Dr. Jessen irodája
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 3 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 2 Bots

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 8:16 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 8:42 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 7:44 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:10 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:03 pm ✥


Témanyitás ✥ Dr. Jessen irodája •• Kedd Nov. 07, 2017 12:45 pm

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2379
● ● Reag szám :
1564
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Kedd Nov. 07, 2017 6:46 pm

Pascalnak


A 16. kerület, amellett, hogy viszonylagos központi elhelyezkedést kínált, élhetőbb ritmussal is büszkélkedhetett, mint az igazán nagyvárosi forgatag. Ehhez pedig nagyban hozzájárult a Bois de Boulogne közelsége. Mire a napsugarak elérték a levelektől barnuló-sárgálló avart, már a sokadik körömet futottam a csónakázótó körül. Fekete, kötött sapkában, futódzsekiben és melegítőben róttam a faháncsos földutakat, újra, meg újra, meg újra, míg egészen úgy nem éreztem, hogy ha nem hagyom abba, a testem darabokra hullik, és porzó csonthalmaz marad csak utánam, mint a rajzfilmekben, amiket Sanne imádott. Dacos elhatározottsággal akartam magam mögött hagyni az előző éjszaka történéseit, kiverni a fejemből Joanne-t, és csak az előttem álló napra koncentrálni.
Délután még mindig éreztem a tagjaimban a kimerültséget, az üres sajgást, ahogy az íróasztalom alatt kinyújtottam a lábaim. Az irodámnak bérelt helyiségeknek helyet adó társasházzal szembeni bérházak felett már vöröslött az ég alja, a fény pedig megcsillant egy távoli repülőgép fémhasán. Ginával, az asszisztensemmel (vagy titkárnő, vagy ügyintéző koordinátor, mikor melyiktől érezte magát fontosabbank) más időpontra tetettem a Pascal utáni két pácienst, hogy semmiképpen se akadjon zavaró tényező. Az átlagosnál egyébként is kissé szolidabb hatásfokon működtem; megérdemelték, hogy a valós, osztatlan figyelmemmel kísérjem őket, ne pedig rutinból.
Gina feje tűnik fel az ajtóban, nehéz, díszes aranyfülbevalói láttán az én fülcimpáim jajdulnak fel fájdalmasan, szerényen joviális kifejezését látva azonban Őt cseppet sem zavarja. – Itt a 16:15-ös. Jöhet előbb? Vagy kijössz?
Egyedül van? – vonom fel a szemöldököm, elszakítva a tekintetem a laptopom képernyőjéről. Gina talán sejtett valamit, talán nem, de kellően diszkrét volt, és sosem felejtett el egy nagy igazságot, mégpedig hogy a munkaadódat nem célszerű kérdőre vonni. Volt elég gondja mások életében vájkálás nélkül is, amiért hálás voltam.
Nem tudom, a halakat etettem.
Mindegy, csak küldd be. – Remélem, hogy Joanne megfogadta a tegnapi tanácsom, és nem csak lemondott arról, hogy beszéljen Pascallal, vagy hogy bejöjjön vele, de az átlagosnál sem viselkedett másként. Nem hívtam fel, hogy megbizonyosodjak róla; komolyan gondoltam, hogy a biztonság érdekében ritkítanunk kell az érintkezést. Árván villog a kurzor a szövegszerkesztő gyér fehérségén; a tanulmánnyal sem igen haladtam.
Gina szórakozottan forgatja meg a szemét. – Alig várom, hogy végre szabin legyek.
Én kevésbé. Meg fogok halni az életmentő varázskávéd nélkül – görbül kaján ívre a szám, a tréfálkozó szavak mögött azonban igazság is lapul. Hány éve is már, öt, hat? Gina majdnem azóta volt velem, hogy megnyitottam a magánpraxisom. Gyorsan szereznem kell egy helyettest. – Julius szerencsés fickó, megbecsülheti a jó dolgát.
Ezt írásba is foglalnád?
Bár feszülten körözök a nyakammal, erre őszintén felnevetek. – Gyerekpszichológiával foglalkozom, nem párterápiával. De tudok ajánlani egy vagy két embert.
Lehet, hogy szavadon foglak! Bár talán egy védőügyvédre jobban szükségem lesz; most Jue még könnyedén mondja, hogy ezt a terhet ketten cipeljük majdm de ha már harmadik héten hisztizni kezd, hogy fáradt, szükség lehet rá. – Ginában van egyfajta olaszos vehemencia, szenvedély, ha úgy tetszik, amitől akár komoly fenyegetésnek is vehető volna a kijelentése, ám olyan szeretetteljesen simítja a tenyerét gömbölyödő hasára, hogy a bolond is láthatja, mennyire szereti mindkettejüket.
A magassarkúit valahol a negyedik hónap táján hagyta el, de így is hallom, ahogy visszalépdel a bejárat és a recepció közt kialakított váróhoz, és szólítja Pascalt. Megdörzsölöm a szemeim, és egy utolsó, lemondó pillantást vetve a képernyőre, szertartásosan lecsukom. Ekkor nyílik az ajtó is, és Gina korábbi élcelődésének hála, nem kell magam túlzottan megerőltetni egy mosolyért.
Négy hosszú lépéssel szelem át a szobát. – Szervusz, Pascal. Hagyd csak, Gina, csukom! – Halk kattanás kíséretében maradunk kettesben, már sokadik alkalommal, ám ezúttal kissé kiélezettebb helyzetben. Nem tervezek azonban másként viselkedni, mint a korábbiak alkalmával, így a kanapé felé intek. – Foglalj helyet. Szeretnél beszélni a napodról?
Az esetleges csend és a falon lógó óra (a párizsi mellett az New York-i és a tokiói, valamint az új-delhi időt is mutatja) mutatójának monoton kattogása akár kedvezőtlen is lehetne, ha a bukóra nyitott ablakon keresztül ne szűrődne be a kertvárosi forgalom távoli moraja.
Semmi sem árulkodóbb, mintha békítő vagy lekenyerező szándékkal lépnénk fel vele szemben, az valószínűleg csak megerősítené a hitében, hogy olyasmire bukkant, amit titkolni szeretnénk. Ráadásul elsősorban még mindig a terapeutája vagyok, még ha újabban többször bánom is meg, mint eddig, hogy engedtem az anyja nyomásának, így már szakmai-zsigeri kérdés, hogy a változatlanság maradjon. Érdeklődve, ráérősen ülök le vele szemben.
three may keep a secret if two of them are dead
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Kedd Nov. 07, 2017 8:52 pm


Doktor Úr &&  Pascal
Megírtam azt az isten verte levelet. Talán életem tíz legjobb, talán a tíz legrosszabb ötlete közé tartozik. Fáradtan, nyűgösen kezdtem el, és valójában egyáltalán nem ezt akartam írni. Leakartam írni egy kamu szöveget arról, hogy mennyire fárasztó az iskola váltás és, hogy az életem teljesen megváltozott. Persze ez így igaz is valamennyire, de azért vagyok annyira rugalmas személyiség, hogy nem halok bele egy költözésbe. Csak hát én nem akartam senkivel sem megosztani a kis titkomat, és így maradt a kamu szöveg, amit pár hetek óta nyomok.
Rendetlen vagyok, mindig is az voltam. Mindig elvesztem az összes tollamat, és csak akkor veszem észre mikor szükségem van rájuk. Anyám szobájába kezdtem el keresni egyet, és végül meg is találtam őket az éjjeliszekrényén. Általános ügyetlenségemnek hála viszont leborítottam mindent onnan, és kezdhettem is összeszedni a földről. Ekkor találtam meg az ágy alatt a híres neves alsó neműt. Nevetségesen fog hangzani, de komolyan azt hittem elsőnek, hogy biztosan az előző lakos hagyta ott. Aztán megláttam rajta egy elég különleges hímzést. Nem valami minta volt rajta, hanem egy név kis betű mérettel. Ki a franc hímezi rá az alsó gatyájára a nevét? Már azon röhögtem magamban, hogy anyám mit fog szólni ehhez. Talán ezután megtalálom a névvel ellátott zoknit is. És akkor elolvastam a nevet: JESSEN. Nincsen sok ismerősöm ezzel a névvel, csak és csak is a pszichológusom. Képzeljétek el, hogy ott ültök anyátok szobájának a padlóján, akiről jól tudjátok, hogy megcsalja valakivel az apátokat és megtaláltok egy ilyen alsógatyát. Az agyam rögtön örült módjára kezdett el kattogni. Még régebben a konyhába nem láttam anyám kivel volt együtt, de nem tudtam ezután másra gondolni csak arra az agyalágyult dán kurafira. Visszaraktam a helyére a ruhaneműt, majd a tollal a kezembe visszavonultam a szobámba megírni a csodás levelet. Jó diák vagyok, azok pedig mindig megcsinálják a leckét.
Talán az előtte lévő percek okozta sokk, vagy talán az elmúlt hónapok okozta feszültség miatt, de egyszerűen túláradt bennem minden. Éreztem ahogy az egész fejemet elöntik az érzelmek és gondolatok. Írtam, írtam és írtam, egészen addig még a végére nem értem. Egyetlen egyszer sem álltam meg és azt kell mondanom, hogy a végén eszméletlenül jól éreztem magamat. Viszont amit utána tettem azon még én is meglepődtem. Bevittem neki a levelet az irodájába direkt egy olyan időpontban, amikor reméltem, hogy páciens van nála. A  titkárnőjénél hagytam, és elhúztam. Nem akartam érintkezni vele. Túl friss volt az információ. Az utána lévő napokban magát a levelet valamennyire tagadtam magamban. Mintha oda se adtam volna neki. Mintha még mindig ez az én kis titkom lenne, de az anyám iránt érzett dolgok felerősödtek. Őrjöngtem belül, de kívülről ugyanúgy a "szegény elvesztette a barátait" képet mutattam.
A levéllel kapcsolatosan ma kezdtem el újra gondolkodni. Ideges lettem, de nagyon. Már megint mi a jó istent csináltál Pascal? Jobb lett volna, ha inkább csöndben maradsz.  Ez a te titkod, meg kellett volna tartanod magadban. Megint tönkre teszel mindent. Anya igaz már rég megtette... Egész álló nap azon gondolkoztam, hogy mit fogok mondani mikor a szemébe nézek. Nap közben persze azt eldöntöttem, hogy muszáj elmennem a kezelésre. Ha nem mennék el, akkor anyám lépne elő, és vele ezzel kapcsolatosan semmiképpen nem akarok beszélni. Ez csak rám és a Doktor Úrra tartozik. Lassan pedig eluralkodott rajtam a kíváncsiság is ezzel együtt. Vajon ő mit fog tenni? Hogyan fog reagálni? Elkezdtem várni a késő délutáni időpontot.
Most itt ülök az irodájában egy kis széken és várom, hogy beengedjen. Ló tenyésztésről olvasok egy újságot úgy, hogy amúgy félek a lovaktól. A Pascal-logika az élet egy megfejthetetlen területe. Sok sikert a kibogozásához!
Majd behív, és én határozott lépésekkel indulok befelé az ajtón. Nem szabad bizonytalannak mutatkoznom. Próbálom az arcomról eltüntetni az összes érzelmet.
Jó napot Doktúr Úr! – Jól nevelt gyerek vagyok. Igaz talán a mondatomba sikeredett egy kisebb élet belehelyezni, pedig esküszöm, hogy nem akartam. Játszanom kell a szerepemet és hagynom, hogy ő lépjen először. Nem fogok elkezdeni őrjöngeni előtte. Jobb megtartani magamnak ezeket. Mondom még egyszer: levél elküldése számomra egy nagyon váratlan dolog, pedig én tettem.  – Rohanós reggel, aztán bent a suliban egy kemény matek, majd hála az irodalom tanár hiányzásának dupla töri jött és filmet néztünk. Tudja meséltem már erről a csodás tanárról, aki nem igazán adja le az anyagot, hanem egyfolytában filmeket nézünk vele. Mintha nem is tanár lenne, hanem egy videotékás. Na már most egy angol kisasszonyról néztünk egy kosztümös filmet. Lady W botrányos élete. Ismeri? Egy hölgyről szól, aki évek óta csalja a nagy tiszteletben álló férjét, ám ez a film elején kiderül számára is és kezdetét veszi egy elég csúnya válóper. Azt kell mondanom, hogy abban az időben a nőket nagyon meghurcolták egy ilyen cselekedet után. De nem akarok többet beszélni a filmről. A megcsalás úgy sem tartozik ide – magam elé meredve beszélek végig, még nem tudtam ránézni, nem megy – , szóval lépjünk tovább. A nap többé részén nem történ nagyon semmi izgalmas. Azt hinné az ember, hogy egy 17 éves élete tele van kalandokkal, pedig valójában nem így van.
Lehuppanok a székbe, és most végre a szemébe nézek. Az arcom még mindig egy síkú, ám ebben a pillanatban hirtelen önkéntelenül eleresztek egy mosolyt, egy gúnyosabb fajtát.


