Shakespeare and Company könyvesbolt
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 8:05 pm ✥

✥ Yesterday at 4:19 pm ✥

✥ Yesterday at 2:09 pm ✥

✥ Yesterday at 1:49 pm ✥

✥ Yesterday at 10:29 am ✥

✥ Yesterday at 10:24 am ✥

✥ Yesterday at 10:20 am ✥

✥ Szer. Május 23, 2018 10:58 pm ✥

✥ Szer. Május 23, 2018 10:28 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Shakespeare and Company könyvesbolt



✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Shakespeare and Company könyvesbolt •• Pént. Nov. 17, 2017 3:46 pm

Forrás: google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2092
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Coralie Aguillard-Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Vas. Nov. 19, 2017 5:34 pm





Andreas mindig is a barátaim közé tartozott. Természetesen, több volt köztünk, mint barátság, de a vad szenvedély az évek múlásával egy teljesen már érzéssé szelídültek. Ismerem a múltját, a jelenét és talán még a jövőjét is. Ahogy ő is ismeri az enyémet. Csupán néhány aprócska dologgal nincs tisztában, amiket olyan mélyen eltemettem magamban. A férjemmel való kapcsolatom egy ideje megingott, köszönhető annak, hogy úgy éreztem, nekem több térre van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam, rákos vagyok. Elmentem a városból, vidéken találtam meg a számításaimat, a szüleim aprócska házában. Ahol hajnalban keltem és a kertben babráltam. Ahol egy kis időre elfelejtettem, hogy talán az utolsókat szívom a friss levegőből. Hogy talán soha többé nem beszélhetek a szüleimmel. Az utolsó mentsváram volt ez a kis vidéki tanya, ahol végre újult erőre kaptam és összeszedtem a maradék bátorságom. Visszamenjek a férjemhez, elmondjam neki, hogy elvesztettem a közös gyerekünket és felkészüljek a halálra. Rettegtem a gondolattól, hogy úgy halok meg, nem tisztáztam a kapcsolatunkat Tybalt-at. Megérdemelt annyit, hogy legalább tudja, volt egy aprócska lélek, aki őt akarta az apjának. A betegség mellékes, valahogy túlélem és ha mégsem, legalább boldog volt az életem.  
Andreas ismer, minden hibámmal együtt. Gyerekként léptem az életébe és bár boldogok voltunk a házasságunk alatt, az érzés idővel elmúlt. Nem akartam megcsalni a barátságunkat, így jobbnak láttuk, ha külön folytatjuk az életünket. De nem múlik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe forró csokoládéjának illata, amivel a hideg téli estéken felmelegített. Barátokká avanzsálódtunk és már így él emlékeimben.
Most viszont, visszatértem okán nem Tybalt az, akit először felkeresek. Kell a segítsége, orvosi diplomája most a lehető legjobb a számomra. Valakivel beszélnem kell, valahogy fel kell készülnöm a lehetőségekre. És bár semmilyen maradandó nyoma nem maradt a vetélésnek, mégis vannak aggályaim. A kezelésemmel kapcsolatban, az életvitelemmel kapcsolatban. Nem tudom, melyik orvost keressem fel, a kórházban vagy egy tucat doki nevét megadták és tehetetlenül állok a telefon felett.
A Luvre a lehető legjobb hely, ahol az ember találkozhat rég nem látott ismerősével. Itt talán eszembe sem jut az, hogy zokogásban törjek ki. Bár, az igazat megvallva, a lelkiállapotomból kiindulva, talán mégis megtörténik majd.
Épp a Mona Lisa előtt állok. Mellettem kéttucatnyi ember próbál közelebb férkőzni a képhez, vakuk villannak, vállak nyomódnak vállamhoz. Lépek egyet hátra, én minden nap megnézhetem. Ellenben a sok turista talán most először és utoljára. Tovább sétálok, megmosolyogtat a látvány, amit magam mögött hagyok. Itt kellene lennie… az órámra pillantok, én jöttem túl korán.
Caravaggio, Szűz Mária halála című festménye előtt vert gyökeret a lábam. Mintha csak magamat látnám, a vörösbe öltözött, porcelán bőrű nő személyében. A halál körbeleng, a mindennapjaim része, próbálok felülkerekedni rajta, az arcába nevetni, mégsem sikerül.
A tömeg, a szagok, a zsivaj… felfordul tőle a gyomrom. Menekülök, mint az űzött vad, aki prédaként igyekszik elfutni gyilkosa elől. A hideg jól esik, csontomig hatol, mégis kerülőre fogom és kanyargós úton jutok el a kedvenc könyvesboltomba. Üzenetet írok, mielőtt belépnék az ajtón. Csak remélni tudom, hogy megkapja az sms-em.
Ismerősként köszöntenek, talán még egy forró kávéval is megkínálnak, de előbb belevetem magam a könyvek közé. Fellapozok néhányat, végighúzom lapjain ujjaimat. Leírhatatlan érzés, valaki mégis kiránt a nyugalom szigetéről.  
Parfümjének markáns, férfias illata az, ami miatt megfordulok. Ajkaimra erőtlen mosoly kúszik.
-Örülök, hogy eljöttél. – Szőke tincseim közé túrok, néhány kósza szál ujjaim közt ragad. A kemoterápia mellékhatása. Orvosom nincs, de a kezeléseket már elkezdtük. - Gondoltam, neked is hiányzik egy kis kultúra az életedből. -  Az enyémből minden bizonnyal. - A múzeum tömve volt, mozdulni sem lehetett. – Mentegetőzöm, holott nem az én hibám, hogy el kellett jönnöm.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
natalie dormer


