Közös terek
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 1:52 pm ✥

✥ Today at 11:04 am ✥

✥ Yesterday at 10:09 pm ✥

✥ Yesterday at 9:34 pm ✥

✥ Yesterday at 8:05 pm ✥

✥ Yesterday at 4:00 pm ✥

✥ Yesterday at 10:24 am ✥

✥ Yesterday at 9:36 am ✥

✥ Vas. Okt. 14, 2018 3:59 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Közös terek •• Kedd Okt. 31, 2017 4:30 pm

Forrás: google


Forrás: google


Forrás: google


Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Kedd Okt. 31, 2017 9:27 pm


●●●● Soph & Rod ●●●●

Ezalatt a másfél év alatt teljesen kicseréltek. Reggeltől takarítottam és főztem, hogy a húgomat egy rendes házban tudjam fogadni, egy finom vacsival. Régen sose tettem volna ilyet. Na jó, talán Sophiért már régebben is megtettem volna ezt. Tudom, hogy nem illik ilyet mondani, de ő volt a kedvenc testvérem. Középső gyereknek lenni a legszarabb. Kes és Riley is Kieranra nézett fel és ő volt a példaképük. Kieran pedig sokat foglalkozott velük. Mesét olvasott nekik, meg minden ilyesmi. De aztán jött a legkisebb és az egyetlen lány gyermek. Az én nevem tanulta meg először a tesók közül és mindig hozzám jött, ha játszani akart vagy valamit akart. Ennek annyira örültem annak, hogy igazi nagy testvér szerepben érezhettem magam. Sokat foglalkoztam vele és igyekeztem óvni őt, de gyakran elvittem magammal a kis bandámba, szóval lehet többet volt fiúkkal, mint kellett volna. Néha a rossz fiú előtört belőlem és lefejeztem a babáit, de nem voltam valami jó állapotban akkor. Kicsit erőszakos srác voltam mindig is, az egyik pasiját is jól elvertem, mikor kiderült, hogy megcsalta.

Ez az gondoskodó bátyó szerepet nem akartam elengedni, ezért ajánlottam fel, hogy amikor csak akar, hozzám költözhet. A főnökasszonyom intézett nekem lakást, ami amúgy nem nagy, de van benne két hálószoba, szóval nekünk tökéletes. Direkt kivettem egy szabadnapot erre az egy napra, hogy tudjak készülődni. Nem keltem nagyon korán, de az első dolgom az volt, hogy neki láttam a készülődésnek. Még fel sem öltöztem, bár ez amúgy is gyakori volt, hisz egyedül éltem, de ettől a naptól megváltozott. A szobájában takarítottam egy kicsit, meg úgy az egész lakásban csak az én szobámban nem, mert az úgy sem fontos és mindig is kupis volt a szobám, szóval becsapás lenne, ha kivételesen rend lenne a szobámban.

Amikor meg voltam a takarítással, jöhetett a főzés. Csak előkészítettem a dolgokat, mert azt akartam, hogy frissen kapja majd meg. Nem volt nagy szám kaja. Egy tepsit teleraktam csirkemellel és a lyukakat répával meg más zöldségekkel töltöttem fel, aztán egy kis fűszer rá, ami nem tudom mi volt, de a sarki fűszeres nagyon dicsérte. Köretnek még egy kis rizst terveztem. Egy kis edzős kaja szerűség sosem árt. Nekem amúgy is ilyeneken kellett élnem.

Megnéztem a telefonom és a fejemhez kaptam. Nagyon késésben voltam, ezért sietnem kellett. Egy gyors zuhanyzás és illatosítás. A szokásos hajállításból is levettem pár percet, de nem akartam, hogy a minőség kárára menjen. Ruhából egész sok volt, a modellkedéses hobbi miatt, szóval volt miből választani, de nem tököltem sokat. Fehér póló egy sima farmerrel és egy kötött pulcsival, mert kint már hideg volt. Futva mentem az állomásra, ami szerencsére közel volt. Szegényt sajnáltam, mert rengeteget kellett utaznia meg átszállnia. Elmentem volna a repülőtérre, hogy hazahozzam, de nincs kocsim. Lihegve álltam meg az állomáson, de megérte, mert hamarabb odaértem. Azért kíváncsian néztem a tömeget, hogy hátha meglelem a húgom.




clothes ||  szeri  ||  ©️
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Kedd Okt. 31, 2017 11:36 pm


