Annabelle Soraya Bellerose
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

Annabelle Soraya Bellerose



Témanyitás ✥ Annabelle Soraya Bellerose •• Csüt. Nov. 09, 2017 11:08 pm


Annabelle S. Bellerose
Nina R. Lachance
Éljen most a kérdésekben. Talán lassanként, észrevétlenül, egy távoli napon élete belenő majd a feleletbe.

általános jegyzet
» Anyja neve: Camille T. Bellerose/ Maeva Lachance
» Apja neve: Leopold Bellerose  /-
» Testvérek: Nincsenek/ Nick, Fredie, Loise
» Születési hely: Orléans/ Párizs
» Születési idő: 2010.01.20/ 1977.06.13.
» Mikor érkezett a városba: 6 éve/ Mindig is itt élt.
tudj meg többet
» Becenév: Belle/ Nina
» Avatar Alany: Madeleine McGraw 
» Karakter kora: 7 év/ 40 év
» Választott csoport és foglalkozás Általános iskolás  - visszatérő (nyomozó)

» Egyéb hozzátartozók;; Ez... bonyolult. Túlságosan is az, még... még fel se fogtam teljesen.
Madame Camille rendkívül kedves teremtés, aki látszólag bármit megtenne a lányáért. Mások előtt biztosan, ahogy mások előtt ő az a művészlélek, aki hosszan és érzékletesen "szenved" attól, hogy nem elég sikeres és a férje tartja el, miközben másnap már vadiúj tűsarkúban és blézerben feszít. Fényévekre áll az én állandóan fáradt, dolgozó anyámtól (Maeva), akinek időnként mégis sikerült mosolyt csalunk az arcára fivéreimmel egy hosszú nap után.

Monsieur Leopoldot azt hiszem hűvösnek, távolságtartónak írnám le, de bevallom őszintén nem csak az bizonytalanít el, hogy alig láttam még, de az is, hogy fogalmam sincs milyennek kéne egy apának lennie. Nekem sosem volt. Anyámat elhagyta minden egyes férfi, akivel családot remélt, azt hiszem szám szerint négyen voltak.... legalábbis arra következtettem mindig abból, hogy négyen születtünk meg mi is.

Egyedül vagyok... egyedül, ha nem számolom a számos szolgálót a házban, a gyerekfelvigyázót, vagy nevelőnőt, vagy nem is tudom minek nevezzem Madame Delacroix-t. De emlékszem régen nem voltam egyedül. Nick, Fredie és Loise mindig velem voltak mi... négyen testvérek valahogy elválaszthatatlanok voltunk. Én voltam a kishúg, akit csak ők gyepálhattak el. Sosem hittem volna, hogy egyszer még hiányolni fogom őket.



Láng. Fény. Izgalom. Gyertya. Évek. Idő. Zsivaj. Mosoly. Ének. Meglepetés. Boldogság.
- Boldog, boldog, boldog születésnapot anyu! – Énekli a négy gyerekből álló kórussereg a hazatérőnek. A ráncos, megfáradt arcon halvány mosoly derül. Ezekért az édes tekintetekért dolgozik, túlórázik nap mint nap, és a kis hálátlanok… ahogy dühében időnként nevezi őket mindig találnak alkalmat arra, hogy megmosolyogtassák. Az isten tudja honnan szerezték azt az apró tortát a gyertyával, pedig hányszor megmondta már nekik, hogy ne játszanak a tűzzel, de most… most ebben a pillanatban csak nagy ölelésekre és puszikra telik tőle.

