Aida Morales lakása
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Yesterday at 11:13 pm ✥
✥ Yesterday at 11:04 pm ✥
✥ Yesterday at 10:30 pm ✥
✥ Yesterday at 10:17 pm ✥
✥ Yesterday at 9:50 pm ✥
✥ Yesterday at 9:28 pm ✥
✥ Yesterday at 9:03 pm ✥
✥ Yesterday at 8:52 pm ✥
✥ Yesterday at 8:10 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Aida Morales lakása •• Pént. Nov. 10, 2017 8:59 am

****
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1221
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Aida Morales tollából
Témanyitás ✥ Re: Aida Morales lakása •• Pént. Nov. 10, 2017 10:51 am

Jacques & Aida


Van egy kis ország, valahol Európa szívében. Egy piciny ország, amelyben úgy olvadnak össze a népek és a kultúrák muzsikái szinte láthatatlanul is, mint egy óriásira dagadó olvasztó tégelyben. Éppen úgy megférnek a kötött ritmusok, a katonás indulók a zenéik között, mint a büszke fanfárok, vagy a lágyan andalgó tangóharmonika, mi éppen Párizsra, vagy franciahonra emlékezteti az embereket. Utcazenészek kakofónikus muzsikái.
Évekkel ezelőtt jártam egyszer ott egy csereprogram keretében, amelyben egy újjászervezett jogrendszer alapjainak lefektetése, és a nyugati keretek közé rendezése volt a cél. Vendéglátóim akkor gondoskodtak arról, hogy ne csupán az árnyoldalait, vagy éppen a jogrendbeli hiányosságait lássam ennek az országnak, hanem a szépségeit, vagy éppen a kincseit is. Akkor döbbentem rá, hogy ez az a hely, ahol lettlégyen bármilyen nemzetiségű is az ember kicsit mindig otthon érzi magát. Magyarországnak hívták a helyet, és a mai napig szívesen gondolok vissza arra a három hétre amelyet eltölthettem ott. Emlékeim között számtalan tradicionális receptet, pár ajándék tárgyat és egy CD válogatást őrzök. Van egy dal, amelynek melankólikus dallama közé mégis valami csöppnyi és megmagyarázhatatlan vidámság vegyül, amelyet akkor is jó hallgatni, ha nem értem a szövegét, noha a vendéglátóim egykor lefordították nekem. Tangoharmonika csendül fel, és az énekes férfi hangja akár itt is megszólalhatna a városomban, egy busongó borongós októberen, amikor a felhők mögül lágy mosollyal kandikál ki, az ébredő nap sugara.

“Párizsban szép a nyár.
A Grand Boulvard fényárban áll.
Sétára vár a Szajna part
A kis Polette is épp arra tart.
Kezében rózsaszál, a kis szája már csókra áll
Hisz oly régen várja a jó Pierre, csókot így érdemel.”