Rod & Sophie


Gyakorlatilag már egészen azóta vártam, hogy a bátyáimhoz hasonlóan én is elköltözhessek otthonról, mióta Riley kitette a lábát a küszöbön. Míg velük együtt a családi fészekben olyan érzésem volt, cinkosra találok a legrosszabb helyzetben is, amit a szüleink jelentettek, nélkülük - bármilyen közhelyes is -, az egész világom vesztett a színéből, az ezer színű kavalkád fekete-fehérré fakult, a napjaim pedig nem álltak többől, mint az iskolából és a szüleimből. Persze néhány kisebb vita után valahogyan sikerült feldolgoznom, hogy amíg nem végzek a középiskolában, esélytelen, hogy akár csak a városból is kitegyem a lábamat. Viszont amint a kezembe kaptam a végzős bizonyítványomat, napról napra egyre sürgetőbbnek éreztem a késztetést, hogy ott hagyjam Aberdeent és mint a legkisebb királylány én is szerencsét próbáljak a nagy világban.
Bármennyire szeretjük egymást Roddal, szerintem már annyit rágtam a fülét a költözéssel kapcsolatban, hogy már csak azért is egyezett bele, hogy ne halljon tőlem többet a témáról. Persze amikor egyszer rábólintott, onnantól kezdve nem volt megállás. Megmondtam a szüleinknek, akik rögtön aggódni kezdtek, és nem szálltak le rólam - még azt is felhozták, hogy nem lesz, aki öreg korukra a gondjukat viselje, annak ellenére, hogy soha nem is éreztem magaménak a feladatot. Végül valahogyan, valamivel mégis sikerülhetett meggyőznöm őket, mert a költözés előtti napokban már kifejezetten segítőkészek voltak. Megbizonyosodtak róla, hogy nem szenvedek majd semmiben hiányt és arról is megeskettek, hogy ha bármi baj van, rögtön őket hívom. Amit már csak azért sem értek, mert a tengeren túlról mégis hogyan tudnának segíteni nekem, amikor ott lesz nekem a bátyám, Rod? És a fények városában mégis mi bajom eshetne?
A repülőn semmi gondom nem akadt, hiszen én már akkor a levegőben utaztam, mielőtt megszülettem volna, pocaklakó voltam ugyanis, amikor a szüleim úgy döntöttek, meghódítják az Egyesült Államokat, hogy megvalósítsák a saját amerikai álmukat - ami bevallom máig nem derült ki számomra, hogy mi is volt pontosan. A továbbiakban viszont akadt néhány technikai problémám, de mivel már a kezdetektől fogva azt mondtam mindenkinek, hogy elég nagy vagyok már ahhoz, hogy egyedül is eligazodjam egy idegen városban, bizonyítani akartam. Magamnak, Rodnak és mindenki másnak is, aki valaha megkérdőjelezett. Aztán persze Párizs tömegközlekedése boldogan beleszólt ebbe az elképzelésbe. Bár a középiskolában tanultam franciául, egészen más az órán ülni és válaszolgatni Mrs. Jones kérdéseire és egy olyan városba csöppenni, amely a nyelv szülőhazájának szíve.
Valamilyen csoda folytán aztán mégis sikerült megtalálnom a megfelelő állomásokat, utcákat és járműveket, már csak abban kellett reménykednem, hogy tényleg jó irányba utaztam és nem tévesztettem el semmit, Rodci pedig ott fog várni az állomáson. Ami talán még meglepőbb, hogy olyan időszakot sikerült kifognom az utazásra, amikor egyetlen fura alak sem akart velem beszélgetni. Lehet, hogy a bőröndöm elriasztotta őket. Vagy a rettentően megfélemlítő megjelenésem, amivel úgy nyerek verekedéseket, hogy még beléjük sem kezdtem.
Már mielőtt leszálltam volna, liftezni kezdett a gyomrom és úgy toporogtam a stílusos sportcipőbe bujtatott lábaimmal, mintha táncolni készülnék. Valójában persze csak azért voltam izgatott, mert újra láthatom Rodot. Alig szállok le, máris a nyakamat nyújtogatva igyekszem megtalálni a testvéremet a tömegben és villámgyorsasággal szaladok oda hozzá, amikor végül megpillantom Őt.
- Rodi!- Gondolkodás nélkül ugrom a nyakába, mert tudom, hogy gyűr, meg egyébként is, ilyen idősen illik elbírni a húgodat, akit hosszú ideje nem láttál. Vigyorogva borzolom össze a haját, mert tudom, hogy a fél napját a tükör előtt töltötte, hogy így álljon. - Szia- mondom kicsivel nyugodtabban bár, a vigyort azonban továbbra sem sikerül lekaparnom az arcomról - és nem is különösebben próbálom.



Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Nov. 04, 2017 3:39 pm


●●●● Soph & Rod ●●●●

Már nagyon vártam, hogy végre újra láthassam a húgom. Nem mintha nem beszéltünk volna rengeteget a neten, de azért személyesen sokkal másabb. Már lábujjhegyre is álltam, hogy jobban átlássak a tömegen, pedig amúgy se voltam egy nagyon alacsony srác, de már meg akartam őt látni.
Hiába ez a sok nyújtózkodás, ő hamarabb észre vett és egyből a nyakamba ugrott. Szerencsére jók voltak a reflexeim, meg amúgy is simán elbírtam, szóval nem dőltünk el. Hatalmas esés helyett, szorosan átöleltem, ahogy a nyakamon csüngött.
- Szia hugi - vigyorogtam rá, aztán megtette, amiről tudta, hogy nem lenne szabad. Kihasználta hogy örültem neki és nem állok bosszút a tettéért. Összeborzolta a hajam.
- Naaa Soph, tudod mennyit szenvedtem vele, hogy tökéletes legyen az érkezésedre? - nem tudtam komoly maradni és a végén el is nevettem magam. Közbe párszor beletúrtam a hajamba, hogy nagyjából vissza igazítsam. Modellkedés volt a hobbim, szóval egyértelmű, hogy próbáltam adni a megjelenésemre és mindennek jól kellett kinéznie rajtam.
- Mehetünk? - még mindig vigyorogva néztem rá, közben pedig pár nagyobb holmiját kivettem a kezéből. Nem hagyhattam, hogy ő cipekedjen. Én mutattam az utat, hisz én tudtam, hogy merre van a lakás.
- Milyen volt az út? - nem akartam, hogy némán ballagjunk, szóval próbáltam kérdezősködni.

A lakáshoz érve, megálltam az ajtóban egy kicsit.
- Meg is jöttünk, de előtte adni akarok valamit. - a kezemmel a zsebemben kezdtem el kutakodni és elővettem egy kulcsot.
- Ez most már a tiéd. - egy hatalmas mosoly kíséretében nyújtottam át neki.


clothes ||  szeri  ||  ©️
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Nov. 04, 2017 11:34 pm