Fájdalom. Erő. Pajzs. Könnyek. Védelem. Testvériség. Megkönnyebbülés.
- Az az enyém, add vissza! – Próbált apró kezeivel a könyv után kapni, de a harmadikos csak nem akarta visszaadni. Még egy hete se kezdte meg az iskolát, de már nem tetszik neki, no nem a tanulás, hanem a többi gyerek. Vékony, gyenge alkat ráadásul csendes is ezért azt hiszik…
- Ne! Ne tépd szét! – Indulnak meg az apró cseppek az arcán, ahogy hallja a papír könyörtelen, reccsenő halálát. – Anya nem tud újat venni… - Hagyják el ajkait még a halk szavak mielőtt térdre rogyna a nevetők előtt. Kegyetlen világ ez, gyermek gyermeknek farkasa ahol a gyenge kénytelen tűrni mindazt, amit rá kiszabnak az erősebbek.
- Mit képzelsz kivel szórakozol Hector? – Csendül jól ismert hang támadója mögött. A nevetés egy pillanat alatt a torkokra fagy, félelem lopódzik az addig magabiztos tekintetekbe.
- Nem nyúlsz még egyszer a húgunkhoz, megértetted? A közelébe se mész, vagy sokkal rosszabbul jársz, mint az a könyv. Világos? – Villannak a szúrós tekintetek a három testőrtől, mire a felelet csupán némi bólogatás egy hangos nyelés közepette. Aztán a támadó hamar elkotródik hírét vive a többieknek is, hogy kivel packáznak, ha a kis elsős lányhoz nyúlnak.

Koppanás. Kalapács. Cellarács. Drog. Gyilkosság. Könnyek. Fájdalom. Bánat. Életek. Összetörve.
Összerezzent, ahogy a kalapács keményen csattant a pódiumon. Figyelte az őröket, ahogy elvezették a bátyjait. Az egyiket gyilkosságért, a másikat drogügyletekért a harmadikat pedig bűnrészességért ítélték el. Mire szabadulnak… az életük romokban lesz, nem fogják tudni újjáépíteni. Pedig még oly fiatalok, még előttük állt az élet. Oldalra pillant, az anyja csak ül és zokog mióta elvitték őket talán azóta abba se hagyta. Mit tehetne ő, immáron egyedül? Megszólalni se tud, hiszen tudja a bátyjai mindent csak értük tettek. Azért, hogy az anyjuknak ne kelljen dolgoznia, hogy öregségére majd lehessen egy kis kertes háza, hogy… de rossz úton jártak, és a jövő már sokkal sötétebb képet fest. Talán akkor döntött, abban a pillanatban, hogy ő a jó utat fogja járni, hogy igenis kemény munkával fog feljebb jutni.

Szirmok. Madarak. Napfény. Büszkeség. Mosoly. Csipetnyi boldogság. Ismét.
Határozottan rázta meg a dékán kezét, aki átadta a diplomáját. Miközben félreállt tekintetével anyját kereste, akinek arcán végre újra ismét szirmot bontott egy halovány mosoly. Ha a fiúk nem is, a lánya büszkévé tette, mikor a rendőrség kötelékét választotta, de persze félti is, hogyne féltené, hiszen maga is tudja, mennyire nem biztonságosak az utcák. Azt azonban nem tudja, hogy a lánya nem akar járőrként sokáig maradni. Magasabb céljai vannak, és most már elég erős is, hogy elérje azokat.

Vér. Hideg. Fájdalom. Szag. Halál. Gyilkosság. Az elsők.
- Újonc nehogy a szőnyegre hányjon! – Mordul rá a nyomozó, mire készségesen kicsit elhagyja a helyszínt. Nem nevet rajta senki, miért is tenné? Mindannyian tudják milyen az első gyilkosság látványa, milyen felkavaró, és gyomorforgató látni az emberi brutalitást. Ez különösen nem szép látvány. Egy fejlövés még egyszerű eset, de baltával szétverni valaki fejét… nos az egyáltalán nem szép és nem is egyszerű. Kellően sokkoló elsőre és ezért mindenki megértő. Gyilkossági nyomozónak lenni nem könnyű, de mindenki tudja mire vállalkozik mielőtt még felvennék.