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Hétf. Nov. 20, 2017 8:37 pm

♦️ Corának ♦️


Hideg szél borzolja a hajam, ahogy kilépek az utcára és becsukom a kocsiajtót. A kávészínű Ford Explorer pittyegve adja tudtomra a biztosítást, a zárak pedig kattanással kerülnek a helyükre. Egy kicsit még mindig megmosolyogtat, ha arra gondolok, mennyire elsápadt Helle, mikor megemlítettem, hogy új autót veszek. Biztosra vette, hogy csakis kapuzárási pánik lehet, máskülönben nem költekeznék ilyen esztelenül. Valahogy mindig elfelejti, hogy én nem ott lakom, és csakis szép Dán honban van 180%-os adókulcs az autókra. Száznyolcvan! Csak az adó! Kész agyrém. Szeretem én a biciklizést is, ám valljuk be, a mínuszokban sokkal kellemesebb egy kényelmes, fűtött karosszériába süppedni, még ha sokszor a tömegközlekedést használom is.
Már a parkolóóránál állok (nem járok annyit erre, hogy érdemes legyen erre  a méregdrága kerületre is parkolóbérletet vennem), amikor bőrdzsekim alatt, a kapucnis pulóverem zsebének biztonságában megzizzen a mobilom. Fél kézzel a kellő érmemennyiséget potyogtatom a gépbe, másikkal a készüléket kotrom elő. Értetlenül ráncolom a szemöldököm Coralie üzenetét olvasván, de eszemben sincs ellenkezni. Az említett cím kissé messzebb van, de gyors megfontolást követően is úgy döntök, hogy inkább gyaloglok; nem csak a jegyet vettem már meg, de ennyi környezettudatosság még belém is szorult.
Délelőtt lévén nem járkálnak annyian az utcákon, ám az efféle központi helyek, mint a Louvre-környéke, a diadalív körüli tér és körforgalom, vagy az Eiffel-torony, ilyenkor is tömve vannak. Főleg meglepően fürge nyugdíjas turistákkal, akik megvárták, hogy lejárjon a főszezon, és a viszonylag kisebb forgatagban tervezik élvezni a város nyújtotta szépségeket. Elhaladok egy buszról leszálló csoport mellett, német és holland beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülem, és segítek elmagyarázni az egyik engem megszólító turistavezetőnek, aki új lehet a pályán, hogy merre találnak olyan mosdót, amit használhatnak.
A takaros kis könyvesbolt számomra ismeretlen, de elnyeri a tetszésem, épp kellemesen eldugott, zajtalan, mégsem kihalt. Csengettyű jelzi az érkezésem, a meleg szinte arcon csap, a lehető legkellemesebb pofon, amit eddig valaha kaptam, pedig kaptam már párat. Köszönök az eladónak, és mosolyogva haladok el a polcsorok között néhány válogató vásárló között; néhányuk egészen biztosan turista, például az a két japán hölgy, aki a hideg ellenére is amolyan nyári kalapot visel, és eszeveszettül mutogatnak valamit egy testiséggel foglalkozó könyvben, egy másik részük viszont inkább időtöltőnek tűnik.
Nem nehéz kiszúrnom a vaskos kötetekkel és könnyed olvasmányokkal egyaránt zsúfolt polcok között Cora szőke hajzuhatagát.
Miért ne jöttem volna, Nyuszi? – mosolygok rá, ahogy mellé érek. A becézés rejt persze magában valami romantikus töltetűt az avatatlan fülek számára, ám a mi kapcsolatunk eleve nem feltétlenül fogható fel egy tudatlan külső személy számára. Sokat hecceltem azzal annak idején, hogy a kék szemei, szőke haja és a szája miatt kissé úgy fest, mint Tapsi Hapsi barátnője, Lola Nyuszi. Eleinte simán Lolának hívtam, aztán lett a baráti körünkben egy ilyen nevű hölgy, az egyik jó barátom akkori barátnője, ma már felesége és gyerekei anyja, aztán… Aztán így ragadt rá a Nyuszi. Bár már rég nem társítok sem a névhez, sem Corához ilyesféle gyengéd érzelmeket, azért arra figyelek, hogy megkérdőjelezhető szituációkban ne használjam. De ez csak egy ártatlan könyvesbolt, nem? És mindennél jobban örülök, hogy végül megtalálta a boldogságot Tybalt mellett.
Félig-meddig mögüle elé lépek, és ha hagyja, baráti ölelésben részesítem.  –Szia! – üdvözlöm szóban is, miközben szúrós-borostás puszit nyomok az arcára. Ekkor veszek csak néhány pillanatnyi időt arra, hogy végignézzek rajta; az évek mindenképpen kegyesen bántak vele, a vonásai élesedtek, és egy határozott, komoly nő képét festették elém; aki a szeme alatti karikákból ítélve nincs túl jó passzban az utóbbi időben. Felüti makacs fejét a mellkasomban az aggódás; amilyet igazi, régi jó barát iránt érez az ember. Mert még azon időszak alatt is, ahogy a természetes fizikai vonzalom és kötődni vágyás fellege borult a valóságunkra, barátok voltunk. Miért ne aggódnék? Ám azt nem hagyom, hogy ez az érzelem kiüljön az arcomra, továbbra is töretlenül érdeklődve, kedélyesen mosolygok.
Ugyan, meg se említsd. Ez a hely úgyis szimpatikusabb, mint a tömött múzeum… Kellemesebb. Beszélgetés-pozitívabb – rázom meg a fejem, megelőzve a további szabadkozást. Látszik Corán, hogy valami nem stimmel, valahogy hiányzik a szemeiből az a tűz, amit mindig is csodáltam. Ő kérte a találkozót, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni, úgyis ideje lett volna lassan összefutni. Sokan talán meghökkennének azon, ahogy ex-házastársakként viselkedünk, ám ha az ember nem válik rossz érzésekkel… Akkor megint lehet minden a régi, és a bizalom is helyreállhatott. Mindent összevetve és látva, sem változtatnám meg a döntést, mikor feltette neki a kérdést, hiába volt olyan korán, olyan fiatalon, olyan meggondolatlanul. Szerettem is, és remélem, hogy ő is engem. Csak nem eléggé. Csak nem jókor. Csak nem jót. De ezért megtagadni a további barátságot? Őrület.
A sarokban megpillantok egy teázó-kávézó-olvasó részleget, néhány asztallal és komfortos székekkel. Azok felé intek a fejemmel. – Nem szeretnél leülni? – kérdezem, és válaszának megfelelően cselekszem; vagy ott maradunk, végigfuttatva ujjaim a borítók gerincén, vagy leülünk, és kihúzom számára a széket. – Rég nem láttalak, Cora. Mi újság? Vagy csak egy könyvesbolt-rabláshoz kerestél magadnak partnert, és nem találtál jobbat, mint engem? Sajnálom, ha lelombozlak, de egy olyan szép pofit, mint a tiéd, meg egy ilyen állvonalat, mint az enyém, gyorsan megtalálnak a zsaruk – húzom széles mosolyra a számat, remélve, hogy egy kicsit oldhatom a hangulatot, terhelje bármi is a nő lelkét. Kíváncsian pillantok rá, érdeklődve várom, mit válaszol.

