Janine lakása
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥



Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Yesterday at 11:13 pm ✥
✥ Yesterday at 11:04 pm ✥
✥ Yesterday at 10:30 pm ✥
✥ Yesterday at 10:17 pm ✥
✥ Yesterday at 9:50 pm ✥
✥ Yesterday at 9:28 pm ✥
✥ Yesterday at 9:03 pm ✥
✥ Yesterday at 8:52 pm ✥
✥ Yesterday at 8:10 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Janine lakása •• Hétf. Nov. 13, 2017 5:55 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1221
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Hétf. Nov. 13, 2017 7:42 pm

to my new neighbor

Kissé különös, meglepő és merőben új, hogy az egyébként imádott és csodálatos házat ahol laktunk, le kell váltanom. Azonban a törvény, a szükség és bizonyos fajsúlyú elvek késztetnek a lépésre. Az a ház nem az enyém, nem az én tulajdonom. Azt sem tudom, a vagyonmegosztásban szerepel-e. Bár ennyi idő után? Kétlem, ha csak hozzá nem adják a plusz öt évet amíg valóban egy párt alkottunk. Egy ideje kerestem már lakást, mérlegeltem, mi az amit még ki tudok fizetni és mellette nem fogok éhenhalni sem. Találtam. Stúdió lakás, nekem pontosan megfelel és galériás is, így senkinek nem kell megmutatnom édes álmaim színhelyét. Nem mintha egyébként fürtökben lógnának rajtam a látogatók. Emberi körülményekkel lezajlott válásomnál pedig maradt egy egyetlen, egy utolsó szívesség. A költöztetés. És nem, nem akartam, hogy otthon legyen, csak hívjon valakiket. Mindkettőnknek jobb, hogy ha nem együtt csináljuk. Nekem is van lelkem és így is régóta tartom magamat mindenki előtt. A munkában, a testvéreim és apám előtt is. Ezért nem költözöm haza sem, nem bírnám. Apa vigaszát, az aggódását sem a klisés megnyugtató szavait. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy aggódik. És tudom, hogy én vagyok a fasz.
Három napi pakolás után végignézek a dobozokon álló életemen. Ennyi lenne. Pakolom a tárgyi bizonyítékait, hogy Janine Dupont, bocsánat Duval a világon van és életben van. És megyek egyik helyről a másikra, mert mást nem tehetek. Elnyomott a nem megbocsátó oldalam, elismerem, hogy képtelen voltam rá. Hozzáérni. Bízni benne. Szeretni. A feleségének lenni. Majd egyszer, életem alkonyán megírom a memoárjaimat, melyben helyet fog kapni a pasi, akinek gyereket akartam szülni és aki inkább egy tudálékos kis picsát választott helyettem. És házasságom szűz története is. Istenem, bárki meghallaná kiröhögnének.
A költöztetők tipikusak. Fura célzások, fáradtságról árulkodó arcok, mégis alapos és gyors munka. Hamar bepakolnak mindent a teherautóba. Mindent. Egyszer, még egyszer körbejárom a házat, ahova többé nem fogok visszajönni. Megrázom magam, nincs értelme visszanéznem. Nincs értelme azon gondolkodnom, hogy talán..mi lenne..esetleg..ha. Nem. Ez túl mélyre ment drágám, ezt nem tudom neked elnézni. Nézz mást hülyének, de azért kívánom neked a legjobbakat. Remélem legalább tíz évig nem foglak látni. Addigra már elmúlnak a reflex kényszerek. A démonok is mást fognak zaklatni.
Bemondom a címet. A nagyobb darab pasas kedves hangon érdeklődik, hogy válás, vagy szülői háztól költözés. Megerősítem az előbbit, mire megránduló tekintettel bólint. Talán ő is átélte, megélte. Mindenesetre nekem van fel a fejjel, neki meg zsebbe a pénzzel. Megkérdezik hányadik emelet, a válaszom viszont nem arat osztatlan sikert. Pedig bútorom sincs. Nem véletlen kerestem berendezettet. Tétlenül és izgatottan állok egyik lábamról a másikra. Persze, megyek és nyitom. Szaladok. Kitámasztom a lenti ajtót és felsietek a lépcsőkön, mire egy idős hölgybe botlom. - Új lakó kedveském? - mosolya kedves, de a mindentlátó nyugdíjas bölcsessége sugárzik belőle. Kedvesen elmosolyodom. - Igen, hölgyem, a legfelsőn bérelek lakást mától. - válaszolom annyira keresztényien ártatlan hangon amilyenen csak telik. Ki tudja ki ő, talán maga a gondnok, a mindenes, a kotnyeles. - Egyedülálló? - hangzik az újabb kérdés. Bólintok, hogy igen, bár nem fejtem ki neki, hogy alig pár napja van ez így hivatalosan. Pedig szeretném. Annyira szeretném elmondani. - Egy szoknyapecér mellé költözik. - feleli végigmérve, ettől pedig elkezdem magamról hiányolni az apáca ruhát. Vagy a garbót. Vagy 40 kg felesleget és két gyereket. Szabadkozom, hogy a költöztetők várnak és ki kell nyitnom az ajtót. A fiúk el is kezdik hordani a dobozaimat, a néni megsemmisítő és vizslató pillantásainak kereszttüzében. Igen, mind ismerjük az ilyen időseket. A keresztvizet lekapják rólunk ha egy szó úgy hagyja el a szánkat, ahogy szerintük nem illő. Beleillesztem a kulcsot a zárba, mentségemre mondom nem lihegek, végtére is koreográfus vagyok, a lépcsőzés azért nem csinál ki. Tisztaság és semleges illat fogad belépve. És csend. Itt is csend. A nagy házban, a régiben is csend honolt. De ez a hely kicsi és belakható, tehető otthonossá. Elkezdik behordani a dobozokat. Őszintén remélem, hogy a bugyijaim biztonságos részen vannak, nem ezzel kellene megismerkednem a házzal. Várok. Arrébb tolom a már felhozottakat, csinálok helyet. Mégsem bírok magammal. Mennék, tennék. Szeretném már mindenem itt tudni, de ahhoz még kell pár kör. Szitkozódást, puffanásokat hallva kisietek. És egy óriási kutyát pillantok meg, lelkesen szaladgálva. Az elesett feláll és szitkozódva próbálja a dobozokat felemelni. Segítek én is, a kutya pedig ezt a tökéletes pillanatot választja a közelebbi megismerkedéshez, így most én csüccsenek fenékre egy dobozzal együtt. A pofija legalább lelkesen kíváncsi, így bosszankodás helyett csak felnevetek. Nyújtom neki a kezem, had szagoljon meg.
- Milyen szép vagy! - a nemét nem néztem, nem akarok hülyeséget sem ráaggatni - Mindenkivel barátkozol? - ha engedi akkor meg is simogatom - Hol vannak a gazdáid? - hátam támasztom, ölemben a dobozzal és egy kutyával, aki több mint lelkes. Nevetve és magabiztosabban simogatom meg a buksiját, ő közelebb jön és noha hiszem, hogy a falnál vagyok, az megindul velem hátra és meglepetésemben a befelé nyíló ajtóval együtt fekszem ki, arcomban a kutyus kérdő tekintetével. Most ez..betörésnek számít, vagy bemutatkozó látogatásnak. - Öö, elnézést..vagy mi. - motyogom, hallja-e valaki, majd felnevetek. Végre. Ez a nevetés pedig tiszta. Hát így indul az új életem.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
21
● ● Posztok száma :
Kayslee Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Kedd Nov. 14, 2017 6:51 pm