■ remélem tetszik ■ credit ■  
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
25
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Szer. Nov. 08, 2017 6:51 pm

Pascalnak


Nem véletlenül azonosították a kamaszokat a lázadással. Az a kor, amikor az ember már nem gyerek, elvárnak tőle bizonyos normákat, hogy felnőttként viselkedjenek, ám semmi hajlandóságot nem mutattak arra, hogy  egyenértékű félként kezeljék, ez pedig egy olyan szervezetet és elmét is megviselne, akit nem épp akkor bombáznak újabb és újabb leküzdendő problémákkal minden irányból. Hogyan várhatjuk el valakitől, hogy az élete még el se kezdődjön, de már tudja, mit akar csinálni az elkövetkezendő negyven év során? Hogy követelhetjük meg, hogy tiszteljenek, pusztán azért, mert korábban születtünk, és minimálisan se adjuk meg nekik? Hogy tekinthetjük alsóbbrendűnek őket, ha éppen a mi bizonytalanságunk akadályozza meg a tapasztalatszerzésben vagy kiteljesedésben? Hogy várhatjuk el, hogy majd ők hozzák rendbe az általunk okozott károkat?
Túl sok.
Nem mondom, hogy a saját tinédzserkorom daca tolt maga előtt a doktoriig, de az tény, hogy direkt döntöttem el: nem feledem el az akkori gondolataim vagy érzéseim. Minden szintű és típusú szakma, amely ember-központú, kihívást jelent, elvégre, sok dolog még mindig rejtély a tudósok és szakmabeliek számára is, holott a saját valónkról beszélünk. A serdülők alapjában véve ambivalens érzésekkel fordulnak a felnőttek felé, mert azt hiszik, hogy mindannyian mindent jobban akarunk tudni náluk, és a véleményeik, érzéseik és gondolataik nem számítanak. Pedig a boldogtalan, bizonytalan vagy sérült tinédzserekből lesznek az ugyanilyen felnőttek.
Sokaknak csak beszédre van szüksége, hogy meghallgassák és megértsék őket, hogy érezzék, ebben a túlzsúfolt világban is van helyük és értékük, legyen ez bármilyen klisés. Nem mindannyian szenvednek a média által hírhedté tett pszichopatikus zavarokban, ez azonban nem jelenti, hogy ne lenne szükségük segítségre vagy megelőzésre. Pascal tipikus példája ezen csoportnak, szinte tankönyvbe illő.
Már azt leszámítva, hogy a legtöbb tankönyv egy szót sem ejt arról, ha a páciensed személyesen rád is haragszik, amiért az anyjával hetyegsz.
Igen, emlékszem – bólintok, és komolyan is mondom. A nevek talán nem rémlenek, ám nehéz úgy valaki bizalmát elnyerni, hogy egy papírról olvasod fel, amiket korábban megtudtál róla, mintha egy pirító vagy környezetbarát mosógép attribútumait sorolnád. Valahol várom, hogy odaszúrjon, valahol pedig úgy érzem, legszívesebben Ő is visszaszívna mindent, amit leírt. Újabb tipikus inger-válasz; figyelj rám, de csak távolról, hogy ne lásd a hibáim.Tényleg azt a filmet nézték, vagy csupán szerencsétlen véletlen? Nem olyan lényeges. – Az egy remek film. Nem csak a özönségfilmekhez képest korhű, de egy diszfunkcionális házasság okait és aspektusait is méltón tárja fel. Nem gondolod? – Nem erőltetem, ha nem szimpatikus neki a téma. Nem fontos, hogy ennél maradjunk, és talán még jót is tesz a halovány említés.
Vele szemben foglalok helyet, görcsös egyenesség helyett hátradőlök a háttámlának, kezeim a karfákon, jobb lábam lazán átvetve a balon. Nyitottság. Érdeklődés. Nyugalom. Viszonzom a mosolyát, annak gunyoros éle nélkül.
Pedig egy Párizshoz hasonló világváros mindenkinek tartogat felfedeznivalót, izgalmat vagy érdekességet, korosztálytól függetlenül, nem gondolod? Vagy te különlegesebb kalandokra vágynál? Mint Indiana Jones vagy Willy Fogg? – Oldalra billentem a fejem. A cél mindig az, hogy beszéljen; hogy miről, az sokkal kevésbé lényeges, abból a szempontból, hogy nem én irányítom, az ő döntése, mikor miről szeretne szót ejteni. A témaválasztás gyakran beszédesebb, mint a kiejtett szavak maguk. – Mi a kaland, ha a saját szavaiddal kellene megfogalmaznod?
Hozzá vagyok szokva a semleges, kikerülő, vagy egyszerűen vállrándító válaszokhoz is, bár Pascal rendszerint viszonylag sokat beszél, néha egészen összefüggetlenül. Ami nem gond, és nem intő jel, a látóhatáron sem tűnik fel egy esetleges ADHD gondolata; egyszerűen csak izgága, némi ártatlan, neurotikus tikkel, de nem csapongóbb, mint ami még az átlagosság spektrumába esik. Pörögnek a gondolatai; nem csak a morális érzéskörömbe nem fért volna bele, hogy a szemébe hazudjak egy gyereknek, de a logika is ellene volt.
Egyáltalán miből gondolod, hogy a mindennapi életnek bármi köze volna a kalandokhoz? Akár úgy is, hogy annak hiánya tűnjön fel; akkor is, ha csak viccnek szántad. Szerinted mik azok a dolgok, amik hozzájárulnak egy boldog és teljes élet egészéhez? Mik azok, amiket magadnak is szeretnél elérni a jövőben?

three may keep a secret if two of them are dead
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Szer. Nov. 08, 2017 10:00 pm


Doktor Úr &&  Pascal
Mit kellet volna tennem azután, hogy megtudtam, hogy anyám mit művel? Kétségbe estem... Én nem vagyok olyan, aki  ott, akkor rájuk tört volna. Én az vagyok, aki elfordul és elfedi a gondjait. Talán anyám is pont ezt csinálja. Elfedi a gondjait a családja előtt, mindenki előtt. Vagy talán csak egy unatkozó tehetős feleség, aki megkívánta magának  egy kis Akvavitot. ... Fogalmam sincsen. Rájöttem, hogy nem igazán ismerem. Honnan is kéne ismernem? Soha se ültünk le úgy igazán beszélgetni. Nem mintha ebben a családba bárki is leült volna egymással úgy beszélgetni. És én pont ezt próbálom védeni azzal, hogy magamban tartom a titkomat?  Minek? Úgy is minden csak egy gyenge kártyavár. Valaki elfogja egyszer fújni. De nem akarok az lenni, aki elfújja. Nem akarok én lenni a vég okozója. Legyen akkor inkább anyám, ha már úgy is vett hozzá egy mély levegőt – ki tudja, hogy milyen rég már.
Biztosan lehetett volna okosabban kezelni a helyzetet. Biztosan valaki, aki stabilabb, sokkal jobban megoldotta volna. Talán le kellett volna ülnöm anyámmal és számon kellett volna kérnem. De nem bírtam. Nem akartam hallani a szájából.
Most viszont itt ülök a szeretőjével szemben és minden vágyam, hogy azt mondja, hogy nem igaz, amit gondolok. Pedig igaz. Tudom. Mert ha a szemembe mondaná, hogy igaz, akkor talán nem bírnám már magamba tartani. Most még viselkedhetek úgy, mintha ez csak egy elmélet lenne. A saját elmémet próbálom becsapni úgy, hogy ezzel együtt be is ismerem magamnak, hogy mindent amit csinálok az csak egy nagy ámítás.   De ha kimondja, akkor – én – a kártya kiesik a várból. Akkor talán még is csak én leszek az a fuvallat, ami elpusztítja. De nem... azt az örömöt meghagyom anyámnak. Ha már valamit elkezdett, akkor fejezze is be! Lépjen...Én nem fogom hagyni, hogy kiborítson. Ha pedig még is kiborít, akkor majd magamba őrjöngök, mint mindig. Eddig bevált. Vagy mégsem?
Még is csak elküldött anyám egy dokihoz, pedig valójában nem is tudta a bajom igazi okát. Én pedig jó gyerekként bele mentem. Még is mi bajom lesz tőle? Talán a doki segítségével megtudom, hogy mit szúrtam el. A franc gondolta, hogy anyám pont a szeretőjéhez küld el. Mit akart ezzel? De most komolyan. Hogy majd jól megkedveljük egymást?
– Maga mindig mindenre emlékszik – alig érthetően mondom ki, mintha nem is akarnám, hogy a mondat elhagyja a számat. – Nem tudom, nem figyeltem annyira. Máson járt az eszem. De azt elmondhatom, hogy szerintem egy ilyen komplex kérdést, mint amiről maga beszél röpke 87 percben egyáltalán nem lehet megmutatni.
Hátradöntöm a fejemet és a kezemmel a hajamat hátratúrom. Kinézetre is inkább anyámra hasonlítunk. Hasonló a hajunk is. Talán személyiségileg is hasonlók vagyunk.
– Oh, van itt izgalom azt elhiheti. Csak az embernek néha kell egyfajta háttér, hogy élvezze ezeket. – Sejtelmem sincsen, hogy miért válaszom neki ezt. A pszichológusom előtt meg fogok nyílni. Ezt az elején leszögeztem magamba. Senki se fogja megtudni, hogy mit mondok itt. Orvosi titoktartási miatt nem fogja elmondani anyának. De most, hogy megtudtam, hogy anyámnak ennél jóval többet mondhatott már... Nem akarok megnyílni előtte. Mikor elindultam nem egy kezelésre jötten, sokkal inkább, hogy megnézzem, hogy ki is ez a férfi. De most még is azt mondtam, amit komolyan gondoltam. Talán még is kell nekem ez a pszichológus. Csak lehet, hogy nem pont ő.  – Az az ősrégi rajzfilm? – Nevetek fel, majd hirtelen megrázom a fejemet és abba hagyom. A fejrázás nem válasz volt a kérdésére, hanem sokkal inkább egy megállj számomra. Nem fogok jópofizni vele. – Mikor kiesel a komfortzónádból.
A fejemet oldalra fordítom és az ablakon kezdek kifelé bámulni. Máskor is tettem így a kezelések között. Beszéd közben szeretem nézegetni a körülöttem zajló eseményeket. Szeretem látni, hogy a világ nem áll meg. Egyfolytában pörög és forog. Most viszont alig tudok figyelni ezekre a dolgokra. Most csak azért fordítom el a fejemet, mert félek, hogy valami olyat mondok, ami alapján túl sokat fog megtudni.
– Valamennyire tényleg vicc, de inkább egy olyan fajta, aminek van is igazság tartalma. Csak tudja néha jó lenne, ha egy kis kaland miatt más lenne ez a nap, mint a tegnapi. . – Fordulok vissza mikor rájövök, hogy a kinti eseményekkel nem tudom lenyugtatni magamat. Valami mást kell találnom. Érzem, hogy a kezem kezd izzadni. Mélylevegőt veszek és elkezdem fogalmazni magamba, amit gondolok. Nem mondhatom ki az igazságot. Neki nem. Valamit felelnem kell. Egy újabb hazugság... Legyen: célok elérése. Mennyire sablonosan hangzik. Ugye? Mondhatnám azt is amit gondolok. Pedig szeretném mondani, vagy inkább üvölteni. De kinek mondjam el? Jobb most elmondani neki, mint mikor anyám is belekeveredik. Mert hogy hamarosan az is meglesz. – Érezni azt, hogy nem fojt meg a világ.Egy olyan életet akarok, ahol a világ körülöttem folyamatosan tágul és tágul. Érezni azt, hogy az emberek mögötted biztosan ott állnak. Persze az ember elárulják gyakran. Ilyen a természetünk. Gyarlók vagyunk.Ezt megértem. Nem fogok ilyeneket mondani, mint a család, szerelem, munkahelyi sikerek. Ezek korokként változóak, és olyan dolgok, amikre az ember csak egy pillanatra gondol, majd el is felejti. Higgyje el, hogy nem hiába fogalmazok így.  De hát maga úgy is tudja, hogy miért. Nagyon is jól tudja ezek a szavak miért jelentik azt számomra, amit. – Érzem ahogy felmegy a pumpa bennem, és a beszédem gyorsasága is egyre erősödik. Nem tudom magamba tartani a dolgokat. Mintha ezt nem is neki mondanám, hanem az egész világnak. – Nem akarok bábjáték lenni. Én akarom irányítani az életemet és nem akarom, hogy mások lépései miatt szorongjak. Nem akarom azt, hogy más gyerekes viselkedése miatt érezzem  magamat rosszul. Nem akarom azt, hogy sajnáljanak. Azt rühellem. Amit ennél is jobban rühellek, ha valaki úgy önző, hogy közben azt mondja, hogy ezt másokért teszi. Pedig így én ezt teszem... Aztán ott van az is, hogy egy olyan életet szeretnék, amit értek. Mert nagyon is jól tudom, hogy 17 évesen annyit tudok a világról, mint maga egy 17 éves életéről a mai világban. Mindent könyvekből és mások tapasztalatiaból szereztem. Pedig én is megérdemlem, hogy tudjam, hogy ez a világ miért ennyire kibaszottul elcseszett. Még úgy is, hogy a választól egyenesen rettegek.
Ahogy leviszem a hangsúlyt a mondatom végén, becsukom a szememet és  elkezdem kapkodni a levegőt. 1-2-3. 1-2-3. 1-2-3.



