Janine lakása
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 8 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 6:21 pm ✥

✥ Yesterday at 9:11 pm ✥

✥ Yesterday at 9:05 pm ✥


✥ Vas. Aug. 12, 2018 10:59 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 9:24 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 8:53 pm ✥

✥ Vas. Aug. 12, 2018 4:09 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Janine lakása •• Hétf. Nov. 13, 2017 5:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2251
● ● Reag szám :
1467
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Hétf. Nov. 13, 2017 7:42 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to my new neighbor

Kissé különös, meglepő és merőben új, hogy az egyébként imádott és csodálatos házat ahol laktunk, le kell váltanom. Azonban a törvény, a szükség és bizonyos fajsúlyú elvek késztetnek a lépésre. Az a ház nem az enyém, nem az én tulajdonom. Azt sem tudom, a vagyonmegosztásban szerepel-e. Bár ennyi idő után? Kétlem, ha csak hozzá nem adják a plusz öt évet amíg valóban egy párt alkottunk. Egy ideje kerestem már lakást, mérlegeltem, mi az amit még ki tudok fizetni és mellette nem fogok éhenhalni sem. Találtam. Stúdió lakás, nekem pontosan megfelel és galériás is, így senkinek nem kell megmutatnom édes álmaim színhelyét. Nem mintha egyébként fürtökben lógnának rajtam a látogatók. Emberi körülményekkel lezajlott válásomnál pedig maradt egy egyetlen, egy utolsó szívesség. A költöztetés. És nem, nem akartam, hogy otthon legyen, csak hívjon valakiket. Mindkettőnknek jobb, hogy ha nem együtt csináljuk. Nekem is van lelkem és így is régóta tartom magamat mindenki előtt. A munkában, a testvéreim és apám előtt is. Ezért nem költözöm haza sem, nem bírnám. Apa vigaszát, az aggódását sem a klisés megnyugtató szavait. Tudom, hogy szeret. Tudom, hogy aggódik. És tudom, hogy én vagyok a fasz.
Három napi pakolás után végignézek a dobozokon álló életemen. Ennyi lenne. Pakolom a tárgyi bizonyítékait, hogy Janine Dupont, bocsánat Duval a világon van és életben van. És megyek egyik helyről a másikra, mert mást nem tehetek. Elnyomott a nem megbocsátó oldalam, elismerem, hogy képtelen voltam rá. Hozzáérni. Bízni benne. Szeretni. A feleségének lenni. Majd egyszer, életem alkonyán megírom a memoárjaimat, melyben helyet fog kapni a pasi, akinek gyereket akartam szülni és aki inkább egy tudálékos kis picsát választott helyettem. És házasságom szűz története is. Istenem, bárki meghallaná kiröhögnének.
A költöztetők tipikusak. Fura célzások, fáradtságról árulkodó arcok, mégis alapos és gyors munka. Hamar bepakolnak mindent a teherautóba. Mindent. Egyszer, még egyszer körbejárom a házat, ahova többé nem fogok visszajönni. Megrázom magam, nincs értelme visszanéznem. Nincs értelme azon gondolkodnom, hogy talán..mi lenne..esetleg..ha. Nem. Ez túl mélyre ment drágám, ezt nem tudom neked elnézni. Nézz mást hülyének, de azért kívánom neked a legjobbakat. Remélem legalább tíz évig nem foglak látni. Addigra már elmúlnak a reflex kényszerek. A démonok is mást fognak zaklatni.
Bemondom a címet. A nagyobb darab pasas kedves hangon érdeklődik, hogy válás, vagy szülői háztól költözés. Megerősítem az előbbit, mire megránduló tekintettel bólint. Talán ő is átélte, megélte. Mindenesetre nekem van fel a fejjel, neki meg zsebbe a pénzzel. Megkérdezik hányadik emelet, a válaszom viszont nem arat osztatlan sikert. Pedig bútorom sincs. Nem véletlen kerestem berendezettet. Tétlenül és izgatottan állok egyik lábamról a másikra. Persze, megyek és nyitom. Szaladok. Kitámasztom a lenti ajtót és felsietek a lépcsőkön, mire egy idős hölgybe botlom. - Új lakó kedveském? - mosolya kedves, de a mindentlátó nyugdíjas bölcsessége sugárzik belőle. Kedvesen elmosolyodom. - Igen, hölgyem, a legfelsőn bérelek lakást mától. - válaszolom annyira keresztényien ártatlan hangon amilyenen csak telik. Ki tudja ki ő, talán maga a gondnok, a mindenes, a kotnyeles. - Egyedülálló? - hangzik az újabb kérdés. Bólintok, hogy igen, bár nem fejtem ki neki, hogy alig pár napja van ez így hivatalosan. Pedig szeretném. Annyira szeretném elmondani. - Egy szoknyapecér mellé költözik. - feleli végigmérve, ettől pedig elkezdem magamról hiányolni az apáca ruhát. Vagy a garbót. Vagy 40 kg felesleget és két gyereket. Szabadkozom, hogy a költöztetők várnak és ki kell nyitnom az ajtót. A fiúk el is kezdik hordani a dobozaimat, a néni megsemmisítő és vizslató pillantásainak kereszttüzében. Igen, mind ismerjük az ilyen időseket. A keresztvizet lekapják rólunk ha egy szó úgy hagyja el a szánkat, ahogy szerintük nem illő. Beleillesztem a kulcsot a zárba, mentségemre mondom nem lihegek, végtére is koreográfus vagyok, a lépcsőzés azért nem csinál ki. Tisztaság és semleges illat fogad belépve. És csend. Itt is csend. A nagy házban, a régiben is csend honolt. De ez a hely kicsi és belakható, tehető otthonossá. Elkezdik behordani a dobozokat. Őszintén remélem, hogy a bugyijaim biztonságos részen vannak, nem ezzel kellene megismerkednem a házzal. Várok. Arrébb tolom a már felhozottakat, csinálok helyet. Mégsem bírok magammal. Mennék, tennék. Szeretném már mindenem itt tudni, de ahhoz még kell pár kör. Szitkozódást, puffanásokat hallva kisietek. És egy óriási kutyát pillantok meg, lelkesen szaladgálva. Az elesett feláll és szitkozódva próbálja a dobozokat felemelni. Segítek én is, a kutya pedig ezt a tökéletes pillanatot választja a közelebbi megismerkedéshez, így most én csüccsenek fenékre egy dobozzal együtt. A pofija legalább lelkesen kíváncsi, így bosszankodás helyett csak felnevetek. Nyújtom neki a kezem, had szagoljon meg.
- Milyen szép vagy! - a nemét nem néztem, nem akarok hülyeséget sem ráaggatni - Mindenkivel barátkozol? - ha engedi akkor meg is simogatom - Hol vannak a gazdáid? - hátam támasztom, ölemben a dobozzal és egy kutyával, aki több mint lelkes. Nevetve és magabiztosabban simogatom meg a buksiját, ő közelebb jön és noha hiszem, hogy a falnál vagyok, az megindul velem hátra és meglepetésemben a befelé nyíló ajtóval együtt fekszem ki, arcomban a kutyus kérdő tekintetével. Most ez..betörésnek számít, vagy bemutatkozó látogatásnak. - Öö, elnézést..vagy mi. - motyogom, hallja-e valaki, majd felnevetek. Végre. Ez a nevetés pedig tiszta. Hát így indul az új életem.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Kedd Nov. 14, 2017 6:51 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Az elterjedt tévképzet, miszerint ha egy ember tíz napig nem alszik, meghal, erős túlzás. Kronobiológiai, viselkedéstani és megannyi egyéb szakterületről érkező kutatók vizsgálták már a kérdést, kondícionált, biztonságos körülmények között, átlagos tesztalanyokkal, és bár minimális eltérés akadt, az bizonyos, hogy a 264. órához érve egyikőjük sem terült el menten halottkómában. Ugyanakkor az, hogy valaki tíz napig ébren bír-e maradni, egy másik kérdés; attól függ, hogyan értelmezzük az „ébren” fogalmát. A motoros funkciók, koncentrációs készség, értelmezés és egyéb magas mentális készségekben tagadhatatlanul már néhány nap után is progresszív és erőteljes hatással lép fel az alvás-megvonás. A második világháború, mely fokozott ébrenlétet igényelt, több áldozatot is az alvásmegvonásnak köszönhetett; sok brit pilóta több napos bevetés és folyamatos ébrenlét után, például, a hazaúton egyszerűen elaludt és lezuhant.
264 óra élettani szempontból nem sok, és mégis rengeteg, és mégsem elég. Sokszor álltam hozzá a véglegesítők határozottságával (ott bassza meg a jó isten, ez így marad!), a végén mégis elkészült a tanulmányom az alapítvány számára. Álmatlan éjszakáimat persze nem csak ez okozta; Pascal levele még mindig az íróasztalomon hevert, mintegy emlékeztetőül, mikor fáradt nyögéssel sokadjára hanyatlottam vissza az ágyba. Három nap alvását pótoltam be; és ahogy rápillantottam az éjjeliszekrényemen heverő óra karmazsin betűire (10:24), megfordul a fejemben, hogy akár aludhatok másnapig is. Szerencsés megfontolásnak és még nagyobb véletlennek köszönhetem, hogy a mai napra egyetlen időpontom sem maradt, amit nem maguk a páciensek szülei, azt én rakattam át másik időpontra, még mielőtt Gina elment. Az utánpótlást persze sikerült megtalálnom, még épp időben, ám a betanítsa egy darabig még eltart majd, addig pedig úgy döntöttem, az egyszerűség kedvéért nem fogadok új betegeket. Enélkül is épp elég káosz uralkodott a fejemben, szavak, vádak és fájdalmas kiáltások kergették egymást a jól elzárt falakon belül, melyeket a kialvatlanság csupán harsányabbá tett.
A késői kelés mindig magával vonz egyfajta bódultságot, lustaságot, amin csupán erővel lehet felülkerekedni. Mivel a bérház falain túl a város már javában élte a délelőttök viszonylagos átmenő-forgalmát, nem tartottam szerencsésnek, hogy megpróbáljak a szokásos rutinomhoz ragaszkodni. Mackenzie-nek nyomát sem láttam már pár napja, ám a holmijai (ruhák, semmi személyes) még kikandikáltak az egyik vendégszoba nyitott ajtaján át. Azt hiszem, Beau szokott bejárni hozzá, mikor nem figyel; sok dolog megragadt még benne a segítőkutya kiképzésből, és az ajtónyitás ezen rossz szokások egyike volt. Becsukom, majd indulok a dolgomra, melyeknek fontossági sorrendjét a gyomrom egy határozott rándulással dönti el. Nem csak aludni nem maradt időm.
Már a hagymás rostélyosom sütöm, fűszeres-sós illatok és olajsercegés tölti meg a konyhát, a hús ízét pedig már a számban érzem, mikor megcsörren a telefonom.
Bobbie izgatott hangja szólal meg a vonal túloldalán. – Nagyon szeretem azt a lányt!
Én az új serpenyőmet szeretem. Abszolút tapadásmentes, és még párolni is tud – felelem szenvtelenül, borssal hintve meg a sülő hagymákat, majd gyakorlott mozdulatokkal dobom fel s kapom el őket az emlegetett edénnyel.
Andreas!
Tudom, igazad van. Szeretni az anyámat szeretem. A serpenyőmhöz mélyebb érzelmek fűznek. – Nem tudom, hogy két tárgyalás közti szünetben hív-e, azért siet ennyire, vagy a fejében ülő manócskák adtak neki újfent egyszerre ezer parancsot, amiket azonnal véghez kell vinnie, de nem tűnik vevőnek a poénkodásra. Hamar ráébreszt arra is, hogy nem baráti csevej miatt keresi a társaságom, hanem az egyik kedvenc írójának lánya, ex-szomszédja és önjelölt pártfogoltja költözködésére akarja felhívni a figyelmem. Valóban említett valami olyasmit, hogy hamar elkél a szemben lévő lakás, és Madame Botique is zsörtölődött egy sort azon, hogy lassan kész kupi lesz a házunk (külön kiemelte, hogy elég nagy részben Én bontom a rendet csodás lakóközösségünkben; ami nem meglepő, tekintve, hogy az átlagéletkor valahol hatvan és a halál közé állítható), ám akár máskor, most sem igen figyeltem rá. Ha egyszer találkozom olyannal, aki elnyerte önjelölt házinénink tetszését, majd tudom, hogy meghaltam, és Teréz anyával állok szemben; bár a Madame még őt sem igen kedveli. Szerinte olyan álszent a kedvessége.
Most, hogy Bobbie felhívta a figyelmem a dologra, Beau valóban olyan izgatottan járkál fel-alá, amit csak akkor szokott, ha idegenek szagát érzi odakintről. A sütés-főzésem hangjain túl hallani vélek némi egészséges mértékű káromkodást és súlyos léptek dobogását. – Csak azt akarom mondani, hogy… Szóval segíts neki, jó? Most megy át egy elég nehéz időszakon…
Nyugodtan kimondhatod a válás szót. Nem fog megjelenni a fürdőszobádban, ha a sötétben háromszor elismétled.
Ezzel ne is viccelj. B-l-o-o-d-y Mary igenis létezik. – Még ennyi idő után is lenyűgöz, a babonák és a horrorfilmek idegőrlő zenéi miféle hatást tudnak elérni még egy olyan világi elmén is, mint Barbara Fournier. Az említett annyira belemerül abba, hogy fél perc alatt mesélje el a lány élettörténetét attól kezdve, hogy először csinált a pelenkájába, hogy észre sem veszem a halk kattanást, ahogy az ajtóm kinyílik, a körmök izgatott csattogását a folyosó kövén, vagy a kintről érkező, hűvös huzatot, ami be is hajtja az ajtót, mintegy palástolva a kutyám titkos cselekedetét. Talán titokban is maradt volna, ha a lebukás nem ront szó szerint ajtóstul a házba.
…Megjött már? – hallatszik a kérdés tisztán a monológ végén. A konyhát csak egy három méteres, az amerikai stílusú étkező-nappali felé nyitott folyosórész választja el a bejárattól, így bár látni nem látom ami ott történik, tisztán hallom.
Majdnem biztos vagyok benne. Visszahívlak, jó? – Nem igen várok válaszra, annál jobban lefoglal, hogy fél kézzel kinyomjam a telefont, a másikkal lezárjam a már hússal kiegészült, félig kész ételt, és a nyakamat nyújtogatva próbáljam megtalálni a zaj forrását. A készülék a pulton landol, mellé repül egy sebtében felkapott konyharuha is, amibe a kezemet törlöm, és érdeklődve bújok ki a fal takarásából. Nem mondhatnám, hogy meglepődtem a látványon, bár tény, hogy nem erre számítottam.
Bár először minden bizonnyal úriemberi kötelességem volna rohanni és segíteni a bajba jutott hölgyön, akit egy vérengző, nyáladzó szőrgombóc tart fogságában, mégis előbb költözik széles, jókedvű vigyor az arcomra, mielőtt mozdulhatnék. Aztán persze az is megtörténik, hosszú lépésekkel szántom át az előszobát. – Tudja, kevésbé passzív-agresszív módon is felhívhatja ám a figyelmem, hogy szomszédköszöntést vár – jegyzem meg, ám semmilyen komoly szándék sem lapul a szavak mögött. Határozott paranccsal szólítom meg Beau-t, aki annyira megilletődik, hogy a rosszaságán kaptam, hogy rögvest leül a sarokba, bár izgatott farokcsóválását nem tudja titkolni. A nő is nevet, és csak remélem, hogy nem a fájdalmát leplezi így, ezért én is megengedek magamnak egy hangosabb kuncogást.
Várjon, segítek! – nyújtom felé a kezem, hogy talpra segítsem, a valószínűleg vele együtt borult dobozt a tornacipőmmel tolom arrébb, nehogy megbotoljon benne. Amint viszonylag függőleges helyzetbe kerül, a másik kezemet a vállára helyezem, ha esetleg szédelegni kezdene. Aztán egy pillanatra lefagy a mosoly az arcomról.
Úgy néz ki, mint Joanne.
A pillanat töredéke csupán az, ahogy a jelen vásznán átmeneti zavarodottságom okozta szakadásokon átsejlik a múlt, és hirtelen megint huszonévesek vagyunk, egy díszes terem közepén, és még nem sejtem, hogy további tizenöt évem minden mozdulatában ott lesz Ő is. Csak egy tizedmásodperc, és megint az előszobámban állok, az edzőterembe használt fekete atlétában és melegítőnadrágban (evés és pihentetés után oda terveztem indulni), és Joanne is messze jár. Talán csak a szög volt megtévesztő, vagy az árnyékok játéka; igen, egy kicsit másabb nézetből egészen másként fest, még mindig gyönyörű, de már nem hasonlít Rá. Szerencsére.Nos, üdv a házban – mondom aztán, és megint minden a helyére kerül, a mosolyom, a könnyedségem, a gondolataim. Talán észre sem vette; határozottan jobb volna úgy. – Nem ütötte meg magát, ugye? Elnézést a kutyámért… Egy kissé szertelen. – Már lehajolok, hogy segítsek összeszedni a dobozt, s ha bármi kiszóródik belőle, azt is. Széles, gödröcskés vigyorral egyenesedem fel, hogy fél kézzel a dobozt tartva a másikat kézfogásra nyújthassam felé. – Andreas Jessen. Ön pedig biztosan Janine, ugye? Barbara a lelkemre kötötte, hogy biztosítsam a balesetmentes beköltözését… Azt hiszem, ezt már duplán elbuktam – pillantok a nyitott ajtón át a költöztetőkre, akik morcosan tekintgetnek befelé; Beau talán megérzi a levegőben terjedő feszültséget, és félig igyekszik az ajtófélfa mögé bújni, félig pedig lelkesen indulna végignyalogatni a férfiakat. – Bolond kutya – jegyzem meg, ahogy elé emelem a lábamat, hogy eszébe se jusson kimenni, aztán visszafordulok a nő felé. Nem nyújtom át a dobozt, egyértelműen jelezve, hogy ha már Beau úgy letámadta, legalább ezt segítek becipelni. Az reggeli-ebéd várhat. – Találkozott már az önjelölt biotérfigyelő rendszerünkkel az elsőn? Hadd mondjam el elöljáróban, hogy már most imádja

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Kedd Nov. 14, 2017 11:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to my new neighbor

