Sebészet
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 2:25 pm ✥
✥ Today at 2:14 pm ✥
✥ Today at 1:30 pm ✥


Témanyitás ✥ Sebészet •• Vas. Nov. 05, 2017 3:29 pm

******
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Vas. Nov. 05, 2017 5:04 pm

Aimee&Dr.Bunkó


Egy újabb ügyelet, újabb kényelmetlen szájkerate a feminista nézeteit valló onkológussal, akinek csak nagyon nehezen sikerült leerőszakolnom a tényt a torkán, miszerint a legújabb betegének nem azért fáj a hasa, mert valami acut hasi kataszrófa zajlik éppen, amit nekem haladéktalanul meg kellene operálnom.
-Valószínűleg a Medrol produkálja nála ezeket a tüneteket. Nem vagyok onkológus, se belgyógyász, de tanácsos lenne valami gyomorvédőt is szedetni a beteggel,ha ilyen erős gyógyszereket kap. - Mély levegőt veszek, és azon kezdek el gondolkodni, hogy vajon kellő mennyiségű zselét kentem-e reggel a hajamba, ha netalántán a kedves doktornő elkezdene ötzsáz decibellel üvölteni, kikérve magának ezt az ocsmány szemrehányást -mert ez köztudottan szemrehányás, nem puszta ártatlan szakmai tanács-, és különben is rohadjak meg, mert hogy jövök én ahhoz, hogy beleszólok abba, hogy hogyan kezelje a betegeit. SEHOGY.
-Tisztelettel kérem, Dr.Poésy, hogy a saját háza táján sepregessen. - Pöffeszkedően csípőre vágja a kezeit, arca másodpercek tört része alatt piros pozsgássá válik a visszafojtott dühtől, és nyugtalanul billegni kezd előre-hátra cipőjének a sarkán.
-Maga kért kozíliumot, és pechére pont én vagyok az ügyeletes. - Egy igazán rohadék, felsőbbrendű félvigyort villantok a tőlem legalább három fejjel alacsonyabb időzített bombára, majd arcom vonásai megkeményednek és lejjebb halkítom a hangom.
-Mellesleg mit vár? A betegnek előrehaladott máj rákja van agyi és csontáttétekkel. Ha őszinte akarok lenni, csodálkozom, hogy csak a hasa fáj... - Vetek még egy utolsó kifürkészhetetlen pillantást a beteg felé.
-Viszlát, Dr.Cohan! - Ezzel sarkon fordulok, ökleimet mélyen elrejtem valahol fehér köpenyem feneketlen zsebeiben és a cigis dobozom után kezdek el tapogatózni. Kilököm magam előtt a kórterem ajtaját, végig caflatok a neonnal megvilágított folyosón és már csak egy csapóajtó választ el a liftektől, amikor ismerős hang csapja meg a fülem. Rögvest megtorpanok, homlokom értetlenkedve ráncolódik, amikor meglátom anyát a folyosón ülve, ölében a fehér ridiküljével, telefonja a fülére tapasztva. Úgy tűnik, mint aki valamilyen rendkívül bizalmas telefon beszélgetést folytat a NASA-val a földönkívüliek párosodási szokásairól.
-Anya?! Te mit keresel itt? Stacyt kíséred? - Stacy anya legjobb barátnője, eddig kétszer legyőzte a gyilkos kórt. Három havonta kontrollra kell járnia és van úgy, hogy anyám kíséri el. Mindig azt mondja, hogy szívesen teszi, pedig az igazság az, hogy ódzkodik a kórházaktól és ha teheti el is kerüli őket.
-Áááá Axel, szia drágám! - Idegesen a táskába rejti a mobilját, remegő ujjaival megigazítja a fülcimpáira csíptetett klipszeit, majd daueroltatott hajába túr. Tiszta sor, hogy feszültté válik egy ilyen helyen -úgynevezett Fehér Köpeny syndroma-, de ezt akkor is egy kicsit túlzásnak érzem. Felsóhajtok.
-Nézd, most vagyok túl egy igen kínos eszmecserén Dr.Tudorral, és per pillanat úgy érzem, hogy ha rövid időn belül nem juthatok hozzá valamihez, amiben van némi coffein és nikotin, akkor kiugrom a helikopter leszállóról, szóval kérlek ne kímélj. - Helyet foglalok mellette a hozzátartozóknak fenntartott padon, és kétkedve pislogok a felém nyújtott orvosi aktára. Visszafojtott lélegzettel kihúzom az A4-es méretű borítékból a CT leletet, ami anya nevére van kiállítva és feszülten elmerülök a fekete sorok között.
-Azt hiszem mellrákom van. - Reszkető sóhaj tör fel a torkából. Az egész testem megfeszül, a levegő beszorul a bordáim közé. Alig bírok megszólalni.
-Ez... ez még nem jelenti a halálos ítéletedet. Feketén-fehéren le van írva, hogy pontosan nem ítélhető meg a daganat fajtája és aspiratios cytológiát kell végezni.
-Tudom fiam. Ezért vagyok most itt. A radiológus azt mondta, hogy beszéljek egy onkológussal. Dr.Hillt ajánlotta. - A pulzusom megemelkedik, ujjaim görcsösebben vájnak bele a nyomtatványba.
-És mikor akartatok erről engem is értesíteni? Mióta tudod? - Csattanok fel, saját magamat is meglepve vehemens viselkedésemmel.
-Nem akartam, hogy feleslegesen aggódj. Tudom, hogy mennyire elfoglalt vagy mostanában, és sokat dolgozol. - Remegő hangon mentegetőzésbe kezd, és csak a csipogóm éles, rendkívül idegtépázó hangja az, ami megakadályoz abba, hogy egy mondatban említsem Istent valami igazán nyers káromlattal.
-Mennem kell, riasztásom van. Ha végeztél Dr.Hillnél azért hívj fel. Már ha nem akarsz tovább titkolózni... - Ezennel felállok, ledobom a padra a vizsgálati papírokat, és háborgó óceánként kilököm magam előtt a csapóajtót. Beszállok a liftbe, kinyomom a csipogóm és elindulok az ambulancia felé. Még mindig nem hiszem el, hogy én vagyok az utolsó aki megtudta! Kimért léptekkel haladok végig a folyosón, ahol éppen egy részeg hajléktalant próbálnak többen is leszedálni. Elérek az ötös kezelőhöz és benyitok. A vizsgálóágyon egy fiatal nő fekszik, egyik karján ott a vérnyomásmérő mandzsetta, másikból pedig a nővér éppen vért próbál venni.
-Mi a vészhelyzet tárgya? - Lépek közelebb hozzájuk, és amikor pillantásom megtelepszik a beteg arcán, felsóhajtok.
-Már látom... - Vizslató tekintetem egy rövid másodpercre összefonódik a lány riadt pillantásával, majd egyesével, szépen apránként felmérem a károkat. Ahogy elnézem, leginkább az arca sérült. Repesztett bőrseb a jobb szemöldökíven, az ajka egyik szegletében, az orrából vér csordogál, és a szemei körül alighanem egy napon belül meg fognak jelenni azok a bizonyos jellegzetes monoklik.
-Magunkra hagyna minket, kérem...? - Biccentek a nővér felé, aki felcímkézi a kémcsöveket és szófogadóan el is hagyja a vizsgálóhelységet. Leveszem a köpenyem, az alatta rejtőzködő fehér ingem ujját feltűröm a könyökömig, felhúzok egy gumikesztyűt és megvizsgálom a sérüléseit.
-Dr.Axel Poésy vagyok. - Mormogom az orrom alatt.
-Soha nem érdekeltek a részletek, de muszáj megkérdeznem, hogy mi történt. - Folytatom, és magam alá húzom a gurulós széket.
-Mindenről tájékoztatni fogom, és semmi olyat nem fogok tenni, amibe maga nem egyezik bele, rendben? - Kimérten, a rám igen csak jellemző higgadtsággal beszélek, és ha beleegyező választ kapok, elkezdem lefertőtleníteni a sebeket.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Szer. Nov. 08, 2017 10:20 pm