■  kukucscredit ■  
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
25
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Csüt. Nov. 09, 2017 11:10 pm

Pascalnak


Ha szemtől szemben rákérdezne, őszintén megmondanám akár Pascalnak vagy Joanne-nak az igazat: hogy ritkán éreztem olyan haragot és megvetést és gyűlöletet, mint mikor Joanne elmondta, hogy terhes. Az még azelőtt volt, hogy szembesített volna azzal, soha nem akar elválni a férjétől, hogy csak az izzadtságunk és egy oktondi lepedő burkában olyan könnyedén kinevetett volna, gúnyolódva, ahogy a reneszánsz festményeken csábítják nimfák és istennők a halandókat, bolondítva, incselkedve, komolytalanul. Akkor, amikor még az az ostoba kép élt a fejemben, hogy egy nap majd Joanne elválik, és Hervé is egészen rendes kölyöknek látszik, biztosan tudnánk együtt élni; akkor, amikor még elvakított a szerelem fullasztóan rózsaszín köde. De semmilyen bűvölet sem fedheti el azt a törést, amit az az apró domborulat okozott, megtörve nem csak Joanne hasának simaságát, de azt az utat is, amin terveim szerint jártunk. Akkor sem tudtam volna találkozni vele utána, ha Joanne erre kért volna; aztán talán két évvel később, mikor Oscar valahol Amerikában mutogatta a pezsgőit egy nemzetközi versenyen, Joanne pedig a gyűrött lepedők között aludt, vízért indultam a konyhába, de vagy véletlenül, vagy tudattalan gondolatoktól vezérelve, a gyerekszobánál találtam magam. Az első alkalom volt, hogy ott jártam, mióta megszülettek, eddigre tűnt ugyanis biztonságosnak a látogatás, és állt be rutin az ő életükbe is. A félig nyitott ajtón át láttam, egy kiságy fehérre mázolt farácsaiba kapaszkodva állt, és meredten bámult engem, pedig a sötétben talán nem is látott. Azt hiszem, Pascal volt az, abból ítélve, hogy kékbe öltöztették; a másik, Olympe, ösztönösen cumizva aludt.
Ott is hagyhattam volna, nem sok értelmét látom ma sem, miért sétáltam oda helyette, kockáztatva, hogy megijed az idegentől, és a testvérét és anyját is felkelti a sírással, engem pedig olyan helyen talál Joanne, ahol semmi keresnivalóm. De nem sírt, és a félhomályban meg mernék esküdni, hogy még mosolygott is, olyan ferdén és fogatlanul, ahogy a babák szokták. Nagyon hasonlított Casre, vagy talán csak ezt akartam hinni, hogy kézzel fogható magyarázatom legyen, miért nem csak nem hagytam ott, de fel is emeltem. Lehetnél az enyém is, motyogtam neki dánul; ösztönösen szólaltam meg az anyanyelvemen, de a kognitív funkcióit tekintve, majdnem mindegy is volt. Én biztosan nem neveztelek volna Pascalnak. Az biztos, hogy erre már elmosolyodott, talán csak a szavak dallama vagy a figyelem tetszett neki, de aztán a kintről bevilágító gyér fény egy képre esett a falon, amin ők voltak, Joanne, Hervé és Oscar, a családjuk, amibe én nem tartoztam bele. Odafigyelve, de késleltetés nélkül tettem vissza a kiságyba, és biztosra mentem, hogy bezáruljon mögöttem az ajtó.
Ki gondolta volna, hogy tizenhat évvel később megint itt lesz?
Biztosan nem emlékezett rá, és egészen eddig nekem sem igen rémlett fel az eset. A levél lehetett az oka, a tegnap este, és a fáradtság. – Mhm. – Nem szólok közbe, de éreztetem vele, hogy figyelek rá, anélkül, hogy túl várakozónak tűnne a tekintetem vagy testbeszédem. Több okból sem szeretnék nyomást helyezni rá; talán mikor még meg sem született, és egy kicsit azután is, gyerekes önzőségből utáltam a gondolatát, hiszen újabb elékeztetői voltak annak, hogy Joanne mindig is Oscar felesége marad, de az egy régi történet. A hallgatás pedig kifizetődik, ahogy Pascal egyre inkább a mondandójára, mintsem az externális faktorokra fókuszál, az ablakok magasságában lengedező falombokra vagy a forgalom zajára. Oldalra biccentem a fejem, ahogy hallgatom.
Azért az én időmben sem volt fenékig tejfel a tizenhét évesek élete – mosolyodom el. – Ebben a korban mindig magas a nyomás. Döntsd el, mihez akarsz kezdeni az életeddel, tanulj jól, legyenek érdekes és hasznos hobbijaid, szerezz barátokat, segíts otthon, menj el dolgozni… Mindezt anélkül, hogy látnád, mi értelme logaritmusokat és ritmustant magoltatnának veled. Ne aggódj, azt később sem fogod érteni, hacsak nem matematikusnak készülsz. Egy ilyen berögzült tanokat követő állás azonban, úgy hiszem, nem is engedné kiteljesedni a potenciálod. Bár Einstein is érdekes figura volt. – Mellesleg szintén csalta a feleségét, és nem törődött a gyerekeivel. Az érdekesség nem feltétlenül jár kéz a kézben a példaértékűséggel. – Az érzés, hogy a világ egyre pörög és zsúfolódik körülötted, hogy megfojt, ahogy kifejezted magad, gyakran a túl sok rád helyezett nyomás egyik okozata, és akár fizikai tünetei is lehetnek, mint rosszullét, fejfájás vagy akár hajhullás. – Pascal esetében ez aligha áll fenn, pont olyan a haja, mint Joanne-é; nagyon, nagyon sokban hasonlít rá. És akad benne egy másfajta ismerősség is, de nem tudom rátenni a kezem, mi lehet az. – Stressz, ami a reklámokkal ellentétben, nem csak a magnézium hiányát jelenti;egyfajta folyamatos feszültség, idegesség, amit kifejthet egy vagy több tartós, negatív inger. Sokan vannak így, korodbeliek és idősebbek is, ám ettől még nem lesz kevésbé nyomasztó vagy káros, és nincs rendben. Esetedben rengeteg forrásból származhat; az iskola, otthoni környezet, barátok, de akár idegenektől is, az arctalan társadalomtól, vagy attól, hogy új közegbe kerültél, még ha nem is érzed, hogy ez problémát jelent. Szembesültél esetleg olyan igényekkel, amiket nem tartasz alaposnak, várnak el tőled olyan dolgokat, amik együtt vagy külön-külön meghaladják a képességeid? Természetes, ha így volna; és ezt beismerni nem gyengeség, Pascal. Ezt szeretném, ha tudnád.
three may keep a secret if two of them are dead
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Hétf. Jan. 15, 2018 5:05 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2379
● ● Reag szám :
1564
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Szer. Május 02, 2018 10:18 pm

