Nappali
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:26 pm ✥

✥ Yesterday at 8:26 pm ✥

✥ Yesterday at 12:53 pm ✥

✥ Yesterday at 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 8:25 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 6:33 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 2:57 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Nappali •• Csüt. Nov. 09, 2017 7:51 pm

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Pént. Dec. 08, 2017 8:57 am

Esőtől sáros csizmámat megvetettem a lábtörlőn, de a kilincset nem nyomtam még le. Kellett egy nagy levegő, de a hideg elég nagy motivációt adott, hogy ne akarjak továbbra is ázni. Dolgozott bennem ennek ellenére a vágy, hogy hátat fordítsak és csak úgy eltűnjek egy időre, mégse tettem. Bűntudatom lett volna, ha anyámnak azon kell aggódnia, hogy éppen van-e fedél a fejem fölött, vagy elraboltak, esetleg már ki is kötöttem valamelyik árokban. Pedig én örültem volna a legjobban, ha el tudok számolni magammal és a lelkiismeretemmel.
Tudom, hogy telefonált neki a tanár, nem először játszom el, ismerem a menetrendjét a dolgoknak. De ma először nem próbált meg az öcsém zaklatni, hogy mégis merre járok. Nem tudom, hogy mire véljem, hogy anyám már rajta keresztül se próbál utol érni.. Talán belátta, hogy elég sok új inger ért engem az utóbbi időben, talán már azon is elgondolkozott, hogy kár volt erőltetni ezt az egész költözést. Hát.. Valóban kár volt. Ha nem találtam volna meg a papírokat, amik bizonyítják, hogy egész életünkben hazudott, most talán ez a helyzet is másképp alakul. Nem azon dolgozom, hogy később érjek haza, hogy tutira lekéssem a közös vacsorát, amihez úgy szokott ragaszkodni... De anya.. Nem tudom kikerülni, képes lenne egész éjjel virrasztani csak azért, hogy elkapjon miközben besurranok. Apával már lenne a helyzet. Ha itt lenne, ez az egész teljesen másképp alakulna, de így, egyre inkább azt érzem, hogy az egész életem hazugságra épült. Apámként szeretek valakit, akitől nem kaptam géneket, viszont felnevelt és ez többet jelent nekem, mint a vérségi kötelék, ami a szüleim közül csak anyámmal áll fenn. Nem tudom, hogy mondjam el Pascalnak, hogy nem véletlenül vagyok mostanában "fura" ahogy ő fogalmaz. De kerülöm őt is, inkább minthogy belekezdjek egy olyan beszélgetésbe, ami csak feltépdesi a sebeket a lelkemen. Még nem volt időm feldolgozni, őszintén nem is tudom, hogy mikor tudok majd túllendülni rajta. Byronnal sem beszéltem már egy ideje, és napok óta kerülöm a tanítást is. Az egyetemi előkészítőről pedig egy e-mailt kaptam, hogy még egy hiányzás után törölnem a rendszerből. Nem is akarok egyetemre menni... Anyuék mániája ez az egész.. Én csak levegőt akarok.
A kapucnimról egy kósza esőcsepp hullik az orrom hegyére, a hideg végigfut rajtam és ez a végszavam. Az előszobában csak ledobom a kabátomat a fogasra, visszaveszem a táskámat a vállamra, aztán az emelet felé fordulok. A nappaliban látom a fényt, de ha az életben egyszer szerencsém van, akkor sikerült halkan becsuknom az ajtót és simán felsomfordálok a szobámig, ahol magamra tudom zárni az ajtót és bedugni a fülembe a zenét, hogy ne kelljen foglalkoznom a kioktatással. A lépcső aljához érve viszont minden reményem elszáll, mikor a felső végén megpillantom az anyámat. Egy pillanatra visszapillantok a bejárati ajtóra, de mire a kabátomat újra magamra kanyarítanám, már úgyis a sarkamban lenne. Az meg nem hiányzik, hogy a lelépésem után rendőrökkel hozasson haza.
- Essünk túl rajta... - sóhajtok nagyot, a táskámat ledobom a lépcső első fokára és elindulok a konyha felé, hogy ha maradt még valami a vacsorából, akkor kiszolgáljam magam belőle. Farkaséhes vagyok, de egész nap nem is vettem róla tudomást.. Addig talán anyám is kidühöngi magát, míg én megvacsorázok. Talán.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
400
● ● Reag szám :
173
● ● karakter arca :
dove cameron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szomb. Jan. 06, 2018 3:46 pm