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Az elterjedt tévképzet, miszerint ha egy ember tíz napig nem alszik, meghal, erős túlzás. Kronobiológiai, viselkedéstani és megannyi egyéb szakterületről érkező kutatók vizsgálták már a kérdést, kondícionált, biztonságos körülmények között, átlagos tesztalanyokkal, és bár minimális eltérés akadt, az bizonyos, hogy a 264. órához érve egyikőjük sem terült el menten halottkómában. Ugyanakkor az, hogy valaki tíz napig ébren bír-e maradni, egy másik kérdés; attól függ, hogyan értelmezzük az „ébren” fogalmát. A motoros funkciók, koncentrációs készség, értelmezés és egyéb magas mentális készségekben tagadhatatlanul már néhány nap után is progresszív és erőteljes hatással lép fel az alvás-megvonás. A második világháború, mely fokozott ébrenlétet igényelt, több áldozatot is az alvásmegvonásnak köszönhetett; sok brit pilóta több napos bevetés és folyamatos ébrenlét után, például, a hazaúton egyszerűen elaludt és lezuhant.
264 óra élettani szempontból nem sok, és mégis rengeteg, és mégsem elég. Sokszor álltam hozzá a véglegesítők határozottságával (ott bassza meg a jó isten, ez így marad!), a végén mégis elkészült a tanulmányom az alapítvány számára. Álmatlan éjszakáimat persze nem csak ez okozta; Pascal levele még mindig az íróasztalomon hevert, mintegy emlékeztetőül, mikor fáradt nyögéssel sokadjára hanyatlottam vissza az ágyba. Három nap alvását pótoltam be; és ahogy rápillantottam az éjjeliszekrényemen heverő óra karmazsin betűire (10:24), megfordul a fejemben, hogy akár aludhatok másnapig is. Szerencsés megfontolásnak és még nagyobb véletlennek köszönhetem, hogy a mai napra egyetlen időpontom sem maradt, amit nem maguk a páciensek szülei, azt én rakattam át másik időpontra, még mielőtt Gina elment. Az utánpótlást persze sikerült megtalálnom, még épp időben, ám a betanítsa egy darabig még eltart majd, addig pedig úgy döntöttem, az egyszerűség kedvéért nem fogadok új betegeket. Enélkül is épp elég káosz uralkodott a fejemben, szavak, vádak és fájdalmas kiáltások kergették egymást a jól elzárt falakon belül, melyeket a kialvatlanság csupán harsányabbá tett.
A késői kelés mindig magával vonz egyfajta bódultságot, lustaságot, amin csupán erővel lehet felülkerekedni. Mivel a bérház falain túl a város már javában élte a délelőttök viszonylagos átmenő-forgalmát, nem tartottam szerencsésnek, hogy megpróbáljak a szokásos rutinomhoz ragaszkodni. Mackenzie-nek nyomát sem láttam már pár napja, ám a holmijai (ruhák, semmi személyes) még kikandikáltak az egyik vendégszoba nyitott ajtaján át. Azt hiszem, Beau szokott bejárni hozzá, mikor nem figyel; sok dolog megragadt még benne a segítőkutya kiképzésből, és az ajtónyitás ezen rossz szokások egyike volt. Becsukom, majd indulok a dolgomra, melyeknek fontossági sorrendjét a gyomrom egy határozott rándulással dönti el. Nem csak aludni nem maradt időm.
Már a hagymás rostélyosom sütöm, fűszeres-sós illatok és olajsercegés tölti meg a konyhát, a hús ízét pedig már a számban érzem, mikor megcsörren a telefonom.
Bobbie izgatott hangja szólal meg a vonal túloldalán. – Nagyon szeretem azt a lányt!
Én az új serpenyőmet szeretem. Abszolút tapadásmentes, és még párolni is tud – felelem szenvtelenül, borssal hintve meg a sülő hagymákat, majd gyakorlott mozdulatokkal dobom fel s kapom el őket az emlegetett edénnyel.
Andreas!
Tudom, igazad van. Szeretni az anyámat szeretem. A serpenyőmhöz mélyebb érzelmek fűznek. – Nem tudom, hogy két tárgyalás közti szünetben hív-e, azért siet ennyire, vagy a fejében ülő manócskák adtak neki újfent egyszerre ezer parancsot, amiket azonnal véghez kell vinnie, de nem tűnik vevőnek a poénkodásra. Hamar ráébreszt arra is, hogy nem baráti csevej miatt keresi a társaságom, hanem az egyik kedvenc írójának lánya, ex-szomszédja és önjelölt pártfogoltja költözködésére akarja felhívni a figyelmem. Valóban említett valami olyasmit, hogy hamar elkél a szemben lévő lakás, és Madame Botique is zsörtölődött egy sort azon, hogy lassan kész kupi lesz a házunk (külön kiemelte, hogy elég nagy részben Én bontom a rendet csodás lakóközösségünkben; ami nem meglepő, tekintve, hogy az átlagéletkor valahol hatvan és a halál közé állítható), ám akár máskor, most sem igen figyeltem rá. Ha egyszer találkozom olyannal, aki elnyerte önjelölt házinénink tetszését, majd tudom, hogy meghaltam, és Teréz anyával állok szemben; bár a Madame még őt sem igen kedveli. Szerinte olyan álszent a kedvessége.
Most, hogy Bobbie felhívta a figyelmem a dologra, Beau valóban olyan izgatottan járkál fel-alá, amit csak akkor szokott, ha idegenek szagát érzi odakintről. A sütés-főzésem hangjain túl hallani vélek némi egészséges mértékű káromkodást és súlyos léptek dobogását. – Csak azt akarom mondani, hogy… Szóval segíts neki, jó? Most megy át egy elég nehéz időszakon…
Nyugodtan kimondhatod a válás szót. Nem fog megjelenni a fürdőszobádban, ha a sötétben háromszor elismétled.
Ezzel ne is viccelj. B-l-o-o-d-y Mary igenis létezik. – Még ennyi idő után is lenyűgöz, a babonák és a horrorfilmek idegőrlő zenéi miféle hatást tudnak elérni még egy olyan világi elmén is, mint Barbara Fournier. Az említett annyira belemerül abba, hogy fél perc alatt mesélje el a lány élettörténetét attól kezdve, hogy először csinált a pelenkájába, hogy észre sem veszem a halk kattanást, ahogy az ajtóm kinyílik, a körmök izgatott csattogását a folyosó kövén, vagy a kintről érkező, hűvös huzatot, ami be is hajtja az ajtót, mintegy palástolva a kutyám titkos cselekedetét. Talán titokban is maradt volna, ha a lebukás nem ront szó szerint ajtóstul a házba.
…Megjött már? – hallatszik a kérdés tisztán a monológ végén. A konyhát csak egy három méteres, az amerikai stílusú étkező-nappali felé nyitott folyosórész választja el a bejárattól, így bár látni nem látom ami ott történik, tisztán hallom.
Majdnem biztos vagyok benne. Visszahívlak, jó? – Nem igen várok válaszra, annál jobban lefoglal, hogy fél kézzel kinyomjam a telefont, a másikkal lezárjam a már hússal kiegészült, félig kész ételt, és a nyakamat nyújtogatva próbáljam megtalálni a zaj forrását. A készülék a pulton landol, mellé repül egy sebtében felkapott konyharuha is, amibe a kezemet törlöm, és érdeklődve bújok ki a fal takarásából. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem a látványon, bár tény, hogy nem erre számítottam.
Bár először minden bizonnyal úriemberi kötelességem volna rohanni és segíteni a bajba jutott hölgyön, akit egy vérengző, nyáladzó szőrgombóc tart fogságában, mégis előbb költözik széles, jókedvű vigyor az arcomra, mielőtt mozdulhatnék. Aztán persze az is megtörténik, hosszú lépésekkel szántom át az előszobát. – Tudja, kevésbé passzív-agresszív módon is felhívhatja ám a figyelmem, hogy szomszédköszöntést vár – jegyzem meg, ám semmilyen komoly szándék sem lapul a szavak mögött. Határozott paranccsal szólítom meg Beau-t, aki annyira megilletődik, hogy a rosszaságán kaptam, hogy rögvest leül a sarokba, bár izgatott farokcsóválását nem tudja titkolni. A nő is nevet, és csak remélem, hogy nem a fájdalmát leplezi így, ezért én is megengedek magamnak egy hangosabb kuncogást.
Várjon, segítek! – nyújtom felé a kezem, hogy talpra segítsem, a valószínűleg vele együtt borult dobozt a tornacipőmmel tolom arrébb, nehogy megbotoljon benne. Amint viszonylag függőleges helyzetbe kerül, a másik kezemet a vállára helyezem, ha esetleg szédelegni kezdene. Aztán egy pillanatra lefagy a mosoly az arcomról.
Úgy néz ki, mint Joanne.
A pillanat töredéke csupán az, ahogy a jelen vásznán átmeneti zavarodottságom okozta szakadásokon átsejlik a múlt, és hirtelen megint huszonévesek vagyunk, egy díszes terem közepén, és még nem sejtem, hogy további tizenöt évem minden mozdulatában ott lesz Ő is. Csak egy tizedmásodperc, és megint az előszobámban állok, az edzőterembe használt fekete atlétában és melegítőnadrágban (evés és pihentetés után oda terveztem indulni), és Joanne is messze jár. Talán csak a szög volt megtévesztő, vagy az árnyékok játéka; igen, egy kicsit másabb nézetből egészen másként fest, még mindig gyönyörű, de már nem hasonlít Rá. Szerencsére.Nos, üdv a házban – mondom aztán, és megint minden a helyére kerül, a mosolyom, a könnyedségem, a gondolataim. Talán észre sem vette; határozottan jobb volna úgy. – Nem ütötte meg magát, ugye? Elnézést a kutyámért… Egy kissé szertelen. – Már lehajolok, hogy segítsek összeszedni a dobozt, s ha bármi kiszóródik belőle, azt is. Széles, gödröcskés vigyorral egyenesedem fel, hogy fél kézzel a dobozt tartva a másikat kézfogásra nyújthassam felé. – Andreas Jessen. Ön pedig biztosan Janine, ugye? Barbara a lelkemre kötötte, hogy biztosítsam a balesetmentes beköltözését… Azt hiszem, ezt már duplán elbuktam – pillantok a nyitott ajtón át a költöztetőkre, akik morcosan tekintgetnek befelé; Beau talán megérzi a levegőben terjedő feszültséget, és félig igyekszik az ajtófélfa mögé bújni, félig pedig lelkesen indulna végignyalogatni a férfiakat. – Bolond kutya – jegyzem meg, ahogy elé emelem a lábamat, hogy eszébe se jusson kimenni, aztán visszafordulok a nő felé. Nem nyújtom át a dobozt, egyértelműen jelezve, hogy ha már Beau úgy letámadta, legalább ezt segítek becipelni. Az reggeli-ebéd várhat. – Találkozott már az önjelölt biotérfigyelő rendszerünkkel az elsőn? Hadd mondjam el elöljáróban, hogy már most imádja

breakfast club, in works
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Kedd Nov. 14, 2017 11:44 pm