Rod & Sophie


Bevallom, néha azt kívántam bárcsak inkább egyke lennék. Négy idősebb fiútestvérrel nem könnyű felnőni, még akkor is, ha olyan szüleink vannak, akik az életünk minden apró részletét szeretnék irányítani. De a rossz pillanatokat mindig felülmúlta mindaz a jó, amit ugyanazzal a négy fiútestvérrel éltem át, akik néha az őrületbe kergettek. És valahogy mindig arra jutottam, hogy az életem unalmas lett volna, ha nincs Rod, Riley, Kiki és Kes. De főleg Rod, akivel hála Istennek azután is tartottuk a kapcsolatot, hogy Ő elköltözött otthonról. Nem tudom mi lett volna velem, ha nincs Rod, akinek elmondhatom minden gondom és bajom, ami otthon történik. És aki azóta segített nekem elköltözni abból a házból, aminek a gondolatától is kiráz a hideg. Most pedig neki hála kipróbálhatom, milyen az élet a fények és a szerelem és a divat városában.
Ezért aztán megérdemli, hogy összeborzoljam a haját, még akkor is, ha tudom, hogy utálja. - Tudom, de túlságosan örülök Neked! - Mondom széles vigyorral az arcomon, miközben figyelem hogyan igazgatja vissza a haját eredeti állapotába. És még azt mondják, a nők több időt töltenek a fürdőbe - akkor valószínűleg Rodiban egy nő veszhetett el.
- Egyébként is, kinek akarsz tetszeni? - kérdezem nevetve és körülnézek, mintha keresnék valakit, aki Rodhoz tartozhat. Bár újabban nem mesélt arról, hogy lenne bárkije is, de ha együtt fogunk lakni, valószínűleg egyszerűbben értesülök majd az ilyesmiről.
- Persze! - mondom izgatottan. Mióta csak megbeszéltük, hogy Párizsba fogok költözni, olyan izgatott vagyok, mintha megint elsős lennék és közeledne az első napom az iskolában. Hiszen itt egészen más életem lehet, mint otthon. Ha nem is kezdhetem teljesen újra, de kipróbálhatok valami újat.
- Nem volt rossz. Bár legalább háromszor azt hittem teljesen eltévedtem. - Kezdem rögtön mesélni, teljes átéléssel, tekintve, hogy az élmény még kifejezetten friss. - És szerencsére sem idős nénik, sem fura kattantak nem találtak meg a problémáikkal - fejezem be nevetve. Valószínűleg egyébként sem tudtam volna érdemben hozzászólni a helybéliekhez, ugyanis nagyon új még nekem az, hogy minden franciául van.
Értékelem, hogy Rod elvett tőlem néhány dolgot, mert ami azt illeti abban sem vagyok egészen biztos, hogy egészen eddig hogyan manővereztem el ennyi mindennel. A leglogikusabb magyarázat egyébként csak az lehet, hogy valójában a Roxfortba kellene járnom, csak a szüleim eldugták a levelemet.

A lakáshoz érve az izgalmam már a tető fokára hág, hiszen ez lesz az a hely, ahol a mindennapjaimat tölteni fogom, ahová hazatérek majd és amit otthonomnak nevezek majd. Nem kell nekem óriási villa és egy valag pénz, ha van egy bátyám, aki vigyáz rám - jelen esetben egy a sok közül, de azok közül is a legkedvesebb.
- Mit? - teszem fel rögtön a kérdést, izgatottan, és gyakorlatilag rögtön érkezik is rá a válasz, egy kulcs formájában. Meghatottan nézek fel a bátyámra és mosolyogva megölelgetem. Nem is tudja hány álmát teljesítette most a kishúgának. - Nagyon köszönöm! És imádlak!



Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Nov. 18, 2017 4:16 pm


●●●● Soph & Rod ●●●●

Kessel sokat szívattuk egymást és a többi fiú testvéremmel is voltak hasonló emlékeim. Ezek miatt is örültem annyira, hogy született egy húgom is. Ő került hozzám a legközelebb, mert Wrighton srácokkal ellentétben, vele komolyabb dolgokról is szívesen beszélgettem, főleg mikor már idősebbek lettünk. Őt volt a legnehezebb otthagyni, de már akkor elhatároztam, hogy magamhoz költöztetem, amint tudom.
Ez a nap is eljött és alig vártam, hogy találkozzunk az állomáson. Amint megtörtént össze is borzolta a tökéletes hajam.
- Tudom, ezért nem is haragszok most annyira. - nevetek, mert csak vicceltem. Kicsit se haragudtam rá, örültem, hogy újra láthatom. Közben nagyjából vissza igazgattam a szálakat.
- Így jó? - néztem kérdőn rá, mert én nem láttam magam kívülről.
- Neked, meg magamnak... na meg lehet út közben látok valami jó csajt. - már nyaggatott egy ideje, hogy kéne valami rendes barátnő nekem, mint ahogy mindenki más is mondogatta nekem, de én még nem akartam megállapodni. Nem számoltam be neki minden egyes csajozásomról, de tudta, hogy sokat felviszek egy-egy éjszakára. A pasikról meg nem is tudott, de arról nem is akartam hogy tudjon. Az összeköltözés azonban nehezítette a dolgom, mert már lakásra nem vihettem fel.
Láttam rajta, hogy már alig várja az indulást, szóval elindultunk. Én mutattam az utat, hisz én már régebb óta éltem a városban, neki meg ez volt az első napja.
- Ne aggódj, ez gyakran előfordul errefelé. Nekem is kellett pár hét, hogy hozzászokjak. - Sokkal nagyobb volt ez a város, mint ahonnan mi származtunk. A szüleink amúgy se nagyon engedtek minket sehova, bár mindig megtaláltuk a módját. A nyelvet se volt egyszerű megtanulni, de szerencsére ez jól ment nekem. Elvettem tőle pár nehezebb dolgot, hogy ne ő cipelje. Lehet, hogy bűnöző voltam pár évig, de az illemmel már tisztában voltam. Sosem voltam a meglepetések mestere és lehet nem ez volt a legmeghatóbb kulcsátadás, de nem is az volt a lényeg, hanem hogy végre hozzám költözött.
- Én is imádlak! - ölelgettem meg én is őt.
- Tényleg nem valami nagy lakás, meg nem is a legszebb, de egy ideig jó lesz. - vigyorogtam rá és kinyitottam az ajtót.
- Nyugodtan néz szét, én meg megcsinálom a vacsit. - Előtte még bevittem a szobájába a holmijait és csak utána mentem a konyhába, hogy berakjam a sütőbe a húst meg elkezdjem megfőzni a rizst.



clothes ||  szeri  ||  ©️
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Nov. 25, 2017 11:37 pm