Dr. Bunkó & Miss Kötekedö

- Aimee!! Meg akarsz halni?!?
Igen, minden jel arra utal, hogy Aimee Labelle már csak alulról szándékozik szagolni az ibolyát. Legalábbis az a szép kis vágás az alkarján, amit a szilánkjaira tört üveg dohányzóasztal okozott, erősen ezt mutatja. Na meg persze a tény, hogy az ellenére, hogy az apja ma a szokásosnál is jobban ellátta a baját, és még így sem akar elmenni a kórházba. Mert hát mit is mondhatna a dokinak, hogy mi történt? Hogy az apja megint hulla részegen ért haza és az addig elfojtott agresszióját a drága gyerekein töltötte ki? Ezt nem mondhatja meg, hisz akkor egész biztos, hogy rájuk szállna a gyámügy, és elszakítanák tőle az öccsét. Azt pedig még annál inkább nem akarja, túlságosan is kötődik hozzá. Hisz mégis csak ő volt az, aki anya, és az apja józan esze híján felnevelte a fiatalabbat, és nm bírná ki, ha el kéne búcsúznia tőle, még ha csak egy kis időre is. Na meg bármennyire is megveti az apját azért, amilyenné vált a felesége halála után, mégis csak ő volt az, aki miatt most itt lehet, és a többi élőlény elől szívhatja el az oxigént, így nem bírja teljes szívéből utálni. Nem is bírná a lelkiismerete, ha miatta kerülne rácsok mögé az öreg.