to my new neighbor

Mindig is kertvárosban éltem. A kert volt az a zug, a természet falatnyi és pénzen magamévá tett helye, ahol enyém volt a kintlét csendje, a törékeny szépség illékonysága. Ez szempont volt, mikor a házunkat kinéztük azzal a barommal. Most, hirtelen csappant anyagi javaimmal karöltve döntenem kellett. Vagy kertem lesz és sátorban élek, vagy lakásom és nézem az utcát. Utóbbi lett, legfeljebb kirámolok egy kertészetet. Apa képes lenne az összes fáját ide áthozni, csak meglegyen a dzsungel szférám. Egyébként is annak a híve vagyok, hogy aki egy növényt tisztességgel virágzásra és jólétre tud gondozni, magáénak tudhatja a világot onnantól. Hisz egy kis cserép is majdnem akkora műgondos odafigyelést igényel lassan, akár egy fogzó csecsemő. Tudatlanok tömkelege pedig mit sem tud sem erről, sem az igényeiről.
Az épület önmagában impozáns, hisz belesóhajtotta már a kor a maga esszenciáját, de ne tévedjünk el, ez nem egy palota. Lakások vannak, mindben zajlanak életek. És ma délutántól már én is bekapcsolódom ebbe a folyamba. Jobb szerettem volna persze egyedül felfedezni a házat és magát a lakást, nem a marcona költöztetőkkel, de hát egyedül egy hét alatt se cipelném fel az összes cuccom. A néni tekintetének kereszttüzében hirtelen érzem magam gyereknek, egy prostinak és valami leszakadt narkósnak is, holott egyik sem vagyok. Nem mondanám magam igazából kiegyensúlyozott és stabil lábakon álló nőnek jelen pillanatban, de a fentiekből egy sem igaz rám. Csak kicsit nullán az önértékelésem, magányos vagyok és nincs az a ragasztó, ami jelenleg olyanná tudna építeni mint amilyen fél éve voltam, de idő. Mindenhez kell. Hozzám is. Az okos terapeuták azt mondják, hogy új dolgokat kell kipróbálni. Csináltassak új hajat, járjak el új helyekre és minden egyéb. Vagy ezt Barbara mondta? Meg sem mondom már. Áldom őt, mert voltaképp ezt a lakást ő találta. Sajnos még ő sem képes bizonyos összeg alatt olyan lakást találni, amihez komplett kertet is mellékelnek. Megnyugtattam, persze nem baj, nem kapunk meg mindent az életben. Olykor meglepő, hogy mennyire egy vonalon lebegek a korai Mr. Jaggerrel. Bár nem éreztem különösebb vonzódást a "had tegyem be, jólesik" dalt hallva, de az idősebb generáció, apámat leszámítva betudta annak, hogy nem éltem a varázslatos 70-es években így nem érthetem a korai Stones-t.
A kis birodalmam csendje nem hat szokatlanul. Megszoktam már. A kinti puffanások és elfojtott káromkodások azonban egy kissé. A kutya még engem is meglep. A lenti inkvizíciós nénit elnézve csoda, hogy lehet itt állatot tartani. Bár ezek szerint..lehet. Szeretem a kutyákat. A nagyokat. Amik tényleg kutya kinézetűek, úgy is viselkednek és nem, nem hordanak kardigánt. Kiscipőt. Főkötőt. Felüdülés hát, egy egészséges kutyaszerű kutyát is látni. Főleg ilyen lelkesen. Észveszejtő, hogy rögtön más hangon szólunk hozzájuk, pedig nem kérnek rá minket. Igazából nem vagyok rá felkészülve, ezért ülök seggre. Mikor pedig nem harapja le a kezem, megismerkedünk. Meglepetésként ér, hogy háttal érkezem be a mégsem falba, ajtóba. Kvázi arcomban egy legalább 35 kg-s kutyával, ölemben egy dobozzal. Hebegem az elnézést, a nyitott ajtóból gondolom, hogy valaki tartózkodik itt benn, nem ekkora a bizalom házon belül. Mégis kipukkan a gyöngyöző nevetés. Szép kis nyitány, befeküdni a lakásba akár valami részeg postás. A kutya kimászik az arcomból és hamarosan egy hang csendül fel. Felnézek, fejjel lefelé a hang gazdáját is megpillantom.
- Szeretem a hatásos belépőket. - mosolygok még mindig. Parancsát hallva pedig szőrös kis köszöntőgépem eloldalog tényleg. Eszerint itt lakik és a hang tulajdonosa a gazdája. Nem is én lennék, igen. Vigasztal, hogy lehetne rosszabb is. Legalább fel vagyok öltözve, nem vagyok ittas, nem törtem össze semmit. Ez azért megnyugvás. Szélviharként jövök csak, nem tornádóként. Külön jó. Külön jó. - Köszönöm. - fogadom el a segítséget, mert nem mintha nem tudnék felállni, csak nem akarom, hogy a törött lábú pók műsorát is végig kelljen néznie. Nem sikálnám le magamról, hogy zakkant vagyok. Pedig nem. Komolyan nem, na. Segít felállni és bevallom hirtelen kicsit nehéz a két lábamon egyenesben maradni, egyszer megingok. Vonzó a padlója. Tenyeréből meleg sugárzik és ebben a percben nagyon hálás is vagyok azért, hogy megtart. Felpillantok rá és..nézem. Tekintetem kíváncsi. Ki ő, mi ő, milyen ő. Megkapó, sármos arcba tekinthetek, ajkairól könnyed mosoly tekint vissza. Eszerint nem haragszik és nem akar keresztbe lenyelni. Minő megnyugvás.
- Köszönöm a..vendéglátást. - mosolyodom el, bár mondhatnám, hogy köszi, hogy betörhettem, eshettem a magam visszafogottan csendes módján - A fenékre esés kicsit meglepett, de nem akartam az első randin csókot váltani a szőrgombóccal. Bár mentségemre mondom, azt hittem fal van mögöttem. - vegyül némi bocsánatkérés is a hangomba, mert voltaképpen szerencse, hogy nem valami házsártoshoz estem be, aki most végig üvöltené velem az épületet - Maga ne haragudjon, hogy így beborultam. A kutyája pedig imádnivaló. - vallom egy újabb mosoly kíséretében és bele is feledkezem egy kissé, mert mire rájövök, hogy bizony túl tanulmányozóba léptem át, már felegyenesedik a dobozzal együtt, öööö - Janine Dup..Duval, örülök, hogy találkoztunk. - nyújtom én is a kezem, hogy a hivatalosan üdvözlő kézfogás is meglegyen. Kicsit meglepődöm. Barbara? - Nem is tudtam, hogy hogy ismeri őt. Akkor tehát magától az infó, hogy itt van üres lakás. - nevetem el magam a felismeréstől - Ugyan, ez nem baleset, csak különös belépő. - mondom miután már csak újfent mosolyom marad meg a nevetés maradékául. A kutya mozgása és újkeletű szomszédom tekintetének tovareppenése engem is arra késztet, hogy hátra pillantsak. Ó, a fiúkat egészen elfelejtettem..Várnám, hogy átnyújtsa a dobozt, de kézben tartja. És nem csak azt, hanem kontrollálja a kutyát is. Kérdőn pillantok rá, hogy a kettő nem igazán fog együtt működőképes maradni szerintem, de ki tudja. Tán meglep. - A vallatóra gondol? Igen, rögtön az első pillanatban. Nem örült annak, hogy egyedülálló vagyok, ám figyelmeztetett, hogy szoknyapecér mellé költözök. Az lenne maga? - vigyorodom el akaratlanul is, a nevetést azonban még sikerül lenyelnem. - Mi a bűnöm, amiért örök kárhozatra ítélt ismeretlenül is? - kérdezem kissé komolyított hangon, mert hát szeretném tudni. Mondjuk erős a gyanú, hogy akármit teszek sem leszek a matrónának eléggé tökéletes, erkölcsös és kedves - Egyébként tegezhet nyugodtan, annyira nem kedvelem a kimért formalitásokat. Végtére is már feküdtem a padlóján..ezt azért nem sokan mondhatják el magukról. - mosolyodom el megint, már megint. - Kienged? - teszem fel a kérdést, ami végül is remélem nem éri negatívan, de kezdem magam különösen érezni itt ácsorogva, vele az ajtóban, a lelkes kutyával a lábánál. Mintha sakkban lennénk, hogy innen akkor most ki, vagy be. - És akkor lábon, megmutatom hol lakom. Vagy fogok. Mától. - nem tudom minek hebegek meg habogok. Mondjuk az az igazság, hogy a munkámban a dolgommal foglalkozom, a kapcsolataim többnyire felszínesek, a romba dőlt házasságom romjai között ücsörögve pedig nem mostanában volt kedvem új embereket megismerni. Így aztán, nem is tudom. Talán érthető, valahol. Ha kapok utat és gond nélkül kijutunk, megindulok a saját ajtóm felé, ami épp tárva-nyitva áll, egy csomó dobozzal. - Nem épp a versailles-i palota trónterme, de majd belakom. - hajolok meg játékosan, hogy lépjen be - A testi épségért nem vállalok felelősséget. - tolok arrébb lábbal egy dobozt, hogy legalább bejutni belehessen kényelmesen.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
21
● ● Posztok száma :
Kayslee Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Csüt. Nov. 16, 2017 11:49 am