every virtious act is inspired by a dark secret
Pascalnak

Fáradtan dörgölöm meg a szemeim, mintha a mozdulattal kiűzethetne a sajgás. El sem tudom dönteni, vajon a képernyő barátságtalan fehér fénye, vagy az alváshiány az oka? Talán a kettő egyszerre. Muszáj vagyok viszont befejezni az egyik páciensem naplózását; hatalmas utat tett meg azóta, hogy elkezdett ide járni. Bipoláris zavarban szenvedett, szerencsére enyhébb lefolyásban, amely nem indokolt folyamatos gyógyszeres kezelést; nem vagyok a mesterséges gyógymódok híve, bár kémiai értelemben értem, mi az, amikor szükségesek. Az emberek azonban hajlamosak a gyógyszeres kezelést, mint megváltót használni, ami minden problémát egy csapásra megold, gyorsan, azonnal, látszólag problémamentesen és erőbefektetést nem igénylő módon. Modern társadalmunk pestise ez, az azonnali hatás elvárása; egy egyre gyorsuló tengely, amihez nem kell tudósnak lenni, hogy belásd: nem pöröghet folyamatosan, egyre gyorsabban. Előbb vagy utóbb eléri a tűréshatárt…
Monica sokat fejlődött, nem fordul annyira magába, nem gondolja, hogy a depresszió olyasféle dolog, amit szégyellni kéne, és pláne nem olyan, amivel nem lehet együtt élni. Hiszem, hogy néhány év múlva nyoma sem lesz annak a nyomasztó emléknek, amit a középiskola első néhány éve jelentett számára, mikor még az öngyilkosságot is megkísérelte; azt követően került hozzám. Mindig örömmel tölt el, mikor pozitív görbét láthatok, úgy érzem, nem is tudom… Hogy tényleg jót tettem. Hogy az egésznek nem a honorárium a célja, ahogy azt szeretem is. Vallom, hogy a pszichológia és az orvoslás bármely más része nem a pénzről szól, az egy szükséges rossz, mert valamiből élni kell; a segítségnyújtás az elsődleges szempont.
Gina helyett még mindig nem találtam mást, aki hosszabb távon megfelelt volna, így a recepcióspult most is üresen állt. Nem is gondolná az ember, mennyi mindent elintézett helyettem, és ettől csak még jobban becsülöm, na meg várom, hogy visszatérjen; bár eszem ágában sincs sürgetni. Felajánlottam ugyan neki, hogy amennyiben úgy érzi, szeretne ismét munkába állni, nyugodtan hozhatja magával a csöpit is, elvégre, akad még egy szabad félszoba az irodám mellett, ahol nyugodtan pihenhet, engem pedig aztán végképp nem zavar egy totyogó, de még így is, a legkorábbi időpont egy-másfél év múlvára várható. Tényleg muszáj lesz felvennem valakit. Folyton csak ezt hajtogatom, de nem jutok egyről a kettőre; lehet, hogy megérné esetleg az egyetemen körbekérdezni, nem érdekel-e valakit egy munkalehetőség, elvégre, akadnak bőven olyanok is, akik nem csak anyuka-apuka pénze miatt ülnek a padsorokban, hanem valós elhivatottságból.
Az utolsó pont is helyére kerül a képernyőn, elmentem a munkámat, és az órára pillantok a fal túloldalán. 16:17. Új-Delhiben már este van; felötlik bennem a gondolat, hogy megpróbálom felhívni Skype-on Ranjit barátomat, volna egy ügy, amiben a segítségére lenne szükségem, meg egyébként is kíváncsi vagyok, megy-e idén a pszichológiai konferenciára; én még nem döntöttem. Végül aztán meggondolom magam, fél ötre érkezik a következő, és inkább kimegyek a fogadótérbe, hogy a recepcióspult mögött megbújó kis konyhába menjek, és beizzítsam a gépet egy új kávéra. Már a harmadik ma, lehet, hogy inkább aludnom kellene?
Még épp csak csepegni kezd a fekete nedű a frissen őrölő gépből, mikor hallom az ajtó nyitódását, és érdeklődve fordulok hátra. – Pascal! Szia. Hogy vagy? Megengedsz még egy pillanatot? Csak kitöltöm ezt a kávét… Te kérsz? Koffeinmenteset, úgy értem, természetesen. Nyíltan nem támogathatom a kiskorúak függéseit. Vagy teát? Gina hagyott itt valahol egy doboz borsmentásat, ha jól emlékszem… – A vízforralót kezdem keresgélni, meg azt a bizonyos teát, amikor feltűnik… valami. Igazából semmi. Csupán van ez az érzés, az a vesébe nyilalló, keserű ízű, amikor az ember egyszerűen megérzi, hogy valami nincs rendben. Nem feltűnő, és nem ugrik rögtön a nyelve hegyére a válasz, egyszerűen valami nem stimmel. Nevezhetnénk hatodik érzéknek is. Összeráncolt szemöldökkel, de egyelőre mosolyogva egyenesedem fel és nézek a fiúra. Ebből a szögből a szemei egészen Joanne-ra emlékeztetnek… bár nem annyira, mint az ikertestvéréé. – Valami gond van…?

605 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Szomb. Május 19, 2018 8:16 pm


Andreas&& Pascal


Egy idióta majdnem átgázolt rajtam, a biciklimen, pedig át is gázolt. Az pedig egy kész relikvia volt, ami valójában csak azt jelenti, hogy még Éparnayben egy 80 éves bácsitól vettem, mert éppenséggel az övé menőbben nézett ki, mint bármelyik másik a boltokban. Ja, meg mert a fiatalok agyát ellepő cruiser-mánia annyira nem jön be.  Aztán a biciklit többé kevésbé felújítottam, de úgy érzem, most ebbe most enyhén szólva nagyobb energiát kell beleraknom. Fene egye meg! Még az istenverte térdemet is sikerült lehorzsolnom.
Mi a szarnak kellett telefonálnia pont a belvárosban? Nem tudott volna egy piroslámpáig várni? Mindegy… Már a múlt… Meg hát, baszki, hogy lehettem ennyire hülye? Jöhettem volna gyalog is. Nekem is sok eszem van, hogy pont egy ilyen forgalmas úton találom ki, hogy elégcsak felfokozott érzelmi állapotban biciklivel jöjjek.
De tömegközlekedéssel sem tudtam jönni, mivel dühömben az összes kártyámról lekapartam egy körzővel a nevemet tegnap este.
Így most nem messze Jessen irodájától egy biciklitárolóhoz zárom a bicikli-szerűségemet, ami éppen elég viccesen néz ki a többi mellett. Kicsit magamat fedezem fel az egészben.
Dr.Jessen… Andreas Jessen…. Anyám szeretője… Az apám… Ezek a szavak járnak a fejemben, ahogy a járdán az emberek között próbálok szlalonozni elég ügyetlenül. Egyszer sikerül neki mennem valakinek.
Nem akartam eljönni, nagyon nem. Miután Olympe elmondta az egészet, majd én is, amit tudok és… összeállt a kép, én dühöngtem. Oh, de nem úgy kell elképzelni, hogy a szobámba törtem volna összevalamit. Nem nem. A feszültség, a harag egyedül, akkor robbant ki belőlem mikor a pénztárcából kiesett a személyigazolványom és megpillantottam rajta a “Pascal Lamoureux” nevet… Hát már nincsen ott.  A napok többi részében viszont elnyomva tartottam, mint ahogy már tartom sok-sok hónap óta… De ez… Ezt nem bírom sokáig. Ez, pedig jobban fog fájni annak, aki a robbanáskor velem lesz. Higyjétek el, hogy vagyok ennyire önző.
Elárulta apát…Apát? Vagy Armadot? Melyik is ő most? Én pedig még falaztan is neki, mint egy idióta. Pedig oda kellet volna állnom anyám elé és elmondani neki. De nem… Én kussban maradtam, mert az hittem, hogy ezt az egész családnak nevezhető romtelepet megmenthetem azzal, ha nem mondok semmit.  
De...nem, nem. Ő engem és Olympot is elárulta. Hazudott… Éveken keresztül, a szemembe. Képest volt úgy felnevelni, mint egy Lamoureux. Igen, ez csak egy név… Ez “csak” az akinek eddig hittem magamat. De mi vagyok most? Fogalmam sincsen… Pascal Jessen? Muszáj megráznom a fejemet, ami  a körülöttem lévő járókelőknek biztosan elég furán hat. Nem baj, alapból is a fura gyerek vagyok inkább.
Dr.Jessen is elárult. Ő miért nem mondta el? Miért kellett neki is hazudnia? Hányan hazudnak még? Pedig a legutóbbi órán már kezdtem megbízni benne és még ha csak szimbolumokban is, de elmondtam neki sok dolgot.
Az egész kezelés egy hullámvasút volt, egy nagyon gyors és tele rengeteg zuhanással. A végére talán még kicsit meg is izzadtam. De mikor letelt az egy óra olyan nyugodsággal indultam haza, mint már régen. Igaz ez is hamar elmúlt mikor felfedeztem, hogy nagyon is örülök, hogy elmentem hozzá.
Vártam a következő kezelést, de az igazság kiderülése utá két verzió járt a fejemben: abban a pillanatban semmivel sem foglalkozva elmegyek hozzá; vagy hogy soha többé nem megyek el.
Most még is ajtó előtt állok és próbálom rendezni magamban a gondolataimat, de szokásosan nem megy.  Beszélni fogok vele. Elmondok mindent, ki fogok tállalni. Torkig vagyok a hazugságokkal, nem fogják az életemet irányítani. Pedig először anyával akartam megbeszélni, esküszöm. De mikor eszembe jutott, hogy lesz ez a találka vele ma, akkor felment bennem a pumpa és már csak az tünt fel, hogy ezerrel tekerem a pedált.
Enyhén szólva nagy lendülettel nyitom ki az ajtót, így mikor belépek egy pillanaton múlik, hogy ne essek orra a saját lábamban, de végül korrigálom a helyzetet és kihúzom magamat.
– ÜDV – biccentek, majd bezárom az ajtót magam mögött. Én mostantól nem fogok hazudni neki, nagyon remélem, hogy ő is így fog tenni. Legutóbb sem hazudtam, maximum nem teljesen tisztán beszéltem. De ez felesleges… Ő is tudja az igazságot, és is tudom. Most pedig van erőm hozzá, hogy felvállaljam, hogy tudom, nem úgy mint a levél esetében. Igazzá és valósság fogom tenni. Nem lehet tovább menekülni az egész elől.
– FOGALMAM SINCSEN. SZOKÁSOS? JAH, SZOKÁSOS. – Beszélem meg magammal a dolgot, a hangomba pedig egy kis élt csempészek bele.  – KEZDEK GONDOLKODNI RAJTA, HOGY ELMEGYEK FILMMŰVÉSZETIRE, MAJD ELHÚZOK VENEZUELLÁBA, AHOL SZAPPANOPERÁT KÉSZÍTEK AZ EGÉSZ KATYMASZBÓL. NYUGI, JÓ CASTINGOT FOG MAGA IS KAPNI. MONDJUK… AZ OTTANI VÁLSÁG MIATT EZ MOST NEM JÖN ÖSSZE. MINDEGY. – Legyintek és kezdek már megint sokat beszélni. Ha ideges lenni, akkor csinálom ezt.  – PERSZE, TUDOK VÁRNI. – Éveket vártam. Mit számít ez a pár perc még? A falhoz lépek, majd az azon lévő diplomát kezdem el olvasni. Szép, tetszik a betűtípus rajta. Jessen. Megint ezzel a hülye névvel találkozok. – NEM, NEM KÉREK, DE KÖSZI. ÉS NYUGI ITTAM MÁR KÁVÉT. KOMOLYAN JOHANNE LAMOUREUXBŐL – akaratlanul is, vagy talán nem is olyan akaratlanul kiemelem a hangsúlyozzással a családnevét – NÉZI KI AZT, HOGY A GYEREKEI ELŐL DUGDOSSA A KÁVÉT? ÉS NEM HISZEM, HOGY EZ FÜGGŐSÉGET OKOZNA, DE FOGALMAM SINCSEN VALÓJÁBAN. EGYSZER KOSTOLTAM CSAK, AKKOR SE ÍZLETT IGAZÁN. – Vonom meg a vállamat, közben pedig a szívem egyre hevesebben ver. Most vagy soha, éjfélt ütött az óra. – NEM, AZT SE, NEM RÉG ETTEM ÉS MOST NAGYON TELE VAGYOK. SZERINTEM EGY IDEIG FOLYADÉK SEM FOG BELÉM FÉRNI. – Meg hát nem igazán vagyok most teázgatós kedvemben.
Kicsit kellemetlenül kezdem magamat érezni, ahogy csak ott állok. – OH, CSAK MOST MENT ÁT A BICIKLIMEN  EGY AUTÓ. – Mondom pont azt a gondot az életemből, ami éppen a legjelentéktelenebb.  De hát könyebb erről beszélni, mint a rengeteg gázos dologról, ami történik velem. Most viszont azokról is fogok. Mindenről. Oldalra pillantok arra, ahol legutóbb a beszélgetés folyt – NEM BAJ, HA LEÜLÖK A KANAPÉRA? – Meg sem várva a választ, már el is indulok felé. És éppen mikor háttal állok neki és nem látja az arcomat újra kinyitom a számat. – ÉS APA A VÁROSBA JÖTT. FOGALMAM SINCSEN MENNYI IDEIG, DE VAN EGY SEJTÉSEM, HOGY ELÉG SOKÁIG. – Leülök és most már tudom figyelni az arcát. – VAGY INKÁBB LEHET, HOGY HELYESEBB, HA AZT MONDOM, HOGY ARMAND LAMOUREUX. NEM IGAZ?



