Közös terek
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 10 felhasználó van itt :: 6 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 8:16 am ✥

✥ Today at 2:00 am ✥

✥ Yesterday at 11:25 pm ✥

✥ Yesterday at 11:18 pm ✥

✥ Yesterday at 9:31 pm ✥

✥ Yesterday at 9:24 pm ✥

✥ Yesterday at 8:54 pm ✥

✥ Yesterday at 8:32 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Közös terek



✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Közös terek •• Kedd Nov. 14, 2017 11:46 pm

[Only admins are allowed to see this image]
Forrás: google

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Dec. 07, 2017 4:41 pm


to Lily
Az elmúlt hétvége maga volt a pokol. Szó szerint. Még inkább igaz ez rá azért, mert a menyasszonyom, a szülei előtt úgy kellett tennem, mintha minden a lehető legnagyobb rendben volna. Pedig messze nincs így. Hálás voltam azért, hogy lebetegedett az egyik orvos és megkértek, hogy vigyem el a vasárnapi ügyeletet. Huszonnégy óra a kórházban, munkával. Legalább nem kell közöttük, azok között a falak között lennem, ahol életem legnagyobb baklövéseit követem el sorra. De a péntek esti minden eddigin túltett. És tartok tőle, végleg tönkre is tett mindent. Hogy részeg voltam, nem mentség semmire. Tudtam előre, hogy bűntudatom lesz, de erre nem lehet felkészülni. Lily rideg pillantására sem, amit felém küldött, mikor másnap a reggelinél közölte, hogy a hétvégére átmegy a barátnőjéhez készülni a jövő heti zh-ira, ne is várjuk, onnan mennek reggel iskolába hétfőn, addig nem is jön haza. Senkit nem érdekelt különösebben, csak engem. Mert tudtam, hogy nem a tanulás miatt van. Miattam. Meg ami az este történt és nem történt közöttünk. Egyrészt túlzottan kihasználtam a helyzetet, másrészt nem eléggé. Ez valószínűleg duplán sérti őt. Azt hittem, jobb, hogy nem történt meg a dolog, de valószínűleg már ez is túl sok volt. Még a munka sem vonja most el a figyelmemet, annyi hibát vétek, olyan dekoncentrált vagyok, mint korábban sosem. Ez nem maradhat így. Muszáj megbeszélnem vele a dolgokat. A hétvégén nem egy üzenetet írtam neki, hogy beszélni szeretnék vele, az ebédszünetemben még fel is hívtam, de semmi válasz. A telefonjaimat nem vette fel, az üzeneteimre nem írt vissza… Ez lenne a vége? Örülnöm kellene talán, mégsem megy. Sőt, szinte görcsben van tőle a gyomrom. Már-már fizikálisan rosszul vagyok, mintha a lényem egy darabját tépték volna ki. Nincs hát más lehetőség, személyesen kell elkapnom és rávennem, hogy meghallgasson, kerül, amibe kerül.
Kiváló alkalom erre, hogy hétfőn a vasárnapi ügyelet miatt szabadnapos vagyok. A szülők és Eva is munkában egész nap, Lily azonban tudom, hogy haza fog jönni. Mert nem tudhatja, hogy ma itthon vagyok. Erről gondoskodtam is. Beparkoltam a garázsba a kocsimmal, a bejárati ajtót bezártam, nem láthatja semmiből, hogy itt vagyok. Mikor hallom, hogy megérkezik (elvégre ha nem is akar maradni, csak egy hétvégére elég ruhát vett magához, muszáj legalább egy pár órára hazaugrania), hátrahúzódom a hátsó kertbe, míg az üvegajtón belesve látom, hogy felsiet az emeletre és a szobája ajtajának csapódását is hallom. Az a szoba, ahol néhány napja olyan forróvá vált közöttünk a levegő, ami most jéghideg…
Óvatosan kinyitom a kertből a házba vezető ajtót, belépek, majd halkan behúzom magam után és a lépcsővel szemközti kanapéhoz sétálok, ahová lassan leereszkedem, hogy ne csapjak zajt. Itt ülve, a kezeimet tördelve várom, miközben hallom odafent a motozását. Biztosan pakol, hogy menjen is tovább, mielőtt bárki hazaérne. A szívem a torkomban dobog, ahogy hallgatom és közben próbálom összeszedni a gondolataimat. Ez nagyon nem lesz egy egyszerű menet, de muszáj megtennem. Még ha dühös is rám, ha esetleg (egyébként teljesen jogosan) meggyűlölt egy életre mindazért, ami történt, akkor is szeretném megbeszélni vele. Hogy legalább tudja, értse, hogy mit érzek. Mindazt, amit eddig gyáva voltam szavakba önteni. Rettentően fáj a gondolat, hogy örökre elveszítem, de ha ezzel biztosítom a boldogságát, akkor kénytelen leszek elengedni. De nem akarom, hogy így érjen véget, szakadjon meg minden. Az egyszerűen nem lehet…
Hallom fentről az ajtó csukódását és még a lélegzetemet is visszatartom. Már csak néhány perc és szembe kell néznem vele. Soha nem volt még ettől ekkora gombóc a torkomban… Aztán fel is tűnik a lépcsőfordulóban. Onnan már biztos, hogy észrevesz, hisz épp szemben ülök vele. Nem tudom, rám néz-e, megtorpan-e a váratlan látványomtól vagy inkább úgy tesz, mintha ott sem lennék és megy tovább, felém sem pillantva, de azt tudom, hogy kerül, amibe kerül, meg fogom akadályozni, hogy elmenjen anélkül, hogy beszéltem volna vele.
- Lily, kérlek… Tudom, hogy dühös vagy rám és minden okod meg is van rá, de legalább hallgass meg! – miközben megszólítom felállok ültömből, ha megtorpanna a lépcsőn, úgy nézek fel rá, ha tovább menne, pedig azért, hogy elé álljak, amennyiben magától nem állna meg a szavaimra sem, hogy megakadályozzam a távozásban. Mert csak ez az egy esélyem maradt tiszta vizet önteni a pohárba, ezt világosan látom. Akármi lesz, muszáj itt és most beszélnem vele. Bármi legyen is a reakciója erre.