Puha. Meleg. Ajkak. Csók. Felhőtlen. Évek. Kapcsolat. Elköteleződés. Soha. Játszadozás. Mindig.
- Ilyen korán ébren is vagy? Azt ne mond, hogy nem volt elég. – Kuncog fel még kicsit fáradtan.
- Belőled sosem elég. – Súgja a férfi vigyorogva, miközben magához húzza az álmos nőt.
- Hagyj még kicsit aludni. – Morog. – Nagy napom lesz. Este későn jövök, találkozom az egyik informátorommal. Végre meglesz a fickó! – Bújik mégis a meleg testhez közelebb, hogy a karok közé fészkelve magát szundíthasson még néhány percet.
- Na, ki? – Simít végig a szőke tincseken és a kezébe vesz egyet, hogy játszadozzon. Tudja, hogy nem kell sokat tennie, hogy felébressze ismét a nőt, szóval nem siet.
- Tudod, hogy nem mondhatom meg. – Emeli fel a fejét, majd az orrára pöccint. – Te kis kíváncsi. – Emelkedik fel, hogy ajkaival megízlelje az ajkakat. A fenébe az alvással, majd este. Egy kis előünnepség nem árthat, hiszen… - Ez lesz az én nagy fogásom. – Vigyorodik el.

Csend. Remény. Nesz. Léptek. Zaj. Évek. Élet. Fájdalom. Vér. Meglepetés. Árulás.
Utolsó pillanatban küldte a társának az üzenetet. Semmi mást, csak egy címet. Tudta, hogy az informátora nem szereti, ha többen vannak, ezért jött – minden előírást lényegében megszegve – egyedül, anélkül, hogy bárki is tudott volna róla. Ez az ügy túl fontos volt ahhoz, hogy némi papírmunka miatt elszalassza a lehetőséget. Nem mindennap keveredik egy miniszter gyilkossági gyanúba, sorozatgyilkosságiba meg még kevesebb, szóval… Ha bizonyítani tudja az elméletét az nagyot fog szólni. Bár sosem a hírnév miatt csinálta, nem azért kereste a bonyolultabbnál bonyolultabb eseteket, hogy utána a sajtó zengje a nevét. Az izgalom hajtotta, az adrenalin. Mondták már többször, hogy veszélyesen játszik, de eddig mindig megúszta.
A cipősarkak hangosan koppantak minden egyes lépésnél, visszhangozva pattantak le a kihalt épület falairól. Nem mondhatná, hogy nem töltötte el baljóslatú érzésekkel a választott helyszín, de… már régótan em fél a sötéttől.
- Maaark. – Kiáltja el magát, hogy előcsalja a rejtőzködőt. Biztosan itt van már valahol az az idióta, csak biztos akar lenni benne, hogy egyedül jött. – Nincs erre időm, hallod? Egyedül jöttem, ahogy megbeszéltük, essünk túl rajta. – Pillant körül kicsit feszülten.
- Emeld fel a kezeid, és térdelj le. – A teste egy pillanat alatt megmerevedik. Nem is a szavaktól, hanem attól a túlságosan jól ismert kattanó hangtól… Lehunyja a szemét az agyán oly sok megoldás átsuhan a pillanat töredéke alatt, de ismeri a realitást. Nincs elég ideje előkapni a fegyverét. Lassan felemeli a kezeit, és elkezd letérdelni. Nincs más választása, mint játszani, ez az egyetlen esélye, ha szóval tudja tartani…
- Nem tartom jó ötletnek, fegyvert tartani egy zsaru fejéhez. – Szól a hang, a szív hevesen dobban. Bátornak tűnik, bátornak is kell lennem, másként nincs kiút.
- Ugyan, sokan úsztak már meg rendőrgyilkosságot. – Szinte hallani, ahogy a hátam mögött vigyorog. Szemét dög, hát persze. Ez nem Mark, de akkor mégis ki? Úgy tűnik meg fogom tudni, mert elindul, oldalt lép, nagyon figyel, ahogy én is keresem a lehetőséget, azt a pontot, amikor hibázhat.
- De még többet kaptak el, és a testület sosem bánik kesztyűs kézzel az ilyenekkel. – Szóval kell tartanom, szóval kéne, de ahogy elém lép, ahogy felpillantok a hideg, fényes cső mögött a lélegzetem is elakad. – Te… - Nincs tovább. Az erő elhagy, a szív roppan. Nem is tudtam, hogy ez a szerv képes ilyesmire, de most érzem, érzem mielőtt még látnám, ahogy az ujj mozdul a ravaszon.
- Viszlát Nina. – Csend. Nem maradt más, csak a hideg csend a dörrenés után.