■ 1031 ■ credit ■  
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
25
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Szer. Május 23, 2018 3:05 pm

every virtious act is inspired by a dark secret
Pascalnak

Minden próbálkozásom ellenére képtelen vagyok elnyomni azt az ösztönös szemöldök-felvonást, amely az arcomra kéredzkedik. – Nos, a filmművészetben kétségtelenül nagy sikereket lehet elérni, bár sajnos a venezuelai piacról nem sokat tudok. – jegyzem meg, mindenféle negatív vagy kioktató felhang nélkül. Anélkül is érzem, hogy valamitől feldúlt, hogy kimondaná; pedig a felfokozott lelki állapot önmagában nem áll teljesen távol tőle, még ha sokkal introvertáltabb típus is az ikertestvérénél. De ez valami más. Valami olyan, ami mélyebben érinti; valószínűleg nem egy puszta történelem kettes. Nem kényszerítem arra, hogy egyenesen kimondja, még ha nyilvánvalóan felesleges köröket fut is. A beszéd jó. Kiengedi a gőzt, aztán talán némileg logikusabban, nyugodtan tud hozzáállni, bármi legyen is a probléma, én pedig ott leszek, hogy lehetőleg megoldást segítsek találni, vagy egyszerűen rávezessem.
Nos, legalábbis ez a terv.
Ha a szüleid füves cigivel kavargatnák is otthon a grízpapit, akkor sem kínálhatnálak meg vele idebent – kunkorodik némileg malíciózus ív a szám sarkába kérdésére. Kicseng, hogy Joanne nevét ennyire… Máshogy ejti. Hangsúlyosan, gúnyolódva, szinte rosszindulatúan. Talán vele van baja? Nem lenne meglepő; nem feltétlenül azért, mert Joanne milyen, vagy mert Pascal milyen, hanem mert ez a természetes ilyenkor. Megkérdőjelezni mindent és mindenkit, az autoritás, a hatalom személyeit kiváltképp. Kíváncsi vagyok, mi bőszíthette fel ennyire nyílt ellenszenvért; mégis nyugodtan folytatom a kávékészítést. – A koffein függőséget okozhat, bár nem olyan gyorsan. Blokkolja az adenozint az agyban… Attól pörögsz fel. Örülj, hogy neked nincs szükséged rá – pillantok rá, majd megnyomom az utolsó gombot is. Nem kioktatni akarom; ha már függésekről beszélünk, a kávé talán még az egyik legegészségesebb, amíg mértéket tartunk.
Nem egészen azt a választ kapom a kérdésemre, amelyre várok. – Egy autó…? …Rossz helyen hagytad, vagy ő ment rossz helyre? – Azt feleslegesnek tűnik megkérdezni, hogy jól van-e, mert láthatóan semmi baja. Sose érdemes közlekedési vitákba beszállni; ha valaki vezet, akkor az összes biciklis és gyalogos isten barmává avanzsál, és amint kiszáll, hirtelen az autósok felejtik el a kreszt… – Persze, menj csak. – A kávé már egyébként is lassan kezd csordogálni a csészébe, az aromája megtölti a recepciót. Az itteni gép még régebbi típus, és jóval erősebbet főz, mint amim otthon van; egy lórúgás, amitől három napig is fennmarad az ember, ha nem vigyáz a mennyiséggel. Janine biztos felhördült volna; kitapasztalva a kávézási szokásait, ő sokkal inkább a lágy ízt szereti, tejjel és némi cukorral, nem az ütést. Majd megtudakolom tőle, mit szól hozzá, ha visszajött Svájcból; úgyis meg akarta nézni az irodámat.
Cukor és tej híján pusztán a csészét viszem be, egy alátéttel; mert az íróasztalom háromrétegű üveg, és nem vagyok hajlandó összekarcolni vagy maszatolni. – Nos, bizonyos társadalmi helyzetekben valóban ez volna az illő megszólítás… Vagy túlzott liberalizmus vagy elidegenítés okán. – Felborzolódik a szőr a tarkómon tekintete kereszttüzében; nem tudom, miért. Pascal eredendően is megfigyelő típus, a mostani azonban sokkal inkább szemmeresztés; mintha csendben vádolna valamivel. Bár biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az, aki áthajtott a biciklijén. A csészét az asztalra teszem, én pedig leülök a székembe; így épp jobban rálátok, mint a fotelből. – Miért érzed most szükségét annak, hogy elidegenítsd magadtól? Talán mondott valamit, amivel megbántott? – Hátradőlök és kigombolom az öltönyöm. Félrebillentett fejjel figyelem a fiút. – Történt esetleg valami a napokban, amiről szeretnél mesélni?

521 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Vas. Jún. 03, 2018 2:50 am


Andreas&& Pascal


– TUDJA, A SOK TELENOVELLA ŐSHAZÁJA – szorítom össze egy pillanatra a szememet és rájövök, hogy ő tényleg nem olyat alkat, akinek tudnia kéne, hogy miről is beszélek. Mondjuk az is egy jó kérdés, hogy én honnan tudom ezeket a dolgokat. Hirtelen akaratlanul is végig pörög az agyamon a gondolat, hogy mit nézhet vajon a tévében. Néz egyáltalán? És mi a francnak érdekel ez engem? Koncetrálj a lényegre! – DE MONDOM JELENLEG POLITIKAI KRÍZIS VAN AZ ORSZÁGBAN, ÍGY INKÁBB HAGYJUK.
Francba. Kábé fél perce vagyok itt, de már úgy érzem, hogy semmi irányításom nincsen. Jelenleg nagyon rühellem ezt a helyet.  Talán nem is csak a témát kéne hagynom, hanem őt is. Kifordulni és itt hagyni mindent. De ahogy egy pillanatra vissza nézek az ajtóra egy furcsa érzés kap el. Mintha valami hátulról megfogná a nyakamat és az itt maradásra késztetne. Talán a bennem uralkodó viharszerű érzések teszik ezt.
– MÉG JÓ, HOGY NEM SZERETEM, SZÓVAL ILYEN GONDUNK NEM LESZ – közönyösen jegyzem meg, talán kissé túl ridegen is, de belül még frusztráltabbá válok, főleg mivel ő olyan nyugodt, amilyen én utoljára azt se tudom, hogy mikor voltam. Ettől pedig olyan érzésem van, hogy csak játsza magát előttem, és talán mindig is ezt tette. Feldühít a tény, hogy mit gondoltam róla és, hogy ki is valójában. Egyikük sem jobb a másiknál. Anyám és apám...Andreas...Dr.Jessen...Ő – maradjunk ennél – … Hát megérdemlik egymást. Nem kellett volna eljönnöm ide, először sem. Nem… Hozzá nem. – TUDOM JÓL, HOGY FÜGGŐSÉGET OKOZHAT ÉS AZT IS TUDOM, HOGY HOGYAN MŰKÖDIK. ÉN ARRA GONDOLTAM, HOGY AZ AZ EGY POHÁR NEM OKOZNA FÜGGŐSÉGET, AMIT FELAJÁNLOTT. – Hozzá vágnám azt is, hogy “Azt hiszi nem tudom?”, vagy valami hasonló stílusút, de megtartom magamban. A főműsor csak ezután jön, amiből gondolom már érez valamit. De hagyj érezzen… Érezze csak, hogy valami gond van. Ő csinálta – szószerint. Sőt a kávéról sem akarok tovább beszélni, sem másról, csak a lényegről. Ez most nem egy kis beszélgetés lesz az életről.
Kezdem magamat egy olyan tavalyi évben nagyon divatos fidget spinnernek érezni. Pörög minden és mindenki. Nem fizikailag persze, de ez  rosszabb.
– JAH, EGY PIROS AUTÓ ÉS Ő VOLT ROSSZ HELYEN. VAGYIS JOBBAN MONDVA NEM ISMERTE A SZABÁLYOKAT AZ UTAKON. – Már a kanapén felelek és...áhh...minek feleltem? Elég lett volna hümmögni. Nem húzhatom tovább az időt. Mindent meg fog tudni.  
De megvárom míg végez az italával és közelebb jön. Ezt nem a hátának fogom mondani,hanem egyenesen a szemébe. Megteszem, megfogom...Még akkor is, ha most már folyamatosan a gyomrom egy egyre nagyobb csomóvá válik.
Összeráncolom a homlokomat, mert fogalmam sincsen először, hogy miről is beszél. Talán mert csak túlságosan felfokozott állapotban vagyok ahhoz, hogy ilyeneken gondolkozzak. Most már csak tényleg hümmögök egyet, vagyis hümmögnék, ha tudnám, hogy hogyan kell befogni a számat. – NEM HINNÉM, HOGY EGY FÉRFI ILYEN FAJTA MEGNEVEZÉSE ANNYIRA SZÉLSŐ LIBERALISTA LENNE, SŐT SZERINTEM TELJESEN ELLENT MOND  A KÉT DOLOG EGYMÁSNAK  – Ösztönösen most az “egy férfi”-t emelem ki, pedig apa, mármint Armand Lamoureux, minden számomra csak nem egy határozatlan névelővel ellátott személy, nem egy a sok közül; Jessen annál inkább… Annak kell lennie, semmi másnak.
Igen, jól gondoltam. Megérezte rajtam és most már a csalira is rákapott. Egy villámszerű, bizsergető érzés szalad át a gerincemen. Az igazság eljön, tudom.
Komolyan akarom neki mondani, hosszú, összetett mondatokban, mint ahogyan otthon fejben összeraktam és elpróbáltam a tükör előtt...De nem megy úgy.
– HOGY TÖRTÉNT-E VALAMI? CSAK MEGTUDTAM, HOGY A TESTVÉREM VALÓJÁBAN NEM A TESTVÉREM, MIVEL ANYÁM RÖPKE 18 ÉVVEL EZELŐTT A SZERETŐJÉVEL ELFELEJTETTE AZ ÓVSZER HELYES HASZNÁLATÁT. SŐT  VALAMIKOR KÉRVÉNYEZNEM KELL EGY NÉVVÁLTOZTATÁST MIVEL MILYEN JOGON VISELEM ÉN A LAMOUREUX NEVET? ARRA GONDOLTAM, HOGY DUBOIS LESZEK, ABBÓL SOK VAN, ELVEGYÜLHETEK.  – A végén pedig muszáj kissé felnevetnem a helyzet tragikusságán és plafon felé emelem az arcomat. Nem tudok ránézni most, nem megy. Pedig akartam a szemébe nézni, látni a reakcióját, de most… most rettegek tőle.