-------------------------------------------


702 & ruha & Impossible & remélem jó lesz
♥️



A hozzászólást Léon Deveraux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Dec. 07, 2017 11:19 pm-kor.
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Grace Leroy tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Dec. 07, 2017 7:57 pm

To Léon
[Only admins are allowed to see this image]

Az elmúlt napokban maga a földi pokol volt az otthonom. Nem találtam a helyem, a belülről marcangoló bűntudat és szégyen teljesen eluralkodott rajtam. Gyűlölöm magam amiatt amit tettem és amiatt amit érzek. Tudtam, hogy rosszul fogom érezni magam, de ez az érzés teljesen felemészt. Nem tudok a nővérem szemébe nézni, Léont pedig látni sem bírom. Nem azért mert gyűlölöm őt, hanem azért, mert gyűlölöm magam, rá pedig iszonyatosan haragszom. Mindazok után ami történt közöttünk képes volt faképnél hagyni, ráadásul néhány hét leforgása alatt kétszer is. Őszinte voltam neki, feltárulkoztam előtte, Ő pedig nemes egyszerűséggel koptatott le magáról. Hiba volt megcsókolnom, vétség volt gyengének mutatnom előtte és életem legnagyobb baklövése volt ennyire közel kerülni hozzá. Miután faképnél hagyott még sokáig nem tudtam elaludni, csak nyeltem a könnyeimet és telesírtam a párnámat, a szobám falainak panaszkodva el minden bánatom. A költözés gondolata azóta még inkább beitta magát elmémbe és bár szívem szakad meg, de azt hiszem kénytelen vagyok meglépni ezt a lépést.
Az összemelegedésünk másnapján kialvatlanul és kivörösödött szemekkel ébredtem. A kedvem rég elhagyott és úgy éreztem magam, mintha egy régi Lily árnyéka lennék csupán. Fájt a fejem, gondolataim minduntalan visszatértek Léon felé, még éreztem bőrömön csókjának ízét és akárhányszor lehunytam a szemem láttam magam előtt vágytól csillogó tekintetét. A szoba, ami eddig a pontig a menedékem volt most hűvös és taszító lett számomra, bármerre néztem Ő idéződött fel előttem. Soha ennyire szarul még nem éreztem magam. Reggeli közben nem voltam képes ránézni, féltem, hogy olyan szavak csúsznának ki a számon amit egy életre megbánnék, és mindez a családom előtt. Mivel nem volt étvágyam csak csipegettem a pirítósomat és még a kávé sem csúszott. Elhatároztam, hogy el kell hagynom a lakást, elköltözni és a lehető legkevesebbet lenni a nővérem vagy épp a vőlegénye közelében, de azt is tudom, hogy mindezt nem ömlesztenem egyszerre a szüleim nyakába, még akkor sem, ha tulajdonképpen nem érdekli őket, hogy mit teszek. A bizalmukat mér akkor elveszítették irányomba, amikor a kitűnő eredményeim ellenére sem a jogi karra mentem. Apránként kell előhozakodnom a dologgal, így két harapás pirítós között csak annyit bírtam kinyögni, hogy Staceynél töltöm a hétvégét, vizsgákra készülve. Egyetlen vállrándítással tudomásul vették a dolgot, én pedig olyan sebességgel pakoltam össze néhány cuccot és pattantam be az autóba, hogy távol kerüljek fájdalmam okozójától amilyen gyorsan csak tudtam. Azt hittem, hogyha majd nem látom őt minden sokkal könnyebb lesz, hogy majd nem gondolok rá és jobban fogom érezni magam, de tévedtem. Hiába próbáltam a tanulásra koncentrálni, eredménytelenül próbált a cuki barátnőm kimozdítani a lakásból egyszerűen nem találtam a helyem és az idő múlásával egyre rosszabbul éreztem magam. Hiányzott Léon, majd belepusztultam a nélküle töltött időbe, a bűntudat belülről marcangolt és haragom lassan gyűlöletté csapott át. Gyűlölöm magam az érzéseim, a gyengeségem és sebezhetőségem miatt, gyűlölöm a nővérem amiért Léon inkább őt választja, utálom a külvilágot, az embereket és azt a férfit