You’re also my life
Joanne & Olympe

Sok hibát vétettem már az életemben, de Hervé, Pascal és Olyme sosem tartozik közéjük. Életem mozgatórugóik, minden feltétel nélkül szeretem őket már azóta, hogy megtudtam, hogy terhes vagyok. És nem érdekel, hogy Oscar vagy Andreas az apjuk, attól még az én gyerekeim, az én csodáim, az én csillagaim. Tehetnek bármit, meggyűlölhetnek, eltűnhetnek az életemből, attól még szeretni fogom őket örökké. Ilyen egyszerű. A legcsodálatosabb dolog, hogy vannak nekem, hihetetlen érzés anyának lenni. Lehet, hogy per pillanat nem a legjobban jövünk ki, ámbár én ezt leginkább a tinédzser kornak mondanám, hiszen most nyílik meg nekik a világ, nem sokára felelősség szakad a nyakukba és folyamatosan változnak és változnak. Ingatag időszak ez, amiben végtelen türelem kell. Hervénél már tapasztaltam, mégis… A három gyerek, három különböző utat tapos ki magának a felnőtté válásig. Mindegyikkel vannak nehéz időszakok, Olympe-pal kimondottan, pedig azt hittem, anya-lánya miatt talán jobban tudok neki segíteni, de egyre inkább zárkózik el tőlem, és ettől tehetetlennek érzem magam. Mintha megbuknék, mint anya…
Feleségként már sikerült, még ha erről csak nekem van tudomásom…
Természetesen, a tanár felhívott. Már meg sem lepődtem dolgon, így aztán csak vártam. Egyszer haza kell jönnie, és haza is fog jönni. Nem azért, mert oda lenne, hogy anyjával kell találkozni, hanem mert a lakás jelenti a családi biztonságot, egy helyet, ahova biztosan tartozik. Lehet, hogy ez már itt van Párizsban térképileg, oly mindegy. Biztos környezet, még ha nem is érzi, hogy mennyire szeretem, nem akarja észrevenni. Miért Olympe? Miért nem tudunk kijönni? Miért nem engeded, hogy igazán az édesanyád lehessek?
Mi szükség a folyamatos veszekedésre, aminek se eleje, se vége. Mondanám, apádtól örökölted, de mivel nem Oscar az apád, pedig ő a veszekedős típus, így aztán… Nem tudom.  A tehetetlenség bezár, megőrjít, darabokra hasogat, hogy képtelen vagyok bármit is tenni, ami sikerrel járna. Igyekszem, de mégis mindig dugába dől. Lepattan Olymperól, mert észre sem akarja venni? Vagy ennek mélyebb gyökere van? Egyszerűen rajtam éli ki azt, hogy költöztünk? Hogy elszakadt attól a közegtől, apjától?  És ebben csak nyomasztó Pascal levele, amit nem rég tudtam meg, ami fölött nem tudok elhaladni, mert akár elmondhatta Olympenak és az mindent új világításba helyezne. Érdekes, nem attól félek, hogy megtudják, talán az könnyítene, hanem, vele együtt az álmom, hogy egy család vagyunk, összetörik. Az álom, amit mindig csak dédelgettem, de sosem létezett, és miattam nem létezett, mert én nyitottam Andreas felé… És nem tudom elengedni. Nem tudok választani…  Oscart sem tudom engedni, pedig már rég döntenem kellett volna. Akkor, amikor megszülettek, sőt! Még azelőtt. Gyűlölhetnek miatta, de akkor sem bánom, ember vagyok, aki keresi a helyet, ahol boldog lehet. Na erre varrjanak gombot a pszichológusok, micsoda remek alany, akit ki lehet vesézni.
Hallon az ajtó zörgését, mire felpattanok, nem hagyhatom futni Olympet. De már megtanultam annyit, hogy ne a nappaliba várjam, mert elsuhan, és aztán az ajtót nem nyitja meg nekem. Sokáig tartott, mire haza esett, nem örülök neki, hiszen az aggodalom örökké ott van a szívemben, mi van, ha baja esik, mi van, ha egyszer más jön haza, és mondja, hogy történt vele valami? Nem is tudom, mit reagálnék, de összeomlanék lelkileg. Csak nekik ne essen bajuk…Mégis én jelentem a legnagyobb fenyegetést hazugságaim által. Furcsa kettősség, ami mindig uralta és uralja az életemet.
Megállok a lépcsőn, és szinte fellélegzek, hogy nincs baja. Arcából nm tudok olvasni, olyan zavaros, annyi mindent érez, de leginkább  a zavar, és a düh az, amit mindig látok, ha találkozik tekintetünk. Nem én vagyok az ellenség, édesem…
Leballagtam utána, ahogy a konyha felé vette az irányt. Teremtsem le megint? Van értelme? – Felhívtak – jegyeztem meg, hogy valamit mondjak, de most nem igazán tudtam eldönteni, hogy mit érdemes és mit nem. – Megint. – álltam meg a konyha bejáratában, és neki dőltem az ajtófélfának. Mit tegyek? Mi lenne a legjobb?  - Nem fogom előadni a szokásost, mert a könyöködön jön ki, gondolom – sóhajtottam fel. - Én csak azt szeretném tudni, miért? Miért csinálod ezt Olympe? És sosem mondassz semmit, pedig segíteni akarok. Engedd, hogy segítsek. Aggódok érted. Merre jársz, mit csinálsz, miért nem  mész iskolába? Váltsunk sulit? Csak mondanod kell. De ez nem mehet így tovább… – kétségbeesés csendül a hangomban, ami próbál határozott maradni. De csak annak jeleként, hogy én tényleg belehalnék, ha bármi baja lenne. Neki vagy Pascalnak, akár Hervének. Nem sok minden szent az életemben, de ők igen.

The story never ends ⁞ Remélem megfelel Smile
×
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Csüt. Feb. 01, 2018 10:20 am

Olykor belegondolok, hogy mi lenne, ha nem ebbe a családba születek, ha nem ők lennének a szüleim, nem kellene foglalkozni azzal, hogy körülöttünk aztán minden, de minden annyira tökéletesnek látszódjon.. Talán akkor foglalkoznának azzal is, hogy nekünk mi a jó, hogy mi mit szeretnénk. Mert abban teljesen biztos vagyok, hogy Pascal se örül a változásnak. Ki örülne neki, ha 17 évesen kirángatják abból a közegből, amihez hozzá van szokva? Amúgy is nyakunkon van érettségi meg az egyetemi felvételi, nem kellett volna a nyakunkba varrni még egy költözést is. Úgy érzem, nem fair ez velem szemben sem. Új klubba váltani, újra indulni a ranglétra aljáról, mindenkinek bizonyítani, ha már én vagyok az egyik legfiatalabb bajnok a felnőttek körében, higgyenek is abban, hogy megdolgoztam a sikerért. Ez nem olyan sport, amit apuci pénzelhet. A bajnokságok után pont szükségem volt arra, hogy a a nulláról induljak. De még ha csak ez lenne a probléma...
Kinyitom a hűtőt, addig se kell anyámat nézni, jó pár percig kutakodom is benne, míg találok valami fogamra valót. Nem vagyok annyira válogatós, talán most még rá is tennék egy lapáttal, ha nem akarnék annyira szabadulni tőle. Persze, hogy nem enged, de meglepődök, hogy nem a szokásos szöveggel nyit. Talán rájött, hogy semmit se ér? Hogy nagy ívből teszek a hírnévre, amit olyan féltőn próbál makulátlannak mutatni? Hát egy cseppet sem érdekel, hogy mennyire nehezítem meg a dolgát...
- Te meg felhívtad apát... - jegyzem meg alig hallhatóan, de a hangom ettől még vádló. Ez már mindennek a teteje és azt hiszi, hogy ha szól az apámnak, aki a közelben sincs, akkor a kicsi lánya menten megváltozik? Nem, majd akkor, hogy ha személyesen jön ide és szakít időt rám. Vagy ha visszavisz magával. Utálom ezt a helyet, anyám viselkedését, a hazugságait.. Köszönöm szépen, eddig is megvoltak a magam bajai, örülnék neki, ha visszakapnám azokat a problémákat és lehetnék végre átlagos tinédzser, átlagos drámákkal.
- Te komolyan azt hiszed, hogy ha egy újabb váltás majd mindent megold? - pördülök meg a tengelyem körül, ahogy meghallom a szavait. Na ne! Utálattal nézek rá, nem is tudom leplezni, mennyire neheztelek rá a helyzet miatt, az életem miatt. Látom, hogy rosszul esik neki a viselkedésem, de ha tudná, hogy nekem mennyi minden esik rosszul, hogy mennyire megszenvedem az ittlétet, vagy ha csak egy pillanatig is foglalkozna vele, netalán a döntés előtt megkérdezett volna minket, mintha számítana a szavunk, na akkor talán még érdekelne is..
Csak a pultra pakolok, tányért veszek elő, de nem halmozok rá túl sok ételt, az étvágyamat elvette, csak a gyomrom panaszkodik, hogy üres. Legszívesebben itthagynám és felvágtatnék a szobámba, de ehelyett a mikróhoz lépek. Fantasztikus. Inkább a mikrót szuggerálom, de így sem melegszik gyorsabban a vacsorám...
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
400
● ● Reag szám :
173
● ● karakter arca :
dove cameron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Feb. 21, 2018 6:48 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Feb. 21, 2018 11:12 pm

Esőtől sáros csizmámat megvetettem a lábtörlőn, de a kilincset nem nyomtam még le. Kellett egy nagy levegő, de a hideg elég nagy motivációt adott, hogy ne akarjak továbbra is ázni. Dolgozott bennem ennek ellenére a vágy, hogy hátat fordítsak és csak úgy eltűnjek egy időre, mégse tettem. Bűntudatom lett volna, ha anyámnak azon kell aggódnia, hogy éppen van-e fedél a fejem fölött, vagy elraboltak, esetleg már ki is kötöttem valamelyik árokban. Pedig én örültem volna a legjobban, ha el tudok számolni magammal és a lelkiismeretemmel.
Tudom, hogy telefonált neki a tanár, nem először játszom el, ismerem a menetrendjét a dolgoknak. De ma először nem próbált meg az öcsém zaklatni, hogy mégis merre járok. Nem tudom, hogy mire véljem, hogy anyám már rajta keresztül se próbál utol érni.. Talán belátta, hogy elég sok új inger ért engem az utóbbi időben, talán már azon is elgondolkozott, hogy kár volt erőltetni ezt az egész költözést. Hát.. Valóban kár volt. Ha nem találtam volna meg a papírokat, amik bizonyítják, hogy egész életünkben hazudott, most talán ez a helyzet is másképp alakul. Nem azon dolgozom, hogy később érjek haza, hogy tutira lekéssem a közös vacsorát, amihez úgy szokott ragaszkodni... De anya.. Nem tudom kikerülni, képes lenne egész éjjel virrasztani csak azért, hogy elkapjon miközben besurranok. Apával már lenne a helyzet. Ha itt lenne, ez az egész teljesen másképp alakulna, de így, egyre inkább azt érzem, hogy az egész életem hazugságra épült. Apámként szeretek valakit, akitől nem kaptam géneket, viszont felnevelt és ez többet jelent nekem, mint a vérségi kötelék, ami a szüleim közül csak anyámmal áll fenn. Nem tudom, hogy mondjam el Pascalnak, hogy nem véletlenül vagyok mostanában "fura" ahogy ő fogalmaz. De kerülöm őt is, inkább minthogy belekezdjek egy olyan beszélgetésbe, ami csak feltépdesi a sebeket a lelkemen. Még nem volt időm feldolgozni, őszintén nem is tudom, hogy mikor tudok majd túllendülni rajta. Byronnal sem beszéltem már egy ideje, és napok óta kerülöm a tanítást is. Az egyetemi előkészítőről pedig egy e-mailt kaptam, hogy még egy hiányzás után törölnem a rendszerből. Nem is akarok egyetemre menni... Anyuék mániája ez az egész.. Én csak levegőt akarok.
A kapucnimról egy kósza esőcsepp hullik az orrom hegyére, a hideg végigfut rajtam és ez a végszavam. Az előszobában csak ledobom a kabátomat a fogasra, visszaveszem a táskámat a vállamra, aztán az emelet felé fordulok. A nappaliban látom a fényt, de ha az életben egyszer szerencsém van, akkor sikerült halkan becsuknom az ajtót és simán felsomfordálok a szobámig, ahol magamra tudom zárni az ajtót és bedugni a fülembe a zenét, hogy ne kelljen foglalkoznom a kioktatással. A lépcső aljához érve viszont minden reményem elszáll, mikor a felső végén megpillantom az anyámat. Egy pillanatra visszapillantok a bejárati ajtóra, de mire a kabátomat újra magamra kanyarítanám, már úgyis a sarkamban lenne. Az meg nem hiányzik, hogy a lelépésem után rendőrökkel hozasson haza.
- Essünk túl rajta... - sóhajtok nagyot, a táskámat ledobom a lépcső első fokára és elindulok a konyha felé, hogy ha maradt még valami a vacsorából, akkor kiszolgáljam magam belőle. Farkaséhes vagyok, de egész nap nem is vettem róla tudomást.. Addig talán anyám is kidühöngi magát, míg én megvacsorázok. Talán.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
400
● ● Reag szám :
173
● ● karakter arca :
dove cameron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Csüt. Feb. 22, 2018 9:25 pm



Mint a legtöbb bánat, ez is örömmel kezdődött.
Eső ide, vagy oda, a műteremben nem számít sem a megállíthatatlanul, sűrűn hulló vízcseppek, sem a hideg szél, mely az ember hajába tép, valósággal a bőrbe mar, sem a már-már csontokig hatoló hideg. Amikor leengedem a fekete hátteret, majd bekapcsolom a lámpákat, jóleső borzongás fut végig a gerincemen; már olyan régen nem dolgoztam műteremben, és már annyira hiányzott ez az egész, mintha csak levágták volna az egyik karomat. És Armand csonkított meg ilyen rondán annakidején. Unott mozdulatokkal hasított ki belőlem darabokat. Újra, és újra, és újra. Mellette nem kellett dolgoznom, hovatovább kifejezetten nem akarta, hogy ingázzak, nem akarta, hogy hétvégi anyuka legyek, és ezt meg is mondta nekem.
Mit mondhattam volna? Mi mást tehettem volna? Volt egy közös gyerekünk, volt egy közös házunk, benne közös asztallal és ággyal; volt egy közös életünk. Múlt időben. Néha beszélek még vele telefonon, Armanddal. Azt gondoltam, hogy könnyebb lesz majd elszakadnom tőle. Hónapokig őrlődtem, hogy mitévő legyek, hogy mit lépjek, hogy hogyan tegyem; eltávolodtam tőle, elhatárolódtam, magas várfalakkal és végvárrendszerrel vettem körbe magamat. Azt akartam, ha mégis úgy döntök, ahogy végül döntöttem, egyszerűbb legyen. De nem is értem, hogy miért és hogyan hihettem, hogy majd könnyű lesz. Több, mint húsz éve ismerem és szeretem, iszonyatosan nehéz volt, még akkor is, ha ezt nem ismerem be, és nem mutatom ki.
A délelőtt munkával telik: egy parfüm reklámanyagához készítek képeket. A modell fekete ruhája szinte a háttérbe vész, olyan, mintha a semmiből lépne ki – szinte látom magam előtt az óriás plakátokat; olyan lesz, mintha kilépne róluk -, tejfehér bőre és hideg, kék íriszei tökéletes kontrasztot alkotnak szénfekete hajával.
Örömtől doppingolva lépek ki az épület ajtaján. Fáradtnak kellene lennem, e helyett legszívesebben kiugranék a bőrömből; valósággal szétfeszít az energia.
(...)
Iszonyatosan mérges-, de sokkal inkább csalódott voltam, amikor Olympe tanára felhívott ma koradélután. Megértem. Hogyne érteném meg? Kamasz koromban én is szívesebben léptem le az utolsó órákról, vagy teljesen más irányt vettem úton, az iskolába menet. Mert, persze, sokkal nagyobb fless beülni a haverokkal egy bisztróba, vagy egy kocsmába, kávézni, és cigizni... persze. Egy ideig. Aztán rájössz, hogy nem szabadna ezt tenned, mert voltaképpen – bármennyire hihetetlen is akkor, abban az adott pillanatban: az életed hátralévő része ettől-, a gimitől, az érettségitől is függ.
Teljes csend fogad, amikor belépek a házba. A karórámra pillantok, még van idejük hazaérni. Lerúgom a bokacsizmámat, és a fogasra akasztom a fekete szövetkabátomat, meg a sötétkék sálamat. Dolgozni próbálok, kezdetnek a nappali kanapéján félig lecsúszva ültemben nézem végig a képeket, még a fényképezőgép LCD kijelzőjén. Közben Olympe jár a fejemben. Feltételezem a költözés az oka annak, hogy hirtelen lógni kezdett, mivel korábban ez nem volt rá jellemző. De az új ház, az új környék, az új iskola, az új városban nem ok arra – legalábbis az én szememben nem -, hogy napokat hagyjon ki a lányom.
A hónom alatt a laptopommal állok a lépcső tetején, amikor Olympe valósággal besunnyog a házba, szinte nesztelenül bezárva maga mögött az ajtót. Szavait hallva szemöldököm felszalad a homlokomon.
- Flegmaságból jeles – lépek be a konyhába, hangom akár a jégszilánkokra csorgatott méz; a pultra teszem a laptopot, felnyitom a fedelét, és az olvasóba teszem a gépemből a kártyát, és elkezdem átmásolni a fotókat a gépre. – Na, de fizikából, például, hogy állsz? És matekból? Remélem, nem kell pótvizsgára készülnöd egész nyáron... – idegesen és ütemesen dobolok jobbom mutatóujjával a pulton. – Vagy kivágnak még időnek előtte...? – tekintetemmel követem, bárhová is menjen, bármit is tegyen, pillantásommal az övét keresem.