Párizsban most ősz van, nálam nincs rózsa és igazából nincs Pierre-m sem, mégis boldogan hallgatom éppen ezt a muzsikát, és készülődöm a konyhában, reménykedve abban, hogy a mai napon nem égetek oda semmit, és nem lesz túl sós, túl édes vagy túl csípős az étel. Hogy miről is jutott ez az egész eszembe? Azt hiszem onnan, hogy főzés közben gyakran elkalandoznak a gondolataim, ilyenkor engedem ki a fáradt gőzt, melyet a munka feszített tempójával tovahaladó hetek nyomnak rám.Vendéget várok ma vacsorára. Ritkaság ez nálam, hiszen alapvetően magamnak való, csendesen élő ember vagyok, akinél az első helyet a munka, másodikat a család jelenti, harmadik helyen pedig többnyire az üresség áll, vagy éppen a fáradtság okozta álmosság, aminek okán gyakorta elalszom bármilyen filmen, amit éppen néztem volna. Nem igazán keresem a szakmaiságon túl senki társaságát, és ez egészen addig így is volt, amíg a szomszédomba nem költözött az a férfi akit ma vacsorára várok. No nem randevú ez, még csak nem is valamiféle kezdődő kapcsolat nyitánya, bár azt hiszem látva az izgatottságot amivel éppen a csokoládés krémet igyekszem tűrhető állagúra keverni, sokan annak gondolnák. A tűzoltó szomszédom, és az én furcsa kapcsolatom nem olyan régen kezdődött. Három éve talán, amikor szomszédok lettünk, és az udvarias köszönésen kívül nemigen jutottunk tovább. A nevét is onnan tudtam meg először, amikor egy ajánlott blanketta tévedésből az én postaládámban landolt, én pedig visszahúzódó csendességgel csusztattam át az övébe. Aztán folytatódott az apró mosolyokkal, néha megtárgyaltuk az időjárást, a város túlzsúfolt forgalmát, a csodaszép belvárosi, karácsonyi dekorációt, vagy éppen azt, hogy a teljes kiőrlésű liszt megint drágult. Nem nagy dolgok azt hiszem, de nálam már ez is felért egy igazi fecsegéssel. Aztán egy napon beállított hozzám két kis edénykével, miben finom falatok illatoztak. Elmondása szerint az édesanyja szinte az egész Üdvhadseregnek való étellel látta el, és bármennyire is imádja a mama főztjét, vagy éppen a kulináris élvezeteket, ez még neki is sok. Szívesen elfogadtam, azzal a feltétellel, hogy egyszer valamivel majd meghálálhatom. Azt hiszem ez volt az a momentum, amikor hivatalosan is bemutatkoztunk egymásnak. Jacques és én immáron hivatalos keretek között is szomszédok lettünk. Aztán valahogyan soha nem sikerült neki viszonoznom a kedves gesztust, melyet az idő előrehaladtával egyre több követett. Én rákaptam az édesanyja főztjére, ő pedig igazán lelkesen hordta át nekem, mondván, legalább nem megy kárba. Az igazság az, hogy a lelkiismeret furdalásom minden lenyelt falattal egyre dagadt, míg végül arra az elhatározásra nem jutottam, hogy ennyi finomság után számot adok én is, nem létező konyhai tudományomról. Egyedül élek, és a főzés mint olyan nem tartozik éppen az erősségeim közé. Soha nem is volt rá szükségem, így aztán pár alap dolgon kívül nem is igazán mozgom otthon a konyhában. Van egy szépen berendezett apró kis főzőfülke a bérlakásban, ahol a reggeli pirítós, vagy éppen a kedvenc áfonya teám hársmézzel és egy cseppnyi citromlével remekül elkészíthető, de azt hiszem ez minden amit kipróbáltam itt. Szóval a mai este sok szempontból is vízválasztó nálam. Nagyjából két héten keresztül böngésztem a netet különféle receptek után kutatva, számtalan videót is megnéztem arról miként kell ezeket elkészíteni, de ennyi idő után is bízvást állíthatom, hogy hamarabb rágom át magam egy bizonytalan alapokra helyezett, közvetett bizonyítékokkal apelláló vádiraton, semmint bepácoljak valami bizonytalan