és levegőkeverési módra állítom a sütőt. A lapátok búgva kezdenek forogni, én pedig visszatérek a fűszeres combokhoz, hogy fokhagymát és még tegnapelőttről maradt, egész apróburgonyát dobjak mellé. Minden egy kicsit tompa és lassú, elcsúszott, mégsem nyúlok a kávé után; majd szép lassan az ágyig is eljutok, talán. A bizonytalan intervallum hallatán fáradt nevetés szökik elő a torkomból. – Lassan bérleti díjat kellene szednem, nem gondolod? – Igazándiból nem zavar. Sem az, hogy semmit sem tudok arról, mik azok a titokzatos dolgok, amiket egész nap csinál, sem az, hogy mindig minden olyan határozatlan, ha róla van szó. Szeretem a rendet és a határidőket, a megfogható dolgokat; én voltam az, aki sosem azt mondta, négy felé, hanem 15:48, ha kell. De a szabálytalanságnak is megvannak a maga szépségei, meg a titkoknak és találgatásoknak. Épp csak ma túl fáradt vagyok hozzájuk.
Nincs rajta semmi érdekes. De ha érdekel, télen egy méterrel rövidebb, a termosztatikai zsugorodás miatt. Érdemesebb akkor megmászni; és akkor a temérdek ázsiai meg német turistát sem kell kerülgetned. De a fenti étterem mocskosul drága, ahhoz képest pedig nem is olyan jó… – Még Sophie-val jártam ott először, mert ragaszkodott hozzá, hogy bemutassa nekem Párizs nevezetességeit, lehetőleg úgy, hogy végig a legdrágább élményt nyújtsák. Ő mindig felettébb klisés élményeket akart szerezni; mégis, húsz évvel később itt vagyok, és még mindig azt a vastömeget bámulom. – Le akarták bontani, tudtad? A párizsiak, még mikor épült. Attól féltek, hogy elrontja a város összképét, a 19. század végén, ez a csupa vas monstrum, semmi fal, csak tömör struktúra, nem fogadta be a klasszicizmushoz és barokkhoz szokott szemük. Aztán több, mint száz évvel később még mindig itt van, és a jelképükként ünneplik. Gyorsan változnak az idők.
Mindig is érdekesnek találtam az emberi gondolkodásban bekövetkező változások ok-okozati összefüggéseit, a potenciált, ami benne rejlett; de most nem szándékszom kiselőadást tartani róla. Azt majd egy egyetemi előadásra tartogatom. –Szóval, történt valami izgalmas? – kérdezem, ahogy betolom a tepsit a sütőbe, és lenyalom a hüvelykujjamra cseppent, fűszeres olajat. Egy pillanatra a nőre nézek, aztán egy konyharuhával, amit addig a vállamra terítve tároltam, elkezdem megtisztítani a pultot a kifröccsent olajtól. – Mármint, olyasmi, amiért, tudod. Nem kell megölnöd.
no expectations, no disappointment
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Nov. 01, 2017 5:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my old friend

Szeretek vele lenni, szeretem, hogy nem kérdez. Ő tényleg elfogadta a tényt, hogy az ő érdekében nem beszélhetek, és nem csűri-csavarja a dolgokat, hanem elfogadja. És nem akad ki, és nem von kérdőre, márpedig jogosan tenné. Tényleg úgy párolgok el sokszor, ahogy felbukkanok, mégis... egy magamfajtának luxus az, hogy van egy állandó pont az életében, csak egy... de az mindennél többet ér. És persze nem CIA berkein belül. A valódi családom ők, ezt sose állítanám másként, hisz meghalnék értük, ha arra lenne szükség, a hála amit érzek, pedig elnyom minden mást. Hiába a civódások hiába az "elegem van mindenből, hagyjatok békén" életérzés, sose tudom elfelejteni, mit tettek ők értem, és mit köszönhetek nekik. A minimum a lojalitásom, a maximum meg az, amit nyújtok. Még ha néha nem is úgy sül el egy-egy akció, ahogy az szépen el lett előre tervezve, még a legváratlanabb helyzetben is a maximumot hozom ki magamból, és nem csak én.... ezzel minden ügynök így van. Az meg hogy eláruljam a családom? Pénzt ígértek, rengeteget, volt, hogy félholtra vertek, mégse tettem meg. Ez csak elmond valamit rólam, nem?
- Igaz is, a tied a világ legártalmatlanabb szakmája, de én nem lennék rá képes - alapból rosszul viselem, mikor egy gyerek is képbe kerül, fogalmam sincs, mit kezdjek vele, hogy álljak hozzá, és őszintén megijedek tőlük. Nem hiszem, hogy én valaha is képes leszek anya szerepbe bújni. Hiába mondja azt mindenki, majd a sajátoddal másképp lesz, én tisztában vagyok vele, hogy nálam egy gyerek nem játszhat, főleg nem egy ilyen élettel, és ilyen ellenségekkel..
- Tragikus - minden, amivel lereagálom. Igen, ha egy ember haláláról lenne szó, se tennék másképp. Nálam a halál már rég nem olyan mértékű, mint másoknál, nem tudok megbotránkozni, és már azok arcát se látom magam előtt, akiknek az életét én magam ontottam ki. Sőt, az emberekre se tekintek másképp, mint célpontok, vagy akadályok, egy kezemen megtudom számolni az Andreashoz hasonlók számát, akiknek a létezése még jelent számomra valamit. Nem voltam ilyen, de a munkám ilyenné tett, és tudom, ez a helyes, csak így bírom elviselni a sokszor rám zúduló szarkupacot.
- Tudod, én jobban csípem, ha mindezt tettekkel fejezik ki - mosolyodok el magabiztosan, csak mert tudom, ezt a labdát már hagyja elpattanni. Igazából nem szeretnék bele gondolni abban, egy-egy ilyen megjegyzésem után, miket is feltételezhet rólam, szerintem ilyenkor jobb az áldott tudatlanság.
- Ha erről van szó, egy szavadba kerül, és beszállok a rezsibe, nem akarok rajtad élősködni, vagy ilyesmi, így is rengeteggel tartozom azért, mert itt húzhatom meg magam - sóhajtok fel, mert fájdalom, de ez nekem még sose jutott eszembe. Hozzá vagyok szokva ahhoz, hogy csak el kell mennem egy helyre, minden mást a cég intéz, és voltaképp semmivel nem kell törődnöm. Átlagos életet pedig sose éltem, hogy tudjam, ez az összeköltözősdi hogyan is működik.
- Jelenleg jobban is értékelem, mint a szexet - ami, ha rólam van szó igencsak ritka, mert ha már állandó társam nem lehet, legalább a kínálkozó alkalmakkal had éljek. És ezt igazából nem is tiltja semmi, sőt egy-egy küldetés során még össze is lehet kötni a kellemeset a hasznossal. De persze tudom, ez nem ugyanaz. És eleget látom Ricket szenvedni ahhoz, hogy ne is akarjak magam mellé senkit.
- Tudod Jessen... simán elmehetnél tárlatvezetőnek, ez legalább annyira unalmas volt - mosolygok rá bocsánatkérőn, de hát... mindig is ódzkodtam az efajta tudás megszerzésétől. A történelem számomra száraz, és unalmas, és felesleges. De mit várnak egy embertől, aki mindig csak a mának él, mert lövése sincs arról, mi lesz vele holnap? És inkább nem gondol a múltra, mert végérvényesen tönkre vágja vele magát? Nem egyszerű ez a szakma, épp ezért nem is vagyunk sokan, és bizony még közülünk is morzsolódnak le, akik már végképp nem bírják.
- Hallottál a pakisztáni balhéról? Hogy felkerült egy videó, aminek nem kellett volna, és még az Al-Kaida is kikelt magából? Sorra gyilkolták az embereket, én meg pont ott voltam, egy hajszálon múlt, hogy nem maradtam ott... úgyhogy aláírom, tényleg nem festek valami jól, nem is érzem úgy magam - ez olyasmi, amiről mára már mindenki tud, aki néz híradót. Azt persze elfelejtem megemlíteni, hogy a videó miattam került ki... igen, ez volt az én nagy baklövésem, és erre ment rá majdnem az életem, és emiatt pikkel rám főnök is. Elbaltáztam, velem is megesik.
- Azt mondd meg... miért nem lakik még itt senki. Ne mondd, hogy neked tényleg tökéletesen megfelelnek az éjszakás barátnőid... nem akarsz már végre letáborozni valaki mellett? - huppanok fel a pultra, és kinyújtóztatom a tagjaim, miközben szippantok egyet a levegőből. Imádom ezt az illatot különben, és ahogy a hasam is tudtára adja ezt Jessennek, meg azt, hogy nem ártana már jóllakatni, csak bocsánatkérőn vállat vonok.


■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Nov. 01, 2017 10:54 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