▲ wolf ▲ 575


She laughs like god, her mind's like a diamond.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
52
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Csüt. Márc. 01, 2018 10:45 am

Olykor belegondolok, hogy mi lenne, ha nem ebbe a családba születek, ha nem ők lennének a szüleim, nem kellene foglalkozni azzal, hogy körülöttünk aztán minden, de minden annyira tökéletesnek látszódjon.. Talán akkor foglalkoznának azzal is, hogy nekünk mi a jó, hogy mi mit szeretnénk. Mert abban teljesen biztos vagyok, hogy Pascal se örül a változásnak. Ki örülne neki, ha 17 évesen kirángatják abból a közegből, amihez hozzá van szokva? Amúgy is nyakunkon van érettségi meg az egyetemi felvételi, nem kellett volna a nyakunkba varrni még egy költözést is. Úgy érzem, nem fair ez velem szemben sem. Új klubba váltani, újra indulni a ranglétra aljáról, mindenkinek bizonyítani, ha már én vagyok az egyik legfiatalabb bajnok a felnőttek körében, higgyenek is abban, hogy megdolgoztam a sikerért. Ez nem olyan sport, amit apuci pénzelhet. A bajnokságok után pont szükségem volt arra, hogy a a nulláról induljak. De még ha csak ez lenne a probléma...
Kinyitom a hűtőt, addig se kell anyámat nézni, jó pár percig kutakodom is benne, míg találok valami fogamra valót. Nem vagyok annyira válogatós, talán most még rá is tennék egy lapáttal, ha nem akarnék annyira szabadulni tőle. Persze, hogy nem enged, de meg sem lepődök, hogy a szokásos szöveggel nyit. Már nem jött rá, hogy semmit se ér? Hogy nagy ívből teszek a hírnévre, amit olyan féltőn próbál makulátlannak mutatni? Hát egy cseppet sem érdekel, hogy mennyire nehezítem meg a dolgát... Csak egy fintort vágok. Elengedhetné a témát, letehetne arról, hogy próbálja az anyai tekintélyét csiszolni. Rég elveszett.
- Felhívtad már apát? - kérdem meg alig hallhatóan, de a hangom ettől még vádló. Vádló, mert nem érzem, hogy apa belement volna ebbe. Vádló, mert egyikük se kérdezte meg, hogy akarjuk-e. Hogy akarom-e. Utálom ezt a helyet, anyám viselkedését, a hazugságait.. Köszönöm szépen, eddig is megvoltak a magam bajai, örülnék neki, ha visszakapnám azokat a problémákat és lehetnék végre átlagos tinédzser, átlagos drámákkal. Örülnék neki, ha nem rajtam csattanna, hogy anyámra 40 éves korára jött rá az önmegvalósítás és nem rántana magával. Mintha elégedetlen lett volna az életével.. De akkor miért teszi tönkre az enyémet?
- Gondoltál volna erre, mikor iskolát váltottál... - pördülök meg a tengelyem körül, ahogy meghallom a szavait. Na ne! Ezt ne! Utálattal nézek rá, nem is tudom leplezni, mennyire neheztelek rá a helyzet miatt, az életem miatt. Látom, hogy rosszul esik neki a viselkedésem, de ha tudná, hogy nekem mennyi minden esik rosszul, hogy mennyire megszenvedem az ittlétet, vagy ha csak egy pillanatig is foglalkozna vele, netalán a döntés előtt megkérdezett volna minket, mintha számítana a szavunk, na akkor talán még érdekelne is.. De mindenkit hátra kellett hagynom, mindent tiszta lappal kellett kezdenem itt. Fogalma sincs semmiről...
Csak a pultra pakolok, tányért veszek elő, de nem halmozok rá túl sok ételt, az étvágyamat elvette, csak a gyomrom panaszkodik, hogy üres. Legszívesebben itthagynám és felvágtatnék a szobámba, de ehelyett a mikróhoz lépek. Fantasztikus. Inkább a mikrót szuggerálom, de így sem melegszik gyorsabban a vacsorám...
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
400
● ● Reag szám :
173
● ● karakter arca :
dove cameron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Vas. Márc. 04, 2018 6:02 pm