tejszínes alapba néhány csirkecombot. Amiről azt sem tudom megállapítani, hogy hol és milyen formában csatlakoztak ezek a csirkéhez. Szóval így indultam neki az estének és biztatásul egy üveg szobahőmérsékletűre hűtött rozé társaságában kezdtem neki a főzésnek.Az est előrehaladtával, és egy gyors zuhany után megpróbáltam magam valamennyire rendbe is szedni, vagy legalábbis egy fokkal kulturáltabban kinézni, mint ahogyan ilyen tájt szoktam idehaza. A melegítő nadrágot, és az egyetemi emblémával ellátott ezer éves pólót felváltotta a kiengedett haj, meg a finom bézs színű blúz, apró csont gombokkal, és hozzá egy diszkrét és egyenes szabású, csendes rózsaszín szövet szoknya. Sminket szinte egyáltalán nem tettem magamra, csak pár cseppet abból a spanyol parfümből, amelynek lenge jázmin illatát már akkor imádtam,amikor apa egy külföldi kongresszusról hazaérve hozta nekem. A sütőben fűszeres illatfelhőben készült a csirke, az apró burgonya lefedve pihent a pulton, a csokoládékrém pedig a hűtőben várta a vacsora végeztével a felszolgálást, megkoronázandó rengeteg tejszínhabbal. Hogy ízre milyen is lett? Nos...az igazság az, hogy a szomszéd és én leszünk a tesztalanyok. Annyi bátorságom nem volt, hogy meg is kóstoljam.
Az asztalnál ülök, nagyjából negyed óra és megérkezik a vendégem, amennyiben pontos. Ehhez nem fér kétségem, hiszen valahogyan nem néztem ki belőle, hogy bárhonnan is elkésne. No lám….nem nézném ki. Hiszen még nem is ismerem. Jobban belegondolva az égvilágon semmit nem tudok róla a nevén kívül, meg hogy tűzoltóként dolgozik, és az édesanyja remekül főz. Ennyi lehet alapja egy vacsorának? Ha ismerkedős vacsorának hívjuk akkor mindenképpen lehet. Ujjaim között többször fordul a boros pohár karcsú nyaka, mosolyogva tekintek ki az esteledő város megannyi fényére. Mintha egy láthatatlan kéz alacsonyabbra tolta volna a csillagokat az égről, a hold pedig bután, bamba szürkeséggel pöffeszkedik az égen. Merengésemből a csengőm lágy dallama ráz fel, és a poharat az asztalra téve gyors léptekkel sietek az előszobába, hogy ajtót nyissak. Igyekszem nem egy kamasz lány lendületes rajongásával feltépni az ajtót, de mégiscsak ritkaság, hogy nálam vendég van, és ezt az estét szeretném jól kihasználni. Beszélgetni, megismerni valakit aki itt lakik a szomszédban, alig egy karnyújtásnyira az apró kis erkélyem túloldalán. Mosolyom leolvaszthatatlan, amikor üdvözlöm.
- Jó estét! Örülök, hogy eljött, fáradjon bel….- nem tudom befejezni a mondatot, mert a szag, melyet már korábban is észre kellett volna vennem, de a vendégem iránti lelkesedésem szinte teljesen kizárta ezt a tényezőt, most szinte belefurakszik az agyamba. Óráknak tűnő másodpercek alatt esik le, hogy a nagy ábrándozás közepette a csirkéről elfeledkeztem. Jobban mondva arról, hogy esetleg lejjebb vegyem a sütőt. A lakásban masszívan terjengő füst legalább is erre enged következtetni.
- SZENT ÉG, A CSIRKE!- kiáltok fel hirtelen, minden bizonnyal nem tűnök teljesen ép elméjűnek, mert ott hagyva az ajtóban Jacques-t már rohanok is a konyha felé, a vállam felett azért még mentendő a helyzetet hátraszólok.
- Jöjjön csak bátran! Én addig csirkét mentek, és remélem nem gyújtom fel a lakást!- még jó, hogy egy tűzoltó jön vendégségbe. A konyhában még elviselhetetlenebb a füst. Fel sem fogom, hogy nem vettem eddig észre. Arcom előtt legyezek, konyha ruha után kapok, és elzárom a sütőt. Remélem a szomszéd ennyi idő alatt beért a konyhába, én pedig a kezdeti lelkesedést követően megsemmisülten állhatok majd elé. Most mi az ördögöt csináljak?

avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
15
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Kate Beckinsale
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Jacques de Châtillon tollából
Témanyitás ✥ Re: Aida Morales lakása •• Kedd Nov. 14, 2017 8:58 pm


Aida & Jacques
A vacsora ötletére nem volt okom, hogy nemet mondjak. Elvégre nem ez lenne az első alkalom, hogy közösen sikerül elkölteni vagy legalábbis úgy, ahogy, ha számításba veszem hány alkalommal vittem át vagy hívtam be magamhoz anyám főztjének elpusztításában való segédkezéshez. Lassan harmincöt éves felnőtt férfi vagyok, gyakorlatilag leéltem az életem felét – ha pedig számításba veszem a munkámat és az azzal járó mindennapos életveszélyt, akkor tulajdonképpen a várható élettartamhoz képest, ami kijuthat, már régen túl is léptem a félidényt –, de anyám még mindig szeret felpakolni nagyjából egy hadseregre való mennyiségnyi kajával, amikor ellátogatok hozzájuk. Mióta G elment még inkább rajta van ezen az ügyön, pedig attól, hogy a házasságom gyakorlatilag romokban hever még se béna nem lettem, se nem felejtettem el megfogni a magam kedvéért a fakanalat, merthogy főzni azt éppenséggel tudok. Egyelőre legalábbis…
A lényeg, hogy az ötletet kedvesnek találtam és mivel dolgom az nincs az estére nézve, hát nem láttam okát az elutasításnak. Szabadnapom van, aminek az eltöltése nem különösebben okozott gondot, mondjuk produktívat nem csináltam, a motorom bütykölése pont megtette. A megbeszélt idő előtt egy zuhany erejéig beálltam a víz alá, ne feltétlen olajfoltoktól mocskosan állítsak be, de ezen túl nem sokban mondható, hogy nagy megerőltetéseket tettem volna. Farmer és egy kigombolt kockás flaneling, alatta meg egy fekete atléta tökéletesen megfelelőnek tetszik a szomszédnál való kajáláshoz. Merthogy jelenleg teljesen abban a hitben vagyok, hogy erről lesz szó. Bor helyett sört viszek át, egy hatos pakkal, nem számítok arra, hogy ennél jobban ki kellene tennem magamért. Még egy szál cigit is letudok, mielőtt még a lakásom ajtaján a zár kattanna mögöttem és öt lépés letudása után a megfelelő ajtóban nem találom magam. A csengőre csak röviden tapadok rá, aztán hanyag módon vágom zsebre a szabad mancsomat, a másikat meg elfoglalja a karton, amely a folyékony búza matériát fogja fél tucatos csomóba.
- Hello! - az ajtó nyílásakor kiveszem a kezem a zsebemből és röviden viszonozom a köszöntést, a félbemaradt beinvitálásra pedig csak a szemöldökeim tornázódnak magasabbra a képemen. Attól, hogy elrohant időközben még beljebb helyezem magam, lazán téve a helyére az ajtó a hátat mögött, a felkiáltott 'csirke' szó pedig egyértelmű előfutára lesz annak, hogy bizony komoly és szó szerint égető történések zajlanak a konyhában. Másodperceken belül pedig a füstös égett szag és hűségesen csaholó ebként követi az események sorát.
- Nos, ha esetleg mégis, tiszta haszon, hogy van egy tűzoltó is kéznél. - beérem közben a kisasszonyt a konyhában és leteszem a kezemben tartott pakkot. Most tűnik csak fel, hogy egész kicsípte magát – kövezzen meg bárki azért, mert némi füst miatt nem esek kétségbe és még meg is vizslatom a szomszédasszonyt –, ami miatt kifejezetten slamposnak tűnök majd mellette az este folyamán. Nem mondhatni, hogy nagyon randira készültem volna, most mégiscsak úgy tűnik, hogy abba sikerült csöppennem. Baszki.
- Nem bánja, ha kinyitom az ablakokat? Van füstjelző a lakásban? - mondjuk az úgyis nagyjából mindjárt ki fog derülni, hogy nekiáll-e visítani a szerkezet, mint a veszett fene vagy sem, de nem árt megkérdezni. Csak simán ki kell kapcsolni, felesleges az egész házat felverni, mert odaégett a vacsora. Ettől még nem fog porig égni a ház, főleg, hogy tűz sincs valójában.
Amennyiben nincs ellenére a szellőztetés, úgy végigjárom a lakást, azért nem minden egyes helyiséget, de azokat mindenképpen, amelyek a konyha és a bejárati ajtó közé esnek, majd szépen kitárom a nyílászárókat, hogy a füst kitessékelődjön ezáltal, aztán visszavonulok a tett helyszínére.
- Ránézhetek? - több, mint valószínű, hogy menthető már nincs abban, ami a vacsora lett volna, de azért esetleg egy pillantást nem árt vetni rá, mégiscsak úgy illik.
- Mi lenne, ha inkább rendelnénk valamit? Kínai, thai kaja vagy inkább pizza? - a normális éttermek kiszállítási lehetőségeiről vajmi keveset tudok, inkább a gyors kajáldákat ismerem és a közeli kifőzdék telefonszáma legalább el van mentve a telefonomban vészhelyzet esetére. Na meg persze az sem utolsó, hogy mindet kipróbáltam, így jól tudom melyik az, ahonnan semmilyen körülmények között sem szabad rendelni soha semmit és melyikből lehet bátran, bármikor, bármit.