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Hát nem abban bízunk mind? – jegyzem meg szórakozottan, ami a falat és az ajtót illeti. – Persze, csak átvitt értelemben. Rendszerint zárva van egyébként, Beau tud ajtót nyitni, tudja… – Valahol egészen büszke voltam a ebre, elvégre, rendkívüli intelligenciára utal, hogy még az amerikai-stílusú ajtógombokkal is boldogul. Igazság szerint még az efféle húzásai is szórakoztattak, ám míg nem lehettem benne biztos, hogy nem csak udvariasságból nem haragszik rá meg rám az újdonsült szomszéd, inkább nem nevettem hangosan.
Azt hiszem, csak rosszabb dolgok dőltek be eddig azon az ajtón. Ön üdítő a reklámújságok, jehova tanúi és a beázás után. – Úgy tűnik, Bobbie-val ellentétben Ő vevő a viccekre, talán csak a fájdalom vagy a kínos helyzet realizálásának elkerülése okán, ezért ezt a kissé bóktalan bókot is megengedem magamnak.
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy rossz nevet kezd mondani. Bár férfiként nem én voltam, aki új nevet kapott a házasságban (igaz, nem is ragaszkodtam hozzá, hogy a feleségem felvegye az enyémet), tudom, milyen az első, fiatalkori házasság végét követő időszak. Üres. Elveszett. És tényleg csupán az idő segít igazán. – Igen, én meséltem neki róla, hátha normális szomszéddal ver végre a sors. Az előzőt Ivánnak hívták, és két év alatt sem tudott meggyőzni arról, hogy nem sorozatgyilkos vagy maffiózó. Az Ön színpadias belépője máris sokkal szimpatikusabb. Ivan feldöntötte a motoromat a tárolóban, pedig Ő nem is tárolt ott semmit. Amolyan kozmikus igazságszolgáltatás, hogy őt meg egy motor döntötte fel százzal. – Egy kissé talán szenvtelennek hangozhat, amit mondok, és nekem sem tart sokáig erre ráeszmélnem, ezért még gyorsan hozzáteszem: – Nem halt meg, de az új térdprotézisének sem tesz jót hat emeletnyi lépcsőzés. Ezért én csak hálás lehetek – eresztek meg a nő felé egy elégedett vigyort. Szó, mi szó, szerintem még a közbenső öreg szomszédunk is jól megnézte magának az új lakót, aki többek között az átlagéletkort is legalább tízzel csökkentette.
A vádra, mellyel a Madame engem illetett Janine előtt, csak jóizűen felnevetek. – Nos, alighanem. Hacsak nem Monsieur Miyagival veszett össze már megint – bökök fejemmel a rövid folyosó-érkező harmadik és utolsó ajtajára. – Bár ki tudja? Talán hatvanhat éves az öreg, de még mindig… Hogy is mondják? Vén kujon? – Nem titkolom, hogy szórakoztat a helyzet; már az első hetekben túltettem magam a Madame utálatán. Kissé halkabban jegyzem meg: – Mellesleg, neki ne nagyon emlegesse a Karate Kölyköt… Gyűlöli azt a filmet. Legalábbis, azt hiszem. Nem tudom. Folyton japánul kezd kiabálni.
Talán nem a legmakulátlanabb vagy legjobb színben feltűnő bemutatkozása ez a hatodik szint kicsiny közösségének, nem beszélve a házról, de mindennek,ahol sok ember verődik össze, van árnyoldala, amire számítani kell, és talán jobb is előre felkészülni. Talán elhamarkodott megállapítás, de elsőre Janine nem olyasvalakinek tűnik, akit ennyivel el lehetne riasztani. Akire pedig különösen megéri felkészülni, az a házinéni.
Tudja, csak a szokásos – vonom meg a vállam. – Mert túl hangosan lép vagy lélegzik, vagy épp túl halkan, és sunyin oson; túl sokat mutat, vagy túl keveset, mert szőke, vagy ha éppen barna, mert csinos, mert nő, mert létezik, de főleg, mert fiatal. Ne aggódjon egyébként, örökre fiatal marad, míg korban utol nem éri. Mivel senki sem tudja, pontosan mennyi idős, ez talán sohasem következik be. – Nem olyan véresen komoly dolgok ezek, igazán mókásnak is lehet látni, ha engedjük, hogy úgy tűnjenek. Apró színfoltok a szürke hétköznapokban; bár elég rövid ismertséget tudhatunk magunkénak (még úgy is, hogy Bobbie jóval több háttér-információval is traktált, mint kellett volna), Janine már most elég jól indított a belső bioszféránkban; mondhatni, ajtóstul rontott a házba.
Természetesen nem szokásom erőszakkal hölgyeket tartani a lakásomban, bármit mondjon is erről a drága Madame – húzódik bohó mosolyra a szám sarka, majd arrébb lépek; Beau már a sarokban ül, és bár a szemén látszódik a kifelé vágyódás, a helyén marad akkor is, hogy kisétálok a nő után, és becsukom az ajtót.
A költöztetők láthatóan nem vevők a mosolygásra, vagy csak a kutyám miatt haragszanak egy kissé, én pedig nem törődöm velük. – Mindig is úgy gondoltam, hogy túlértékelik a barokk-stílus cicomáját. Ezt hova tegyem? – emelem meg kissé a dobozt, majd a vélhetően kapott instrukcióknak megfelelően helyezem a többi közé. A költözködés káosza nagyon is ismerős, én azt hiszem, hetekig éltem doboz-halmok között; akkor éltem először egyedül, sem család, sem szobatársak, sem Sophie. Cora volt az egyetlen, aki huzamosabb ideig lakott velem, érthető okoknál fogva, de már annak is több, mint hat éve, és bevallom, az egyik vendégszoba sarkában még mindig van egy-két holmi, amit a költözésnél raktam oda, majd nem találtam nekik helyet.
Nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem sokkal élhetőbb környezet ez… Meszelt falak és fagerendák. Bár a ház szabályzata elég sok változtatást megenged, van egy amolyan… Falusi bája? Azt hiszem. A zsúfolt agglomeráció kellős közepén. És nem utolsó kilátással. – Még élénken él bennem, hogy Mackenzie olyan lelkesedés-nélkül fogadta az építészete és történelmet illető fejtegetést, így túlzottan igyekszem nem belemelegedni; talán életkori sajátosság, és szinte ajkamra kívánkozik, hogy ez a mai fiatalság…Ha gondolod… Szívesen meghívlak egy lakásavató, nos… Hagymáshúsra. Nem kifejezetten a társadalmi események szokványos résztvevője, de a rendhagyó bemutatkozáshoz szinte dukál. Kivéve, ha vega vagy. Vagy csak amolyan csirkén élő. – Az ajánlat nem kötelezően azonnali jellegű, még akkor sem, ha még mindig mocorog a hasam az éhségtől. Megeshet, hogy Janine nem is igazán vágyik társaságra, ám amolyan személyes tapasztalat alapján, nem feltétlenül jó, ha egy ilyen érzékeny időszakban (Bobbie megfertőzött, azt hiszem) enged a vágynak, hogy mindenkitől elzárkózzon. Ahogy már megállapítottam párszor; a démonjaink akkor igazán hangosak, ha a nagy csendben még a visszhangjukat is halljuk. – Egyébként, ha szükséged volna segítségre, polcot fúrni, festeni, vagy el akarod olvasni a Madame Botique értelmező kéziszótárat… Csak szólj. Adtam magamnak néhány nap szabadságot, és lehet, hogy a költöztetőid nem lesznek túl hálásak Beau miatt.

breakfast club, in works
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Vas. Nov. 19, 2017 6:56 pm