- És mit fogsz mondani a dokinak, Aimee? Elmondod, hogy... apa tette? - a végét pedig suttogja már a fiatal, közelebb hajolva nővére füléhez, mert azért azt ő sem akarja, hogy egy szemfüles nővérke meghallja a beszélgetésüket. Mert már akkor sejtette a választ a kérdésre, mikor megfogalmazódott a fejében, csak persze jobb biztosra menni…
- Még nem tudom… De nem árulom be apát… Majd kitalálok valamit, tudod, hogy jó vagyok már benne…
- Na igen, az biztos… Bocsi, hogy nem tudtalak most se megvédeni…
- Ugyan már… Inkább én, mint hogy neked essen bármi bajod… Azt nem bírnám ki - simít is mosolyogva Vincent tincseibe, a még viszonylag ép kezével, Mert inkább rajta töltse ki az apja minden mérgét, őt verje meg az öreg, minthogy akár csak meginduljon az öccse felé a keze. Igaz, ennek ellenére is volt már példa arra, hogy a fiatalabb kapott helyette, mikor épp nem ért haza időben. Az ilyen alkalmakat épp ezért igyekszik a minimálisra csökkenteni, ami valljuk be a munka mellett elég nehéz feladat. De legalább Vin dolgát meg akarja könnyíteni ezzel.
És már nyílna is az öcsi szája, hogy valamit visszaszóljon neki, Mikor az egyik nővérke végre behívja a lányt, így csak ráparancsol, hogy el ne merjen mozdulni erről a székről, itt várja meg, míg végez, és csak aztán bízza magát a nővérkére. Igaz, nem sok kedve van az egészhez… Hisz már megtanulta az évek alatt, hogyan kell ellátni a sérüléseit, a sminknek köszönhetően pedig még a látható jelek nagy részét el is tudja tüntetni. De ha már itt van, megpróbál jó és engedelmes kislányként viselkedni, és nem nagyon ellenkezik, szinte már unottan fekszik az ágyon, míg a nővér vérnyomást még és megcsapolja az ereit. A doki megjelenésére azonban egy pillanatra átfut az arcán az ijedtség. Persze nem a dokitól fél, csupán csak nem tudott még semmi használható hazugságot kitalálni, és már nincs rá sok ideje.
- Nem érdekel a neve doki… Csak varrjon össze és engedjen haza… - Sóhajtva mocorog kicsit, hátha sikerül valami kényelmesebb helyet találnia, de hiába. Nem is érti, hogy a kórházak miért akarják a betegeiket még inkább megnyomorítani ezekkel a roppant kényelmetlen ágyakkal, mert mindent lehet ezeken csinálni, de pihenni… Hát azt egész biztos, hogy nem. Axel kérdésére is csak megfeszül egy pillanatra, s csak egy rövid fáziskéséssel fújja ki a tüdejébe ragadt levegőt, mielőtt egész nyugodt hangvétellel válaszolna.
- Útban volt a kutyánk otthon, és miatta lezúgtam a lépcsőn… Az üvegajtó meg pont rossz helyen volt így azon is szépen átestem - és ez akár még igaz is lehetne. Kár, hogy nem az… De Aimee reméli, hogy a doki elhiszi, és még csak nem is tűnt fel neki a pillanatnyi habozása.
- Rendben, csak csinálja már… Nincs nekem arra időm, hogy még órákat itt töltsek…
Kórház fóbia? Talán… De Aimee nem szeret itt lenni, soha nem is kedvelte túlzottan ezeket a ronda és unalmas fehér falakat, na meg a ronda és unalmas dolgozókat benne. Bár lehet csak a lebukás veszélye miatt… Hiába is lenne egyébként sokkal biztonságosabb nekik itt, mint otthon.
egynek elmegy <3 ~ gönc ~ 698
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Szomb. Dec. 30, 2017 10:00 am

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Szomb. Márc. 17, 2018 3:18 pm