☽Ms. Donovan részére☾

Az egzaltált flört sokszor nem feltétlenül rejt valós innuendót; egyfajta védelmi mechanizmusként is szolgálhat, amely egy-egy kínos vagy veszélyes helyzetet inkább a szexualitás fitogtatásával vagy ígéretével akar elbagatelizálni. Aztán néhányaknak annyira a személyiségükbe olvad ez a válasz, hogy ösztönössé válik, s talán még maguk is elhiszik, hogy komolyan gondolják. Mackenzie esetében sok dolog kiválthatta ennek meggyökeredzését, de nem firtatom, a megjegyzését pedig csak halk nevetéssel engedem útjára. Bár valószínűleg aszexuálisnak, de minimum vaknak kellene lennem ahhoz, hogy ne érezzem a bőröm alá begyűrűdző vágy szikráját, van annyi eszem, hogy ne hagyjam lángra lobbanni, ideiglenesen sem. Vagy csak a helyzet nem eszkalálódott még odáig? Nem tudom, és túl fáradt vagyok ahhoz, hogy ilyen elméleti síkok végtelen mezeit rójam. Aki túl sokat agyal mindenen, előbb vagy utóbb úgyis megőrül. Kérdezzék Teslát, aki abban a tudatban élt öregkorára, hogy egy galamb élete szerelme, sőt, az a madár viszont is szerette. Mellesleg földönkívüliek is elrabolták. Másrészt, Robert G. Heath a sok gondolkodása folytán merült el teljesen a biológiai pszichiátria elméletébe, mely szerint minden mentális probléma gyökere biológiai folyamatokban, kártevőkben, deformalitásokban keresendő, s így gyógyszerekkel bármi gyógyítható. Végül meggyőződése volt, hogy sikeresen kigyógyított egy meleg pácienst a homoszexualitásából, szabadidejében pedig azzal kísérletezett, hogy elektródákat dugott skizofrének agyába, és egyes esetekben hol a mélyagyi részt piszkálta úgy, mint más a tintahalas levest, máskor pedig az öröm-élvezetért felelős szeptikus központot stimulálta elektromos impulzusokkal, hol fél óráig tartó orgazmust, hol idegtépő fájdalmat okozva. És néhány kollégámban néha még felmerül a kérdés, miért bíznak meg bennünk olyan nehezen az emberek.
Csak vicceltem, Mac – vonom fel az egyik szemöldököm. – A társadalmi kódex által meghatározott férfibecsület alappillére, hogy el tudjuk látni a hölgyeket. Látod? Itt a tetted, mint kifejeződés. Önzetlenül feláldozom a csirkecombjaim, meg a melegvizem. – No meg a szabad szobám. Lehetett bennem némi hátsószándék, mikor olyan lakás bérleti szerződését írtam alá, amelyhez két felesleges szoba is tartozott. Igaz, hogy a környék kivételesen jó volt, ráadásul viszonylag központi is, és az épület történelmét is értékelni tudtam, ám sok másikat is találtam volna, az árfekvését tekintve kedvezőbbet, vagy újabbat, úgyhogy gyenge kifogás volna. Talán még mindig reménykedtem abban, hogy Joanne meggondolja magát? Lehetséges; ha az ember tudja is, hogy a szentimentalizmus csak problémát szül, az érzelmes emlékek talaja ingoványosabb, mint a skandináv mocsarak.
Nem veszem magamra, hogy nem értékeli a rázúdított információkat, csak mosolygok tovább, mint aki számított a válaszára. – Pedig a történelem több ám, mint száraz tények és évszámok halmaza – emelem rá a tekintetem. Az elutasítása egészen az egyetemistákra emlékeztet, akik nem értik, mire jó a filozófia, azon kívül, hogy kreditekért cserébe aludhatsz. – Azon kívül, hogy ha jó forrásaid vannak, izgalmasabb, mint bármely akciófilm, emberi természetről regél. A miértekről. A hogyanokról. És ami még fontosabb, az ok-okozati összefüggésekről. Aki ismeri a múltat, ismeri a jövőt; majd rájössz, ha idősebb leszel. – Szubjektív gondolat azt erőltetni a másikra, hogy a jövő ismerete jó volna, és én még csak nem is osztom ezt a véleményt. Én például jobb szeretek tudatlanul, de felkészülten állni a holnapok elé; ha nem így lenne, most Mackenzie sem álldogálna a konyhámban.
Biztos, hogy ez olyasmi, amiért nem kell kinyírnod? – vonom fel a szemöldököm szórakozottan a válaszát hallgatva. Beállítom a sütő óráját, hogy tizenkét perc múlva jelezze, meg kell forgatnom a húst, hogy mindkét fele jól átsüljön, aztán a végén még néhány percig visszafordítom majd, és magasabb hőfokon pirítom meg a bőr tetejét. Van egy fickó a sportbárban, ahová járni szoktam, José; egyszerű ember, nem túl intelligens, de szórakoztató meglátásai vannak. Bizonyára vallási sértésként fogná fel, hogy sokkal több időt töltök a csirke combjain gondolkodva, mint Macén. Bár az ajkaimon ülő mosoly fesztelen, komoly szándékkal, érdeklődve billentem oldalra a fejem. – Nyugtalanít, hogy hibáztál? Vagy inkább az, hogy ez másokra is kihatással lehet? – Mac nem túl empatikus típus, ha a nagy egészet nézzük, az ismeretlen, arctalan tömeget; mégsem számít szocipatikus esetnek, így tudom, hogy igenis, törődik másokkal. Talán csak kiválasztott személyekkel, de meglehet, hogy a maroknyi embernek okozott csalódás nagyobb horderejű, mintha az egész világ gúnyolná is a háta mögött. Végül nem számít, hogy válaszol-e egyáltalán; nem a páciensem, nem terápiára jár hozzám. Megrázom a fejem. – Mindenki hibázik. A legjobbak is. Majd akkor aggódj, ha úgy tűnik, minden flottul megy.
Bár szánok egy félig-meddig rosszalló pillantást, mikor a nő egyenesen a frissen tisztított pultomra helyezi fel a formás hátsóját, nem szólok, épp csak a kérdésére nevetek fel. Mintha Hellét hallanám. Összefonom a karjaim a mellkasom előtt, és csípőmet a pultnak döntöm, Mackenzie mellett. – Kétszer voltam házas, Mac. Mit gondolsz, miért a múlt idő? Van, aki alkalmas a monogámiára; van, aki bizonyos személyekkel az. És vannak, akik egyáltalán nem. Egyébként is, azt hiszem, ha valaki, hát Te megérted, miért diszfunkcionális egy olyan kapcsolat, amelyben az egyik félnek nincs ideje a másikra. Nem sokkal könnyebb, a te szavaiddal élve, éjszakás barátnőkkel? Nem sokkal humánusabb? – Vigyorom tagadhatatlan, leplezetlenül kúszik az arcomra, miközben megfordulok, hogy a sütővel való szemezés helyett a nő felé forduljak. – Ha pedig a letáborozásnál és bigámiánál tartunk... Kíváncsi volnék, te mikor voltál utoljára hosszútávú kapcsolatban. Éltél valaha együtt egy férfival? Vagy nővel. Igazán nem ítélkezem, én is a nőket szeretem. Vagy ez is olyan információ, ami a lenyakazásommal járna?
all these games we play…
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Nov. 12, 2017 7:02 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

to my old friend

- Tehát lefordítva emberi nyelvre.... továbbra is hagyod, hogy nálad élősködjek - biccentek lassan, aztán elvigyorodok mintegy köszönéskép. Sose tudom, mikor lesz neki elege, vagy mikor változik olyan mértékben az élete, hogy be kelljen látnom, számomra már nincs benne hely, így a napokat ajándékként fogom fel. Pocsék vagyok abban mondjuk, mármint az ajándékozásban, és valahogy értékelni se tudom. Ha tudnám, nem szívódnék fel egyetlen árva szó nélkül, de... még mindig úgy tartom, így van ez jól.
- Te véén satrafa.... - forgatom meg a szemem, ahogy mindig, mikor a korral jön, aztán kényelembe helyezem magam a pulton, még annak ellenére is, hogy tisztában vagyok vele, ez nem szokott kimondottan az ínyére lenni.
- Nekem nem igazán van... lehetőségem múlton meg jövőn agyalni... arra ott vannak a feletteseim. Nekem csak a most van, tudod? Egyetlen adott pillanat, amiben azonnal kell döntened a következő lépésről, és általában az egész életem egy orosz roulett. Nem nézek akciófilmeket. Valahogy nincs meg az adrenalin, mikor nézem, ahogy égő kocsikból ugrálnak ki a kaszkadőrök... élesben teszem meg ugyanezt általában, filmes trükkök nélkül... nézd - húzom fel a felsőm a karomon, hogy megmutassam neki, az oroszokkal való félresikerült tárgyalásom egyre csak halványuló nyomait. Megvigasztaltak, a sérülések kisebb hányada maradandó, de elfér a többi között, nem? Már a puszta karom kész történelem számomra, nincs is különösebb szükségem könyvekre.
- Legtöbbször egyetlen pillanaton múlik az életem. Én nem mondom, hogy a töri nem hasznos valakinek, a filózófia is biztos az, csak az én szakterületem más - és tényleg nem lehúzni akarom őt, mert ezek érdekli, sőt még aranyosnak is találom, hogy így próbál rábírni az okulásra, de nekem haszontalan időtöltésnek számítana az egész.
- Nevezzük törlesztésnek, vagy bizalomnak - vonok vállat lazán, hisz nem hiszem, hogy ebből baj lenne. Semmi olyat nem mondok neki, ami miatt bárkinek szüksége lehetne rá, az meg hogy mesélek neki egy-egy már lezárt ügyből apróbb részleteket... nos, azt a kört a főnökkel nekem kell lefutni.
- Az egész ügy frusztrál, úgy ahogy van. Hogy tudom, lehetett volna másképp is, hogy cselekedhettem volna úgy, ahogy azt előírták, de semmi értelme nem lett volna, mert cirka pár hét múlva mehettem volna rendet tenni megint. Így most vége. Még ha ilyen áron is, még ha ennyi ember élete árán is... vége, csak... nem tudom.. ezek a járulékos veszteségek bennem mindig nyomot hagynak... úgy érzem, hogy én rendelkeztem az életük felett, és tudom, hogy jogom abszolút nincs hozzá - ezért sem tartjuk magunknak jó embernek, még akkor sem, ha a közhiedelem szerint azok vagyunk. Francokat, ugyanúgy ölünk, ugyanúgy leszünk terroristák, ha az érdek úgy kívánja, és ugyanúgy zsigerelünk ki bárkit, ha kell. Mondhatnám, hogy egy nagyobb jó érdekében, de francokat, mi csak egy parancsot teljesítünk, és nem kérdezősködünk, miért vagy minek, mert egyszerűen nem tehetjük meg.
- Nem akkor van az, hogy fellélegezhetek? Miért lenne akkora gáz, ha valami flottul menne? - tudom, mert az ilyenek csak a tündérmesékben vannak, vagyis hát még ott se, ennek ellenére, oldalra döntött fejjel vizslatom a főbérlőm.
- Nekem nem kell magyaráznod, ezen a téren ugyanaz a véleményünk, csak nemtom' sokan sírnak, hogy szar egyedül, meg ilyenek... meg nincs társ, akire támaszkodhatnak, tudoooood - húzom el a szám, mert én ezt sose tudtam teljes mértékben átérezni. Na mindegy is.
- Hetero vagyok, és igen... még az elején... volt valami vőlegényfélém, aztán egy másik cég ezt kiszagolta, és őt használták fel, hogy átcsábítsanak magukhoz.... saját kezemmel öltöm meg a főnököm, meg egy másik ürge szeme láttára, csak hogy megmutassam, kihez és mennyire vagyok hűséges - a sztori tragikusnak hat, de mégis úgy mesélek róla, mintha csak a híreket olvasnám fel hangosan. Tettek róla, hogy ne fájjon, hogy ne egy töréspont legyen az életemben, hanem egy lecke, amiből tanultam. Mert tanultam.
- És nem azért nem mesélek, mert törvények, vagy szabályok tiltanák. Elhíresültem arról, hogy leszarom őket. Egyszerűen... téged nem szívesen ölnélek meg. Már pedig, ha egyszer netán arra kerülne a sor, biztos lehetsz benne, hogy én teszem meg. Akkor legalább nem szenvedsz előtte... Mikor lesz kész a kaja? - szuggerálom a sütőt, mert ez nem a kedvenc témám, ez az arcomra van írva.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Nov. 14, 2017 9:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