to my new neighbor

Elgondolkodva nézek rá a pillanat nyert töredékében. Abban bíznánk? Igazság szerint sosem szerettem a nagy belépőket, bár nőként szeretem ha kapok bizonyos szintű figyelmet amikor belépek valahová. Koreográfusként pedig elvárom azt a figyelmet. Nehéz dolog az egó, ha a nevén akarjuk nevezni és bevallom, ezt a beesést annyira nem sajnálom. A szomszédok kérdésköre, hogy is mondjam kicsit nehézkes. Mennyire nyitottak, valóban rám kíváncsiak-e vagy csak pletykára éhes otthon unatkozó hiénák, netán aranyosak csak zárkózottak.
- Legalább sikeresen meg is zavartam valamiben? - kérdezem kissé félszegen, mert hát mi van ha zuhanyzott, ja nem, azt kizárom. Nem látom vizesnek, nem érzem rajta azt sem, hogy éppen onnan esett ki. És hát, valljuk be elég közelről van alkalmam megszemlélni. Rápillantok az említett ajtónyitó kutyusra. Nem semmi. - És csak kíváncsiskodik, vagy felhozza például az újságot is apának? - mosolyodom el - Vagy esetleg ahol maga antiszociális lenne ő a szociális? - kérdezem, mondhatni nyíltan. Nincs abban rossz, hisz a kutya sem minden esetben olyan mint a gazdája. Az övé pedig közvetlen és barátságos. Lehet végül is ő is az, bár kétlem, hogy fel kívánna borítani azért, hogy megnyalja az arcom. Nem is tudom minek jutott az eszembe. Vagy miért kívánok ilyen nyers párhuzamot vonni egy felnőtt férfi és a kutyája között ilyen erősen? Nem tudom, nincs oka. Vagyis inkább Francis kis félredugása után jöttem rá arra, hogy nem értem a férfiakat. Eddig sem tettem, nem is akartam. Eztán pedig pláne nem vágyom ilyesmire.
- Lehet, hogy én is Jehovás vagyok. - vonom fel az egyik szemöldököm, pimasz mosoly kíséretében - Vagy valami bigott katolikus szekta egyik hírvivője és gyanútlan áldozatokat keresek. - elmosolygom a végét, pont úgyis nézek ki mint valami amish szektában élő. Lehet az kellene, egy férj, 6 feleség, házi és földmunkák. Csendes élet. Csak a másik öt nő hibádzik. Sosem gondoltam, hogy pont erre fog rámenni, pont a házasságom. Már azonban ez is kiderült én pedig? Próbáltam másképp gondolni rá, próbáltam elnézni és megbocsátani. Mégsem ment, úgyis egyfolytában azon járt az eszem, hogy vajon milyen közeli maradt a kapcsolata azzal a ribanccal. Vajon tényleg elküldte-e maga mellől vagy sem. Számára fontos a tudományos pálya, rendben és legyen is így. Talán mi ketten az elejétől fogva túlságosan is különböztünk. Amit oly nagyon szerettem benne, az volt az, ami végül szétválasztott minket teljesen. Azonban még nehéz magamra úgy hivatkoznom, mint független nőre. És igen, jobban kedvemre van ez a szó, mint az elvált. Az a negyvenes nőknek való, akik egyedül maradtak a két gyerekkel és egy bunkóra pazarolt negyed élettel. Azonban se gyerekem, se semmim.
- Nem említette, hogy van itt belső ismeretsége. - vonom fel a szemöldököm ennek tényén, pedig igazán szólhatott volna, hogy ismeri az egyik lakót. Igyekszem komoly arcot vágni egykori elődömről hallva, mégis ismét elmosolyodom. Ennek a pasasnak van humora. Istenem, ez aztán igazán ritkaság számba megy. Talán ezért nem szólt a drága B. Mert elkezdtem volna a semmiért aggódni, építve egy csomó korlátot, hogy miért is nem akarok sem új ismeretséget kötni, se semmit. Amiről aztán elkezdtem volna magam idővel lebeszélni az új szomszéd pedig egyszerűen egy zakkant fapicsának gondolt volna. Tessék, miért nem forgatókönyvírásra mentem annak idején? A semmiből is képes vagyok gyártósoron lehozni egy ostoba elméletet, történetet. Magamról, az ismeretlenről a szomszédban..és még ki tudja kikről. Miért maradtam mégis a mozgásnál? Mert az legalább karbantart. Itt is álmodhatok, meg is valósíthatom. Másokkal együtt. Ami megint másokat fog boldoggá tenni.
- Nos, akkor csak remélhetem, hogy a kedves Ivan után nem maradtak hullák a padló alatt. Vagy a szekrényben. - nézek rá egy ártatlan lakó minden bájával - Viszont nem ígérem, hogy én nem fogom felborítani valamiét. Csak remélem, hogy az én térdem nem fog szétmenni, kicsit akadályozna a munkámban. - itt már rá is kacsintok. Mit tehetek róla, egyébként szimpatikus. Pontosabban, ha már nem valami szentfazekat kapok, vagy egy térítőt akkor már jónak mondhatom magam. Az előző szomszédságban is voltak érdekes személyek. Hiába, lassan a szomszédainkat sem választhatjuk meg. Az túl szép lenne. Bár nem hinném, hogy érdekes hangzású nevű Andreas olyan sajnálatos lesz, hogy a közelben van. Felvonom a szemöldököm. Összetéveszteni? Akkor hm, most szépen rázúdítottam valami vádat amit talán az öreglány valaki másra értett? Ez igazán..kellemetlen. Mi van ha ő teljesen...hogy is mondjam, monogám és egyébként is házas én pedig itt közvetetten szoknyapecérnek neveztem? Jesszus, de ciki...Zavartan köhintek. - Öreg ember nem vén ember, vagy mit mondanak a közhelyek. - próbálom kicsit elütni az élét, bár a nevetését hallva azért nem vette ezt magára. Vagy az is lehet, hogy na mindegy, erre a gondolatsorra nem kellene felülni, mert a végén eltévedek az erdőben. És azt őszintén nem kellene, hiszen a nevén és most már a lakcímén, na meg a kutyája nevén kívül nem tudok róla semmit. Érdekes, már több, mint egy szokásos futó találkozás szokott lenni.
- Akkor meg se kérdezzem, meg akarja-e nézni a karate tudásomat? - sóhajtok csalódottságot tettetve. - Senki nem akarja látni. Pedig... - sóhajtok újra, mintha valóban ez lenne az egyik legfájdalmasabb dolog az életemben.
Figyelmesen hallgatom amit az öreglányról mond. Ó, ismerem ezt a típust. Akinek az sem jó, hogy létezel, de az se lenne jó ha nem léteznél. Fejcsóválva sóhajtok, ezen bizony úgysem lehet segíteni. Hacsak nem hirdetek nyílt háborút, és leszek vele végtelenül kedves ezek után. Meglátjuk ki bírja tovább cérnával. Gyerekes vagyok? Meglehet, de már megtehetem, hogy bármi ilyesminek hódolhassak. - Általában le tudom venni az embereket a lábukról. Talán megenyhítem vele. Gyanítom ha sütit sütök, kitalálja, hogy cukorbeteg. Ha diabetikust csinálok előre, rám fogja, hogy megmérgezem. A végén magának és Beau-nak fogom elhozni minden sikertelen támadásom maradványát. - "fenyegetem meg".
Felajánlom a tegeződést, valahogy a formalitás, nem is tudom. Megvan a maga bája, de ha már összebarátkoztam a kutyájával és beestem a lakásába, nem utolsó sorban pedig ismeri Barbarát, aki gyanítom nem véletlenül állította iránytűmet ebbe a házba és mesélt el neki egy-két dolgot a Janine kézikönyvből, na mindezt figyelembe véve különösen hatna ha magázódnánk. Szerintem legalábbis. - Lebukott. - nevetek fel - Mégis magáról beszélt házunk rettenthetetlen őrzője. - mosollyal arcomon lépek ki mikor elenged és beinvitálom a jelenleg sajátnak mondható lakásomba. Kicsi és jelenleg inkább egy lakás külsejű raktárnak néz ki. Semmi baj. Ez hát az életem. Az új. Még nem vagyok 30, de tele vagyok új fejezetekkel. Mások az egyetemről gyűjtenek élményeket, munkahelyi afférokból. Én meg? A költözködésből. Viszont most nem érezhetem magam zavarban a kupleráj miatt, a széthagyott ruhákért vagy bármi egyébért, hisz valószínűleg ő sem itt élte le az egész életét.
- Azért nem utasítanám vissza, de kis térben nem érvényesül olyan szépen. Nekem ez is tökéletesen megfelel. Azt hittem Barbara azért javasolta mert járt itt, megszemlézte a maga módján és megfelelőnek találta. Azaz olyannak, amiben jól is tudnám magam érezni. Nem tudtam, hogy bennszülött ismeretsége is van. Egyébként csak.. - nézek körbe - ahova gondolod, tényleg. A fontos dobozokat úgyis piros szalaggal jelöltem. - Körbenézek, vagyis pontosabban most nézem meg magamnak igazán a helyet. Eddig nem is gondoltam rá ebből a szempontból. Egyszerűen megfogott a galéria, a kicsi de otthonossá tehető jelleg. És az, hogy legalább itt nem kell a haldokló házasságom maradványaiba kapaszkodni, vagy ellenkezőleg, pont a férjem elől rejtőzködni. - A kilátásig bevallom el sem jutottam. Viszont van abban valami amit mondasz. - nézek fel - Csak nem akartam túl modern, se túl hivalkodót, se olyat ami pang az ürességtől. Ez kuckónak tűnt, bár azt hiszem elbírna pár szőnyeget, hogy ellensúlyozzam a fehéret. - na ez már viszont amolyan "tulajdonosi" megszólalás. Bár erről még nyilván nem beszélhetek, hisz leginkább idegen vagyok ezen a helyen. Az első este pedig bizonyos szintű tervezéssel fog úgyis eltelni. Szavait hallva érdeklődve fordulok hátra, hálásan pillantva rá. Nem tudom, hogy valóban merő kedvességről beszélünk-e vagy érez bizonyos fokú sajnálatot a káosz iránt amit itt lát. A konyha meg bevallom a fürdőszobai berendezkedés után szerepelne a listán.
- Nincs semmilyen húsfóbiám. - mosolyodom el - A meghívást köszönöm és el is fogadnám, bevallom az evés valahogy eszembe se jutott tegnap sem. Azt viszont nem tudom, hogy a konyhai cuccaim merre vannak. - sóhajtom mintegy. Mostanában valójában nem is nagyon gondoltam főzésre. A legutóbbi is nos, nem úgy sikerült ahogyan vártam. Pontosabban a vacsora elköltését zavarták meg. Hiába, ilyen az én formám. - Ráadásul nem hagynék ki egy újabb találkozást Beau-val. - jegyzem meg ájtatos arckifejezéssel. Nem tehetek róla, szeretem a kutyákat. Akkor főleg, ha kedvelnek. Azt hiszem erre kifejezetten szükségem van. Kölcsön ne kérjem a végén..
- Mivel foglalkozol? - kérdezek bele, nem igazán a lényegbe - Egyébként köszönöm. Mármint a segítség felajánlását. Meg a késői reggelit, vagy korai ebédet. Ennyire látszik, hogy kicsit elveszett vagyok? - kérdezem félszeg mosollyal - Pár hétig biztos katasztrófa leszek itteni fronton. De ha hozzászokatsz a segítséghez, lehet, hogy a végén az agyadra is fogok menni a ..polcaimmal. - mosolyodom el végül és legyintek is. A költöztetők meg? Nos azért vannak végül is fizetve nem? Nem hinném, hogy pénzt fognak felszámolni egy kutyusért, aki nem is az enyém. A környezeti behatások pedig mindig benne vannak a dologban. Jöhetett volna egy földrengés, egy csőtörés, egy bármi. - Szerintem ők csak szeretnének zökkenőmentesen túllenni rajtam és a dolgaimon. Viszont csak annyit vállaltak, hogy mindenemet idehozzák. Lehet éppen kimosolyognék náluk ezt-azt, de valahogy fenntartással kezelem az ilyesmit. Pláne ha van egy önként jelentkező is a feladatra. Cserébe majd..valamikor visszahívlak egy ebédre vagy vacsorára. Téged és Beau-t is. Így egál? - nyújtom a kezem, végtére is ez olyasmi mint egy alku. Vagy mégsem? - Ugye tényleg sterilizálták a helyet Ivan után? - kérdezem azért, mert nem felejtettem el marcona elődömet.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
21
● ● Posztok száma :
Kayslee Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Hétf. Nov. 20, 2017 6:21 pm