is aki miatt így érzem magam. A felejtésben az sem sokat segített, hogy Léon folyamatosan SMS-ekkel bombázott és még hívni is próbált. Az első üzenetet olvasatlanul töröltem ki, az összes utána következőt viszont már elolvastam, és egy röpke pillanatig késztetést éreztem arra, hogy válaszoljak, de mivel tudtam, hogy ez a rossz ötlet végül visszamenekültem a könyvem világába. Nem akarok beszélni vele, mert úgy érzem nincs mit mondanom, nem akarom megint az üres bocsánatkérést hallgatni, hogy aztán egyedül maradjak ő pedig visszameneküljön nővérem karjaiba. Ha valamire, akkor erre nincs most szükségem. Nehéz volt becsapnom magamat, elhinnem, hogy hidegen hagy minden ami vele kapcsolatos, szenvedtem a hiányától és nem éreztem magam teljesnek nélküle. Ennek nem szabadna így véget érnie, ki sem teljesedhetett a szerelmem és máris két lábbal lett összetiporva.
Ma a szokásosnál hamarabb eljöttem az egyetemről, hogy legyen időm összepakolni még néhány ruhát és könyvet, mielőtt bárki is hazaér munkából. Senkire nem vagyok most kíváncsi és nem tudnának olyasmit mondani amitől meggondolnám magam. Most már teljesen nyilvánvaló, hogy mennem kell, mert nem tudok egy fedél alatt lakni vele, bármennyire is mardossa bensőmet a fájdalom, többé nem tudok úgy tenni mintha semmi nem történt volna. Tudom, hogy senki nincs itthon így magabiztosan lépek be az ajtón, és különösebb gondolkodás nélkül oson fel a szobámba. Oda, ahol életem legcsodálatosabb és legszörnyűbb pillanatait éltem át egyszerre, ahol még érezni vélem Léon illatát, ahol a falak voltak a tanúi tetteinknek. Amilyen gyorsan csak tudok pakolom be a hátizsákomba a szükségesnek vélt ruhákat, könyveket és egyéb használati tárgyakat. Nem tudom pontosan, hogy mikor érnek haza, de biztos akarok lenni abban, hogy senkivel nem futok össze még véletlenül sem. Később majd írok anyának egy üzenetet, és kitalálok magamnak valamilyen fedősztorit, mert ha máshol nem is, de a vacsoránál fel fog tűnni a hiányom. Lassan díjat érdemelne a sok hazugság amivel a környezetemben élőket traktálom, de az őszinteség nem vezet sehova, pont az az ember rúgott belém akivel a közvetlenebb voltam. Tudom, hogy barátnőmnél sem húzhatom meg magam örökre, de időt kell nyernem amíg kitalálom, hogy mit akarok és mi lenne a legjobb nekem. Talán megpályázom az ösztöndíjat Amerikába, és a következő egy évben ott folytathatom a tanulmányaimat, mint cserediák, ez lenne a legjobb megoldás mindenkinek. Telepakolt táskámmal, gyors léptekkel, haladok a kijárat felé, hogy minél hamarabb elhagyjam végre az otthonomnak becézett börtönt, de a lépcsőfordulóban hirtelen megtorpanok, ahogy tekintetem találkozik a kanapén ücsörgő férfiéval. Ezt nem hiszem el, pont tőle akartam távol tartani magam, és mint derült égből villámcsapás megjelenik előttem. Nem hagyhatom, hogy jelenléte kizökkentsen az elhatározásomból, magamban szitkozódva folytatom az utam az ajtó felé, levegőnek nézve őt. Lábam remeg az izgalomtól és szívverésem is felgyorsul, jó lenne minél előbb elhagyni a házat. Bármennyire is igyekszem nem tudomást venni róla, láthatóan nem adja fel és nagyon határozottan állja el az utam. Farkasszemet nézek vele, a harag, hirtelen elködösíti a gondolataimat és minden elmélkedés nélkül emelem ütésre a kezem, és ha nem elég gyors a tenyerem találkozik az arcával, és piros foltot hagy maga után.
- Nem! mondom és megpróbálok eljutni az ajtóig, hogy minél hamarabb kijussak ebből a házból.  
■ ■[Only admins are allowed to see this link] ■ ■[Only admins are allowed to see this link]■ ■[Only admins are allowed to see this link]