Apa & Samuel

Március 5
A baleset napja.
Helyszín: Egyszemélyes kórterem

A kórházba szállításból nem érzékeltem semmit, nyugtatókat kaptam és fájdalomcsillapítókkal tömtek. Szóval nem tudtam, hogy merre vagyok fejjel, épp ésszel. Vagy hogy merre is van előre. A dokik magyaráztak mindent, bár nem sok mindent értettem, csak annyit hogy törött a medencecsontom. De végleges diagnózist csak bent tudnak mondani, ott tudnak jobban megvizsgálni. Amúgy meg nem tudom mennyi idő tellett el, de mire beértünk már az MRI vizsgálót is beindították és betoltak. A percek óráknak tűntek, a fejemben zakatoltak a hangok, a szememet lehunyva tartottam. Fogalmam sincs róla, hogy a nyugtató hatása-e mindez, vagy automatikusan érkezett a reakció. Mindenesetre ijesztő volt.
Amikor felébredtem épp akkor kötötték be az infúziót, körül néztem és hát nem álmodtam. Tényleg elütöttek. Tényleg kiraboltak és tényleg egy kórházi ágyat nyomok. Jobb lett volna ha csak álmodok. Fel kell hívnom apát, fel kell hívnom a nővéremet, de még csak a kezemet sem tudom megmozdítani. Az orvos magyaráz valami medencecsonttörésről, és hogy az ágyat fogom nyomni kis ideig, majd mehetek járás tanfolyamra. Mi?
Ennyire súlyos lenne? De nem is nekem magyaráz…de mégis… kicsit odébb fordítom a fejem, meglátom apa alakját, miközben heves bólogatásba kezd.
Örülnöm kellene annak, hogy élek, de még se ment.  Amióta az eszemet tudom mindig óvatosan éltem, s most hogy itt fekszem, egyszerűen úgy érzem, hogy elvesztem, hogy üresnek érzem magam legbelül. Szerettem volna tombolni és még talán az se érdekelt volna, ha magamnak is kárt okozok vele, de jelenleg ez nem adatott meg, így nem maradt más, mint a szavak ereje. Néha azzal is igazán lehet pusztítani, talán még jobban is, mint egy-egy ütéssel. Fel akartam ébredni, azt akartam, hogy ennek a rémálomnak legyen vége, de persze nem így lett és az orvos szavai csak megerősítették bennem azt, hogy ez nem csak valami vicc, ez nem csak valami rossz rémálom, így kár a gőzért, de nem fogok felébredni. Nem akartam itt lenni, azt kívántam, hogy bárcsak felébrednék. Bárcsak vége lenne ennek a rémálomnak.

dobás

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Vas. Márc. 25, 2018 12:46 pm

Sam && Raph

Nem ez az első eset, hogy Sammel összeegyeztetjük a napunkat, és munkából hazafelé jövet felveszem autóval miután végzett a suliban, vagy a városban csavargással... Most vásárolgatni ment, legalábbis értesüléseim szerint, és nem akart annyi csomaggal hazabuszozni - amit meg is tudok érteni, abból kiindulva, milyen tömeg tud lenni a járatokon, így amikor sikerült parkolóhelyet találni a közelben, csak írtam egy üzenetet neki, hogy tudja, merre keressen, ha végez. Mondjuk valamivel előbb érkeztem, mint ahogy megbeszéltük, de ez többnyire úgy is forgalomfüggő, amíg várok, addig is újságot olvasok.
Telnek múlnak a percek, csak néha tekintek az órára, de semmi, Samet még mindig nem látom, így csak egyre türelmetlenebbül folytatom a várakozást, mígnem végül némi mozgolódásra leszek figyelmes. Megkülönböztető jelzéses autókat egész sűrűn látni a belvárosban, de a dolog érdekessége, hogy ez most úgy tűnik, ide tart, valahova a közelbe. Mindenesetre nem vagyok katasztrófa-turista, hogy egyből rohanjak ácsingózni, na vajon mi történt?! Így is kerülgethetik az embereket... amikor azonban nem sokkal később elhajt a mentő, és nagyjából 10 percre rá engem keresnek, ráadásul a kórházból, egészen apró kis csomóvá zsugorodik a gyomrom. Neeee, már megint?!

Ilyen a mi formánk. Előbb Rosie miatt járhattunk napi szinten a kórházba, most úgy néz ki, Sam sem akar kimaradni a "buliból", milyen is az ágyat nyomni heteken keresztül. Mire a gyerek magához tért, már az orvosaival is beszéltem párszor - már úgy is ismerjük egymást a többséggel - és az időmbe belefért a több órányi várakozás közepette, még haza is üzentem a többieknek, hogy mi a helyzet. De nézzük a jó oldalát, legalább nem életveszélyes. Az más kérdés, hogy egy medencecsonttörésnek mennyire van jó oldala, az én életemből eddig hála az égnek kimaradt, nem is bírnék nyugton maradni annyi ideig, az fix.
- Nocsak fiam, csak nem felébredtél végre? Jól kiütöttek a fájdalomcsillapítókkal, mit ne mondjak. - érek vissza a büféből egy bögre kávéval, amikor érzékelem, hogy végre magához tért a gyerek, bár... így elnézve a nyúzott ábrázatát, még biztos nem teljesen tiszta.
- Azt mondták, hogy elütött egy autó, de egész szerencsésen megúsztad, csak egy darabig az ágyat fogod nyomni... Mégis, mi ez az egész, fiam?