Mindig is kertvárosban éltem. A kert volt az a zug, a természet falatnyi és pénzen magamévá tett helye, ahol enyém volt a kintlét csendje, a törékeny szépség illékonysága. Ez szempont volt, mikor a házunkat kinéztük azzal a barommal. Most, hirtelen csappant anyagi javaimmal karöltve döntenem kellett. Vagy kertem lesz és sátorban élek, vagy lakásom és nézem az utcát. Utóbbi lett, legfeljebb kirámolok egy kertészetet. Apa képes lenne az összes fáját ide áthozni, csak meglegyen a dzsungel szférám. Egyébként is annak a híve vagyok, hogy aki egy növényt tisztességgel virágzásra és jólétre tud gondozni, magáénak tudhatja a világot onnantól. Hisz egy kis cserép is majdnem akkora műgondos odafigyelést igényel lassan, akár egy fogzó csecsemő. Tudatlanok tömkelege pedig mit sem tud sem erről, sem az igényeiről.
Az épület önmagában impozáns, hisz belesóhajtotta már a kor a maga esszenciáját, de ne tévedjünk el, ez nem egy palota. Lakások vannak, mindben zajlanak életek. És ma délutántól már én is bekapcsolódom ebbe a folyamba. Jobb szerettem volna persze egyedül felfedezni a házat és magát a lakást, nem a marcona költöztetőkkel, de hát egyedül egy hét alatt se cipelném fel az összes cuccom. A néni tekintetének kereszttüzében hirtelen érzem magam gyereknek, egy prostinak és valami leszakadt narkósnak is, holott egyik sem vagyok. Nem mondanám magam igazából kiegyensúlyozott és stabil lábakon álló nőnek jelen pillanatban, de a fentiekből egy sem igaz rám. Csak kicsit nullán az önértékelésem, magányos vagyok és nincs az a ragasztó, ami jelenleg olyanná tudna építeni mint amilyen fél éve voltam, de idő. Mindenhez kell. Hozzám is. Az okos terapeuták azt mondják, hogy új dolgokat kell kipróbálni. Csináltassak új hajat, járjak el új helyekre és minden egyéb. Vagy ezt Barbara mondta? Meg sem mondom már. Áldom őt, mert voltaképp ezt a lakást ő találta. Sajnos még ő sem képes bizonyos összeg alatt olyan lakást találni, amihez komplett kertet is mellékelnek. Megnyugtattam, persze nem baj, nem kapunk meg mindent az életben. Olykor meglepő, hogy mennyire egy vonalon lebegek a korai Mr. Jaggerrel. Bár nem éreztem különösebb vonzódást a "had tegyem be, jólesik" dalt hallva, de az idősebb generáció, apámat leszámítva betudta annak, hogy nem éltem a varázslatos 70-es években így nem érthetem a korai Stones-t.
A kis birodalmam csendje nem hat szokatlanul. Megszoktam már. A kinti puffanások és elfojtott káromkodások azonban egy kissé. A kutya még engem is meglep. A lenti inkvizíciós nénit elnézve csoda, hogy lehet itt állatot tartani. Bár ezek szerint..lehet. Szeretem a kutyákat. A nagyokat. Amik tényleg kutya kinézetűek, úgy is viselkednek és nem, nem hordanak kardigánt. Kiscipőt. Főkötőt. Felüdülés hát, egy egészséges kutyaszerű kutyát is látni. Főleg ilyen lelkesen. Észveszejtő, hogy rögtön más hangon szólunk hozzájuk, pedig nem kérnek rá minket. Igazából nem vagyok rá felkészülve, ezért ülök seggre. Mikor pedig nem harapja le a kezem, megismerkedünk. Meglepetésként ér, hogy háttal érkezem be a mégsem falba, ajtóba. Kvázi arcomban egy legalább 35 kg-s kutyával, ölemben egy dobozzal. Hebegem az elnézést, a nyitott ajtóból gondolom, hogy valaki tartózkodik itt benn, nem ekkora a bizalom házon belül. Mégis kipukkan a gyöngyöző nevetés. Szép kis nyitány, befeküdni a lakásba akár valami részeg postás. A kutya kimászik az arcomból és hamarosan egy hang csendül fel. Felnézek, fejjel lefelé a hang gazdáját is megpillantom.
- Szeretem a hatásos belépőket. - mosolygok még mindig. Parancsát hallva pedig szőrös kis köszöntőgépem eloldalog tényleg. Eszerint itt lakik és a hang tulajdonosa a gazdája. Nem is én lennék, igen. Vigasztal, hogy lehetne rosszabb is. Legalább fel vagyok öltözve, nem vagyok ittas, nem törtem össze semmit. Ez azért megnyugvás. Szélviharként jövök csak, nem tornádóként. Külön jó. Külön jó. - Köszönöm. - fogadom el a segítséget, mert nem mintha nem tudnék felállni, csak nem akarom, hogy a törött lábú pók műsorát is végig kelljen néznie. Nem sikálnám le magamról, hogy zakkant vagyok. Pedig nem. Komolyan nem, na. Segít felállni és bevallom hirtelen kicsit nehéz a két lábamon egyenesben maradni, egyszer megingok. Vonzó a padlója. Tenyeréből meleg sugárzik és ebben a percben nagyon hálás is vagyok azért, hogy megtart. Felpillantok rá és..nézem. Tekintetem kíváncsi. Ki ő, mi ő, milyen ő. Megkapó, sármos arcba tekinthetek, ajkairól könnyed mosoly tekint vissza. Eszerint nem haragszik és nem akar keresztbe lenyelni. Minő megnyugvás.
- Köszönöm a..vendéglátást. - mosolyodom el, bár mondhatnám, hogy köszi, hogy betörhettem, eshettem a magam visszafogottan csendes módján - A fenékre esés kicsit meglepett, de nem akartam az első randin csókot váltani a szőrgombóccal. Bár mentségemre mondom, azt hittem fal van mögöttem. - vegyül némi bocsánatkérés is a hangomba, mert voltaképpen szerencse, hogy nem valami házsártoshoz estem be, aki most végig üvöltené velem az épületet - Maga ne haragudjon, hogy így beborultam. A kutyája pedig imádnivaló. - vallom egy újabb mosoly kíséretében és bele is feledkezem egy kissé, mert mire rájövök, hogy bizony túl tanulmányozóba léptem át, már felegyenesedik a dobozzal együtt, öööö - Janine Dup..Duval, örülök, hogy találkoztunk. - nyújtom én is a kezem, hogy a hivatalosan üdvözlő kézfogás is meglegyen. Kicsit meglepődöm. Barbara? - Nem is tudtam, hogy hogy ismeri őt. Akkor tehát magától az infó, hogy itt van üres lakás. - nevetem el magam a felismeréstől - Ugyan, ez nem baleset, csak különös belépő. - mondom miután már csak újfent mosolyom marad meg a nevetés maradékául. A kutya mozgása és újkeletű szomszédom tekintetének tovareppenése engem is arra késztet, hogy hátra pillantsak. Ó, a fiúkat egészen elfelejtettem..Várnám, hogy átnyújtsa a dobozt, de kézben tartja. És nem csak azt, hanem kontrollálja a kutyát is. Kérdőn pillantok rá, hogy a kettő nem igazán fog együtt működőképes maradni szerintem, de ki tudja. Tán meglep. - A vallatóra gondol? Igen, rögtön az első pillanatban. Nem örült annak, hogy egyedülálló vagyok, ám figyelmeztetett, hogy szoknyapecér mellé költözök. Az lenne maga? - vigyorodom el akaratlanul is, a nevetést azonban még sikerül lenyelnem. - Mi a bűnöm, amiért örök kárhozatra ítélt ismeretlenül is? - kérdezem kissé komolyított hangon, mert hát szeretném tudni. Mondjuk erős a gyanú, hogy akármit teszek sem leszek a matrónának eléggé tökéletes, erkölcsös és kedves - Egyébként tegezhet nyugodtan, annyira nem kedvelem a kimért formalitásokat. Végtére is már feküdtem a padlóján..ezt azért nem sokan mondhatják el magukról. - mosolyodom el megint, már megint. - Kienged? - teszem fel a kérdést, ami végül is remélem nem éri negatívan, de kezdem magam különösen érezni itt ácsorogva, vele az ajtóban, a lelkes kutyával a lábánál. Mintha sakkban lennénk, hogy innen akkor most ki, vagy be. - És akkor lábon, megmutatom hol lakom. Vagy fogok. Mától. - nem tudom minek hebegek meg habogok. Mondjuk az az igazság, hogy a munkámban a dolgommal foglalkozom, a kapcsolataim többnyire felszínesek, a romba dőlt házasságom romjai között ücsörögve pedig nem mostanában volt kedvem új embereket megismerni. Így aztán, nem is tudom. Talán érthető, valahol. Ha kapok utat és gond nélkül kijutunk, megindulok a saját ajtóm felé, ami épp tárva-nyitva áll, egy csomó dobozzal. - Nem épp a versailles-i palota trónterme, de majd belakom. - hajolok meg játékosan, hogy lépjen be - A testi épségért nem vállalok felelősséget. - tolok arrébb lábbal egy dobozt, hogy legalább bejutni belehessen kényelmesen.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Csüt. Nov. 16, 2017 11:49 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Hát nem abban bízunk mind? – jegyzem meg szórakozottan, ami a falat és az ajtót illeti. – Persze, csak átvitt értelemben. Rendszerint zárva van egyébként, Beau tud ajtót nyitni, tudja… – Valahol egészen büszke voltam a ebre, elvégre, rendkívüli intelligenciára utal, hogy még az amerikai-stílusú ajtógombokkal is boldogul. Igazság szerint még az efféle húzásai is szórakoztattak, ám míg nem lehettem benne biztos, hogy nem csak udvariasságból nem haragszik rá meg rám az újdonsült szomszéd, inkább nem nevettem hangosan.
Azt hiszem, csak rosszabb dolgok dőltek be eddig azon az ajtón. Ön üdítő a reklámújságok, jehova tanúi és a beázás után. – Úgy tűnik, Bobbie-val ellentétben Ő vevő a viccekre, talán csak a fájdalom vagy a kínos helyzet realizálásának elkerülése okán, ezért ezt a kissé bóktalan bókot is megengedem magamnak.
Nem kerüli el a figyelmem, ahogy rossz nevet kezd mondani. Bár férfiként nem én voltam, aki új nevet kapott a házasságban (igaz, nem is ragaszkodtam hozzá, hogy a feleségem felvegye az enyémet), tudom, milyen az első, fiatalkori házasság végét követő időszak. Üres. Elveszett. És tényleg csupán az idő segít igazán. – Igen, én meséltem neki róla, hátha normális szomszéddal ver végre a sors. Az előzőt Ivánnak hívták, és két év alatt sem tudott meggyőzni arról, hogy nem sorozatgyilkos vagy maffiózó. Az Ön színpadias belépője máris sokkal szimpatikusabb. Ivan feldöntötte a motoromat a tárolóban, pedig Ő nem is tárolt ott semmit. Amolyan kozmikus igazságszolgáltatás, hogy őt meg egy motor döntötte fel százzal. – Egy kissé talán szenvtelennek hangozhat, amit mondok, és nekem sem tart sokáig erre ráeszmélnem, ezért még gyorsan hozzáteszem: – Nem halt meg, de az új térdprotézisének sem tesz jót hat emeletnyi lépcsőzés. Ezért én csak hálás lehetek – eresztek meg a nő felé egy elégedett vigyort. Szó, mi szó, szerintem még a közbenső öreg szomszédunk is jól megnézte magának az új lakót, aki többek között az átlagéletkort is legalább tízzel csökkentette.
A vádra, mellyel a Madame engem illetett Janine előtt, csak jóizűen felnevetek. – Nos, alighanem. Hacsak nem Monsieur Miyagival veszett össze már megint – bökök fejemmel a rövid folyosó-érkező harmadik és utolsó ajtajára. – Bár ki tudja? Talán hatvanhat éves az öreg, de még mindig… Hogy is mondják? Vén kujon? – Nem titkolom, hogy szórakoztat a helyzet; már az első hetekben túltettem magam a Madame utálatán. Kissé halkabban jegyzem meg: – Mellesleg, neki ne nagyon emlegesse a Karate Kölyköt… Gyűlöli azt a filmet. Legalábbis, azt hiszem. Nem tudom. Folyton japánul kezd kiabálni.
Talán nem a legmakulátlanabb vagy legjobb színben feltűnő bemutatkozása ez a hatodik szint kicsiny közösségének, nem beszélve a házról, de mindennek,ahol sok ember verődik össze, van árnyoldala, amire számítani kell, és talán jobb is előre felkészülni. Talán elhamarkodott megállapítás, de elsőre Janine nem olyasvalakinek tűnik, akit ennyivel el lehetne riasztani. Akire pedig különösen megéri felkészülni, az a házinéni.
Tudja, csak a szokásos – vonom meg a vállam. – Mert túl hangosan lép vagy lélegzik, vagy épp túl halkan, és sunyin oson; túl sokat mutat, vagy túl keveset, mert szőke, vagy ha éppen barna, mert csinos, mert nő, mert létezik, de főleg, mert fiatal. Ne aggódjon egyébként, örökre fiatal marad, míg korban utol nem éri. Mivel senki sem tudja, pontosan mennyi idős, ez talán sohasem következik be. – Nem olyan véresen komoly dolgok ezek, igazán mókásnak is lehet látni, ha engedjük, hogy úgy tűnjenek. Apró színfoltok a szürke hétköznapokban; bár elég rövid ismertséget tudhatunk magunkénak (még úgy is, hogy Bobbie jóval több háttér-információval is traktált, mint kellett volna), Janine már most elég jól indított a belső bioszféránkban; mondhatni, ajtóstul rontott a házba.
Természetesen nem szokásom erőszakkal hölgyeket tartani a lakásomban, bármit mondjon is erről a drága Madame – húzódik bohó mosolyra a szám sarka, majd arrébb lépek; Beau már a sarokban ül, és bár a szemén látszódik a kifelé vágyódás, a helyén marad akkor is, hogy kisétálok a nő után, és becsukom az ajtót.
A költöztetők láthatóan nem vevők a mosolygásra, vagy csak a kutyám miatt haragszanak egy kissé, én pedig nem törődöm velük. – Mindig is úgy gondoltam, hogy túlértékelik a barokk-stílus cicomáját. Ezt hova tegyem? – emelem meg kissé a dobozt, majd a vélhetően kapott instrukcióknak megfelelően helyezem a többi közé. A költözködés káosza nagyon is ismerős, én azt hiszem, hetekig éltem doboz-halmok között; akkor éltem először egyedül, sem család, sem szobatársak, sem Sophie. Cora volt az egyetlen, aki huzamosabb ideig lakott velem, érthető okoknál fogva, de már annak is több, mint hat éve, és bevallom, az egyik vendégszoba sarkában még mindig van egy-két holmi, amit a költözésnél raktam oda, majd nem találtam nekik helyet.
Nem tudom, hogy vagy vele, de szerintem sokkal élhetőbb környezet ez… Meszelt falak és fagerendák. Bár a ház szabályzata elég sok változtatást megenged, van egy amolyan… Falusi bája? Azt hiszem. A zsúfolt agglomeráció kellős közepén. És nem utolsó kilátással. – Még élénken él bennem, hogy Mackenzie olyan lelkesedés-nélkül fogadta az építészete és történelmet illető fejtegetést, így túlzottan igyekszem nem belemelegedni; talán életkori sajátosság, és szinte ajkamra kívánkozik, hogy ez a mai fiatalság…Ha gondolod… Szívesen meghívlak egy lakásavató, nos… Hagymáshúsra. Nem kifejezetten a társadalmi események szokványos résztvevője, de a rendhagyó bemutatkozáshoz szinte dukál. Kivéve, ha vega vagy. Vagy csak amolyan csirkén élő. – Az ajánlat nem kötelezően azonnali jellegű, még akkor sem, ha még mindig mocorog a hasam az éhségtől. Megeshet, hogy Janine nem is igazán vágyik társaságra, ám amolyan személyes tapasztalat alapján, nem feltétlenül jó, ha egy ilyen érzékeny időszakban (Bobbie megfertőzött, azt hiszem) enged a vágynak, hogy mindenkitől elzárkózzon. Ahogy már megállapítottam párszor; a démonjaink akkor igazán hangosak, ha a nagy csendben még a visszhangjukat is halljuk. – Egyébként, ha szükséged volna segítségre, polcot fúrni, festeni, vagy el akarod olvasni a Madame Botique értelmező kéziszótárat… Csak szólj. Adtam magamnak néhány nap szabadságot, és lehet, hogy a költöztetőid nem lesznek túl hálásak Beau miatt.

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Vas. Nov. 19, 2017 6:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to my new neighbor

Elgondolkodva nézek rá a pillanat nyert töredékében. Abban bíznánk? Igazság szerint sosem szerettem a nagy belépőket, bár nőként szeretem ha kapok bizonyos szintű figyelmet amikor belépek valahová. Koreográfusként pedig elvárom azt a figyelmet. Nehéz dolog az egó, ha a nevén akarjuk nevezni és bevallom, ezt a beesést annyira nem sajnálom. A szomszédok kérdésköre, hogy is mondjam kicsit nehézkes. Mennyire nyitottak, valóban rám kíváncsiak-e vagy csak pletykára éhes otthon unatkozó hiénák, netán aranyosak csak zárkózottak.
- Legalább sikeresen meg is zavartam valamiben? - kérdezem kissé félszegen, mert hát mi van ha zuhanyzott, ja nem, azt kizárom. Nem látom vizesnek, nem érzem rajta azt sem, hogy éppen onnan esett ki. És hát, valljuk be elég közelről van alkalmam megszemlélni. Rápillantok az említett ajtónyitó kutyusra. Nem semmi. - És csak kíváncsiskodik, vagy felhozza például az újságot is apának? - mosolyodom el - Vagy esetleg ahol maga antiszociális lenne ő a szociális? - kérdezem, mondhatni nyíltan. Nincs abban rossz, hisz a kutya sem minden esetben olyan mint a gazdája. Az övé pedig közvetlen és barátságos. Lehet végül is ő is az, bár kétlem, hogy fel kívánna borítani azért, hogy megnyalja az arcom. Nem is tudom minek jutott az eszembe. Vagy miért kívánok ilyen nyers párhuzamot vonni egy felnőtt férfi és a kutyája között ilyen erősen? Nem tudom, nincs oka. Vagyis inkább Francis kis félredugása után jöttem rá arra, hogy nem értem a férfiakat. Eddig sem tettem, nem is akartam. Eztán pedig pláne nem vágyom ilyesmire.
- Lehet, hogy én is Jehovás vagyok. - vonom fel az egyik szemöldököm, pimasz mosoly kíséretében - Vagy valami bigott katolikus szekta egyik hírvivője és gyanútlan áldozatokat keresek. - elmosolygom a végét, pont úgyis nézek ki mint valami amish szektában élő. Lehet az kellene, egy férj, 6 feleség, házi és földmunkák. Csendes élet. Csak a másik öt nő hibádzik. Sosem gondoltam, hogy pont erre fog rámenni, pont a házasságom. Már azonban ez is kiderült én pedig? Próbáltam másképp gondolni rá, próbáltam elnézni és megbocsátani. Mégsem ment, úgyis egyfolytában azon járt az eszem, hogy vajon milyen közeli maradt a kapcsolata azzal a ribanccal. Vajon tényleg elküldte-e maga mellől vagy sem. Számára fontos a tudományos pálya, rendben és legyen is így. Talán mi ketten az elejétől fogva túlságosan is különböztünk. Amit oly nagyon szerettem benne, az volt az, ami végül szétválasztott minket teljesen. Azonban még nehéz magamra úgy hivatkoznom, mint független nőre. És igen, jobban kedvemre van ez a szó, mint az elvált. Az a negyvenes nőknek való, akik egyedül maradtak a két gyerekkel és egy bunkóra pazarolt negyed élettel. Azonban se gyerekem, se semmim.
- Nem említette, hogy van itt belső ismeretsége. - vonom fel a szemöldököm ennek tényén, pedig igazán szólhatott volna, hogy ismeri az egyik lakót. Igyekszem komoly arcot vágni egykori elődömről hallva, mégis ismét elmosolyodom. Ennek a pasasnak van humora. Istenem, ez aztán igazán ritkaság számba megy. Talán ezért nem szólt a drága B. Mert elkezdtem volna a semmiért aggódni, építve egy csomó korlátot, hogy miért is nem akarok sem új ismeretséget kötni, se semmit. Amiről aztán elkezdtem volna magam idővel lebeszélni az új szomszéd pedig egyszerűen egy zakkant fapicsának gondolt volna. Tessék, miért nem forgatókönyvírásra mentem annak idején? A semmiből is képes vagyok gyártósoron lehozni egy ostoba elméletet, történetet. Magamról, az ismeretlenről a szomszédban..és még ki tudja kikről. Miért maradtam mégis a mozgásnál? Mert az legalább karbantart. Itt is álmodhatok, meg is valósíthatom. Másokkal együtt. Ami megint másokat fog boldoggá tenni.
- Nos, akkor csak remélhetem, hogy a kedves Ivan után nem maradtak hullák a padló alatt. Vagy a szekrényben. - nézek rá egy ártatlan lakó minden bájával - Viszont nem ígérem, hogy én nem fogom felborítani valamiét. Csak remélem, hogy az én térdem nem fog szétmenni, kicsit akadályozna a munkámban. - itt már rá is kacsintok. Mit tehetek róla, egyébként szimpatikus. Pontosabban, ha már nem valami szentfazekat kapok, vagy egy térítőt akkor már jónak mondhatom magam. Az előző szomszédságban is voltak érdekes személyek. Hiába, lassan a szomszédainkat sem választhatjuk meg. Az túl szép lenne. Bár nem hinném, hogy érdekes hangzású nevű Andreas olyan sajnálatos lesz, hogy a közelben van. Felvonom a szemöldököm. Összetéveszteni? Akkor hm, most szépen rázúdítottam valami vádat amit talán az öreglány valaki másra értett? Ez igazán..kellemetlen. Mi van ha ő teljesen...hogy is mondjam, monogám és egyébként is házas én pedig itt közvetetten szoknyapecérnek neveztem? Jesszus, de ciki...Zavartan köhintek. - Öreg ember nem vén ember, vagy mit mondanak a közhelyek. - próbálom kicsit elütni az élét, bár a nevetését hallva azért nem vette ezt magára. Vagy az is lehet, hogy na mindegy, erre a gondolatsorra nem kellene felülni, mert a végén eltévedek az erdőben. És azt őszintén nem kellene, hiszen a nevén és most már a lakcímén, na meg a kutyája nevén kívül nem tudok róla semmit. Érdekes, már több, mint egy szokásos futó találkozás szokott lenni.
- Akkor meg se kérdezzem, meg akarja-e nézni a karate tudásomat? - sóhajtok csalódottságot tettetve. - Senki nem akarja látni. Pedig... - sóhajtok újra, mintha valóban ez lenne az egyik legfájdalmasabb dolog az életemben.
Figyelmesen hallgatom amit az öreglányról mond. Ó, ismerem ezt a típust. Akinek az sem jó, hogy létezel, de az se lenne jó ha nem léteznél. Fejcsóválva sóhajtok, ezen bizony úgysem lehet segíteni. Hacsak nem hirdetek nyílt háborút, és leszek vele végtelenül kedves ezek után. Meglátjuk ki bírja tovább cérnával. Gyerekes vagyok? Meglehet, de már megtehetem, hogy bármi ilyesminek hódolhassak. - Általában le tudom venni az embereket a lábukról. Talán megenyhítem vele. Gyanítom ha sütit sütök, kitalálja, hogy cukorbeteg. Ha diabetikust csinálok előre, rám fogja, hogy megmérgezem. A végén magának és Beau-nak fogom elhozni minden sikertelen támadásom maradványát. - "fenyegetem meg".
Felajánlom a tegeződést, valahogy a formalitás, nem is tudom. Megvan a maga bája, de ha már összebarátkoztam a kutyájával és beestem a lakásába, nem utolsó sorban pedig ismeri Barbarát, aki gyanítom nem véletlenül állította iránytűmet ebbe a házba és mesélt el neki egy-két dolgot a Janine kézikönyvből, na mindezt figyelembe véve különösen hatna ha magázódnánk. Szerintem legalábbis. - Lebukott. - nevetek fel - Mégis magáról beszélt házunk rettenthetetlen őrzője. - mosollyal arcomon lépek ki mikor elenged és beinvitálom a jelenleg sajátnak mondható lakásomba. Kicsi és jelenleg inkább egy lakás külsejű raktárnak néz ki. Semmi baj. Ez hát az életem. Az új. Még nem vagyok 30, de tele vagyok új fejezetekkel. Mások az egyetemről gyűjtenek élményeket, munkahelyi afférokból. Én meg? A költözködésből. Viszont most nem érezhetem magam zavarban a kupleráj miatt, a széthagyott ruhákért vagy bármi egyébért, hisz valószínűleg ő sem itt élte le az egész életét.
- Azért nem utasítanám vissza, de kis térben nem érvényesül olyan szépen. Nekem ez is tökéletesen megfelel. Azt hittem Barbara azért javasolta mert járt itt, megszemlézte a maga módján és megfelelőnek találta. Azaz olyannak, amiben jól is tudnám magam érezni. Nem tudtam, hogy bennszülött ismeretsége is van. Egyébként csak.. - nézek körbe - ahova gondolod, tényleg. A fontos dobozokat úgyis piros szalaggal jelöltem. - Körbenézek, vagyis pontosabban most nézem meg magamnak igazán a helyet. Eddig nem is gondoltam rá ebből a szempontból. Egyszerűen megfogott a galéria, a kicsi de otthonossá tehető jelleg. És az, hogy legalább itt nem kell a haldokló házasságom maradványaiba kapaszkodni, vagy ellenkezőleg, pont a férjem elől rejtőzködni. - A kilátásig bevallom el sem jutottam. Viszont van abban valami amit mondasz. - nézek fel - Csak nem akartam túl modern, se túl hivalkodót, se olyat ami pang az ürességtől. Ez kuckónak tűnt, bár azt hiszem elbírna pár szőnyeget, hogy ellensúlyozzam a fehéret. - na ez már viszont amolyan "tulajdonosi" megszólalás. Bár erről még nyilván nem beszélhetek, hisz leginkább idegen vagyok ezen a helyen. Az első este pedig bizonyos szintű tervezéssel fog úgyis eltelni. Szavait hallva érdeklődve fordulok hátra, hálásan pillantva rá. Nem tudom, hogy valóban merő kedvességről beszélünk-e vagy érez bizonyos fokú sajnálatot a káosz iránt amit itt lát. A konyha meg bevallom a fürdőszobai berendezkedés után szerepelne a listán.
- Nincs semmilyen húsfóbiám. - mosolyodom el - A meghívást köszönöm és el is fogadnám, bevallom az evés valahogy eszembe se jutott tegnap sem. Azt viszont nem tudom, hogy a konyhai cuccaim merre vannak. - sóhajtom mintegy. Mostanában valójában nem is nagyon gondoltam főzésre. A legutóbbi is nos, nem úgy sikerült ahogyan vártam. Pontosabban a vacsora elköltését zavarták meg. Hiába, ilyen az én formám. - Ráadásul nem hagynék ki egy újabb találkozást Beau-val. - jegyzem meg ájtatos arckifejezéssel. Nem tehetek róla, szeretem a kutyákat. Akkor főleg, ha kedvelnek. Azt hiszem erre kifejezetten szükségem van. Kölcsön ne kérjem a végén..
- Mivel foglalkozol? - kérdezek bele, nem igazán a lényegbe - Egyébként köszönöm. Mármint a segítség felajánlását. Meg a késői reggelit, vagy korai ebédet. Ennyire látszik, hogy kicsit elveszett vagyok? - kérdezem félszeg mosollyal - Pár hétig biztos katasztrófa leszek itteni fronton. De ha hozzászokatsz a segítséghez, lehet, hogy a végén az agyadra is fogok menni a ..polcaimmal. - mosolyodom el végül és legyintek is. A költöztetők meg? Nos azért vannak végül is fizetve nem? Nem hinném, hogy pénzt fognak felszámolni egy kutyusért, aki nem is az enyém. A környezeti behatások pedig mindig benne vannak a dologban. Jöhetett volna egy földrengés, egy csőtörés, egy bármi. - Szerintem ők csak szeretnének zökkenőmentesen túllenni rajtam és a dolgaimon. Viszont csak annyit vállaltak, hogy mindenemet idehozzák. Lehet éppen kimosolyognék náluk ezt-azt, de valahogy fenntartással kezelem az ilyesmit. Pláne ha van egy önként jelentkező is a feladatra. Cserébe majd..valamikor visszahívlak egy ebédre vagy vacsorára. Téged és Beau-t is. Így egál? - nyújtom a kezem, végtére is ez olyasmi mint egy alku. Vagy mégsem? - Ugye tényleg sterilizálták a helyet Ivan után? - kérdezem azért, mert nem felejtettem el marcona elődömet.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Hétf. Nov. 20, 2017 6:21 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Mondhatnám, hogy megzavart, technikailag épp főztem, ám a zavarás erős kifejezés volna. Negatívan cseng, holott én inkább pozitív fényben látom rendhagyó megismerkedésünk, és egyre inkább örömteli véletlennek tűnik, hogy épp otthon tartózkodom. Janine szimpatikus személyiségnek tűnik első pillantásra, és bár Bobbie litániáit követően attól tartottam, takonybuborékokat fújó letargikus energiavámpírként érkezik a házba, kellemes csalódás ért.
A kérdéseire felnevetek. – Szeretem abba a hitbe ringatni magam, hogy néhány ember engem is csíp, nem csak a kutyámat. – És tényleg. Noha be kell valljam, akad bőven olyan személy, akiben csak a kedvencét bírom.
Úgy Ön a leglezserebb és egyben rámenősebb hittérítő, akivel valaha találkoztam, és még azt is meghallgatnám, Isten miért is szeret engem. – Minden tiszteletem a vallásoké, és sokszor komolyan azt kívánom, bárcsak olyan átéléssel hihetnék bármiben, mint ők. De. És mint tudjuk, a legfontosabb dolgok mindig a „de” után jönnek. De minden egyház humbuk, és csak az emberi kontroll-vágy és kapzsiság hajtja. Ettől mondjuk eszembe nem jutna akadályozni őket, mindaddig, míg nem a lakásomban akarják hirdetni az igét. Bár úgy sejtem, újdonsült szomszédom talán még azt is érdekessé tudná tenni.
Ó, nem, Ivan rendes fazon volt ilyen szempontból, sosem hozta haza a munkáját. – Ellenben velem. A laptopomon még mindig akadt jó pár kitöltendő jelentés, naplózás, javítandó. Jelenleg azonban merőben más dolgok foglaltak le.
Karatét illető kérdésére széles vigyorral csóválom a fejem. – Attól tartok, nem lenne jó közönség. Én azonban szívesen vennék egy bemutatót, mindaddig, míg drága, törékeny holmiktól távolabb történik. – Talán nem úgy tűnik, ám kedvelem Miyagi urat, van benne valami kihívás, hogy megszerezd a szeretetét, mint a macskáknál. Valahogy nem tartom nehezen hihetőnek, hogy Janine általában könnyebben kedvelteti meg magát emberekkel. Ha az ő ajtajukon is így robban be…
Beau aligha ellenáll ilyen kényeztetésnek – csóválom meg a fejem, túljátszott rezignáltsággal. – És én sem. Bár ha így lesz, többet kell futni járnunk. Maga szokott?
A futás egyike azon tevékenységeknek, amelyek a mindennapos stressz feloldását is szolgálják többek között. Ilyen még az olvasás, a főzés, de még a szex is, amellett, hogy különféle szükségleteket elégítenek ki. Ahányszor ki kényszerültem hagyni ezt a rutint, megéreztem a tagjaimban, mintha csomósodnának, vagy feszülnének; talán egyébként sem volna rossz, ha dupláznám a napi adagot. Pláne, ha még süteményt is helyeznek kilátásba, akkor is, ha csupán tréfált.
Leteszem hát a dobozt egy rakás mellé. Valószínűleg nem élvezné ama bölcseletet, hogy próbálja meg a helyzet jobbik oldalát nézni: ha fiatalon válik és költözik el, kevesebb holmit kell cipelnie. Inkább megtartom magamnak a hűvös logikát. – Régen polgári lakások voltak, ez meg az alsóbb szint egyben, magas belmagassággal, a galériákat meg hol szolgák használták, hol kiadták. Mikor ide költöztem, a tulajdonos, Marie Dumont, mutogatott régi fényképeket… Kislány korában itt élt, öt testvérével és a szüleivel az egyik szobában. Aztán valahogy kabaré-színésznő lett belőle, hozzáment egy gazdag gyártulajdonoshoz, és rávette, hogy az egész házat felvásárolják. Azóta már elhunyt, de nagyon édes hölgy volt – mesélem, bár még mindig nem tudom, Janine mennyire vevő a történelemre; talán a munkája miatt kissé befogadóbb, de legalábbis türelmesebb.
Minden bizonnyal türelmesebb, mint a gyomrom, amely engedetlenül mordul fel a késleltetés hallatán. – Igazából épp főztem, amikor felhívtad magadra a figyelmem – húzódik kaján görbe az ajkaim sarkába. – Úgyhogy, ha gondolod, amint végeztek a költöztetők, nyugodtan átjöhetsz. Ezúttal a talpaddal a padlón, bár ki vagyok én, hogy megmondjam, hogy közlekedj? Esve, csúszva, szaltózva, pókjárásban vagy hátiputiban, ahogy tetszik. – A vicces az, hogy valószínűleg tényleg nem venném magamra, bárhogy érkezik. Beau említésére szórakozottan a plafonra nézek. – Lehet, hogy mégis csak a kutyámat kedvelik helyettem…
Mozdulatlan mosolyom remélhetőleg minden hétséget eloszlat azt illetően, mennyire gondolom komolyan a panaszt.
Titkos életet élő szuperhős vagyok, hobbim a szép szüzek megmentése nyáladzó szörnyetegektől… Vagy szőrös medvéktől – mondom, tekintetem végigköveti a két költöztető útját, ahogy néhány új dobozt pakolnak a többi mellé. Még mindig nemigen viszonozzák a mosolyom. – Gyerekpszichológus vagyok, főleg serdülőkorúakkal foglalkozom, terápiás kezeléseken. Az igazi hobbim pedig az, hogy a unkaidőn kívül senkit se analizálgassak  fordulok vissza a szőkeség felé. Sokan, mikor először tudják meg, miből is szereztem a diplomám és a doktorim, feszélyezve érzik magukat, feszengeni kezdenek, félve, hogy őket is titokban pszichoanalízis alá vetem őket, és minden kérdésem mögött hátsó szándék rejlik, a végén pedig közlök velük valami olyasmit, hogy utálják az ellentétes nemű szülőjüket, ugyanakkor szerelmesek is belé, és tulajdonképpen minden a szexről szól. Az tény, hogy az életben sok dolog alapköve a koitusz és a fajfenntartás, de magam egyrészt nem vagyok Freud híve, másrészt ingyen, saját kontóra hülye lennék dolgozni. Arról nem is beszélve, hogy a hozzád közelállókat, higgye el mindenki, senki sem akarja teljesen megérteni. Némi szakmai ártalmat lehetetlen nem áthozni a hétköznapokba, de a rejtélyek és titkok, a felfedeznivalók teszik izgalmassá az embereket. Pláne a nőket.
Szívesen segítek. Nem csak azért, mert Bobbie megölne, ha nem tenném, hanem emberi összetartásból… Egyébként is, nekem elfogytak a lapra szerelt, felállításra váró bútoraim, pedig belénk kódolják, hogy mindig szükségünk legyen valami szöszmötölni-építgetni valóra. Ez a LEGO-összeesküvés. Ez, meg a földöntúli fájdalom, amit érzel, ha rálépsz – fejtegetem, és önkéntelenül fájdalmas grimaszba torzul az arcomra az emlékek hatására. Aztán rájövök, lehet, ennek az egésze csak nekem vicces, meg otthon. – Dán vagyok. Ezt exportáljuk, meg a dán kekszet – teszem hozzá magyarázatként. Egy idő után persze az, hogy valaki hol született, nem feltétlenül határozza meg az identitását, elvégre, a kulturális-társadalmi hovatartozás kérdésére épp a húszas-harmincas éveknek van a legnagyobb hatása. Mégis jobban szeretek dánként gondolni magamra.
Talán azért, mert nem szeretem a sajtot.
Ha hosszútávon leszünk szomszédok, és remélem, így lesz, talán elhagyhatnánk ezt a hitelezőbankos, adok-kapok rendszert, és vehetnénk úgy, szimplán segítünk a másiknak, amikor kell. Hm? Mit szólsz hozzá? – biccentem félre a fejem érdeklődve. Kék íriszeim az övéit keresik, mosolyra húzom a szám. – Persze, szívesen elfogadok egy ebéd vagy vacsorameghívást, ha szeretnéd, és Beau is bizonyára lelkes volna, hogy viszontláthat. Téged is bármikor szívesen látunk egy kávéra. Vagy sétára, ha van kedved.
Ismét olyan szögből látom, Joanne, és talán igaza is van. Mi van, ha tényleg múltba kapaszkodom, holott én papolok logikáról? Ha olyanra vágyom, ami nem hogy már nem létezik, talán soha nem is volt? Szándékosan vonzanak olyan ideák, melyeket erkölcsi értelemben kerülnöm kéne? Talán az én agyamban is el van kalibrálva valami, ezért vonzódom olyan nőkhöz, akikhez nem szabadna; aki férjezett, fiatalabb, sérülékeny… Elhitetem magammal, hogy jót teszek nekik is, hogy sosem bántanám őket, és tényleg nem, szándékosan soha. De mi van, ha épp engem kellene kerülniük, és csak az önös érdekeim, a hős-komplexusom csapdájába esnek?
Átsuhannak csupán az elmémen eme gondolatok, majd eltűnnek, mint fényszórók a sötét ködben. A szenvelgésből vagy önmegkérdőjelezésétől semmi sem lesz jobb. Saját magamnak nem hazudhatok, Janine szinte már túl gyönyörű és szimpatikus szomszédnak. Hiába akar a belső Bobbie-m megfojtani, az ember ritkán néz úgy a másikra, hogy önkéntelenül meg ne állapítsa, az ő standardjai szerint potenciális partnerek kategóriába sorolná-e, vagy sem. A szépség felé orientálódás, az esztétika fontossága, a folyamatos törekvés, hogy utódokat hozzunk a világra, biztosítva a génállományunk fennmaradását, evolúciós sajátosság.
És ha ebből bármit elmondanék valaki másnak, minden bizonnyal azt feltételezné, hogy ráhajtottam, holott puszta plátói megállapításokról van szó. Ezért is nem mondom.
Az ilyesmire azért figyelnek – vigyorodom el. – Bár meglehet, hogy a helyedben azért UV-lámpával nem járkálnék körbe.
Értse ezt úgy, ahogy szeretné.
Bobbie egy kicsit megelőzött téged az alapokkal… Nem pletykált, persze, csak hát ismered, ha egyszer belekezd, csak úgy ontja az információkat. Említette, hogy koreográfus vagy. Színházi, ugye? Valamelyiknek dolgozol, vagy mész, ahová hívnak, szabadúszóként? – vonom fel a szemöldököm, kezeim a csípőmre teszem, várakozva. – Épp a napokban megyek megnézni Az Operaház Fantomját az egyik barátommal. Ilyen kommersz darabokban is munkálkodsz, vagy inkább kisebb volumenű, művészibb formákban alkotsz?