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
53
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Dec. 14, 2017 10:41 am


to Lily
Miért kellett ennek az egésznek így történnie? Miért? Egyáltalán miért alakult ilyen elcseszettül az egész? Ha bármelyikünk oldaláról egyoldalú lenne ez az érzés, az is elég sok kellemetlenséget okozhatna, így azonban kifejezetten kilátástalan a szituáció. Hogyan lehetne ezt okosan kezelni? Biztosan nem úgy, ahogy én tettem. Nem lett volna szabad engednem a vágyaimnak egy kicsit sem. Főleg, hogy azóta másra sem tudok gondolni, csak a csókjára, a bőre érintésére, a csodálatos teste látványára, a vágytól izzó tekintetére, amivel rám nézett azon az éjszakán. Ugyanez a barna szempár most jegesen néz keresztül rajtam, ahogy a tulajdonosa megtorpan a lépcső tetején, majd határozottan elindul, hogy egy szó nélkül tűnjön el, nemcsak a házból, de ha így haladunk, talán az életemből is örökre. Ami persze megeshet, hogy a helyzet egyetlen lehetséges helyes megoldása, ezt így mégsem engedhetem. Nem bírom. Megállok előtte és maradásra kérem, legalább egy kicsit. A válasza egyértelmű, ahogy a tenyere csattan az arcomon, de nem hagyom magam. Üssön, ahogy akar, megérdemlem, de nem engedem, hogy elmenjen. Utánanyúlok és megragadom a karját. Figyelek rá, hogy ne okozzak fájdalmat neki, de épp akkora erővel tartom, hogy ne tudjon lesöpörni magáról. Valószínűleg nem túl elegáns dolog a testi erőmet felhasználni erre, de más utat nem látok arra, hogy maradásra bírjam. Márpedig most vagy soha. És nem engedhetem, hogy soha ne tudja meg, amit mondani akarok neki. Nem várok tőle bocsánatot, feloldozást, semmi ilyesmit, csak azt akarom, hogy legalább valamelyest megértse, mi játszódott, játszódik le bennem.
- Kérlek, Lily! Csak azt kérem, hogy hallgass meg. Legalább most az egyszer, utoljára. Utána, ha úgy akarod, többet nem is szólok hozzád, megpróbálom elérni, hogy minél kevesebbet is láss. Még csak nem is azt kérem, hogy ne légy dühös rám vagy ne gyűlölj, hiszen minden okod megvan rá. Csak engedd, hogy elmondjam, amit szeretnék! Kérlek!  – ha szabadulni próbálna a szorításomból, míg beszélek hozzá, végig fogom a karját és próbálom elkapni a tekintetét. Csak akkor engedem el, ha úgy érzékelem, valamelyest már lenyugodott és legalább némi hajlandóságot mutat arra, hogy figyeljen a mondandómra. Addig nem akarok belekezdeni semmibe, amíg nem vagyok biztos benne, hogy hallgat a szavaimra. Illetve ha bármit nekem szegezne, arra is reagálnom kell. Akár meg is üthet megint, nem is próbálom megállítani. Végtére is megérdemlem és ha ez segít neki valamelyest is, hagyom, hogy kiadja magából a mérgét. Hátha ettől legalább az egyikünk jobban lesz…

-------------------------------------------


390 & ruha & Impossible & remélem jó lesz
♥️

avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Grace Leroy tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szer. Dec. 27, 2017 4:40 pm

To Léon
[Only admins are allowed to see this image]