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Mondhatnám, hogy megzavart, technikailag épp főztem, ám a zavarás erős kifejezés volna. Negatívan cseng, holott én inkább pozitív fényben látom rendhagyó megismerkedésünk, és egyre inkább örömteli véletlennek tűnik, hogy épp otthon tartózkodom. Janine szimpatikus személyiségnek tűnik első pillantásra, és bár Bobbie litániáit követően attól tartottam, takonybuborékokat fújó letargikus energiavámpírként érkezik a házba, kellemes csalódás ért.
A kérdéseire felnevetek. – Szeretem abba a hitbe ringatni magam, hogy néhány ember engem is csíp, nem csak a kutyámat. – És tényleg. Noha be kell valljam, akad bőven olyan személy, akiben csak a kedvencét bírom.
Úgy Ön a leglezserebb és egyben rámenősebb hittérítő, akivel valaha találkoztam, és még azt is meghallgatnám, Isten miért is szeret engem. – Minden tiszteletem a vallásoké, és sokszor komolyan azt kívánom, bárcsak olyan átéléssel hihetnék bármiben, mint ők. De. És mint tudjuk, a legfontosabb dolgok mindig a „de” után jönnek. De minden egyház humbuk, és csak az emberi kontroll-vágy és kapzsiság hajtja. Ettől mondjuk eszembe nem jutna akadályozni őket, mindaddig, míg nem a lakásomban akarják hirdetni az igét. Bár úgy sejtem, újdonsült szomszédom talán még azt is érdekessé tudná tenni.
Ó, nem, Ivan rendes fazon volt ilyen szempontból, sosem hozta haza a munkáját. – Ellenben velem. A laptopomon még mindig akadt jó pár kitöltendő jelentés, naplózás, javítandó. Jelenleg azonban merőben más dolgok foglaltak le.
Karatét illető kérdésére széles vigyorral csóválom a fejem. – Attól tartok, nem lenne jó közönség. Én azonban szívesen vennék egy bemutatót, mindaddig, míg drága, törékeny holmiktól távolabb történik. – Talán nem úgy tűnik, ám kedvelem Miyagi urat, van benne valami kihívás, hogy megszerezd a szeretetét, mint a macskáknál. Valahogy nem tartom nehezen hihetőnek, hogy Janine általában könnyebben kedvelteti meg magát emberekkel. Ha az ő ajtajukon is így robban be…
Beau aligha ellenáll ilyen kényeztetésnek – csóválom meg a fejem, túljátszott rezignáltsággal. – És én sem. Bár ha így lesz, többet kell futni járnunk. Maga szokott?
A futás egyike azon tevékenységeknek, amelyek a mindennapos stressz feloldását is szolgálják többek között. Ilyen még az olvasás, a főzés, de még a szex is, amellett, hogy különféle szükségleteket elégítenek ki. Ahányszor ki kényszerültem hagyni ezt a rutint, megéreztem a tagjaimban, mintha csomósodnának, vagy feszülnének; talán egyébként sem volna rossz, ha dupláznám a napi adagot. Pláne, ha még süteményt is helyeznek kilátásba, akkor is, ha csupán tréfált.
Leteszem hát a dobozt egy rakás mellé. Valószínűleg nem élvezné ama bölcseletet, hogy próbálja meg a helyzet jobbik oldalát nézni: ha fiatalon válik és költözik el, kevesebb holmit kell cipelnie. Inkább megtartom magamnak a hűvös logikát. – Régen polgári lakások voltak, ez meg az alsóbb szint egyben, magas belmagassággal, a galériákat meg hol szolgák használták, hol kiadták. Mikor ide költöztem, a tulajdonos, Marie Dumont, mutogatott régi fényképeket… Kislány korában itt élt, öt testvérével és a szüleivel az egyik szobában. Aztán valahogy kabaré-színésznő lett belőle, hozzáment egy gazdag gyártulajdonoshoz, és rávette, hogy az egész házat felvásárolják. Azóta már elhunyt, de nagyon édes hölgy volt – mesélem, bár még mindig nem tudom, Janine mennyire vevő a történelemre; talán a munkája miatt kissé befogadóbb, de legalábbis türelmesebb.
Minden bizonnyal türelmesebb, mint a gyomrom, amely engedetlenül mordul fel a késleltetés hallatán. – Igazából épp főztem, amikor felhívtad magadra a figyelmem – húzódik kaján görbe az ajkaim sarkába. – Úgyhogy, ha gondolod, amint végeztek a költöztetők, nyugodtan átjöhetsz. Ezúttal a talpaddal a padlón, bár ki vagyok én, hogy megmondjam, hogy közlekedj? Esve, csúszva, szaltózva, pókjárásban vagy hátiputiban, ahogy tetszik. – A vicces az, hogy valószínűleg tényleg nem venném magamra, bárhogy érkezik. Beau említésére szórakozottan a plafonra nézek. – Lehet, hogy mégis csak a kutyámat kedvelik helyettem…
Mozdulatlan mosolyom remélhetőleg minden hétséget eloszlat azt illetően, mennyire gondolom komolyan a panaszt.
Titkos életet élő szuperhős vagyok, hobbim a szép szüzek megmentése nyáladzó szörnyetegektől… Vagy szőrös medvéktől – mondom, tekintetem végigköveti a két költöztető útját, ahogy néhány új dobozt pakolnak a többi mellé. Még mindig nemigen viszonozzák a mosolyom. – Gyerekpszichológus vagyok, főleg serdülőkorúakkal foglalkozom, terápiás kezeléseken. Az igazi hobbim pedig az, hogy a unkaidőn kívül senkit se analizálgassak  fordulok vissza a szőkeség felé. Sokan, mikor először tudják meg, miből is szereztem a diplomám és a doktorim, feszélyezve érzik magukat, feszengeni kezdenek, félve, hogy őket is titokban pszichoanalízis alá vetem őket, és minden kérdésem mögött hátsó szándék rejlik, a végén pedig közlök velük valami olyasmit, hogy utálják az ellentétes nemű szülőjüket, ugyanakkor szerelmesek is belé, és tulajdonképpen minden a szexről szól. Az tény, hogy az életben sok dolog alapköve a koitusz és a fajfenntartás, de magam egyrészt nem vagyok Freud híve, másrészt ingyen, saját kontóra hülye lennék dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy a hozzád közelállókat, higgye el mindenki, senki sem akarja teljesen megérteni. Némi szakmai ártalmat lehetetlen nem áthozni a hétköznapokba, de a rejtélyek és titkok, a felfedeznivalók teszik izgalmassá az embereket. Pláne a nőket.
Szívesen segítek. Nem csak azért, mert Bobbie megölne, ha nem tenném, hanem emberi összetartásból… Egyébként is, nekem elfogytak a lapra szerelt, felállításra váró bútoraim, pedig belénk kódolják, hogy mindig szükségünk legyen valami szöszmötölni-építgetni valóra. Ez a LEGO-összeesküvés. Ez, meg a földöntúli fájdalom, amit érzel, ha rálépsz – fejtegetem, és önkéntelenül fájdalmas grimaszba torzul az arcomra az emlékek hatására. Aztán rájövök, lehet, ennek az egésze csak nekem vicces, meg otthon. – Dán vagyok. Ezt exportáljuk, meg a dán kekszet – teszem hozzá magyarázatként. Egy idő után persze az, hogy valaki hol született, nem feltétlenül határozza meg az identitását, elvégre, a kulturális-társadalmi hovatartozás kérdésére épp a húszas-harmincas éveknek van a legnagyobb hatása. Mégis jobban szeretek dánként gondolni magamra.
Talán azért, mert nem szeretem a sajtot.
Ha hosszútávon leszünk szomszédok, és remélem, így lesz, talán elhagyhatnánk ezt a hitelezőbankos, adok-kapok rendszert, és vehetnénk úgy, szimplán segítünk a másiknak, amikor kell. Hm? Mit szólsz hozzá? – biccentem félre a fejem érdeklődve. Kék íriszeim az övéit keresik, mosolyra húzom a szám. – Persze, szívesen elfogadok egy ebéd vagy vacsorameghívást, ha szeretnéd, és Beau is bizonyára lelkes volna, hogy viszontláthat. Téged is bármikor szívesen látunk egy kávéra. Vagy sétára, ha van kedved.
Ismét olyan szögből látom, Joanne, és talán igaza is van. Mi van, ha tényleg múltba kapaszkodom, holott én papolok logikáról? Ha olyanra vágyom, ami nem hogy már nem létezik, talán soha nem is volt? Szándékosan vonzanak olyan ideák, melyeket erkölcsi értelemben kerülnöm kéne? Talán az én agyamban is el van kalibrálva valami, ezért vonzódom olyan nőkhöz, akikhez nem szabadna; aki férjezett, fiatalabb, sérülékeny… Elhitetem magammal, hogy jót teszek nekik is, hogy sosem bántanám őket, és tényleg nem, szándékosan soha. De mi van, ha épp engem kellene kerülniük, és csak az önös érdekeim, a hős-komplexusom csapdájába esnek?
Átsuhannak csupán az elmémen eme gondolatok, majd eltűnnek, mint fényszórók a sötét ködben. A szenvelgésből vagy önmegkérdőjelezésétől semmi sem lesz jobb. Saját magamnak nem hazudhatok, Janine szinte már túl gyönyörű és szimpatikus szomszédnak. Hiába akar a belső Bobbie-m megfojtani, az ember ritkán néz úgy a másikra, hogy önkéntelenül meg ne állapítsa, az ő standardjai szerint potenciális partnerek kategóriába sorolná-e, vagy sem. A szépség felé orientálódás, az esztétika fontossága, a folyamatos törekvés, hogy utódokat hozzunk a világra, biztosítva a génállományunk fennmaradását, evolúciós sajátosság.
És ha ebből bármit elmondanék valaki másnak, minden bizonnyal azt feltételezné, hogy ráhajtottam, holott puszta plátói megállapításokról van szó. Ezért is nem mondom.
Az ilyesmire azért figyelnek – vigyorodom el. – Bár meglehet, hogy a helyedben azért UV-lámpával nem járkálnék körbe.
Értse ezt úgy, ahogy szeretné.
Bobbie egy kicsit megelőzött téged az alapokkal… Nem pletykált, persze, csak hát ismered, ha egyszer belekezd, csak úgy ontja az információkat. Említette, hogy koreográfus vagy. Színházi, ugye? Valamelyiknek dolgozol, vagy mész, ahová hívnak, szabadúszóként? – vonom fel a szemöldököm, kezeim a csípőmre teszem, várakozva. – Épp a napokban megyek megnézni Az Operaház Fantomját az egyik barátommal. Ilyen kommersz darabokban is munkálkodsz, vagy inkább kisebb volumenű, művészibb formákban alkotsz?