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Kedd Nov. 21, 2017 9:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to my new neighbor

Valamiért jó hallani a nevetését. Ennek nem tudnék igazán okot vagy épp köntöst adni, egyszerűen jól áll neki ha nevet, a füleimnek meg jót tesz, hogy ezt befogadhatom. Különös ő, az idegen ízű névvel rendelkező új szomszéd. Kevés emberrel nevetgéltem mostanában, pláne őszintén. Legtöbbször már ezt is megjátszom. Úgy kell tennem, mintha mindenki humoros lenne, mintha mindenkitől padlót fognék annyira elmés megjegyzései vannak. Így működik a művészeti ágazat. Hitess el ezt, hitess el azt. A színpad mögött legalább annyira szerepeket játszanak, mint rajta. Nekem pedig idomulnom kell. Kivéve ha felmérgelnek, akkor nem vagyok békíthető. Annak amit létrehozunk, a produktumnak tökéletesnek kell lennie, ráadásképp én otthon ugrasztom ki a fejemből, jegyzem fel és próbáltatok velük össze mindent. Érthető hát, ha hibáznak akkor nem mosolygok és nem vagyok kedves. Most mégis mosolyba mozdulnak ajkaim csak azért, mert ez a pasi akit nem is ismerek, nevet. Fura az élet, nem?
- Majd nyilatkozom erről ha maga is fellök és arcon nyal. - nevetek vissza - Egyébként biztos vagyok benne, hogy önmagában sem elhanyagolható jelenség. - ejtek el egy bókfélét, mert ezt leigazolni ugyan csak egy nem túl stabil megfigyelési elv alapján tudom mondani, de valahogy ez a férfi..nem is tudom, biztos, hogy a személyisége és a humora magára vonja mások figyelmét. Az enyémet sikerült, holott talán az lenne az általánosan elvárt, mint egy halálesetet követően. Otthon ülni és sírni. De az az igazság, hogy nekem már elfogytak a könnyeim a volt férjemet illetően. Amikor megcsalt, kiborultam. Utána már csak a fásulás maradt és semmi más. Éreztem, hogy csúszok ki a saját határaim közül. A testem olyan volt, mint egy homokóra, ami kilyukadt. És a kvintesszenciám, a lényem, kipereg a határaiból, akár a finom homok. Én, aki a kapcsolatomban éltem a kapcsolatomnak, elkezdtem bárokba járni. Ismerkedni. Nem kell félreérteni nem estem rá rögtön mindenféle farokra, sőt egyre sem, csak eljátszottam a gondolatával. A nőknek a csábítás kell. A játék, annak a finomhangolt erotikus mozzanata, hogy megkaphatnák ha akarnák. Legtöbben azonban sosem jutunk el a megvalósításig. Gondolatban viszont mindent szabad, mindenhol és mindenkivel. Egyszer szerettem volna író lenni csak ezért. Hogy lássák mások, amit olykor én elképzelek. Hogy fantázia szinten beleragadjak abba a fülledt erotikába, amit annyira igénylek. Ami nincs túlbonyolítva. Ahol a testi kontaktus számít, nem a múlt, nem a jövő. A jelen tűnékeny pillanatai.
- Akkor nem fogják rám törni a rendőrök az ajtót az éjszaka közepén, mit ne mondjak megnyugtató, bár kissé összetöri a morcos maffiózókról alkotott képemet. Talán a pincében lelhetek valamit, amit eladhatok egy termékeny elméjű forgatókönyv írónak. És ki tudja? Marad a gondtalanság. - mosolyodom el, ma úgy látszik ez jutott. A mosolygás. Ő az oka. Istenem. - Szóval két meghódítandó vérmes idős is jutott egy épületre? Ez több, mint kihívás. - gondolkodom el, bár az én köreimben nem forognak idősek, lévén ők már nem táncolnak darabokban, de egyes előadások után a rendszeres színházba járó, páholyt bérlők mindig gratulálnak. Legalább valakik belegondolnak abba is, hogy nem maguktól tanulják be az egészet a színészek. Sunyi mosolyra húzom ajkaimat. - Ezt vegyem meghívásnak? Bár nem tudom merre van a megfelelő ruhám hozzá, de egy fehér frottír köntösöm akad, meg valami nadrágot is előások majd valahonnan hozzá. Le lesz nyűgözve! - a végén azért el is nevezem magam, mert gyanítom sejti, hogy egyébként a karate tudásom a nullához konvergál. Nem, a mozgáskultúrám mondjuk nem legfeljebb rögtönzök neki egy Flashdance záró jelenetet. Bár ahhoz tényleg kell hely. - De ajánlhatok helyette Flashdance-t is. - vonok vállat majdnem hanyagul. Öltözékileg is tudom, hogy mit jelent, bár fogalmam sincs egyébként látta-e a filmet, emlékszik-e. Kedvelte-e. Hozzám a zenéje áll közel, még a táncművészetin sokat próbáltunk rá. A süteményeket említve azért lepillantok az említettre, majd mosolyogva a gazdájára nézek ismét, nem túl feltűnően végigmérve. Khm, igen. - Így elnézve mindketten jó kondinak örvendenek. Egyébként igen, muszáj a kondi. Vicces lennék ha dirigálva én fulladnék le a próbákon. Nekem fontos a mozgás, bár aerobikban vagy konditeremben jobban tartom magam mint futásban. Lehet azért mert alacsony vagyok, de igyekszem. A kemény fenéknek mindig ára van. - ez az, ezt nem éppen így akartam - Úgy értem a jó kondinak.
Isteni, most, hogy ezzel az információval is tisztában van, legfeljebb kimosolyog. Vagy bolondnak néz. De hát mind szeretjük ha úgy áll rajtunk a ruha, ahogy elvárjuk. Az pedig nem megy mozgás nélkül. Persze, Isten áldja azokat akiknek jó a genetikája és semmi nem látszik meg rajtuk. Jó, az igaz, hogy nem küzdöttem soha súlyproblémákkal, de nálam leginkább az edzettség számít, nem az S-es nadrág méret. Persze egyre mindig figyelek, hogy a nőiesség megmaradjon. Nem szeretnék NDK-s úszónőre hasonlítani. Csak az a lényeg, hogy ne törjek össze és ne fulladjak ki a hőn gyűlölt két órás intenzív próbáktól. Egyébként ellazít a mozgás, már ha tényleg kedvtelésből csinálom. Noha a tapasztalatom azt mutatja, hogy táncolni nagyon kevesen járnak el. Bonyolult egy világ, hisz mindenki ácsingózik valamiért, csak épp semmit sem tesz érte. Én sem mozdulok azért amit igényelnék. Könnyebb a fotelból prédikálva önsajnálni.
- Komolyan? - nézek rá vissza és ennek jegyében meg is nézem magamnak a lakást. Öt testvérrel és a szülőkkel együtt, ilyen kicsi helyeken. Azért vannak korok amik kifejezetten nem hiányoznak, még akkor sem, ha mindben látok valami menthetetlenül romantikusat - Nem lehetett egyszerű ilyen kicsi térben felnőni, de mégis jobb mint vidéken gazdálkodni, ahol aztán semmilyen jövő nem várt volna rájuk. Valószínűleg így lehetett a hölgy is kabaré-színésznő. Mindennek ára van, nemde? - közben azért a dobozt is lerakja én meg méregetem egy kicsit az új helyet, bár nem tudom mit is kezdhetnék még vele így elsőre. Van egy szisztémám, noha nem költöztem végtelenszer eddig sem. De nő vagyok, többnyire azért dolgozom bizonyos tervezések alapján, bár az életemre inkább igaz a rosszul megírt, kukába dobott forgatókönyvek példája. De semmi baj, még semmi végzetes nem köt sehová. Példának okáért ebből a kapcsolatból nem született gyerek, így nincs ami összekössön azzal a seggfejjel és nincs akiről gondoskodnom kelljen.
- Eszerint alapos vagy. - állapítom meg - Mert noha hallottad a zajt, előbb kikapcsoltad a gázt és csak utána jöttél ki megnézni mi történt. Vagyis valószínűleg általában higgadtan kezeled a problematikus helyzeteket. Vagy nem így van? - biccentem oldalra a fejem, majd felsóhajtok - Azt hittem felajánlod, hogy ezúttal átviszel, nehogy behasaljak a küszöbön. - a sóhaj teátrális, persze egyáltalán nem várom el, hogy vegyen a hátára vagy kapjon az ölébe. Így is túlságosan sokat mosolygok már a jelenlétében, ezzel csak tetéznénk a mai napot. - Ha mellé teszed, hogy van egy üveg borod, nem fogok tudni nemet mondani. - súgom, mintha csak valami segédletet próbálnék adni magamhoz. És vagy kifogtam egy antialkoholistát, vagy netán prédikátort, hogy nappal inni, de az is lehet, hogy mégsem és van kedve hozzá. Ó, nem tudom a lehetőségek mindig a végtelenbe ágaznak. - Óu, mintha éreznék némi elégedetlenséget. - nevetek fel lágyan - Megsimogathatom a te buksidat is, ha ettől jobb lesz. Bár az ölemben azért különösen festenél. - ez pedig akaratlanul megjelenik a fejemben és el is mosolyodom. Nincs benne semmi különleges elméleti rész, csak mosolyogtató, ennyi az egész. Már megint.
- Egyik részére rátapintottál, szóval reménykedem a megmentésben. - mondom tettetett csüggedéssel, lévén azért a szűz kategóriába kissé nehezen sorolhatom be magam, de ha klasszikus házassági vonalat nézünk, az vagyok. Igaz manapság meglehetősen kileng a szexuális lehetőségek mérője, de azért vannak dolgok amiknek a kipróbálásáig nem kívánnék eljutni. Kissé meglepetten nézek rá mikor elmeséli a szakmáját. Na, erre mondjuk nem tippeltem volna. - Szép hivatás és kilőtted egy félelmemet is vele. Görcsösen hiszem, hogy minden pszichológus analizálgat egész nap, emiatt ingyen távoznak kasszától meg mindentől mert bármi, csak ne elemezzenek. - vigyorgok rá bohókásan - Egyébként tanárra tippeltem volna. - teszem hozzá, pedig nem nagyon szoktam tippelgetni, lévén nem jutok el odáig általában, hogy bárkiről elképzeljem, hogy mit csinál. Igen, sajnos belecsúsztam mostanság az érdektelenség nevű mocsárba. Némileg talán tanácstalan arccal hallgatom amit mond. Most ez a királyi többes vajh' kire vonatkozik? Mikor korrigál, egy meglepett "oh" hagyja el az ajkaimat. Éreztem én, hogy különleges ízű a neve. Tehát ezért.
- Az őseitek is meglehetősen jók voltak hajók építésében. - mosolyodom el, ó, ki ne szeretné a hős vikingekről szóló meséket? Bár mindenki csak a norvégokhoz köti őket, pedig nem így van. Nem épp egységes nemzet volt, de mind oda tartoztak. - Régóta élsz Franciaországban? - kérdezem kíváncsian, mert az akcentusát viszont nem érzem túl idegennek, pedig a mi nyelvünk aztán háát..kapsz egy km hosszú szót és harapdáld, nyeld a végét, a nem idevalósi pedig szűrje ki a kis könyvecskéjéből, hogy vajon mit akarunk mondani. Persze, sokan mondják, hogy franciául minden szebben hangzik. Diplomácia nyelve a miénk, de, hogy mennyire romantikus vagy épp költői, azt nem tudom megítélni. Érdeklődve pillantok rá. Még ilyet..tekintetünk összekapcsolódik. Jól van, Janine, igen ez egy elég alapvető kommunikációs szokás, hogy nem a falat nézzük közben. - Nem is igazán vagyok híve az adok-kapok oszlopoknak. - sóhajtom megkönnyebbülten - Csak általában az emberek így gondolkodnak. Adtam, adj te is. Elvárási alapok tudod. Kezdesz kilógni a skatulyáimból, tudod-e. - mérem végig, bár már megtettem egyszer. Nem baj, attól még igazat mondok. Általában az emberek könnyedén illeszthetők bizonyos sémákba. Vagy megvan bennük valami tulajdonság, vagy nincs. Andreas kezdi kifeszíteni az összeset. És eddig túl..megkapó. Jobb szó híján ezzel tudnám köré tenni a kis kerítésem. - Ilyesmire mindig kapható vagyok. - ismerem el, bár gondolom sejti, hogy azért az elmúlt időszakom nem pont a gondtalan sétákról és kávézásokról szólt. Inkább a magányról, ami leterhelt egy olyan házban, ahol történetesen ott élt a férjem.
- Ó, fúj.. - rázkódom össze, valahogy nem vagyok kíváncsi sem ex-vérfoltokra, sem ex-spermafoltokra a falakon. Maradjunk csak az édes kis belenyugvásban, az sokkalta jobb lesz. Kedves orosz barátunkat pedig ki fogom innen ördögűzni, nem is tudom valamilyen gyógynövénnyel. Megtisztítom a házat, vagy mi erre a helyes kifejezés. Vagy elüldözöm az épület összes lakóját. Majd meglátjuk. - Ha perverznek szántad, talált. Ha horrornak, az is. Ha éjjel sikítozásra kelsz, csak én leszek. A kísértetek miatt.. - Kicsit csóválom a fejem. Mégis mennyire voltak mélyrehatóak azok az alapok vajon? Mennyit tud rólam a szomszédom, aki életében először lát? Mármint a munkámon kívül.
- Tudom, Bobbie nem akar rosszat. - ismerem el - Igen, az információ helytálló, színházban dolgozom. Jelenleg csupán egyben, még nem vagyok eléggé vén róka ahhoz, hogy tudjak ingázni is. A főnököm pedig eltökélte, hogy maximumra hajt ilyen fronton - jut eszembe Astor, aki egyben a tanárom is volt az egyetemen, tehát nem pont újkeletű ismeretségem, ezért is lepett meg amikor megtudtam, hogy főnökségi tag - A L'Olympia-ban tevékenykedem. - teszem hozzá, bár nem tudom mennyire lényegi az információ, tenyerem végigfuttatom az asztal lapján és megtámaszkodom rajta. Mondanám, hogy üljünk le, de..nincs hová. A bútorok még eztán érkeznek fel. - Inkább a musicalek felé tendálok egyébként, sima darabokhoz akkor hívnak ha túl sok a szereplő és a dramaturg meg a rendező összevesznek. Ami esetükben nem ritka. Sőt, szerintem munkaköri leírás. sóhajtom mosolyogva - Érdekel a színház világa? Mert becsempészlek egy próbára ha kíváncsi vagy, de lehet lehangoló lesz, hogy egyébként miből indul ki az, amit te majd végül megtekinthetsz élesben. - ha most megkérdezi, hogy ez miféle meghívás, valószínűleg vállat vonok. Akár a séta, meg a kávé és az egyéb. Miért ne jöhetne, ha kíváncsi? Legalább élvezhetem a társaságát, nem titkolom magam előtt, hogy egyébként lenyűgöz a személyisége a nem tanár pszichológusnak.
- És neked van, nem is tudom minek nevezik pontosan.. - gondolkodom el egy pillanatra - rendelőd? Vagy iskolákban vagy? Őszintén előttem minden pszichológus irodája filmes verzióban jelenik meg. Puritán de ízléses berendezés, nagy, tölgyfa íróasztal amin talán esetenként a titkárnőjével szeretkezik és az elmaradhatatlan dívány, ahol a kliensei, vagyis páciensei hadarják neki végeláthatatlanul a problémáikat. Ez helytálló? - nézek rá ismét - Pocsék házigazda vagyok ne haragudj, de még a bútoraimat nem kezdték felhordani. Azt hittem azzal kezdenek. Nem tudlak hellyel kínálni a padlón kívül. - nézek rá bűnbánó arckifejezéssel.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Pént. Nov. 24, 2017 6:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Én inkább Dirty Dancing-párti vagyok. Swayze-vel könnyebben azonosultam – vonom meg a vállam, mintha ugyan számítana. Valahol a tudatom mélyén azért mégis felüti fejét a ronda gondolat, hogy talán azért, mert ő is férjezett nők szeretője volt, de elhessegetem. Célom és kötelességem volt a bemutatkozással, nem csak az első benyomások fontosak, ami az új ismertségeket illeti, és nem csak Bobbie hathatós nyomására követem a lakásába és ajánlom fel a szolgálataim; kedvelem. Üdítően más, mint a környezetem, az én rendezett és szabályokhoz, sémákhoz kötött környezetem, amit magam alakítottam, a közvetlenségével, bezuhanásával, kemény fenekével, ami, ahogy mondta is, és mosolyt csalt vele az arcomra, kemény munka eredménye. Hogy az enyhe szertelensége az érzelmi sokk hatása-e, vagy akkor is ilyen, ha épp nem válik, még kérdés volt; és őszintén, igyekszem elég ideig maradni, hogy kideríthessem.
Az mindenesetre feltétlenül jó pont, hogy nem forgatja a szemét a kéretlen információra, inkább empatikusan gondolja végig a helyzetet; nem tudom, pontosan mennyi idős lehet (pedig Barbara biztosan említette a sok egyéb bla-bla között), de a húszas évei második felére saccolnám. A korabeliek, talán csak tizenegynéhány év van köztünk, de már annyira egy másik, modern, felgyorsult kor szülöttei, hogy nem merengenek az általuk nem is ismert múlton. Általában.A siker küzdelem – hümmögök egyetértően. És nem csak addig küzdelem, míg a csúcsra tornászod magad, utána is foggal-körömmel kell kapaszkodnod belé, képezned, fejlesztened magad, hogy lépést tarts az újakkal, az egyre gyorsuló változásokkal. Ez a szép az emberekben; más fajokkal ellentétben nem konkrét tényezőkhöz, hanem a változáshoz magához „szoktak hozzá” az evolúció során. Ezért lehetünk ott, ahol képzeljük, az értelmi hierarchia csúcsán; hogy megérdemeljük-e a mostani társadalmat elnézve, nos, az már másik kérdés.
Halk nevetés szökik elő belőlem a fejtegetését hallván. – Szeretek racionálisan gondolkodni, az igaz. Ha be is tör épp valaki hozzám, talán magamnak sem teszek jót azzal, ha lángra kap a vacsorám, és leég az egész ház. Úgy beszélsz, mint a pszichológusok – mondom, és mivel nem sokkal később Ő is megtudja, hogy hasonló pályán tevékenykedek, ezt bóknak is veheti. Megtanulhatod az egyetemen a különböző elméleteket, a biológiai hátteret, hogy miféle problémák léteznek, s ezeket milyen mechanizmusú módszerekkel tudod kezelni, de az emberismeretet? Azt csakis te adhatod hozzá; vagy veled született, vagy nem. Ez az egy persze nem jelenti azt, hogy feltétlenül jó pszichológus válik valakiből, elég sok az aspiráló dilettáns, de jó alapot ad.
A fejemben élő Bobbie frissen manikűrözött körmeit és drága Gucci-bakancsát sem kímélve próbál visszafogni, de a meghívás-szerűség akkor is kicsúszik a számon, és az elképzelt kicsi-Én, aki legyőzött vad módjára térdepel a kicsi-Bobbie-n, illetve a valós-Én is kajánul vigyorodik el a sikert hallva. – Milyen francia háztartás az, ahol nincs bor? Bár én sajnos nem ihatok; ma még úgy tervezem, vezetek. – Persze, az itteni rendőrök kicsit szabadabban veszik a borozás kérdését, elvégre, nincs Zéró-tolerancia, de jobb szeretek ténylegesen tiszta fejjel ülni a volán mögé. Az más kérdés, hogy a méreteimet elnézve, egyetlen pohár borocska aligha fogja elvenni az ítélőképességemet, úgyhogy ha Janine nem szeret egyedül borozgatni, míg a másik vizet nyakal, könnyen meggyőzhető vagyok. Majdnem annyira könnyen, mint ahogy a tettetett hepciáskodásom száll a semmivé egy széles vigyor mögött, ami a buksisimogatást illeti. Ahhoz előbb fel kellene érned, mondanám, de bőven összehozott már az élet annyi alacsonyabb nővel (köztük a legidősebb nővéremmel, Brittel, aki a maga 155 centijével azért nem egy kosárlabdázó alkat), hogy tudjam, sokan igencsak magukra veszik azt a rövidebb csontozatot. Bár az is tény, hogy ebből fakadóan valami csodálnivalóan megsokszorozódott a kitartásuk!
Apám szerint nem, de ez a gondolat sem hagyja el az elmémet. Egyrészt, ugye halottról vagy jót vagy semmit; talán bántott, hogy lenézi a diplomámat, amiért keményen megdolgoztam, a szakmámat, amit őszintén szeretek, és a státuszomat, amivel másokon segítek, de mégis csak az apám volt. Egyszerűen nem értette, ő abban a korban nőtt fel, amikor a problémákat még inkább elhallgatták. Egyébként is, Janine-t aligha érdekelnék a családi problémáim, pedig abból aztán akad dögivel. – Vannak olyanok is. Szakmai ártalom, tudod; de egy idő után az ember vagy leszokik róla, vagy megőrül. – És épp ez az oka annak is, hogy az olyan kérdésekre, minthogy „Akarnál mások gondolataiban olvasni?”, a válaszom egy őszinte, határozott nem. – Néha előadok az egyetemen. Most épp van egy kurzusom – teszem még hozzá. Igazából a tanári szakma is csábított egy darabig; történelmet szerettem volna tanítani, ám hamar rájöttem, még jóval a pályaválasztási tanácsadás előtt, hogy a tanárságban nincs olyan sok hála, mint illene. Vannak persze a jó diákok, meg a rosszak; a gond inkább a szülőkkel van, és egyre inkább.
Több, mint húsz éve – bólintok. Büszkeséggel tölt el, hogy már nem igen lehet észrevenni a különbséget a beszédemben, és rég eljutottam arra a szintre is, hogy ne amolyan belső francia-dán fordítóként keresgéljek ki mindent, egyszerűen érezzem a szavak jelentését, és különösebb erőlködés nélkül fejezzem ki a gondolataimat is. Néha már azok is franciául szóltak a fejemben.
Ez a másik hobbim – kacsintok vissza rá. Meglepő, de egyre jobban érzem magam a nő társaságában. Nem csak az éhségem, a fáradtságom is mintha elvonult volna kávészünetre, és bár adott időközönként kifejezetten szeretem egyedül tölteni az időmet a lakásomban, ezt a rutinos elvonulást is szívesebben húzom ki, hogy jobban megismerjem. Nem kéne, rideg fuvallatként visszhangzik ez a szó elmém vaskos falai között, és soha nem jut ki a külvilágba, sőt, bizonytalanságra sem késztet. Pedig tényleg nem kéne. Nem csak az én elmém és gondolataim kusza, és nem csak veszélyesen emlékeztet mindezen cudar forgatag okozójára, Ő is... Ahogy Bobbie mondta: érzékeny időszakon megy át. De egy ártatlan, felebaráti-jószomszédi vacsorameghívásban még nincs semmi elítélendő. Nem?
Érdeklődően félrebiccentett fejjel, és tagadhatatlanul, vidáman csillogó szemekkel figyelem a viccemre adott reakcióját. Kellemesen másabb és kifejezőbb, mint az enyém volna. – Hiszel az ilyesmiben? Szellemekben, rossz energiákban, asztrális síkokban...? – Nem mondanám, hogy kifejezetten ellenemre való volna az efféle gondolkodás; én nem hiszek az ilyesmiben, de szeretem megadni a gondolkodás szabadságát mindenkinek, így soha eszemben sincs megpróbálni rávenni másokat, hogy vallják azt, amit én. Sőt, mivel ilyen távol állnak tőlem az elvont gondolatok, kifejezetten szeretek olyanokkal beszélni, akiknek viszont ezek teljesen elfogadott tényszerűségek; a másabb meggyőződésekben rengeteg az érdekesség.
Azt hiszem, ott még nem voltam. bár olvastam arról a Valentin-napos dologról – húzódik széles mosolyra a szám. Arra gondolok, mikor IKEA-ágyakkal töltötték fel az egész nézőteret a székek helyén; nekem kissé már túlzottan a voyeurism felé tendál a dolog, bár a kezdeményezést és az ágyból színdarabot nézést értékelni tudom. – Bolond volnék visszautasítani egy ilyen ajánlatot! A varázs talán kevesebb, de viking hajóépítő énem nagyon tudja értékelni a procedúrát, ahogy egy-egy dolog felépül. Aztán természetesen szívesen látnám majd a végső dicsfényében is… Pénzért, természetesen. – Az ingyenes színfal mögötti bejárás, azt hiszem, már eleve megérné, hogy Janine ideköltözik. Az, hogy kifejezetten izgalmasnak találom, ráadásul már nem csak én boríthatom ki Madame Botique ál-prűd attitűdjét, csak újabb plusz. Hirtelen eszembe jut, hogy ötletem sincs, mit tudhatott a nő, akivel Janine férje megcsalta őt (mert erre az egy apró részletre nagyon is emlékszem), de minimum hetedik dimenziós élvezeteket kellett okoznia, és sokszoroznia önmagát. Sosem értettem meg a megcsalást; ha nem jó, hagyd abba, de legalábbis semmiképpen se próbálj olyat rávenni nem monogám kapcsolatra, aki egyszerűen arra van berendezkedve.
A szabadkozására csak legyintek. – Ugyan, ennyi álldogálás még szerencsére nem okoz gondot. Tudom, milyen a költözési káosz. Rendelő, terápiás helyiség… Én inkább irodának hívom. De van, nem is olyan messze innen, a kerület másik felén. Sokkal könnyebb magánpraxist üzemeltetni, bár azt nem mondanám, hogy egyszerűbb is… Maradjunk annyiban, hogy az óradíjaink nem feltétlenül a saját kapzsiságunkból emelkednek a csillagok felé – vakarom meg zavartan a tarkóm. Igaz, hogy óránként elkérünk akár hatvan eurót is, a beteg igényeitől és a terápia mibenlététől függően, ám ennek legalább fele magára a fenntartásra megy el. És akkor még nem beszélünk alkalmazottakról. – De dolgoztam néhány évet megosztottan iskolában és egy alapítvány székhelyén is… Meg néhányat az egyik kórház gyerekosztályán. Azok valóban olyanok, ahogy leírod; bár a jobb helyeken mahagóninál alább nem adják. Én a munkahelyen inkább a letisztultságot kedvelem; egyszerű formák, üveg, fém… Nem kifejezetten otthonos, de nem is aludni jár oda az ember. Ha gondolod, egyszer eljöhetsz megnézni. Kevésbé izgalmas, mint egy színházi túra, de ha eloszlathatom az emberekben élő tévképet az ilyen rendelőkről, csak jó. – Ellököm magam az asztaltól, aminek támaszkodtam, és az egyik ablak felé indulok, ami valószínűleg a nappalié lehet. Bútorok nélkül nehéz megítélni, pontosan mi micsoda. Az ablak nehezen adja magát, Igor az udvariasság mellett a szellőztetés barátja sem igen lehetett, de végül csak kinyílik. Ha Janine mellém ér, bocsánatkérően vonom meg a vállam. – Minden tiszteletem a költöztetőidé, de ajándékba kapnak tőlem egy dezodort. Mit gondolsz, a bútoraidat is felhozzák majd, vagy remélik, hogy Gandal fellebegteti ide? Szeretnéd, hogy segítsek nekik…? Beszélgetni könnyű állva, aludni tán kényelmesebb volna ágyban. Bár nekem is akad egy-két szabad, ha a végén ágytalanulm aradnál – jegyzem meg kaján mosollyal. Az ajánlatom, ami a cipekedést illeti, azonban valós.