■■  Cool ■■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
474
● ● Reag szám :
200
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Kedd Ápr. 03, 2018 4:48 pm



Apa & Samuel

Március 5
A baleset napja.

Emlékszem minden percére az akkor történtekről, bár nehezen idézem fel, hiszen nem vagyok hozzászokva a gyógyszerekhez. Egész életemben három darabot szedtem be összesen, a szervezetem nem nagyon ismeri fel egyiket sem, így aztán teljesen kómásan ébredek fel valamelyiktől. Ap már itt van. Vagy még… lehet hogy el sem ment. De meg nem tudnám mondani, hogy reggel vagy este van-e, vagy épp eltelt XY nap. Fogalmam sincs. Az a jó, hogy legalább a saját nevemmel tisztában vagyok. DE apa tényleg itt várt? Nem csak álmodom ezt is? Tényleg?
A férfi kérdésére elmosolyodok és kicsit feljebb tornázom magam, nehézkesen de megy és még rá is pillantok.
- Ugye nem itt várakoztál egész végig? - teszem fel az első kérdésem, a gyógyszerek pedig naná hogy hatottak elég jól ami azt illeti, így aztán kár is szót pazarolni rá. Kiütöttek, kész. Megdörzsölöm a szemem, de amúgy fáj szinte mindenem, körülnézek magamon, akad pár horzsolásom kisebb nagyobb, azt meg nem nagyon értem, hogy miért nem tudok mozogni alul. Apa szavaira meglepődök, nem igazán értem ezt a hosszas ágyban időzős dolgot, de aztán inkább a kérdését válaszolom meg, a többi ráér.
- Ahogy kiléptem az üzletből, valaki elkapta a szatyromat és elszaladt vele. Nem hagyhattam, hiszen fontos dolgokat vásároltam, csak hát arra nem számítottam, hogy belém szalad egy autó… bezzeg ő időben áttért. - magyarázom halkra véve a figurát, közben meg a takarómat bámulom, de csak azért is birizgálja a fantáziámat.
- Mit mondott az orvos? Mi az hogy egy darabig ágyat nyomok? - lassan pillantok fel rá, majd vissza a karomra, és felhúzom a pólót, amit itt kaptam. Tiszta horzsolás… ugyan el láttak, de nem súlyos, szóval szabadon hagyták. Amúgy jelenleg semmim sem fáj a gyógyszereknek köszönhetően.
- Menj ám haza… nem kell itt dekkolnod. - dörzsöltem meg a szemeimet, hiszen minden most tör rám, ráadásul éhes is vagyok, a szomjúságról meg ne is beszéljünk. Azt sem tudom mennyi ideje vagyok itt a kórházban... lemaradtam sok mindenről...



avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Szomb. Ápr. 07, 2018 8:44 pm