Rod & Sophie


- Így tökéletes! - Jegyzem meg nevetve, vetve egy pillantást Rod hajára. Aztán rögtön fel is teszem a várható kérdést, amire - lévén a bátyámról van szó -, tökéletes válasz érkezik. Bár azt sem bánnám, ha bejelentené, a barátnőjének akar tetszeni, ami már csak azért sem lehetséges, mert arról - remélhetőleg - tudnék. - De most nem ők a fontosak - bököm oldalba, még mindig nevetve.
A többi fiúval ellentétben a bátyáim velem soha nem szívóztak különösebben, ami már csak azért is szerencsés, mert annak ellenére, hogy kicsi koromtól kezdve ők tanítgattak különböző fiús dologra, mégis hátrányban maradtam volna. Nem csak korban vagyok a legkisebb, de magasságban és súlyban is, elég nagy hátránnyal indulnék ebben az egész versenyben. Nem mintha kis koromban ne kaptam volna néhányszor a fejemre valamelyik bátyámtól, mostanra azonban ez már jelentősen mérséklődött, főleg azért, mert mindenki ott hagyott.
- Azért ugye ha végre lesz valakid, nekem szólsz először? - Kérdezem vigyorogva. Mindig szerettem kerítőnőt játszani, ez már Rileynál is így volt. Bár talán más velem egy idős lány nem azzal akarna foglalkozni, hogy a bátyjának van-e, és ha van, akkor milyen a párja, de én szeretném, ha Rod, meg persze a többiek is, boldogok lennének.
Irtó izgatott voltam, már attól kezdve, hogy hivatalossá vált: Párizsba költözöm. De ahogyan közeledünk a lakás felé, ha lehet még izgatottabb leszek. Ki ne lenne izgatott ilyenkor?
- Remélem azért hamar sikerül belejönnöm. - Mondom elgondolkodva. - Ciki lenne, ha óránként kellene téged hívogatnom, mert eltévedtem valahol - nevetem el magamat. Nyilván kérhetnék segítséget a helybeliektől, de mégiscsak jobban megbízom a saját bátyámban, mint az idegenekben.
Amikor kezembe kapom a saját kulcsaimat, rögtön Rod nyakába ugrom. Ha eddig nem is fogtam fel teljesen, most vált igazán valóságossá, hogy itt lakom, Párizs az új otthonom. Amikor Rod azt mondja, nyugodtan nézzek szét, szinte rohanok is a lakásba, hogy felfedezhessem magamnak. Minden helyiséget végigjárok, a legtöbb időt valamiért mégis a saját szobámban töltök el, rögtön azon kezdve agyalni, hogyan fogom alakítani és a saját ízlesemre formálni. Végül csatlakozom a bátyámhoz a konyhában. - Segíthetek?


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Vas. Feb. 04, 2018 11:27 pm


●●●● Soph & Rod ●●●●

Nagyon örültem, hogy végre csatlakozott hozzám a húgom. Nagyon vártam már, hisz őt szerettem a legjobban a testvéreim közül. Tudom, hogy nem szép ilyet kijelenteni, de ez volt az igaz. Bár Kessel is kezdtem egyre jobb kapcsolatot ápolni, de azért még mindig Sophie volt a kedvencem. Alig vártam hogy elkezdjük a mi kis közös életünket messze a szüleinktől. Biztos voltam benne, hogy minden nagyszerű lesz.
- Szuper - vigyorogtam, mert végre ismét rendben volt a hajam. A külsőmre mindig is nagyon adtam, fontos volt számomra meg az álomhivatásom is megkövetelte ezt. Mindig mindennek tökéletesnek kellett lennie rajtam.  
- Máskor sem. Amikor közel vagy, akkor csak te számítasz - vigyorogtam még mindig és közben rá is kacsintottam. Ez olyan volt, mint a béna bókjaim, mikor egy kis tini csajt akarok felszedni, de akkor nem az volt a cél.
- Ugyan... nekem akkor lesz komoly a kapcsolatom, ha valamelyik lány véletlenül teherbe esik és muszáj lesz kikötnöm mellette - felnevettem. Nem igazán voltam a komoly dolgok híve. Még fiatal voltam és ki akartam élvezni az életet.
- De te hamarabb szólj. Már akkor tudni akarom, mikor még csak megtetszett neked - mondtam komolyabb hangon. Le akartam ellenőrizni a srácot, mielőtt bármit csinált volna a húgocskámmal. Teljesen megváltozott a kapcsolatunk az évek során. Kicsiként sokat szemétkedtem vele, de ahogy idősödtem egy inkább meg akartam védeni őt a többi szeméttől.
- Én bármennyiszer útbaigazítalak - rám mindig számíthatott, bármiről is legyen szó. Elég csúnyán otthagytam a szüleinknél, de soha többé nem akartam messzire kerülni tőle.
Amint megkapta a kulcsokat, ismét a nyakamba ugrott én meg átöleltem. Olyan jó érzés volt. Beléptünk a lakásba és ő rögtön birtokba vette a szobáját, amíg én a vacsorával voltam elfoglalva.
- Nem kell köszi. Egész profi szakács lettem - nevettem, mert régen nagyon béna voltam, de a legénylakásos korszakom fejlesztette ezt a tudásom is.
- Nem valami nagy szám kaja, de csak ilyeneket szabad ennem-



clothes ||  szeri  ||  ©️
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Hétf. Feb. 05, 2018 11:41 pm