■ 655 ■ credit ■  
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
25
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Vas. Jún. 03, 2018 2:09 pm

every virtious act is inspired by a dark secret
Pascalnak

Ahogy gondolod – zárom le végül a kérdéskört, ami a kávét illeti; ha jobb kedvűnek tűnne, talán megragadnám az alkalmat, hogy felhívjam a figyelmét: a lassan ható, fizikai függést csak lassan kifejtő szerek, mint a kávé, cigaretta vagy épp a technológiai vívmányok, sokkal veszélyesebbek és alattomosabbak, mint az elsőre nagy eséllyel bevonzó drogok. Épp azért, mert nem számítasz rá, hogy függő leszel; mert azt gondolod, ha egy nem okozott gondot, kettő sem fog, vagy három, és bármikor le tudsz vele állni, addig meg miért ne élveznéd? Az alkoholfüggőség is sok esetben hasonlóan alakul ki.
Nálam, annak idején, inkább a gondolkodásra nem vágyás és a kellemes zsibbadtság ígérete volt a mérvadó. Aztán jött Joanne…
Az autóra csak nem tetszésemet kifejezően hümmögök, talán a szemöldököm is összeráncolódik. Ez persze a sofőrnek szól; valamiért úgy tűnik, a legtöbb vezetői engedélyhez türelmetlenség és seggfejség is járt csomagban, és ha már ott volt, sok sofőr élt is vele. Én is szoktam bosszankodni, mikor nem haladunk úgy, mint kellene, vagy mert valaki nem ismeri a cipzárelvet, de még nem ütöttem el senkit, mert gyorsabb haladás reményében szabálytalan irányba mennék, vagy rossz helyen kívánnék parkolni.
Az atuókhoz és vezetéshez való általános hozzáállásról szóló elmélkedésemet élesen szakítja félbe Pascal mondandója. Nem kedvelem Armandot, sohasem tettem (igaz, nem ismerem, és már igazán nem kellene haragudnom rá… Valahol mégis belém égett ez a lüktető düh), ám pártatlan terapeutaként mégis kötelességem „megvédeni” a férfit, még ha nem is egészen értem, mi történt. A tinédzserek néha hajlamosak első pillanatról a másikra teljesen ellentétes érzelmi állapotba kerülni, az ebből fakadó stresszt pedig a külvilág tényezőire vetíteni. Ebből jönnek az olyan, nem korreleváns összefüggések, minthogy nem értem a matekot, ezért utálom anyámat. Hogy most mi a gond? Fogalmam sincs. De valahogy úgy érzem, nem a biciklije miatt mérges annyira, hogy ezt kivetítse az apjára. – Egy férfié valóban nem – értek vele egyet, és egyszerre, mondok ellent, anélkül, hogy nyíltan szembeszegülnék a kijelentésével. De ő az apád, bujkál a hangomban; és nem hiszem, hogy Joanne annyira liberalista nevelésben részesítette volna őket, hogy a keresztnevükön szólítsa a szüleit. Pascal bizalmába férkőzni egyszerre tűnik könnyűnek és lehetetlennek, a megkérdőjelezésével határozottan nem segítenék az ügynek, ám nem is érthetek egyet gondolkodás nélkül.
Kíváncsi vagyok, mi fokozta fel ennyire Pascal hangulatát. És bár számtalan dolog eszembe jutott, amit végül – jóformán – a fejemhez vágott a maga passzív-agresszív sértettségében, nem volt köztük. Már emeltem volna a csészét, hogy igyak belőle, ám megmerevedett a kezem a levegőben. Nem beszéltünk arról, mi van (vagyis, most már csak volt) az anyja és köztem; az első időpont a levél után kellemetlen volt, de túljutottunk rajta, anélkül, hogy bármit nevén neveztünk volna, és annak már fél éve, szinte el is felejtettem. Reméltem, hogy ő is. Ezt az új szintű… Jobb szó híján, ötletet, nem tudom hová tenni hirtelen, még ha ennek külső jelét nem is mutatom. Döbbenetem ellenére kitartó nyugodtsággal hallgatok, míg végig nem mondja; s még néhány másodpercig, hogy lecsenghessen hangjának vádaskodó éle. – Értem – mondom aztán. – És mi vezetett téged odáig, hogy most úgy gondold, jobb szeretnél Dubois lenni? – Nem bosszantani akarom azzal, hogy úgy tűnhet, nem veszem komolyan a kijelentését. Hogy vehetném? Az, amit mond, amit ez sejtet és maga mögött rejt, több annál, amivel egy átlagos kezelésnél figyelembe kellene vennem; és nem vettem még hozzá a személyes érzéseimet. Pascalék születése előtt Joanne velem volt, legalábbis azt hittem; aztán persze visszament a drágalátos Armandhoz. Egy darabig még találkoztunk; aztán közölte velem, hogy terhes. Nem is igazán tudom, mit várt, hogy reagálok rá. Titkolni persze nem titkolhatta; az ikerterhesség már az első pár hónapban is nehezen titkolható. Szeretném persze azt hinni, hogy akkoriban a férjét leszámítva csak én voltam neki, de semmiben sem lehetek biztos. Ha én lettem volna, az azt jelentené, hogy érzett irántam valamit; de mivel visszament, és nem hallgatott meg, hogy meg sem próbálta velem, igazán… Bizonyára ilyesmiről szó sincs. És akkor ki a megmondhatója, hogy nem volt rajtam kívül még másik három vagy négy fickó is, akiket kényelme szerint ugráltathatott?
Megrázom a fejem, lassan. Nem értem, miért gondolkozom egyáltalán ilyesmin. – Pascal… Nem ritka, hogy az ember elveszettnek érzi magát, hogy nem találja a helyét, és úgy érzi, ez azért lehet, mert nem ott van a helye. Vannak, akik azt gondolják, örökbefogadták őket, még ha nincs is így, és van, aki egyszerűen másik család lehetőségét keresi, mert a rokonai nem elégítik ki azt a képet, amelyre vágyik. Ám ez nem jelenti azt, hogy valóban el kell idegenítenie magától a környezetet, melyben nevelkedett. – Néha nehéz kimondani a valóságot, mindazt, amit tanultunk (mint például a tinédzserek kifejletlen prefrontális kérgét, amely a racionális gondolkodásért és döntéshozásért felel), anélkül, hogy bántónak éreznék. Legfeljebb próbálkozni lehet. – Miért gondolod úgy, hogy eddig tévhitben éltél a szüleid kilétét illetően? És, már a feltételezések talaján… Miért érzed, hogy ha így is van, annak megtagadása, aki felnevelt, pozitív kihatással lenne?

794 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Hétf. Jún. 18, 2018 2:38 pm


Andreas&& Pascal


Várom. Szinte lélegzetet visszafojtva várom, hogy végre a jég megtörjön és valamit mondjon. Támadjon, védekezzen, mentegetőzzön, szinte már nem is érdekel, csak ne hazudjon. Nincsen arra már szükségem. Elég gondot csinált… És nem mások hazugságai, hanem a sajátjaim. Már az elején anyám elé kellett volna állnom és megmondanom neki, hogy mit tudok. Akkor talán… Te a “talánnal” sem érdemes eljátszani, csak azzal ami most van. Előre kell tekintetem és ezt a sok szart az életemből eltüntetni, ha kell… kitépni. A hazugságok miatt a nővéremmel is megromlott a kapcsolatom.  Család… Miért feszülök meg most még a gondolatára is? Miért ugrik görcsbe a gyomrom. Hogyan lehet elrontani valami ilyen szépet? Hogy lehettünk képesek erre?  Mert ezt mindnyájan rontottuk el. Lassú, kis lépésekben. Én sem vagyok szent.
De ő… Ő olyan higgadtsággal felel, hogy hirtelen köpni-nyelni nem tudok. Én nem tudok így színészkedni, soha se ment. Ha valamire gondolok az rögtön meglátszik az arcomon és muszáj is kimondanom. Dr.Jessen  viszont úgy válaszol, mintha csak a világ legtermészetesebb beszélgetése hangzana el közöttünk. A fotelbe akaratlanul is belemészejtem a körmeimet egy pillanatra, majd rögtön el is engedem, amikor erre feleszmélek. Talán csak azért viselkedik így, mert neki mindez teljesen normális… Hiszen ő tudott erről az egészről. Mit lepődök meg? Eddig is tudta rólam, hogy miket tudok és akkor is ugyan úgy színészkedett. Talán ezt fogja most is folytatni, ugyan ezt a hazugság vonatot. Felállnék legszívesebben, mert nekem ehhez már semmi kedvem nincsen, de még is maradok és kissé előre dőlve válaszolok neki – JELENLEG A LAMOUREX NÉV SOK-SOK HAZUGSÁGRA EMLÉKEZTET, NEM AKAROM EZT A NEVET ÉS KÉSZ. NINCSEN RÁ IGAZÁN LOGIKUS VÁLASZOM, DE MINEK ADJAK? ÚGY VETTEM ÉSZRE, HOGY EBBEN A CSALÁDBAN A VÁLASZ ADÁS CSAK AZ ŐSI LEGENDÁKBAN LÉTEZIK. A KÖVETKEZŐ TERVEM, HOGY ÖSSZEPAKOLOM A CUCCOMAT ÉS ELHÚZOK INNEN. STÍLUSOS LENNE, IGAZ? VÉGÜLIS MINDIG IS AZT MONDTÁK, HOGY  ANYÁMRA HASONLÍTOK. – A másodikat nem gondolom komolyan… teljesen, de nem igazán izgat, hogy mit gondol róla. Maximum majd anyának továbbadja. Ki tudja már, hogy miket beszéltek ki ketten. De én még mindig úgy beszélek hozzá, mint a vízfolyás, pedig most kéne befognom a számat. Elmondtam neki a lényeget. Akkor miért is vagyok még itt? Talán valamiféle igazi válaszért… Egy jelért… Könyörgök, bármi, de ne ez.
– ÉN ÁTVERTNEK ÉRZEM MAGAMAT. OLYAN, AKINEK AZ ARCÁBA HAZUDNAK FOLYAMATOSAN. – És most is. Már végig az arcába nézek. –  AZÉRT MERT MÉG FELNEVELT… AZ NEM EGY MENTSÉG A TETTEIRE. NEM KELL EZÉRT VIGYOROGNOM RÁ ÉS ÚGY TENNI MINTHA MINDEN RENDBEN LENNE. ÉN NEM FOGOM AZ CSINÁLNI A TOVÁBBIAKBAN, MINT AZ ANYÁM, MERT MÁR TORKIG VAGYOK VELE. ÉS TUDJA, MINDEN AMIT MOND NAGYON SZÉP ÉS OKOS, DE ENGEM NEM FOGADTAK ÖRÖKBE ÉS NEM IS VÁGYOK MÁSIK CSALÁDRA. ÉN ERRE VÁGYOK, CSAK ÉPPEN EZ NEM LÉTEZIK. CUKORVÁR, ÉS MOST ELMOSTA AZ ESŐ.
Komolyan ezt fogjuk megint játszani? Mikor fog neki leesni végre, hogy nem egy kezelésre jöttem? Nagy eséllyel több olyanra már nem is fogok. Hozzá biztosan nem. – HOGY MIBŐL GONDOLOM? MERT EDDIG MINDENKI EZT MONDTA, CSAK MIKOR A NŐVÉREM MEGTALÁLTA AZ APASÁGI TESZTET, AKKOR HIRTELEN KIDERÜLT, HOGY AZ EGÉSZ EGY HAZUGSÁG. BIZTOSAN NEM ARMAND LAMOUREUX AZ APÁM. DE EZT MIND A KETTEN TUDJUK. VISZONT FÉLREÉRTI A HELYZETET. ÉN NEM AKAROM MEGTAGADNI ŐT, ARMANDOT… AZ APÁMAT, HISZEN ÚGY HISZEM, HOGY ŐT IS UGYANANNYIRA ÁTVERTEK – te és anya –, MINT ENGEM.