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Vas. Nov. 26, 2017 7:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to my new neighbor

Elgondolkodva nézek rá, szóval Dirty Dancing. Ó, mindenek alapjának is mondhatjuk. Mondanom sem kell gondolom, hogy az összes ilyen filmet ismerem, láttam is, értékelem is magamban mindig. Tény és való, hogy Swayze isteni mozgással tette magáévá azt a filmet és vele a nők gondolatait is. Végtére is ki ne szeretne magáénak tudni egy ilyen történetet? Összehoz a tánc, a tánc áthidalja a társadalmi és mindenféle különbségeket is. Ah, örök és meg nem unható.
- Ha most azt mondod, hogy ismered a táncot, jelzem óvakodj, mert nagyon szeretem. - mosolyodom el könnyedén - És mi fog benne, a klasszikus gazdag lány szegény fiú ellentét, vagy valami más? - kérdezem kíváncsian, mert hát ugyan sokan nem tudják, de amellett, hogy minden táncos filmet kritikusan tudok szemlélni, imádom kibeszélni mindazt amit látok és olvasok. Csak nem dumálok bele a filmbe, hanem utána. Bár nem tudom, hogy szegényt ez mennyire többletinfózná le, de ez a tény. Nem mintha mondta volna, hogy üljünk le vasárnap musicalt, filmet vagy bármit nézni. Már megint ráültem a tervezői villamosra, holott csak beestem a lakásába, ő meg szimplán segítőkész. És fel is lett rám készítve Barbara által.
- Így is mondhatjuk, meg hát sajnos a magazinok és a tv-k mindenféle nagy sikersztorikat tálalnak elénk, amik valljuk be igazak 100-ból kb. két emberre, míg a napi sikereinkkel senki nem foglalkozik. - fűzöm tovább a gondolatot, mert egyébként ezzel a kis mellékes információval azért ízt adott ennek az egész épületnek, még ha ezt tudatosan nem is gondolta talán végig. Viszont én már végig tudom gondolni, mivel rajongok a kosztümös filmekért, meglehet, még utána is nézek ennek a néhai tulajdonosnak. Csak a mélyromantikus álmodozó énem kielégítésére persze, mert szeretem a nagy történeteket magam is. Még ha azt olyan egyszerű köntösbe is bújtatják mint amilyen az említett Dirty Dancing.
- Tehát nem vagy egy pánikolós típus. Én valószínűleg ott hagynám a vacsorát meg mindent, vagy a serpenyővel settenkednék az ajtóhoz.  A forró olaj sokszor áldásos lehet. - bólintok is rá erre az állításra - Pedig nem sok közöm van hozzá. - jelenik meg egy mosoly az arcomon - Talán túl sok krimit néztem.
Pedig valóban nem vagyok lélekbúvár típus. Amikor összeállítom a koreográfiát persze óhatatlanul is elolvasom a dalt, a darabot amihez készül, mert mindig tükröznie kell a mozdulatoknak az énekben foglaltakat szerintem, vagyis így tanultam meg. Astor pedig, hát mondjuk úgy, hogy nem kívánnám végighallgatni a lealázó üvöltözést azzal kapcsolatban, hogy miért gyalázom semmibe a dalok mondanivalóját. Szar ügy, ha az ember főnöke a tanára volt az egyetemen. Meglehetősen szar ügy.
- Azért egyetlen pohár bor még nem hiszem, hogy akkora problémát okozna, de ha nem vagy híve a dolognak, nem erőltetem. - felelek arra a különös mosolyra egy másikkal. Igen, talán nem kellene ezzel elstartolni fényes nappal, de költözöm, éppen dobozokban áll az életem, ő pedig kicsit túlontúl is értelmes, humoros és ennél fogva van egy lehengerlő mivoltja is. Csoda hát, ha a bort tekintem mentsvárnak? Vagy átléptem abba, hogy arra a szintre kívánok mindenkit lehúzni ahol nekem kényelmes? - Én nem merek vezetni. Évek óta van jogsim, de mióta kiállították nem ültem volán mögött. - ismerem el, ez tudom, hogy egyik nagy hiányosságom, de valami blokkol. Ezért nem is vettem kocsit és ezért nem is próbálkozom a dologgal. A bátyám szerint nemesen egyszerűen gyáva vagyok és félek a forgalomtól, hősiesen beismerem ez bizony így van. Úgy érezném, hogy fókaként szlalomozom a cápák tengerében. Persze biztos, hogy ezen lehetne segíteni, mondjuk gyakorlással, de biztos, hogy kerültem eddig is az ilyesmit és esélyesen ezután is fogom. Isten pont az ilyenek miatt teremtette meg a tömegközlekedést. Bár az is igaz, hogy előbb késelnek meg a metrón mint a saját kocsimban, de amíg nincs motiváció...addig minek is cselekedjek előre? Hát igen.
- Szóval a leszokást választottad? - teszem fel az egyébként nyilvánvaló kérdést, lévén nem tesz fel olyan irányú kérdéseket, hogy ennek ellentetjére tippeljek és valahogy nem is tűnik olyannak. Sajnos avagy éppen nem sajnos, gellert kap a fejemben a gondolat, hogy mi mindent tudna tényfeltárni már csak az alapján is, hogy leülünk a parkban és hozzánk csapódik valaki, vagy nem tudom híve-e az olyasminek, hogy első ránézésre történetgyártás. Régen ha unatkoztam és csak üres fejjel meredtem volna magam elé, elmentem a parkba, figyeltem az embereket és elképzeltem az életüket. Ez persze még az egyetem alatt volt és valamelyik kurzusom hatására kezdtem el csinálni. Voltaképp nem rossz, nem káros és nem bántok vele senkit. A képzelgéseket sem kellett megosztani, vagyis csak egyszer, egy beadandó formájában. - Tényleg? - kérdezem meglepetten - És mit tanítasz? - adja magát a második kérdés, persze ez akaratlan csihol elő még egy emlékfoszlányt, melyet inkább elhesegetek, lévén nem pont olyan momentum, melyre különösképp büszke lennék, noha meg nem bántam annyi bizonyos. Viszont szerettem az egyetemet, a mazsolázgatást a kurzusok között, hogy a rendszer bizonyos értelemben flexibilis abban, hogy tanulhatsz olyasmit is, ami nem a főszakod. - Akkor ezért nem hallok mellékzöngét, bár lehet, ha ideges vagy, netán túl sokat iszol, akkor előbújik az igazság. - mosolyodom el - Mármint nem akarom elvinni ezt egy nyelvészeti elmélettel feltöltött irányba, csak általában ez jellemző. - egészítem ki gyorsan, nehogy valami mániákus idegenkereső nyelvésznek tituláljon itt a végén.
- Akkor magas szintre sikerült fejlesztened. - felelek kacsintására halk nevetéssel és magamban arra az elhatározásra is jutok, hogy kifejezetten hálás vagyok Szent Barbara közbenjárásának. Ez a pasas, valahogy más mint a többiek akiket két vonással bezárok egy bizonyos kategória dobozába. Teljesen más. Nem tudnám megmondani, hogy miért. De örülök annak, hogy szomszédomként köszönthetem. Bár nem tudom, talán kopnak a szenzoraim, vagy csak az egó mondatja ki a gondolatot, hogy ő sem siet el azért tőlem. És ez nem hinném, hogy csupán Barbara közbenjárásának tekinthető.
- Hmm, nem szoktam szeánszozni és táblákat sem cipelek, de azt hiszem inkább osztom azt a nézetet, hogy nem feltétlen csak az anyagi világ létezik. Több ezer évig nem lehettek hülyék az emberek. Persze a pozitivizmus ezt igyekezett kiölni, de talán nem minden része volt a korábbi időszakoknak annyira légből kapott ostobaság. - mondom el a véleményemet, hisz persze, nem hiszek mindenben, de a meggyőződés más dolog. Nem osztom a nézetet, hogy csak az létezik amit látunk, mert ezt a fizika és a kémia is felülírta már sokszor. A szellem, a gonosz és egyéb ilyesmi dolgok azok, amikre racionális magyarázat nem létezik jelenleg, ettől persze nem zárhatóak ki. Ha megkérdezné viszont, akkor az UFO-k elraboltak történetekről már mást mondanék.
- Ah, a leköszönt főnök ötlete volt. - legyintek, mondjuk én magam nem vettem részt rajta, tekintve, hogy akkor még az életem se akart kifolyni a kezeim közül, így aztán programom volt. Mosolyogva nézek rá. Eszerint megragadt az a viking hajóépítő én. De legalább nem haragszik a fura elnevezéseimért. Mindenkit másról azonosítok, lévén annyi névnek kellene a fejemben kódorognia örökké, hogy egy túltömött buszhoz lenne hasonlatos. Ha egyéni nevet kapnak, megjegyzem őket. - Őszintén, minden darabban rengeteg munka van, de nem mindegyiket nézném meg. Nem a színészekért, hanem a történetért. Bár ha jársz színházba utána is nézel gondolom annak amit meg akarsz nézni. - legyintek, leginkább magamra - Azért ha mégis olyan van, csak szólj. Egy darab jegyért még nem kell ott maradnom takarítani. - kacsintok rá. Kacsintok. Én.
Érdeklődve hallgatom. Szóval magánpraxis. Akkor megkukázom az iskola pszichológus és egyéb kategóriák embereit és befantáziálhatom az irodáját. Bár így, hogy kaptam némi bepillantást a rajongásába a történelem iránt, a származásába, nem biztos, hogy klasszikus pszicho doki képét mutatná az iroda. Ha bele kellene fantáziálnom, akkor talán inkább a rusztikus és klasszikus vonásokat képzelném el, nem a hi-tech berendezést. Mivel utalt a LEGO-ra, valószínűleg nem kerek formákkal tette tele. El ne menjek megnézni a végén..
- Voltaképpen az emberek akkor sajnálják a pénzt ilyesmire, ha nem járnak. Ha szükségük van rá, akkor mindjárt eltörpül az anyagi oldal. - mondom sóhajtva - Ugyanez a színházzal is. Aki nem jár, aszerint mi túlfizetett naplopók vagyunk. Aki jár, hálás a magaskultúra ilyentérű élvezetéért és becsüli a színészek munkáját. A világban is többnyire a fekete-fehér érvényesül, nincs átmenet. - mosolyodom el végül. Legalább nem kacsintok. Legalább nem.
Belegondolva, hogy éppen egy újabb ajánlatra készülök igent mondani, a színház, a futás és a többi után, lassan naptárban kell vezetnem a programjainkat. És valamiért mégis szívesen mondok igent erre is. Mert persze, mondhatnám, hogy ó, lényegében öt perc, hogy elmenjek és megnézzem. De van odáig egy út is, neki is és nekem is van egy időbeosztásom ami szerint élünk, tehát ez igényelni fog némi szervezést. Vagy meglepem, szegény meg meglepődik megint. - Fogadni mertem volna a letisztult formákra. - mondom megint mosolyogva - A magánnak egyébként megvan az az előnye, hogy az ember a saját főnöke lehet, nem kell átadogatni ezt-azt, azok dolgoznak vele és alatta, akiket úgymond kiválasztott a saját rendszere alapján. Tehát nincs azzal baj, ha mindennek megkéred az árát. A számlákat nem fizetik az angyalok. - egyetértő hangon jelzem, hogy nekem nem kell magyaráznia, hogy miért annyi az óradíja amennyi. Én se keresek szarul, pedig ha a lényegét nézem, a világ felől akár ma is meghalhatnék, zavartalanul menne tovább, hisz semmi lényeges dolgot nem gyártok. Ő embereken, menjünk tovább, gyerekeken és tinédzsereken segít. Már másabb, mint amit én csinálok. Két óra boldogság a nézőknek, több hétnyi meló és agyvérzés nekem, meg a csapatnak. A szolgáltató szektor nem mindig hálás. Óvatos tekintettel figyelem a mozgását, ne tűnjön már úgy, hogy kocsányon lógó szemekkel reagálok minden megmozdulására, de ha már magára vonta a figyelmem, akkor valahogy evidens, hogy ezt ténylegesen meg is kapja, nem csak beszélgetésben. Az ablak nyekkenése kihúzza a sóhajomat. Remek, akkor ezt valahogy rendezni kell, mert ő kirángatta, de vajon nekem is tárulna Szezám? Mellé lépek és kinézve fogadom be a város ezen részének zajait. Kert szintről magas egy ugrás a hatodik emelet.
- Nem tudom. - sóhajtom lemondóan - Muszáj nekik felhozni mindent, lévén így vannak kifizetve. A kérdés persze az, hogy miért csak ketten jöttek és mit csinálnak. Ennyi vackom azért nincs. - célzok a dobozaimra, jó igen, van jó pár, de azért na..különös mosollyal nézek fel rá - Azért jobb szeretnélek megkímélni a költözéskori énem reggeli agyvérzéseitől. Nekem is van egy reggeli rituálém és valószínűleg megenne a zavar, ha véletlenül végig kellene nézned. - jegyzem meg, mert egy dolog, hogy zombiként grasszálok a kávémig, amit szeretek csendben fogyasztani, addig táplálkozom a hírekkel, utána naptól függően futni megyek és akkor hozok reggelit, vagy ha valami közbe jön, minimum a jóga, de az izomzatom hozzá van szokva, hogy napi szinten mozgok valamit. Igen, ebbe régebben a szex is beletartozott, de pár hónapja át kellett ütemeznem ezt a dolgot valami másba. Rátaláltam a jógára, bár profi távolról sem vagyok benne. És mostanában vannak a kikapcsolós reggeleim is, amikor aztán ha tudnám akkor egy bottal bökdösném az összes háztartási gépet, hogy működjön, mert nincs kedvem felállni. - Ha mindenképp szeretnéd ellenőrizni, hogy haladnak akkor... - harapok ajkamra - bár nem fogják örömmel venni. Vagy mehetünk enni is, belopnék egy kávét, ha nincs ellenedre. Az a vezetésben sem zavarhat meg később. - mosolyodom el, lévén említette, tehát gondolom el kell mennie - Délután pedig majd valahogy rendeznem kell a káoszt, valami elv szerint. - lököm el magam sóhajtva a párkánytól, megajándékozva egy roppant várakozó tekintettel. Mégiscsak az ő lakása, rendben, hogy kedves velem, hogy jól érzem magam a társaságában, de ki tudja milyen tervei lennének még mára. - Egyébként igen. - teszem hozzá - Mármint szívesen megnézném az irodád. - korrigálom, mert voltaképp az előbb elfelejtettem válaszolni neki erre. Ha elindul esetleg akkor megyek vele, ha nem akkor maradok helyben, de megosztom vele ami eszembe jutott. - És, hogy lazít egy pszichológus? - igen, ebben magas fokú kíváncsiság is van, bár nem akarnék belemélyedni, hogy milyen. Érdekel és pont. A meghívásból egyelőre gyanítom, hogy egyedül él, bár nem tudom egyedülálló-e. Valószínűleg, vagy csak a párja tudja, hogy alapvetően kedves személyiség. És ez engem miért érdekel? Biztonsági terep, persze. - Szép, kávét kuncsorgok, de azt se tudom miben állnak a bögréim. - sóhajtok megint - De egyszer majd meglátod ezt a lakást, berendezve és akkor nem fogok ennyire hajléktalannak tűnni. - nevetem el magam - Nyugi, azért aprót nem kérek. - hagyom ott arcomon azt az egy mosolyt.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Kedd Nov. 28, 2017 8:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