Gyáva módon menekültem el Léon közeléből, próbáltam úgy tenni mintha misem történt volna. Azt hittem, hogy  a távolsággal majd megszűnnek az érzéseim irányába, hogy könnyebb lesz reggel a tükörbe néznem, reméltem, hogy a bűntudat nem fog majd gyötörni. De hiába futamodtam meg, a mellkasom szorongató érzés nem szűnt meg, sőt még a szeretett férfi hiányával is meg kellett küzdenem. Hibásnak érzem magam mindazért ami történt, nem szabadott volna elgyengülnöm a társaságában, hiba volt közel kerülni hozzá. Minden sokkal egyszerűbb lenne, ha legalább egy hajszálnyit erősebb lennék, ha nem hiányozna belőlem az a tartás és önbecsülés, ami a családom összes többi tagjában megvan. A nővérem mellett én csak egy álmodozó kislánynak tűnhetek, aki nem képes gátat szabni az érzelmeinek, és aki nem tud nem tud parancsolni önmagának. Soha egyetlen percre sem fordulhatott volna meg a fejemben, hogy elcsavarjam a nővérem vőlegényének fejét, nem szabadott volna másképp tekintenem rá. Az első bűnös gondolatnál sarkon kellett volna fordulnom és kivernem őt a fejemből. Ahogy egyre jobban telik az idő, úgy egyre biztosabb vagyok abban, hogy mindaz amit érzek nem fog elmúlni, ha belegondolok abba, hogy a kelleténél több időt kell nélküle eltöltenem, akkor rosszul vagyok és a hiányérzetem egyre csak nő. Ez a néhány nap, amit a saját magam általi száműzetésben töltöttem az maga volt a pokol. Bármennyire is próbáltam kizárni a kettőnk között történteket az elmémből, annál jobban beitta magát a mosolya, érintése, pillantása és szavai az elmém közé. Nem tudtam szabadulni tőle, és bármennyire is tisztában vagyok azzal, hogy bűn amit csinálok mégsem vagyok képes arra, hogy másképp érezzek. Szeretem őt, bármennyire is nehéz beismernem saját magamnak, de így érzek és jelen pillanatban úgy érzem, hogy bármit is csinálok nem fognak megváltozni az érzéseim. Azért mentem el, mert azt hittem, hogy ha nem látom könnyebb lesz elfelejtenem, és sikerül majd megbirkóznom azzal a vegyes érzelemhullámmal amit ő vált ki belőlem. Tévedtem. Távozásommal semmit nem értem el, csak napról napra egyre jobban hiányzott. Abban a reményben jöttem ma haza, hogy a délelőtti órákban senki nem lesz itthon és lesz időm összepakolni még néhány cuccot anélkül, hogy bárkivel is össze kellene futnom, őszintén bevallom, hogy senkivel nincs kedvem találkozni. Tervem azonban hamar szertefoszlik, amint a lépcsőn lerobogva megpillantom őt. Egy pillanatra elbizonytalanodom és legszívesebben zokogva hullanék össze mint egy nyársfalevél, de nem engedhetem, hogy gyengének lásson. Többé nem. Veszek egy mély levegőt, majd levegőnek nézve őt haladok rendíthetetlenül a bejárati ajtó irányába. Ebben a percben már nem tudok tisztán gondolkodni, a harag és kétségbeesés elködösíti az elmém és azelőtt lendítem kezem ütésre, hogy végiggondolnám mit is cselekszem pontosan. Az pofon hangja térít magamhoz valamennyire, remegő lábakkal és könnybe lábadt szemmel próbálom erősnek mutatni magam, és igyekszem minél hamarabb eltűnni innen mielőtt még nagyobb bajt hoznék a fejemre. Az erős férfikéz, ami megragadja a kezem viszont maradásra késztet, nem durva velem, de ahhoz eléggé határozott, hogy megtorpanjak tőle. Megpróbálom kirántani karomat a szorításából, de nem járok sikerrel. Lemondóan sóhajtok és emelem rá a pillantásom. Teljesen egyértelmű, hogy ebben a csatában ismét én vagyok a vesztes fél, nem tudok harcolni ellene. Teljesen ellágyulok a nézésétől és bármennyire is erősnek akarok tűnni előtte, félek, hogy remegő lábaim és torkomban dobogó szívem elárul.
- Mit akarsz tőlem Léon? Nem tiportál már így is földig? Nem hiszem, hogy tudsz bármit is mondani, amitől jobban fogom érezni magam. Én...elég nyilvánvalóvá tettem számodra, hogy mit érzek, te pedig nemes egyszerűséggel faképnél hagytál. Amíg én a párnámba zokogom el a bánatomat, te minden este a nővéremet csókolod....őt érinted ugyanúgy ahogy nemrég engem. Kérlek, ne tedd nehezebbé nekem... bármennyire is erősnek akarok tűnni a monológom végére a könnyeim patakként mossák végig arcomat. Túl sokat mutattam meg magamból, túlságosan közel engedtem őt, pedig teljesen egyértelmű, hogy ebben a háromszögben én leszek a vesztes fél...
■ ■[Only admins are allowed to see this link] ■ ■[Only admins are allowed to see this link]■ ■[Only admins are allowed to see this link]