■ 533 ■ credit ■  
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
25
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Kedd Jún. 19, 2018 8:29 pm

every virtious act is inspired by a dark secret
Pascalnak

Éreznem kellene, hogy ez nem egy átlagos kezelés lesz; nem csak azért, mert a viselkedése, az aura, amit sugároz, merőben eltér a megszokott állapotától; egyszerűen van valami a levegőben, aminek figyelmeztetnie kéne, és ami felborzolja a szőrt a karomon. Mégis úgy állok hozzá, mintha a megfelelő időpontra érkezett volna. Hogyan máshogy kéne? Pont úgy nem törődöm a jelekkel, ahogy nem tettem az első találkozásunkkor sem, miután megkaptam a levelét. Tudta, hogy volt közöm az anyjához; de úgy tűnt, nem tud eleget, ahhoz semmiképpen sem, hogy esetleg elejtsen róla valami információt illetékteleneknek. Azóta pedig a viszonyunknak egyébként is vége. Mi értelme lenne múltbéli árnyak kezét fogni, és cibálni őket magunk után a városban?
Tényleg hasonlítasz rá – értek egyet halovány mosollyal, bólogatva. Jobban hasonlít, mint szeretném, eléggé ahhoz, hogy folyamatosan emlékeztessen rá. Nem mondhatom, hogy megbántam, hogy bármit megbántam volna abból, amit Joanne és én tettünk. Szex volt, szenvedély, meg valamiféle elcseszett szerelem, talán, egyszer; két totálisan szerencsétlen lélek késélen keringőzése a téboly mezsgyéjén. Az egyház persze valószínűleg más véleménnyel lenne a házasságtörés kérdését illetően, ahogy az a drágalátos, szentéletű férje is, de részemről, tisztelettel: mind bekaphatják.
Az akaratlanul is ott pörög persze a fejemben, hogy érdekel, Olympe hogyan reagálna rá, ha tudná, amit Pascal tud; megvan benne az anyja habitusa, azon visszafogottság nélkül, amit Pascal némileg magáénak tudhat. Nem, ő biztosan nem tudná magában tartani. – Létezik, csak épp nem úgy, ahogy szeretnéd. Ez tesz frusztrálttá? – Érzem, hogy egyre hevesebben viaskodik, hogy velem, az igazsággal vagy az érzéseivel, nem tudom, de az apám halászhajóira emlékeztet, ahogy vihar előtt az öbölben bámultam őket; ahogy az egyre vadabb hullámok dobálták őket, ők pedig tehetetlenül sodródtak, míg a kötél meg nem fogta őket. De az a kötél sem tarthatta örökké vasmarokkal őket, ahogy előbb-utóbb Pascalból is kibukik a valós ok. Egy olyan ok, amit nem is tudok hová helyezni, elsőre, vagy másodjára; valamiféle nyilallást érzek a mellkasomban. Fájdalomét? Leleplezettségét? Döbbenetét? – Hazugság? – Muszáj ilyesféle kérdéssel húznom az időt; először azt hiszem, csak rosszul hallom, ám amint tovább görgeti gondolatának fonalát, kezdem úgy érezni, hogy szó sincs tévedésről, épp azt hallom, amit hallatni akar velem, és amiről azt hiszi, már tudtam. Miért hiszi ezt? Ez a fő kérdés, amely a fejemben kering; ez, és a mit vár most tőlem? Valamiért elmondja nekem; legyen ez bár igaz vagy sem, legyen ez bármi. Dühös, és a szememre akar olvasni egy vélt vétket? Útmutatást szeretne? Bocsánatkérést? Igazolást, vagy épp tagadást?
Nem hiszem, hogy sokáig vagyok már képes fenntartani a professzionalizmus álcáját. – Pascal, tudom, hogy most feldúlt vagy, és hogy valamiféle választ vársz tőlem, vagy kompenzációt… De őszintén mondom, hogy amit most mondtál, abból számomra semminek sincs értelme. Miféle apasági tesztről beszélsz? – vonom össze a szemöldököm értetlenül. Hogy nem az apja…? Hogy őszinte legyek, nem lepne meg. Sosem volt igazán értelme számomra annak, hogy azok után, amin átmentünk, amiről mesélt nekem, ami elől eleve menekült, csak úgy visszament volna, hogy gyereket szüljön. Az sokkal reálisabb képnek tűnik, hogy rám unt, pont úgy, mint a férjére, és talált valaki mást. Véletlen volt. Muszáj annak lennie. Nem hiszem, hogy magamban tudnám tartani azt a dühöt, amit éreznék, ha kiderülne, direkt szült egy másik szeretőjének gyereket, miután velem nem sokkal később közölte: nem akarja szétszakítani a családját.
Megregulázom a vonásaimat, kisimítom az aggodalmas, értetlen ráncokat, és előre dőlök a székben, szimpatikus mozdulatot téve a kezemmel. – Nézd, sajnálom, hogy ilyesmivel kell szembesülnötök, hogy úgy érzed, az édesanyád elárult téged… De erről én sajnos semmit sem tudok. Miért gondolod, hogy igen?
– [color=#A16130]

572 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Pént. Jún. 29, 2018 12:30 pm


Andreas&& Pascal


Hát persze, hogy rá hasonlítok, mindig is így volt. A hajam, a mozgásom, sokszor még a viselkedésem is. Többször mondták ezt már, én pedig mindig mosolyogva hallgattam. Soha se foglalkoztam igazán vele, mint ahogyan a “Azért az apjából is van benne.” mondatokkal sem. Most mégis keserű szájízt eredményez. Semmi nincsen benne Armand Lamoureux-ből, maximum csak az ami a nevelése okozott.  Az emberek csak azért mondták, mert mondaniuk kellett, de soha se gondolták komolyan, csak egy erőltetett félmondat volt.
Egy ilyen tökéletes családba ki gondolna arra, hogy a gyerekek 66,66%-a nem hasonlít az apukára? Ki gondolna ilyet Joanne Lamoureux-ről? Senki, én sem. Kissé még most sem hiszem el, de az eredmény… Abban hinnem kell. Nem kapaszkodok tovább a félhomályban. Tudni akarom az igazat, és ehhez nem csak a saját szememet kell kinyitnom, hanem más emberekét is, akár akarattal. Meddig mehetek el vajon? Most már belefér, ha másoknak fájdalmat okozok ezzel? Sebek...Kibaszott sebek.  
Vajon rá hasonlítok? Neki is szőke a haja, mint a világ népességének nagy részének – ezzel még nem vagyok előrébb. Az arcvonásait kezdem el fürkészni, de amilyen gyorsan elkezdem olyan gyorsan abba is hagyom. Ma nem ezért jöttem.
Tisztelném, egy másik szituációban tisztelném a viselkedése miatt, amiatt, hogy ilyen nyugodt tud maradni még most is. Viszont jelenleg csak idegesít, nagyon. – IGEN, PERSZE, HOGY EZ TESZ FRUSZTRÁLTTÁ – Minek hazudjak? Talán ha én állom a sarat a kérdéseivel szemben, akkor ő is abbahagyja a színjátékot és végre tiszta lapokkal játszhatunk.  – DE MÉG MINDIG ÚGY HISZEM, HOGY EZ A CSALÁD NEM LÉTEZIK MÁR EGY JÓ IDEJE. SZERINTEM ÉN, AKI BENNE ÉL, VAGY PRÓBÁL BENNE ÉLNI KICSIT JOBBAN TUDJA, MINT MAGA. NE JÖJJÖN AZZAL , HOGY EGY CSALÁDNAK SOSINCSEN VÉGE, MERT DE. ENNEK ITT VÉGE, DE FOGALMAM SINCSEN, HOGY MI LESZ UTÁNA – Ha egyáltalán lesz.
Kezd felmenni bennem a pumpa még inkább, pedig nem akarom. Sokkal nyugodtabb körülmények között akartam vele beszélni, vagy inkább átbeszélni a dolgokat, de mostanra úgy érzem, hogy megint elvesztettem a gondolataim felett az irányítást. Hadarok, pedig nálam ez nem túl ritka, biztosan megszokta már, de most még nekem is feltűnik.
Látom rajta, hogy gondolkozik, hogy már nem teljesen olyan, mint amilyen volt mikor beléptem az ajtón. Talán sikerült valamit elindítani benne, talán nem volt felesleges eljönni ide.
A kérdése viszont megdöbbent, hiszen annyira triviális. Mintha csak azt kérdezné, hogy ma milyen nap van. Mellesleg fogalmam sincsen, a napokban szét vagyok csúszva. Biztosan nem tűnik fel senkinek...Kicsit sem.– AZ, TUDJA MIKOR VALAKI MOND VALAMIT, AZTÁN KIDERÜL RÓLA, HOGY NEM IGAZ. MAGÁNAK BIZTOSAN NEM KELL BEMUTATNOM. –  Ez talán egy kicsit zordra sikeredett. Nem ezért jöttem, nem vádaskodni. Hátradőlök és onnan figyelem.  
Olyan furcsa, ahogy beszél… Kiváló színész. Talán még én is elhinném, ha nem tudnám az igazságot. Talán egy kicsit hiszek is neki, pedig nem akarok. Sóhajtok egyet, és már nyugodtabban szólalok meg, mint az előbb.  – A NŐVÉREM TALÁLTA ANYÁM CUCCAI KÖZÖTT. NEM KÉRDEZZE, HOGY HOGYAN, DE OTT VOLT. ORVOSI LAP MÉG 2000-BŐL. TISZTÁN KIMONDJA, HOGY ARMAND LAMOURUEX NEM AZ APÁNK. SZERINTEM MIND A KETTEN TUDJUK, HOGY EZ MIT IS JELENT.
Egyszerű az egész, mint az egyszeregy. Nem értem, hogy miért húzzuk az időt.  Csak ismerje be, aztán el is húzok. Nem kell nekem több, nincsen rá szükségem. Nem kell attól rettegnie, hogy pénzt akarok tőle, vagy bármi mást. Csak egy választ, anyámtól is csak ezt akarom és hamarosan őt is meglátogatom. Most már nincsen menekvés.
– UGYAN, MIND A KETTEN NAGYON IS JÓL TUDJUK, HOGY ABBAN AZ IDŐBEN ANYÁMMAL ÖSSZEJÁRTAK  –  Ez nem teljesen igaz, hiszen én csak sejtem, de elég erősen. Mivel ő az akiről tudom, hogy anyámmal együtt volt, így… Vagy lehet, hogy volt más szeretője is? Az arcomon a félelem fut át. Komolyan ennyire rossz volt a házasságuk?