☽Ms. Donovan részére☾


Mert akkor halott vagy. Vagy Elon Musk. – A pakolászás és főzési procedúra közben elszakítom a tekintetem arról, amit épp csinálok, és nem titkolt módon mérem végig a nőt, majd kajánul vigyorogva teszem hozzá: – Nem vagy túl elonos. Szerencsére. –Minden tiszteletem a feltalálónak, ám ha választanom kellene az általa forgalmazott elektromos autók és aközött, hogy Mac tevő-vevő, vagy akár csak lábát lógató alakját figyeljem, egyértelműen utóbbit választom, hála sajnálatos férfi gyengeségemnek. Különös dolog volt ez vele, kissé talán úgy évődtünk, mint ahogy, az ő szavaival élve, az éjszakás barátnőimmel szoktam, másrészt viszont ismertségünk alatt egyszer sem történt olyasmi, amin a drága Madame valóban fennakadhatna. A paráznaság nem volt utolsó gondolata egy épelméjű férfinak sem, ha Mackkel találkozott, ám mindig akadt valami, ami visszafogott; na jó, talán a legelső alkalommal nem, ám hamar rájöttem, hogy a kapcsolatunk merőben más, mint a többi ismertségem. Nem is tudom, barátságnak mondanám-e; nálam lakik, ha itt van, és beszélünk dolgokról (még ha nem is szívesen hallgatja meg az Eiffel-toronyról szőtt gondolataim), de a barátok tudnak is egymásról… dolgokat. Olyan apróságokat, hogy vajon mit csinál (bár azért nem volt olyan nehéz kitalálni), mi az igazi neve, vagy hol született. De fontosak voltak ezek egyáltalán?
A magyarázatára sután felnevetek, inkább csak magamnak. – Valóban sok ilyen van. És ezen emberek legtöbbje beleesik az önmarcangoló bizonytalanok kategóriájába, akik kényszeresen külső megerősítésre vágynak, és saját értéküket az őket körülvevő gazdagság alapján állapítják meg, legyen az vagyoni, elméleti, vagy kiterjedt szociális háló. Ne értsd félre, kedvelem őket, és nem csak azért, mert ők adják a bevételünk nyolcvan százalékát – pillantok fel vigyorogva. Kevesen értik meg azt, ha valaki nem fekete-fehéren látja a világot, hogy csak a szingli vagy a kapcsolatban élő lehet, vagy hogy egy ember csak szoknyapecér vagy elvakult monogámista lehet. Bár igaz, hogy a modern napok lazuló erkölcsi alapjai több szabadságot nyújtanak ilyesmikben, nézze le néhány korábbi generáció tagja. – Bár az tény, hogy… Hogy fogalmaztál? Szar egyedül. Egy párkapcsolat kellemes lehet, ha jól működik. Kár, hogy ritkán működik jól. – Vállat vonok, nem újabb kioktatásnak szánom, csak beszélgetésnek. Személy szerint én például egészen mosolyogva, és egy kissé talán irigykedve figyelem az őszülő hajú, görnyedt hátú időseket, akik negyven-ötven-hatvan év házasság után is kézen fogva sétálnak az utcán. Persze, némelyeket már csak a letűnt koruk morális tanításai tartanak egyben, ahol válni még szentségtörés volt, vagy a tény, hogy minden, még a mosdóba járás is olyan fárasztó, hogy ebbe már bele sem kezdenek. De vannak öregek, akik még mindig szeretik a másikat, virágot visznek meg bonbont, kiöltöznek egymásnak, és közösen sétáltatják a kis tacskójukat. Szerettem volna ott látni magam, és mikor Sophie-val összeházasodtunk, reménykedhettem is benne – ám végül semmivé foszlottak ezen vágyaim. Aztán jött Joanne; aki még mindig csak jön, de még mindig nem ért igazán hozzám. Fog valaha?
Mackenzie rövid monológját csendben hallgatom végig, csupán szemöldököm mozgása ad támpontot arról, mit gondolok az elhangzottakról. Nem szokásom ítélkezni mások felett, ha valakinek, hát nekem igazán nincs jogom hozzá, ám véleményt alkothatok, a véleményem pedig nem sokat változott a megismerkedésünk óta. Vajon mennyi az igazság abban, amit Mackenzie mond? Nem gyanúsítgatni akarom, inkább az emberi kíváncsiság hajtotta tovább ezt a kérdést; talán hazudik, talán igazat mond, talán csak azt hiszi, hogy igazat mond. Min változtat ez? Jobb is, ha nem tudom; elvégre, Mackenzie Donovan, ha bármi, akkor látomás.
Értem. Nos, ez igazán nagyvonalú tőled – jegyzem meg épp olyan szenvtelenül, ahogy ő tette. A csap elé lépek, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet; kérdő tekintettel, a poharat felmutatva kérdezem Mackenzie-től, hogy ő kér-e, majd ennek megfelelően egy vagy kettő pohárnyi vízzel lépek vissza a pulthoz. Ahogy néhány korty után leteszem mellé, közelebb hajolok hozzá. – Mi lenne, ha soha többé nem beszélnénk, hm? Csak a biztonság kedvéért – mormolom elég közel ahhoz, hogy meg tudom számolni a szempilláit, vagy hogy ő láthassa a szemeim sarkában összegyűlő nevetőráncokat. A kérdésére az órára pillantok, majd megvonom a vállam. – Úgy tizenöt, húsz perc. Nem fürödni akartál menni? Három percen belül még talán vállalok hátmosást, utána ki kell vennem a húst. Szeretem kihasználni az időmet.

all these games we play…
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Dec. 09, 2017 5:38 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Csüt. Jan. 18, 2018 8:28 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




A kurva jogsimat is hamarosan meg kell újítani, mert két hónap múlva lejár, aztán majd nézhetek, mint hal a szatyorban, ha megbasz a jard. Nincs kedvem még a büntetést is kiperkálni, van így is elég gondom és bajom, már tényleg csak ez hiányzik. Inkább még csak nem is gondolok ilyesmire, mert bevonzom. Csak pozitív gondolatok, Penny – mantrázom magamban, miközben az autóban ülve várok a csodára, hogy feloldódjon a belvárosban a dugó. Én sem vagyok egyébként normális, hogy csúcsidőben veszem a nyakamba a várost, de egész nap dolgoztam, és még be kellett mennem a boltba is, hogy vegyek egy üveg, édes vöröset.
Nem, mintha holnap nem kellene dolgoznom, de egyszer élünk, nem igaz? De akkor nagyon!
Igazából több indokom is van arra, hogy miért megyek most Andreashoz. Az egyik az, hogy a lelkére tudjam kötni, hogy, ha már Cora hozzá cuccolt, akkor vigyázzon is rá, és hívjon, ha bármi, akármi történik. Nem, akkor nem feltétlenül, ha a húgom tüsszent egyet. A másik az, hogy Corával megbeszéljem, hogy tulajdonképpen miért nem jó nálam, velem. Tudom, hogy nem feltétlenül pihentető, relaxációs élmény velem egy fedél alatt lakni, meg a lakásom sem túlzottan nagy, vagy valamiféle kacsalábon forgó palota, de végtére is, én vagyok a nővére. Az egyik. És ég óvja attól, hogy Genékhez költözzön be.
A harmadik, hogy, ha már így alakultak a dolgok, ahogyan, már miért ne vedelhetnénk édes hármasban? Mint mondtam, fő a pozitív életszemlélet. Cora és Andreas barátok maradtak a válásuk után, ahogyan én sem szakítottam meg a férfivel a kapcsolatot, meg különben sem voltunk rosszban soha. Szóval, már miért is ne iszogathatnánk?
A zene ütemére dobolok a kormányon, és még bólogatok is mellé. Nem dudálok rá senkire sem, nem vagyok egy agresszív aszfalt huszár, soha nem is voltam. Jó sofőr vagyok – tudom, nagy szavak, de nem az enyémek, hanem az apámé. Azt pedig jobb, ha nem tudja a fater, hogy ezzel egyidejűleg én vagyok a legjobb buli sofőr is, aki a partik után soha nem vezet józanul.
Végre, végre, végre Andreas lakásához érek, keresek magamnak egy szabad helyet a ház előtt, nem messze a lépcsőháztól, kikapcsolom a rádiót, a fűtést, zárom az ajtókat, aztán a táskám, meg az édes vörös társaságában becsöngetek.
- Penny vagyok, nyisd ki! – rikkantom a kaputelefonba, mire a vaskapu zárja kattan, én pedig bemegyek, és egészen Andreas lakásáig meg sem állok.
Kopogok. Ritmikusan.
Tá-ti-ti-tá-tá. Szün. Tá-tá.
Aztán, ha valaki nyitja az ajtót, a Vigyori macskát megszégyenítő mosolyra feszülnek ajkaim.
- Szia! – ha a férfi beenged, belépek. – Hoztam neked egy édes vöröset – nyújtom át Andreasnak a bort. – Bocs, ha csalódást okoztam – hanyagul rándítom meg a vállamat, arra célozva, hogy esetleg egy nőre számított. – A másik táskámban felejtettem – lerúgom a bokacsizmámat.
- Mi újság? Hol van a húgom? – szegezem neki a kérdéseket, nem feltétlenül fontossági sorrendben, immár pár lépéssel beljebb. Furcsa ez a csend. Ha Cora itt lenne, akkor, hát, na... itt lenne. Velünk egy légtérben. Hacsak nem a mosdóba ment, persze. Mindenkinek vannak szükségletei. De aztán rögtön a kezelésekre gondolok. És ijedtségtől elkerekedett szemekkel nézek Andreasra, azt tátogva: rókázik? – és a vécé felé bökve hüvelykujjammal.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Jan. 21, 2018 9:46 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

used-to-be sister-in-law


Lustán nyújtóztatom ki elfáradt tagjaimat, amit Beau tévesen értelmez az indulás jeleként. – Nem, haver, nem megyünk sehová – rázom meg a fejem, de nem úgy tűnik, mintha értené, mit mondok neki; kérdőn billenti oldalra a fejét, és kíváncsian bámul a kanapéról. Elnyomok egy ásítást, és az arcomat gyűrve kapcsolom be a kávéfőzőt, ezúttal nem a Clooney által fémjelezett kapszulák közül, annál erősebbre vágyom, és inkább a frissen őrlő funkciót használom ki. A gép berregése közepette szükségét érzem a pultra könyökölni, arcomat pedig a tenyeremen támasztva nézek végig a nappalin. Meglátszik, hogy Beau tegnap este egyedül maradt, az egész össze volt túrva, még ha rágott kár nem is keletkezett.
Miután Corával találkoztam, váratlanul ért a hívás, hogy nincs-e kedvem egy esti szemináriumon részt venni, illetve az egyik egyetemnek lenne egy amolyan félig-rögtönzött, és valamelyik napirenden lévő oktatásügyi reformhoz kapcsolódó éjszakai expója, ahová elkéne néhány szakember, akiktől kérdezgetni lehet. Mivel úgysem volt jobb dolgot, igent mondtam, de lehet, hogy rosszul tettem; már majdnem tíz óra volt, mikor felkeltem. Aztán visszaaludtam, mert hasogatott a fejem, holott nem ittam sokat az expót követő „csak beülünk egy sörre” dzsemborin. Az egyből sok lett, a sörből pedig szíverősítő, amivel nem volna gond, ha lett volna esélyem enni előtte. Nem mondanám, hogy másnapos vagyok, a szokásos tünetek, mint a fejfájás és az az áporodott érzés elkerült, ellenben a fáradtság és a mosott rongyra hajazó közérzet a nyakamban csücsült, akár egy ragadós nátha.
Még arra sem igen éreztem magamban erőt, hogy különösebben felöltözzek, alsógatyában támasztom a pultot, és még az a terv sem igen körvonalazódott bennem, hogy most milyen kifogást tudok majd találni magamnak, amiért kihagytam az edzést. Ez már zsinórban a második nap. Talán össze kellene szednem magam…
Kopogásra kapom fel a fejem, és beletelik néhány szemöldökráncoló pillantásba, melyet a kávégépre vetek, hogy rájöjjek, a készülék pittyeg, a kopogás ritkán jelzi a kávé elkészültét. Így hát az ajtóra tekintek, Beau pedig máris lelkesen, egyetlen bátortalant ugatva szalad oda. A hajamba túrva hessegetem el onnét, szolgálatkészen ül le, szinte katonásan, a belépő folyosójának végére, és helyettem is lelkesedik.
Arra gondolok, hogy talán Madame Botique akar megint azért panaszkodni, mert az excesszív ivászatommal rossz hírét keltem ennek a háznak, a kívánt képbe nem fér bele egy iszákos pernahajder, így nem is gondolkodom el azon, hogy talán fel kéne öltöznöm, mert valamiféle gyermeteg elégedettség tölt el, akárhányszor megbotránkoztathatom ilyen apró dolgokkal. Már rég feladtam, hogy megpróbáljam lenyűgözni.
Az öltözés talán mégis ildomos volna, meglepetten kell konstatálnom ugyanis szinte betörő vendégem kilétét. – Penny? Mi a… – Nem mondanám, hogy elnyomakszik mellettem, hevesen, akár az idősek a metrón ha ülést keresnek, de Penelope Aguillard személyisége olyan, hogy úgy érzed, elnyomakszik melletted, és egyszerre négy oldalról ugrál körbe, akkor is, ha egy helyben áll. Ez főként így van, ha fáradt elmével kell szembesülnöd vele. – Gyere be – tárom ki az ajtót végül, elállva az útból. Látott már rosszabb állapotban is, míg Corával voltam, úgyhogy akár be is hívhatom. Gondosan becsukom mögötte az ajtót; Beau-vel még nem volt szerencséje találkozni, érthető okokból, bár barátok vagyunk, nem igen hívom fel a lakásomra, és most sem igen értem érkezésének miértjét, ellenben Beau lelkes farokcsóválással pattan elé és igyekszik lelkesen körbeszaglászni minden irányból. Ha esetleg látom rajta, hogy zavarja, úgy rászólok; az intéseket viszont az idegenektől is meglepően jól veszi.
Egy mit? – hunyorgok rá, majd a borra pillantva megrázom a fejem. – Jelenleg semmi ilyesmire nem tudok nézni… De azért kösz. Ugye tudod, hogy a házavató bulim tíz éve volt, a születésnapom meg októberben? – Jobb állapotban finomabban is ki tudnám fejteni, hogy fogalmam sincs, mit keres itt, ám ekkor a kávégép is csilingelve jelzi elkészültét. A borral a kezemben indulok meg a konyhába, némileg még elhúzva a felöltözés feladatát, hogy lekapcsoljam.
A húgod? – ráncolom össze a szemöldököm értetlenül, és megrázom a fejem. – Hol lenne? – A tegnap levetett nadrágom még a kanapé háttámláján fekszik, kényelmesen nyúlok utána, hogy beleugráljak, de még a begombolás előtt ismét kénytelen vagyok bizonytalanul grimaszolni. – Ki rókázik…? Ja, hogy azt hiszed, itt van…! Nem. Cora nincs itt, nem is jött ide. Hazament. Ha nem hozzád, akkor Tybalthoz. – A pólóért már kénytelen vagyok a hálószobáig menni, de néhány pillanat alatt megjárom a galériára vezető lépcsősort oda és vissza, még a fejemet dugom át a fekete anyagon, mikor ismét lent vagyok. Csálén mosolygok rá, miközben a konyha felé igyekszem. – Adjam vissza a bort, és inkább nekik vinnéd? Aligha ihat a gyógyszerekre, az írók meg bizonyára valami stílusosabb rövidet fogyasztanak. Whiskyt, például. – Így egy fokkal máris több értelmet nyert a látogatás, mert a baráti összeröffenések és a véletlen egybeesések között is akad különbség. A nappali felé intek, jelezve, hogy ha talál magának egy szimpatikus felületet, amit Beau nem túrt össze, nyugodtan üljön le, de felőlem aztán a pultig is követhet. – Kérsz kávét?