avatar
Civilek
Tell me your secrets
16
● ● Posztok száma :
charlie hunnam
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Aida Morales tollából
Témanyitás ✥ Re: Aida Morales lakása •• Hétf. Nov. 20, 2017 2:27 pm

Jacques & Aida


Az ember alapvetően társas lény. Emberi kapcsolatokból épül fel, és már születésétől fogva ezek határozzák meg a sorsát: család, barátok,szerelmek...megannyi emlék, megannyi apró momentum az életben, amelyből kirajzolódik valamiféle személyiség. Vannak akiknek a végére egy visszahúzódóbb jellem, megint másoknak kitárulkozóbb a világ felé sokkal nyitottabb lelkület születik. Talán nem is a kapcsolatok mennyiségén múlik mindez, ugyanakkor vannak helyzetek, amikor az ember rádöbben, hogy ha továbbra is ebben csendes és maga által választott magányban tengeti a napjait, akkor olyan egyedül marad, hogy a saját lélegzetvételének is súlya lesz, és társasági értéke. Rájöttem már én is erre egy ideje, és nem csupán a szomszédomban lakó férfi, vagy a harmadikról az idős, nyugdíjas zongoratanárnő, esetleg a tömött bajszú valamikori katonatiszt Monseur Girandot döbbentett erre rá, sokkal inkább a felismerés, hogy nem gyászolhatjuk örökké a múltat. Nem vágyakozhatunk valami után, amit nem hozhatunk vissza, miközben esetleg értékes pillanatok, meghatározónak vélt találkozások sétálnak el mellettünk kihasználatlanul. Ki tudja, hogy a barátság, egy kialakuló barátság honnan is indul. Olyan ez mint a vízbe dobott kavics, amely lehet az első érintés után a vízbe hull, de lehet, hogy megannyi fodrot vet majd maga után, és a szél játékával karöltve oly természeti csodában lesz részünk, amelyen még a gyengülő nap sugara is kacagva siklik tovább. Őszintén szólva hajlamos voltam az álmodozásra, még akkor is, ha a legtöbben karakán, következetes, és minden tekintetben komor személyiségnek tartottak. Egy jogi krőzusnak, aki rendíthetetlen nyugalommal honol nap nap után a bírói bársony székben, és tévedhetetlenül mondja ki a meghozott ítéletet. Nem tűr ellentmondást, nem tűr semmiféle felesleges tiltakozást azután, hogy az ítélet kihirdetésre került és a kalapács lágy, de kíméletlen koppanással zárta le az egészet előtte az apró fa emelvényen. És nem volt ez másképpen az életben sem. Ha valaki előtt bezártam a kapukat, nagyon komoly dolognak kellett volna történnie, hogy azok újra kinyíljanak. Mindezek mellett persze ugyanez a visszafogottság volt jellemző az új kapcsolataimra is. Mégis voltak időszakok, pillanatok, vagy éppen alkalmak, amikor mégis kimerészkedtem, és engedtem a csábításnak, hogy új ismeretségeket kössek. Sosem kapkodtam el, de a legtöbb esetben bevallom a kíváncsiság vezetett. A másik ember megismerése iránti kíváncsiság, amelyet felébresztett bennem. Vagy mert túlságosan különbözött tőlem, vagy mert éppen olyan megfejthetetlennek tűnt a számomra, ahogyan esetleg én magam tűnhettem mások számára. Így volt ez a szomszédban lakó férfival is, akinél sokszor elgondolkodtam azon, hogy vajon miért él egyedül? Miért a mama főztje a finomabb, miért nem a sajátja, vagy urambocsá’ egy másik asszonyé. Nem volt már húsz éves, igaz, a legszebb férfikor küszöbén toporgott, és alapvetően jóképűnek is volt mondható. Az a fajta, akivel az ember lánya szívesen megnéz akár még egy unalmas focimeccset is a tévében, csak azért mert ő ott van. Tévedés ne essék nem álmodozom titokban róla, és még annak a lehetőségét is kerültem, hogy hajnalonta pongyolában fogyasszam el az erkélyen a kávémat, nem adva