Rod & Sophie


- Óóó! Ha most megint gyerekek lennénk, azt hinném csak azért mondod ezt, mert megint lefejezted a babáimat - nevetem el magamat jókedvűen. Fogalmam sem volt róla, hogy alig kell eltelnie tíz percnek és Rod társaságában ezerszer jobban fogom érezni magamat, mint otthon, a szüleinkkel, az elmúlt hónapokban. Rettenetes volt egyedül hallgatni azt a sok sületlenséget, amire valamiért egyik Wrighton gyerek sem volt soha túlságosan vevő. A ház olyan üres volt, mintha szellemek laknák és bizony már az unalmat is tudnám ezerféleképpen definiálni, mert annyiszor tapasztaltam a bátyáim nélkül. Rod nélkül.
Nem is tudom miért voltam izgatottabb, azért, hogy Párizsba költözhetek, vagy azért, hogy a bátyámmal élhetek együtt. Valószínűleg az utóbbi. Bár korban nem Rod és én állunk a legközelebb a seregnyi Wrighton gyerek között, mégis talán mi bízunk a legjobban egymásban. Rod mindig tudott arról mi nyomta a szívemet, vagy éppen miért voltam három méterrel a felhők fölött és ez fordítva is így működött. Most pedig visszakaptam az egyik legjobb bizalmasom. Vagy Ő kapott meg engem, ez már részletkérdés.
- De akkor ugye ez azt jelenti, hogy még nem leszek nagynéni? - Kikerekedett szemekkel nézek a bátyámra és csak reménykedem benne, hogy nem lesz a válasz. Ki tudja miért, de úgy érzem a mi dinamikánkba jelenleg nem fér bele egy kisgyerek. Nem hogy a saját gyerekével nem osztanám meg jelenleg a bátyámat, de ha azt mondta volna, hogy van valakije, akkor bizony komoly ellenőrzésnek vetettem volna alá az illetőt, hogy megfelelő-e az én legkedvesebb bátyámnak. - Persze, persze minden velem együtt metrón utazó jóképű fickóról kapsz majd beszámolót, ne aggódj. - Rányújtom a nyelvemet, mint egy ovis, aztán nem bírom ki, hogy ne nevessem el magamat. Úgy hiányzott már! Tudom, hogy csak vigyázni akar rám, meg az érzéseimre és arra, hogy senki nem törhesse össze a szívemet, de néha szeretem azt hinni, hogy ezt meg tudom oldani én magam is. Aztán ott találom magam a bátyám karjaiban, miközben a sírás és a csuklás valami furcsa kombinációját produkálva próbálom neki megmagyarázni ki bántott meg.
- Oké, akkor Rodot óránként hívogatni, pipa. - Miközben beszélek, úgy teszek, mintha egy jegyzetfüzetbe írnám le éppen a teendőimet, aztán vigyorogva pillantok a bátyámra. - Csípj meg, vagy nem hiszem el, hogy tényleg itt vagyok.
Biztos vagyok benne, hogy kell majd egy kis idő, amíg megszokom, hogy mostantól Párizs az új otthonom, de érzem, hogy ha Roddal vagyok, ebből nem lesz probléma. Már nem vagyunk kisiskolások, akik abban lelik a legnagyobb örömüket, hogy kiszúrnak a másikkal. Egyszer nekünk is fel kell nőnünk. Csak egy kicsit.
- Hát jó, de akkor számíts rá, hogy te leszel a rabszolgám a konyhában - nevetem el magamat jókedvűen, miközben rátámaszkodom a pultra és úgy figyelem, ahogy a bátyám ügyeskedik a konyhában. - Le kellene fotóznom, hogy főzöl, mert senki nem hinné el nekem - mondom neki vigyorogva. - De ha már szóba hoztad, mesélj már erről a nagyszerű munkádról, tökre érdekel.


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Vas. Feb. 11, 2018 8:11 pm


●●●● Soph & Rod ●●●●

557e91

Én is nevettem vele. Mindig is sokat nevettünk, ha együtt voltunk. Nagy szükségem volt már rá. Nagyon egyedül éreztem magam abban a lakásban, de ezzel a nappal minden megváltozott. Na jó, talán nem minden, de sokkal jobbak lettek a napjaim. Neki is szüksége volt rám, hisz minden baját velem szerette megbeszélni.
- Még egy darabig nem... legalábbis nagyon remélem. - Volt durva időszakom, mikor olyan részegre ittam magam, hogy azt se tudtam hogy kivel, hol és mit csinálok. Akkor nagy válószínűséggel a védekezésre sem gondoltam, de csak nem lett terhes senki. Arról már tudnom kellett volna.
- Igen, mindegyikről tudni akarok. - válaszoltam komolyan, de végül ismét elnevettem magam. Nyilván nem akartam tudni minden egyes srácról, akit megpillantott az utcán, de egy kicsit is komolyabb dolog esetén rögtön le akartam ellenőrizni a fiút. Már összetörték az én kishúgom szívét és akkor bosszút is álltam a srácon, de már előre gondolkodtam és meg akartam előzni a problémát.
Amikor beléptünk, nem akarta elhinni, hogy ez a valóság, szóval rendes bátyóként kicsit belecsíptem, hisz ezt kérte. Amíg körbejárta a lakást, én folytattam a vacsora készítését. Csak szimplán pár fajta zöldség és csirkemell jól megfűszerezve. Egy nagy tepsibe raktam bele majd a sütőbe és vártam.
- Csak nyugodtan. Szeretem csinálni. - vontam meg a vállam. Megnyugtatott a főzés és kiélhettem benne azt a kis kreativitásom is, amit a munkám során nem nagyon.
- Ha csajoknak akarod mutogatni, akkor nyugodtan. - rákacsintottam és kivettem poharakat meg egy üveg bort a vacsihoz.
- Melyikről? Az uncsi titkár dologról vagy a modellkedésről? -



clothes ||  szeri  ||  ©️
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Vas. Feb. 25, 2018 11:43 am


Rod & Sophie


Más tizenkilenc évesnek talán az lenne a legnagyobb álma, hogy egyetemre mehessen. A gimiben az osztályom tele volt olyanokkal, akik az egész utolsó évüket végig görcsölték azért, mert jól akartak teljesíteni a felvételin, hogy bekerüljenek arra az egyetemre, amire annyira vágytak, vagy éppen amire a szüleik vágytak. Bevallom én is eleget vitáztam otthon a szüleimmel ezzel kapcsolatban. Ők mindenképpen azt akarták, hogy egyetemre menjek, hogy "legyen belőlem valaki", hiába mondtam nekik, hogy legalább egy évet szeretnék kihagyni, csak hogy próbáljak rájönni, mit is akarok csinálni valójában. Persze Rod mindent tudott, volt, hogy sírva hívtam fel egy-egy ilyen veszekedés után, mert annyira ki akartam már szabadulni a szülői ház fojtogató falai közül.
És most itt vagyok Párizsban. Ami egyszerre annyi minden. A fények, a szerelem, a divat, a művészetek, a gasztronómia városa. Ha rövid időn belül csak a felét sikerül megtapasztalnom, már sokkal boldogabb leszek.
- Jó, nem felejtek majd el beszámolni - felelem vigyorogva. És a helyzet az, hogy tényleg így is van. Nem csak azért, mert jelenleg a bátyámon kívül nincs senkim ebben a városban, de azért is, mert mindig is voltunk olyan jóban, hogy elmondjunk egymásnak ilyesmit. Rod már az első ovis szerelmemről is mindent tudott. Csak azért, mert közben felnőttünk, miért kellene ennek megváltoznia?
Amikor - bár az én kérésemre, de - Rod megcsíp, halkan felkiáltok, mert nem gondoltam volna, hogy megteszi, de rögtön el is nevetem magamat. Jajj, úgy hiányzott már! Ha bárki tudná mennyire szenvedtem otthon egyedül.. Más talán örült volna neki, hogy egész gyerekkorával ellentétben most a figyelem csakis rá irányul, de az én szüleim figyelmére nem hiszem, hogy bárki is vágyna. Én különösen.
- Mikor tanultál meg egyáltalán főzni? - Teszem fel a kérdésemet felvont szemöldökkel figyelve ahogyan a bátyám a konyhában ügyködik. Sosem gondoltam volna, hogy majd egyszer ilyet látok tőle. - Persze, azt terveztem, hogy most két napig mást sem csinálok, csak járom az utcákat és téged mutogatlak mindenkinek - vigyorodom el jókedvűen. Na ez az a Rod, akit én szeretek.
- Igazából mindkettőről mesélhetsz. Nem őrült unalmas irodában dolgozni? - Persze beszéltünk már ilyesmiről már akkor is, amikor még otthon laktam, de valahogy nem tudom elfogadni, hogy Rod irodai munkát válasszon. Ellenben a modellkedés már annál jobban illik hozzá. Csak rá kell nézni. - Na és amikor fotózásra mész, vihetsz magaddal embereket? Bemutathatnál a kollégáidnak... - Édes mosoly ül ki az arcomra, annak ellenére, hogy sejtem mi lesz a válasza. Hogy a kishúgát bevinni egy halom férfimodell közé? Na még mit nem.