crazy is a relative term in family
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Jan. 23, 2018 8:50 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




Várok. Türelmetlenül várok, hogy végre valaki – Andreas, vagy a kedves húgom – ajtót nyisson nekem. Testsúlyomat egyik lábamról, a másikra helyezem át, a borosüvegen dobolok ujjaimmal, és rendületlenül nézem az ajtót; a névtáblát, a betűket rajta, a kukucskáló lyukat, a kilincset. Valósággal bűvölöm a nyílászárót, hogy végre kitáruljon előttem, és bebocsátást nyerjek a Jessen rezidenciába lakásba.
Kutyaugatást hallok. Nem folyamatos, acsargó vakkantásokat, hanem csak egyet, egy egészen szelídke-szolidkát. Ez új. Ajkam szeglete halovány mosolyra húzódik, és ez csak kiszélesedik, amikor meglátom ex-sógoromat. Na, nem a tény miatt – legalábbis elsőre biztosan nem -, miszerint már-már anyaszült meztelenül enged be a lakásba, bár, tény, megérne egy misét görbe estét. Nem. Penny, neked barátod van, egy boldog, nem is egészen egy hónapos párkapcsolatban élsz, egy fiatal felnőtt sráccal férfivel. Ez persze nem vonja maga után azt, hogy vaknak kell lennem.
Leplezetlenül és pofátlanul mérem végig.
- Ha tudom, hogy ilyen buliba csöppenek... egy egészen kicsivel szexibb fehérneműt húzok. Tudod, amit a különleges alkalmakra szokás. Azért vetkőzzek?persze, ez csak a vicc része – leszámítva a cipőmet, meg a kabátomat, meg a sálamat, mert azokat tényleg leveszem -, és ezt Andreasnak is tudnia kell. A másik meg az, hogy tudom, hogy Cora soha, de soha-soha sem csalná meg Tybaltot. End of story.
- Úú! – azonnal leguggolok, amikor megpillantom a kutyát, felém közeledni. Hagyom, hogy megszagolja a kezemet, a tenyerembe fúrja nedves, hideg orrát, aztán a fejét simogatom, a nyakát, a füle tövét... – Hogy hívják? A tied, vagy csak szitterkedsz? – furcsa, hogy az esetleges kutyafelvigyázóra a ’szitter’ szót használom, és, ha az unokahúgaimra vigyázok esetleg, akkor az ismerőseimnek azt írom – hogy a lányok véletlenül se tudják kikotyogni Gennek, mert abból botrány lenne, az fix -, hogy ’gyerek sintérkedek’. – Milyen fajta? – le sem tagadhatnám, hogy mennyire nem értek a kutyákhoz; csak azt látom, hogy szőrös, és pihe-puha, bolyhos, szereti nyalogatni az arcomat, egyszóval: cuki.
- Oh lá lá! Kirúgtál a hámból tegnap este – kijelentés, nem kérdés. – Tíz évvel ezelőtt még nem Párizsban éltem, úgyhogy akár vehetnéd megkésett, házavató ajándéknak is – bár, szerintem azt már teljesítettem, nem egyszer, s nem kétszer, amikor hozzájárultam az ilyen-olyan baráti összejövetelekhez, vagy bulikákhoz. Nem, mintha számon tartanám, vagy érdekelne, csak tudom, hogy jöttem már ide szesszel. – A szülinapodat pedig megünnepeltem, szerintem, csak lehet, hogy nem veled, egy társaságban... – töprengek hangosan, bár, meg nem mondanám, hogy a születésnapjához legközelebb eső hétvégén éppen kivel voltam, hol voltam, és mit csináltam.
Kérdéseire csak bólogatok, még mindig a kutya mellett guggolva, simogatva, úgy felnézve Andreasra, immár a konyhában. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy tökéletesen elbeszélünk egymás mellett.
- Ugye nem arról van szó, hogy elhagytad Corát tegnap este? – hunyorítok rá. Megtörténhet. Volt már rá precedens, hogy egy részeg ismerőst elhagytunk a kocsmatúra során, de erre nem vagyok túlságosan büszke. Pláne nem, hogy már én is tűntem el egy olyanhoz hasonló kocsmatúra során. Whatever.
- Igen! – rikkantok, amikor végre felveszi a fonalat. – Hát, ezt jó tudni. Köszi az infót – lesz egy-két keresetlen szavam a testvéremhez. Én elhiszem, hogy fontos, és igazán romantikus volt ez az újra egymásra találás, a második, első találkozás, meg minden, és, hogy tutira van megbeszélni valójuk – bőségesen -, de azért egy rohadt telefont megereszthetett volna a drágalátos húgom. És akkor talán nem csinálok magamból idiótát. Nem, mintha amúgy nehezemre esne, vagy zavarna a tény, meg, különben is, Andreas tökéletesen tisztában van a defektjeimmel.
- Dehogy adod! Tulajdonképpen magunknak hoztam, neked Corának, meg magamnak – emelkedek fel végre a kutyus mellől, és ezzel egyidejűleg legyintek is a férfinek. – Ja, igaz, a hülye gyógyszerek... nem is tudom, hogy nem jutott eszembe – zavartan sütöm le pillantásomat. Nos, igen, megint felszínre került, amit Genevieve szeret olyan serényen hangoztatni: néha olyan egy semmirekellő, tróger, link alak vagy, Penelope. Virágnyelven ezzel, legalábbis szerintem, azt akarja mondani, hogy selejtes vagyok.
Azt pedig inkább nem teszem hozzá, hogy csak erre a középkategóriás, már-már olcsó borra van csak pénzem, minőségi röviditalokra aligha.
- Öhm – a hajamba túrok, a pultra támaszkodok. – Igen, kérek szépen. De, tudod, ez azzal jár, hogy itt kell maradnom, legalább addig, amíg megiszom – bájosan vigyorgok a férfire, ezzel is arra utalva, hogy úgy veszem, nem zavarom, nudizás ide, vagy oda, és bizony maradok, és pofázok pofázunk majd.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Csüt. Jan. 25, 2018 6:25 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

used-to-be sister-in-law

Érezd magad otthon – tárom szét a karjaim, mert a kimerültség ólmossága és meglepetés ide vagy oda, nem a saját lakásomban fogok alulmaradni efféle tréfálkodó vitákban. Bár az is tény, hogy ez a kijelentés felettébb kétes kimenetelű, hiszen ha Pennyt felfokozottabb állapotában találja az ember, könnyen lehet, hogy komolyan veszi, és mire visszapillant, már alsóneműben issza a bort a kanapén. Nem mintha megtörtént volna; de hallottam dolgokat…
Nem mondanám azt sem, hogy zavar a társasága, hiszen a zavaros családi körülmények ellenére, az évek alatt nem kevés fesztelen pillanatban osztoztunk, és akad egy baráti társaság is, amelynek mindketten tagjai vagyunk (ahogy Cora is, Tybalt bánatára), de nem számítottam rá. Ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Nem a nappaliban uralkodó rumli, azaz a Beau-hurrikán nyomai zavarnak, mindössze az, hogy a délutáni terveimben nem szerepelt látogató. – Beau, az óriás schnauzer. És az enyém. Két éve. Segítő kutyának akarták kiképezni, de… – Elég ránézni, látszik, hogy túlteng benne az energia. Nem, nem elég nyugodt ahhoz, hogy jó terápiás kutya lett volna belőle, ezt a dilettánsok is könnyen láthatják. Ráadásul a figyelme sincs meg hozzá; elég, ha még egy embert dobsz a mixbe, és már nem is tudja, hol áll a feje. Nature or nurture, ebből is látszik, hogy egyik nem megy a másik nélkül; a szülei és több testvére is sikeres a „szakmában”. Mindenhol van egy fekete bárány.
Összeráncolom a szemöldököm a hámból kirúgás említésére, de nem feltétlenül rosszallóan, ahogy azt a kissé lejjebb az arcomon ülő mosoly is sugallhatja. Inkább csak lenyűgöz a személyisége, és az, hogy gátlástalanul bárhol képes otthon érezni magát, és azt sértegetni, akié valóban. – Ilyen az egyetem – vonom meg a vállam. Hogy péntek este van, vagy kedd délután, az nem számít, ha a többiek inni akarnak, akkor ivás van, akkor is, ha hallgató vagy, és akkor is, ha professzor. Vagy esetemben előadó. – Ez nem a Másnaposok! – rázom meg a fejem. Aztán lassan már tényleg összeáll a kép, azaz az, hogy Penny mit is keres itt ilyen váratlanul. Corának csak ajánlatot tettem az ideiglenes költözésre, de volt egy sejtésem, hogy talán mégsem él vele. Az, hogy Tybalt nem örült volna neki, nem kifejezés, és bizonyos szempontból teljesen meg is érteném. Sosem kérdőjeleztem meg indokait, ami a velem szemben való ellenszenvét illette.
Az viszont meglep, hogy Cora a nővérének sem szólt, bár lehet, hogy már sejtette, mi lesz, ha elköltözik Pennytől; hogy úgysem szabadul meg tőle. Nehéz finoman közölni valakivel, akit szeretsz, hogy továbbra is bírod a fejét, de ha tovább maradsz vele egy légtérben, letéped.
Az egyeztetés nélküli programcsinálás Aguillard-szokás lehet – jegyzem meg somolyogva, sokat mondó pillantást vetve a borra. Ahogy Cora nem szólt neki, úgy Ő sem szólt, hogy ide jön. Ha Cora most itt lett volna, valószínűleg akkor is épp az egyik kórházban lettünk volna, tehát lényegében mindegy. – A tendenciánkat tekintve, megittuk volna helyette is – teszem még hozzá. Megnyugtatásnak? Nem szólt túlzottan úgy, de akár az is lehet. Penny elég lenyűgöző, ami a pszichéjét illeti, nem annyira szakmai, mint inkább semleges érdeklődési szempontból mondom, hogy mindig is le tudott kötni, mennyire máshogy reagálnak emberek dolgokra, mint én tenném. Az egyik japán szaktársam mondta anno, hogy emlékeztetem egy japán fogalomra, a shibuira, ami hivatalosan egyszerű esztétikát jelent, de egyben életvitel is. A hét eleme az egyszerűség, implicitás, szerénység, természetesség, mindennaposság, tökéletlenség és a csend.
Ha az én elmém shibui, akkor Pennyé a legharsányabb barokk gazdagság, ami csak létezik.
Pedig most pont arra gondoltam, hogy kezedbe nyomnám a kávét és kiküldenélek – nevetek fel, és máris a szekrényben kutatok két csésze után, Beau a lábainknál sertepertél, simogatást és kaját remélve. Éhenkórász.Amennyiben megbocsájtod, hogy félig még alszom, szívesen venném, ha maradnál. Rég beszéltünk, hm? Tej, cukor? Van barna is. – A válaszának megfelelően tolom elé a kockacukros dobozt és a tejszínes kapszulákat. Csak a rend kedvéért tartom, igazából; én általában feketén iszom. A George Clooney-val fémjelzett mindenféle ízesített kávék elkészítésére is alkalmas gépet is inkább azért vettem, mert… Megtehetem. És mert jól mutat. Vetek egy pillantást a tükörképemre a mosógép felett a falba épített sütő üvegén, és igazítok kicsit a hajamon, ami nem csak úgy néz ki, mintha most keltem volna fel. – Tudod… Ezt igazán ne vedd magadra. De lehet, hogy Cora okkal nem szólt, amiért nem ide jött. Nem gondolod? – támaszkodom vissza mellé, a kávémmal a kezemben. – Szeret. És én is szeretlek, már érted, plátói értelemben. De lehet, hogy kicsit több nyugalomra van szüksége, mint amit nálad megkapott. Hm?