okot kellemetlen helyzetek kialakulására. Ugyanakkor érdekelni kezdett. A választott munkája, amelyet gyakorta hangoztatnak fiúk egészen apró korukban, hogy tudniillik tűzoltók szeretnének majdan lenni, de felnőtt korukban valahogyan ez a mesés illúzió könnyedén szertefoszlik, és valamilyen prózai hivatást választanak. Ha jobban belegondolok engem is jobban érdekelt tizenévesen a búvárkodás, semmint a jogi pálya. Egyetlen bökkenője az volt, hogy nem tudtam úszni, és küzdöttem némi klausztrofóbiával is, amihez hozzájárult egy minimális demofóbia is, mi mostanra elég komoly méreteket öltött. Szóval mindez csupán álom maradt. A félelem képzeletbeli legyőzésének egyik formája. Azóta sem vettem rá magam, hogy elmenjek egy ócenáriumba, pedig biztos vagyok benne, hogy élvezni tudnám. Valószínű mint egy csodás világra rácsodálkozó gyerek.
Most is ez az álmodozás lesz a vesztem, hiszen ahelyett, hogy az ételre figyelnék, vagy jobban mondva már csak arra, hogy a fő fogás, a hús pazarul elkészüljön a többi kiegészítő mellett, egyszerűen képtelen vagyok a figyelmemet erre koncentrálni. A gondolataim csapongóak, amit leginkább az izgalomnak tudok be, hogy valaki átlépi majd a lakásom küszöbét, akinek a nevén és a foglalkozásán kívül semmi mást nem tudok. Bizonyosan másoknak az ilyesmi könnyebben megy, nekem még maga a gondolat is új. De tudtam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy megköszönjem az ételeket, amelyeket nekem áthozott….még akkor is, ha nála kárba veszett volna. Nekem meg az egész napi rohanás után nem sok mindenre maradt időm, így jól is jött. Legalább egy időre főtt étel került az asztalomra. Nem úgy mint most….most egyszerűen bolondot csinálok magamból sokszorosan is, és a helyzetet egyáltalán nem könnyíti meg az a tény, hogy egy normális üdvözlésre sem futotta tőlem, már rohantam is menteni ami még menthető. Persze nem volt az. Mármint menthető, mert a terjengő sűrű ködszerű füstből ítélve, finoman szólva is szénné égettem. A vállam felett ahogyan visszapillantok még van időm felmérni, hogy valamit hozott magával, de csak az üvegeket ismerem fel, és az alakjából ítélve sör lehet. Hopp! Erre nem gondoltam. Mármint én borral készültem, és ahogyan jobban végignéznék magamon, valóban szinte már bohózatba illően csíptem ki magam. Udvarias akartam lenni, de az ő öltözésékét nézve inkább ostobán festek mellette. Ebből is látszik, hogy gyakorlatlan vagyok az efféle dolgokban.
- Higgye el, nem volt célom tesztelni a reakcióidejét. A visító hang elmarad. Tűzjelzőt nem szereltettem be. Pech. Azt hiszem pótolnom kell.- egymás után megjegyzett gondolatok, miközben intek az ablak felé, hogy nyugodtan tárja szélesre. Én közben elzárom a sütőt, és csak nagy óvatosság közepette merem kinyitni. Jacques eközben már a nappaliban jár. Kész szerencse, hogy körbejárható a lakás, úgyhogy ha eljut a kis vendégszobához, és ott is kinyitja az ablakot, akkor pillanatokon belül kereszthuzatot sikerül csinálnunk. Miközben ő távol van én megsemmisülten húzom ki két tűzálló kesztyűbe bújtatott kezeimmel a tepsit. A közepén egy valamikor csirkének nevezett széndarab füstölög, egybe állva. Hatalmasat sóhajtok, miközben a szomszéd visszatér, és érezhetően jobb lett a levegő  a lakásban. Egy fokkal legalábbis, mert én valószínű még órák múlva is érezni fogom az orromban. Hátrébb lépek, és hagyom, hogy ránézzen, noha úgy tűnik, hogy itt legfeljebb a károkat tudja majd felmérni, mert megenni biztosan nem fogjuk tudni.