breakfast club, in works
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
36
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Nikolaj Coster-Waldau
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Yesterday at 9:03 pm

to my new neighbor

Valamiért jó hallani a nevetését. Ennek nem tudnék igazán okot vagy épp köntöst adni, egyszerűen jól áll neki ha nevet, a füleimnek meg jót tesz, hogy ezt befogadhatom. Különös ő, az idegen ízű névvel rendelkező új szomszéd. Kevés emberrel nevetgéltem mostanában, pláne őszintén. Legtöbbször már ezt is megjátszom. Úgy kell tennem, mintha mindenki humoros lenne, mintha mindenkitől padlót fognék annyira elmés megjegyzései vannak. Így működik a művészeti ágazat. Hitess el ezt, hitess el azt. A színpad mögött legalább annyira szerepeket játszanak, mint rajta. Nekem pedig idomulnom kell. Kivéve ha felmérgelnek, akkor nem vagyok békíthető. Annak amit létrehozunk, a produktumnak tökéletesnek kell lennie, ráadásképp én otthon ugrasztom ki a fejemből, jegyzem fel és próbáltatok velük össze mindent. Érthető hát, ha hibáznak akkor nem mosolygok és nem vagyok kedves. Most mégis mosolyba mozdulnak ajkaim csak azért, mert ez a pasi akit nem is ismerek, nevet. Fura az élet, nem?
- Majd nyilatkozom erről ha maga is fellök és arcon nyal. - nevetek vissza - Egyébként biztos vagyok benne, hogy önmagában sem elhanyagolható jelenség. - ejtek el egy bókfélét, mert ezt leigazolni ugyan csak egy nem túl stabil megfigyelési elv alapján tudom mondani, de valahogy ez a férfi..nem is tudom, biztos, hogy a személyisége és a humora magára vonja mások figyelmét. Az enyémet sikerült, holott talán az lenne az általánosan elvárt, mint egy halálesetet követően. Otthon ülni és sírni. De az az igazság, hogy nekem már elfogytak a könnyeim a volt férjemet illetően. Amikor megcsalt, kiborultam. Utána már csak a fásulás maradt és semmi más. Éreztem, hogy csúszok ki a saját határaim közül. A testem olyan volt, mint egy homokóra, ami kilyukadt. És a kvintesszenciám, a lényem, kipereg a határaiból, akár a finom homok. Én, aki a kapcsolatomban éltem a kapcsolatomnak, elkezdtem bárokba járni. Ismerkedni. Nem kell félreérteni nem estem rá rögtön mindenféle farokra, sőt egyre sem, csak eljátszottam a gondolatával. A nőknek a csábítás kell. A játék, annak a finomhangolt erotikus mozzanata, hogy megkaphatnák ha akarnák. Legtöbben azonban sosem jutunk el a megvalósításig. Gondolatban viszont mindent szabad, mindenhol és mindenkivel. Egyszer szerettem volna író lenni csak ezért. Hogy lássák mások, amit olykor én elképzelek. Hogy fantázia szinten beleragadjak abba a fülledt erotikába, amit annyira igénylek. Ami nincs túlbonyolítva. Ahol a testi kontaktus számít, nem a múlt, nem a jövő. A jelen tűnékeny pillanatai.
- Akkor nem fogják rám törni a rendőrök az ajtót az éjszaka közepén, mit ne mondjak megnyugtató, bár kissé összetöri a morcos maffiózókról alkotott képemet. Talán a pincében lelhetek valamit, amit eladhatok egy termékeny elméjű forgatókönyv írónak. És ki tudja? Marad a gondtalanság. - mosolyodom el, ma úgy látszik ez jutott. A mosolygás. Ő az oka. Istenem. - Szóval két meghódítandó vérmes idős is jutott egy épületre? Ez több, mint kihívás. - gondolkodom el, bár az én köreimben nem forognak idősek, lévén ők már nem táncolnak darabokban, de egyes előadások után a rendszeres színházba járó, páholyt bérlők mindig gratulálnak. Legalább valakik belegondolnak abba is, hogy nem maguktól tanulják be az egészet a színészek. Sunyi mosolyra húzom ajkaimat. - Ezt vegyem meghívásnak? Bár nem tudom merre van a megfelelő ruhám hozzá, de egy fehér frottír köntösöm akad, meg valami nadrágot is előások majd valahonnan hozzá. Le lesz nyűgözve! - a végén azért el is nevezem magam, mert gyanítom sejti, hogy egyébként a karate tudásom a nullához konvergál. Nem, a mozgáskultúrám mondjuk nem legfeljebb rögtönzök neki egy Flashdance záró jelenetet. Bár ahhoz tényleg kell hely. - De ajánlhatok helyette Flashdance-t is. - vonok vállat majdnem hanyagul. Öltözékileg is tudom, hogy mit jelent, bár fogalmam sincs egyébként látta-e a filmet, emlékszik-e. Kedvelte-e. Hozzám a zenéje áll közel, még a táncművészetin sokat próbáltunk rá. A süteményeket említve azért lepillantok az említettre, majd mosolyogva a gazdájára nézek ismét, nem túl feltűnően végigmérve. Khm, igen. - Így elnézve mindketten jó kondinak örvendenek. Egyébként igen, muszáj a kondi. Vicces lennék ha dirigálva én fulladnék le a próbákon. Nekem fontos a mozgás, bár aerobikban vagy konditeremben jobban tartom magam mint futásban. Lehet azért mert alacsony vagyok, de igyekszem. A kemény fenéknek mindig ára van. - ez az, ezt nem éppen így akartam - Úgy értem a jó kondinak.
Isteni, most, hogy ezzel az információval is tisztában van, legfeljebb kimosolyog. Vagy bolondnak néz. De hát mind szeretjük ha úgy áll rajtunk a ruha, ahogy elvárjuk. Az pedig nem megy mozgás nélkül. Persze, Isten áldja azokat akiknek jó a genetikája és semmi nem látszik meg rajtuk. Jó, az igaz, hogy nem küzdöttem soha súlyproblémákkal, de nálam leginkább az edzettség számít, nem az S-es nadrág méret. Persze egyre mindig figyelek, hogy a nőiesség megmaradjon. Nem szeretnék NDK-s úszónőre hasonlítani. Csak az a lényeg, hogy ne törjek össze és ne fulladjak ki a hőn gyűlölt két órás intenzív próbáktól. Egyébként ellazít a mozgás, már ha tényleg kedvtelésből csinálom. Noha a tapasztalatom azt mutatja, hogy táncolni nagyon kevesen járnak el. Bonyolult egy világ, hisz mindenki ácsingózik valamiért, csak épp semmit sem tesz érte. Én sem mozdulok azért amit igényelnék. Könnyebb a fotelból prédikálva önsajnálni.
- Komolyan? - nézek rá vissza és ennek jegyében meg is nézem magamnak a lakást. Öt testvérrel és a szülőkkel együtt, ilyen kicsi helyeken. Azért vannak korok amik kifejezetten nem hiányoznak, még akkor sem, ha mindben látok valami menthetetlenül romantikusat - Nem lehetett egyszerű ilyen kicsi térben felnőni, de mégis jobb mint vidéken gazdálkodni, ahol aztán semmilyen jövő nem várt volna rájuk. Valószínűleg így lehetett a hölgy is kabaré-színésznő. Mindennek ára van, nemde? - közben azért a dobozt is lerakja én meg méregetem egy kicsit az új helyet, bár nem tudom mit is kezdhetnék még vele így elsőre. Van egy szisztémám, noha nem költöztem végtelenszer eddig sem. De nő vagyok, többnyire azért dolgozom bizonyos tervezések alapján, bár az életemre inkább igaz a rosszul megírt, kukába dobott forgatókönyvek példája. De semmi baj, még semmi végzetes nem köt sehová. Példának okáért ebből a kapcsolatból nem született gyerek, így nincs ami összekössön azzal a seggfejjel és nincs akiről gondoskodnom kelljen.