Nyilvánvalóan tudatában voltam annak, hogy meglesz a böjtje annak, hogy elköltözünk abból a házból, ami számomra már nem jelentett egyet az otthon fogalmával. Talán hibáztam, hogy magammal cipeltem a gyerekeimet is, de nem tehettem mást. Szeretném a közelemben tudni őket - őket, és nem Armandot, az állítólagos apjukat -, abban a hitben, hogy minden rendben van, vagy legalábbis lesz, ha a kezemben tartom az irányítást. A baj ezzel csupán annyi, hogy momentán kicsúszott a gyeplő a kezeim közül. Nem meglepő, de iszonyatosan bosszantó a tény, hogy Murphy sosem alszik: nem elég egyvalamivel megküzdeni, nem elég megoldani egyetlen problémát; máris ott a következő leküzdendő akadály. Ami a munkámat illeti, elég volt felkeresnem Basile-t, és szépen mosolyognom rá, meg kielégíteni, és azt ígérni, hogy többről is lehet szó, ha több, fontos munkát kapok.
Mint anya, most kifejezetten úgy érzem, hogy rondán elbuktam. Mint feleség... inkább hagyjuk is; az lesz a legjobb, ha ennyiben maradunk. De abban is biztos vagyok, hogy nem fogom ennyiben hagyni ezt az egészet így, ebben az állapotban, ahogy van, ahol most tartunk. Nem, mert fontosak nekem a gyerekeim – még akkor is, ha ezt most, ebben a pillanatban, ebben az időszakban Olympe és Pascal nem pontosan így látja.
- Nem – felelem, hangom élesen cseng, még a fejemet is felszegem. – Egyelőre legalábbis nem, mert úgy gondolom, hogy ezt a problémát mi is meg tudjuk oldani, Oly... – dorombolom. Mi. Hah! Már nem is tudom, hogy egyáltalán létezik-e olyan, hogy ’mi’. A családom szétesőben van. Ezen nincs mit szépíteni. Részben hibás vagyok miatta: nem szabadott volna ennyi éven át titkolóznom és hazudnom, sem Armandnak, sem a gyerekeknek, sem Andreasnak.
De, ha nem teszem, vajon mi történt volna? Vajon jobb lenne? Az a sok, mocskos titok akkor sem tisztázott volna semmit, ha fény derül rájuk.
Csak akkor vonom el pillantásomat a lányomról – illetve a hátáról -, amikor a laptop képernyőjéről eltűnik a kis ablak; a képek másolása befejeződött. Megnyitom őket a képszerkesztőben, de egyelőre nem foglalkozok velük tovább, helyette Olympe-ra emelem opálos pillantásomat.
Heves reakciója nem lep meg, valahol még meg is értem, de számomra akkor is irracionális, hogy a költözés révén kezdjen el lógni. Ugyanakkor van valami egészen... nyugtalanító, és fájdalmasan őszinte a tekintetében. Vegytiszta utálat. Felvonva egyik szemöldökömet, lesütöm pillantásomat, még akkor is, hogy tudom: ha nem én lennék a bűnös, akkor neki kellene szégyellnie magát.
- Nézd – felemelem a hangomat, de még nem kiabálok -, én megértem, hogy ez nem egyszerű most sem neked, sem Pascalnak, de ez nem jogosít fel arra, hogy lógj az iskolából – lélektükreibe vájom az enyémeket. – Miért csinálod ezt? Azt hiszed, ha folytatod, akkor majd visszaköltözünk Épernay-be? Hát, el kell szomorítsalak, mert, ha így van, akkor hatalmasat tévedsz. Nem fogunk visszaköltözni – szögezem le, már vagy ezredszerre. Nagyot sóhajtok; a fényképezőgép üres, fekete képernyőjét nézem, ami ijesztően hasonlít a szívemre.
- Milyen az új klub? – a kérdés ridegnek tűnhet, hangom, akár a jégszilánkokra csorgatott méz, de érdekel. Érdekel, mert tudom, hogy milyen fontos Olynak a vívás, és rohadtul nem szeretném, ha egy olyan hülyeség miatt, mint a költözés-, meg, mint a kamaszos dac, azt is elhanyagolná.


▲ wolf ▲ 509


She laughs like god, her mind's like a diamond.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
52
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Szer. Márc. 21, 2018 10:45 am

Villát veszek elő, sértetlen kezemben forgatom, miközben azon grimaszolok, hogy jó, hogy a balesetet nem hozza szóba. Még nehezen emelem a jobb karomat, a vállam fáj, de kevés dolog van, ami engem visszatarthat az edzéstől. Még a sérülés, a fájdalom és az orvosi utasítás ellenére is ott vagyok és küzdök. Olyankor nem mutatom, mennyire ordítanék legszívesebben, ilyenkor viszont, itthon, vagy ha senki sem látja, bizony felkötöm. Nem vagyok én mazochista, nagyjából napi 10 órában pihen, annak elégnek kell lennie ahhoz, hogy regenerálódjon a meghúzódott szalag is.
- Szóval úgy gondolod... - húzom el a számat, aztán jobb híján belepakolok egy hideg falatot. A fogaim szinte visítanak, hogy ez nem volt jó ötlet, mégis rágom ütemesen, mintha nem is lenne opció, hogy megvárjam, hogy megmelegedjen. De máris nem vagyok benne biztos, hogy a gyomrom azért forog-e, mert ma még nem sok tápanyagot juttattam a szervezetembe és követeli a jussát vagy anyám rideg tekintete az oka. Azok a metsző jégkék szemek, amik most is úgy merednek rám, mintha ismerne és pontosan tudná, hogy mi jár a fejemben.. Pedig, ha tudná, amit tudok, akkor nem rideg lenne, hanem rémült... - Én meg úgy gondolom, hogy te inkább ne oldj meg semmit. Eléggé elcseszted már az életemet.. - csattanok fel mérgesen. Lássa csak rajtam a vádat, a dühöt, a tenni akarást. Mert valamit muszáj lesz.. Vagy... Nem is tudom. Én csak azt akarom, hogy érezze ennek a súlyát. Az életemről döntött, mikor elköltöztünk, az utolsó évemről, meg Pascaléról is. És mintha semmit se számított volna, mert még épp nem voltunk nagykorúak, nem igazán volt beleszólásunk a dolgokba.
- Dehogy érted meg! - üvöltök rá az anyámra, de még én is meglepődök magamon. Nem igazán emlékszem rá, hogy valaha megütöttem volna vele ilyen hangszínt. Én mindig jó voltam, mindig a tökéletes lánya akartam lenni és kihasználtam, hogy a fiúkkal ellentétben belőlem csak egy van. Nekem nem is kellett versenyeznem apám figyelméért. - Szégyellnéd a barátnőid előtt, hogy a lányod megbukott, ugye? Szembe kellene nézned azzal, hogy rossz döntést hoztál, mikor magaddal cibáltál minket, hogy még csak vissza se kelljen nézned apára... Pedig ide fog jönni és rendbe fogja hozni ezt. Adok rá neki elég okot.. - az hangom határozottan cseng, de én vagyok az, aki leginkább kételkedek a szavaimban. Ugyan minek jönne? A születésnapunkon sem ért rá, napokkal később állított be. Beszélek ugyan vele telefonon, de egyre ritkábban ér rá, akkor is csak néhány percig van szívem feltartani, mert hallom a hangján, hogy nincs jól. Mert hiányzunk neki, mert egyedül maradt abban a nagy házban. Pedig szerettem volna azt mondani neki, hogy vele akarok élni... De most.. Itt van Lio, a kettőnk között kialakuló dolognak még neve sincs, de bimbózik és törékeny. Ő megpróbálja, nem hagyhatom cserben. Nem akarok olyan lenni, mint az anyám.
- Nem kell úgy csinálnod, mintha érdekelne... - fordulok vissza a mikró felé, mikor jelez, hogy megmelegedett a vacsorám. A villámra szúrva gőzölög a tészta, most meg fújnom kell, mert forró. A felszálló párát figyelem egész addig, míg belen nem ütközik a tekintetem anyám vakító szempárjába. Ebben a pillanatban realizálódik csak bennem, hogy annyi minden változott meg rövid idő alatt, hogy semmi sem lesz már olyan, mint régen. Ő se olyan, én se változhatok meg. De nem is akarok. Csak vissza akarom kapni az apámat, könnyebben el tudnám fogadni, hogy sokat dolgozik, ha tudnám, hogy este mindig van rám két perce. Ha csak úgy megölelne őszintén, szívből. De mégis meddig tartana ez? Mikor durrantaná ki anyám a lufit, hogy bebizonyítsa, az az élet sem mentes a szenvedésektől?
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
400
● ● Reag szám :
173
● ● karakter arca :
dove cameron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Hétf. Ápr. 16, 2018 8:40 pm