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
53
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Csüt. Dec. 28, 2017 9:53 am


to Lily
Hibásnak érzem magam. Az első pillanattól kezdve. Vajon ha előbb észreveszem, szembenézek azzal, ami kialakult Lily és köztem, gátat tudok vetni neki? Az elején olyan ártatlannak tűnt minden! Sosem gondoltam volna, hogy ez lehet belőle. Mikor megismertem Evát, azt gondoltam, ő a főnyeremény, hogy nála jobbat nem találhatok. Aztán találkoztam a családjával, a húgával és a bennem támadó érzelmeket egyszerű szimpátiával magyaráztam. Hogy emlékeztet a viselkedése Camille-ra. Hogy csak egy jó barát, egy amolyan „póthúg”. De olyan mélyre süllyedtem az önáltatásban, hogy mire észbe kaptam, már késő volt. És ami rosszabb, hogy ő viszonozta ezeket az érzéseket. Ettől még bűnösebbnek érzem magam. Ami az elmúlt hetekben történt, attól pedig még inkább. Tulajdonképpen már magam sem tudom, hogy mit akarok. Szeretem azt mondogatni, hogy csak Lily érdekeit nézem, hisz mi is várhatna rá, ha kiderülne a mi kis afférunk? Nekem a jegyességembe kerülne, de neki a családjába. Ki tudja, megbocsátanának-e neki valaha is… Azok után, hogy az álmait merte követni, nem a szülei elvárásait már a tanulmányaiban is, reálisan szemlélve aligha. De nem féltem-e magamat is épp ugyanannyira ebben a történetben? Egy húszéves lány nagyon fiatal. És itt nemcsak arról van szó, hogy lehetek egy fellángolás is neki, akit hamar el is felejtene. Nekem is a biztos életet kellene feladnom érte. Hisz ez a bizonytalanság engem is sújtana. Eva mellett minden biztos és kiszámítható lenne. Mindaz, amit a családom, a társadalmi státuszom elvár. Jó családból származó, biztos, megbecsült állással rendelkező, okos, szép feleség, aki pár éven belül hasonlóan okos, szép gyerekeket szülne nekem. Ahogy azt mindenki elvárja. Milyen szép kirakatélet is lenne! Hogy éjszakánként a húgáról fantáziálok, nem tudhatja senki… Hogy vele érzem igazán jól magam, vele tudok igazán, önfeledten nevetni… Lilynek minden oka megvan arra, hogy gyűlöljön. Egy gyáva féreg vagyok. Nemcsak azt nem akarom, hogy ő eldobjon magától mindent, ami biztonságot ad neki, én sem merem ezt meglépni. Nem úgy, mint a húgom, Camille tette négy évvel ezelőtt. Be kell látnom, én fele olyan bátor sem vagyok, mint ő. Bár engem nem is foglalkoztattak eddig ilyen gondolatok, bármennyire is fullasztó volt a légkör a képmutató családomban, akik  mostanra ha tehetik, azt is előszeretettel letagadják, hogy rajtam kívül volt egyáltalán egy másik gyerekük, egy lányuk is. Most értem csak meg, mekkora bátorságra is lehetett szüksége a testvéremnek, hogy meglépje, amit…