Csend. Remény. Nesz. Léptek. Fehér. Évek. Élet. Fájdalom. Halál. Meglepetés. Esély.
- Belle. – Velőtrázó a sikítás, nem értem melyik szomszédnak jutott eszébe hajnalban így kiabálni. A fejem kába, a szemhéjam nehéz, inkább visszateszem a puha rojtokra. A testem mégsem hagy pihenni, az izmok összerándulnak, a szám íze keserű, mégis mi történik? Aztán ismét elnyel a sötétség, a jótékony csend.

Puha párnák a fejem alatt, pedig nem is szeretem őket, nem tesznek jót a gerincemnek, de most… most egyszerűen jól esik elsüllyedni bennük. Újra el kell járnom edzeni, mert nem jó, ha mindenem így fáj. Attól, hogy nyomozó vagyok még fitten kéne tartanom magam. El is határozom, hogy szerdán benézek az edzőterembe, jót fog tenni, de most még az oldalamra fordulok.
- Belle? Kishercegnőm, felébredtél? – Valaki megint bekapcsolva hagyta a tévét? – Belle, kicsim… - Egy kéz az arcomhoz ér, mire minden fáradság kimenekül a testemből. Riadtan, legalábbis azt gondolom, hogy riadtan tekintek fel a felettem álló nőre.
- Cerise hívd az orvost, felébredt a kicsikém. – Int egy másik nőnek a teremben. Mégis ki a fene ez? Felemelem a fejem, hogy körülnézzek a szobámban. Mégis, hogy jutottak be, még mindig álmodom? Voltak régebben ilyen nagyon is valóságos álmaim, de azért az orvos által felírt nyugtatók sokat segítettek. Na meg azokban leginkább levágott testrészek szerepeltek, nem… nők csontszín kiskosztümben múlt századi tökéletesen belőtt frizurával. A felszerelés egyértelművé teszi, hogy ez egy kórházi szoba. Az infúzió pedig a kezembe van bekötve. A kezembe… a kezem… megmozgatom az ujjaim és az apró kéz is mozdul úgy, ahogy kell. Mégis mi a fene? Felemelem a takarót. Valahogy… olyan rövid lettem. A lábaim is… Kicsit úgy érzem magam, mint Alice csodaországban, mikor megette azt a kicsinyítő gombát, vagy mit. Na az is egy drogos mese.
- Kicsikém, annyira örülök, hogy… - Kicsit szédülök, már nem is hallom a nő hangját, csak meredek magam elé, miközben az arcomat tapizza és csókolgat. Legszívesebben beverném az arcát ezért, de… Kicsivel jobban lefoglal, hogy mi történt, és hogy mikor ébredek már fel?

Az ébredés azonban várat magára. Túl sokáig várat. Már a kórházból is kiengedtek. A tükörből egy idegen arc néz vissza rám, még mindig percekig bámulom reggelenként. Még itthon tartanak, nem engednek vissza az iskolába. Iskolába? Teljesen érthetetlen, én már rég kinőttem az iskoláskorból. Persze testileg már jól vagyok, azt mondták, mit nem mondjak ez elég hülye diagnózis esetemben. Nem, testileg se vagyok jól. Hol a barna szemem? A szőkére festett tincseim, a negyven éves ráncaim? Hol vagyok én, ha minden rendben? Nem szólaltam még meg, napok teltek el, de nem merem kinyitni a szám. Persze erre azt mondták csak a sokk, és egy pszichológus segíthet. Elnézve Camillet holnap már el is megyünk egyhez. Apránként gyűjtöm az információkat. Jó lenne már felébredni, de úgy tűnik nem fogok. Véglek itt ragadtam. Ebben a testben. Az ajtón túl veszekedés hangjai. Tényleg azt hiszik a szülők, hogy a gyerek nem hall ezekből semmit? Bele se gondoltam még milyen ostobák a felnőttek, hogy azt hiszik a gyerekek süketek és vakok a rosszra.
Szóval most… ez a szobám. Egy puffos, rózsaszín… jobb szavam nincs rá… hányadék. Ez a kislány úgy tűnik mindent megkap, amit csak kér, valószínűleg azt is, amit nem. Hercegnős dolgok, képes füzetek, játékok valami modern gyerekműsorból, legalábbis azt hiszem. Egyszarvúak minden mennyiségben. Nem az én világom az egyszer már biztos. Aprót sóhajtok és felkelek aszékről. Nincs kedvem hallgatni, ahogy a „szüleim” azon veszekednek melyikük törődik a kislánnyal kevesebbet. Mindegy nem igaz? Ki tudjam eddig nem látják viszont, és hogy nekem mennyi időm van még… itt. Kihúzva a fiókokat újabb kacatok, gyöngybetűkkel rossz helyesírással vezetett kis napló, semmi különös. Kinyitható hatalmas babaház talán még kézzel is készült. Bizonyára baromi drága volt a kedves szülőknek. Ha másként nem megy vegyük meg a gyerek szeretetét, ugye? az egyik babafiókban azonban van valami. Egy karkötő mellett egy apró kis fecni gondosan összehajtva. Rajta csak pár mondat. Szépen írt a lány, igazán odafigyelt. Nem véletlenül.