- Úgy – a hangom erélyesen cseng, és egy pillanatra úgy hiszem, hogy olyan vagyok, mint egy kommunista vezető. Nem kötelező hinni a rendszerben, az én rendszeremben, a szavamban, a szabályokban, melyeket én diktálok, de ellene tilos tenni, akár szóban, akár cselekedetben. És, talán, eltekintve ettől a puha diktatúrától, amit újonnan bevezettem, legalábbis, ebben az elképzelt, párhuzamos univerzumban, ahol kommunista államfő vagyok, még csak nem is a miénk a ’legvidámabb barakk’. Rezzenéstelen pillantással állom a tekintetét, még akkor is, ha fáj a vád, ami lélektükreiből üvölt, a lázadás, ami minden cselekedetében visszaköszön. Azt gondoltam, hogy valamivel egyszerűbb lesz, hogy majd túljutunk ezen, és nem ilyen fogcsikorgatva, ennyi gyűlölettel és megvetéssel a lányom részéről. – Vigyázz a szádra, Olympe! – szólok rá erélyesen. Én nagyon igyekeztem türelmet gyakorolni, és várni, várni, amíg megbékél, amíg teljesen elfogadja a kialakult helyzetet, az új házat, az új iskolát, az új embereket – az új életét -, de kezdem elveszteni azt a kevéske toleranciát, amivel nem túl bőkezűen áldott meg a természet. – Meg fogjuk oldani, közösen, ha tetszik, ha nem – szögezem le újfent, ha nem ezredszerre, akkor elsőre. – Például különórákra fogsz járni, korrepetitorokhoz, hogy felzárkózz és kijavítsd az osztályzataidat – hangom semleges, arcom rezignált, egyik szemöldökömet felvonom, és a tudtára adom: nincs választása. Ezt is az ő érdekében teszem, miatta akarom ráerőltetni az akaratomat. De ez vékony jég: Armand is szerette volna, ha úgy táncolok, ahogy Ő fütyül.
Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni a tényt, miszerint a költözés, és az új iskola váltotta ki ezt belőle. Azt gondoltam, hogy az én lányom ennél felnőttebb, felelősségteljesebb. Nyilvánvalóan megértem azt is, hogy az apja hiánya gyötri ennyire, de Armand mindattól függetlenül, ami közte és köztem történt, még... felnevelte őt, mintha az apja lenne, és úgy szereti, mintha a vérszerinti lánya lenne – és ugyanez igaz Pascalra is. Armand nem halt meg, és nem tiltottam el őt a gyerekektől; bármikor találkozhatnak, bár, hét közben erre nem sok idő jut, a hétvégéket nem veszem el tőlük.
Hirtelen önt el az érzés, mintha csak nyakon öntöttek volna egy vödör, jéghideg vízzel: valami mást sejtek a háttérben, amiről Oly nem beszél, amire még csak nem is utal, csak éppen azt nem tudom, hogy mit kellene látnom, amit mégsem veszek észre valamiért.
- Olympe! – felemelem a hangom, egy lélegzetvételnyi szünetet tartok, aztán, még mielőtt szóhoz jutnék, újra nekem esik. És tűröm. Egy ideig. – Nem én fogom szégyellni magamat, vagy téged, ha megbuksz, hanem te! Azt hittem, hogy ennél felnőttebb vagy, semmint, hogy ilyen butaságokat csinálj, pusztán makacsságból, azért, hogy lázadj a döntésem-, és ellenem. Azt hiszed, hogy jövőre jobb lesz, megint egy új osztályban, új emberekkel körülvéve, ugyanazokat a köröket futva, amiket egyszer elvileg már megtettél? – nem az én döntésem rossz, hanem az ő hozzáállása. – Apád nem fog idejönni, hát nem érted? – tárom szét a karjaimat; maximum látogatóba, beugrik, egyetlen napra, esetleg egy hétvégére, de ennyi, se több, se kevesebb, és ezt Oly is tudja.
- Komolyan érdekel. Nem is értem a feltételezést, hogy nem... – rosszallóan, és sértetten ingatom meg a fejemet, összevont szemöldökkel. Sok mocskos dolgot tettem az életem során, és többeknek ártottam is ezekkel a dolgokkal, de a gyerekeim a legfontosabbak a számomra. Nekik is azért hazudtam, mert meg akartam őket védeni. - És a karod állapota is. Hogy vagy? Az orvos egyáltalán megengedte, hogy edzésre járj, vagy legközelebb tőle fogok hívást kapni, hogy nem jelentél meg a kontrollon? – komolyan aggódok Olympe-ért, mert tudom, hogy milyen fából faragták, úgy ismerem, mint a tenyeremet, és olyan rohadtul hasonlít rám. Neki is legalább olyan kemény a feje, mint kocsma mellett a vaskorlát – pont, mint nekem.