Azonban bármilyen mélyre is süllyedek az önutálatban, akkor is beszélni akarok Lilyvel. Legalább még egyszer, utoljára. Csak azt szeretném, hogy értse, amit érzek. Nem engedhetem el úgy, hogy ne tudja meg! Ezért várok rá a lépcső aljánál, mikor délelőtt valószínűleg abban a reményben tér haza, hogy senkit sem talál majd otthon. Természetesen nem akar szót váltani velem, még csak rám sem nézne, ahogy elviharzik, de nem engedem. Aminek az az eredménye, hogy a tenyere az arcomon csattan, amit én meg sem próbálok megakadályozni. Akárhogy is nézzük, megérdemlem és ha csak ennyit is tehetek azért, hogy jobban érezze magát, ám legyen. Bár a szívem szorul össze attól, ami kirobban belőle, miután nem engedem távozni. Minden szava belém mar. Nem azért, mert annyira engem bántana, hanem mert még nagyobb súllyal érzem meg, mekkora fájdalmat okoztam neki. Hogy ragadtathattam ennyire el magamat! Ez már nem hiba, ez bűn. És nem tudom helyrehozni. Talán nem is akarom? Egyik felem igen, a másik nem. Mert túl szép volt az a néhány perc, ami nekünk jutott ahhoz, hogy meg nem történtté akarjam tenni. Újra és újra eszembe jut azóta is. Amitől persze még undorítóbbnak érzem magam. Mind Lily, mind Eva miatt is.
- Lily én… nem tudom, mi a helyes megoldás, nem is akarok úgy tenni, mintha tudnám. Jobbá sem tudom tenni a helyzetet. Csak azt akartam, hogy tudd, nem kihasználni akartalak. Fontos vagy nekem, fontosabb, mint eddig bárki. Tudom, hogy fájdalmat okozok neked és ez engem ugyanúgy bánt. De ha ebbe jobban belemennénk… félek, hogy utólag megbánnád. Sokkal többet veszthetnél, mint amit én adni tudok neked… Te ennél jobbat érdemelsz… Nem tudnám megadni neked, amire szükséged van… Nem is vagyok olyan bátor, mint…   - nem vagyok túl összeszedett, nem is tudom, van-e annak valami értelme, amit összehordok neki. Az érzéseimről nehezebb beszélni, mint gondoltam. Hogy is magyarázhatnám ezt el neki anélkül, hogy ne úgy hangozzon, mintha üres frázisokat durrogtatnék, mintha magyarázkodnék csak? Már azt sem tudom, hová is akartam eljutni ezzel. Pláne az utolsó, levegőben maradt, elharapott mondatommal. Elfordítom a tekintetem az övéről és a karját is elengedem, majd hátrálva egy fél lépést idegesen a hajamba túrok és a kanapéra roskadok, tekintetemet összekulcsolt kezeimre vetem magam előtt, nem is nézek fel Lilyre. Már ha nem rohan el rögtön és ott áll még egyáltalán. Már nincs lelkierőm megállítani, bármit is tesz.
- Tudtad, hogy van egy húgom? Camille-nak hívják. A szüleim még megemlíteni sem szeretik. Négy évvel ezelőtt egy szó nélkül szökött el otthonról. Azóta nem tudunk róla semmit. Sokáig dühös voltam rá, de már egyre jobban értem, miért tette azt, amit   – semmi értelme talán ezt elmondanom. Biztos a felfokozott érzelmi állapotom az oka, hogy össze-vissza beszélek. A húgomat nem említettem korábban még Lilynek sem. Jobb volt így. Vagy ki tudja. Annyira hozzászoktam már, hogy ez az elvárás a családom részéről, hogy nem is gondolkoztam rajta, én mit akarok. Talán csak most értem ezt meg igazán? Hogy szembe kellene néznem a saját vágyaimmal és a saját életemet élni végre, nem azt, amit elvárnak tőlem? De vajon én, Léon Deveraux, mit is akarok igazán? És mernék-e tenni érte? Vagy már túl késő a számomra? Megannyi kérdés, amiket eddig még feltenni sem mertem, nemhogy válaszokat keressek rá…