A más nőjével bújok ágyba-vonallal tudok azonosulni, gondolom, de bőven van annyi sütnivalóm, hogy ne mondjam ki; nem csak azért, mert nincs köze hozzá, vagy mert valószínűleg nem érdekli, azért is, mert valószínűleg nem vetne rám jó fényt. Az én lelkiismeretem már rég megbékélt a házasságtörés gondolatával; nem érzem bűnösnek, nem érzem rossznak, még ha logikus értelemben fel is fogom, mit találhatnak a kapcsolatunkban mások visszásnak. Azt nem mondom, hogy mindenkinek ilyen románcot javasolnék; nevezhető ez egyáltalán románcnak? Vagy inkább kétségbeesett haláltánca ez két kalitkába zárt, hullótollú héjának?
Rejtett tűz, kellemes pangás, ízletes méreg, tűrhető fájdalom, kérve kért kínzás, édes és lüktető nyílt seb, könnyed halál…
Vajon Janine akkor is így mosolyogna rám, ha mindezt tudná? Kétlem.
Nem mondom meg neki; szeretném, hogy így mosolyogjon tovább.
Általában inkább előadásaim vannak, ha felkérnek, hogy beszéljek egy-egy újonnan megjelent értekezésemről, de most épp szükség volt rám egy kurzus indítására is. Externális tényezők befolyásoló hatása a szenzitív időszakokban, ez még a rövidített cím… Felszínes összefoglalás, inkább amolyan bevezető, alapozó jellegű tárgy, adott életciklusok legfontosabb tanulmányi szakaszait, területeit ismerteti, a külső hatások, például barátok, tanárok vagy szülők tekintetében. Másodéves hallgatóknak lett meghirdetve, és csak ajánlott választható tárgy, de szerencsére megteltek a helyek. Jó látni az érdeklődést – magyarázom. Szeretek tanítani, még ha ez nem is az a típus, amit annak idején elképzeltem magamnak; bár azt sem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy néhány első sorba ülő leányzó inkább engem néz, mintsem a kivetített anyagot. A hiúságát bárkinek legyezgetné, ellenben kellemetlen szituációkat is szül. Mindenkinek imponál, ha fizikálisan tetszik valakinek, ám ez attól is függ, hogy ki az az illető; valamiét biztos vagyok abban, hogy azt nem bánnám, ha Janine figyelne az első sorból, bár meglehet, hogy a végén én is többet néznék felé, mint illendő volna. Ennek köze lehet a korához; legalább hat-hét évvel idősebb, és már bőven nőként utalhatok rá, ez pedig sok kényelmetlenségtől megszabadít. És egy kicsit ahhoz a kellemetlen hasonlósághoz, amit a nemezisemhez mutat…
Meglehet, hogy részegen hajlamos vagyok a dán öntudatra is. Amíg nem vagyok belga, talán nincs mitől félned – mondom, és nem sokon múlik, hogy újabb ötletre ne hívjam, egy közös ivászatra, például; nem kettesben, egyszerűen megemlíteni neki, hogy akad az a jó bár a közelben… Bár még azt sem tudom, kedvel-e egyáltalán bármilyen sportot. Vagy jár-e szurkolói helyekre. Meglepően sok nő is akad; még olyan is, akiről tényleg elhiszi az ember, hogy nő. A gondolatra akaratlanul is eszembe jut, hogy ideje volna leugranom oda; csak egy sörre, nem többre. Jót tenne, azt hiszem. Van, amit csak korsónyi keserű alkohollal, dohány- és izzadtságszagú tömött, sötét helyiségben lehet kipihenni. Nem is gondolná az ember, míg nem próbálja… Valójában volt egy időszak, mikor Sophie tárgyalása zajlott, amikor többre becsültem az alkoholt, mint a barátokat. Rövid volt, szerencsére, mert még idejében észhez térítettek, aztán egyszerűen minden csak úgy jött magától, és jóformán időm sem volt visszaesni, mert menedéket leltem, többek között a munkámban és Joanne-ban is. Milyen távolinak tűnik…
A túlvilágról és az oda tartozott lényekről szőtt véleményét meghallgatom, és megértően bólogatok, de nem fejtem ki a saját véleményem; egyrészt nem kérdezte, másrészt pedig nem akarom meggyőzni, hogy mást higgyen. Eleve nagyképűség azt gondolni, hogy a véleményem bármit is jelent a számára. Lehetnék laposföld-hívő is, ha egyszer ő a geoidban hisz, a szomszédja, ugyan, min változtatna? – Igazából elég régen voltam. Most szeretném újra kezdeni; egyelőre azt hiszem, a pénztárcámat sem viselné meg annyira egy-egy előadás, bár belsős tippeket, ami a legjobb helyet vagy szereposztást illeti, bármikor szívesen fogadok. – Egyike lehetek azoknak, akik tényleg nem azért járnak színházba, hogy elmondhassák magukról, kulturáltak; ennek megfelelően nem feltétlenül a kommersz darabok iránt érdeklődöm, bár a kedvenc musicalem például örökre a Grease marad. Janine fejtegetése, bár nem épp pozitív hangvételű, inkább élet által megkeserített és mégis valós és beletörődő, éleslátásra utal. Sok korabeli (ugyan, annyira azért nem vagyok öreg!) hajlamos eltúlozni mindent, beleértve az álmodozást is. Bár a nagyra vágyás nem feltétlenül rossz dolog, nagy tetteket szülhet, a valóságtól való teljes elrugaszkodás olyasmi, amit nem tudok túlzottan értékelni. – Lehet, hogy mégiscsak koccintanunk kellene… Tudod. A túlfizetett, felesleges szakmáinkra – jegyzem meg széles mosollyal. A sok vidámkodástól már kezd megfájdulni az arcom, a fájdalomban mégis van valami egészen magával ragadó…
Azt hiszem, ha többen gondolkodnának úgy, mint te, már meglehetne az a beépített szaunaszobám, amit akartam. De legalábbis a gőzkabinom – sóhajtok fel, túljátszott sóvársággal; bár ismerem a szaunák előnyeit (akkor is, ha nem vagyok finn), és például direkt olyan edzőtermeket keresek, ahol ezek használatára lehetőség van, azért nem szeretek feleslegesen költekezni. A két éve újonnan vásárolt Ford Explorer volt a legnagyobb kiadás, amellyel az utóbbi esztendőkben éltem, és bár csábító volt beszambázni egy szalonba, még azt is inkább egy éves használatot követően vettem meg a tulajtól. Bolond az ember, ha új autót vásárol; ahogy kigurul, az értéke 15%-át elveszti. A nagyzási hóbort nem jó befektetési tanácsadó.
Nem igen akarom bevallani, de ahhoz képest, hogy úgy terveztem, a napot egyedül töltöm, sőt, evés után edzőterembe indultam (erről még mindig nem mondtam le, ellenben szívesen tolom hátrébb a sorban), nem igen akaródzott egyedül hagyni Janine-t. Nem feltétlenül Barbara unszolására; érdekes személyiség volt, megkapóan nyitott, élelmes, és persze nem utolsó sorban gyönyörű is. Az ismerkedés, mindegy, baráti szándékkal zajlik-e, vagy esetleg egy megrendezett első randevún, sokszor nehézkesen megy, érdektelen kérdésekkel; mindig próbálkozom, de megesik, hogy abszolút semmi közünk sincs egymáshoz. Egyszer egy másik pszichológussal is volt ilyen randim; csak azért, mert ugyanazon képzésben vettünk részt, még nem lesz a személyiségünk is tökéletesen passzoló. Egyébként is, szívesen beszélek a munkámról, a szakterületemről, de a magánélet és a munka között is megvan az a finom határvonal, okkal. – Isten ments, hogy a végén miattam verjék neki a legszebb állólámpáid a falsaroknak – emelem magam elé a kezeim, amolyan védekezésképpen; nem akarok beleavatkozni az életébe, még ha talán már így is túlzottan belemásztam. Majdnem biztos vagyok viszont abban, hogy még nem bánja;akkor nem, ha önszántából is ajánlkozik a közös kávézásra, nem unszolásra. – Éppen nemrég vettem egy új kávégépet… Azt az újat, tudod, amit Clooney reklámoz. Clooney-nak nem lehet nemet mondani – fűzöm közbe, mintha magyarázatra szorulna; tény, a gép a kelleténél talán nagyobb és modernebb, ahhoz képest, hogy egyedül élek, és általában feketén iszom a kávét. – Magamnak általában mégis csak a kávéőrlési funkcióját használom. Kíváncsi vagyok, tényleg olyan kemény habot nyom-e, mint ahogy a tévében mutatják. Járt hozzá mindenféle kapszula, de babkávé is van, ha az szimpatikusabb.
Mondhatjuk, hogy szeretem a kávét. Úgy igazán, nem csak legurítok belőle három adagot, robotikusan, hogy felébredjek; igazából anélkül is bőven ébren maradok, nem sok hatással bír rám, egyszerűen az aromáját élvezem, ezért nem is szoktam megmásítani cukorral vagy tejszínnel. Hirtelen nem is tudom, mire kapom az igenlő választ; aztán amikor megmagyarázza, újabb széles, fogvillantó görbület terül el az arcomon. – Igazából lakásnak sem volna utolsó. Ha a drága Madame már nem tudja tovább tolerálni a jelenlétem, és ilyen csúnya vádakkal próbál kifüstölni, minthogy szoknyapecér volnék, a végén még odaköltözöm.Bár akkor már nem volnánk szomszédok. És valamiért nem tetszik a gondolat; a jó szomszéd olyan ritka, mint az a bizonyos fehér holló. – Ah, azt hiszem, a többi pszichológusról nem tudok nyilatkozni… Bár ahogy a legtöbb orvos, sokan szeretnek extrém sportokkal foglalkozni. Az egyik csoporttársam például a mai napig aktív tandemugró, és azokat a mókus-ejtőernyőket is kipróbálta már… Ha annyit tudna a fizikáról, mint amennyit én a Discoveryn tanultam, Ő sem tenné.
Megindulok a lakásom felé, átvágva Janine lakásán és a kis folyosón. – Ugyan, szívesen adok kölcsön-bögrét… Majd egyszer átjövök egy adag tojásért, és kvittek leszünk. – Óvatosan nyitom ki az ajtót, ami most nem volt kulcsra zárva; Beau nem nyitogatja, ha tudja, hogy figyelhetek, ellenben előszeretettel fekszik be elé. Most is hallom, és egy kissé még érzem is az ajtó nyomódásán, hogy ott terpeszkedett, mielőtt meghallotta volna az érkezőket. Hevesen csóválódó farokkal, izgatottan hegyezett fülekkel, de a folyosó szélén ülve pillog ránk, látszik, hogy izmai már ugráshoz és örömködéshez feszülnek. – Viselkedj! – intem meg dánul; azt hiszem, ezt a szót érti, bár szereti tagadni, ellenben azt, hogy ki akarsz menni? három szobával arrébbról, álma kellős közepén is meghallja. Pont úgy, mikor nagyritkán kinyitok egy zacskó chipset.
Szeretetteljesen összeborzolom feje búbjának kusza fekete szőrét, ahogy elhaladok mellette. Amennyiben esetleg Janine is üdvözölné (és ahogy elnézem, kedveli a kutyákat, miért is ne tenné? Egy újabb jó pont, mellesleg), úgy megvárom, míg elszakadnak egymástól, Beau hajlamos nagyon gyorsan a családba fogadni bárkit, és utána indulok a fürdőszoba felé, mutatva az utat a nőnek is, hogy kezet moshasson. Sajnos túlzottan nőies illatú szappannal nem igen szolgálhatok, egyszerű fertőtlenítő, nagyon enyhe citromos-mentás illattal. Valamennyire bizonyára meglátszik, hogy régóta nem él nő a lakásban, ideiglenes itt tartózkodókat leszámítva. Nem csak hogy az összes elől lévő fürdő-kellék egy férfitusfürdő és egy sampon, minden más is túl… Kevés. Túl kávészínű. Nem feltétlenül a nőies lakberendezés csúcsa.
Én amúgy szeretek motorozni is. Például. És ahogy sejtheted, dokumentumfilmeket nézni… Bár hogy mennyi bennük a fikció, mennyi az igazság, megint más kérdés, amin évekig vitatkozhatnánk, de én inkább a kávézásra szavazok – mondom, ismét az egybenyiló konyha-nappali-étkező pultos része felé véve az irányt. A tűzhelyen még mindig ott a hagymáshús, fedővel lefedve, az illata azonban még a levegőben terjeng. Nem a gourmé-tudásom legjava, de épp ehhez volt kedvem, no meg alapanyagom. Azért még visszafordulok Janine-hez: – De persze egy intellektuális csatára is bármikor vevő vagyok, ha ahhoz volna kedved. Arra azonban muszáj figyelmeztesselek, hogy a gáláns úriemberségem a disputázás pártatlan talajira nem terjed ki. Az igazság nemtelen – vigyorgok rá, aznap sokadjára. Nem feltétlezem, hogy Janine előnyöket várna, csak azért, mert nő; inkább tréfának szánom, még ha a következtetéseim talán túlzottan hamariak is. Bízom az első benyomásomban. A konyhai pult elé állított székekre mutatok. – Érezd magad otthon. Bútorokkal, meg minden… Milyen kávét szeretnél? – tolom elé a színes, ismert márkával fémjelzett kis tégelyekkel teli dobozt. Szinte lenyűgöző, hogy valahogy még forrócsokit is tud kreálni; olyat, amin nem érződik, hogy porból van.

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Szomb. Dec. 02, 2017 4:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to my new neighbor

Ámulva, bámulva hallgatom. Igen, az egyetemi kurzusok legtöbbször csak a hallgatóknak tűnnek egy valaminek, amihez a tanár jóformán kreált egy címet, a többi pedig jól van az úgy jelleggel majd lesz valahogy. Mindig van mögötte munka. Egyébként érdeklődve figyelek rá. Noha nem végeztem pszichológiát, csak egy alapozóját amit muszáj volt, annyi ismerettel én is rendelkezem, hogy miért fontos a gyerekek tekintetében figyelembe venni bizonyos általános sajátosságokat.
- Ez kutatási anyagod is? - kérdezem végül - Csak mert annyi a változó benne, hogy száz kar kellene, hogy mindet össze tudd fogni. - azért leesik, hogy éppen a saját szakmájáról alkotok itt teljesen laikusan véleményt - Persze ez csak egy megjegyzés, a pszichológia területe az egyik, amit nem tudatosan használok. Az azonban jelent valamit ha betelnek a helyek. - és ezt komoly meggyőződéssel mondom, nem azért, mert kisüti a szemem, hogy bizony a hangját én is szívesen hallgatnám. Főleg ha arról beszél, amit szeret, amit csinál. Biztos szenvedélyes előadó. Én pedig mivel rendes kislánynak lettem nevelve nem kérdezem meg tőle, hogy a lelkes hallgatók között mennyi nőnemű van. Gyanítom sok. Egy egyetemista srác lehet kihívásnak érezné már egyáltalán a megjelenését is. Viszont oktatóként neki ez jó és az a lényeg. Álmodozni hölgyeim, mindig szabad. Rajtunk nincs látható jele.
- A legjobb ellenőrzése annak, hogy milyen előadó vagy. - kúszik egy mosoly az arcomra - Gondolj bele, ha részegen elkezdesz akármiről dánul beszélni, vagy legyintenek, hogy egy szavadat sem értik, vagy olyan szenvedélyes monológot mondasz el, amit ugyan nem értenek, mégis figyelnek rád. - ezzel el is képzelem a jelenetet - Csak ne legyen nálad kard vagy fejsze és semmi rituálé Odinnak vagy Freynek. - el is nevetem magam - Akkor sem ha egykori felmenőid kultúrájában van valami rettenetesen, elemien.. - ebből már megint nem fogok jól kijönni - vonzó. - mondtam.
Nem, nem fogom elképzelni valami ilyenben. Nem, nem. Nem szabad. Inkább nézek félre egy kicsit, hogy elengedjem a képet. A dánul szavalós különös pasasét, akinek valószínűleg én is csüngnék a meg nem értett szavain. És most inkább áldás, hogy nem járok egyetemre. Nem vagyok a hallgatója. Egyszer már benne álltam egy tanár-diák komplikációba, melyről azóta sem ejtettem egy szót sem senkinek. És viszonynak sem nevezném,  de megértettem a veszélyt amit hordoz.
- Majd hozok neked programot és megjelölöm amit ajánlanék. Bár nem biztos, hogy kettőnk ízlése megegyezik darabok terén. - teszem azért hozzá - Ezért célszerűbb a bérlet  az idényekre. No persze, éppen meg tudom súgni, hogy mik várhatóak. - mosolygok újra, a mondatot viszont nem feltétlen zárom le. Nem mintha komolyan várnék valamit cserébe, de kezd különösbe hajlani ez a vele való beszélgetés és inkább nem teszem hozzá, hogy "ha ez és ez". Hisz természetesen nem várok cserébe semmit. Ez csak amolyan mellékes információ, amibe hosszú távon a nyersen seggfej főnököm sem köthetne bele, de ettől még tenné.
- Nana, túlfizetettek lennénk? - nevetek fel - Azt hittem, olyan nem létezik a valóságban. Viszont legalább egyikünk sem éhezik, nem vagyunk drogfüggők, szóval végül is van mire koccintani. - bólintok mintegy. - Ah, sok szülőnek csak egy-egy elejtett mondat kell, vagy valami iskolai probléma. Szívesebben viszik a gyereket szerintem pszicho dokihoz mint a javítóba. Már ha időben felismerik a dolgot persze. - sóhajtok - Ha lenne egy gőzkabinod, vagy szaunád. Rendszeres vendéged lennék. Méregteleníteni. - illesztem a végére, mert ennyi meghívással a tarsolyban még az is lehet, hogy ez be fog következni. Mármint nem az, hogy szaunája lesz a lakásában, hanem, hogy rendszeres vendége leszek. Valahogy ezt nem is érezném olyan hej de rossz dolognak.
- Nem nekem morognának, hanem neked. Engem véd a kifizetett pénzem. - jegyzem meg egy mosoly kíséretében - Egyébként nincsenek állólámpáim. Azt azonban sajnálnám, ha téged gáncsolnának el a lépcsőn, pusztán véletlenségből, mert viszont ha te esel el valamimmel, már nem foghatom rájuk. - ismertetem a talán kicsit krimis elméletemet - Bocs, az apám író és hajlamos vagyok néha én is túl gyorsan befantáziálni bizonyos ok-okozati eseménysorokat. - adok végül is magyarázatot, hisz én nem mondhatom, hogy ez a munkám. Nem rendezek, nem fantáziálok történeteket és szereplőket sem. Az viszont remekül megy a jelek szerint, hogy meghívassam magam hozzá, ami lehet így elsőre nem túlzottan tapintatos, vagy nem elég nőies vonás, de valamiért közvetlen vagyok vele. Az esetek többségében pedig nem is foglalkozom az emberekkel.
- Szóval Mr. Clooney sármja rád is hatással van? - nyomom el a nevetést, bár valahol egyet is értek. Nem véletlenül lett ő ennek az egésznek a reklámarca. Bár nem vagyok egy nagy ínyenc. Mármint, ihatatlan kávé nem létezik csak gyenge ember elven én bármit képes vagyok lenyelni ha elég koffeint tartalmaz. Kivéve reggel. Az első. Annak tökéletesnek kell lennie és csendben, békében szeretem meginni. Mondjuk a mai napom inkább eseményteli, felkavaró de nem békés. Viszont látens vagy valódi függő szervezetem sikoltozik némi koffeinért, csak a szintentartás végett. És ha ezt Andreasnál lelem meg, akkor nála. - Igazából, ha van édesítőd és némi hideg tejed én ki vagyok elégítve. És ne akkora adag legyen mint egy feles. Szeretem kiélvezni. - vallom be bűnbánóan szegényes kávékultúrám egyik alapkomponensét. - Jó elismerem ha frissen őrölt a kávé az olyan, mint a tökéletes szerető suttogása. Vágyat csiholó. - nekem meg le kellene harapnom a nyelvem, szegény a végén azt hiszi, hogy valami mániákus vagyok. Nem kávé fronton persze.
- Amíg nem sorjázik egy csomó őrjöngő férj, netán aggódó apa az ajtód előtt, vagy magányos nők tömött sorokban addig talán nincs szükség arra, hogy kövesd a "dolgozom, hogy élhessek és élek, hogy dolgozhassak" lakberendezési elvet és megtarthatod a lakásodat. - simítom tenyerem a felkarjára, ami inkább reflex, semmint tudatosság; bőre melegségét megérezve azonban inkább elhúzom kezemet az intimszférából, nem feltétlen szeretik mások, ha csak úgy hozzájuk érnek. Én mondhatnám, hogy megszoktam lévén ha betanulunk valamit, ahhoz sokszor kell fizikai kontaktus amit munkakörnyezeten belül sosem értünk félre. Vicces is lenne.
- Végül is a szabadesés pár ezer méterről mondhatjuk, hogy kisöpri az elméből a mindennapok problémáit. Legalábbis ha kidobnának egy repülőből, valószínűleg nem a kreténeken gondolkodnék akik nap mint nap felidegesítenek. Hasznos tipp, köszönöm. - bólintok, nem mintha terveznék kiugrani egy repülőből, de ha lenne időm elutazni, valamit biztos kipróbálnék. Legfeljebb három napig maradnék ülve és remegve, de megtenném. Ezzel ott kezdődnek a gondok, hogy mióta is nem utaztam el sehová? Pontosan. Idejét sem tudom. Pedig éppen megtehetném, talán nem is ártana. Mégsem megyek. Ah, sose mondtam, hogy egyszerű eset vagyok. Néha rám férne több spontaneitás. Követem őt a lakásába és lemosolygok Beau-ra. Na igen, a kedves szomszéd elmondhatja, hogy őt biztos szeretettel várják haza. Leguggolok hozzá és megsimogatom. Reflexből érkezik, hogy hangnemet váltok, akár ha egy gyerekhez beszélnék. Ez az, amit mellesleg soha nem értettem másoknál sem. A kutya sem hülyébb mint más élőlény, mégis gügyögünk neki. El is hagyom másik legújabb ismeretségemet, hogy kövessem a ház urát a fürdőszobába. Egyébként a szerelmese vagyok a fürdőszobáknak, mármint megvan a vágyam kádilag, zuhanyzóilag és úgy egyébként is erre, amit most egy időre nem árt majd félretenni. Azonban ahogy minden idegen nő tenné, gyors felmérést végzek, ugyanis az állandó női vendégek után mindig vannak jelek. Hopp egy hajkefe, egy különös színű fogkefe, netán egy tusfürdő. Mi mindenhol hagyunk valamit. Ha mást nem, egy hajgumit biztos. Itt viszont nem látok ilyesmit. Tehát egyedülálló. Vagyis feltehetőleg. Nekem ez miért lényeg? Szó nélkül mosok kezet és a konyhába sétálok.
- Motorozni csak úgy, vagy vannak kedvelt helyeid? Nem is tudom, kihalt részek mentén, netán part mentén? - kérdezem kíváncsian - Én leginkább valami történelmi dokumentumfilmet vagy gyilkosságosat nézek, ha nézek. - el is gondolkodom, hogy egyébként mostanában rengeteget néztem tv-t, lévén a szobám volt a mentsváram az "otthonomban". Szerintem a fél History csatornát vissza tudnám mondani az elmúlt másfél hónapra éjszakai műsort tekintve. Hmm, micsoda izgalmak mi?
- Óh, ne aggódj a saját igazamat megvédem, bár meggyőzhető vagyok, amíg nincs térítő érzete a dolognak. De inkább küzdj, minthogy meghajolj a véleményemnek csak azért mert nő vagyok. - mondom mosolyogva - Vannak felületek ahol ezt persze kihasználom, ahol kifejezetten élvezek nő lenni, de ha intellektuális vita van porondon, ott elfogadom a nemtelen szerepet. Szóval bármikor vevő vagyok rá. - csillan fel a tekintetem. Igaz, valaha Francissel is folytattunk ilyeneket, de ő reál beállítottságú volt, lévén matematikusnak készül, szóval a humán tudományok nem annyira érdekelték. Jé, egy újabb dolog ami biztosan nem volt közös bennünk.
- Köszönöm. Felüdülés, hogy van mire leülni. - nevetek fel és helyet is foglalok, de amit elém tesz, abba csupán csak pislogok. Nem jó ha túl sok a választék, nem jó. - Jesszus, ennek a felét el sem tudom képzelni, hogy milyen lehet. - kétségbeesve nézek rá, de persze nem tördelem le ezt a  gesztust azzal, hogy válasszon ő. Szóval behunyom a szemeimet és egyszerűen érzésből belenyúlok a kis fémdobozba, hogy kihúzzak valamit - Bízzunk a vak szerencsében. Ha Clooney reklámozza, elvileg maga a koffein orgazmus van benne, mindegy milyen névre keresztelve. Szóval ez lesz, legyen akármi is. - nevetek fel és direkt nem nézek oda, hogy mit húztam ki. Egyébként eszméletlen jól esik leülni így hirtelen, szóval kényelembe is helyezkedek amennyire tudok. Viszont az étel illata nem tudja elkerülni a figyelmemet. Majdnem elfelejtettem, hogy mielőtt beestem, ő enni készült. - Egyébként egyél nyugodtan ha éhes vagy. A kávé után visszanézek, nem-e a bugyijaimmal csúzliznak az okostónik és csak remélem szívből, hogy felhozzák mindenemet jó tempóval.
Végignézek a konyhán és rájövök, hogy egyébként szívesen körbejárnám ezt a lakást. Persze lehet bolondnak tartana egy-két szempont miatt amit én megnézek, de szeretem a férfiak lakásait. Teljesen mások mint a mieink. - Egyszer körbevezetsz a birodalmadban? - kérdezem kíváncsian, mondom, először a kávé, most ez, szegény lehet, nem fog annyira örülni ennek a szomszédságnak. Bár az igazán kár lenne.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Szomb. Dec. 02, 2017 10:12 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