Sam && Raph

- Nem... miután nem sokkal azután értesítettek, hogy megérkeztél a kórházba, és személygépkocsival megkülönböztető jelzés nélkül tovább tart eljutni odáig, mint mentőautóval, úgyhogy... nagyjából a műtéted első fél órájáról lemaradtam. Csak azóta várakozok, de mit ne mondjak, jó erős altatót kaphattál, ha ennyi időre kiütött. - vagy fájdalomcsillapítót? Vagy a kettő keverékét, annyira én sem követtem, amikor az orvos beszámolt a dolgokról, pedig latint én is tanultam még annak idején, de könyörgöm, nem az orvosi szaknyelvet. Szerencsére azonban közérthető nyelven is közölték, hogy mi a helyzet.
- Sam... elhiszem, hogy fontos volt, de... anyád nem tanította meg, hogy mielőtt az útra lépsz, illik szétnézni? - bukik ki belőlem, mert nem is tudom, mit mondhatnék. Múltkorában Rosie rohant hasonlóan ki az útra, igaz, ő megúszta, az a kocsi engem kapott el, de ott csak néhány zúzódással gazdagodtam. Erre most Sam is ugyanebbe a hibába rohan... értem én, hogy nehéz tiszta fejjel gondolkozni, ha az ember vérnyomása az egekben van, de ha így folytatjuk, lassan több időt töltünk itt, mint odahaza.
- Ha fontosak is voltak a dolgaid, de pótolhatóak. Ha elüt egy autó és megsérülsz, az már nem feltétlenül visszafordítható. - legyen szó akár komolyabb sérülésről, vagy ne adj' isten halálról, még csak az kéne! Alig, hogy megtudtam, hogy van egy fiam, el is veszíteni?
- C'est la vie, mon fils. - jegyzem meg bölcsen, amikor pedig visszakérdez, csak kérdő tekintettel pislogok vissza rá. Most tényleg nem tudja? Azt hittem, neki is elmondta a doki, hogy mi a szitu, amíg én a büfében csavarogtam...
- Úgy néz ki, hogy medencecsont-törésed van. Az orvos szerint még így is szerencsés voltál, mert nem sokon múlt, hogy nem lett sokkal rosszabb sérülés belőle, de azért egy darabig így is itt leszel, meg az ágyat nyomod. - folytattam már sokkal komolyabban, elvégre ebből aztán végképp eszembe nem jutna viccet csinálni.
- Na szép, még 5 perce se vagy ébren, de már hazapaterolnád apádat? - kérdezek vissza, hisz ha nem akarnék, úgy se maradnék. Szerencsére azonban nincs semmi halaszthatatlan dolgom, így rontom még egy darabig a levegőt.
- Aggódni nem kell, estére azért nem terveztem maradni, de egyébként meg, ne viccelj! Hogy a saját fiam megsérül és én meg se látogassam? - nem szándékozom minden látogatási időt elejétől a végéig itt tölteni, de voltam már én is kórházban korábban, mint beteg, és kegyetlenül lassan telik az idő... pláne, ha még csak szólni sincs kihez.
- De ha már annyira haza küldenél... valamit hozzak majd neked otthonról? - akár valami ruha, olvasni való, telefon, ebéd, vagy bármi, nem tart semmiből bedobni a kocsiba indulás előtt.

■■  Cool ■■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
474
● ● Reag szám :
200
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Hétf. Ápr. 09, 2018 12:17 pm



Apa & Samuel

Szavaira kissé meghökkenve figyelek fel rá… megműtöttek? Mi a fene? A tudtomon kívül? Mondjuk valamit biztos érzékeltem belőle… csak épp nem emlékszem most még rá. Majd mindent a maga idejében. A gyógyszerek meg…
- Nem szoktam semmilyen gyógyszert sem bevenni, csak ha már nagyon muszáj… - és szerintem ez rendben is van így. Én nem hiszek abban, hogy egy szem gyógyszer képes világot menteni, így aztán nem találom hasznosnak. Pláne ha placebo az egész. Az meg mikor közlöm, hogy fontos dolgok voltak a szatyorban és pont egy autó előtt akartam hős lenni…nos apa le is csesz miatta. Anya nem tanította meg? Hát mit mondhatnék erre? Leginkább semmit, mert anya…az anya volt. Az meg hogy szétnézni…hát nem értem én arra rá...szerintem akkor mérgemben azt sem tudtam hol vagyok Csak a duda ami kirángatott az állapotból. Ezt most hogyan vázoljam fel neki? Jobban teszem, ha inkább sehogy, így is úgy is kioktat, szóval inkább ő beszéljen, mint én. Oké, hogy pótolhatóak, de akkor is… nem fair, hogy csak így kiszedik a kezemből… egy csomó mindent vettem. Rohadjon meg.
Ez az élet… aham, oké, legyen. Amúgy ezt meg túlélem, szóval egy kis időt nyugton maradok. Aztán még utána is…
Milyen gáz, komolyan mondom, ha megint vásárlásra adnám a fejem este felé lőjetek le. A doki és a szavai…nos értettem is meg nem is, olyan gyorsan elmagyarázta, inkább apától is megkérdem… őt megértem legalább.
- Ezt jól megcsináltam… - szusszantam, majd egy fanyar vigyor is megjelent a képemen.
- Eskü nem azért csináltam, hogy ne kelljen melózni menni. - szar poén, de ez az igazság, ha tehetném, akkor reggel suli, egykor meg az állatkert… mi a nyűtt csináljak én hosszú- hosszú ideig az ágyban? Pont az a típus vagyok, aki nem hogy elfekszik, inkább elmegy és tesz vesz majd.
- Meg fogok bolondulni... bocs hogy ilyen szerencsétlen vagyok... - teszek még ennyit hozzá. Kérdésére inkább csak fejet ingatok, nem, maradjon csak… jó hogy itt van, ha nem lenne itt azt hiszem kissé rémültebb lennék. Most is parázok attól, hogy mit fogok itt a négy fal között csinálni napokig? Megőszülök ez tény…és a többi?
Mosolyt varázsolok magamra, ahogy kiejti a dolgokat, hogy a saját fiát ne látogatná meg... igen, jól esik hogy hozzá szokott a gondolathoz, hogy tényleg a fia vagyok... Melengeti a szívemet, a lelkemet meg annál is jobban.
Kérdésére azonban körül nézek... üres a szoba, jelenleg egymagam vagyok itt... mit hozzon be? Hát valamit jó lenne...de most hogy mondjam meg neki, hogy vegyen nekem egy psp-t? Aztán kifizetem... nem...
- Hát ha behozod magad, akkor az már elég lesz... de egy pár pólót is hozhatnál, ha a szobám felé jársz... - pillantottam rá, az alsógatyámat már nem is mondom, tiszta gáz komolyan. Az apám nyúlkáljon a gatyáim között? Felejtős. Pedig az is kéne...talán azt is feltudnám húzni, vagy épp lehet hogy szükségem sem lesz rá. Passzolom, jelenleg semmit nem érzek a felsőtestemen kívül. Ami meg a kaját illeti... hát nem tudom, hogy itt mit adnak majd... éhes is vagyok és meg is fogok kattanni idő előtt.
De örülök, hogy apa itt maradt és nem holnap esik be, ilyen olyan magyarázattal és nagyobb lecseszéssel, hogy milyen béna vagyok... nem Deschamps-oz illő... Az meg hogy ilyen szerencsésen megúsztam, nem is tudom minek köszönhető... de a nővéremet is értesítenem kellene a helyzetemről. Majd holnap, vagy holnapután... egyszer.


avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Hétf. Ápr. 30, 2018 1:26 pm

Sam && Raph

- Ne nézz rám így, csak egy apró rutinműtét, azt mondták az orvosok. - szólalok meg védekezően, mielőtt még azt hinné, valami több órás műtét után kelt az altatásból.
- Az mondjuk jó hozzáállás, de ez a mostani a "nagyon muszáj" esete volt. Legalább megmagyarázza, miért hatottak ilyen jól. - nem baj az, ha nem szokik rájuk, és tömi magába úgy őket, mint más a cukorkát, mert az sem egészséges, de az orvosok szavai alapján mostanában gyakrabban fog rákényszerülni, hogy mégis szedje őket.
Csak szótlanul figyelem, ahogy a szavaimat követően csak nagyban hallgat, és eltöprengek azon, hogy vajon mi járhat a fejében?  Jár valami egyáltalán, vagy csak a fájdalomcsillapítók tompultsága ütközik ki rajta?
- Rá se ránts, előfordul az ilyen. - legyintek, hisz átlagosan évi egyszer-kétszer nekem is mindig sikerül valami maradandót alkotnom, példának okáért tavaly nyáron az a villanykörtés eset, amikor sikerült összetörnöm a teraszajtóban lévő üveget, és a karom látta kárát.
- Remélem is! Bár azt kevésbé fájdalmasan is meg lehet oldani. - vigyorodok el. Reménykedtem benne, hogy nem annyira kínszenvedés számára az állatkert, hogy ilyenekre vetemedjen, pláne, hogy miután már a tartozását lerótta, nem kényszerítette senki sem, hogy maradjon. De ha megnézzük, hogy egy korabeli srác számára milyen diákmunkák vannak a városban, azt hiszem, egy állatkertben melózni még mindig sokkal izgalmasabb és változatosabb, mint mondjuk valami üzletben árufeltöltőként tengetni az órákat.
- Amennyiben nem vagy az a szobájából ki nem mozduló, könyvmoly típus, úgy jah... nem kizárt. - adok igazat neki, mert igaz, néha jó az ágyban pihenve lustálkodni kicsit, na de heteken, vagy hónapokon keresztül úgy, hogy felkelni sem szabad? Kész agyrém! Én is nehezen viselném, az biztos.
- Rendben, igyekszem nem elfelejteni. - meg mellé egy rakás könyvet, rejtvényújságot, meg hasonló dolgokat, amivel el tudja magát foglalni az ember. Lehet, hogy alapból nem rajong értük, de amikor olyan kínlódva telik az idő, jól jön minden hasonló hülyeség, amivel le tudja magát foglalni az ember. Esélyesen Léa is bővít majd a listán, mondván, ez meg az is létfontosságú, nehogy már anélkül merjek bejönni!
- Ami meg a kórházat illeti, fel a fejjel! Lehet, nem kellemes, vagy nem így tervezted, de elég arra gondolni, hogy milyen könnyen végződhetett volna sokkal rosszabbul is. Reméljük, hogy hamar kiengednek, aztán otthon azért mégis csak kényelmesebb lesz gyógyulni. - próbálom kicsit jobb kedvre deríteni - Mást nem a húgod gondoskodik róla, hogy ne unatkozz. - főzöm hozzá vidámabban, mert Rosie-t ismerve kinézem belőle, hogy naponta készül valamivel, vagy csak simán átvackolja magát a bátyjához, amíg sztorizgatnak, vagy felzárkóztatja az aktuális sulis pletykákból.
- Anyád azóta sem jelentkezett? - váltok hirtelen témát, az erdei sétánkra utalva, mert igaz, illene őt is tájékoztatni arról, hogy kicsi fia kórházban van, de másrészt meg, ha eddig sem érdekelte...? Van értelme erre pazarolni az energiát? - Azért a nővérednek majd szólj a történtekről, ha jobban leszel. Meg megvan a telefonod. Az túlélte a koccanást, vagy hagyjalak ilyen idióta kérdésekkel, amíg jobban leszel?