- Hát, a csokoládékrémnek még nem lett semmi baja, szóval a desszert nem veszett kárba. Akár ezzel is kezdhetjük. - mosolyogva emeltem ki egy pillanatra a hűtőből a desszertnek szánt finomságot, egy borostyán színű jénaiban letakarva. De hát érezheti rajtam, hogy tréfának szánom, erre utal, hogy tétován vonom meg a vállaimat, és miközben visszahelyezem a desszertet, a burgonyát is mellé rakom. Hogy mit fogok vele kezdeni még nem tudom. De a köretre önmagában nem lesz szükség. Sorolja a különféle lehetőségeket, és azon gondolkodom milyen formában valljam be neki, hogy én még igazából soha nem kóstoltam egyiket sem. Mondjuk az amerikai konyhát jól ismerem, mert az egyetemi évek alatt rekord mennyiségű hamburgerrel üzemeltünk minden egyes vizsgaidőszak alatt...de a többi valahogyan kimaradt. Ahogyan kimaradt a saját szakácsművészetünk ismerete is. Néha volt alkalmam különböző országokba megfordulni, de a kóstoláson túl nem sok mindenre jutottam. Néhány kivételtől eltekintve. Ilyen volt az olasz vagy a magyar konyha.
- Egyszer jártam Palermo-ban. Tudta, hogy az olaszok, bár mindenki nemzeti ételként tekint a pizzára, valójában nem erre a legbüszkébbek? Sokkalta népszerűbbek az egyéb tésztaféleségek, nyakon öntve valami bizonytalan eredetű szósszal, amiben természetes, hogy paradicsom is van...bocsásson meg!- teszem hozzá, mintegy mentegetőzésként a fecsegésemre, majd a válla mellett elnyúlva visszatolom a tepsit a sütőbe és fel is hajtom az ajtaját.
- Azt hiszem jobb lesz ha ezt eltűntetjük szem elől. És tartson titkot nagyon kérem, hogy rémes szakácsnő vagyok. Egyébként melyiket ajánlja a felsoroltak közül és a pizzán kívül?- az jut eszembe, hogy vajon melyik az a konyha aminek kóstolásához a legtöbbször kell az embernek igénybe venni a kezeit? Mármint evőeszköz híjján. Évtizedek óta nem ettem így...szintén az egyetemi évek jutnak eszembe. Amikor még mertem...amikor még tudtam merni, és meg is tenni amit akartam. Vele. Felülni a campus tetejére pár rekesz sörrel és néhány kihűlt hot-dog utánzattal, bámulni a csillagokat és arra gondolni, hogy vajon melyiket választanám magamnak? Kinézné ezt ma belőlem bárki? Aligha. Fejemmel a sörök felé bökök.
- Be vannak hűtve? Nem bánja?- veszem el őket, és a mélyhűtő felé mozdulok velük, amennyiben nincs ellenére.
- Régen...még amikor egyetemre jártam mindig bedobtuk a jégre a söröket, főleg nyáron, ha azt akartuk, hogy gyorsan lehűljön. Persze gyakran elfeledkeztünk róla…- mosolyodtam el egy pillanatra.
- Bocsánat, elnézést!- újabb mentegetőzés, bár magam sem tudom mire. Talán a rozé okozza, hogy kicsit jobban feloldódtam, és beszédesebb vagyok. Apa úgy mondaná, ez lenne a természetes állapot. Kár, hogy ezt normál helyzetben még nem sikerült elérni.
- Tudja mit? Magára bízom, lepjen meg a rendeléssel! De a számlát én állom.- emeltem a mutatóujjam a levegőbe miközben elhelyeztem a söröket a  fagyasztóba. Ha egy pár darabot inkább hűteni akart az sem gond, azokat akkor a kis hűtőbe tettem.
- Hát akkor….- sóhajtottam keresve, hogy miképpen is folytassam a társalgást, csak álltam ott a konyhában, a nyitott ablakok által gerjesztett kereszthuzatban. Most hogyan tovább?





Aida Morales

avatar
Igazságügy
Tell me your secrets
15
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Kate Beckinsale
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Aida Morales lakása ••

Tell me your secrets

Aida Morales lakása
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások-