Mary S. Melvo
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:25 am ✥
✥ Today at 1:08 am ✥
✥ Today at 12:55 am ✥
✥ Today at 12:12 am ✥
✥ Today at 12:05 am ✥
✥ Yesterday at 11:17 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Mary S. Melvo •• Csüt. Nov. 09, 2017 5:51 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Mary,

Köszöntelek téged is köreinkben és örülök annak, hogy egy újabb keresett lelt megalkotásra. edi Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy nem éppen könnyű lehet a munkád és még biztosan sok kavarodást okozhat a „szeretetkeresésed” is, ugyanakkor mégis teljesen átéreztem, hogy miért is vágyik annyira erre a karaktered. edi
A családod leírása egyszerre volt szomorú, de mégse teljesen. Legalábbis számomra, hiszen édesanyád tette nem olyan, amire bármelyik anyának is büszkének kellene lennie. Kíváncsi lennék, hogy miért tette, ha annyira vágytak egy babára, hogy ennyi ideig is próbálkoztad, de erre vélhetően sose fog fény derülni.  Viszont azt jó volt látni, hogy a nagynénéd részben olyan volt, mint egy anya, így pedig mindig számíthattál valakire. edi A kutyusod pedig igazán imádnivaló, és igen, sokszor megesik az, hogy a házi kedvenc valójában családtag lesz, ahogyan nálad is történt. Viszont talán kutyáknál hűségesebb „társat” nem is találhatnál véleményem. Megérzik azt is, ha baj van és az is biztos, hogy mindig kitartanak mellettünk. edi
Az pedig, hogy miért egyszerre szomorú és miért lehet mégis a legkedvesebb emléked az, amit kiemeltél eléggé hamar fényderült és teljesen megértem, hogy miért hordozza ezt a kettőséget magában. Teljesen érthető volt számomra, még ha el nem fogadható is, hogy édesapád miért tévedt le az útról, vagy éppen, hogy az ártatlan gyermek miért akart segíteni, miért vonzotta őt a kíváncsiság, vagy miért tette erőssé a benne lappangó szeretet az édesapja iránt.  Nagyon tetszik ez a kettőség, ahogyan azt is remekül megmutattad, hogy olykor elegendő egy „baleset”, hogy végre észhez térjenek az emberek. edi Sajnálom a téged ért veszteségeket, viszont annak örülök, hogy ennek ellenére, a múltja ellenére is ennyi szeretet lappang a karakteredben és mellettem még egészen erős is. edi Tudom, kicsit talán telhetetlen vagyok, de azt azért még szívesen olvastam volna, hogy Tikivel kapcsolatban milyen gondolataid, vagy éppen érzéseid vannak, de ha itt nem is, akkor majd játéktéren biztosan fény derül, így nem is akarom tovább húzni az időt, hiszen biztosan már nagyon várnak rád, ahogyan te is inkább már játszanál. lufi

Hess foglalózni, ha még nem tetted meg, majd pedig irány megnevelni a nebulókat és meglelni a boldogságot, amire vágysz. Jó szórakozást kívánok! lufi




Hope is a small word with a big meaning but it's a reason to live.
And we need a reason
avatar
Elit
Tell me your secrets
610
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Mary S. Melvo tollából
Témanyitás ✥ Mary S. Melvo •• Szer. Nov. 08, 2017 6:58 pm

Marie Selena Melvo
you've lost my trust

általános jegyzet
» Anyja neve: Mélanie Bascour 
» Apja neve: Clément Melvo
» Testvérek: Egyke
» Születési hely: Chartes, Franciaország  
» Születési idő: 1970.02.11.
» Mikor érkezett a városba: Nagyjából 30 éve
tudj meg többet
» Becenév: Mary  
» Avatar Alany: Rachel Weisz  
» Karakter kora: 47
» Választott csoport és foglalkozás Oktatás/Dékán