A képzelettől veszem kölcsön, mit a valóság nem ád meg nekem – szól az idézet válaszul, és kíváncsian pillantok oldalra, várva, vajon meglelem-e a felismerés bizonyosságát az adakozó égi kezekkel puha tökéletességhez hasonlatossá faragott arcon. Eddig fel sem tűnt, hogy szeplős, most azonban szemet szúrnak az apró pöttyök a bőrén, és akaratlanul is felötlik bennem a kérdés, vajon mindenhol ott vannak-e. Elhessegetem, mielőtt gondot okozhatna. – Bronte. A klasszikusok a legjobbak, de azért a modern szórakoztató irodalom is meg tudja adni azt a kellemes bizsergést az ember fejében, amitől úgy járkál körbe-körbe a lakásban a könyv elolvasása után, mintha nem találná a helyét, mintha most került volna álomvilágba, nem fordítva… Megkérdezhetem, édesapád miket ír? Még az is lehet, hogy olvastam. Nem valami… Valami krimi? – vonom össze a szemöldököm, fejben végigpörgetve a tucatszor tucatnyi írót, akitől a közelmúltban olvastam. A nappaliban, a szobámban és még az egyik vendégszobában is halomra állnak a könyvek, néhány újkötésű, új bőrbe bújtatott klasszikusok, de évtizedek szavakra éhes halandóinak kezei által koptatott foltos kötetek is sorakoznak a könyvespolcokon. Nem állítom, hogy mindet olvastam a közel ezernyi kisebb-nagyobb műből, vagy hogy mindet imádtam volna, de igyekszem bepótolni minden lemaradást. Most például épp egy középkori fantasy sorozatot, a Csiszolatlan Trón trilógia utolsó könyvének sorait faltam kevés szabadidőmben, amely hétszáz oldalas terjedelemmel érkezett meg nem olyan rég postán. Általában jobb szeretem a mi világunkban játszódó történeteket, de ennek a műnek a szavai olvastatják magukat, beisszák magukat a bőröd alá, minden keserűségükkel, bürokratikus rendszerek és testvérharcok fájdalmával, olyan szóvirágokkal melengetve meg az ember szívét és fordulatokkal borzongatva a szőrt a tarkóján, amivel akár klasszikusok közé is lehetne sorolni. Ki tudja? Kétszáz év múlva talán az lesz, akárcsak Tolkien, R.R. Martin vagy Rowling kötetei.
Akire nincs, az nem normális. A marketingeseknek van egy stratégiájuk, amit csak Ügyfélkapónak hívnak. A lényege, hogy ha el akarsz adni valamit, mindegy, milyen szar, vagy milyen indokolatlan az a reklámba, adj hozzá babákat, kiskutyákat vagy Clooney-t. A legjobb, ha Clooney elmegy venni egy beszélő kiskutyát egy babának – fejtem ki teljes meggyőződéssel. Ha van valami haszna az önuralomnak, az egyik bizonyára az, miféle tréfákat lehet elsütni faarccal; persze, ez sokszor azt is jelenti, hogy a humoros hullámokra kevésbé érzékenyek egyszerűen elsiklanak a tartalom mellett, és szó szerint veszik, amit mondasz. Janine ennél azért sokkal jobb megfigyelőnek tűnik, ráadásul a szándékaim sem olyan rejtettek.
Az mondjuk tény, hogy Janine kávés magyarázata mellett Freud valószínűleg sírva borulna önmagába; és én sem tudnék jó okot mondani, miért ne tegye. Érzékelem, hogy a mondatok, főleg az utolsó, valószínűleg sokkal szexuálisabb tartalmúra sikeredtek, mint tervezte, és azt is érzékelem, hogy ő érzékelte, hogy érzékeltem. Csupa érzék. Ami kimondva talán ismét érdekesen hatott volna. Megtehetném, hogy megpróbálom csökkenteni az enyhe zavart.
Az igazi szerető az, aki képes felvillanyozni azáltal, hogy megcsókolja a homlokod vagy a szemedbe mosolyog.
De ez így sokkal viccesebb.– Ez pedig Marilyn Monroe – húzódik széles, vidám mosolyra a szám. – Bizonyos átvitt értelemben… A kávé gondolata már azelőtt fel tud melengetni, hogy nekiállnál elkészíteni, aztán mellkason döf az illata… Úgyhogy van igazság ebben a kávé-szerető párhuzamban. A legtöbb ember forrón szereti.
Sokkal, sokkal viccesebb.
Nem kerüli el a figyelmem a mozdulat, ahogy a karomhoz ér, de egyáltalán nem teszem szóvá,és a tekintetem sem vándorol el az arcáról. Inkább csak hirtelen elönt egyfajta önérzetes hullám; és mintha a parfümjének illata is incselkedőbben csavarná be magát az orromba. De nagyon könnyedén megeshet, hogy csupán beképzelem. – A legközelebbi, ameddig jutottam, az Bungee Jumping volt a Grand Canyonban. Már vagy húsz éve, és a szobatársam lökött le a szirt széléről, mert nem akartam ugrani. Férfiasan bevallom, hogy bizonyos testrészeim csak egy évvel később karácsonyra estek vissza a helyükre… És soha többé. De egy próbának, utólag, a halálfélelem szorongató jeges marka nélkül… Igen, egészen jó volt. – Most már nevetek rajta, de akkoriban tényleg majdnem keresztbe hugyoztam magam a félelemtől; és erre az érzésre egyszerűen nem létezik jobb kifejezés, mint ez a vulgaritás, amit hangosan azért inkább nem mondok ki. Akaratlanul is ott az érzés, hogy le kell nyűgöznöm, és azt hiszem, az még az én önbecsülésemet is sértené, ha kinevetne. Nem mintha azt emlegetni, hogy a heréim visszacsúsztak a hasfalamba, átvitt értelemben, annyival maszkulinabb volna, de talán viccesebb. A motorozás már egy fokkal a szociálpszichológiai értelemben véve férfiasabb szerepvállalások közé tartozik, pedig nincs semmi férfias a rengeteg borulásban, még az elején, ám én nem ezért kezdtem el. Jacques vezetett bele ebbe a szabadságot és felüdülést kínáló világba, és bár nem mondanám, hogy túl profi lennék, és abszolút nem magamutogatásból utazom, ott ragadtam, úgy fél lábbal. A futás mellett ez az, ami igazán ki tud kapcsolni; meg a szex.
Hát, forgalomban nehéz igazán kiélvezni, úgyhogy főleg városon kívül, de egy autópálya sem rossz, valamelyik kevésbé használt. Az előző amolyan meztelen típus volt, bevallom, főleg egyszerűen csak megtetszett, a mostani viszont sporttúra, úgyhogy igyekszem a túra funkciót is kiélvezni; erdős, szlalomozós pályák, az Alpok kevésbé jeges szerpentinjei, vidéki utak… Igazából majdnem mindegy. Bár az tény, hogy kihaltabb helyeken könnyebb a szabadságot élvezni, de a kihaltabb részek útjai, nos, rögösebbek. A felfüggesztés pedig csak bizonyos szintig védi az ember hátsójának kényelmét – magyarázom, de nem is próbálkozom azt demonstrálni, mekkora szaki vagyok. Mert nem vagyok. Csak egy érdeklődő dilettáns, akinek még bőven van mit felfedeznie, ennek ellenére roppantul élvezi a feltáruló lehetőségeket. És ezen mondat majdnem teljes egésze ráaggatható volna a Janine-nek szóló invitálásaim motivációjára…
A válaszára halkan felnevetek, ahogy elkezdek a kávédarálással foglalatoskodni. – Tudod, apám mindig óva intett az okos nőktől… De valószínűleg csak azért, mert anyám is az, és sohasem engedte, hogy őrültséget csináljon, mert már azelőtt rászólt, hogy elkezdhette volna, mint Heimdall, a mindent látó, ezen pedig nagyon megsértődött. Ha nem tartotta volna akkora humbuknak a modern tudományok nagy részét, talán arra is rájött volna, miért hülyeség dinamittal halászni. – Meglepő módon mondjuk nem ebbe halt bele, pedig mekkora az esélye…?
Hümmögve veszem el a felém nyújtott dobozkát, és nem nagyon akarom bevallani, hogy azokat az icipici betűket már nem látom rendesen. Évtizedek könyvek és számítógépek előtt való görnyedése azért megteszi a hatását; a mindennapi élethez nem kell szemüveg szerencsére, és alapjában véve az olvasáshoz sem, ha nem órákig akarom koptatni a szemem, vagy ilyen apró, idióta betűtípussal nyomtatott vackokat olvasni. Szerencsére színről felismerem, melyik lehet. – Nos, ha minden igaz… Café Lundo Mild, azt sem tudom, mit jelent, de tényleg bízzuk magunkat Clooney-ra – bólintok egyetértően, majd a kapszulát a gépbe helyezem, az pedig berregve-csipogva kel életre. Belekerül a víz és a tej is, én pedig hagyom, hogy innentől maga végezze a varázslatot. Nem mondanám magam régimódinak, mégis mulatságos és életidegen számomra, hogy lassan minden alapvető háztartási készülék, még a kávéfőző, a pirító, vagy a mosógép is úgy néz ki, mintha egy Transformerst rejtene.
Janine kérdésére alapvetően ösztönös nemmel válaszolnék, ám mielőtt válaszolhatnék, a hasam hangosan megkordul, és innentől már elég feltűnő lenne a csípőből érkező válasz. – Csak akkor, ha te is. Ehhez, ha a magázáshoz nem is, ragaszkodom – villantok kaján félmosolyt felé, jelezve, hogy eme udvariassági körből akkor sem engedek, ha
szeretné. Egyébként sem szeretek úgy enni, ha a másik nem tesz így; ezért volt sokszor olyan kényelmetlen, mikor még egyetemistaként a barátainkkal gyors étteremben szerettünk volna enni, Sophie pedig csak salátát volt hajlandó enni, vagy sokszor még azt sem.
Érdeklődve vonom fel a szemöldököm a kérdésre. Beau ezt találja a megfelelő pillanatra ahhoz, hogy odaüljön Janine széke mellé, és hangos lihegéssel adja tudtunkra, kihagyva érzi magát a beszélgetésből. Megkerülöm a pultot, és teátrálisan intek Janine-nek, hogy kövessen. – Nos, igazából nincs sok megmutatni valóm. Ahogy látod, ez itt a nappali… és a konyha és az ebédlő. Vagy ahogy helyesebb volna hívnom: Beau napközi szobája. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem nagyon tetszenek a gerendák. Ott szoktam dolgozni, és amit jelenleg látsz, az a munkaidő utáni fázis – mutatok az ebédlőrész helyén álló íróasztalra, amit elhalmoznak a papírok, szakkönyvek, és a laptopom is még mindig nyitva hever rajta. A gurulós széken még mindig ott hever az a motoros, protektoros bőrdzseki, amit tegnapelőtt terítettem rá, és nem volt időm elpakolni. A lenti fürdőben már járt, így most azt megkerülve a lenti vendégszoba felé vezetem, ami valójában a legnagyobb a három közül, és őszintén, eleinte gyerekszobának szántam, olyan szépen le lehetne osztani két részre… Ám végül, mint az ábra is mutatja, nem lett belőle semmi, és inkább az előző lakó által itt hagyott ronda, de antik bútorokat tárolom itt, illetve még egy jó adag könyvet. – Ez az egyik vendégháló… Bár valószínűleg pontosabb kifejezés volna a „Beau saját éjszakai szobája” kifejezés. Cue: a kutyaszőr. Megmutatnám a másikat is, de igazából pont így néz ki, és jelenleg egy vendégem holmijával van tele… Bár nem tudom, meddig. Mindenesetre, nincs itt, és valószínűleg kiköltözőben van, de nem szeretném megsérteni a magánterületét, még ha tőlem is kölcsönzi. Szeretnéd viszont megnézni azt a szobát, ahol Beau valójában alszik, miután rájött, hogy fél a sötétben? – fordulok felé; ha szeretne körbenézni, természetesen nem zavarom meg, a kávéfőző még csak most kezd igazán bemelegedni. Amint készen áll a szoba elhagyására, úgy a nappaliból a konyha és a kijárat fölé vivő falépcső felé terelem, előreengedve a két fő fogadására azért annyira nem alkalmas szintáthidalón, hogy elsőként léphessen be az én szobámba, ahol az ágyon, az éjjeliszekrényeken, és az ajtó melletti falat teljesen elfoglaló beépített szekrényen kívül nem sok a látnivaló. Annyi pedánsságot szerencsére neveltek belém a kötelező katonaságnál töltött néhány hónap alatt, hogy minden reggel vessem be az ágyam, így nem fogadja teljes káosz, sőt. Szinte elégedett vagyok a renddel. Egy helyütt persze összegyűrődött a fedőtakaró, ahol árulkodó, fekete szőrszálak bontják a fehérség rendjét. – Néha szeretem a saját szobámnak is hívni. Tudod, csak hogy úgy érezzem, én vagyok az úr a házban. Ah. És ha jobban belegondolok… Azt hiszem, ez az egyik közös falunk – paskolom meg az ágytámla mögötti falat. Miyagi úrnak nincs galériája, az enyém és Janiné nyúl a folyosó fölé, elfoglalva a tetőteret.  

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Vas. Dec. 03, 2017 2:58 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to my new neighbor

- Egy klasszikus nem attól jó, mert klasszikus. - jegyzem meg - Ha valahogy tudok azonosulni, ha valamivel el tud vinni, akkor mindegy ki az író. Igaz, bizonyos fokig belépek a fejébe, küzdve azzal, hogy rólam szól, vagy nekem szól, holott a valóság az, hogy magának írta. Minden művész ilyen. Önző, egomán. - sóhajtom a szavakat csak - Szeretem ha egy könyv magába szippant. Egyébként igen, krimiket ír. Ebben használja fel azt, amiket megélt mikor nyomozóként dolgozott. - és ebben állít emléket anyának, de ezt már nem teszem hozzá, apa titka végül is. Soha nem nevezi nevén benne a nőt. Viszont én tudom, hogy így van, látom a nyers kéziratot és felismerem életük bizonyos momentumait. Azonban hagyom az olvasókat is találgatni, képzelegni, de az igaz, hogy apa sem akarja szerelmes történetté kreálni, lévén Mr. Holmes-ról sem volt ilyesmi információ megosztva, mert nem ezt vártuk el tőle.
- Ezzel nem feltétlen értek egyet, hisz a baba vagy a kiskutya csak bizonyos réteget kap el, de Clooney esetében a flört, a csábító nézés és a szex merül fel, már abból is, ahogy belekortyol a kávéba. Ez a kulcs. A szex. Mindenki vágyik rá és ha berakod a reklámba, vagy valahogyan a kampány részévé teszed, ugranak rá. Mert a nők mindig vékonyabbak, szebbek szeretnének lenni. De miért? A szex miatt. A férfiak sármosabbak, szexibbek. Miért? A szex ígéretéért. Clooney mióta vásznon van mozgatja a nők gondolatait, ezért evidens, hogy jó reklámokba. - fejtem ki neki a nézetemet, amivel vagy egyetért vagy nem ért, de én így látom. Megfigyelhető nagyon sok helyen, persze nem egy tampon reklámnál vagy pelenkánál, bár abba is bele lehet beszélni. Elmosolyodom.
- Való igaz. - ismerem el, bár valljuk be ama szentséges tényt, hogy nekem sosem volt szeretőm. Persze belemélyedhetnénk itt a szó jelentésének mélységeibe, hogy kit mit tekint annak. Számomra magába foglal egy rendszerességet, csak bizonyos kötöttségek kimaradnak belőle, amik egy kapcsolattal járnak. Úgy értem a szeretődet nem viszed vásárolni, nem jártok moziba. Mindketten tudjátok miért találkoztok. Vagy ez már az a szerető, akit a kapcsolatod mellett tartasz és a másik verziójába ezek beleférnek? Fogalmam sincs. Még szexkapcsolatot sem tartottam fenn. Egyetlen alkalom pedig nem jelent rendszerességet, sem semmilyen státuszt. - Egyébként is azt mondják, hogy illatok alapján gerjedünk vagy épp nem gerjedünk a másikra, szóval kijelenthetjük, hogy a kávéval is ez a helyzet. - mosolyodom el - Ha az illata megfog, akkor akarod is. Bár lehet Freud ezen elmélet leegyszerűsítésén a fejét verné az asztalába, de sarkítva valahogy így nézhet ki. - mondom elgondolkodva.
Bungee Jumping és Grand Canyon. Lám-lám. Érdeklődve pillantok rá, azért hálás vagyok mondjuk, hogy nem szólt amiért hozzáértem, akkor valószínűleg megenne a zavar vagy nem is tudom. Pedig nem vagyok egy nagyon taperolós alkat. Mármint idegenekkel szemben. Munkában hozzáérek a többiekhez lévén néha szükséges, ha szarul tartja a kezét, a lábát, vagy rossz a csípőmozgása. De csak úgy, nem szokásom. Van egy nehézkes oldalam, amiben több gátlás van mint egy keresztény menyasszonyban és van az a fele, aki ezt a menyasszonyt máglyán égetné el. Kell egy kis idő, hogy ezen át tudjak lendülni, amikor felragyog a fesztelenség napja. Bár embere válogatja, van akivel akkor sem tudnék ellazulni ha epidurálisan érzéstelenítene. - Én nem próbáltam ilyesmit, bár minden vágyam volt a rafting és a hegymászás. Ne értsd félre nem hajszolom a halálközelséget, nem vagyok adrenalinfüggő, de a tv-ben olyan lenyűgöző élménynek tűnnek. - sóhajtok fel némi vágyakozással - Tehát jártál az Államokban. Eszerint szeretsz utazni? - emelem a hangom a végén, hisz voltaképpen inkább szánom kérdésnek mint ténymegállapításnak. Húsz éve. Ez alapján végképp fogalmam sincs, hogy mennyi idős lehet. Nem mintha számítana egyébként, nem a 12 éves diáklány vagyok a szertárban a tanárbácsival. - Irigyellek, mert legalább kipróbáltad. Akkor is, ha nem minden részed imádta. - nyomok el egy mosolyt, viszont tényleg irigylem. Lehet nekem is ezt kéne csinálni. Ha fejest ugrok egy hídról, kötéllel a lábamon, talán az agyam is képes lenne magát kikapcsolni.
Motorok. Igen én is valami ilyesmit képzelek el az érzéshez. Kihalt utak, szép látképpel fűszerezve. Te, a gép és a szél. Semmi és senki más. Érezni, ahogy belekap a pulóverbe, körülötted pedig ott a világ. Azt hiszem valami ilyesmi lehet a szabadság is. Mármint az igazi szabadság. Talán ezért örvendenek akkora népszerűségnek a motoros klubok is, mert másfajta közeget képviselnek, ahol elsősorban a szabadság és a testvériség tudata van fölényben, nem pedig a mindennapi élet. - Hmmm.. - nézek rajta végig - Pedig valamiért a fejemben valami nagymotor jelent meg veled kapcsolatosan. De meg ne kérdezd miért. Csak úgy. Egyszerűen. - nekem meg talán kevesebb filmet kellene néznem. Elmosolyodom, nem is számolom hanyadjára.
- Az okos nő jelenthet nagyon jót, vagy nagyon rosszat. Bár relatív, hogy nálad mi számít okosnak. - keresem tekintetemmel az övét - A lexikális tudás még nem feltétlen jelenti azt, hogy a mindennapi dolgokban is képes jól működni. Édesanyád rendelkezik az utóbbival és a jelek szerint nagyon jól ismeri édesapádat. - vonom le a következtetést - Hisz annak tudjuk előre a lépéseit, akibe valamilyen szinten már belelátunk. A szüleim házassága is hasonló volt azt hiszem. - ezt a gondolatot mondjuk nem futtatom végig, mert akárhonnan nézem, annyi idő alatt kiismerhető a másik, vagyis inkább ha találunk is benne valami kérdőjelet, vagy tudunk egyről, az is ismerőssé válik. Meglehet sosem fogunk tudni rá válaszolni, de ismerős tudatlanság lesz.
- Bízzuk, reméljük van olyan csábító íze, mint amilyen a reklámarca. - nevetek fel és kíváncsian várom, hogy mit kapok majd. Bár gyanítom nem liternyi mennyiség lesz, szóval legfeljebb ha nem ízlik, akkor máskor ezt nem fogom kérni. Tessék, megint az agyam előrejelez egy következő alkalmat. Lehet, hogy nem vagyok normális. Vagy túl szimpatikus nekem, jól érzem magam vele. Nem is tudom.
- Pedig határozott érvrendszer van a tarsolyomban, hogy erre miért ne mondjak igent. - felelek mosolyára.
Az az igazság amit én már tudok, de ő még nem, hogy most visszautasítom az evést, lévén kávé után egyáltalán nem szoktam enni, viszont túl határozottnak tűnik ahhoz, hogy engedjen csak úgy kitáncolni, úgyhogy szégyen a futás de hasznos elven, kiélvezem a kávét és megpróbálom összerendezni a romokban álló dolgaimat. Egy másik alkalommal pedig sort kerítünk az evésre is. Pedig szeretnék maradni, talán túlságosan is szeretnék, de ha keveset eszem a végén hiheti, hogy nem ízlik. Pedig csak még nem érzem különösebben az éhséget. Lepillantok az érkező kis feketeségre és már-már reflexből simogatom meg a fejét. Ó, kitérő láncolat második része, legalább megnézhetem a lakást míg elkészül a kávé. Szóval követem és érdeklődve pillantok körbe, mintha valami nyomozó lennék, aki bűnjeleket keres. Valójában őt keresem a lakásban. Sokat elmond az emberről, ha ez amolyan váratlan pillanatokban következik be. Nem várt vendég vagyok, így valószínűleg a hétköznapi valósághoz van szerencsém, nem pedig makulátlanhoz, ahol még egy könyv sincs elmozdítva a polcról. Ezt szeretem. - És én még azt gondoltam, hogy egy pszichológus maximum csak jegyzetelget. De ez a sok könyv... - pillantok az asztal irányába - Komolyan veszed a hivatásod. - jegyzem meg és oda is sétálok az asztalhoz, na nem azért, hogy elkezdjek kutakodni, csak kíváncsi vagyok. Megérintem egy-egy könyv kinyitott lapját és hmm, lehet bolondnak néz, de jól esik. És szándékosan mondok hivatást, nem pedig munkát. A munkának olyan kötelező íze-bűze van, míg a hivatás teljesen mást hordoz. És Andreas szerintem szenvedélyesen és szeretettel végzi. Utána megyek és benézek a vendégszobába is. - Eszerint nem sok lakója van ennek a szobának, mert inkább lerakatnak tűnik, nem olyasminek amit túlzottan sokszor használnának. - állapítom meg - Viszont szép nagy. - ismerem el - Ó, van albérlőd? Vagyis vendéged. Ha nem fizet, az vendég. - szórakozottan felnevetek, mielőtt még elkezdeném itt vallatni, hogy ki az, nő vagy férfi, rokon vagy barát, netán valami más. Nem, hallgatnom kell, semmi közöm ehhez. Azért tanultam meg viselkedni, hogy a tapintatlan kérdéseket ne tegyem fel. És tudtán kívül ment meg. Nem tudom elnyomni a halk nevetést - Fél a sötétben? Istenem de édes. - mondom imádattal a hangomban. Kedvem lenne megölelni Beau-t ebben a pillanatban, bár lehet nem értené meg. - Persze, kíváncsi vagyok rá, hol a mentsvára. - mondom még mindig mosolytól csillogó szemekkel.
Visszatérünk a majdnem kiindulóhoz. Érdekes, valahogy elkerülte a figyelmemet a lépcső. Bezzeg az újonnan magaménak mondható lépcsősor nem. Sőt. Biccentek mikor előre enged, mintegy köszönetképpen és kényelmes léptekkel lépek be a galériába. Vagyis gyors helyzetfelmérést követően rájövök, hogy ez bizony a ház urának a hálója. Legyen szó akármelyikről. - Nem szoktál az ágyban olvasni? - sétálok be, orvul behatolva szegény területére, maga az ágy pedig beillene bárhova egy fénykép erejéig, hogy tessék, fogadjuk vendégeinket és kutyások előnyben - És együtt is alszotok? - nézek rá egy kicsit pimaszba hajló mosollyal - Mert látszólag bízik benned, hogy megvéded. Vagy ő akar így védelmezni téged. Nem tudom melyik érvényesül esetetekben. - viszont ezt már komolyabb hangon mondom és megállok az ágy másik oldalán, érdeklődve pillantva a falra - Közös fal? Nahát, ezt nem is gondoltam így végig. És mennyire hangszigetel ez a fal? - hangomba vegyül némi kíváncsiság, mert ó, hálószoba titkai mindenkinek akadnak és általában mindig van egy szomszéd aki tisztában van azzal mi zajlik. - Köszönöm a körbevezetést. - mosolyodom el és elindulok vissza is, nem akarok azért sokat mászkálni cipővel a hálójában, mégiscsak a nyugodt alvás színtere mindkettőjüknek. A lakásban már terjeng a kávé illata is, boldogan szippantok a levegőbe - Az illata mindenesetre jó.
Visszasétálok a konyhába, hogy leülhessek a korábban már felajánlott helyre. Mert az "érezd magad otthon" azért többnyire nem foglalja magában, hogy persze ülj csak fel a pultra, ha neked ott a kényelmes. Beau tekintete pedig komolyan kérdő. Fantasztikus. - Te is kávézol? - nevetek a kutyusra. Ha megkapom a kávét bele is kortyolok, lehunyt szemekkel, mintha valami szertartást végeznék. Mondjuk kétség sem fér, hogy finom. - Mondhatom, hogy Mr. Clooney nem hazudott, bár talán napindítónak kicsit gyenge volna. - felelem elgondolkodva, na meg valóban nem maradok enni, most nem lehet. Megiszom a kávém és a mosogatóhoz lépve elmosom a csészét. A szokásaim rabja vagyok. Kávés bögre és felespohár ne maradjon mosatlanul, mert macera. Bocsánatkérő tekintettel nézek rá, az otthon érzést elég hamar el tudom sajátítani. - Mennem kell, de legközelebb együtt ebédelünk, rendben? - helyesbítem ki a lelépésem tényét - Örülök, hogy szomszédok lettünk, Andreas. - mondom komolyan és lehajolok Beau-hoz is - Persze neked is örülök. - egyenesedek fel és tekintetem a szomszédéba fúrom - Szóval..igen, megyek. Viszlát! - hagyom el a konyhát, hogy megnézhessem mennyire is állok romokban életileg. Örömmel látom a folyosón, hogy a kanapém már érkezik. Legalább biztos, hogy nem a földön alszom. Juhú!
■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Vas. Dec. 03, 2017 9:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Két nappal később…

A nagyvárosok átka és szépsége sokszor átfedi egymást; az eldugott utcákban a padka mellett rohadó szemeteszsákok egyértelműen a túl nagy népsűrűség orrfacsaró velejárói, míg a színesebbnél színesebb, és tényleg, abszolút minden korosztálynak, stílusnak és ízlésnek megfelelő kulturális programok kétségtelenül növelték a potenciál miatt ideköltözők számát. Az egyik ambivalens aspektus az örökös mozgás volt – nincs olyan időszak, olyan óra a napban, amikor ne lennének az utcákon ezrek, tízezrek. Persze, ezt a kerület és még néha azon belül is az utca maga válogatja, a mi házunk például kifejezetten kellemes, csendes környéken feküdt, annak ellenére, hogy a város szívéhez s közel volt, nem pedig valamelyik kertvárosi részben.
A Bois de Boulogne azonban változatlanul látogatott volt. Az időjárás persze megcsappantja a sétálási kedvet, és az egyre nyúló sötéttel burkolt órák is szűkítette a kellemesnek mondható forgalmat, ám még így is, ahogy a felkelő nap első sugaraival együtt érkezvén, leparkoltam a parkhoz tartozó aszfaltozott, erre kijelölt részre, más állt ott több jármű is. Az egyiket Beau már majdnem meg is örvendeztette egy csinos sárga csíkkal, de még időben sikerült arrébb parancsolnom onnét.
Sokadik körömet róhatom már, nem számolom, ezt megteszi helyettem a lépésszámláló a karórámban, ami pittyegve fogja jelezni a tízezer lépést; a mindennapi minimumot. Már érzem tagjaimban a sajgást, az izmok kellemes, bizsergető savasodását. Nem erőltetem túl magam, nem az elfáradás a lényeg, hanem a mozgás maga, a kitartás, a hosszú táv; a szívem ütemes tamtamja már a fülemben lüktet, nem tolakodóan, de észrevehetően, szinte egyazon ritmusra, mint a fülhallgatón át dübörgő mély basszus. A néhol lehullott, széttaposott vagy megfagyott falevelekkel takart út szürkesége figyelmem elkerülve úszik a lábaink alatt, Beau már épp annyira hozzá van szokva a szokásos reggeli hosszú távhoz, mint én, és igazából ha jobban megfigyeltem volna, tökéletes szinkronban szaladt mellettem. Imádott futni, szüksége volt a bőséges mozgásra, ez a reggeli testedzés pedig bőven kifárasztotta annyira, hogy ne okozzon gondot a kutyasétáltatónak sem, ha majd dél-egy körül érte jön.
Tudatalatt kényszerítem magam, hogy véletlenül se a számon át vegyem a levegőt; a didergető, késő őszi levegő fagyosan szökik az orromba minden levegővételnél, erős kontrasztot alkotva forrón lüktető halántékommal. Gondolatban ezer felé járok, hiába visz az út egyenesen előre; ott lebeg minden gond, feszültség, kétely, mint egy hatalmas, sötétlő katyvasz. Joanne, az ő neve milliószor is körbekering, nem célzattal, nem okkal, egyszerűen csak… Ott van. Volt bármikor is oka az itt létének? A ragaszkodásának? Cora megkérdőjelezte, miért is vagyok vele, hogy miért tartok ki még mindig, hogy miért mérgezzük mindkettőnk életét, és hiába gondolkodom rajta, egyszerűen nem tudom. Egyszer szerettem, igen. Szerelmes voltam belé, olyan rózsaszín, égető módon. De nem ez az, ami most újra és újra bűnbe visz minket, ami felé vonz, akárhogy próbálnám is megkerülni. Akkor mi az? És miért? Van bármi értelme…? Joanne szerint lesz majd egy olyan idő, amikor nem kell bujkálnunk. Amikor minden úgy lesz, ahogy akarom. Majd ha Pascaléknak saját családjuk lesz. Megéri hinnem neki? Vagy még most kellene meglovagolnom a kétségek ébresztette rezgéseket, és egyszerűen véget vetnem mindennek? Fogalmam sincs.
És az sem segít túlzottan, hogy valamiféle isteni igazságszolgáltatás formájában, mintha a múlt szelleme költözött volna a szemben lévő lakásba Janine képében. Kegyetlen dolog Joanne-hoz hasonlítanom, mikor a külsején kívül nem akad más, amiben rá emlékeztetne; annyira más, és annyira bosszantóan…
Beau ekkor lát meg egy mókust.
És ha Beau meglát egy mókust, szitkozódhatom, amennyit akarok, akkor is utána veti magát.
Legalább száz méteren keresztül próbálom tartani vele a tempót, az erős vasszemekből álló póráz bőrszíja a kezembe vág, de nem engedem el. Egészen addig, míg az egyik bokrokkal körbeültetett útról az egyik tó partján körbefutó sáv felé kanyarodom ki, és majdnem sikerül telibe nekiszaladnom valakinek. A póráz kicsúszik a markomból, és majdnem kibillenek az egyensúlyomból, megcsúszva a napok óta tartó, időszakos esőzésektől felpuhult sárban, ám sikerül talpon maradnom; sőt, miután ösztönösen kinyúlok, hogy megragadjam az ütköző-társamat, még őt is sikerül megmentenem a földtől kapott homlok-csóktól, bár ennek az ára, hogy mind a ketten a bokorba zuhanunk. Tuja lévén szerencsére se nem szúr, se nem bök, és még fel is fogja az esés erejét, ám így sem mondanám, hogy feltétlenül kényelmes.
A fülemből kieső fülhallgatóból már egészen jól hallhatóan szól a lejátszási lista legújabb eleme, I know we ain’t got much to say, before I let you get away… És az elmozdult, kötött fekete sapkám alól meglepetten pislogok az ismerős arcba.
Janine…? – Bár azt hiszem, a derekamba valamiféle üres italosüveg kemény alja nyomódik a tuja levelein keresztül, letagadhatatlan, a korai órához és találkozásunk körülményeihez képest nem ildomos mosoly terül szét az arcomon, feszítve a hideg menetszél csípte bőröm. – Tényleg hatásos belépőnek – jegyzem meg önkénytelenül, hiszen ez az esés nem sokban különbözik a két nappal korábbitól, mikor bedőlt a lakásom ajtaján, mint egy zsák krumpli. Persze, nagyon csinos zsák krumpli. Aki azóta szintén többször jutott eszembe, mint ildomos volna. Végül nevetve rázom meg a fejem. – Ne haragudj, ezt nem így terveztem – kísérlek meg felállni a bokorból, ám végül csak másodjára sikerül, véletlenül sem akarok ugyanis rágurulni a nőre, akit, miután lábra kászálódtam, segítek hasonló ténykedésében, már amennyiben hagyja.
Beau látott egy mókust, és… Hát. Mókusokkal nem viccel – pillantok a néhány méterre lévő, vaskos törzsű fára, amelynek támaszkodva hű társam hűtlenül tojik rám, és inkább az egyik magas ágon ugráló, vöröslő lompos farkát billegető rágcsálót ugatja. Még az sem hatja meg túlzottan, hogy ismerőssel találkozhat. A fejemet csóválva fordulok vissza Janine felé. – Tényleg ne haragudj. Azt hiszem, belevállaltam a… mellkasodba. Fáj?