crazy is a relative term in family
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Csüt. Feb. 08, 2018 8:01 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next




- Köszi! – képemre örökbefogadott gyerek-vigyor feszül, amikor belépek, és vetkőzni kezdek. De csak úgy, mint egy szofisztikált úrinő; lerúgom a cipőimet, kabátom könnyeden siklik le vállaimról, majd karjaimról, és a fogasra akasztom, a sálamat az ujjába gyömöszölöm.
Direkt nem kérdezem meg, hogy zavarom-e, mert a kicsi, gyermekded szívem legmélyén vágyok a társaságra. Az övére, és Coráéra – bár húgoméról le kell mondanom most -, és tudom, hogy akkor sem küldene el engem, ha igazából zavarnám. Szóval úgy teszünk, mintha nem zavarnék. Én biztosan. És abszolút nem érzem magam kellemetlenül, nem, amíg abba a hitbe ringatom magamat, hogy úgysem küldene el melegebb éghajlatra. Pedig lehet, hogy megérdemelném. Elvégre eléggé nagy pofátlanságra vall, hogy csak úgy betoppan valakihez az ember lánya, se szó, se beszéd, de én már csak ilyen vagyok: a meglepetések embere. Különben is... eléggé vastag a bőr a képemen, elfér rajta még ez is!
- Megzabálom! – na, jó, nem, mert nem eszek kutyákat, se sülve, se főve. Milyen barbárság volna! – Nagyon édes vagy, egy igazi kis szívtipró, ugye? – hajolok egészen közel hozzá, és az sem zavar, ha esetleg megnyalja az orromat, vagy az arcomat. – De elbukott, nem állná meg a helyét...? – a kérdőjel, mondatom végén, félszegen inog a pontján. – Jobb is így – nem vagyok benne biztos, hogy ezt Beau-nak, vagy Andreasnak mondom -, biztosan többet lehet mókázni – vonom meg a vállamat, még mindig mosolyogva a kutyára. Vagy egymilliószor gondoltam rá, hogy nekem is örökbe kellene fogadnom egy kutyát. Még csak egy pedigrés ebnek sem kellene lennie, boldoggá tenne egy fajtiszta, utcai koktél is, érted. Aztán mindig csak halogatom: majd tavasszal, az úgyis az újjászületés, a megújulás szimbóluma, aztán, majd nyáron, akkor több időm lenne talán foglalkozni vele, hogy megtanítsam az alapvető kutya etikettre, meg a legegyszerűbb parancsokra és trükkökre, aztán majd karácsonykor meglepem magamat vele, meg különben is, biztos bármelyik kutyusnak boldog karácsonya lenne... és ez így meg, már évek óta. És mindig rájövök, hogy talán nem túl felelősségteljes döntés egy nyolc-tizenkét órás, fix munkahely mellett bevállalni egy állatot, és, talán nem is érezné jól magát egyes-egyedül egész nap a lakásban, vagy unatkozna, és szétszedné a cuccaimat, ami nyilván nem az ő hibája lenne (én is szeretem elfoglalni, elszórakoztatni magamat, ha unatkozok, de mutass valakit, aki nem, és inkább nézi a falakat, vagy, ahogy nő a fű, vagy szárad a frissen mosott ruha).
- Nekem nem kell bemutatni. De eléggé menő tanár lehetsz. Lehet, hogy más színben láttam volna a sulit, ha ilyen tanáraim lettek volna – sokatmondóan vonom fel egyik szemöldökömet, suhancos mosolyra vonva ajkaimat.
- De lehetne! – mutatok rá a tényre. – Azt ne mondd, hogy te még soha nem hagytál el senkit egy görbe estén. Vagy, hogy még soha nem hagytak el téged. Eléggé ijesztő, legyen szó bármelyikről is – nem kezdem el ecsetelni a kalandjaimat, pedig van néhány roppantul vicces sztori, vagy sztori foszlány, ami megmaradt, nyomokban, az emlékezetemben.
- Ha-ha-ha! Nagyon vicces vagy... – hunyorítok a férfire, és igyekszek nagyon komoly fejet vágni, de fizikai fájdalmat okoz, ahogy összepréselem ajkaimat, és megfeszítem arcizmaimat, hogy még véletlenül se mosolyogjak.
Körülbelül öt másodpercig bírom tartani a fapofát.
- Tény. Ő meg narancslevet kortyolgatott volna? Biztos nagy buli lenne... nekünk – nos, igen. Emlékszünk még azokra az időkre, amikor együtt ittunk. Jó, Cora akkor sem vedelt, velem ellentétben, és Andreas sem minden esetben, de akkor Cora azért még ivott. Mértékkel. Mert lehetett, mert nem korlátozták egy egészen kicsit sem a gyógyszerek. Most? Még csak rá sem nézhet egy pohár vörösborra. Pedig egészséges. Nem, nem abban a mennyiségben, amiben én fogyasztom egy-egy ereszd el a hajamat-buli alkalmával.
A konyhában kényelembe helyezem magamat az egyik széken, és a borral telt üveget tanulmányozom, mintha soha nem láttam volna még, mintha soha nem olvastam volna el mindent, amit a címkéjén feltüntettek.
- Tudtam – biggyesztem le ajkaimat, röpke pillantást vetve a férfire. – Nem zavar. Láttalak már rosszabb állapotban is – és vica versa. – Igen. Igen, régen. Talán igaz sem volt. Tej és cukor, tökéletes lesz a sima is – minek flancoljak? Szerintem soha nem vettem barna cukrot.
Összevonom a szemöldökömet a szavai hallatán.
- Ezt nem igazán értem – vallom be, és, remélem, hogy nem gondol szőke nős viccekre, amik olyan jól passzolnának hozzám, mert ő sem kevésbé szőke, mint én. – Oh – szavai szíven ütnek, és csak ennyi telik tőlem. Bele sem gondoltam abba, hogy esetleg terhes lehet a húgomnak a társaságom. Azt gondoltam, hogy jól megvagyunk, és, hogy jót fog tenni neki, ha nem süpped be a betegség okozta, keserű unalomba, és egyhangúságba. És nagyon igyekeztem – legalábbis, én így érzem. Talán túlságosan is? – Ezt mondta neked? Hogy ezért akar elköltözni tőlem? – kérdezem, lesütve pillantásomat, az alsó ajkamat harapdálom, talán a vér is kiserken belőle. – De miért nem nekem mondta? Megérteném. Oké, elfogadnám, hogy így döntött, és azért, mert nem érzi jól magát nálam – emelem pillantásomat a férfire. Az asztalra/pultra könyökölök, arcomat támasztom, fásultan kevergetem meg a kávét, amibe még nem is raktam semmit (!).




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Feb. 10, 2018 5:00 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

used-to-be sister-in-law


Aki kitalálta, hogy kutyával csajozni könnyű, sosem próbálta. Az igaz, hogy a nőkben van egyfajta ösztön, hogy megnyunyorgassanak mindent, ami pici és cuki, legyen az egy baba vagy egy kicsit szőrösebb és nyálasabb baba, azaz kutya, de onnantól kezdve más nem is érdekli őket, legkevésbé a póráz másik felén álldogáló kétlábú. Nem mintha Pennyt fel szeretném csípni, annak ellenére sem, hogy kevesekkel szoktam ilyen kevés ruhában összefutni. De egy idő után azért zavarja az embert. – Gondolkoztam rajta, hogy terápiás kutyának kvalifikáltatom… Hogy nappal is bent lehessen, velem. De a mai népegészségügyi rendszer mellett elég sok a papírmunka – magyarázom, és mondhatnám tovább, ám végül inkább ennyiben hagyom. Penny talán nem a megfelelő ember, hogy a jogi útvesztőkön agyaljon vele az ember. Nem azért, mert ostoba lenne, de hajlamos ide-oda kalandozni a sok gondolat között, feleslegesen pedig nem szeretem járatni a szám. És egyébként sem fontos.
Előadó vagyok, nem professzor – javítom ki ösztönösen, bár nem rosszindulatúan. Igazság szerint az egyik idősebb professzor már belengette, hogy ha sikeresek lesznek az év végi vizsgák is, szól néhány szót azt illetően, hogy nem csak vendégelőadóként, de állandóan meghirdetett kurzust tartsak. Csábító ajánlat, nem tudom tagadni. De még csak egy távoli idea. Szélesen elvigyorodom. – Ha most leiszod magad és apunak hívsz, sikítok – húzom széles mosolyra a szám. Nem gondolom komolyan. Mármint, ha így lenne, tényleg elég gyorsan véget vetnék a spontán összeröffenésnek, de nem feltételezem, hogy Penny efféle kinkekkel élne. Velem szemben biztos nem. Gondolom. Remélem… Ugye? – De, elhagytam, és engem is hagytak már el. Egyszer másik országban ébredtem – vonom meg a vállam, mintha ez lényegtelen volna. Fiatalság, bolondság. – De kissé sértő, hogy azt hiszed, egy nőt is képes volnék elhagyni. Nem erre neveltek, tudod.
A téma mindenesetre hamar gyors fordulatot vesz. Cora betegsége nem olyasmi, amire számítottam volna; nem olyan, amivel bárki is számol, mert mindig hallod a szörnyű híreket másokról, a tévében, a neten, és vagy átérzed, vagy nem, de a biztos, hogy bár felfogod a racionális esélyeit, nem gondolod, hogy veled is megtörténhet.
Legjobb tudomásom szerint nincs többség által elfogadott, biztos módszer arra nézve, hogy mi a megfelelő forgatókönyv ilyen esetben. A körülményektől, a környező emberek habitusától, megszokott dinamizmusától rengeteg dolog függ, ennyi változóval pedig még Einstein is csak nehezen tudna számolni, a matematika pedig nem a fő profilom. – Nem, Penny, nem mondott semmit –  sóhajtok, miközben a kávéval szöszölök. Sejtettem, hogy félre fogja érteni és magára veszi. Az ember ritkán veszi észre magát, ha terhes a társasága, főleg családon belül. Egy idegennel nyilván máshogy bánt volna. Rápillantok, bár még mindig nem nézek teljesen rá; akaratlanul is végig söpör rajtam a bűntudat hulláma, amiért megbántottam, bár nyilván nem ez volt a célom. A hajamba túrok kényelmetlenségem okán, sikeresen ismét összekócolva azt, amit már többé-kevésbé kifésültem, és kérdőn vizslatom a szőkeséget. Mennyire érte meglepetésként a hír? Láthatóan nagyon, mert még a cukrot is elfelejtette berakni a kávéjába. Ez valahol egészen szórakoztató. – Nem arról van szó, hogy ne érezné jól magát veled – rázom meg a fejem, ahogy mellé lépek, és magyarázás közben teszek bele a kávéjába két cukrot meg az egyik kis dobozos tejszínt, hogy legyen is mit kavargatnia. – Általában. Kevés az olyan testvérpár, akik ilyen jól kijönnek egymással, és olyan szoros a kapcsolatuk, mint a tiétek. De azt hiszem… És fontos kihangsúlyozni, hogy hiszem… Hogy először a saját gondolataival kell megbirkóznia, és aztán meghallgatni másokét. Kell neki a támogatás, és fontos tudnia, hogy mellette állsz, hogy mind mellette álltok, de most nyugalomra van szüksége. És a férjére. A te időd is eljön majd, rögtön ez után, hidd el, nagyon fogja tudni értékelni azt, hogy nem hagyod unatkozni. – Próbálok lesütött tekintete alá mászni, kiolvasni, mennyire vette mégis magára a dolgot. Óvatosan a vállára helyezem a kezem, és megszorítom. – Hé, ugye tudod, hogy ez nem rossz dolog? – vonom fel a szemöldököm, féloldalas mosolyt villantva rá. – Tudom, hogy csak segíteni szeretnél, és Cora is tudja. Nem megbántani akart azzal, hogy néhány napra ide jönne… És azzal sem, hogy végül nem szólt neked, hogy hazamegy. Az, hogy néha, ne üss meg!, sok vagy, nem tagadható. De ez nem újdonság, és ezzel együtt bír téged mindenki, aki körülötted van, úgyhogy csak azért, mert most épp nem alkalmas, ne vedd magadra. Ez nem rólunk szól, meg arról, hogy szerintünk mi lenne a jó. Cora majd tudja.
Nem tudom, a szavaim mennyire bírnak olyan nyugtató hatással, mint szeretném. A csészém után nyúlok, és a szemem sarkából őt figyelve iszom belőle egy kortyot, a felvillanyozó aroma mintha a pólusaimba ivódna. – Mindig te voltál a kedvenc sógornőm, tudod-e? Nem traktálnálak ezzel az őszinteséggel, ha nem hinném, hogy megérted és túl tudod tenni magad rajta.
crazy is a relative term in family
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Márc. 04, 2018 3:54 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Alig tudok betelni a kutyával. Azt hiszem, jó haverok leszünk Beau-val, az óriás schnauzerrel; már most látom, hogy ez egy csodálatos barátság kezdete. Különben is, az állatokkal egyszerűbb, mint az emberekkel. Az állatok nem hazudnak neked, és, ha a szemükbe nézel, pontosan tudod, hogy mi jár a fejükben. Tudom, hogy ez afféle klisé, de, talán azért lett az, mert igaz. A kutyák meg aztán pláne nem vernek át, és nem számít nekik, hogy komoly pszichiáter vagy, vagy csak egy hebrencs belsőépítész, mindegy, hogy szép vagy, vagy csúnya, hogy okos vagy, vagy egy félkegyelmű, ha megkedvelnek, megkedvelnek, és pont. És, mi lehetne bájosabb, és lenyűgözőbb, semmint az olthatatlan szeretet?
- Ugyan már! – legyintek. – Ez nem indok, Andreas, ha valamit szeretnél – vonom meg a vállamat, a férfire mosolyogva. Persze, csak sejtésem van róla, hogy miféle hajcihő lehet az ilyesmit elintézni, és mennyi időbe telhet, ugyan csak felszínesen ismerve a bürokráciát, de ez nem állhat a férfi útjába.
- Bocsánatáért esedezem, Előadó úr! – megadóan emelem fel kezeimet. Ezen nem fogunk összeveszni, nekem meg végül is mindegy, hogy előadó, vagy professzor. Bár, én a magam részéről még csak előadó sem lennék, az fix. Nem hiszem, hogy az oktatásban helye van a magamfajtának – sem a katedrán, sem a padban. Rossz diák voltam, izgága, cserfes, locsogó-fecsegő, sokat blöfföltem felelés közben – ami nyilván nem mindig jött be -, meg puskáztam is, arcátlanul és szemrebbenés nélkül, a harisnyába bújtatott combjaimra, a szoknya takarásába felírva ilyen-olyan képleteket, és összefüggéseket, blablabla. Sokszor késtem, néha lógtam, vagy aludtam az órákon, tilosban jártam ki dohányozni, a gimi mögötti parkolóba, meg ilyenek. Rossz tanár lennék. Egek! A saját óráimról is elkésnék, bassza meg! Vagy be sem mennék... anyám szokta mondogatni, hogy rossz pénz nem vész el, én meg úgy szoktam tenni, mintha nem érteném, hogy mire célozgat, de pontosan tudom: a kuplerájra a lakásban, a vad bulizásokra, amikről valószínűleg csak sejt, a férfiügyeimre, és, úgy alles zusammen, a hanyagságomra.
Persze, ez nem jelenti azt, hogy részegen nem adom ki magamat tanárnak, mivel a tanárok köztudottan nem keresnek olyan jól, és az ingyen pia az ingyen pia, nincs mese. Egészen hosszasan és kimerítően tudok beszélni a művészettörténetről – bizony, még ittasan is. Azt hiszem, ez az én speciális skillem.
- Ugh – pofát vágok, tettetett undorral, ajkam szegletében megbúvó, sanda vigyorral. – Soha, senkit sem hívtam apunak, az apukámon kívül. De, ha sikítasz, bármi egyéb miatt, akkor mindenképpen férfiasan tedd, kérlek – vonom fel mindkét szemöldökömet, vigyorogva, mint a pék kutyája. Mert, hát, végtére is, nem ígérhetek semmit, nem igaz? Nem, nem hiszem, hogy apunak fogom hívni, de ittasan egészen mókás dolgokra vagyok képes. Meghökkentő, letaglózó, de nagyon-nagyon mókás dolgokra. Akkor, azokban a pillanatokban legalábbis mókásnak tűnik. Másnap kevésbé, ha fel tudom idézni, már, a viselkedésemet, vagy a tetteimet, a kimondott szavaimat. Vagy, ha ezekre esetleg emlékeztetnek a barátaim, a munkatársaim, vagy az új ismerőseim, a szociális média, chat-es platformjain.
- Másik országban? Szívatsz – elkerekedett, tányérnyi szemekkel nézek a férfire. – Meséljen, előadó úr, hogy történt? Már, persze, ha emlékszel bármire is – kislányos lelkesedéssel és leplezetlen, őszinte kíváncsisággal pillogok a férfire. – Ez nem nevelés kérdése, tudod... – visszhangzom, hasonló hanglejtéssel, mint, ahogyan ő mondta. – Engem arra nevelt az anyukám, hogy egy hölgy minden esetben maradjon hölgy, aztán... ja. Tudod – nem kell emlékeztetnem arra a szilveszterre – vagy bármelyik, másik alkalomra -, amikor az asztal alá ittam.
Aztán teljesen más irányt vesz a beszélgetés, amikor Corára terelődik a szó.
- Akkor...? – kétségbeesetten ingatom meg a fejemet, és nem titkoltan magyarázatra várva. Bármiféle magyarázatra vevő vagyok. Még akkor is, ha az fájni fog. Tudni akarom, hogy Cora miért nem szólt nekem erről az egészről. Azon tűnődök, hogy mit ronthattam el, hogy mit vétettem azért, amiért még egy rohadt szóra sem méltatott...?
- Hanem? – türelmetlenül – és bunkó mód – vágok közbe, aztán védekezően fel is emelem egyik kezemet, ezzel mintegy elnézést kérve a férfitől, és ezzel egyidejűleg befogva a számat. A pultra könyökölök, és az arcomat támasztom bal tenyerembe.
Míg hallgatom, hagyom, hogy cukrot és tejszínt tegyen a kávéba, amit, így utólag rádöbbenve, én nem tettem bele előzőleg.
- Kösz – suttogom magam elé, folytatva a kávém katatón kavargatását.
- De, hát, tudod, hogy megértettem volna, ha elmondja nekem, Andreas. Ugye, tudod? – nem nézek fel rá, csak úgy motyogok magam elé, mintha a csészéhez beszélnék. – És Corának is tudnia kellene, hogy nekem bármit elmondhat, és elfogadtam volna a döntését, de azt nem veszem olyan könnyen, hogy csak úgy lelépett, se szó, se beszéd. Ne értsd félre, nem arról van szó, hogy zavar, hogy visszament a férjéhez, a közös lakásukba, mert nem. Én akartam a legjobban, hogy ez bekövetkezzen – persze, csak az említett pár után. – De megjegyezhette volna, mielőtt eljön otthonról, hogy hol keressem. Illetve... – szarkasztikus, rövid kacaj szökik ki ajkaim résén, miközben megtörlöm a szemeimet. – Hol ne keressem – nem titok, hogy megbántva érzem magamat. Talán nem is jogos a sértettségem, de ettől nem kevésbé érzem így magamat.
Amikor megszorítja a vállamat, csak akkor emelem fel a fejemet, és fordítom felé arcomat. Nem üt szíven, hogy sok vagyok, még Andreas szerint is – még egy halk, szívből jövő kuncogást is megengedek magamnak -; ez nem újdonság. Van, aki szeret, ezzel együtt, van, aki utál, és van, aki csak muszájból visel el, de ettől még nem tudok, hovatovább nem is akarok megváltozni.
- Igazad van – sóhajtok. - Ettől persze nem esik kevésbé szarul. De elfogadom – ismétlem önnönmagamat.
Andreasszal összhangban emelem ajkaimhoz a csészét, és kortyolok bele a kávéba.
- Nem – mármint nem tudtam. – Komolyan? – kérdezek vissza, mert nem vagyok biztos abban, hogy ezt nem csak azért mondja, hogy jobb kedvem legyen. Nem, mintha átlátnék a szitán, ha füllentene nekem; nem vagyok jó az ilyesmiben. – Köszönöm – az őszinteséget, a lelki fröccsöt, a támogatást; mindent IS. – Na, és... –megköszörülöm a torkomat, mielőtt új mederbe terelném a beszélgetésünk folyamát. – Hogy megy az előadás az egyetemen? Hogy érzed magad?