» Egyéb hozzátartozók;;
Ami a családot illeti, nem egy nagy történet. Legfőképpen azért mert az egyetlen még élő családtagom nem más, mint apám húga. Ő Lilou néni. Bár mostanában már nem használom a néni kifejezést rá, legfőképpen azóta amióta a fiatalok engem is lenéniznek. Öregszem. Talán egy kissé túlságosan is gyorsan. Na mindegy... Egyébként Lilou egy szörényen kedves nő. Ritka ilyennel találkozni a mai világban, legfőképpen mindenki csak magával törődik, azzal hogy csodálatosan éljen, manapság még a szülők sem érdeklődnek a saját gyerekeik iránt. Szóval igen, én ki merem jelenteni, hogy talán Lilou lenne a legeslegjobb ember az életemben. Világ életemben ő volt. Tulajdonképpen ő volt anyám helyett is anyám. Tudni illik a szüleimnek nagyon nehezen jött be a baba dolog. Éveken át próbálkoztak, sőt évtizedeken át. Talán már egy kissé túlságosan is öregek lettek mire besikerültem én. Mindketten a negyvenes éveikbe léptek, éppen ezért is nem lett soha testvrem. Na meg mert a születésem után anyám lelépett az összes félrerakott pénzzel, ami miatt apám pedig összeroppant. Még mái napis sem tudom eldönteni, hogy anyám hiánya miatt, vagy a pénz hiánya miatt. Éveken át Lilou segített ki minket úgy pénzügyileg, mint a nevelésemben. Volt hogy hetekig ott lakott nálunk és főzött, mosott, takarított, iskolába vitt, amíg apám részegen fetrengett valahol a házban, vagy éppen házon kívül. Szerencsére ez az időszak annyira sokáig nem tartott neki. Összeszedte magát egy-két éven belül és teljesértékű apa lett belőle. Feleszmélt hogy ha még anyám nincs is ott(vagy a pénz), én ott vagyok, engem pedig mindennél jobban szeretett. Sajnos évekkel később őt is elveszítettem, de erre még később kitérek.
Azt hiszem az egyéb családtagokhoz még nem árt megemlíteni valaki mást is.Évek óta vele élek, az egyetlen élőlény akitől szeretetet kaphatok, ő pedig nem más mint Lily.


Nagy csattanás. Hirtelen kipattan a szemem, a plafont bámulom még hosszú másodpercekig, miközben hallgatom az eseményeket, miszerint valaki éppen betör hozzánk. Vagy már megint apa ér haza az éjszaka közepén. Hallom ahogy morog, szinte mindent lever, csak úgy törnek a polcokon lévő porcelánok. Természetesen ötéves kislányként a kíváncsiság jobban hajt mint a félelem, így nem időzök túl sokáig a plafonnal. Letúrom magamról a takarót, belebújok a cicafejes szobapapucsomba, majd lassan lopakodva az ajtó felé indulok. Bár magam sem tudom miért lopakodtam, hiszen az a bizonyos betörő sokkal több zajt csap, mint az én cicás papucsom ami a földet nyalogassa nyelvével. Mikor kinyitom az ajtót, nem látok senkit, így hát a lépcsőhöz merészkedek. Apának nagy gondjai vannak a lépcsővel. Hosszúnak tűnő másodpercekig nézem ahogyan ott szenved, próbál megtenni egy-két lépcsőfokot, majd visszazuhan a  földre. Szerencsétlenségemre a legutóbbi alkalommal éppen sikerül neki úgy esnie, hogy egyenesen a szemembe tudjon bámulni. Egy őrült mosoly jelenik meg arcán.
- Jere ide hisjányom.. Hoj is hínak? - Felnevet, majd hozzátszi. - Vicc...vicc! - A nevetéséből ítélve pontosan tudom, hogy ez közel sem vicc, de nem szólok semmit, csak lassan odabattyogok hozzá. Az én segítségemmel szeretne az emeletre jutni, teljesen rámtámaszkodik, mortyog valamit amiből egy árva szavat nem értek, majd megindulunk. Ő billeg, én is billegek, már inkább a rám nehezedő súlytól, alig tudom megtartani magunkat, majd mikor néhány fok után ő ismét hátratántorodik, engem is magával rántva, mindketten a földön kötünk ki. Másnap reggel a kórházban nyitottam csak a ki a szemem, jobb oldalamon Lilou nénikémmel, bal oldalamon apámmal. Régóta nem láttam ilyen aggódó tekintettel. Bár még mindig nem volt tiszta az a bizonyos tekintet, de akkor és ott megígérte, hogy soha többet nem nyúl alkoholhoz. Így is lett. Bár ehhez egy agyrázkódás hiányzott a lányának, de én még mai napig is azt mondom, hogy sokkal több is megérte volna ha arról  van szó, hogy józan lesz.

Elmosolyodom az emléken. Másnak talán ez egy szomorú emlékkép lenne és valamilyen szinten az is, de számomra mégis valahogy ez a legszebb emlékem apámmal. Hiszen az eset után minden annyira meseszerű volt. Tényleg boldogok voltunk kettesben... néha hármasban, ha a nagynénémet is beleszámítjuk. Nem kívánhattam volna jobb apát magamnak. Viszont a következő emlékképtől ez a mosoly hamar lehervad. Ugyanebben a fotelben ülök, ugyanitt a kandallóval szemben, egy pohárka forrócsokit iszogatva, Lilyvel az oldalamon. Alig egy éve történt az eset, így még nagyon is friss ez a kép a fejemben. A telefon csörren, Lily felvakkant, farokcsóválva figyel fel rám, hogy most mi is történik. Én pedig egy csomóval a gyomromban és a torkomban felveszem a telefont. A csöndből ítélve tudom, hogy vége. Nénémnek meg sem kell szólalnia ahhoz, hogy tudjam mi történt. - Máris megyek. - Csak ennyit szólok, aztán megszakítom a vonalat. Még néhány másodpercig a műtüzet bámulom a kandallóban, próbálom megemészteni, hogy tulajdonképpen mi is történt most, de egyszerűen nem megy. Pedig tudtam, hogy ez a nap nagyon hamar eljön. Apám már nyolcvanhatodik életévén is túl volt, ami magában még nem muszáj, hogy ilyen baljósló legyen, de sajnos évek óta beteges is. Az utóbbi egy évben már beszélni sem tudott velem, de mégis éreztem, hogy tudja ki vagyok. Soha nem ment annyira el az esze, hogy ne tudná ki vagyok én, hogy ne érezné a szeretetet.
Miután egy könnycsepp lögördül az arcomon, gyorsan ugrok fel, hogy elüldözzem ezt a rémes emléket a fejemből. Inkább Lily-hez fordulok, megsímogatom, majd szólok neki, hogy bizony itt a séta ideje. Több sem kell neki, már rohan is az ajtó felé. Én pedig kénytelen vagyok elmosolyodni ezt a nagy örömöt látva. Nagyon jó érzés tudni, hogy valaki szeret. És bár nekem nincs túl sok személy az életemben, soha nem is volt, így hát számomra Lily bárminél és bárkinél többet jelent. Bár ő csak egy kutya, de mégis úgy érzem nagyszerűen megért engem, ha rosszul érzem magam hozzámbújik, foglalkozik velem, pontosan úgy ahogyan én teszem vele. Egy nagyon rossz tulajdonságom, hogy elkeseredetten keresem a szeretetet, mindenkitől aki szemben jön velem és sajnos kezdek attól tartani, hogy ez a munkám és egyben az életem rovására fog menni. A munkám pedig az életem, szóval ha egyiket elveszítem, akkor a másikat is. Az elmúlt harminc évben mással sem törődtem minthogy feljebb jussak a ranglétrán, hogy meglegyen a megélhetőségem, hogy emberekkel tudjak foglalkozni. Már gyerekkorom óta az volt a tervem, hogy majd orvos leszek, vagy rendőr, vagy akár tanár, ovónő és a többi. Sajnos miután kiderült, hogy a vér látványától konkrétan összeesem, így hát az orvost lehúztam a listáról. Ahogyan a rendőrt is. Nem lenne túl szép, ha valakit üldöznöm kellene aki vérzik, én pedig összeesek előtte. Szóval így lett belőlem tanár. Amikor az egyetemet elkezdtem akkor jöttem Párizsba, előtte egy jóval kissebb városban életem, nagyjából száz kilométerre a fővárosunktól. Az egyetem befejezte után nem sokra már dolgozni is kezdtem főállású tanárként. Természetesen azt a szakot választottam ami a legközelebb áll hozzám, azaz művészet. Éveken át tanárként álltam a sarat, több egyetemen is. Csak néhány évvel ezelőtt ajánlottak nekem valami mást, amit elfogadtam azzal a hittel, hogy majd ez könnyebb lesz. Naív egy gondolat volt az már biztos. Dékánként léptem elő, egy rakás lógós rosszcsonttal a kezeim között, akik szinte bármire képesek, hogy büntetlenül megússzonak valamit. Én pedig vakon bele is sétálok néhány csapdába, csakhogy aztán legyen mit megbánnom és idegeskedhessek a munkám miatt. Persze néha még most is helyettesítek tanárként ha szükség van rá, vagy éppen magánórákat adok azoknak akiknek nem elég az egyetemen hallottak, de nagyjából ennyi. A napom a munkából áll, hülye döntésekből, a szeretetkereséséből, az apám hiányából, valamint a szeretett kutyámból.

Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
Facebook || Keresett
avatar
Tanárok
Tell me your secrets
15
● ● Posztok száma :
szeretetet¬
● ● Keresem :
Rachel Weisz ¬
● ● karakter arca :

Mary S. Melvo
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 02. Karakter részleg :: Elfogadott karakterek :: Oktatás-