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Hétf. Dec. 04, 2017 1:21 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to Andreas

Mondhatjuk, hogy költözni jó, mert az új hely varázsa, valaminek a kezdete, másnak a lezárása. A valóság azonban nem éppen a Sims egyszerű költözködését tükrözi vissza. Két napja érkeztem, estem vagy cuccoltam, nevezzük ahogy gondoljuk. Valamennyire már haladtam, bár a haladgattam pontosabb kifejezés. Költöztem már néhányszor rövidke életem során, de sosem egyedül. Mindig volt ott valaki, aki élménnyé tette. Valami közössé. Most senki nem köthet bele, hogy hova teszek ezt vagy azt, lévén csak nekem kell, hogy tetsszen az összkép, nem másnak. Oda pakolok könyvet ahol szerintem jól mutat, nem fog pár hét múlva kitúrni senki a polcaimról. Kicsit olyan, mintha most költöznék el úgy igazán. Talán pont ez fog jót tenni, hogy nem osztom mással a lakást, nem foglalja előttem senki a fürdőszobát, nyugodtan sétálhatok meztelenül a lakásban, meg ilyen kis magányosan lakók gyönyörei dolgok. Persze már felhívott apám, a bátyám is, hogy minden rendben van-e, nem-e tervezem felvágni az ereimet a kádban meg ilyesmik. Azt hiszem Luc még mindig hajlamos azt hinni, hogy egy csalódás levezetne az útról teljesen. Nem mondom, hogy mostanában makulátlan voltam, de ilyet soha nem tennék. Csak újra kell tervezni és éppen azon vagyok. Azzal a szemétládával egyébként semmilyen téren nem fedi egymást az életünk, ahogy régen sem fedte. Úgy vélem egy ekkora városban nem lesz nehéz dolog elkerülni. Persze, mondhatnák, hogy ez merőben gyáva dolog, hisz ha együtt tudtam vele élni hónapokig úgy, hogy egymáshoz sem szóltunk, akkor mégis mi borítana ki azon, hogy találkozunk? Ezt egyszer majd leállok fejtegetni, addig is a mostani helyzettel kell törődnöm, ebben kell élnem, nem holmi jövőbeli képeket kergetni talán soha be nem következő találkozásokról.
A dobozban élés egyelőre még megvan, talán marad is, lévén könnyebb a fürdőszobát és a konyhát pakolgatni mint a ruháimat. És még legalább egy tonnányi dolog hátra van. Sokat elmond, hogy szőnyeget sem mentem el venni, sem új könyvespolcot, mert ah..egyszerűen beleragadtam a kis dolgok ténykedésébe. És még az otthonossá tétel elmaradt. Úgy értem hiányoznak a növények. Otthon meg volt mindez oldva a kerttel, de itt nincs kert. Nincs ahová becsempésszem a természet zöldjét. Szóval ha megvolt a futás, el ne felejtsek beesni valahová, ahol kiboríthatom az eladókat a tonnányi kérdésemmel. Magamra rángatom a futónadrágot, keresek hozzá atlétát, pulóvert és fél óra szenvedés után a cipő is előkerül. Lófarokba fogom a hajam, beakasztom a zenelejátszómat a felkarra erősíthető tokba és nekiállok térképészkedni. Hiába vagyok ennek a városnak a szülötte, nincs a fejemben az összes utca térképe sajnos. Némi időbe telik mire megtalálom a bizonyos megfelelő helyet és legyártom hozzá a tömegközlekedési pokol útvonaltervét is. Hallom is apám hangját a fülemben, hogy bezzeg ha hajlandó lennék vezetni, megkímélhetném magam a buszoktól és a metróktól. Ennek magasabb az igazságtartalma mint a jegygyűrűm aranytartalma volt, de blokkolok. Képes lennék levenni a lábaimat a pedálokról a négysávos közepén. Lehet jéghokiznom kéne, abban lehet eleget esni és ütközni, nem kell ehhez kocsiba ülni. A telefon órájára pillantva el is indulok.
A zene legalább elnyomja az emberek zaját. Lassan kezdek zenében gondolkodni. Már gyerekkoromtól kezdve mindig képzelgek ha meghallok egy dalt, pláne út közben amikor van időm elgondolkodni rajta. Képsorok jelennek meg, történések amiket az agyam kapcsol egy-egy szöveghez, vagy szövegrészhez. Persze ez alapján mehettem volna klippeket rendezni is, de táncolni jobban tudtam mindig is mint kamerát kezelni.
Leszállva a buszról már kocogva  teszem meg az utat a parkig és elindítom a lépésszámlálót is, bár helyesebb km-ben mérni. Ugyan nincs napi előírtam, de okos kis kütyük ezek, megjegyzik az előző alkalmak adatait. Mosolyogtató, amikor valaki kocogni például nem akar, de hatszor annyi lépést megtesz egy nap, mint azok akik itt vannak. Felhangosítom a zenét és nekiindulok. Hideg van, de ez a hideg segít abban, hogy figyeljek a légzésemre, a testemre, nehogy túlhajtsam magam. Senkinek se jó, ha két napig szenvedek izomlázzal és könyörgök egy masszázsért. Így hát kényelmes tempót veszek fel. Nem sietek, nem kell lenyűgöznöm se magamat, sem a többi futót. A sport, mármint a nem hivatásszerű, csak magunknak szól és ezt sokan hajlamosak elfelejteni.
Izmaim feszülése az egyetlen jelzés, hogy lassan jó lesz, ma is tettem azért, hogy idő előtt ne haljak meg kóros elhízásban, erősítettem az immunrendszeremet is, de a valóág egyébként az, hogy szeretek futni. Jobban, mint lejárni egy terembe, ahol a szükségesnél többen nézik ahogy izzadva szenvedek. Most is ki vagyok pirulva, a hideg pedig alattomosan csipkedi az arcomat, mondván ha már nem érzem a vacogást, legalább fájjon egy kicsit. Előre nézve útvonalat tervezek, hogy ennél a körnél vége és irány a bejárat, mely úgy lebeg előttem mint egy célszalag amit el kellene érni. Amíg belém nem ütközik valami, valaki. Mivel lendületem van, meg is billenek, de az övé nagyobb és a másodpercek kipörgése előrevetíti, hogy bizony arccal fogok belecsattanni a sárba és utána fogom szétrúgni a seggét. Mégis huszárvágással nem így történik, mert megfog, noha megtartana, de két lendület nem tud kinullázódni egyszerre, felkiáltva borulok vele a közeli bokorba, futástól még hevesen verő szívvel. Nem, nem mondom, hogy ez kényelmes, mert valami ág beleáll a hátamba, de egy szót se tudok szólni, annyira meg vagyok lepődve, meg hát ugye nem álltam meg. Nyelem a levegőt, de még akadok.
- Vakon... - levegő - minek - levegő - közlekedsz.. - elengedem, inkább lélegzem tovább, de a nevemet hallva oldalra nézek és a sármos arcot megpillantva őszintén meglepődöm. - Andreas? - bukik ki a kérdés, nem mintha nem lenne nyilvánvaló a dolog immár, hogy az emberi expressz újdonsült szomszédom, aki képes volt maga köré tekerni a gondolataim egy részét, bár erről nem is tud. A mosolyát látva majdnem el is felejtem, hogy egy bokorban fekszünk. - Értem én.. - levegő - hogy szereted áthágni a világ szabályait - levegő - de rögtön bokorba rántani? - szakad fel egy halk nevetés.
Igen, eszembe jut nekem is, hogyan estem be a lakásába és el kell ismernem, hogy a maga nemében a bokorba zuhanás szintén magas hatásfokkal bír. - Nem haragszom, igazán újszerű élmény volt. - nevetek fel megint és megpróbálom kirángatni a hajamat az ágak közül és a segítő kezet is elfogadom, bár a nőies felállás most kimarad. Az ágak reccsenve nyögnek fel, ahogy a két betolakodó végre feláll róluk. Reflexből porolom le magam, de azt se tudom van-e szükség rá, hátra nincs szemem. Követem a tekintetét és meglátom a drága Beau-t, ahogy ádázan ugatja a mókust. - Rákenni szegény kutyára, hogy te vagy a park réme, aki ártatlan lányokat dönt be a bokorba? Ejnye Andreas. - mondom komoly arccal, de megint elnevetem magamat. - Tényleg semmi gond, ilyet még nem éltem át. - mosollyal pillantok fel rá - Mármint a mellkasom díszeire gondolsz nem? - fogalmam sincs ezt miért így kérdezem, nyilván nem fog zavarba jönni a dologtól - Nem fáj. - zárom le végül és hátat fordítok neki - Mennyire festek hátulról hajléktalanként? - kérdezem lévén még haza kell buszoznom - Régóta itt vagytok már? - bár elnézve, hogy az ő arca is piros, valószínűleg egy ideje már igen.
Végre kezd helyreállni a működésem is, a telefonom pedig pittyen. Eszerint beszámolta még az esést is lépésnek. Mosolyogva némítom el. - És hogyan tudod ilyenkor magadhoz csalogatni a hűtlent? - pillantok a még mindig kitartó Beau felé - Csak mert ha sokáig állunk itt leizzadva, a végén egymásnak fogjuk vinni a teát meg a húslevest. - mondjuk ez bizonyos szinten talán nem is lenne szörnyű. Nem mintha azt szeretném, hogy beteg legyen. Mondjuk ha már itt tartunk egy teát azért meginnék. - A bejáratnál árulnak teát, forrócsokit meg minden ilyesmit. - fordulok abba az irányba - És fogadjunk, hogy lefutlak odáig. - csillan fel a szemem - Na, gyerüünk, a versenyzés is nemtelen ilyen körülmények között. - villantom rá a kihívóbbik mosolyomat - A vesztes fizet.
Ez mondjuk csupán egy látszat motiváció, lévén egyikünket sem a pár eurocent fogja az utcára tenni, de kihívás illata van én pedig szeretem a kihívásokat. Nem tudom ő mennyire pártolja az ilyet. Egyébként imádom ősszel a parkot. Halomban állnak még a falevelek, de a tél még nem mutatta meg magát. Mintha két évszak között lennénk. A hideg már itt van és suttogja mit fog még elhozni, az ősz pedig még nem akar tőlünk búcsút venni. Elmélázva ezen, odébb sétálok az egyik kupachoz. - Tudod, van az őszben valami fájóan szép, de mégis szórakoztató csoda. - hajolok le, hogy a sárgálló leveleket érinthessem, egy adagnyit felmarkolva pedig hozzá is dobom. - Csodásan állnak az ősz színei. - mosolygok rá és neki iramodok a kijelölt távnak. És ez volt az elterelés. Még ha nem is győzöm le, nem számít. Jól érzem magam vele. Tényleg jól.
■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Hétf. Dec. 04, 2017 10:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘



Kutyával aludni – és úgy általában, élni – egészen addig tűnik valamiféle rózsaszínes cukormázba és gyermeki vágyálmokba forgatott vattacukros álomnak, míg az ember át nem éli. Mgí nem ébred arra, hogy premierplánban szemezhet egy kutyaseggel, vagy hogy mindjárt lefagy a felsőteste, mert az a szőrgombóc úgy ránehezedik a takaróra, hogy nem tudja megigazítani magán, a belőle éjszakánként felszálló gázfelhőkről és az általános, kényelmetlen pozíciókról, melyekbe kényszerít, nem is beszélve. Persze, meg tehetném azt is, hogy egyszerűen a helyére parancsolom. Az apám biztosan ezt is megkérdőjelezhetőnek találná; tipikusan olyan neveltetésben nőtt fel, ahol a kutya az udvarra való, nem a házba, pláne nem az ágyba.
Az igazat megvallva, nehezebb volna olyan részét mondanom az életemnek, ami elnyerné a tetszését, mint fordítva. Groteszk módon az egyetlen része, amit megértene, az valószínűleg az elköteleződési nehézségeim volnának. Nem mondom, hogy valaha is megcsalta az anyámat, de kétségtelenül a kelleténél szebben köszönt jó reggeltet a sarki zöldségbolt eladóhölgyének.
A kutyára visszatérve… Az elvárható testmozgáson kívül a kényelmetlen és nem túl pihentető alvás maradékát is le szerettem volna rázni magamról, kinyújtani az izmaimat, úgy igazán. Arra azonban nem igen számítottam, hogy Janine-be futok; a szó legszorosabb értelmében. És ahogy tegnapelőtt az éhségem, úgy most a fáradtságom is valami egészen másba fordult át. Érdeklődésbe. Főleg.
Azt mondják, a nők a rámenősséget kedvelik – vonom meg a vállam; pontosabban, csak vonnám, ha ebben a bokorban fekvés ténye nem akadályozna meg oly’ orvul. Ha nem nyílt színen lettünk volna, hanem mondjuk, nem tudom, tuják nőttek volna ki Miyagi úr ajtaja alatt, talán ezt sem bántam volna annyira, így azért mégis igyekeztem minél hamarabb viszonylagos elfogadható állapotba tornázni mindkettőnket. Azt nem állítom, hogy kifejezetten a bakancslistámon lett volna, hogy bevonjam újdonsült szomszédomat egy bokorba, de nem állíthatnám azt sem, hogy különösebben kellemetlen élmény lett volna. – Igyekszem meglepetésekkel tenni a kedvedre – jegyzem meg, némileg még mindig levegő szűkében, és újfent az ajkaimra költözik az a folytonos, a végére már szinte fárasztó mosoly, levakarhatatlanul. És némi kaján élt is kap, alátámasztva Madame Botique rólam alkotott képét, ahogy az enyémnél jóval pontosabb leírást ad arról, pontosan hol is futottam belé. Díszek, az bizonyos. Van annyi eszem, hogy ezt még csak túlzott bámulással se adjam tudtára; nem mintha a pulóveren keresztül túl sokat lehetne látni, ám a férfiagy már csak ilyen érdekes, hogy a ruha nem akadály, ami a fantáziát illeti. Kivéve, ha épp a ruha köré kellene valahogy a gondolatainkat csavarnunk…
Bár azért lássuk be, hogy bárkinek, kortól és nemtől függetlenül nehéz volna nem megnéznie valaki idomait, ha azzal a célzattal fordítja felé őket, hogy alkosson véleményt. Még akkor is, ha csak a földességről vagy levelességről van szó nagy valószínűséggel, nem pedig arra kért, hogy magának a fenekének a formájáról nyilatkozzam. Míg nem lát, azért szánok rá egy másodpercet, hogy elismerően megemeljem a szemöldököm, majd végül kihúzok egy falevelet a felsője redőiből. – Nem hiszem, hogy bárki is látott volna ilyen kaliberű hajléktalant – mondom aztán, reményeim szerint biztatóan. Az akaratlan bámészáson kívül valóban eleget tettem annak, amire kért, és nem tűnt koszosnak.
Igen, már egy ideje – bólintok, majd az órámra pillantok. 8945 lépés, 4,9 mérföld. Pulzus: 133. Egészen kielégítő, azt hiszem, és akaratlanul is Janine-re pillantok, felmérve, hogy az ütközésünk előtt mennyire lehetett kifáradva. Vajon most érkezett, vagy épp csak eddig sikerült elkerülnünk egymást? Nem mintha az különösebben nehéz lenne egy ekkora parkban. Az a csoda, hogy most összefutottunk. Csoda, vagy égi jel? Bobbie általában hisz az ilyenekben, azonban úgy hiszem, most mégis olyan rútul hunyorogna rám. Elhessegetem; semmi keresnivalója itt, kergesse csak a nyomozója hátsóját. – Te is hazfelé mész már?
Beau nagyon kitartóan tud úgy tenni, mintha bármi köze volna a házőrzéshez, egészen addig, míg az ellenfél nem nagyobb húsz centinél, és mogyorón él. Ahogy elnézem, ahogy vadul ugatja a fán búvóhelyet talált rágcsálót, egy pillanatra még én is kutyának látom, a mozgó bio-ágyelő és nyáladzógép helyett, ami valójában. Hetven centi marmagasság, negyvenöt kiló, és még így is halálra rémíti, ahányszor bekapcsol az önműködő légfrissítő.Csak szeretnél a húslevesemből enni – emelem meg a szemöldököm kihívóan, majd halk nevetéssel fordítom a fejem ismét Beau felé. – Általában elég hamar megunja. Fél perc, talán. Ha valami más előbb elvonja a figyelmét, kevesebb.
Az én figyelmemet például elég hamar elvonja a tény, hogy bár idekint aztán tényleg semmilyen fizikai kényszerítő körülmény nem tartja itt, Janine nem úgy tűnik, mintha túlzottan sietne a saját dolgára, pedig nem kétlem, hogy van belőle. Az a sok papírmunka, bevásárlás, meg minden egyéb… Nem beszélve arról, hogy ha az ember új környékre kerül, mindent újra fel kell fedeznie, a legjobb kisboltot, szupermarketet, kávézót, pékséget… Eszembe jut, hogy talán ajánlhatnék neki pár helyet, de nem tudom, mennyire van kedve az én általában nem túl populáris vagy kommersz véleményemet hallgatni. Olyannak tűnik, aki élvezi a felfedezés izgalmát. – Hogy lefutsz? – fordulok felé tettetett elhűléssel, majd elhúzom a számat, és megrázom a fejem. – Nincs az az isten. – Olyan hamar vált a levelek és az ősz témájára, hogy hirtelen nem is tudom, komolyan gondolta-e az előbbi felhívást, vagy sem.
Aztán egy adag levél landol az arcomban, ami annyira meglep, hogy még a szemeim is elkerekednek. A lefagyás azonban csak egyetlen pillanatig tart.
Te vagy a fájóan szép és mégis szórakoztató, suhan át a fejemen a gondolat, épp olyan gyorsan, ahogy a meglepetés grimaszát felváltja a széles vigyor. Éles füttyszóval hívom fel magamra Beau figyelmét, miközben begyűröm a fülhallgatómat a széldzsekim alá. – Gyere, haver! Akarsz nyerni, ugye? – Ha futásról van szó, Beau sem a polkorrektség híve, és élvezettel fut le bárkit, mert, nos… Kutya. És nem ismeri az illendőség szabályait, csakis a mérhetetlen szabadságot, amit a szabadon loholás hoz számára, az arcába csapó szél, a tengődő illatok, az elsuhanó táj, ami csak összemosódó színfoltokként jelenik meg a perifériádon. A póráza szabadon leng mögötte, nem olyan hosszú, hogy bármibe is beleakadhasson, így nem sietek felvenni, esélyem sem lenne, úgy lő ki a fa mellől, talán megismerve Janine illatát, majd távolodó alakját, mint a rajzfilmekben, épp csak a sziluettjét nem hagyja maga mögött.  Pillanatok alatt Janine elé kerül.
Nem igazi verseny, és mégis örülök, hogy a törékeny és rövid életű előnyét igen hamar sikerül behoznom. Hosszabb lábakkal nem olyan nehéz. – Bal oldalt – szólalok meg mellette, ahogy lehagyom, és mikor néhány méterrel előtte járok már, még arra is fordítok energiát és időt, hogy megforduljak a tengelyem körül, és hátrafelé futva öltsem ki rá a nyelvem. Igazság szerint azonban sokkal szebb volt a látvány, míg Janine mögött futottam, így nem telik különösebben sok időbe, hogy visszafejlődjek mellé (hogy belőlem kezd kifogyni a szufla, vagy Ő kapcsolt rá a tartalékokra, azt nem igazán tudnám megmondani), és néhol megelőzve, néhol lemaradva viszonylag tartsam a tempóját. A közös tempónkat; még Beau is visszafogja magát, és csak néhány méterrel szalad előttünk, míg a távolban fel nem bukkan a park bejáratának díszes vaskerítése. A lélegzetem kerge, fehér pamacsként száll a szürkéllő felhők felé, ahogy lassan lelassítok, végül pedig egészen meg nem állok. A tüdőmet már kezdi szúrni a jeges levegő, úgyhogy valahol örvendetes is, hogy itt a futás vége; valahol pedig kevés dolgot élveztem úgy az elmúlt időben, mint ezt a nem túl valós, mégis baráti versenyt.
Mit szólnál… egy döntetlenhez? – nyögöm ki két nagy levegővétel között, ám töretlen lelkesedéssel. A fogaim is belefájdulnak a hideg levegőbe, mégsem sietek letörölni a képemről a vigyort, ahogy mellé lépdelek. – Egyébként… A figyelemelterelés és dobálózás nagyon sunyi húzás. Gyerekes – jelentem ki, természetesen komolytalanul; hogy ezt még jobban alá támaszthassam, megragadom a pulóvere kapucniját, és orvul lehúzom egészen az orráig. Beau nem igazán érti, miért nevetek olyan vadul, és azt hiszem, a kevés itt lézengő árust és sétálót is felébreszti kissé a hangzavar, melybe a kutya ugatása is belevegyül. Ismét kezembe veszem a pórázát – tényleg elaludhattam mindenem, mert nem hajlik túl rugalmasan a hátam a hajlongáshoz –, és immár nagyon is ráérős, lusta léptekkel és többnyire helyre állt légzéssel sétálok az egyik árushoz, vélhetően Janine-nel együtt. Sokszor járok erre, és mindig megállok venni valamit – nyáron valami hideget magamnak és Beau-nek is, télen pedig szívmelegítőt, ami lehetőleg nem alkoholos –, így ismerősként köszöntjük egymást.
A szokásosat kéred, Andreas? – kérdi a jól megtermett, és pufajkájában még nagyobbnak tetsző, enyhe indiai akcentussal beszélő árus (Harsh, egyébként), bár kétségtelen érdeklődéssel figyeli Janine-t is.
Hát, Beau biztos nem utasít el néhány virslit… – sandítok az ebre, aki néhány szót egészen biztosan nagyon ért. A virsli épp az egyik ilyen, és bár addig Janine figyelmét próbálja magára hívni, erre a kérdésre habtákba vágja magát, és olyan egyenes háttal ül le (félig a lábamra), amilyet ritkán látni tőle. Megrázom a fejem, és a nőre pillantok. – Te csatlakozol egy hot dogra, vagy vigyázol a vonalaidra…?
Feleslegesen, tenném hozzá.