Szeretlek anyu. Nagyon.
De a Szörny egyre többet akar. Félek tőle.
A nagymami és az angyalok majd vigyáznak rám.

Ehhez le kell ülnöm. A kép lassan alakot ölt, és néhány darab a helyére került. Túladagolással vittek be, állítólag megtalálta anyu altatóját és azt hitte cukorka. Persze… cukorka. Édes, angyali cukorka. Gyorsan visszahajtogatom a levélkét és a helyére dugom, mielőtt még nyílna az ajtó. Nahát, befejezték a veszekedést? Nem, csak Madam Delacroix hozott egy kis teát. Azt hiszem nem akarnak túl hosszú időre egyedül hagyni. A történtek után nem is csodálom.

Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
- || Saját
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Annabelle Soraya Bellerose •• Vas. Nov. 12, 2017 3:11 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Annabelle,

jó látni, hogy egy újabb visszatérő csöppent az oldalra, amilyen sok lehetőség lapul bennük, véleményem szerint olyan különös az, hogy ilyen kevesen mernek megpróbálkozni vele. Igaz, megvan a maga nehézsége is, de jó kis játéklehetőségeket rejt, az is biztos! Az pedig, hogy egy negyven éves nő létedre kerültél egy ilyen aprócska leányzó testébe, különösen felkavaró lehet.
Eleinte nem értettem ezt a dupla adatmegadást a lapodnál, egészen addig, amíg el nem értem odáig, hogy visszatérő, onnantól aztán minden egy csapásra érthetővé vált! Tetszett, hogy nem csak az ébredés utáni dolgokat írtad meg, hanem az eddigi teljes életedet, a nagy, csonka családoddal, a jó szándék vezérelte ámde rossz útra tévedt bátyáddal, a keményen küzdő édesanyáddal... Hasonló megoldással eddig nem sűrűn találkoztam előtörténetek között, viszont kimondottan tetszetős volt, amit te választottál, néhány kulcsszó, majd egy rövid, frappáns kis életkép az életed egy-egy meghatározó szakaszából, jól követhető, olvasmányos, mégis számtalan mindent megtudhattunk belőle. S azok után, hogy gyilkossági nyomozóként mikben lehetett részed, miket láthattál korábban, nos... igencsak éles váltás egy 7 éves kis hercegnő életét folytatni úgy, hogy minden és mindenki idegen számodra.
Érdekelt, hogyan fogod megoldani azt, hogy valaki ilyen fiatalon öngyilkosságot kövessen el, de azt kell mondjam, hogy kimondottan... szívszorító megoldást sikerült találnod, az édes, angyali cukorkákkal... Sad Az biztos, hogy nem mindennapi a helyzet, ahogy visszarázódni sem lesz könnyű, hogy miután felnőttként mindent megtehettél, gyerektestben most sokkal inkább korlátozva leszel, minden téren...

Tovább viszont nem is tartanálak fel, megkérlek, hogy foglalj avatart, aztán pedig nincs is más dolgod, mint belerázódni az új életedbe, új ismerősöket keríteni... jó szórakozást! lufi


tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
462
● ● Reag szám :
192
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt

Annabelle Soraya Bellerose
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Annabelle Johnson
» Farahnaz Soraya Mazandarani al-Semnani

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Karakterlapok-