-------------------------------------------


909 & ruha & Impossible & remélem jó lesz
♥️

avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Grace Leroy tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Jan. 06, 2018 2:39 pm

To Léon
[Only admins are allowed to see this image]

Teljesen össze vagyok zavarodva, bárcsak tudnám, hogy mitévő legyek, hogy mit kellene tennem és hogyan cselekedhetnék helyesen. Tudom, hogy amit érzek, az tiszta és őszinte érzelem, de legalább ugyanennyire önző és mocskos is. Nem szabadna őt szeretnem, hiszen az Ő sorsa már régen eldőlt, hosszú hónapokkal ezelőtt kiválasztotta azt a nőt akivel lenni akar, és az nem én vagyok. Bármennyire is szeretném, hogy engem szeressen, hogy én legyek az egyetlen neki, tudom, hogy ez szinte lehetetlen. Nem állíthatom őt választás elé, nem engedhetem meg magamnak az önzőség ilyen hatalmas szintjét. Mindennél jobban szeretném, hogy végül Léon az én kezemet fogja, hogy mellette aludjak el este és mellette ébredjek reggel, de ha mélyen magamba nézek tudom, hogy ez lehetetlen kívánság. Nem vagyok képes arra, hogy ekkora sebet ejtsek nővérem szívén, bármennyire is vágyom arra, hogy szerelmem beteljesedjen szívem mélyén tudom, hogy helytelen vágynom rá. Hosszú napok teltek el azóta, ami kettőnk között történt, azt hittem, hogy a távolság majd segít, és ha nem látom csillogó szemeit minden nap, akkor könnyebben hagyom magam mögött a múltat és érzéseimet. De nem így, sőt azóta már azzal az ürességgel is meg kell küzdenem amit a hiánya okoz. Akárhányszor lehunyom a szemem őt látom magam előtt, érzem bőrének melegét, csókjának édes ízét. Szeretem őt, és bármivel is próbálkozom egyszerűen nem tudok másképp nézni rá, nem tudom megparancsolni a szívemnek, hogy ne dobogjon utána. Erősnek kell lennem, nem szabad soha többé gyengének mutatnom magam, és bármennyire is fáj, tudom, hogy a legjobb megoldás az, ha minél távolabb maradok tőle. Ezért is döntöttem úgy, hogy ignorálom a hívásait, az üzeneteit és a lehető leghamarabb elköltözöm. Tudom, ez a családom tagjainak nem fog tetszeni, - már ha egyáltalán érdekli őket, hogy mi van velem – de ez a legbiztosabb módszer arra, hogy még egyszer ne sodródjunk olyan helyzetbe mint néhány nappal ezelőtt. Bármennyire is vágyom rá. Ahogy megpillantom őt, minden újra átértékelődik a fejemben és inamba száll a bátorságom. Nincs elég erőm harcolni ellene és az érzéseim elől, ha a közelemben van. Már egyetlen pillantása is elég arra, hogy a szívem újra megteljen azzal a csodálatos érzéssel ami azóta tombol bennem amióta ismerem őt. A pofon kijózanít, nem vagyok pofozkodó típus, mindig is inkább magamban szenvedő voltam, de dühöm és haragom annyira eluralkodott rajtam, hogy végig sem gondoltam, hogy mit cselekszem. Csak állok, egy darabig némán figyelve őt, majd könnyeimmel küszködve próbálok kiutat találni szorult helyzetemből. Bár szorítása a kezemen enged, szavai mégis visszatartanak. A táskám hangos puffanással ejtem a földre és remegő lábakkal állok ugyanabban a helyzetben, csak tekintetem követi őt. Szavai egyszerre okoznak boldogságot és egyszerre fájdítják meg az amúgy is apró darabokra tört szívem. Bármennyire is akarom, nem tudom megakadályozni a könnyeimnek, hogy utat törjenek maguknak. Földbe gyökerezett lábbal figyelem őt, miközben arcom áztatják a könnyeim. Szükségem van néhány másodpercre amíg végre képes vagyok megszólalni.
- Nem. Te attól félsz, hogy te bánnád meg, rettegsz, hogy mit szólnának az emberek, ha a menyasszonyod helyett a húgát választanád. Megcsorbulna a hírneved, a becsületed és ez az amitől te rettegsz. Vagy attól, hogy esetleg én nem lennék olyan tökéletes melléd, mint Eva...és ne döntsd el, hogy mi az amit megérdemlek. Pontosan tudom, hogy mire van szükségem.  Figyelem mozdulatait. Látom rajta, hogy minden egyes kimondott szót komolyan gondol, látom a vívódást az arcán. Nem akarom, hogy miattam érezze rosszul magát, az amit érzünk boldogsággal kellene feltöltsön és nem az ellenkezőjével. Már éppen hajolok a táskám után, hogy rövidre zárva ezt a beszélgetést lelépjek innen, de szavai hallatán ismét megtorpanok. Kikerekedett szemekkel bámulok rá, őszintesége letaglóz és hirtelen azt sem tudom mit kellene csinálnom. Sosem beszélt nekem a húgáról, azt sem tudtam, hogy van neki. Éreztem, hogy olyan mintha valami nyomná a szívét, de konkrétan soha nem kérdeztem rá. Hangos sóhaj tör fel a mellkasomból és lassú, tétova lépésekkel közeledek felé, majd minden gondolkodás nélkül magamhoz ölelem. Nem tudom mit mondhatnék, vagy mit kellene mondanom így csak az ölelésembe zárom, ha nem tiltakozik ellen.
- Nagyon sajnálom Léon...nekem fogalmam sem volt róla... nyögöm ki végre miután sikerül megszólalnom. Elhúzódom tőle, és lehuppanok mellé a kanapéra.
- Soha nem beszéltél róla. Nem akartam feltépni a régi sebeket...
■ ■[Only admins are allowed to see this link] ■ ■[Only admins are allowed to see this link]■ ■[Only admins are allowed to see this link]

avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
53
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek •• Szomb. Feb. 17, 2018 6:41 pm

[Only admins are allowed to see this image]
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: Közös terek ••

Tell me your secrets

Közös terek
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Akadémiai edzőterek
» Utcák és terek
» Utcák és terek
» Kiképzőterek
» Utcák/terek

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Leroy villa-