■■  Cool ■■ credit

avatar
● ● Posztok száma :
474
● ● Reag szám :
200
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Vas. Május 06, 2018 4:33 pm



Apa & Samuel

Szóval csak rutinműtét, akkor nincs mitől félni, nem szervátültetés volt… akkor egy álom bolondított így meg, amire nem emlékszem tisztán. Sebaj, legalább megúsztam. Tényleg nem akartam hosszabb időre kivoni magam a forgalomból, ezt meg tényleg nagyon röstellem, kiesek a pikszisből, ami a mellót illeti, de igyekszem vissza. Legalábbis igyekszem. Nagyon megszerettem és élvezet bent lenni. A munkatársak jófejek, a gyakornoki társak meg csúcsok, apa meg a legtökéletesebb ember a földön. Nem kell több, tényleg. De ez a pár hét…agyrém lesz. Be fogok golyózni. Eddig sem töltöttem túl sok időt az ágyban, hát most… most kattant leszek, de megoldom, hogy ne egyhelyben mulassam az időt.
- Megoldom. - húzódik vigyor a képemre, nem leszek állandó lakója az ágyamnak, ebben biztos vagyok. Bár egy hét…az még megoldható, de utána tenni kell valamit az ügy érdekében. Bajt nem akarok magamnak semmiképp, de unatkozni…nem az én terepem Persze visszakerülni a kórházba sem akarok, szóval kis nyugit adok a körülöttem lévőknek. A pólómat hozza be, a többit meg sem merem említeni, nem akarom, hogy a gatyáim között turkáljon…de más megoldás nincs, Léonie csak nem nézegeti a méretemet, hogy újakat vegyen ide be. Akkor égne le a bőr a képemről. Jó persze, csípem a csajt, apa felesége, jó fej, ellehet vele dumálni, de ilyet nem kérnék tőle…nem nézném ki belőle. De amilyen gondoskodó…hát nem tudom.
Apa vidítása jól esik, jó lesz kikerülni innen, igaz még csak most estem be… jó lenne ha csak egy hetet tartanának bent. Vagy kevesebbet, annyival is beérem, Rosie kell ide…meg Minou…bár nem szeretném ha ilyen állapotban látna… pedig én őt már látni szeretném. De ezt később. Most apával tárgyalok.
- Most mondjam azt, hogy már most honvágyam van? - haza akarok menni, ez tény. De jelenleg azt nem tudom mennyi az idő, vagy hogy merre vagyok fejjel előre, csak apa szavaira reagálok. Még mindig a gyógyszerek… valószínűleg. De aztán apa felhozza anyát… elpillantok róla, rá nézek a falakra, mintha ott érdekesebbet látnék.
- Őt inkább hagyjuk, jó? - csak ennyit teszek a témához hozzá, majd visszatekintek apa arcára. Nem akarok anyáról beszélni, arra nem vette a fáradtságot, hogy felvegye azt a tetves telefont… elég volt belőle. Meg a Cloud családból… a nővérem nem téma. Őt szeretem, ő nem tartozik ebbe bele.
- Beszélek vele persze…holnapután már képes leszek felfogni a történteket, aztán felhívom… - azt már hozzá sem merem tenni, hogy fogalmam sincs a telefonom hollétéről, azt hiszem azt is a szatyorba tettem, aztán lehet, hogy a nadrágom rejtekében megúszta a dolgot… és itt van valahol. Tényleg nem tudom. De azt tudom, hogy majd beszélek vele. Tudnia kell erről…és arról, hogy semmi közöm a Cloud névhez. Beszélek vele erről, előbb vagy utóbb fény derül erre is.



// Köszönöm a játékot *-* //

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: Sebészet •• Hétf. Május 07, 2018 9:57 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sebészet ••

Ajánlott tartalom

Sebészet
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-