▲ wolf ▲ 586


She laughs like god, her mind's like a diamond.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
52
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
charlize theron


Témanyitás ✥ Re: Nappali •• Pént. Május 04, 2018 9:22 am

Egészen későn értem bele a lázadó korszakomba - vagy legalábbis anyám nyilván ezt gondolja rólam a mostani viselkedésemet alapul véve. Talán tényleg nem kellene ilyen hangot megütnöm vele szemben, de nehezen fogom vissza magam. Legjobb lenne elfelejtenem, amit tudok és inkább arra koncentrálni, hogy meggyógyuljak, összekapjam magam és letegyem ezt a nyavalyás érettségit, hogy aztán egy életre búcsút inthessek az iskolának. Mert erre számíthat. Meg arra, hogy olyan gyorsan takarodok el ebből a házból, hogy kettőt se fog pislogni, már itt sem leszek és viszem az öcsémet is. De még mennyire, hogy viszem, abban a kapcsolatban is van mit rendbe hozni.
Apró, de annál gúnyosabb vigyor kúszik az arcomra, mint valami alattomos kis jele annak, hogy mennyire nevetségesnek találom anyám próbálkozását. Azt viszont megértem, hogy kezd felmenni benne a pumpa, mindig is szerette megmondani mit csináljak és hogy lesz a legjobb nekem. Mintha elfelejtené, hogy tudok gondolkozni én is. Mintha szeretné figyelmen kívül hagyni hogy ez nem az ő élete, az övét már elcseszte, az enyémből szálljon ki olyan rövid úton, ahogy csak lehetséges.
- És mégis hogy tervezed, Anya? Hajnalban vagy éjjel? Ideje lenne elfogadnod, hogy én nem Pascal vagyok.. - Nem igazán az érdekel, hogy akarja keresztülvinni az akaratát, inkább az, hogy jó-e a megérzésem, és a fejem fölött már nagyjából minden meg van szervezve. Olyannyira, hogy a magántanár egyetlen telefonhívással mozgósítható és vígan tanít matekot mondjuk este 11-kor. De ez még egyáltalán nem jelenti azt, hogy bele is megyek, sőt... Eszem ágában sincs. Inkább neki kellene elfogadnia azt, hogy nem egyformán zseni mindhárom gyereke.
- Ki mondta egyáltalán, hogy jövőre még gimibe akarok járni? - vágok vissza értetlenkedve. Erre valószínűleg nem gondolt, neki még azt sem hoztam fel, hogy magántanuló akarok lenni. Volt, aki lebeszéljen róla. A bibi ott van, hogy anya egyáltalán nem ismer annyira, mint hiszi. Ha ismerne, tudná, amit mondjuk Pascal is, hogy nem óhajtok az életemből több időt az iskolapadban tölteni.
Az apám... Nagyon igyekszem leplezni, hogy megrándul a szám széle a szó hallatán. Apa apa marad, bármi is a helyzet, akkor is, ha a biológia erre rácáfol. De önkéntelenül gondolok most a másikra. A férfire, aki valahol él a világban - ha él még egyáltalán -, talán családos ember, talán épp annyira szeretné tudni, hogy vannak gyerekei, mint én azt, hogy ki ő. Vagy csak elmondani Pascalnak, elmondani bárkinek... Talán nekem is kellene egy időpont Dr. Jessennél, úgy tűnik a másik felemnek egész hasznos... De azt hiszem nem lenne etikus, ha néhány óra különbség van aközött, hogy beülök a foteljébe, és megsétáltatom Beau-t. Bármilyen jófej a doki, aztán úgy érzem, ez elég meredek húzás lenne tőlem.
- Mert szerinted apának ez jó így? Naná, hogy ide fog jönni... - vetem a szemére, egyáltalán nem rejtem el a véleményemet. Őt okolom, amiért apa kétórányi távolságra van tőlünk és nem jut elég ideje ránk. Nem tudom felfogni, hogy jutott a házasságuk erre a szintre, de az biztos - azt még én is látom -, hogy el kellene dönteniük, hogyan tovább, mert ez az állapot szépen lassan, de annál biztosabban őrli fel előbb az idegeimet, aztán szépen a többiekét is.
- A karom jól van.. - most, hogy már két fájdalomcsillapítót vettem be, tényleg jól van. Egy kicsit megerőltettem, nehezemre esik elfogadni, hogy még nem mozog úgy, mint a baleset előtt. - Hívd csak fel a dokit, bár ahogy ismerlek már meg is tetted... - sóhajtok lemondóan, de azért nagyon remélem, hogy nem beszéltek. Azért legalább abban bízhatna, hogy az éltemben nincs semmi, ami a sportnál fontosabb lenne, ergó legalább az orvosra hallgatok. Már akkor, mikor nem azzal kezdi, hogy két hét kényszerpihenő, mert arról hallani sem akarok. - Majd aggódhatsz, hogy nem járok be felülvizsgálatra, ha nem küldi a számlát... - szúrok a villámra egy újabb falatot. Azt nem kell tudnia, hogy bitangerős fájdalomcsillapítót kapok, azt se, hogy nagyjából megfenyegettem a sportorvost, hogy akkor is edzésre fogok járni, ha nem ad semmit, meg akkor is, ha eltilt. Nagyjából két perc alatt realzálódott benne, hogy nem viccelek és anyám nem kevés pénzt fizet neki, amitől nyilván elesne, ha úgy döntenék, hogy lecserélem.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
400
● ● Reag szám :
173
● ● karakter arca :
dove cameron


Témanyitás ✥ Re: Nappali ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Nappali
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Nappali
» Előtér és nappali

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: Lamoureux ház-