■ 621 ■ credit ■  
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
25
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Szomb. Szept. 08, 2018 8:11 pm

every virtious act is inspired by a dark secret
Pascalnak

A pubertáskori gondok, legyenek bármilyen mélyek, alapvetően három forrásból származnak: a barátok, iskola, és főként a család. Legtöbbször, mire idejutnak hozzám, a sérelmek már mélyen a személyiségükbe ágyazódnak, és rendkívül nehéz elfogadtatni velük a tényeket, s a jobb életért megtanítani őket együtt élni a hibákkal és gondokkal – mert ezen a ponton, ha ekkora részt vájunk ki az életükből, elfeledtetni próbáljuk, sokszor jóval nagyobb sérelmet okozunk.
A takargatás nem megoldás.
Arra azonban semmilyen szeminárium, expo, előadás, gyakorlat vagy szakmai előélet nem készíthet fel, ha afféle bombát dobnak le rád, mint Pascal teszi. Hiába vagyok tudatában annak, hogy nincs hatással rám, hogy nem lehet, hiszen kettőnk közül én vagyok az, akinek stabil lelki állapottal kell rendelkeznie és segítenie, mégis… Lassan, de biztosan érzem, hogy minden próbálkozásom ellenére lassan darabjaira hullik a szakszerű semlegesség álcája. Próbálom elvonatkoztatni magam a szituációtól, és nem a szavak mögé látni, csak Pascal gondjára fókuszálni, az azonban, amit mond… Hogy lehetséges? Számtalan, artikulátlan kérdés lebeg az elmémben. – Egészen otthon vagyok a hazugság témájában – bólintok, különösebb érzelemkimutatás nélkül. Kétségtelen, hogy nem szakmai értelemben értette; azzal vádol, hogy hazudok neki. Nem ez az első eset, tőle sem, és mástól sem, a bizalom hiánya alapvetően gond, és különösen meg kell becsülni, amennyiben sikerül kialakítani. Annak ellenére, hogy Joanne végett igen kényes volt a hátterünk, ismeretlenül is, mindig törekedtem arra, hogy ugyanolyan segítséget kapjon, mint bárki más.
Most azonban határozottan úgy érzem, soha, de soha nem lett volna szabad elvállalnom.
Én… Nem egészen értem… – túrok bele a hajamba. Az első, leplezetlen jel a számára. Azt persze nem tudhatja, hogy színésznek borzasztó volnék, ezt a testvéreim is mindig mondták; valótlant állítani és nem elmondani az igazat két külön dolog. Az elsőt alapvetően elítélem, arra ösztönzök minden pácienst, hogy inkább ne mondják el, ha valamit nem szeretnének, de ne hazudjanak. Most viszont ennek is örülnék. Egy húzásra iszom ki a kávém, égeti a torkom. – Egyetlen teszt nem bizonyít semmit – próbálkozom; hasztalanul. Egy sima patikai terhességi teszt talán téved. Egy laborban végzett dns-teszt hasonló hibájához csoda kellene. Megrázom a fejem. – Pascal… Életemben először, fogalmam sincs, mit mondjak. Mit vársz tőlem? – tárom szét a kezeim. – Nem tudok bizonyossággal szolgálni. Hidd el, ha igaz lenne, amit hiszel, hogy titokban abban a tudatban éltem, hogy az apád vagyok, soha, de soha nem vállaltam volna el, hogy ide járj hozzám. Ennyire szörnyű embernek tartasz? – Reméltem, hogy valamiféle kezdetleges barátság szerű ismertség alakult ki köztünk; ez a cél, végül is. Nem valami köpenyes doktor vagyok, aki lelki értelemben turkál szondákkal és szikékkel az agyában. Beszélgetünk. Én is elmondok dolgokat, és ő is. Nem gondolja, hogy elmondtam volna…? Ennyire jó hazugnak gondol?
És azóta először, hogy betért ide, belém hasít a gondolat. Mi van, ha igaza van? Mi van, ha igazat mond? Ha amiről beszél… Biztos vagyok benne, hogy nem hazudik. Nem az a típus. El tudom fogadni, hogy esetleg nem Armand az apja. De a gondolat, hogy esetleg a feltételezése is jogos…
Hirtelen fájdalmasan hasonlítani kezd a tinédzserkori önmagamra. Összeszedem magam. Muszáj; akkor is, ha teljesen feleslegesen kell megigazgatnom a nyakkendőmet, hogy elfedjem vele a kezem bizonytalan remegését. – Ahogy mondtad, te vagy az, aki benne él a családodban, és aki jobban tudja, mint én. Hidd el: semmit sem tudok. Talán nem ismersz eléggé, de ilyenről egészen biztosan nem hazudnék. Sőt. Megkockáztatom, hogy hatalmas hibákat követtem volna el, ha bármi ilyesmit… – És ekkor valami olyan gondolat is megszületik a fejemben, ami olyan könnyedén illeszkedik a képbe, olyan logikusan megmagyaráz mindent, mint az utolsó darab a kirakósban. Hatalmas hibákat követtem volna el. Ha valaki, Joanne nagyon is mélyrehatóan ismert, minden tekintetben. Szürreális. Ez a legjobb szó.  Ennek ismeretében pedig immár gátlástalanabbul könyökölök az asztalra, és kócolom össze a hajam. Legszívesebben felállnék, és hazamennék, Janine pedig remélhetőleg ott lenne, hogy elfelejthessem a kirobbanni készülő őrületet. – Erről nem beszéltél az anyáddal, jól sejtem?

572 szó
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája •• Kedd Szept. 18, 2018 7:25 pm


Andreas&& Pascal


Nagyon remélem, hogy abba hagyja nagyon gyorsan azt, hogy a kliensekért kezel, mert nem vagyok az, már nem. Véget értek a kezelések, örökre. Nem akarok leülni már többet vele szembe, hogy átbeszéljük a mindennapi gondok és azokat amik miatt elkezdtem járni hozzá. Nem akarom már, hogy úgy nézzen rám, mint valami megoldandó feladatra… Mert amúgy mindig úgy néz. Mintha csak valami el lett volna rontva bennem. Gondolom minden orvos ilyen. Flúgos egy bagázs. De kérem szépen, ezt maga okozta … Több értelemben is.
Keserű száj ízt érzek. A hazugságot… Megint. Mintha az egész életemet belepné. Olyan, mint egy sav, mindent szétmar. Égetve tegye. A jelek szerint pedig most megtalálta a legújabb áldozatát.
– AZ NAGYON IS FELTŰNT, HIGYJE CSAK EL. – Maró gúny már csak az egyetlen fegyverem. Csupaszon érkeztem. Nem játszunk most, nincsenek levelek, sem félmondatok. Csak ő és én… Még anya sem. Nem, ő semmiképpen.
Amúgy is, mit gondolt anyám?  Vajon azért küldött el Andreashoz, mert jót akartam nekem, vagy csak, mert így akarta, hogy megismerkedjünk? Egyik apámtól elragad, hát most oda dob a másiknak? Mire volt jó neki ez az egész?  Hozzá is lesz egy két kérdésem, az biztos. Most nem akarok csendben maradni, mint a legutóbbi alkalommal. Elé fogok állni és elmondani, amit akarok.
– NE JÁTSSZA ITT MAGÁT, NAGYON IS JÓL TUDJA, HOGY MIRE GONDOLOK. KOMOLYAN… FELESLEGES TARTANIA EZT A SZÍNJÁTÉKOT. ÉN SEM TESZEM. – Kifejezetten nem hadarok. Ideges vagyok? Igen, jobban mint valaha, de mégsem hadarok. Mert ez az idegesség valahogy más. Tagoltan beszélek, összeszedetten, de közben mégis az egész testemet egy nagy bombának érzem. Tik-tak, tik-tak, tik-tak – folyamatosan ezt hallom. – MOST MAGA SZERINT HAZUDOK? – Húzom fel rögtön a szemöldökömet. – HAZUDTAM MÁR ELEGET, ÉS HIGYJE EL, HOGY NEKEM MÁR ELEGEM VAN BELŐLE, ÉS MOST TISZTA LAPOKKAL JÁTSZOK. HA AKARJA MOST RÖGTÖN BEMEHETÜNK EGY KÓRHÁZBA ÉS CSINÁLTATHATUNK EGY ÚJ TESZTET. AZÓTA ELTELT JÓ PÁR ÉVE, ÚJ TECHNIKÁK, ILYESMIK…  – Komolyan képes lennék megtenni. Most rögtön, habozás nélkül. Mindent megtennék azért, hogy végre véget vethessek ennek a Shakespeare-t megszégyenítő helyzetnek. Ha egyáltalán lehet… Talán csak egy újabb balhéba fogok ezzel belegurulni. Hiszen ha apám – mármint, aki felnevelt – mindezt megtudja, akkor… Nem, nem akarok most erre gondolni, csak is az előttem ülő személyre.
– UGYAN MIT VÁRHATOK? VAJON MI A SZART VÁROK? JÓ KÉRDÉS...TALÁN AZ IGAZSÁGOT. OLYAN NEHÉZ EZT MEGADNI? – Nem fogom már magamat vissza. Nem én. Jöjjön, aminek jönnie kell.
Támadnék vissza rögtön, de a következő mondataival meghökkent, így újra a fotelbe süppedek vissza.
Ezeket még el sem gondolkodtam. Hirtelen a szégyen járja át az elmémet. Mi van, ha tényleg nem tudja…? Ha anyám neki se mondta el… Itt már bármi megtörténhet.
De nem tudok neki hinni biztosan, nem megy, de… . – NEM… – sóhajtok – NEM GONDOLOM ILYEN SZÖRNYŰ EMBERNEK MAGÁT…
Nem tudok a szemébe nézni, nem megy. Muszáj kitekintenem az ablakon.
Mit is gondoltam… Csak így idejövök és majd...Áhh. Franc essen belém.
Figyelmesen hallgatom a szavait, már nem szólok közben, pedig megtenném néha. Tudom jól, hogy a “semmit se tudok”  nem teljesen igaz… Anyám nem olyan ember, aki csak úgy összefekszik másokkal. Mikor megtudtam, hogy az apám nem is az apám, akkor se hozzá mentem olyan szöveggel, hogy “Na, akkor melyik szeretőd az apám?”, hiszen a zsigereiben tudtam, hogy csak egyetlen egy volt. Reméltem. Így pedig abban is biztos vagyok, hogy akit anyám erre a célre választ azzal… Nos, nem csak szex volt. Biztosan beszélt az otthonáról, a házasságáról, a családjáról, rólunk neki.
Határozottan megrázom a fejemet. – ÚGY ÉREZTEM, HOGY IDE AKAROK JÖNNI ELŐSZÖR.

■ 589 ■ credit ■  
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
25
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


Témanyitás ✥ Re: Dr. Jessen irodája ••

Ajánlott tartalom

Dr. Jessen irodája
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» A Kazekage irodája
» A falu vezetőjének irodája
» A falu vezetőjének irodája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-