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Pént. Márc. 09, 2018 9:37 pm


●●●● Soph & Rod ●●●●



Kicsit tényleg féltettem Sophiet. Párizs elég nagy város és rengeteg ember megfordul. A mi kisvárosunkban nem volt ennyi lakos, de itt a húgom bármelyik sarkon talál egy ideális pasit. Nekem is indult be a nagy csajozásom, mert rengeteg lány lakott itt, akik megfeleltek az elvárásaimnak. Én ki is élveztem ezt, de egy lánynál ez más. Az menő, ha egy kulcs minden zárat kinyit, de ha egy zárba jó minden kulcs, az már nem. Szóval féltettem őt, nehogy megbántsák vagy valami rosszabb történjen.
Meglepődött a csípésemen, pedig én komolyan beszéltem. De azért reménykedtem, hogy nem veszi komolyan és így még jobban meglepem, szóval elértem a célom. Ezt egy kisebb nevetéssel tudattam is vele. A régi Rodot már újra megtapasztalhatta, de én az új dolgokból is akartam mutatni párat, hogy lássa milyen menő lett a bátyja.
- Mikor rájöttem, hogy nem főzi meg magát az étel. - válaszoltam miközben gyorsan elkészítettem a vacsoránkat.
- Meg amikor rájöttem, hogy könnyű a tinderes csajokat felhozni a lakásba azzal az indokkal, hogy megmutatom a főzőtehetségem. - nevettem ismét. Félig igaz volt a mondás, hogy a férfihez a gyomrán át vezet az út, de a lányokra is igaz volt ez. Szerették, ha egy pasi otthonosan mozgott a konyhában. Ez egyre jobban kezdett igaz lenni rám, bár nem készítettem mindenféle ételt, csak amit előírtak nekem.
- Nem annyira unalmas. Mindig van valami, amit el kell intézni. - Legalább egy kicsit felsőbb rétegbe tartozónak érezhettem magam. Az irodai munka olyan elegáns és magasabb rendűnek tűnt. A következő kérdésénél tudtam, hogy milyen válaszra számít, de meg akartam lepni.
- Persze, de legtöbbször egyedül vagyok modell. - vontam meg a vállam miközben elkezdtem kiszedni a csirkét meg a sült zöldségeket.
- Meg egy kollégámmal még össze is jöhetnél, azokat legalább ismerem és tudom, hogy milyenek. -




clothes ||  szeri  ||  ©️
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Vas. Márc. 18, 2018 1:27 am


Rod & Sophie


- Fúú... Olyan vaagy! - Másnak talán fogalma sem lenne róla pontosan miről is beszélek, de Rod, meg én már félszavakból is megértjük egymást. Szóval amikor már csak annyit mondok neki, hogy "olyan", akkor tudja mire gondolok. Legalábbis nagyon remélem, hogy a játékosan rosszalló tekintetemből ki tudja olvasni mire gondolok, amikor azt ecseteli, hogy milyen taktikája van a Tinderes csajok felszedésére. - Azért ugye tudod, hogy a csajok is lehetnek sorozatgyilkosok? - teszem fel a kérdést nevetve. Nem mintha féltenem kellene a bátyámat. Mert valljuk be, elég csak ránézni és látja az ember, hogy meg tudja védeni magát. Lehet, hogy nekem is el kellene járnom vele edzeni... Ami egyébként valószínűleg soha nem következne be, mert nekem az is megterhelést jelentene, hogy egyáltalán elmenjek az edzőterembe, nem hogy még ott különböző súlyokat is emelgessek. Kösz, nem. Inkább futok a busz után. - De mondjuk aláírom, tök igazad van. A csajoknak bejön, ha egy pasi tud főzni - magyarázom vigyorogva. Ha kapásból egy dolgot kellene mondanom, amihez Rodnak van tehetsége, tuti az egyik az lenne, hogy nagyon ért ahhoz, hogyan vegye le a nőket a lábukról. Persze lenne még vagy ezer dolog, de nincs egy teljes napunk, hogy fel is soroljak mindent...
- Én tuti halálra unnám magam. - Megvonom a vállaimat, miközben beszélek. Nem mintha ez azt is jelentené, hogy ha nem akad más munka, ne vállalnék el egy irodai melót is. De tuti, hogy az idő nagyobb részét azzal tölteném, hogy macskás videókat nézegetek.
- Komoly? Ezt nem is tudtam... - Mennyi mindenről nem tud az ember, ha nincs benne a szakmában. Én valamiért mindig azt hittem a modellek melója csupa buli, mert mindig ott vannak egymás körül a fotózásokon meg a bemutatókon. Aztán a bátyám fél perc alatt bebizonyítja nekem az ellenkezőjét. De hát mégiscsak neki van ebben a nagyobb tapasztalata. Vagyis hogy kettőnk közül neki van az egyetlen. - Na látod, ebben abszolút benne lennék - jegyzem meg vigyorogva. - Legközelebb vigyél el magaddal!
Viszont ahelyett, hogy tovább tátanám a számat és kérdéseket tennék fel neki, inkább segítek elvégezni a vacsi lépéseit is, annak ellenére, hogy az előbb még nem kért a segítségemből. De ha már együtt fogunk lakni, szokja meg, hogy láb alatt leszek, mint ahogyan egy rendes kishúghoz illik. Töltök magunknak a borból, amit korábban Ő vett elő, de mielőtt még leülnénk enni, odalépek hozzá, és rendesen megszorongatom - magamhoz képest. - Köszönöm, hogy itt lehetek!




köszönöm a játékot! <3
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Hétf. Márc. 19, 2018 8:37 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Pént. Jún. 08, 2018 11:26 pm


Roe & Sophie


- Hazug! - motyogom magamban halkan, s elégedett félmosoly költözik az arcomra, miközben hatezredjére is belemerülök Elle Woods sikertörténetének nem túl vidám kezdeteibe. Ha nem lenne rettentően fura, hogy magamban beszélek az üres lakásban, még azt is megjegyezném, hogy ez a nő bizony semmit nem öregedett az évek alatt. Kíváncsi vagyok mivel tartja magát ennyire rendben. Mert valószínűleg nem azzal az adag bombonnal, amit színpadiasan a tévéhez vág a képernyőn.
Az énem egy része annyira egyetért azzal, hogy valamit a hazug férfi képébe vág, hogy kis híján átrepítem a nappalin a kezemben egyensúlyozott fagylaltos dobozt. De mivel a mangó-málna ízű finomság túlságosan fontos számomra, megkímélem attól, hogy absztrakt módon beterítsem vele a nappali szőnyegét.
Nagyot sóhajtva testhelyzetet váltok, a lábaim a dohányzóasztalon landolnak, én pedig kis híján eltévedek a párnák között - amiket egyébként én könyörögtem ki Rodtól, mert hát neki is be kellett látnia, hogy nélkülük a kanapénk egyszerűen csak szomorúan nézett ki.
Nem furcsa, hogy amíg nem növünk fel, és az iskolarendszer csontos ujjai mindig fogják valamelyik végtagunkat, csak arra vágyunk, hogy bárcsak felnőttek lennénk már, akiknek semmi dolga azon kívül, hogy reggel munkába mennek, délután pedig haza, az idejük többi részével pedig azt kezdenek, amit csak akarnak. Aztán eljön a várva várt pillanat, ott a munka, meg a szabadidő, amiben végre (végre!) nem a leckével, a tanulnivalóval kell foglalkoznunk és azt kívánjuk bárcsak inkább lenne dolgunk. Nem pedig csak feküdnénk a kanapén mangó-málna fagyit tömve magunkba, várva a futárt, hogy csengessen.
Ja, igen, a futár... Ezer éve vártam rá, hogy végre megrendelhessem azt a különleges francia keményfa festőállványt, a hozzá tartozó egyedi ecset és grafitkészlettel, és a héten végre a bankszámlám is egyetértett velem abban, hogy ideje rányomnom a 'rendelés' gombra. Aztán persze legalább öt percig nem hittem el, amit a képernyőn olvastam ("Köszönjük! Rendelését sikeresen leadta."). Az öt perc leteltével viszont már szinte tűkön ülve kezdtem várni a futárra. Igen, a rendelés leadása után öt perccel. De hát biztos mindenkivel előfordult már hasonló...
Valószínűleg ezért is van, hogy amikor megszólal a csengő, úgy ugrom fel a kanapéról, mint akinek a hátsójába csípett valami és szinte rohanok a bejárati ajtó felé. - Jövök! - A konyhapultra egyenesen ledobom a fagyis dobozt, az előszoba falra felakasztott tükörben megpillantva magam azonban rögtön megtorpanok. Húha, úgy nézek ki, mint Elle a szakítás után, csak velem nem szakított senki... Egyszerre igyekszem megigazítani magamon a vállamról lecsúszott pólót és rendbe szedni a kócos hajamat, ami úgy néz ki, mint épp az előbb.. Na mindegy.
- Ó... - Amikor azonban ajtót nyitok, nem a várakozásaimnak megfelelő képpel találom szembe magamat. - Hát te meg... - rögtön ráncba szalad a szemöldököm, fogalmam sincs mit kereshet itt, náluk, a lakásunk küszöbén a vöröske, aki napokra tönkretette számomra az egyébként élvezhető munkámat. - Azt hiszem eltévesztetted az emeletet. - Mondom mogorván, bár még így is érzek magamban valamennyi elégtételt, amikor igyekszem az arcába csapni az ajtót.


Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Vas. Jún. 17, 2018 4:48 pm

No passengers on my plane
pour Bambi

Vannak azok a hétköznapok, amikor felébredsz, és egyszerűen tudod, hogy nincs az a mennyiségű kávé vagy középső ujj, amitől elfogadható lesz a nap. Nálam ez általában már hétfőn előjön, így ritkán járok be azokra az órákra (ki az az elvetemült, aki igen?), helyettük pedig jobb elfoglaltságot találok, ami, valljuk be, szintén nem nehéz. A mai délelőtt változatos volt; miután végeztem az edzőteremben, beugrottam egy friss pedikűrre, mert az előző már botrányosan múlt heti volt. Másik körmöst kaptam a szalonban, mert az előző állítólag panaszt tett ellenem; amivel persze nem kezdtek semmit, azon kívül, hogy mostantól más kapja utánam a jattot. Ő legalább meg is érdemli; azért pedig igazán nem tarthatnak felelősnek, amit az arcom csinál, mikor egy hülye beszélni kezd.
Aztán a lányokkal beültünk a Starbucksba; Quinn persze szokás szerint panaszkodott, amiért itt minden ilyen drága, de megmondtam neki, hogy ha panaszkodni akar, a mosdók arra vannak, én se erre, se arra nem vagyok kíváncsi; egyébként is, ha már úgyis ragaszkodik ahhoz a „munkához”, ami miatt péntekenként nem tud medencés partira jönni, legalább annyi haszna lenne, hogy ne rína folyton az anyagiak miatt. Ki nem állhatom, ha valaki ilyen baromságok miatt hisztizik. Végül megbeszéltük, hogy Feliciat, azt a ribancot, aki képes volt lenyúlni Liv pasiját (jó, az a srác egy segghülye gyökér, és épp szünetet tartottak, de ezt akkor is tiszteletben kell tartani) a legközelebbi egyetemi partin látványosan ignorálni fogjuk; aztán meghívjuk Seráék partijába, és az utolsó pillanatban vonjuk vissza az invitációt. Olcsó trükk? Meglehet. De olcsó ribinek nem jár több vagy jobb.
I’m one fashionable, vindictive little bitch. És ha egy olyan mesüge szerencsecsomagnak teszel keresztbe, mint Olivia, akit múltkor megtámadott a medence mellett egy szarka, de mivel az a „lélekállata”, bizonygatta, hogy csak elékeztetni próbálja, kicsoda Ő, és hogy ne egyen glutént… Akkor velem kerülsz szembe. Lehetek mocskosul kegyetlen, cukormázas, rideg, mint a téli éjszakák, vagy fortyogó, mint a pokol bugyrai, és csak rajtad áll, melyiket kapod. Ne nyomkodd a bich buttont, ha nem akarod, hogy a mensturációd az orrodon jöjjön ki. Ennyi a lényeg.
Néhányan mégsem értik meg ezt. – Édesem, tudom, hogy már délután van, de szedd össze a maradék, haldokló agysejtjeid, és dolgozz össze velem, oké? – sóhajtom a telefonba, az autó motorja még mindig jár alattam, mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy jó helyre jöttem. – Biztos, hogy ide hoztad akkor?
Igen! Tökre biztos vagyok benne, mert volt ott egy kék ajtó szemben, és tökre megörültem, mert aznap az volt a szerencsés színem, és ráadásul kilences a házszám, ami már majdnem hatos, az meg a szerencseszámom!
A fejemet csóválva rakom le végül a telefont, és ismét a társasházra vetem a pillantásom, amit némi jótékony köd öltöztetett szürke borongásba. Az utóbbi napokban megint valami szaros hidegfront érte el az országot vagy mi, pedig már megterveztük a hétvégi leruccanást a Riviérára; magángéppel mentünk volna. Most pakolhatom át máskorra; nem mintha egyébként ne lenne végtelenített, feszített tükrű medence a hotelben, de napozni akartam.
És még Rod sem veszi fel a telefont.
Megbeszéltük, hogy ma elkísér az egyik kötelező egyetemi szarságra, valami jótékony hülyeség, de nem lepett meg, hogy nem érkezett meg három órával korábban, mint ahogy kértem. Szegényem irigyelnivalóan jóképű, mint azok a faragott angyalábrázolások Rómában, amiket anya mutogatott a nyáron, de annyi esze van, mint egy marék szárított lepkének, és a memóriája sem sokkal jobb. Ha letettem volna elé egy izzót, lehet, hogy körbe-körbe járkált volna körülötte.
Úgyhogy nem feltételeztem különösebben rosszat, mikor magamnak kellett eljönnöm érte. Persze, zavar, hogy nem képes felvenni a mobilját, azt még a macskák is megtudják tanulni, pedig napi tizennégy órában a seggüket nyalogatják, de ez van, ha férfimodellekkel kezd az ember. Egy utolsó üzenetet dobtam még Serának, mielőtt az utcára léptem volna, beriasztózva a kocsimat. Nem mondom, hogy lepukkant környék volna, de nem bíznám rá egyik járókelőre sem a Guccimat. Rövid blézerem nem sok menedéket nyújt a meglepően hideg szél elől; a felhőréteg mögül itt-ott kikandikál a napfény, aranyló derengésbe vonva azokat a városrészeket. Gyerekként azt mondták, ott érinti meg a Mennyek melege a földet, és fentről vigyáznak ránk az angyalok. A katolikus általános tanítói nyilván nem sok légköri fizikát tanultak. Most egyedül utazom a liftben, és nem is vágyom társaságra, épp elég lesz majd a rendezvényen körbe-bájmosolyogni mindenkit, mintha valóban érdekelne a téma. Kinek is gyűjtünk? Beteg gyerekeknek? Veszélyeztetett fajoknak? Jegesmedvéknek? Kutyamenhelynek? Idősmenhelynek? Talán meg kéne néznem. Ez a gondolat azonban már csak akkor fut végig az agyamon, mikor bekopogok azon az ajtón, amit Liv állított. Hallom a hangot a túloldalon; az ajtó miatt nem hallom rendesen, csak azt, hogy nőhöz tartozik. Eszembe jut, hogy néha Rod motyog valamit arról, hogy a testvéreivel él együtt. Legalábbis nagyon remélem, hogy a testvére az, mert ha nem, és egy ribanc miatt nem jelent meg, hiába műemlékvédelmi hatóság által kéne védeni az orrát, betöröm, és krumpli lesz belőle.
Arra semmiképpen sem számítok, aki végül megjelenik előttem. – Te mit keresel itt? – bukik ki belőlem a kérdés, hunyorogva. Nem létezik, hogy az összes ember közül, akit találhatott, épp ezzel az őzikeszemű bájbogárral sikerül összefeküdnie! Ő is legalább olyan döbbentnek tűnik, mint én. Nem mintha olyan nagy benyomást tett volna rám, de egyértelműen nem tartozott azok közé, akikkel szívesen találkoztam volna újra. – Én legalább csak az emeletet tévesztettem el. Te… – mutatok végig a külsején; a kedvencem a mackónadrágon terpeszkedő folt. Az kaja, vagy víz? – Mindent. Ezt az Üdvhadseregtől kaptad, vagy komolyan fizettél érte? – Képtelen vagyok nem megjegyzést tenni; és akkor már éppen sarkon is fordulok, hogy visszamenjek a lifthez, amikor megpillantom az ő ajtajával szemben lévőt; kéken virít. – Rodot keresem – fordulok aztán vissza erőteljesen; az sem gond, ha a hajammal véletlenül arconcsapom. Több pakolást kap arról, mint magától, ahogy elnézem. – A barátnője vagyok – teszem hozzá, az egyértelmű hazugságot. Ha Bambi esetleg tényleg Rod barátnője, csak örülök, hogy bedobhatom a bombát ebbe a „kapcsolatba”.

Diva is a female version of a hustler
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
22
● ● Keresem :
» kisasszonyok
● ● karakter arca :
» sophie turner


Témanyitás ✥ Re: Közös terek ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Közös terek
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Akadémiai edzőterek
» Utcák és terek
» Utcák és terek
» Kiképzőterek
» Utcák/terek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Sophie és Roderick otthona-