- Eszerint alapos vagy. - állapítom meg - Mert noha hallottad a zajt, előbb kikapcsoltad a gázt és csak utána jöttél ki megnézni mi történt. Vagyis valószínűleg általában higgadtan kezeled a problematikus helyzeteket. Vagy nem így van? - biccentem oldalra a fejem, majd felsóhajtok - Azt hittem felajánlod, hogy ezúttal átviszel, nehogy behasaljak a küszöbön. - a sóhaj teátrális, persze egyáltalán nem várom el, hogy vegyen a hátára vagy kapjon az ölébe. Így is túlságosan sokat mosolygok már a jelenlétében, ezzel csak tetéznénk a mai napot. - Ha mellé teszed, hogy van egy üveg borod, nem fogok tudni nemet mondani. - súgom, mintha csak valami segédletet próbálnék adni magamhoz. És vagy kifogtam egy antialkoholistát, vagy netán prédikátort, hogy nappal inni, de az is lehet, hogy mégsem és van kedve hozzá. Ó, nem tudom a lehetőségek mindig a végtelenbe ágaznak. - Óu, mintha éreznék némi elégedetlenséget. - nevetek fel lágyan - Megsimogathatom a te buksidat is, ha ettől jobb lesz. Bár az ölemben azért különösen festenél. - ez pedig akaratlanul megjelenik a fejemben és el is mosolyodom. Nincs benne semmi különleges elméleti rész, csak mosolyogtató, ennyi az egész. Már megint.
- Egyik részére rátapintottál, szóval reménykedem a megmentésben. - mondom tettetett csüggedéssel, lévén azért a szűz kategóriába kissé nehezen sorolhatom be magam, de ha klasszikus házassági vonalat nézünk, az vagyok. Igaz manapság meglehetősen kileng a szexuális lehetőségek mérője, de azért vannak dolgok amiknek a kipróbálásáig nem kívánnék eljutni. Kissé meglepetten nézek rá mikor elmeséli a szakmáját. Na, erre mondjuk nem tippeltem volna. - Szép hivatás és kilőtted egy félelmemet is vele. Görcsösen hiszem, hogy minden pszichológus analizálgat egész nap, emiatt ingyen távoznak kasszától meg mindentől mert bármi, csak ne elemezzenek. - vigyorgok rá bohókásan - Egyébként tanárra tippeltem volna. - teszem hozzá, pedig nem nagyon szoktam tippelgetni, lévén nem jutok el odáig általában, hogy bárkiről elképzeljem, hogy mit csinál. Igen, sajnos belecsúsztam mostanság az érdektelenség nevű mocsárba. Némileg talán tanácstalan arccal hallgatom amit mond. Most ez a királyi többes vajh' kire vonatkozik? Mikor korrigál, egy meglepett "oh" hagyja el az ajkaimat. Éreztem én, hogy különleges ízű a neve. Tehát ezért.
- Az őseitek is meglehetősen jók voltak hajók építésében. - mosolyodom el, ó, ki ne szeretné a hős vikingekről szóló meséket? Bár mindenki csak a norvégokhoz köti őket, pedig nem így van. Nem épp egységes nemzet volt, de mind oda tartoztak. - Régóta élsz Franciaországban? - kérdezem kíváncsian, mert az akcentusát viszont nem érzem túl idegennek, pedig a mi nyelvünk aztán háát..kapsz egy km hosszú szót és harapdáld, nyeld a végét, a nem idevalósi pedig szűrje ki a kis könyvecskéjéből, hogy vajon mit akarunk mondani. Persze, sokan mondják, hogy franciául minden szebben hangzik. Diplomácia nyelve a miénk, de, hogy mennyire romantikus vagy épp költői, azt nem tudom megítélni. Érdeklődve pillantok rá. Még ilyet..tekintetünk összekapcsolódik. Jól van, Janine, igen ez egy elég alapvető kommunikációs szokás, hogy nem a falat nézzük közben. - Nem is igazán vagyok híve az adok-kapok oszlopoknak. - sóhajtom megkönnyebbülten - Csak általában az emberek így gondolkodnak. Adtam, adj te is. Elvárási alapok tudod. Kezdesz kilógni a skatulyáimból, tudod-e. - mérem végig, bár már megtettem egyszer. Nem baj, attól még igazat mondok. Általában az emberek könnyedén illeszthetők bizonyos sémákba. Vagy megvan bennük valami tulajdonság, vagy nincs. Andreas kezdi kifeszíteni az összeset. És eddig túl..megkapó. Jobb szó híján ezzel tudnám köré tenni a kis kerítésem. - Ilyesmire mindig kapható vagyok. - ismerem el, bár gondolom sejti, hogy azért az elmúlt időszakom nem pont a gondtalan sétákról és kávézásokról szólt. Inkább a magányról, ami leterhelt egy olyan házban, ahol történetesen ott élt a férjem.
- Ó, fúj.. - rázkódom össze, valahogy nem vagyok kíváncsi sem ex-vérfoltokra, sem ex-spermafoltokra a falakon. Maradjunk csak az édes kis belenyugvásban, az sokkalta jobb lesz. Kedves orosz barátunkat pedig ki fogom innen ördögűzni, nem is tudom valamilyen gyógynövénnyel. Megtisztítom a házat, vagy mi erre a helyes kifejezés. Vagy elüldözöm az épület összes lakóját. Majd meglátjuk. - Ha perverznek szántad, talált. Ha horrornak, az is. Ha éjjel sikítozásra kelsz, csak én leszek. A kísértetek miatt.. - Kicsit csóválom a fejem. Mégis mennyire voltak mélyrehatóak azok az alapok vajon? Mennyit tud rólam a szomszédom, aki életében először lát? Mármint a munkámon kívül.
- Tudom, Bobbie nem akar rosszat. - ismerem el - Igen, az információ helytálló, színházban dolgozom. Jelenleg csupán egyben, még nem vagyok eléggé vén róka ahhoz, hogy tudjak ingázni is. A főnököm pedig eltökélte, hogy maximumra hajt ilyen fronton - jut eszembe Astor, aki egyben a tanárom is volt az egyetemen, tehát nem pont újkeletű ismeretségem, ezért is lepett meg amikor megtudtam, hogy főnökségi tag - A L'Olympia-ban tevékenykedem. - teszem hozzá, bár nem tudom mennyire lényegi az információ, tenyerem végigfuttatom az asztal lapján és megtámaszkodom rajta. Mondanám, hogy üljünk le, de..nincs hová. A bútorok még eztán érkeznek fel. - Inkább a musicalek felé tendálok egyébként, sima darabokhoz akkor hívnak ha túl sok a szereplő és a dramaturg meg a rendező összevesznek. Ami esetükben nem ritka. Sőt, szerintem munkaköri leírás. sóhajtom mosolyogva - Érdekel a színház világa? Mert becsempészlek egy próbára ha kíváncsi vagy, de lehet lehangoló lesz, hogy egyébként miből indul ki az, amit te majd végül megtekinthetsz élesben. - ha most megkérdezi, hogy ez miféle meghívás, valószínűleg vállat vonok. Akár a séta, meg a kávé és az egyéb. Miért ne jöhetne, ha kíváncsi? Legalább élvezhetem a társaságát, nem titkolom magam előtt, hogy egyébként lenyűgöz a személyisége a nem tanár pszichológusnak.
- És neked van, nem is tudom minek nevezik pontosan.. - gondolkodom el egy pillanatra - rendelőd? Vagy iskolákban vagy? Őszintén előttem minden pszichológus irodája filmes verzióban jelenik meg. Puritán de ízléses berendezés, nagy, tölgyfa íróasztal amin talán esetenként a titkárnőjével szeretkezik és az elmaradhatatlan dívány, ahol a kliensei, vagyis páciensei hadarják neki végeláthatatlanul a problémáikat. Ez helytálló? - nézek rá ismét - Pocsék házigazda vagyok ne haragudj, de még a bútoraimat nem kezdték felhordani. Azt hittem azzal kezdenek. Nem tudlak hellyel kínálni a padlón kívül. - nézek rá bűnbánó arckifejezéssel.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
21
● ● Posztok száma :
Kayslee Collins
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Janine lakása ••

Tell me your secrets

Janine lakása
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások-