Közös helyiségek
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Közös helyiségek •• Szer. Nov. 01, 2017 3:24 pm

******
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Csüt. Nov. 02, 2017 6:58 pm


My Angel, Minou

Mai nap se volt könnyű, nem mondanám édenkertnek a munkámat. Pláne most nem, amikor annyi titkos megfigyelést is a nyakunkba sóznak, hogy elkerüljük a lehetséges robbantásokat. Szoktunk nyomozni, ami túl nő a többi szervezeten, hiszen mondhatni a ranglétratetején áll a BRI, de ez mostanság túlzottan is sok. A csapaton egyik része megfigyel, és nyomozásokat folytat. A maradékkal pedig rajtaütünk, próbáljuk élve elfogni a terroristáknak vélt személyeket, de ha eddig ez is könnyű volt, mára már ez se. Pláne, amikor inkább felrobbantja magát, mintsem a kezed közé kerüljön. Ilyen bevetés során sérült meg a kezem és lesz egy újabb heg a testemen, de egyelőre csak Jay tudott róla. Ő is azért, mert behívták hozzám a kórházba. Mai napig nem értem, hogy mit nem lehetett azon felfogni, hogy jól vagyok és csak egy karcolás! Értem én, hogy meglőttek, de nem először és a kezemet is tudom használni, még ha pokolian fáj is olykor, de jól vagyok!
Ha pedig ez nem lett volna eléggé bosszantó, hogy céltáblának nézett egy őrült, akkor még a mai napon azzal is szembe kellett néznem, hogy a lányom késett. Nem értem, hogy mi oka lehetett rá, hiszen az iskola előtt tettem ki, de persze falaztam neki. Azt mondtam, hogy a munkám miatt késtünk el és igen, többet ilyen nem lesz, ne aggódjanak. A bejárati ajtót sietve lököm be, majd a táskámat a földre ejtem a nappaliban, a kajás zacskót pedig a konyhapultra pakolom, ha már megígértem, hogy hozok pizzát és kfc-ből is harapnivalót, akkor be is tartom.
- Minou megjöttem és a kaja is megérkezett! – kiáltom el magam, hogy biztosan meghallja bármerre is legyen. Azt meg csak remélni tudom, hogy hamarosan érkezik is, nem fog megváratni. Megérintem a sérült felkaromat, majd mély levegőt veszek és úgy folytatom tovább a vacsorához a tányérok kipakolását és a többi dolgot, mintha egy cseppet se fájna a karom. Legalább ő se aggódik értem, hiszen a pólóm elrejti előle is a sebemet, így még sejteni se sejtheti, hogy pár napja nem ment minden olyan simán, mint szeretem elhitetni a számomra fontos személyekkel.
Úgy néz ki, hogy mind a ketten remekül tudunk titkolózni, de míg az övé kiderült, addig talán az enyém nem fog.
Amennyiben kellett, úgy még egyszer elkiáltottam magam, majd ha befutott, akkor szokásomhoz hívem megöleltem és puszit nyomtam a feje búbjára. Ez az apaság rohadtul fura, de Isten lássa a lelkemet én igyekszem és próbálok jó lenni benne…
- Milyen napod volt? – dobtam be egy semleges témát, mintha fogalmam sem lenne arról, hogy késett a suliból. Az meg nem volt kérdés, hogy Tappancs is hamarosan be fog futni, hiszen legtöbb esetben mindig az „újlakónk” közelében lebzselt, mintha csak tudná, hogy őt kell védeni. A pisztolyomat pedig még mindig viseltem, mivel még nem jutottam fel a szobámba, hogy elzárjam biztos helyekre.


Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
77
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Szomb. Nov. 04, 2017 9:45 pm

Nem mondhatnám, hogy egyszerű napom volt. A suli egyszerre izgalmas és végtelenül unalmas hely, az a sok tanóra, az agyalágyult matek meg minden! Tutira meg fogok bukni, hisz semmit sem tudok. Legalább kettővel lejjebb kellene járnom, hiszen a matek, fizika, történelem meg a többi baromság egyszerűen magas nekem. Nem értek semmit, nem tudom mi mit jelent, mit hogyan számolunk ki. A nap végén kezdett helyére billenni a kis világom, amikor eljött az ének óra, és az irodalom. Milyen izgalmasak azok a versek amiket olvastunk! A tanár viszont megdöbbent az aktívságomon, hogy állandóan jelentkeztem és megértettem a dolog lényegét. Na igen, a költészet mindig is a gyengém volt, egyszerűen imádom. Az ének óra pedig... fantasztikus volt! Olyan rég nem használtam már a hangomat, hogy szinte euforikusan énekeltem kórusban a többiekkel. Igaz, Laure hangját és annak tulajdonságait még nem ismerem, és emiatt rengeteg fals hangom is volt, de oda se neki! Ennyi belefér, és előbb utóbb úgyis belejövök majd, ha már tudom, hogy milyen az új hangom, mennyit és hogyan bír el, és miként használhatom. Na nem mintha szupersztár akarnék lenni megint, de azért jól esett a dolog.
Úgyhogy az iskola egészen elviselhető volt eddig, annak ellenére, hogy tök fölösleges dolgokat tömködnek a fejembe, hosszú órákon át ami teljesen leszívja az energiáimat. De legalább vannak osztálytársaim, akik egészen jófejnek tűnnek. Mire haza evickéltem valahogy a busszal meg sétáltam is kicsit, addigra egészen el is felejtettem, hogy reggel bizony elkéstem ami miatt Gui-t is felhívták telefonon. Irtó ciki.
Szóval, amikor hazaértem Tappancs már izgatottan várt, nagy lelkesen csaholt és csóválta a farkát is. Azt hiszem kedvel engem, és amikor a házban vagyok, olyankor mindig körülöttem motoszkál. Engem nem zavar annyira, megszoktam már a testőrök jelenlétét, és ha őt úgy fogom fel mintha az lenne, akkor nem bosszantó, hogy a sarkamban liheg. Adtam neki friss vizet, naponta többször szoktam cserélni a tálkájában, hogy ne kelljen állott vizet innia. A magam módján megszerettem már ezt a szőrmókot.
Már épp azon gondolkodtam, hogy vacsora előtt pancsolok egyet, forró habos fürdő és egyebek, amikor hallottam, hogy Guillaume hazaért. Furcsa érzés várni valakit esténként, és igazából kedvelni, tudni, hogy vigyázni akar rám. Persze, elvileg tudnom kellene, hogy mit jelent egy katona-szerű apuka, de hát nekem ezekről a dolgokról fogalmam sincs. És még belegondolni is szörnyű, ha az apapótlékommal valami történne, akkor a nagykorúságomig állami gondozásba is kerülhetek! Katasztrófa lenne!
De persze nem csak emiatt fontos nekem. Tényleg kedvel, és fontos vagyok neki. Aggódik értem és szeret is a maga különös módján. Mintha az apám próbálna lenni, de nem olyan egyszerű a mi helyzetünk sem, hogy csak úgy elfogadjam. Pedig, tényleg kezdem megkedvelni.
Amikor hallom, hogy hazaért valamilyen megmagyarázhatatlan okból mosolyognom kell, és lerakom a kezemből a plüssállatot amit mostanáig ölelgettem. Nem habozok, elindulok lefelé, hogy köszönjek neki... meg persze a kaja is jól hangzik! Megállok egy pillanatra a lépcső aljában, és csak bámulom a hátát. Néha olyan idegennek érzem, mégis, jelenleg ő az egyetlen hozzátartozóm. Szorosan átölelem, és amíg a fejemre puszit ad, addig én magamba szívom az illatát. Kicsit fura, mintha fertőtlenítő szaga lenne, de ilyen már máskor is volt. ha egy bajtársa megsérül, akkor neki is fertőtlenítő szaga lesz, volt már ilyen.
- Egész jó. - mormolom a mellkasába, majd kelletlenül elengedem, és kissé elhúzom az orrom. Az egyik osztálytársamtól lestem el ezt a grimaszt, jellegzetes a kamaszok közt. Olyan mintha egyszerre mondanád valamire, hogy "undiii" és "pfúúúj" és "ne is kérdezd!". - Jobbra emlékeztem, de igazából jobb mint itthon kettesben Tappanccsal. - az idő közben berobogó kutyára nézek, majd valamivel lágyabban teszem hozzá - Ne vedd magadra haver!
Látom, hogy Gui már elkezdte kipakolni a tányérokat, de ahogy a pizzát és a csirke falatkákat megígérte, úgy a mozizást is a nappaliban, így azonnal már meg is ragadom a dobozokat, hogy a nappaliba vigyem őket. Sosem piknikelünk a nappaliba, pedig szívesen rágcsálnám a pizzámat a kanapén ülve.
- De ugye zsírszegény sajttal kérted a pizzát nekem? - pillantok rá fel a magam alig 160 centis mélységével, miközben az arcát nézem. Mintha valami miatt haragudna rám. Teátrális mozdulattal teszem le a dobozt az asztalra, majd szintén a suliban ellesett szájhúzás mellett forgatom a szemem... egyre jobban megy nekem ez a hisztis kamaszlány fazon! - Elkéstem, de többet nem lesz ilyen.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
69
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Vas. Nov. 05, 2017 5:38 pm


My Angel, Minou

Nem teljesen tudtam még, hogy miként kellene jó apának lennem, ha negyed annyira sikerülne, mint nagyapának ment, amikor a nyakukon maradtam a szüleim halálát követően, akkor azt hiszem már merném azt mondani, hogy nem vagyok egy rakás szerencsétlenség és tényleg jól járt velem, mintsem az állami gondozással, de néha úgy érzem, hogy még ott is jobb dolga lenne, mint velem. Én mégis mit adhatok meg? Nincs családom, nincs gyerekem, így nem is igazán értek hozzájuk, de helyette minden egyes nap kockára teszem az életemet, hogy Párizs lakóit biztonságban tudhassam, pláne a számomra fontos személyeket. Fáradt voltam-e? Igen, nem is kicsit, de volt egy olyan érzésem, hogy nem felejtette el, hogy mára mozizást beszéltünk meg a nappaliban.
Éreztem, hogy figyel, hiszen már egészen jók voltak az ilyen megérzéseim, a különleges kiképzések, meg a katonaság is hozzájárult ehhez nagyban, hogy mindig tudjam merről figyelnek, vagy merre vannak a bajtársaim. Kicsit elmosolyodom, és próbálom kizárni a fájdalmat, ami a karomba nyílalt, hiszen még csak pár napos volt és talán túlterheltem a mai napon. Elmosolyodom, amikor szorosan átölel és én is hasonlóan teszek, majd még egy puszit is kap tőlem, természetesen jön a dolog, majd kicsit aggódva fürkészem őt. Mi van akkor, ha hibáztam azzal, hogy hagytam magam rábeszélni arra, hogy visszatérhessen a suliba? Figyelnek rá, így nem lehet baj. Nagyon remélem, mert már túl sok mindent veszítettem el életem során, még egy személyt nem akarok, mert olyan mintha a lányom lenne, még ha vér szerint nem is az enyém, hanem a halott társamé.
Amikor pedig még grimaszt is vág a szavai mellé, akkor elnevetem magam. Talán túl gyorsan tanul meg egy-két dolgot az osztálytársaitól. – Vigyázz, még a végén így maradsz. – szólaltam meg kicsit bolondozva, hiszen a mai nap után nekem is szükségem volt egy kis komolytalanságra. – Hallod ezt haver, máris lecserélt a kisasszony. – mosolyogva pillantok mind a kettőjük irányába, ahogyan kiveszem a szükséges tányérokat és a pultra pakolom őket. Most kellene felhoznom a dolgot? Vagy inkább hallgassak, mint aki semmit se tud? Mit tenne most apa, vagy netán nagyapa, esetleg a nagyi? Magam sem tudom, hiszen annyira régen voltam már gyerek, meg a tragédia is kicsit másabb irányba sodort, mint sokakat az élet.
- Igen, azzal kértem. Ne aggódj, megtanultam egy életre, hogy azzal kéred, bár nem értem minek. Nem mintha felesleg lenne rajtad, de a világért se venném a lelkemre, ha miattam nem tudnál belőle enni. – játszok rá kicsit én is a dologra. Nehogy azt higgye, hogy csak neki megy ez a dolog, nekem is megy. Magamhoz veszem a többi ételt, meg az evőeszközöket, ha netán kellene, amikor megtorpan. Kérdőn nézek rá, hogy most vajon mi történt, mit szúrtam el? De a felelete és az, ahogyan előadja, az kicsit még engem is lesokkol. Nem felelek semmit se, csak nézem őt, majd ha netán tovább indult a nappali felé, akkor követem oda is őt. Lerakom az asztalra az ételt, majd pedig leülök a kanapéra. – Tudod, Minou tény és való, hogy nem örültem, amikor ezzel felhívtak, de tartottam a hátamat, hogy miattam késtél el, mert erre vágytál, szerettél volna iskolába járni, én pedig segítettem. Ha többször késel, - és megráztam a fejemet, ha netán jött volna a többiektől tanult kamaszos grimaszai – akkor már én se fogok tudni mit csinálni, csak azt, hogy itthon kell tanulnod. Próbaidőt adtak neked, én hiszek benned, ahogyan azt is sejtem, hogy nem lehet könnyű visszailleszkedni. Pláne én tudom. – nevetek kicsit keserűen, hiszen az idegenlégió után én se igazán leltem a helyemet már a hétköznapokban. – De nem lehetetlenség, ha baj van, akkor inkább mond el nekem, vagy Jaynek, vagy Tappancsnak, egészen jó hallgatóság tud lenni. – pillantok az öregfiúra, aki harci kutya lenne, de mégis idióta nevet kapott. Megesik, valaki menhelyre vitte, én pedig nem változtattam meg a nevét, csak egy otthont adtam a feje fölé és megtanítottam arra, amit a mi kutyáink is tudnak, vagyis majdnem mindent, de mégse teljesen. Nem vagyok kutyakiképző se. – Mit szeretnél nézni? – huppanok le a kanapéra, mintha ezzel is azt akarnám kifejezni, hogy ha akar, akkor inkább ne beszéljünk most róla. Amúgy se vagyok jó lelkizős, ahhoz a nők mindig is jobban értettek, de igyekszem támasza lenni és olyan lenni, akiről tudja, hogy mindig számíthat.


Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
77
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Vas. Nov. 12, 2017 11:54 pm

Mindig megnyugszom, amikor Guillaume hazaér. Nem tudom miért, de valahogy sokkal vidámabb leszek, és mintha egy állandó, alattomos szorító érzés megszűnne, ami a mellkasomat szorongatta. Szeretem őt, azt hiszem még sosem volt ilyen jó apám, mint amilyen ő próbál lenni. Persze, néha túl szigorú, vagy túlzottan aggódik, még neki is új ez az egész. Örömmel ölelem át, és bújok oda hozzá. Talán majd egyszer elmesélem neki, hogy ki vagyok igazából… bár lehet azt gondolná, hogy megőrültem. De miért is akarom én bevallani neki az igazságot? Most szeret, gondoskodik rólam, vigyáz rám. Nem kihasználni akarom a jóhiszeműségét, inkább… próbálom úgy felfogni, hogy kaptam egy esélyt arra, hogy családban éljek. Oké, nem egy tipikus család, és kissé csonka is, de én úgy érzem mi ketten jó csapat lehetünk.
Vele kuncogok, amikor nevet a grimaszomon. Szóval sikerült jól eltanulnom, megy ez mint a karikacsapás!
- Bee! – öltök nyelvet nevetgélve, miközben megdögönyözöm Tappancs füleit. – Nem cseréltem le, azért ott még nem tartunk. – nyugtatom meg félig gügyögve a „haveromat” aki félig kilógó nyelvvel lihegve bámul rám cserébe. Mintha ő is mosolyogna, ami tudom, hogy lehetetlenség.
Mikor Gui megindul a nappali felé az étellel, eszembe jut, hogy diétás pizzát kértem, így rákérdezek. De nem pont erre a válaszra számítottam, mármint nem gondoltam volna, hogy számon tartja mennyi fölösleg van rajtam.
- Hát, mivel a sport nem az erősségem, és nem akarok kövér lenni, ezért jobb ha diétázok, vagy nem? – kérdőn nézek rá. Az igaz, hogy az elmúlt hetekben degeszre ettem magam és mégse híztam egy grammot se, de ez még változhat, és nem árt felkészülni a legrosszabbra is.
Azt viszont érzem, hogy valami nincs rendben, így inkább én hozom fel a témát, a kamaszokra jellemző duzzogós, nemtörődöm módon. Nem akarok ennek nagy feneket keríteni, elkéstem, de megoldódott a dolog. Szerintem amíg nem minden nap fordul elő, addig nincs olyan nagy probléma. Felfújni meg aztán pláne nem akartam. Mégis, ahogy Gui bemegy a nappaliba és nem szól egy szót sem, az bizony aggasztó. Haragszik rám? Mit fog csinálni?
Aztán az amit végül mond, teljesen telibe talál. Próbálok megszólalni, válaszolni valamit, kivágni magam azzal, hogy nincs igaza, és hisztis kamasz módján felrohanni a szobámba, de az az igazság, hogy nem tudok. Képtelen vagyok rá. Elszégyellem magam, mert részben igaza van, de… de egyáltalán nem olyan könnyű ez az egész mint azt ő hiszi. Amikor pedig leül a kanapéra, én is mellé huppanok a pizzás dobozommal, és előveszek belőle egy illatos, finom szeletet amikor érzem, hogy teljesen összeszorult a torkom. Azt kérdezi mit nézzünk? Ennyi volt? Jól leszúr, adja ezt a nagy lelki fröccsöt, hogy tényleg elszégyelltem magam aztán meg úgy csinálunk mintha semmi se történt volna? Vagy ez is a terv része? Mert akkor marhára bejött!
Ledobom magam mellé a dobozt, és szinte a nyakába vetem magam minden szó nélkül. Nehéz napom volt, és tele vagyok félelemmel, hogy majd nem tudok helytállni az iskolában. Hogy buta leszek, rossz tanuló, hiszen semmit se értek az egészből. Nem akarok neki csalódást okozni, mégis úgy érzem, hogy így lesz, el fogok bukni a suliban. Sokkal nehezebb mint amit vártam, és már nem is biztos, hogy iskolába akarok járni. Sőt! Nem akarok!
- Többet nem fogok elkésni, megígérem! – motyogom szipogva, miközben próbálom minél szorosabban átölelni. Mintha ott is megvédhetne, mintha a rossz jegyek rossz emberek lennének akik bántani akarnak. Tele vagyok félelemmel, amit ugyan eddig nem mutattam, de azért még itt vannak.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
69
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Hétf. Nov. 13, 2017 8:32 am


My Angel, Minou

Mosolyogva figyelem, ahogyan kuncog. Sok minden történt vele, velünk, de mindig is öröm volt látni azt, hogy képes még nevetni és jól érezni magát. Az meg még inkább hízelgő volt, hogy részben én csaltam elő a mosolyát. Jobban állt neki a mosoly, mint a szomorúság, de melyik nőnek is állna jól a szomorúság? Szerintem egyiknek se. Amikor nyelvet ölt, akkor csak még inkább elnevetem magam és megrázom a fejemet.
- Hallod cimbora? „Még”, de nem kizárt, hogy egyszer lecserélt leszel. – húzom tovább Minout kicsit, mire Tappancs is ugat egy-kettőt. Az pedig, hogy mennyire is élvezi a dögönyözést a képére van írva. Komolyan, néha nehéz elhinni, hogy ez a kutya tényleg képes lenne valakinek neki ugrani és szétszedni, pedig de. Szerencsére viszont hamar megszerették egymást és érthető, hogy ilyen gyengéd kényeztetésnek ő se tud ellenállni. Kicsit megrázom a fejemet, majd elindulok az étellel a nappali felé.
- Nők és a diétáik. – szólok még vissza félútról, mielőtt lepakolnám a dolgokat. A telefonom is az asztalon landol, de a fegyverem egyelőre még mindig nálam van. Nem szeretem csakúgy lerakni még lakáson belül se. Mindennek van helye.
Egy kis lazulás mind a kettőnkre ráfér, közben pedig én is kitalálhatom, hogy mit is kellene mondanom. Nem, még mindig nem érzem úgy, hogy jó apa lennék. Lehet még se álltam készen erre? Létezik erre jó szöveg, végül inkább csak azt mondom, ami már elsőre is eszembe jutott. Vártam-e választ mind arra, amit mondtam? Őszintén mondva gőzöm sincs, lehet inkább nem, mert én se tudnék mit mondani már, meg kínozni se akarom őt. Elég veszteség érte már őt is, több is, mint kellene, így érthető, hogy inkább békésebb vizek felé próbálom terelni a dolgokat, de meglepetésemre inkább valami szokatlan történik és egy pillanatra még én is lefagyok. Erre aztán végképpen nem számítottam.
Kell pár másodperc nekem is, mire sikerül a meglepettségből feleszmélni, végül pedig óvatosan átölelem és magamhoz húzom. Most rosszat mondtam, vagy inkább jót? Remélem inkább utóbbi, mert nahh, legalább valami sikerélményem is lenne és talán képes lennék hinni abban, hogy jó apa vagyok, vagy legalábbis nem reménytelen. Nyomok egy puszit a fejére, miközben gyengéden simítok végig a hátán, hogy utána kicsit megemeljem őt, és a másik kezemmel a fegyveremet elvegyem és kicsit előre hajolva az asztalra pakoljam, de közben nem engedem el Minout se. Ahogyan pedig kismajom módjára csimpaszkodik rajtam úgy sikeresen a fájó vállamhoz is hozzá ér, mire kisebb grimasz szökik az arcomra, de egyelőre tartom ég magam, még ha nem is könnyű.
- Héé, ne sírj, nem történt semmi olyan dolog, ami miatt itatnod kellene az egereket. – pillantok rá kisebb mosollyal az arcomon, ahogyan arcára téved a pillantásom, majd letörlöm a könnyeit és csak az ölembe húzom még inkább, ahogyan egy apa tenné és próbálom megnyugtatni.
- Mi bánt Minou? Mitől félsz? – kérdezem meg óvatosan, mert azt hiszem a vacsora halasztva, ahogyan a film is, amit néztünk volna. – Az iskola rémiszt meg, vagy másról van szó? – kérdezem meg kíváncsian, közben pedig őt fürkészem, ha éppen nem a fejét fúrja a vállamhoz. Végül kicsit arrébb pakolom őt, hogy a vállamat annyira ne szadizza.
- Szeretlek Minou, tudom, hogy nem vagyok az apád és talán sose leszek olyan jó, de nem hagylak cserben és tudod, hogy mit beszéltünk. Csak őszintén, itt leszek mindig veled és megpróbálok jó apád lenni.  – teszem még hozzá, miközben egy aprót sóhajtok. Őszintén, mi? Erre pont én vagyok, aki hazudok. – A bal vállam eléggé érzékeny Tökmag, meglőttek pár napja, így ha nem gond, kicsit a kezeidet feljebb pakolnád? – kérdezem meg kicsit játékosan, mintha csak így akarnám elvenni a dolog komolyságát, de biztos vagyok abban, hogy nem úszom meg ennyire könnyedén. Meglepődnék, ha úgy lenne. Egy család vagyunk már, így azt hiszem természetes dolog, hogy aggódunk egymásért.


Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
77
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Kedd Nov. 14, 2017 12:57 am

Szeretem ahogy Gui nevet. Azt hiszem nem szokott túl gyakran, és amikor épp nem együtt töltjük az időt, gyakran láttam a kertben üldögélni és merengeni. Legalábbis nekem annak tűnt, és nem is látszott valami vidámnak. Pedig egészen jó humora van, és nevethetne gyakrabban. Olyankor egyáltalán nem tűnik félelmetesnek, még akkor sem ha tudom, hogy a BRI-nél van. Szóval, még vágok egy grimaszt, hogy még jobban nevessen, mielőtt megdögönyözném Tappancsot.
- Hát, nem alhat örökké a lábamnál. Lehet, hogy egyszer majd mással szeretnék aludni és akkor lesz lecserélve Tappancs különleges ügynök.
Nem egy vérszomjas fenevad, velem legalábbis inkább barátságos volt a kezdetektől. Egy kicsit talán nyomulósan védelmező, de néha úgy gondolom, hogy csak hasonlít a gazdájára. Az mindenesetre biztos, hogy élvezi amikor a fülénél vakargatom, és az is tetszhet neki amikor a pocakját dörzsölgetem. Jófej négylábú, és egész jó társaság ha nincs más a közelben.
- Kinevethetsz, de inkább annak kellene örülnöd, hogy bele akarok férni a ruháimba és nem kell venned másikat. Egy ideig.– követem őt a nappaliba, de a jó hangulatra azért rányomja a bélyegét az, hogy elkéstem a suliból. Persze, Gui nem kiabál és nem is szúr le ami talán még rosszabbul is esik mintha csak úgy jól leteremtene.
Nem akartam ekkora feneket keríteni a dolognak, most mégis úgy tűnik eljött az életünkben az első pont amikor Guillaume meghúzott egy határt amit nem léphetek át következmény nélkül. Eddig nem volt ilyesmi, nem mondta meg mikor feküdjek le aludni vagy keljek fel reggel, nem mondta, hogy mit egyek vagy igyak, nem mondta, hogy maradjak otthon amikor iskolába akartam menni. Mostanáig tényleg mindent megtett ésszerű keretek közt, amit csak szerettem volna. Még a hajamat is átfesthettem. De most bizony csalódott bennem, ami rosszabb mint ha őrjöngene. Nem akartam csalódást okozni neki, igyekeztem jó lány lenni. Sosem voltam az, mindig is a magam feje után mentem, és egyszer már voltam elég idős ahhoz, hogy azt tegyek amit csak akarok. És most szót kell fogadnom valakinek, és én igyekszem is! Nagyon igyekszem, fogalma sincs, hogy mennyire! Megkedveltem, meg is szerettem őt egy kicsit, és mégis sikerült mindent elrontanom. Elpityeredek amikor eljut a butus kis kobakomba a felismerés, hogy Gui sokkal jobb apapótlék mint amit érdemeltem volna, és tényleg szereti ezt a kislányt… momentán engem, hiszen nem tudja, hogy Laure akit kislány kora óta ismer már meghalt. Talán az is az én hibám, hogy ő nem tért vissza erre a világra, hanem én jöttem helyette.
És ha ez nem lenne elég, a sok hazugság mellé még az iskola is bizony nehéz volt. Nem értettem semmit, butának éreztem magam és nyomorultnak, hogy mindenki okosabb nálam, ők tudták a válaszokat én meg csak pislogtam. Szorosan ölelem hát az én nagy medvémet, miközben elerednek a könnyeim. Még nem is látott sírni, ennyire még nem.
- De igen! – hüppögök nagyokat miközben az ölébe vackolom magam, és csak szipogok a vállába. Nagy eséllyel összetaknyozom, de van mosógépünk. Nem vagyok hajlandó elengedni, csak amikor odébb pakol egy kissé. Igazi, gyerekekre jellemző bömbölésben vagyok, ilyenkor jóformán az ember még gondolkodni sem tud, nem még beszélni!
- Ühüm. Minden. – nyökögöm nagy nehezen a kérdéseire felelve. Félek én mindentől az egész világon! Félek, hogy ha sokat csalódna bennem akkor majd feladja az egészet és inkább keres egy rokont és rá bíz vagy végső megoldásként beadna állami gondozásba. Vagy hogy nem fogok tudni teljesíteni az iskolában és megbukok és mindenki butának fog tartani. És amiatt is, hogy nem fog rám vigyázni, hogy egyedül maradok a világban, mindenféle támasz nélkül, egy kamasz kis testbe ragadva. De még jobban rettegek attól, hogy az időm véges, hogy csak egy kis haladékot kaptam, és nem egy második életet. Nem akarok újra meghalni, nem akarom, hogy vége legyen az egésznek, hiszen én szörnyen igyekszem helyre hozni amit elrontottam. Iskolába akarok járni és barátokat szeretnék, családot ahol azért szeretnek aki vagyok és nem azért mert muszáj. De Guillaume se engem szeret hanem Lauret, és olyan igazságtalan, hogy elrabolom a kislánynak szánt szeretetét! Gonosznak érzem magam, és félek, hogy emiatt a gonoszság miatt majd elveszítem az új életemet is. De hát nekem nem jár egy család? Nem kezdhetek mindent előröl, kijavítva a hibáimat? Úgy szeretném!
Csak hallgatom őt, miközben a hüppögés lassan csillapodik.
- Én is nagyon szeretlek! De nem tudom elmondani, hogy mi a baj, nem tudom hogyan lehetne ezt elmondani. – fogalma sincs mennyire hálás vagyok neki amiért befogadott az otthonába és ennyire igyekszik jó apa lenni. Ha tudná, hogy hány meg hány vérszerinti apa van aki a kisujját se mozdítja a gyerekéért! Ha tudná, hogy az apám inkább elfordult tőlem mint, hogy meghallgasson, vagy megvédjen ha bántottak. Nem igyekezne ennyire, mert tudná, hogy ő már messze túlszárnyalt nagyon sok apát. Persze, Laure és a papája különleges kapcsolatban álltak, egymásnak az egész világot jelentették, de én sajnos nem ismertem őket, nem is tudom milyen lehet, amikor valaki ilyen nagyon szeret.
Aztán aggódva kapom fel a fejem. Micsoda?! Megsérült? De hát miért nem mondta? Azonnal elengedem, és aggodalomtól csillogó szemekkel nézem a karját, hogy hol lehet a seb és pontosan mi a baja.
- De ugye nem komoly? És látta orvos is, ugye? – fészkelődök egy kicsit, hogy a másik vállára hajthassam a fejem. – Jobban kellene vigyáznod magadra, mert nem akarok megint egyedül maradni. – persze ő itt biztos a papára gondol. Én meg a régi életemre, hogy akkor is milyen magányos voltam miközben körbevettek az emberek.
Bármennyire is nem nőies, a ruhám ujjával megtörlöm az arcom, majd elveszek a kisasztalról egy zsepit és az orromat is megtörlöm. Szép lassan csillapodok, ahogy Gui illatát szimatolom, és elmélkedek a hogyantovábbokon mint már olyan sokszor tettem.
- Azt hiszem, nem tudom milyen filmet szeretnék nézni. – elmosolyodok egy kicsit, és mintha nem is pityeregtem volna, úgy vackolom el magam a kanapén mint mindig. – Nézzünk valami vicceset. Vagy amit te szeretnél. Neked mi a kedvenced Gui? – őszinte érdeklődéssel nézek rá. Hiszen együtt élünk, és mégse ismerem igazán. Jó lenne, ha többet tudhatnék róla.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
69
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Kedd Nov. 14, 2017 10:59 am