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Márc. 11, 2018 12:16 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

used-to-be sister-in-law

– [color=#A16130]Minden, amit teszek, Axe-ban ázott/color] – vonom fel a szemöldököm kajánul. Corával mindig úgy éreztem, és érzem még most is, bár nyilvánvalóan a romantikus-rózsaszín vonzat nélkül, hogy a korkülönbség mintha nem is feszülne közénk olyan hivalkodóan, mint ahogy azt a legtöbben gondolnánk. Pennyvel ez épp másként van; meglehet, egyébként sem sokkal idősebb a húgánál, így még mindig egy bő évtizedes szakadék tátong, ám nála ez szinte generációs problémát jelent. Néha. Vagy egyszerűen nem iszom elég kávét ahhoz, hogy követni tudjam furfangos agytekervényeinek csapongását.
Majd egyszer elmondom. Meghagyhatnánk a titokzatosság vékony fátylát a kapcsolatunkon, nem gondolod? Azt mondják, attól izgalmasabb – kacsintok rá jókedvűen. Aztán felnevetek. – Tudom. – Hogy ne tudnám? Az Aguillardok nevelési módszerei persze nem egészen világosak számomra, lévén, Coralie-vel sosem jutottunk el odáig, hogy anyuka-apuka esetleg tanácsokkal próbáljon ellátni (szerintem amúgy is addig éltem volna, míg be nem jelentjük, hogy teherbe ejtettem, mindegy, hogy házasok voltunk-e már), és Genevieve-et is alig ismerem, de az biztos, hogy a két kisebbik nővér megnyerő elegye a nőies bájnak és a férfias makacsságnak. Akik engem aktív embernek tartanak, feltétlenül be kéne mutatnom nekik Pennyt. Átértékelik az emberek a dolgokat, ha ilyen kirívó személyiséggel találkoznak.
Az érzelmi túlfűtöttségnek persze megvan a maga hátránya is; például az, hogy míg az én érzelmi EKG-m csupán igen kis kilengésekkel szokott funkcionálni, addig Penelopé kórképét egy Pollock festmény is megirigyelné. Előre éreztem, hogy mindegy, mennyire tálalom gyengéden és a lehető legkevésbé bántón, úgyis magára fogja venni. Nem azért, mert sértődős lenne, inkább csak… Hogy is mondják, lelkis? Kétségtelenül extrovertált, szinte szélsőségesen az. Annyit tehetek csupán, hogy óvatosan töröm össze a lelkét, hogy aztán sokkal könnyebben ragasztgassam össze a darabjait, kávét használva raganyagnak. Persze, ez egy kissé túlzás, elvégre, nagy letargiáról nem beszélhetünk, de ahhoz képest, milyen szokott lenni, nos, ez a nyugodtság és elgondolkodás szinte ijesztő. – Igen, igen, tudom, Penny – bólogatok türelmesen, belekortyolva a kávémba. Valószínűleg nem hallja, amit mondok, de fontos, hogy ne érezze magát egyedül. Ebben Beau is segít, aki kevés terápiáskutya-kiképzési emlékét latba vetve ül le a széke mellé, és teszi (egyébként valószínűleg nyálas) pofáját a combjára. – Biztos vagyok benne, hogy nem direkt csinálta. Egyszerűen nem jutott eszébe. – Ez mondjuk nagyrészt spekuláció; mikor tegnap találkoztunk a könyvesboltban, egészen úgy tűnt, hogy jól van. A helyzethez képest. Ugyanakkor, a felszíni összeszedettség alatt ott lapultak azok az apró repedések… El tudnám képzelni, hogy egyszerűen annyi minden más járt a fejében – még az is, hogy mi lesz a hajával –, hogy egyszerűen kiment a többi közül. És ez a válasz tűnik a legkevésbé Penny-bántónak is.
Érdeklődve figyelem az arcát. Nem igen tudok mást mondani, ami segíthet, ezt neki kell egyedül végiggondolnia és dűlőre jutnia a (jogos) sértettségével és aggódásával együtt. Szarul esik. Az érthető. És kezelhető. A job well done. Így már csak a kávé keserű. – Mmm-hm. Nem szoktam csak úgy ilyenekkel dobálózni. Tiltja az orvosi eskü. –Amit persze én sosem raktam le, révén nem olyan orvos vagyok, az én nevem előtt díszelgő betűk tudományos doktori fokozatot rejtenek, és ezt talán Penny is tudja; bár az sem feltétlenül baj, ha nem. A legtöbb embert kijavítanék ugyan, ha azt hinné, a pszichiáter és a pszichológus ugyanaz, de ő nincs a legtöbb között. Komolyan mondom, hogy Ő volt a kedvencem.
Az előadáson vagy általában? – emelkedik meg a szemöldököm a kérdést hallva. Megemelem a vállaim, jelezve, hogy nem rossz. – Hát, úgy néz ki, még a jövő félévben is vinni fogom azt a kurzust, amit most… És valószínűleg a koppenhágai egyetemre is meghívnak majd egy hétre, aktuálpolitikai helyzetek hatásáról kell majd előadni, meg hát, lesz ilyen kerekasztal-konferenciabeszélgetés is… Csak nehogy belezavarodjak, és franciául kezdjek hablatyolni. Az egyik volt professzorom, aki nyugdíjazás előtt áll, belengette, hogy ha szeretném, írhat ajánlást, hogy felvegyenek a helyére. Mint tényleges munkatársat. De nem tudom, szeretném-e… – Megcsóválom a fejem. Érdekel Penny véleménye is, bár még sosem látott előadni, úgyhogy csak emberileg tudna bármit is mondani, de nem hiszem, hogy ez a kérdés most, ennek a beszélgetésnek hatására dőlne el. Újabb korty, amit azonban félbehagyok. – Ah, igen. Képzeld, ideköltözött hozzám az unokahúgom… A kisebbik nővérem lánya. A fura, a zöld teáival meg a jógamatracával… – A homlokom közepén mélyedő ránc ezúttal egyszerre az értetlenségé és morcosságé. – Csak azért mondom, hogy ne lepődj meg, ha női holmit találsz a fürdőben. És hogy ne értsd félre.
Főleg azért, hogy ne értse félre.
De azt hiszem, nekem sem kéne félreértenem dolgokat… Például, hogy mennyire férfitusfürdő-illatod van. Old Spice? – Költői kérdés, ahogy kicsit közelebb hajolva beleszagolok az illat-felhőjébe. Pletykás vénembernek érzem magam, de képtelen vagyok nem leülni mellé a székre, és várakozón pillantani rá. Egy kicsit olyan, mintha a nem létező húgom szerelmi élete felől érdeklődnék. Bár tény, hogy ugyanannyira nem tudom, hogy kérdezzek rá, és ugyanannyira érdekel.
crazy is a relative term in family
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Márc. 31, 2018 5:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Replikája mosolyt csal az arcomra, és jóízű nevetés bukik ki ajkaimon.
- Még az angyalok is bűnbe esnek, mi...? – kérdezek vissza kacérkodva, idézve egy, pár évvel ezelőtti Axe reklámból, ami valamivel mélyebb nyomot hagyott bennem, mint bármelyik másik. Amúgy is utálom a reklámokat, de ki nem? Whatever. És nem, nem Corára utaltam ezzel – voltaképpen senkire sem utaltam... -, még, ha a húgomnak olyan is az arca, mint egy égi jelenésnek. Cora a legjobb közülünk, és akárhányszor eszembe jut ez, mindig elszomorodok, hogy mégis Ő az, aki a rákkal küzd, és Ő az, aki annyi szörnyűségen ment keresztül. És ez nem járja... egyszerűen nem érdemli meg ezt a sorsot; de az élet már csak ilyen, nem? Igazságtalan, olykor...
Például az is, amit mond.
- Hé, ez nem fair! Nekem ugyanis nincsenek titkaim előtted, Andreas – na, jó, ez persze hazugság, mert vannak. Illetve van, egy, egyetlen-egy nagy titok, de az olyan hatalmas horderejű – legalábbis én úgy élem meg -, hogy még a szüleim sem tudnak róla, meg a testvéreim sem. Ez pedig nem más, mint az évek alatt felhalmozódott adósságom, ami, mintegy guillotine-ként lebeg fölöttem: vajon mikor dobnak ki a lakásomból, mint macskát szarni? Szóval ez nem számít, ha más sem tudja, ha olyanok sem tudják, akik vérszerinti rokonaim, ugye? – És mikor mondod el? – kérdezem, lelkesedéstől ragyogó szemekkel, mintha csak eszembe sem jutott volna, hogy talán már ma ki lesz ragasztva az ajtómra az üzenet – nagy, harsogó piros alapon, fenyegetést beváltó, félkövér-dőlt, nyomtatott betűkkel: KILAKOLTATVA. Most aztán szörnyen kíváncsivá tett, eléggé izgalmas sztorinak tűnik így, első blikkre (meg másodikra is), és biztos, hogy nem fogom beérni egy ’aki kíváncsi, hamar megöregszik’-, vagy ehhez valami rettentően hasonló frázissal. No way, baby! – Na, ne kéresd magad... – biccentem kissé jobbra a fejemet, szeretetteljesen megpaskolva felkarját. Jó kedvűen...
Aztán ez a jó kedv elillan. Egy kicsit olyan, mintha itt sem lett volna. Van ez az érzés: mint, amikor nyakon öntenek egy vödör, jéghideg vízzel, és megszédülsz, és beleremeg az egész tested, és le-fel cikázik az a rohadtul idegen érzés az egész testedben; amikor olyan, mintha a világ a feje tetejére állt volna, és te csak ott lebegsz az éterben. Aztán nagyot koppanva zuhansz a földre. Na, valami ilyesmit érzek én is, és Beau feje az ölemben rángat vissza a valóságba, amire puhán fektetem a tenyeremet. Talán nem kellene ennyire komolyan vennem. Talán nem kellene ennyire kiborulnom. De Cora a legfontosabb ember az életemben – soha, senki sem fogja átvenni a helyét a képzeletbeli piedesztálon. Őszinte, tiszta szeretettel övezem Őt, olyannal, amit semmi sem mocskolhat be. Kettőnk közül Ő az első: az Ő boldogsága, az Ő öröme... az övé. Nem az enyém. Ezért érzem úgy, hogy elárult engem. Ezért esik olyan nagyon-nagyon rosszul, hogy nem szólt nekem, és így kell megtudnom. Nem haragszom rá, mert tulajdonképpen az történt, amit én is szerettem volna: visszament Tybalthoz. De közben hazudott nekem, vagy legalábbis nem mondta el az igazat. Azt hiszem-, sőt, biztosan tudom, hogy megértettem volna. Gyerekes vagyok, és naiv, de, ha megmondja, hogy neki nincs szüksége a pörgésre, az én pörgésemre, az én kattantságomra, hanem arra van szüksége, hogy nyugalom és béke vegye körül – ami Andreasnál várt volna rá -, megértem. És megértettem. Elengedtem. És most ide jöttem, hogy újra, megint, mint mindig, hülyét csináljak magamból.
Talán tényleg fel kellene nőnöm végre...
- Persze... – bólintok válaszul arra, hogy elfelejtette. Elfelejtett engem. – Neked nem is kellett letenned azt – csak most fordulok felé újra, összevont szemöldökkel, valamelyest megütközve, mert igen, ezt még én is tudom.
– Úgy általában – hozzá hasonlóan vonom meg a vállaimat. Aztán hallgatom. – Na, várj csak. Koppenhágában vagy itt? – ez az első kérdésem. A legfontosabb kérdés. Indokolatlanul nem szeretném, ha Koppenhágába költözne egy hülye egyetem miatt. – Mert, ha itt, akkor oké. Bár, nem tudom... nem tűnsz annyira lelkesnek – de ez relatív. Tudom, hogy Andreas valamivel sokkal visszafogottabb, mint én. – De, hé, figyelj! Ha élvezed, miért ne? Bármikor felmondhatsz, nem? Ha megunod, akkor is. Szerintem te biztosan nagyon jó előadó vagy, és biztosan nagyon jó professzor is lennél. És ezt nem csak úgy mondom, mert szeretlek, hanem, mert te olyan... emberbarát vagy. Ami azt illeti, tökre el tudlak képzelni a katedrán, az egyetemista lányok legnagyobb örömére – miért gondolnék bármi ’rosszra’?
- A jógával akkor kerültem a legközelebbi kapcsolatba, amikor vettem magamnak egy jóganadrágot, nem jógázóknak... – talán más nem akadt volna fent ezen a tényen. – És, hogy bírod? Első blikkre eléggé nyugis lánynak tűnik, nem hinném, hogy sok gond lenne vele. A zöldtea híres a nyugttó hatásáról, gondolom, ezt te is tudod. De, ha mégis elharapódzna a dolog, akkor tudod, hogy megvannak a kapcsolataim, és, hogy egy tepsi, füves brownie sütésére mindig vevő vagyok – lesütöm a pillantásomat, mert legutóbb a füves brownie-ról Corával beszélgettem, és együtt eszeltük ki a csínyt, Gen ellen. Talán már azt is elfelejtette a húgom... – Remélem, tudsz sütni, mert én csak a fűvel-, és a recepttel tudok szolgálni, de azt nagyon szépen felolvasom neked, meg kimérek ezt-azt. De azt megígérhetem, hogy én leszek a legjobb kiskukta a világon – bájosan pillogok, és mosolygok rá. Take it easy. Már nemigen érintenének a nőügyeid – belekortyolok a kávéba. Isteni, mint mindig.
Nevetek, amikor közelebb hajol hozzám, és megszimatol, aztán, amikor leül mellém, én felé fordulok, nagykomolyan, még hunyorítok is.
- Old Spice – ismétlem utána, erélyesen bólintva. – Tudni akarod a mocskos részleteket? – válaszától függetlenül kezdek bele. – Jó! Mert csak az van. Egy icipicit fiatalabb, mint én, és nagyon-nagyon jóképű, és igazából csak egy hónapja ismerem, de, azt hiszem, le tudnám vele élni az életemet – a forgatókönyv nem új, csak rajtam kívül, a másik főszereplő, Léon, az. – És ezt most komolyan mondom, és komolyabban gondolom, mint bárkivel ezelőtt! – nehéz lehet elhinni, mert általában úgy zúgok bele valakibe, mint vak ló a szakadékba. HUSS! Egyik napról, a másikra. – Csak, tudod, nem vagyok benne biztos, hogy ezt ő is így gondolja. Hosszú távon nem biztos, hogy ez jó ötlet... és én nem akarom megfosztani a fiatalságától, érted? – eddig foggal-körömmel védtem a kapcsolatunkat azon kevesektől, akik tudnak róla, rólunk; mindig szuperlatívuszokban beszélek a viszonyunkról, minden szép, és jó – látszólag. Valójában pedig attól félek, hogy bármelyik nap eldobhat valami fiatal macáért, egy korban hozzá illőbb nőért, aki tíz év múlva is biztosan tudna (és akarna! Ez fontos tényező) neki gyereket szülni, például. Lehet, hogy jó MILF leszek tíz-húsz év múlva, de harminc év távlatából nézve már nem biztos, hogy fogom tudni tartani egy jó karban lévő negyvenes tempóját, és ez a jó karban lévő negyvenes nem biztos, hogy egy hatvanas asszony mellé akarna befeküdni esténként a hitvesi ágyba.