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Pént. Dec. 08, 2017 10:54 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to Andreas

Néha történnek váratlan dolgok. Hirtelen zuhogni kezd az eső, elbotlunk az utcán és kiszakad az új farmerunk térde, leborítjuk a polcot a bevásárló központban. A dolgok csak úgy megtörténnek. Persze ez és az megelőzhető lenne. De történnek. Ahogy az is, hogy a semmiből szalad belém valaki és noha megóv a sárba arcolástól, könnyed ismeretség kötésére kényszerít egy tujával. Meglepő. Felkavaró. Levegőhiány miatt nem kezdek egy litániába, de a hang. Az arc. A mosoly. Igen, Andreas. És azzal a mosollyal képes engem is mosolyogtatni. Eszerint két nappal ezelőtt nem igazán varázslat volt az a rengeteg mosolygás. Ez a pasas..képes felvidítani még egy ilyen hülye és faramuci helyzetben is, úgy, hogy le vagyok izzadva és lüktet minden porcikám a futástól. Erre itt vigyorgunk a bokorban mint két kamasz. Erre osztogasson valaki lapokat.
- A rámenősségben mindig van - levegő - valami szexi, de a látens botanikussá válás - levegő - kihagyható. - mosolyogva közlöm a véleményem, de nem kezdem kibontani, hogy még ha falnak tolna, megint más. Mármint nem ő, hanem úgy, általában. Általánosan, persze. Igen. Mindegy, a bokor nem kényelmes, legalább lehúzhatom a tinédzserkori bakancslistámról. A természet lágy ölét nem szereti az én lágy ölem. Vagy valami ilyesmi. Kikecmergünk, hálásan fogadom a segítségét is.
- Valóban megleptél, szó se róla. Minek is a virág, ha eggyé válhatunk egy bokorral, igaz? - hajlik a mosoly pimaszba, nem mintha elvárnám, hogy virágot hozzon. Miért hozna? Ellenben a beszélgetés vonalába illik az évődés, pedig istenemre egyébként nem szoktam ilyeneket csinálni, de kihozza belőlem. Megint. Még ilyen helyzetben is. Valahol pedig jó a mosolyát látni, hisz ha a női hiúságot nézzük sem két napja nem a legjobb formámban látott, sem most. Mégis ott a mosolya, ami jól esik, mindegy konkrétan miért jelent meg ajkain. Okos húzásként nem felel a kérdésemre, nem mintha leharapnám a fejét érte ha felelne, azt már múltkor is megfigyeltem, hogy nehéz kizökkenteni. Lássuk csak a fiktív betöréses esetet. Előbb zárná el a gázt. Semmi baj, hisz én sem akarom túlkomplikálni a dolgot. Ez csak egy kis..mindegy is. Inkább megfordulok, hogy segítsen rendbehozni a károkat ha vannak. A következőt pedig nem tudom bóknak vegyem-e vagy sem.
- Igaz is, a csövesek nem izzadtak és nem futóruhában vannak. - mosolygok rá a vállam felett, tudomásul véve egyúttal azt a kis információt is, hogy valószínűleg a futásunk ideje alatt ellentétes távokat, vagy pontok közötti távolságokat róttunk. Érdekes, ez a park valóban nagy, mégis sikerült egymásba futnunk. Szó szerint. Kérdéséből pedig elég alapvető következtetés, hogy már hazafelé indult. Megfordulok. - Terveztem, csak letérítettek a pályámról. - mosolygok újra.
Figyelmem Beau-ra irányítom. Tehát nem csak a sünök jelentenek indokolatlan ellenséget, a mókusok is. A macskák pedig a járulékos veszteségek. Többnyire. Persze, a hideg aljasul férkőzik be a ruháim résein, hogy emlékeztessen arra, nagyon is közeleg már a tél. - Tehát tudsz húslevest főzni. - jelenik meg egy diadalittas mosoly az arcomon, mivel csak feltételeztem. De így, hogy meg is erősítette, a világért ki nem hagynám. Múltkor elég nyilvánvalóan választottam a menekülőutat a kajáról. Még a végén azt fogja gondolni, hogy vagy testkép vagy evészavarral küzdök, pedig nem. Nagyon nem ami azt illeti.
- Megbocsátom az úriembernek, hogy szerény személyem nem elég szórakoztató számára, bár összetörte a szívem. A múltkori után azt hittem elhív randizni. - sóhajtom panaszosan, persze nyilván viccelek amire azért is van lehetőségem, mert a másik fél jól fogadja az ilyesmit. Mindkettőnk szerencséjére. - Ó, dehogynincs. - vigyorgok rá kihívóan és nem túl fair módon megajándékozom még egy adag levéllel is és a meglepettsége, mimikájának finom változásai lenyűgöznek. Persze ebbe most versenyhelyzetben nem illik bénultan és bambán vigyorogni, szóval nekilendülök és hallom, hogy hívja a nem randipartneremet is. A fekete sziluett gyorsan húz el mellettem. Ha szemből látnám, biztos, hogy a tiszta és éteri boldogság sugározna felőle. Talán ez a valami az a szabadság, amit mi emberek nem tudunk érezni. Nekünk ez nem ösztön. Neki az. Akárha a vadonban lenne, ahol minden illat, szag és íz neki szól. Melynek hívását ő hallja, mert mi süketek vagyunk rá. Nem véletlen, hogy az ember nem merészkedett egyedül a fenyvesek sötétjébe sem. Viszont gazdájának megjelenése meglep. De hamar kapcsol valaki!
- Azt hittem sose jössz.. - fújom levegővel, jobb takarékoskodni és bevallom az, hogy megelőz nem is tölt el akkora bánattal, mert van alkalmam legalább mozgás közben látni. Aki azt mondja, hogy a nők nem figyelnek meg egy férfit, az bolond. Ugyanúgy megnézzük őket, csak maximum más paraméterek alapján. Nézni pedig nem bűn és noha hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem köt le arcának tanulmányozása, vagy épp a szemei, de hopp a gyarló természet valósága, hogy más dolgokat is megfigyelek. Büntessenek meg érte. Vagy inkább ne. Persze  ez nemtelen verseny, így később sem hozható fel érvként ha legyőz az, hogy másabb a felépítése, magasabb, hosszabbak a lábai is, de az én önérzetem meg hegynyi méretű, ellenben kettőnk közötti fizikai különbség motiváló is, így összeszedem ami még marad az erőmből és rákapcsolok. Hogy lelassít, vagy lelassul valóban, az nem számít. A győztesünk már megvan, négy mancson üget át a célon, holott nem is tudja. Az izmaim pedig fájón sajognak, mégis jólesőn a kedvem pedig? Egyszerűen jó. Nagyon jó. Megállva előrehajolok, megtámaszkodva a térdemen és a légzésemre koncentrálok.
- Elfogadom.. - nyögöm két levegővétel között de még nem jelzem előre, hogy ehhez hasonlóra bármikor befizetek vele. Felegyenesedem, a nyújtózást nem vállalnám még be.  Érdeklődve pillantok fel rá mikor mellém ér. Szavait hallva sunyi mosoly terül szét az arcomon. - Néha az a legjobb szabály, ha nincs szabáá..naaa.. - nevetek fel az arcomba húzott kapucni rejtekében, ami inkább kacagásba torkollik és letolva a kapucnit a fejemről, csillanó szemmel nézek fel és persze enyhén kócosan. Kisétálok a parkból és újabb mosollyal figyelem Beau-t is, kivételesen mókus és egyéb tényezők nélkül és köszön nekem. Ah én, a lehasznált. Leguggolok hozzá, bár a combjaim némileg tiltakoznak ellene, hogy ilyen hirtelen mozgásra bírom őket. - Szia szépfiú! Jó volt a futás? - vakargatom meg a nyakát és a mellkasát. Azonban valószínűleg varázsszót hallhat, vagy a nevére reagál nem tudom, de itt hagy és olyan katonásan ül le, hogy hirtelen meg is döbbenek. Nahát, nahát. Felállok, mire izmaim hálásan húzódnak össze, hogy így azért mégissak jobb. Érdeklődve sétálok az árushoz. - Ti férfiak mindig a legfurább helyzetekben tudtok enni. - mondom fejcsóválva, hisz ez az igazság: felkelés után, szex  előtt, ivás előtt és alatt - Viszont elfogadom, így legalább nem kell a buszról figyelnem az éttermeket és a boltokat. - a vonalaim dolgot pedig nem fejtem ki, szegények ne hallgassák végig, hogy nem, egyébként jókat tudok enni, sőt túl jókat is legtöbbször, csak vannak napszakok, vagy időpontok inkább amikor egyszerűen nem megy. Mivel a trashfood mindennel együtt jó, nincsenek igényeim sem, bár két ásványvizet még hozzábiggyesztek magunknak. Javallanám ugyan a közeli padot, de a felfázást inkább kihagynám a repertoárból.
- Köszönöm. - köszönöm meg és a kezébe nyomom az egyik vizet. A sajátomnak én a nagy részét gyorsan ki is iszom. Inni mindig könnyebb, mint enni. Már csak egy zuhany kellene és a mostanság megélt legjobb reggel indítóm lenne.- Szeretem az ilyen reggeleket. - mondom két falat között - Értékesek. - bár én se feltétlen utasítom vissza az ágyban lustálkodós semmittevős reggeleket, azért többnyire tevékeny vagyok. - Még mindig szabin, vagy ez átlagos, munka előtti kezdés? - kérdezem kíváncsian és egyébként jóízűen elfogyasztom a hot-dogomat is, jóízű sóhaj kíséretében. - Egyébként ezidáig nem jelentkeztek szellemek, szóval talán orosz barátod megelégedett a motor incidenssel.  - kortyolok az üvegembe, nem is tudom miért mondom neki. Mondjuk amint arra rámutatott, van egy közös falunk, így ha sikítozni kezdek azt valószínűleg meghallaná. És legfeljebb kimosolyogna, hogy hát azok nem is léteznek. - Egyébként pedig nem is volt sunyi húzás a levelekkel. Bele is lökhettelek volna egy nagy kupacba. - vigyorodom el az előttem megjelenő képre. Nos, letenni nem fogok róla, holnap új nap is virrad. Persze erre valóban mondhatjuk, hogy gyerekes, de az előbbi, felszabadult nevetését hallva nekem is jobb lett a kedvem. Különös ez valahol, mert nem tudom vajon a többi ismerősére is ilyen hatással van-e. Előveszem a telefonom, hogy lássam a környéken honnan megy visszafelé busz. - Jesszus, a párizsi tömegközlekedés azért még mindig hagy némi kívánnivalót maga után... - sóhajtok fel - mint környékbeli bennszülött, honnan megy innen busz haza? - nézek rá kérdőn.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Szomb. Dec. 09, 2017 8:17 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

✘ Üdv, szomszéd! ✘


Azt is mondják, hogy egy kutyával igazán jól lehet csajozni. Szerencsére még nem szorultam rá efféle segédletekre, és tényleg nem eme célból szereztem Beau-t, de nem tagadhatom, hogy többen megálltak már, hogy szóba elegyedjenek velem, bár eme társalgások kimerültek abban, hogy Hogy hívják? Milyen nemű? Tud pacsit adni?, ami azért, lássuk be, nem közelíti meg a randi-színvonalat. Általában abszolút nem zavart; bár azt bevallom, egy kicsit mégis összenézek az ebemmel, cinkosan; tulajdonképpen ő volt az, aki megindította a kapcsolatunk kövét a lejtőn. Mulatságos, az esés különböző formái mennyire kísérik a Janine-nel közös rövid múltunk útját.
Fura? – fordulok felé elképedve. – A tápanyagpótlással nem viccelünk. Ráadásul, egy ilyen győzelem után minden édesebb – vigyorodom el. Szerintem teljesen logikus, ha egy-egy húzós menet után, legyen az a sokadik kör, egy erőteljes edzés, kemény tárgyalás vagy frenetikus szeretkezés, az ember megpróbálja visszaszerezni a leadott kalóriákat. Egyike vagyok azoknak a mérhetetlenül idegesítő embereknek, akiket a fáradtság megújult erővel tölt el, ehhez pedig nagyban hozzájárul az evés is. Valahogy kihozza az ízét mindennek; majdnem olyan, mint mikor rágyújtasz. Felszabadít. Épp csak már nagyon régen leszoktam, azt a néhány havonta egy szál pedig igazán nem számít; és megéri egy igazán jó szex utánra tartogatni.
A hot-dog ínycsiklandó illata hívogatóan tekeri be magát az orromba; szeretem a gourmet-fogásokat is, ám néha az ilyen banálisan egyszerű ételek a legfinomabbak. Főleg, ha úgy igazán éhes az ember; talán az egészségtelenségben rejlő bűnösség az, amitől olyan csábító. Elvégre; a tiltott gyümölcs a legédesebb.Szívesen máskor is – billentem odlalra és lefelé a fejem, egyfajta könnyed, hétköznapi főhajtás gyanánt. Még váltunk egy pillantást Harsh-sal, és nagyon is egyértelműen kérdezi a tekintetével, hogy pontosan hová is járok, ahol az ember ilyen futópartnereket szed össze. Akik még egy hot-dogot is hajlandóak megenni a sarki büféből; csak a vállamat vonom meg, azt azonban magabiztos, elégedett vigyorral.
Mármint a hot-dog-evőseket… Vagy az egymásba futósakat? – vonom fel a szemöldököm szuggesztívem. Azt nem tagadhatom, hogy ritkán örülök, hogy lefagyaszthatom a fülem hegyét, és még a földre is kerülök, tuját nyelve. Mindenesetre, egyet is kell értenem vele. – Én sem szeretek hétnél tovább aludni. – Ennyi év távlatában már képtelen is lennék rá; ezt egyedül a teljes kimerültség tudja felülírni, bár néha még akkor is kényszeredetten felnyílnak a szemeim, ha alig két órával korábban sikerült elaludnom. Egyszerre átkos és áldásos dolog; a rutinos-részét kifejezetten kedvelni tudom. A tényt, hogy ezzel nehéz másokhoz igazodnom, kevésbé.
Véletlen egybeesés – vonom meg a vállam. – Hivatalosan dolgozom, ám mára mind a kettő lefoglalt időpontot áttetették máskorra. Némi papírmunkám van még, de az bármikor ráér napközben. – A gépeléssel foglalkozni például kifejezetten az ebédet követően szeretek; evés után egyébként is jobb egy darabig csak ücsörögni, ám az elvesztegetett időt, amit üléssel töltök, nem kedvelem. A legkézenfekvőbb tehát a hasznosat a kellemessel összehangolni.
Felkuncogok az orrom alatt a szellemek említésére; nyugodtan fogyasztgatom a hot-dogomat, amire csak a Janine-re való tekintettel nem kértem jó adag hagymát. Nem mintha bármi fakadna abból, hogy esetleg büdös leszek; legfeljebb elkerül, két napja ismerjük csak egymást, igazán nem kellene szíven ütnie, ugye…? Úriemberi alapkövetelmény; ne fintorogjanak mellettünk a hölgyek. Szinte el is hiszem magamnak.
A lökdösődést említve azonban már nevethetnékem is támad, és majdnem el is felejtem, hogy a szám tele van. Elé kell kapnom a kezem, hogy biztosan, véletlenül se csússzon ki belőle néhány félig megrágott falat, bár Beau izgatottan enné meg azt is a földről, hangozzon bármilyen gusztustalanul. A pár virslit, amit neki szántam, úgy nyelte be, mintha valamiféle daráló volna. Talán meg sem rágta rendesen. – Tudod, igazán rendkívül gáláns vagy – nyögöm ki, egy fél-fulladással és lenyelt falatokkal később. Próbálom kontrollálni a vidámságom, ám a szemem sarkába gyűlő nevetőráncokkal nem tudok mit kezdeni. Mennyi lehet, hatvan kiló? – A munkahelyeden is ilyen rámenős vagy?
Meglepődnék, ha nem.
A hot-dog maradéka is eltűnik, a szalvétát pedig az első kukába dobom, amit a park kijáratánál helyeztek el. Beau csalódottan konstatálja, hogy már tényleg nincs több kaja, és inkább Janine mellé szegődik, elvégre, engem aztán egész nap bámulhat. Nem akarok túlzottan belelépni a nő személyes terébe, fél szemmel azért mégis látom, hogy miféle térképeket nézeget a mobilján. – Nem nagyon buszozok… Ellenben, ha nem másfelé mész, nagyon szívesen hazaviszlek. Hazaviszünk! Beau nagyon szívesen átadja neked a helyét, azt hiszem. Nem igaz? – pillantok le a kutyára, aki lelkesen hegyezett fülekkel csóválja a farkát. Fogalma sincs, mit mondtam, de érzi, hogy neki szól; ez az egyik, amit imádok az ebekben. Soha nincsenek képben, de mindig készen állnak a partira. Boldog lelkük lehet. Kérdőn pillantok Janine-re aztán, fejemmel a parkoló felé intve. – Na, mit szólsz? Majdnem olyan jól vezetek, mint ahogy főzök. Bár ez neked talán nem mond sokat, de persze tiszteletben tartom, ha inkább bepréselődnél két izzadt postás közé – jegyzem meg. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de igazán meglepne, ha nemet mondana. Amint beleegyezését adja hát, megindulok a parkoló felé. Az első dolgom, amint elérjük a Fordomat, hogy a kicsipogtatást követően felnyissam a csomagtartót, és előhúzzam azt a gumis anyagból készült tálat, amit Beau-nek viszek magammal, ha megyünk valahová. A meg nem ivott vizet töltöm bele, és leteszem a járdára az autó mögött; lógó nyelvével lelkesen kezd bele lefetyelni. Megpaskolom a feje tetejét, majd fél szemem rajta tartva, az anyósüléshez lépek, hogy leszedjem róla a pokrócot, amin ő szokott utazni, ennek megfelelően pedig tele van szőrrel, és a hátsó ülésekre terítem. – Szóval, hogy haladsz a beköltözéssel? Megkaptad végül a bútoraidat, vagy a földön alszol?

breakfast club, in works
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
205
● ● Reag szám :
161
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása •• Szer. Dec. 13, 2017 12:17 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

to Andreas

Hol rá, hol Beau-ra nézek. Győzelem mi? Jó, rendben rendben, elismerem, hogy Beau hatalmas fölénnyel, Andreas pedig pusztán valószínűleg gáláns mivoltából ajánlotta a döntetlent csupán. Ettől még tény, a férfiak furák. Mikor egy nő nem eszik, ők akkor is esznek. Nem hinném, hogy ez ilyen Vénusz és Mars marhaság, egyszerűen másból és másképp nyerünk energiát.
- Akkor jutalmazzam meg a győztest valami nyakba akasztható virslifüzérrel? - vigyorgok vissza - Igen. Fura. Ha azt nézed, általában egy férfi futás után képes jól lakni, egy nő nem. Egy férfi evés után képes egy istenit szeretkezni, a nő inkább szex után kezd el enni. Ezért mondom, hogy fura helyzetekben esztek. - vonok vállat, részemről azért nem akkora  volumenű megállapítás, talán csak magunkon nem vesszük észre. De amint megemlíti valaki, már igen. És legfeljebb jót mosolygunk, hogy nahát, igaza volt az illetőnek a múltkor. Lehet, hogy egyébként idegesítőek a ténymegállapításaim, bár erre még nem tett panaszt. Elégedetten sóhajtok az első falat után. Sok mindent lehet rám mondani, de azt nem, hogy három tonna szakácskönyv sorakozik a polcaimon a legújabb paleo, x mentes, y mentes, z mentes étrendekkel. Szeretek enni, még ha ez a modern nő számára nem éppen egy jó tulajdonság, mert trend a fényevés újabban. Viszont akinek nem tetszik, sajnálom. Járjon modellel. Vagy együnk külön. Rettentő flexibilis tudok lenni olykor. Válaszul elmosolyodom.
- Nos a hot-dog evés kifejezetten jó, de minden reggel nem kezdenék egy bokor alatt. - nevetek fel - A tevékenyre céloztam. Szeretem ha eseménydús a reggel. - magyarázom meg egyúttal, bár szerintem érti ő, egyszerűen csak lecsapta a labdát. Vajon mondták már neki, hogy magával ragadó a személyisége? Biztosan. Egyszer arra is rájövök majd, hogy miért érzem magam így a közelében. Egyszer. Feltehetőleg. - Mindig korán, vagy néha teszel kivételt is azért? - kérdezem kíváncsian. Csak..kíváncsiságból.
Véletlen egybeesés. Nos, így fű alatt megjegyezném kedves szomszéd, hogy 2/2 véletlen egybeesést tudhatunk a magunkénak jelenleg. Pedig általában nem hiszek a véletlenekben, bár igazából abban sem, hogy a Sors nevű alkesz a kis sószórójával figyel minket valahonnan és úgy tologatja kedvére az eseménysorokat, hogy ilyen találkozások létrejöjjenek. Minden valószínűség szerint egyszerűen csak ez van. - Tehát aktív személy vagy. Ezt jó tudni. A húslevesfőzés és egyéb mellé persze. - vigyorodom el, egész sok információt cseppent magáról, így végiggondolva. Akár tudnék egy alap jellemzést is adni róla, egy nagyon alapot. Persze ebbe nem tartoznak olyan klisék mint mi a kedvenc színe vagy épp milyen zenét hallgat, mi volt élete élménye, de tudnék azért mit leírni.
- Azt hiszed netán, hogy nem lennék rá képes? - tettetem a felháborodást, mielőtt még megfullad jókedvében. Elmosolyodva végigmérem. - Inkább diktátor, de nevezheted rámenősnek is. Az irányítás néha kifejezetten jó érzés. - vagyis, ha nem irányítanék szarba sem vennének. Nem tudom, hogy talán egykori tanárom az oka, vagy egyébként is van egy ilyen oldalam, mindenesetre ennek így kell lennie. Szeretem amit csinálok, szeretem a folyamatát, látni a végeredményt. Szó szerint szenvedünk és izzadunk érte. Voltak akik azt mondták, hogy menjek el most egy hosszabb szabadságra. Utazzak el, dolgozzam fel a válást. Pff. Nem. Hogy zizzentnek nézzenek, aki nem képes folytatni az életét? Inkább köszi de nem. Nem válást kell feldolgoznom, lévén a házasságom már megkötéskor is halott volt. Azt kell, hogy egyedülálló vagyok ennyi év után.
- Komolyan? - pillantok a visszatérőre érdeklődve, kihagyva azt, hogy jéé neked van kocsid is a kutya mellé? Isten mentsen meg, ennek a férfinak túl könnyen mondok igent. Kivéve a múltkori együtt evést, melyet most mondhatjuk, hogy bepótoltunk. Lehajolok a lelkes kutyához - Vajon akkor is ilyen lelkesen nézel majd rám ha kitúrlak a helyedről? - lelkes tekintet a válasz. Imádom a kutyákat, óriási személyiségek. Bár néha én is úgy érzem, hogy egy kutya szintjén vagyok. Simogatás, kaja, séta, néha egy kis játszadozás és voilá, máris kiegyensúlyozott vagyok. Kár, hogy az emberek mindig bíbelődnek a lelki dolgokkal. A kutyák pedig? Mindent csak ösztönből. Felegyenesedve Andreasra nézek végül. - A hot-dogod finom volt. - nem tudom kihagyni - Csábító a két férfi gondolata, de adok a kényelemre. Képtelen vagyok visszautasítani. - vigyorodom el és követem a parkolóba. Kíváncsi vagyok milyen kocsit preferál, bár valahogy a farokméretnövelő kocsit nem nézném ki belőle, szóval semmi extravagáns és eltúlzottan drága. Inkább praktikus pasinak tűnik. Hmm, Ford. Nyújtok egy kicsit, míg ő elrendezi kettőjüket és az én helyemet is (vau-vau).
- Matracon. Az ágykeretem túlságosan nagy helyet foglalt volna el fent. Szóval majd mennem kell másikat venni. De, nem rossz. - mosolyodom el - Még nem álom fekhely, de kezdetnek megteszi. Akarok egy térelválasztó polcot és még egy sereg dolgot, vagy maradok spártai és kupis. - sóhajtok, igaz, távolról sem érzem tökéletesnek a dolgot még, de nem szabadultam rá az IKEA-ra, se semmi ilyesmire. Lehet addig jó, mert vannak dolgok amikre képtelen vagyok nemet mondani. - Ha meglesz a térelválasztó várlak a csavarhúzóddal. - pislogok rá nagyon kedvesen - Szép kocsi, de nem játszom meg, hogy értek hozzájuk. Három kategóriám van. Beleülnék, nem ülnék bele és az úgysem telne rá.  Na, sofőr úr, beszállhatok? - pillantok rá kérdőn és ha igenlő a válasz be is szállok az autóba. Magas, mármint nagy. Értjük. Jobban lehet látni magaslatról az utat, de ezzel parkolni? Na, az biztos ki van zárva. A padkát se látnám rendesen. Na, többek között ezért sem vezetek. Lego autót talán még leparkolok valahová. És én, az orv helytolvaj végül hátra is pillantok Beau-ra, akit látszólag azért annyira nem dobott le a mancsairól, hogy elfoglaltam a helyét. - Kilőttük az evésemet, így a zuhany után kénytelen leszek vagy elmenni vásárolni vagy tovább pakolni, nem húzhatom az időt a kajával. - sóhajtok látszat panasszal, közben azért figyelek is kifelé, hogy rögzüljön bármi, bár inkább nevezném szimpla és tipikus utazásközbeni ablakon nézelődésnek - Nem lenne kedved elkísérni? A te őseid a hajóépítők, ráadásképp ott a lego, de az én őseim, hát.. - felkacagok - francia csók és fehérneműk, a monarchia bedöntése, vallásháborúk..dekadencia. - fordulok felé egy mosollyal - Ígérem nem fekszem bele az összes ágyba képzelegni. Csak egy részébe. - helyesbítek, mert ő ugyan nem tudja, de én igen. Mindent megfogok, megnézek, próbálgatok ami használati beruházás. Néha úgy érzem megragadtam 3 éves szinten ezen a téren. Néha nem. - De ha jó a szemmértéked, vagy csak van egy mérőszalagod kezdetnek, viszont nem érsz rá eljönni, a centikben mért segítségért is nagyon hálás leszek. Lennék. - megint helyesbítek - Csak zuhany után, a komfortérzetemre szükségem van. - burkolózom bele a forró víz gondolatába. Persze nem akarok szegénynek kötelező programot adni magammal, de valahol..mégis örülnék. - Te bokrot és ételt-italt, én egy bevásárlóközpontot ajánlhatok. Sajátságos, sajátságos. - gondolkodom el, majd egy félmosoly kíséretében kinézek az ablakból, hazaértünk-e, vagy egyáltalán merre járunk.

■ ■ Zene ■ ■Leszek jobb is :3 ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
141
● ● Reag szám :
112
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


Témanyitás ✥ Re: Janine lakása ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3, 4  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Janine lakása
Second Chance frpg
1 / 4 oldal

Similar topics

-
» Lakónegyed
» Mayakashi Kaen agglegény lakása
» Karada lakása
» Kumogakure lakóházai
» Akari klán rejtekhelye és lakása

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Bérlakások és belvárosi lakások-