My Angel, Minou

Fejemet csóválom, ahogyan grimaszol tovább és a jókedv könnyedén ránt magával. Mellette könnyedén talált meg mindig is a jókedv és ez most se változott meg, hogy magamhoz vettem őt. Vajon tényleg ennyit érdemelne, vagy sokkal több is? Vajon tényleg ezt érdemli, hogy már elveszítette azt, aki felnevelte őt, most netán a másik apja után is állandóan aggódjon? Főleg, hogy tudom képtelen lennék otthagyni a BRI-t, a csapatomat, akik számítanak rám és szükségük van, ahogyan neki is egy apára, családra, még ha kicsit csonka is. Itt vagyok én, Tappancs, ott van a két húgom, Jay és Léa, meg Raphaël és a nagyszüleim. Nem, nem vérszerinti testvérem voltak, hiszen olyanom soha nem lehetett, mert a szüleimet túl korán veszítettem el. Ennek köszönhetően pedig kicsit talán jobban képes voltam őt megérteni, mert tudtam milyen a veszteség fájdalma. Több szemszögből is ismertem.
Szerintem, ha ittam volna, vagy éppen ettem volna, akkor ott fulladtam volna meg abban a pillanatban, ahogyan megszólalt, így csak nagyot nyeltem. Tudtam, hogy egyszer majd elkezd pasizni, de reméltem, hogy az odébb van. Arra szerintem még nem álltam készen. Főleg nem arra, hogy erről beszéljünk. – Nos, egyszer talán, de még nem mostanság, így ráérünk akkor erről beszélni. – mondom komolyan, mert eleve ez az apaság egész fura még számomra, nemhogy az, hogy már azon kattogjak, hogy az eszemet hormontúltengéses férfiaktól miként is védjem majd meg. Lehet hamarosan tényleg elmehetek majd akár télapónak is, mert meg fogok őszülni és kiderül, hogy ez túl nagy falat még számomra is. Sietve vakargatom meg az államat, kicsit karcos hangot hallatva, ahogyan a borostámat kapirgálom, de végül inkább a kajákat veszem a kezembe, hogy bevigyem a helyére.
- Szívesen veszek neked másikat, mert az fontosabb, hogy jól érezd magad a bőrödben, mint koplalj feleslegesen. – nem hiszem, hogy túlzásba kellene esniük a nőknek diéta terén. Szerintem a legtöbb férfi inkább azt szereti, ha formás a nő feneke, vagy melle és van kicsit mit fogni rajta. Nem is értem, hogy miért lett akkora divat a koplalás és a nádszálvékonyság. Ez lenne az újkor „férfijainak” az ideálja? Bár olykor még azt se tudom megkülönböztetni elsőre, hogy az most egy srác, vagy nő, akit látok. Nem értem, hogy miért bolondultak meg ennyire a fiatalok. Hála az égnek, hogy Minou csak a haját szerette volna átfesteni, én pedig igent mondtam rá. Az annyira hétköznapi dolog már, meg annyira nem is kicsit. Ha neki ez segít a gyógyulásban és abban, hogy elszakadjon kicsit a múltjától és új életet tudjon a tragédiák ellenére kezdeni, akkor felőlem legyen. Sok mindent szabad, de ésszerű határok között és amíg nem szolgál rá, addig nem is fogom egyre több korlát köré beszorítani. Tudja, hogy tanulnia kell, hogy van kötelessége, ahogyan azt is, hogy az ő érdeke, hogy időben ágyba kerüljön, így sokáig nem is szokott fennmaradni. Tudom, mert olykor bemegyek hozzá későn, hogy betakarjam, ha már annyira imádja lerúgni azt néha napján, meg puszit nyomok a homlokára, pedig tudom, hogy már nem ötéves, de szeretném tudni, hogy jól van és nem is rémálmok kísérik őt éjszakánként.
Ha azt mondanám, hogy tudom most mi történik, akkor eléggé nagyot hazudnék, mert gőzöm sincs hirtelen, hogy miért kezdett el sírni. Pláne, hogy direkt nem is akartam túlzottan összeszidni, erre tessék úgy néz ki, hogy ezzel a vegyünk kicsit kevésbé szigorúra a dologgal nagyobb hatást értem el. Meglepő, nem is kicsit, ugyanakkor pocsék látni azt, hogy mennyire sír. Sietve ölelem magamhoz, amikor odabújik. Kezemmel hátát simogatom, vagy éppen haját, fejét és próbálom megnyugtatni őt, hogy semmi baj, nem kell miért sírni. Ez az új szerepkör tényleg szinte naponta rejteget meglepetéseket, mint ez is. Jobb szeretem, amikor mosolyog és jókedve van.
- Nincs Pöttöm. Kevés olyan dolog van, amit ne lehetne helyre hozni. – kezdek bele és egy aprót sóhajtok, ahogyan teret hagyok neki, hogy megtörölje a könnyeit, vagy csak még inkább eláztassa a pólómat. Nem engedem el, inkább csak a védelmező ölelésembe vonom még inkább és puszit nyomok a fejére is. – Nem szoktam erről mesélni, de amikor hazakeveredtem hosszú éveket követően, akkor úgy éreztem magam, hogy nem kellett volna megtennem, én nem tudok visszailleszkedni és nem fogom meglelni a helyemet. Mindenkinek van múltja, amire egyszerre büszke és nem is. Mindenki változik, de… - elhallgatok picit és felemelem a fejét, hogy szemébe nézhessek. – Az számít, hogy megbecsüljük-e a jelent és megpróbáljuk a jó dolgokat meglátni. Sose hittem volna, hogy egyszer apa leszek, azt meg pláne nem, hogy ilyen áron, de hiába egyszerre fájdalmas az, hogy miért is lehetsz az életem része, annak ellenére is örülök, hogy itt vagy Minou. – simítom ki haját az arcából. – Még ha nem is vér szerint, de a lányom vagy és bármi is történjen én szeretni foglak olyannak, amilyen vagy. Nem kell másnak lenned, mert így vagy csodálatos és azt hiszem lassan majd főhet a fejem is, ha erre a korod béli fiúk rájönnek.  Együtt pedig megküzdünk mindennel, rendben? – kérdezem meg, ha pedig bólint, vagy felel, akkor csak nemes egyszerűséggel apai szeretettel homlokára nyomok egy puszit, hogy aztán visszabújhasson hozzám.
- Sok minden történt veled is, egy új életbe csöppentél bele, vagy inkább mi a tiédbe, így érthető, hogy nem megy minden annyira könnyedén. Ha gondolod, akkor megpróbálhatok szabadidőben segíteni a sulival kapcsolatban, vagy kereshetünk neked tanárokat is, akik segítenek bepótolni a kihagyott időt. – vetem fel ötletnek, hiszen mint mondtam kevés olyan dolog van, amit nem lehet helyre hozni. A legtöbb dologra meg lehet találni a megoldást, ha nagyon akarjuk. Azt pedig reméltem, hogy nem fog túlzottan letörni megint, mert inkább mosolyogjon. Az sokkal jobban áll neki.
Az pedig meg se fordult a fejemben, hogy játszódhat le benne, hiszen lehet régebben is láttam őt, ismerem Minout, de igazán csak az együttélésünk óta ismertem meg, vagyis próbálom. Így őt olyannak szeretem, amilyennek mutatja magát, amilyen, így remélhetőleg inkább önmagát fogja adni még inkább, hiszen tényleg remek kislány, akivel olyan dolog történt, amit nem érdemelt meg.
- Hmm, erre nagyi mindig azt mondta, hogy akkor ne mond el, majd az élet megoldja. Addig pedig csak add önmagad és akkor annyira nagy baj nem lehet. Előtted még az élet, fogd fel úgy, mint egy második esélyt? Én is azt tettem a hazatértem után. Ragad meg és élj vele, mielőtt túl késő lenne. – közben pedig őt fürkészem. Hangom békésen csendül, nem vagyok én annyira jó a lelkizésben, de én tényleg igyekszem jó pótapa lenni. Olyan apa lenni, aki képes a lányát meghallgatni és segíteni is a maga bárgyú módján. Remélem, hogy sikerül. Főleg úgy, hogy tényleg nem sejtettem azt, hogy neki ez tényleg olyan, mint egy második esély.
Amikor aggódva kapja fel  fejét csak sóhajtok és megrázom a fejemet. Nem kell aggódni. Látom, hogy miként fürkészi a karomat, de nem láthatja a sérülést, se a kötést, hiszen a póló eltakarja.
- Semmi bajom, csak egy újabb egyedi tetkó. – mosolyodom el, hiszen látott már póló helyett atlétában is, mert azt vettem fel a melegítőhöz. Főleg, amikor futni mentem, így tudja, hogy van tetoválásom is, ami a múltammal kapcsolatos. – Látta, Jay nénédet értem is küldték, pedig semmi bajom nem volt. – rántom meg a vállamat könnyedén, hiszen annyira se fáj, meg nem ez az első lövést, amit kaptam. – Emiatt ne aggódj prücsök, nem szabadulsz olyan könnyedén tőlem. – és játékosan még kicsit meg is csikizem, hogy inkább nevesen, mintsem sírjon. Ha pedig összejött, akkor vele együtt nevettem és még össze is kócoltam a haját, mert tudtam, hogy mennyire is képes olyankor játékosan bevágni a durcit.
- Ismered a Gru-t? Ha már a fiúk olykor ezzel szívatnak, hogy olyan vagyok néha, mint ő, akkor illene már tudnom kiről van szó, nem? Vagy van valami jobb javaslat, vagy az túl gyerekes? – tényleg fogalmam sincs. Oké, néha látok boltokban dolgokat, amikre rá van írva, meg a sárga kis lények, de hát magamtól miért is ültem volna el megnézni? Hátha partner lesz benne, vagy már túl nagy lenne a mesékhez?  Ez jó kérdés és kicsit még a tarkómat is megvakargatom, miközben a válaszát várom. Ha pedig igen volt a válasz, akkor sietve álltam fel, hogy a fegyveremet újra felvegyem.
- Elrakom a helyére, te addig behívod? – nem akartam, hogy esetleg a fegyver látványa rossz emlékeket idézzen benne, vagy feszélyezze.

Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
77
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Szomb. Nov. 18, 2017 7:31 pm

Szeretem ahogy Guillaume próbál az apám lenni. Látom, hogy ez gyakran kellemetlen neki, vagy épp idegen, de ettől függetlenül végtelenül szerethető az a mód amivel megpróbál egy elárvult kislány pótpapája lenni, kárpótolni a sok elvesztett szerettéért és a gyerekkora miatt. Én is úgy fogom fel az új helyzetet mint egy ajándékot, egy lehetőséget, hogy most én is olyan legyek mint a többi kamasz, és fiatal felnőtt. Nem tudom mennyi időt kaptam még, napokat, heteket vagy évtizedeket, de élni fogok vele.
Látom a döbbenetét, amikor azt mondom, hogy egyszer majd nem a tappancsossal osztom meg az ágyam, és nem bírom megállni nevetés nélkül. Bár Laure még nem forgolódott a fiúk körül, azért nekem hiányzik a régi életemből a testiség és a pasik is. Nyilván nem ugrok fejest a dolgokba és nem is célom az a fajta élet mint amilyen volt, de 17 évesen már járhat ilyesmi a kis buksimban.
- Talán, egyszer, majd? Jobban örülnél neki ha sose kezdenék el pasizni, ugye? - adok neki egy nagy puszit is, amikor aggodalmasan vakargatja az állát. Ugyan már, hát a fiúk nem esznek meg!
Követem a nappaliba, őt és a pizzát, mert már eléggé éhes vagyok.
- Akkor elmehetnénk valamelyik nap vásárolni, láttam egy cuki dzsekit hazafelé az egyik boltban! – csillannak fel a szemeim. hiába, nem tudom elhagyni ezt a tulajdonságot, imádom a szép és csinos holmikat. Jay is ezért olyan szimpatikus, mert szinte mindig csinos, és rettentő dögös cipői vannak. Akinek pedig ugye jó a cipője az rossz ember nem lehet!
Aztán, lelkifurdalásom lesz amiért elkéstem a suliból. Tényleg nem lenne szabad félnem mindentől, de mi van ha egyszer lebukok és gyagyásnak néznek majd, bezárnak a diliházba örökre? Csak hüppögök és ölelem őt, jól esik hozzá bújni. Egy kicsit meg is nyugszok, ahogy a hangját hallgatom, és odafigyelek arra amit mond. Ezen még nem is gondolkodtam, hogy neki sem volt könnyű. Sokminden volt amit átélt, gondolom rettenetes dolgok is. Szorosabban ölelem amikor a vissza illeszkedés nehézségeiről beszél, és arról, hogy milyen áron lettünk mi egy kis család.
- Együtt? Jó. – szipogok egy nagyot, miközben őt nézem. Miért vigyáz rám? Miért szeret ennyire? Vagy lehet, hogy nem is szeret, csak a bajtársa miatt akar rám vigyázni? Sosem volt igazából apám, és olyan jó lenne, ha most végre nekem is lenne…! Igyekszem rendes kislány lenni, hogy büszke legyen rám, és ne kötelességnek érezze a dolgot.
- Lehet, hogy nem lesznek olyan jók a jegyeim mint régen. lehet, hogy buta lettem Gui! – bólogatok hatalmas őzgida szemekkel. De legalább rá tudom fogni a kómára a dolgot, elvégre… annyi minden mást is arra fogok mostanában. Szép lassan megnyugszom, Gui mindig meg tud nyugtatni. Hülyén hangzik, de így van. Nem tudom, hogy az amit vagy az ahogyan mondja, de tény, hogy mindig le tudja csillapítani a pánikomat. Tény, hogy ennyire még sosem borultam ki, de a hangja most is kiútnak bizonyult a kétségbeesésből.
- Akkor is velem leszel ha rossz lennék? Vagy ha valami… nem is tudom. Félre sikerülne? – magamat ismerve, ezek is benne vannak a pakliban. Rossz jegyek, esetleg némi lázadás, ki tudja. Elvégre nem az apám, illetve nem vér szerint az. Nem kötelessége kitartani mellettem és pátyolgatni akkor is ha épp hülye kamasz lennék. De én szeretném, ha mégis így lenne. Igaza van, ez egy második esély akárhonnan is nézem, és ő is nagyon fontos személy lett az életemben. Még ha nem is mindig mutatom ki a dolgot, akkor is.
Megijedek viszont amikor elmondja, hogy megsérült. Miért kell neki ilyen helyen dolgozni? És ha nem a karját találták volna el? És ha komolyabb lett volna a dolog, ha…? Nem is akarok gondolni rá!
- Jay az első akit ilyenkor felhívnak? – kérdezem érdeklődve, miközben óvatosan megsimogatom a karját. Semmi kedvem elveszíteni őt is, épp ezért megnyugtató amit mond. Bár tudom, hogy csak üres szavak, és igazából nem rajta múlik. Veszélyes a munkája, és…
- Naaa! – kuncogok fel, amikor megcsikiz. Kizökkent a gondolataimból, de ez most még jól is esik. Lelkesen vackolódok el, és bújok hozzá. Nem tudom az apák és lányaik között milyen az átlagos viszony, én próbálom a magam módján kimutatni, hogy mennyire megszerettem. Amikor pedig megmondja, hogy mit akar nézni, egyszerre lepődök meg és örülök is neki.
- Nem is tudtam, hogy Gruhoz hasonlítanak. De néha igazuk van. – nevetgélek jókedvűen, és huncut pillantással nézek rá – Még a nevetek is hasonlít, Grui! – bólogatok, amikor felkel a kanapéról, és már fogom is kezembe a távirányítót. Amíg ő elrakja a fegyverét, addig én előkeresem a filmet, és csak őt várom, hogy elindíthassam.
De nem ücsörgök egyedül, Tappancs is megérkezik, hiszen ha éppen nincs velem Gui akkor ő tutira megjelenik. Kifújom az orrom, hogy mindent eltüntessek ami a sírás árulkodó nyoma lenne. Sőt, mivel nagyot kordul a hasam, a félbehagyott pizza szeletet is elkezdem rágcsálni.
- Guillaume? – kiabálok érdeklődve a kanapéról – Ha nem raboltak el az ufók akkor gyere! Vagy kérek egy egyszarvúúúút! – úgyis megtudja majd, hogy mire utalok. Imádtam ezt a mesét, kár, hogy eddig még csak egyszer láttam. Vajon most más lesz, így, hogy rendes családom van? Azt hiszem, jobban szeretek vele filmezni a kanapén, mint amikor még abban a nagy házban laktam, és egyedül bámultam a hodály nagy mozi szobában a vásznat. Igen, régen talán sok pénze volt a családomnak, rengeteg, de azt hiszem, igazán gazdag most lettem, ebben az új életben. Amint Gui visszatér, biztos, hogy megint meg fogom ölelni! Ő és a fogadott tesói, a legjobb dolog ami csak történhetett velem. Na persze, abban is biztos vagyok, hogy akad még majd nehézségünk bőséggel.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
69
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Vas. Nov. 19, 2017 6:56 pm


My Angel, Minou

Kérdésére morgok valamit az orrom alatt, de vélhetően úgyse érti, viszont szerintem ez is eléggé kifejező, hogy nem éppen vágyom erre a témára és tényleg jobban örülnék. Jó lenne, ha valaki vigyázna rá helyettem is, de azt is tudom, hogy mennyi szemét férfi él a világban, így meg érthető, hogy féltem még őt. Az állam után, inkább már a tarkómat vakargatnám tanácstalanságomban, de egy puszit kapok tőle mire elmosolyodom és talán ezzel egy időre le is zártuk a témát. Ha úgyis lenne valakije, akkor utána nyomoztatnék, bármennyire is nem illik, de nem akarom azt, hogy veszélyt jelentsen bárki is rá, meg azt se, hogy egy tapló görény játssza a jófiút előtte.
- Velem akarsz vásárolni? Azt nem inkább csajos program keretében szoktátok megtenni? Mondjuk Jay vagy Léa nem lenne jobb társaság ehhez? – mert valljuk be én se azon férfiak közé tartozom, akik órákat töltenének vásárlással, vagy szívesen vennének rész egy napos körúton a plázában, de ha ez minden vágya, akkor elkísérhetem én is őt, de ha mással menne inkább nekem az is jó. Költőpénzt úgyis kapna, hogy nyugodtan bevásároljon magának, hiszen ő talán jobban tudja mi kell neki és amíg nem úgy néz ki, mint sok más lány, akik akár utcasarokra is kiállhatnának, addig nem igazán akarok beleszólni abba, hogy mit is visel.
Viszonozom az ölelését és jobban a karomba fonom. Nem akarom, hogy azt érezze számomra ő csak egy kötelesség, ugyanakkor, ha teljesen nem is ugyanabban a cipőben járunk, meg én se beszélhetek sok mindenről a múltammal kapcsolatban, attól én még értem őt. Tudom, hogy nem olyan könnyű mindig, amit a fejünkben veszünk, de ha elfogadjuk a segítőkezeket, akkor nem is képtelenség visszailleszkedni és megtalálni a helyünket. Egy tragédia mindenkit megváltoztathat, olyan dolgokra is ráébredhetünk, ami előtte eszünkbe se jutott volna.
- Együtt. – mosolyodom el, ahogyan lepillantok rá, majd egy újabb puszit nyomok a fejére. Ha tudnám, hogy mi jár a fejében, akkor lehet elnevetném magam és még a fejemet is megráznám, hogy ne gondoljon ilyen butaságokat. Nem kötelesség számomra, hanem tényleg megszerettem, mintha a lányom lenne, ha nem is vér szerint, de mint mondjuk a keresztlányom, vagy egy saját lányka, ami vélhetően más amúgy se fog megtörténni. Veszélyes a munkám és fiatalabb se leszek már.
Megrázom a fejemet, majd kicsit megforgatom az őzike szempárra a szemeimet, hogy ellenem meg se próbálja ezt bevetni, hiszen anélkül is mindig képes a kőszívemet meglágyítani. – Nem hiszem, hogy buta lennél Minou. Talán csak más érdekel, vagy időre van szükséged, mire újra felveszed a fonalat. – nem várom el tőle, hogy egyből megint kitűnőtanuló legyen, vagy bármikor is az legyen. Lehet segítsége benne, ha kell keresünk tanárt neki és menni fog. Csak ne adja fel, mert ha őt is elveszítem, akkor lehet azzal együtt én is elvesznék, mert ahhoz túlzottan is megszerettem őt az elmúlt hetek alatt.
- Az élet sose volt könnyű, se tökéletes. Mindenki hibázik, ahogyan lehet lesznek olykor nem túl békés napjaink is, de attól még mindig melletted leszek, amíg idősek otthonába nem pakolsz. – kócolom össze a haját játékosan és széles mosolyt villantok rá. Tényleg mindig itt leszek neki, ha szüksége van egy támaszra, vagy éppen egy vigasztaló, netán biztató ölelésre. Egy család vagyunk és ezen semmi se tud változtatni.
- Általában Léa az, de a kislánya kórházba került, így Jay került előre a listán. Bár szerintem olykor hol egyiket, hol a másikat hívják, de passz. Szerencsére nem sokszor esett meg ilyen ennyi idő elteltével se. – rántom meg a vállaimat, mert tényleg nem tudom. A „testvéreim” vannak megadva kapcsolattartás céljából, így őket keresik mindig, ha valami baj van. A sorrend meg passz.
- Grui? Szerintem eltiltalak a fiúktól, mert a végén még ötletet adsz nekik a becenevekhez .Elég a Gru is. – örülök annak, hogy máris kicsit jobb a kedve neki is, hiszen nem szeretem azt, amikor szomorú. Rábízom, hogy előkerítse a filmet, vagyis mesét, én addig inkább elpakolom a fegyveremet és rövid ideig némán állok a szekrény előtt. Ott hever benne Minou apjának a dögcédulája is. Ennyi maradt már mondhatni tőle. Egyszer majd az övé lesz, de még talán időre van neki is szüksége.
- Egyszarvút? Mióta is szereted őket? – pillantok le rá a kanapé mögül, hiszen már az ordítását követően ott álltam. Tudom, szakmai ártalom, hogy néha ennyire hangtalanul is tudok közlekedni, de végül leültem én is a kanapéra, hogy végre kezdetét vegye a vacsora, meg a mese is.
- Ezért a sárga kis ízékért van mindenki úgy oda? – végül is tényleg cukik, de akkor is. Felnőttek és gyerekek is ezekért őrülnek meg? Mit tudnak ők? Kérdeztem meg talán 15 perc elteltével, de lehet még annyi ideje se ment a „mozi”.

Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
77
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Szer. Nov. 29, 2017 11:16 pm

- Azt hiszem szívesen mennék velük is, ha neked nincs kedved. – na igen. Lehet, hogy a múltkori kis bevásároló túrám amikor a sulihoz szükséges holmikat szereztük be, egy kicsit sok volt neki. Nem tagadom, néha hajlamos vagyok belemerülni a shoppingolásba. Egyébként meg, Laure cuccai közt találtam egy kupon gyűjtő füzetkét, és a naplója alapján is elég sokat foglalkozott ezzel. Mondhatni ez afféle hobbi-rögeszme volt nála ami már csak azért is vicces, mert mégis csak egy kislányról beszélünk. Mégis, számos napló bejegyzés tanúskodik arról, hogy milyen ügyesen csinálta, a különböző kuponokkal és kedvezmények összevonásával nem ritkán 90%-os kedvezménnyel vásárolt be a háztartáshoz hasznos holmikat. Lehet, hogy én is belefogok ebbe a kupon buliba, hátha Gui örülne neki, hogy olcsóbb lesz az élet mifelénk.
Olyan jól esik az újabb puszi amit kaptam, hogy még a könnyeken át is elmosolyodom kissé. Jó érzés tudni, hogy mellettem lesz mindig, vagy legalábbis mellettem akar lenni. Tudom, hogy a veszélyes munkája miatt lehet, hogy egyszer majd elmegy otthonról reggel, és nem jön majd haza. Szorosabban ölelem át, ezzel is jelezve, hogy nagyon szeretem. Furcsa, hogy már az első pillanattól felvettem én is azt ahogy ő viszonyul hozzám, belebújtam a szerepembe, és olyan lett ő nekem mint egy igazi pótapa. Sosem gondoltam rá pasiként, még csak meg se néztem magamnak úgy igazán. Na jó, talán egyszer, de büszkén állapítottam meg, hogy az „apukám” roppant jóképű és az atlétáiban kifejezetten szexi is. Ettől függetlenül, mégse gondoltam rá másképp mint az egyetlen személyre a kerek világon, akiben megbízhatok, és aki vigyáz rám.
- Biztos nem mondhatod el sose, hogy mik történtek veled Gui? Hátha tudok segíteni. – kérdezem halkan, majd mutatóujjam az orrához nyomom, ahogy azt Tappancs barátommal is tenni szoktam, ha valamit nyomatékosítani szeretnék. – Nem pakollak sose a nyuggerházba, ne is reménykedj! – aztán csak jóízűen nevetgélek azon, hogy összekócolja a hajam, pedig tudja, hogy nem szeretem.
Aztán persze megijedek a sérülésétől, meg attól is, hogy eltitkolta előlem. Mi szükség volt erre? Miért nem mondta el? Sokkal jobban kiakadok így, hogy nem tudtam róla és titkolózott!
- Majd elmegyünk meglátogatni Léa kislányát? – teszem fel végül a kérdést vagy egy percnyi hallgatás után. Ezzel próbálom jelezni felé, hogy elengedtem a csontot, nem piszkálom a sérüléseivel. Láttam már rajta pár „egyedi tetkót”, de eddig nem hoztam még fel a dolgot. Neki sem lehet könnyű most, hogy már nem csak úgy lóg a nagyvilágba, hanem lett egy nevelt lánya.
- Hiába is nyafogsz a fiúk miatt, egyszer úgyis találok majd valakit akinek én is megtetszek. Grui. – öltök rá nyelvet kuncogva, aztán nekiállok előkeresni a filmet. Amikor már startra kész, akkor elhelyezkedek kényelmesen a kanapén, és mivel Tappancs már nagyon szaglászná a pizzámat, ezért inkább elkezdem rágcsálni a korábban félbehagyott szeletet. Eléggé éhes lettem, szóval bár a filmmel megvárom Guit, a kajával már nem igazán tudom. Mikor aztán szólongatom, és egyszer csak a hátam mögül szólal meg, úgy összerezzenek, hogy még a kaja is kiesik a kezemből.
- Jesszus! Máskor nem tudnál valami zajt csapni? – a nagy riadalom után megnyugodva dőlök hátra, és nézem a mesét is, miután leült mellém. Tetszenek nekem ezek a kis minyonok, és Gru is. Valóban van némi hasonlóság köztük, de azt hiszem mi is úgy szeretjük egymást mint Gru a három kislányt.
- Igen… nekem a kis malacok jutnak eszembe róluk. – vonom meg a vállam, majd miután eleget ettem, közelebb vackolom magam. Bár nem szabad, de megpaskolom magam mellett a kanapét, hogy a kis haverom Tappancs is mellénk kucorodjon. Szeretem ezt a négylábút is, tényleg olyan lett nekem mint egy jó barát, és gyakran szoktam dörzsölgetni a füleit is, sőt, gyakran adok neki jutalom falatkákat is amikor senki se látja.
- Nézd csak! – dörzsölöm arcom az ép karjához, a tévéből Agnes dalolja lefekvéskor, hogy „imádom az eccarvút”, én pedig halkan utánzom, miközben vigyorgok ahogy csak tudok. – A minyonok aranyosak… szerintem azért szereti őket mindenki mert miközben a főgonoszt segítik, tök aranyosak. És bénák! – teszem még hozzá, hiszen ezekről a kis sárga guzmikról sok dolgot elmondhatunk de azt semmiképp, hogy kifejezetten ügyesek lennének!
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
69
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Vas. Dec. 17, 2017 11:14 pm


My Angel, Minou

- Inkább csak én annyira nem értek a divathoz, mint ők. Ezért gondoltam, hogy esetleg velük szívesebben mennél, mint velem. Csak nem akartam, hogy azért essen rám a szavazatod, mert tartasz attól, hogy magamra venném, amiért a pénzünket viszed, de engem nem. – rántom meg vállamat. Ha szeretné, akkor elkísérem megint őt, de igazából lehet tényleg sokra nem megy velem. Számomra úgyis az a lényeg, hogy ne legyen kint mindene, a többi meg rajta áll. Én és a divat, szerintem két külön tényező vagyunk. Ezért is szerencse, hogy nem a divatmajmok korában nőttem fel, mert nagyeséllyel, azok körében is elbuknék az egyszerű ruházatommal, ruhatárammal.
Kérdése meglep, de hamar rendezem arcom vonásaimat, majd eléggé határozottan nemlegesen megrázom a fejemet. – Nem, soha nem beszélhetek róla, se neked, se másnak. – hangom pedig eléggé határozott ahhoz, hogy máskor se jusson eszébe ilyen dolgot felvetni. Igazán kedves tőle, és díjazom is, de a pszichológusnak se mondhattam el, akkor pláne nem neki. Főleg, hogy nem kevés rémálmot okoznék azzal, amilyen borzalmakat láttam. Nem véletlenül mondják azt, hogy vélhetően nekünk nincs is lelkünk, vagy szívünk. Olykor én is elgondolkozok, hogy vajon van-e még, de ha nem lenne, akkor Minou se lenen itt, nem? Vagy rosszul gondolom? – Na majd meglátjuk. – kacsintok egyet cinkosan rá. Én se akartam a nagyszüleimet sose odapakolni, de ők inkább önként vonultak be oda, mert túlzottan is jó dolguk van, meg nem is az a megszokott idősek otthona. Inkább, mint egy kollégium időseknek, nekem jobban hasonlít az a hely erre, mintsem a megszokott idősek otthonára.
- Persze, elmehetünk, ha szeretnéd. – biztatóan mosolygok a lányomra, mert nem hittem volna, hogy szeretne bemenni hozzá, ezért se hoztam fel sose. Nem az a szülő akarok lenni, aki ilyeneket ráerőltet másra, ha szeretné, akkor megyünk. Szerintem Léa és Rafi se lenne ellene. Talán még jót is tenne nekik egy kis társaság.
Jóízűen nevetek azon, amit mond és még a fejemet is megrázom hitetlenkedve. – Efelől kétségem se volt Kiscsillag, de annak a fiúnak az én rostámon is át kell majd mennie. – szólok v issza jókedvűen, mert az is biztos, hogy nem hagyom azt, hogy minden jött-ment fiú megbántsa őt, vagy netán kihasználja őt. Ezeknél sokkal jobbat érdemel, s ha ehhez nekem is jobban a körmére kell majd néznem egy-egy egyednek, akkor legyen, vállalom ezt a gonosz apai feladatot.
- Majd igyekszem, nem hittem volna, hogy ennyire megijedsz. – főleg, hogy ő szólongatott engem, így sejthette, hogy hamarosan jövök. Tényleg ennyire nesztelen lettem volna? Hmm, mindegy is, majd legközelebb trappolok, aztán akkor meg az lesz a baja, de ő kérte.
- Kismalacok? Miért? Csak nem szeretnél egyet és így közlöd finoman? – vonom fel a szemöldökömet kérdőn, mert ha igen, akkor egészen rafinált, de mégse teljesen, mert átláttam a szitáján. Nem is kicsit.  Megsimogatom a fejét, amikor oda dörgölődzik és mosolyogva figyelem a mesét. Tényleg jó kis mese, ez még nekem is tetszik. Lehet rajta nevetni, van egy kis mondanivalója is, a lányok és Gru. Talán kicsit olyan, mint én és Minou. – Igen, valahogy úgy, de a malacokra visszatérve, mi is volt a célod, hogy ennyire ártatlanul bedobtad úgy a semmiből? – faggatózom tovább, mert a nők sose mondanak semmit se véletlenül. Mindig van valami céljuk vele, és pont ő ne tudná ezt ennyi nő között? Még én is megtanultam már férfi létemre, haladás a részemről…

Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
77
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Szomb. Jan. 06, 2018 12:45 am

- Én szeretek veled lenni. – egyáltalán nem hazudok, nagyon szeretek a társaságában lenni, nevetgélni, hülyéskedni. Nyilván nem az minden vágya, hogy velem lógjon mindenféle ruha üzletben, de bármennyire is élvezem mikor Jay „néni” és én együtt lógunk, azért az nem ugyanaz. Lehet, hogy kissé matrica vagyok, és már szabadulna tőlem? Ki tudja, talán zavarom a csajozásban, bár nem tűnik valami Don Juan-nak… szerintem azelőtt se vitt minden nap más csajt ágyba mielőtt ide költöztem.
Nagyot nyelek és egészen elszégyellem magam amiért butaságot kérdeztem tőle. Persze, hogy nem beszélhet, ha akarna sem beszélhetne róla, de rossz tudni, hogy nem segíthetek rajta, nem oszthatja meg velem a titkát. Pedig ha elmondaná, talán én is meg merném osztani vele azt ami velem történt. Hogy én már nem Minou vagyok, nem az a kislány aki még a nyakában ücsörgött és leette fagyival a haját. Már más vagyok, és az a kislány meghalt, örökre, már ki tudja hol van az apjával együtt.
- Hidd el, még te fogsz könyörögni, hogy hadd mehess abba a wellnessbe ahol a nagyiék vannak. – kuncogok. Sose tenném be egy nyuggerházba, az kizárt dolog! Azt hiszem, ő már mindig vigyázni fog rám, én pedig már az ő lánya leszek. Bármit is jelentsen ez ebben a teljesen dilinyós helyzetben.
Bár még nem találkoztam a kislánnyal, ha neki fontos akkor természetesen szeretném meglátogatni. Tudom, hogy vérrokonom se nekem se a fogadott apámnak nincs túl sok, így azokat fogadom el akiket az élet ad mellém, és akit ő is a családjának tekint. Ha normális ez így ha nem.
- Lehet vinni neki valamit? Te voltál már bent nála? – kérdezősködök mint mindig. Tényleg érdekel, hogy vajon hogy lehet a kislány. Aztán inkább vele kuncogok. Nem hiszem, hogy valaha is élt volna olyan srác aki átmenne azon a rostán. Gui akármennyire is tagadja, hajlamos engem kicsit túlfélteni. Szóval, valószínűleg vénlányként pusztulok majd el, így vagy úgy.
Amíg várom, addig előkeresem a mesét és jóízűen falatozok is a diétás pizzából. Tappancs jelenléte is megnyugtató, az viszont már kevésbé, hogy Gui így tud osonkodni! Alaposan a frászt hozza rám vele, meg se próbálom titkolni.
- Azt hiszem, elszoktam tőle. – talán ha úgy csinálok mintha anno az apám is így mászkált volna akkor könnyebben elfelejtjük ezt a kis pánikot. A Minyonok segítenek is benne, helyes kis jószágok. Pont mint a malacok, a suliban néztünk egy videót az állatok születéséről és a malackák valami fergetegesen aranyosak voltak!
- Malacot? Hát, nem hinném, hogy azt szeretnéd ha a lakásod szó szerint disznóól lenne. – vonom meg a vállam hajszálnyit csalódottan. Végül is, a kisállat boltban ahol az eb játékait veszem, ott is mindig megnézem a malacokat, sőt az egyikkel egészen össze is barátkoztam. Mú a neve, de mivel már nem kölyök ezért senki se szeretné haza vinni. Pedig törpe malac, nem lesz nagyobb egy centivel se! Miért van az, hogy mindig csak a kicsik kellenek?
- Csak eszembe jutott Mú. – vallom be neki a nagy faggatózás eredményeként. Azt hiszem, meséltem neki róla, de lehet, hogy nem. – A nagyok már senkinek se kellenek, ha megnőttél akkor már nem kapsz másik esélyt. Pedig Mú igazán helyes malac, sokkal barátságosabb mint a kicsik meg a többiek. – vonom meg a vállam tanácstalanul. Tudom, hogy úgysem kaphatok egy malacot, és itt van nekünk Tappancs is. Már van egy háziállatunk, illetve neki. Meg aztán, azt se tudom hogyan kell gondozni egy ilyen malacot! Szóval…. – Igen, szeretnék egy malacot. Mú-t.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
69
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Szomb. Jan. 06, 2018 6:26 pm


My Angel, Minou

- Olyannak ismersz? Szerintem majd nyugdíjba se lehet zavarni. Én a harcban fogok meghalni is. – nevettem reszelősen, mert egyszerre volt vicces elképzelni, ahogyan nagypapiként még várost óvom, ugyanakkor kicsit keserédes is volt, hiszen tudtam, hogy tényleg bármelyik nap meghalhatok. Elegendő egy óvatlan pillanat, egy csapda, egy felelőtlen döntés és talán többé nem térek már haza. Tisztában voltam mindezzel, ahogyan azzal is, hogy felelősséggel tartozom érte, mert van családom.
- Voltam bent és lehet. Vannak lufik bent nála, plüssök is. De ha beszeretnél menni hozzá, akkor szerintem inkább valami könyvet vigyél és olvass neki. Senki se tudja, hogy hall-e minket, vagy nem. Ahogyan nálad se tudták megmondani, de azt mondják, hogy az segíthet nála. – mosolyodom el haloványan, mert csöppet se vidám képek azok, amik eszembe jutnak. Mennyire sápadt volt, miként hallgattam én is naphosszat a gépek csipogását, miközben arra vártam, hogy magához térjen. Persze, mert ők jobban tudták miként közöljék vele. Ha hagyták volna, hogy én közöljem vele, akkor vélhetően elkerülhető lett volna az, amin mindenki átmert, mert Minou élete annyira kevesen múlott.
- Valóban nem örülnék, de engem mindig is úgy neveltek, ha háziállatot szeretnék, akkor azért felelősséggel is tartozom. Ha nem viseltem volna gondját, akkor a nagyszüleim odaadták volna másnak. Ha te is szeretnél valamit, akkor azért felelősséggel tartozol. Nincs olyan, hogy most fáradt vagyok, most nem érek rá. Te felelsz érte, mert ha nem teszed meg, akkor talán kap olyan családod, ahol megteszik. – hangom komolyan csendült, hiszen nem vicceltem. Lehet velem alkudózni, de azért mindennek van egy kisebb ára. Bár magam sem tudom, hogy ez mennyire ötlet, de majd megfontolom. Először is az a kérdés, hogy a kisasszony képes lenne e teljes mértékben felelősséget vállalni egy jószágért, vagy még nem áll készen. A többit meg majd meglátjuk.
- Majd meglátjuk kisasszony, hogy mennyire is teljesül az álmod. – kacsintottam egyet, hiszen nem mondom azt se, hogy kapni fog, se nem zárkózom el teljesen előle. Ezt még nekem is át kell gondolni, meg nincs energiám még egy háziállatra, így tényleg neki kellene gondoznia és óvnia. – De ideje lenne fürdeni menned, majd aludni. Holnap iskola van. Megtanultál mindent? Ezt meg hagyd rám, majd én rendbe szedem. – mosolyodom el, ha pedig ment is aludni, akkor nyomtam egy puszit a homlokára. Még rövid ideig a csatornák között váltogattam, majd irány a konyha, hogy elmosogassak mindent, utána pedig ideje lesz nekem is kicsit pihenni.

Köszönöm a játékot, élveztem! iloveu
Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
87
● ● Reag szám :
77
● ● karakter arca :
Milo Ventimiglia


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Hétf. Jan. 15, 2018 9:46 pm

- Nem, te nem. – felelem halkan, miközben tágra nyílt szemekkel nézek rá. Bár nem az én apám halt meg egy akció közben, hanem Minou apja, attól még…szinte már én lettem az a kislány. Lassanként elveszítem a régi, vadóc, önfejű énemet, hogy teljesen azzá a kislánnyá váljak, akinek a testében rekedtem. Nem kérek sokat, nem akarok se híres se gazdag lenni. Csak egy családot szeretnék, azt a kicsi, furcsa és csonka családot amim most van. Guillaume a családom, és tiszta szívből mondom, hogy soha még nem volt ennyire jó nekem. Persze ezt nem mindig mutathatom ki, de a ragaszkodásom egyértelmű. Szóval ha seggbe akarná magát lövetni meló közben akkor velem gyűlik meg a baja!
- Akkor majd felolvasok neki a kedvenc könyvemből. – bólintok és adok neki egy vígasztaló puszit. Tudom én, hogy eszébe jutott az amikor még az én ágyam mellett kellett dekkolnia, és várni a csodára. Bár még nem találkoztam a kislánnyal, de mindenképp szeretném meglátogatni. Biztos rossz lehet a szüleinek, hogy olyan tehetetlenek!
Aztán, mese nézés közben az állatokra terelődik a szó, egészen pontosan a malacokra. Sosem hittem volna, hogy én majd egyszer malacot szeretnék, kutyára vagy macskára előbb gondoltam, de ez van. Nem vagyok egy átlagos lány. Azt hiszem talán azért is tetszett meg az az egy kis jószág, mert már jóideje ott van a kisállat kereskedésben, és nem vitte még haza senki. Pedig szelíd és barátságos. Vajon ez lett volna az én sorsom is, ha Gui nem vesz magához? Egy árvaházban tengődtem volna, mert túl nagy vagyok és sose lett volna otthonom? Hát ezért szeretném éppen Mú-t. Hogyan is magyarázhatnám ezt meg neki?
- Rendben, majd meglátjuk. – mosolyodok el halványan, miközben a mese hátralévő részére mellé vackolok és egy párnát átölelve szuszogom be a kellemes, otthon illatát. Már eléggé laposakat pislogok, és két nagyot ásítottam is, mire a film végén Gru táncra perdült a három kislánnyal.
- Oké. – motyogom félálomban, és felkecmergek a kanapéról. – Ühüm… kész van minden lecke. Köszi Gui! – mormolom miközben a szobám felé trappolok, hogy az ágyamba dőlhessek.


Köszönöm szépen a játékot! edi
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
79
● ● Reag szám :
69
● ● karakter arca :
Ella Purnell


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek •• Kedd Jan. 16, 2018 7:18 am

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Közös helyiségek ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Közös helyiségek
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Bárpult az első helyiségben
» Közös helyiségek
» Bárpult a hátsó helyiségben

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Sandy, Minou és Gui otthona-