some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Kedd Ápr. 10, 2018 9:16 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

used-to-be sister-in-law

Ó, nem, neked aztán nincsenek – bólogatok, s bár a hangom és arckifejezésem joviálisan évődő, nem mondhatnám, hogy bánnám, amiért ilyen. Ez a fajta nyitottság, a néhai túlzott információáradat, hozzátartozik ahhoz, aki Penny. És egyébként is kedvelem a sokat beszélő, világnak élő embereket, akkor is, ha én teljesen másfajta oldalt képviselek; ha magammal akarnék barátkozni, rászoknék a tükörnek beszéléshez. És nem hagytam volna ott Dániát. Nem, az ő kicsit amerikai szociálissága határozottan értékelendő; még akkor is, ha néha eszembe jut, nem feltétlenül szeretném összeszámolni, hány „nagy szerelméről” tudok. És azok csak abból a néhány évből származnak, mióta ismerem. – Majd.
És ezzel ezt lezártnak tekintem. Mondanám, hogy direkt hajszolom türelmetlen izgatottságba, de majdnem biztos vagyok benne, hogy az az alapvető beállítása. Ez lehet az a tulajdonság is, ami miatt Cora inkább nem maradt volna ott hosszútávon. Nincs jogom beleszólni a családi ügyleteikbe, hiszen már nem tartozom közéjük, sőt, Cora és Penny véleményével ellentétben, valószínűleg soha nem is tartoztam, ellentétben Tybalttal. Nem a féltékenység szól belőlem, a dolgok jól alakulnak, végtére is; nekik bizonyára a lehető legjobban. Független véleménye azonban, baráti alapon, mindenkinek lehet; az enyémet pedig Cora ki is kérte. Hogy miért nem beszélt Pennyvel, az egyrészről, ismerve a nőt, ismerve Cora jelenlegi állapotát, valahol érthető; bár természetesen én is amellett vagyok, hogy ne sumákoljunk el kötelességet, pláne, ha a szerettedről van szó. Mégsem vagyok mérges, amiért ez a feladat rám hárult, és valahol azt hiszem, egészen jól is alakult. Penny megbántódott egy kicsit, ez érthető, várható volt, de ettől függetlenül jól vette az akadályt. Ha Cora közölte volna vele, a vége valószínűleg mindkét fél részéről sírás lesz.
Itt – nevetek fel. Olyan régen eljöttem Dániából, hogy az ottani rendszert és a tagjait már nem is ismerem. Nem is vágyom vissza. A Sorbonne, ugyanakkor… Más kérdés.Én sosem tűnök túl lelkesnek – vonok vállat rezignáltan. – A leaping with joy nem az én műfajom. Tudod. Ugyanakkor igaz, hogy egy kicsit… – ráhunyorgok a kávéra, és a két kezemmel jelzem, mérlegelem, a helyzet kettősségét. – Nem tudom. Szeretek tanítani. Régen tanár akartam lenni, bár nem egyetemen. De ahhoz, hogy végül teljes állású professzor legyek, már most fel kéne adnom az állásomat, legalább részben, és még legalább egy-másfél évig csak tanársegéd lennék. – Azt, azt hiszem, Penny is megérti, hogy ez elég erős visszalépés lenne, már csak abból a szempontból is, hogy negyven évesen tanársegédnek állni… Mit szépítsem, valahol megalázó. Alárendeltnek lenni, mikor eddig a magam ura voltam. – Azért ez ennél kicsit komolyabb szerződést igényelne, amit nem lehet csak úgy felmondani, mert meguntam – csóválom a fejem. Ám tényleg nem ezzel akad a probléma; mindenesetre, elmosolyodom a dicsérő szavait hallva. Sosem látott még, és hacsak véletlenül el nem téved valahol a munkahelye felé menet, nem is fog, de ez nem jelenti azt, hogy ne számítana a véleménye. – Az egyetemista lányok viszont kétségkívül nagyon odaadóan tudnak figyelni…
Néha kétségkívül túlzottan is.
Korábban sem igen érintettek – jegyzem meg felvont szemöldökkel. Nem akarom tudni, hogy Ő és Cora a nagy információcserében milyen intim részleteket osztottak meg egymással, bár ha a szemembe tud nézni, annyira nem lehet rossz. Az új nőügyeim, ahogy ő fogalmazott, egyébként is kimerül abban, hogy a néhai randikból nem lesz semmi, a szomszédom viszont igen nyomatékosan jelentette be érkezését. És egy cseppet sem tudok haragudni rá…
A kávé keserű íze a kevés cukor édességével keveredve simogatja a nyelvemet, ritkán van időm arra, hogy az ízén is elgondolkozzam, nem csak legurítsam, hogy aztán néhány óráig éberen tartson. Kétségkívül az egyik legkevésbé lenézett addikció a világon, sőt, már romantizált. Egészségtelen, de olyan jó. Nyugodt bizonyossággal tölt el, hogy némelyest tudok ragaszkodni a rutinomhoz, akkor is, ha a fejem még mindig fáj, és nem a kávé lesz rá a megoldás. Amint leülök, Beau meghasad, és nem tudja, kihez forduljon inkább; szerencsére le tud ülni a két szék közé, hogy egyikőnktől se szalasszon el egy simogatást sem. Amíg Penny beszél, a fejét az én térdemen nyugtatja, szórakozottan vakargatom a füle tövét, köszönetül pedig nyáltócsát hagy a nadrágomon. – Van választási lehetőségem? – nevetek fel. Pennynél igen vékony a mezsgye az átlagos információ és a mocskos részlet között. Aranyos, igazán. Közbeszólás nélkül hallgatom végig, épp csak a szemöldököm ráncolódik itt-ott, de a mosolyom változatlan. Penny és a komolyan egy mondatban? Mivel csupán az ő oldalát hallom, ebből nehéz volna bármit is leszűrni; hogy vajon a komolyan az most ténylegesen komolyan, vagy egy újabb szendeszívű álomkép. Nem kenyerem az ítélkezés, és nem is kér ítéletet. – Mennyi az az „icipicit” fiatalabb? – kérdem végül, ha már a fiatalságtól megfosztás miatt aggódik. Penny most épp annyi, mint én voltam, mikor Corával összejöttem, úgyhogy sejtheti, hogy megértem a kérdés kényességét, és bár alapvetően a társadalmunk sokkal kevésbé elítélő, de legalábbis kevésbé megdöbbent egy fiatal nő – idősebb férfi párost látva, a kételyek alapjai ugyanazok. A korkülönbség okozta kérdések, hogy az egyik fél még ebben az életszakaszban van és ezt és ezt várja, a másik pedig már rég túllépett rajta, vajon összeegyeztethető a kettő? Bár úgy tűnhet, hogy Coráé és az enyém rossz példa, Penny… Szóval szinte elveszettnek is tűnik a saját korközegében. A sok babázó között. – Hát, Pen, ez egy kicsit… Schrödinger macskája. A részleteket mellőzve: egy adott dolgot, amíg nem figyelünk meg, vehetünk működőnek is, avagy bukásnak, és bizonyára van olyan párhuzamos valóság, ahol mind a kettő létezik, de ez már inkább Hawking és kvantumfizika. Szóval a lényeg, hogy bár nem ismerem ezt a… srácot, ha úgy érzed,  működhet, csak akkor bizonyosodhatsz meg róla, ha esélyt adsz neki, a kételyek ellenére. Ha úgy érzi, hogy „megfosztod a fiatalságától”, van neki szája, gondolom, hogy szóljon miatta, bár nem hiszem, hogy agyagozó-tanfolyamra járnál vele, vagy kötőtűket vásárolni. Egyes kutatások szerint, a sikeres házasságok meghatározó többségében a nő legalább öt évvel idősebb a férfinál. – Egyesek pedig a szöges ellentétét állítják, de az ebből a szempontból nem releváns. Elmosolyodom, és előre nyúlva megpaskolom a kezét, lévén a köztünk ülő Beau nem ad lehetőséget közelebbi kapcsolatra. – Hidd el, ha valaki, én megértem, miért aggódsz a korkülönbség miatt. De ha úgy érzed, hogy szeretnéd, nincs értelme mások véleményére adni, vagy a jövő miatt aggódni. Abban pedig majdnem biztos vagyok, hogy annak idején valami ilyesmit mondott nekünk egy nagyon bölcs huszonegy éves Corával, mikor bejelentettük az eljegyzést. Kár, hogy nem emlékszem, ki lehetett az… – sóhajtok fel teátrálisan.
Aztán Beau meglöki a kezem; egyszer, kétszer, fordul a tengelye körül, és egyhelyben kezd topogni, pillantása újra és újra az ajtóra vetül. – Ne haragudj, Penny, de most mennem kell – iszom ki egy kortyban a kávé maradékát, hogy rögtön fel is álljak, és a mosogatóba pakoljam, ha kell, az övével együtt. Beszéd közben aztán már a pórázt csatolom fel a kutyára és cipőt húzok, mert ha Beau jelez, akkor az nem két órával előbb történik. Az étel csak úgy áthussan rajta. – Azt hiszem, beindult Beau emésztése… Persze, ha szeretnél, jöhetsz velünk. Ebédeltél már? Mert én tegnap este óta semmit sem ettem...
crazy is a relative term in family


Köszönöm a játékot. visit
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Nappali ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Nappali
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások és belvárosi lakások :: Jessen lakás-