regret? no. At one point,
you were exactly what I needed.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
157
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Coralie Aguillard-Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Kedd Nov. 21, 2017 3:29 pm





Elmosolyodom az ősrégi becenéven. Hogy is felejthetném el. Tényleg boldogok voltunk, mindent megadtunk a másiknak és sosem kételkedtünk abban, hogy szeretjük egymást. Szerettem őt, a szívem minden szegletével, de kihunyt a láng és már nem volt erőm felizzítani. Inkább elváltunk és a legtöbb barátunk megrökönyödésére, jóban maradtunk. Igaz, az évek során elsodródtunk egymás mellől, de mindig találtunk alkalmat arra, hogy legalább telefonon beszéljünk. Most én voltam az, aki kezdeményezte a találkozót, szükségem van a szakértelmére, de elsősorban, a mérhetetlen szeretetére, amit irántam érez. Csupán csak barátok vagyunk, de tudom, hogy történjék bármi, rá számíthatok. És ezzel nem azt a látszatot akarom kelteni, hogy a férjem nem támogat, dehogy, csak most épp nem vagyunk abban a viszonyban, hogy elsírjam neki a bánatom. Ehhez most Andreas kell és az ő türelme.
Megölelem, jól esik sok idő után magamhoz szorítanom. Egy pillanat erejéig eljátszom a gondolattal, hogy ne eresztem, de mégis csak kibontakozom karjai közül és követem a könyvesbolt kávézó részlegébe. Ujjaim még mindig azt a könyvet szorítják, amit az előbb a kezembe vettem. Fogalmam sincs, mi a címe, ahogy azt sem tudom, miről szól. Egyszerűen csak jól esik valamit ekkora erővel szorítani.
Amúgy sem bírok néhány percnél tovább megállni a saját két lábamon. A pirulák, a kezelések… úgy érzem, lassan elhagy az erőm. Harcolok, ameddig csak tudok, de ha eljön az idő, engedem, hogy megtörténjen. Addig is, élvezem a maradék perceket. - Ne is mond. – Emelem égnek a tekintetem. Örülök, hogy végül eljöttem a múzeumból. Buta ötlet volt tőlem oda megbeszélni a találkozót. - Az a sok turista, löködnek, hangoskodnak, azt sem értem, mit beszélnek. – Mosolyodom el, ölembe fektetem a könyvet, hüvelykujjammal gerincén játszom. Mindig is szerettem a humorát, rengeteg alkalommal vidított fel. Vagy, ahogy most is, oldja a bennem méregként szétterjedő idegességet. Megbénít a dolog, holott csupán annyit kell közölnöm vele, hogy meg fogok halni. Nem tudom mikor, nem tudom hogyan. Azt sem tudom, egyáltalán fog e fájni. Végig önmagam leszek, vagy egy idő után elvesztem magam felett az irányítást?
-Tudod, hogy végül úgyis elkapnának bennünket. Nem vagyok jó a bujkálásban. – Nevetek fel, jól esik, hogy egy lélegzetvételnyi időre megfeledkezek az előttem álló akadályokról. - Viccet félretéve, nem tudom, beszéltél e Tybalt-al. – Puhatolózom, érdeklődöm, a férjemnek volt e bátorsága felkeresni őt. Nem ellenezte sosem, hogy Andreas és én beszéljünk, sosem ejtett ki a száján semmilyen jelzőt a kettőnk kapcsolatára. Csupán szerette, ha nem mesélek arról, mit csináltunk, mikor nagy ritkán összefutottunk. - Nem is számít igazán. A kérdésedre válaszolva, nem, nem vagyok jól. Nem tudom, merre induljak, kihez forduljak segítségért. A kórházban egy tucat doki nevét megadták, de még egyikükkel sem sikerült találkoznom. – Időközben felbukkant egy szemüveges, szeplős tizenéves. Végigmérte a velem szemben ülő férfit. Igen, hajdanán én is pont így néztem rá. Kávét kértem, sok tejjel és csak remélni tudtam, hogy ennem a színjátéknak hamarosan vége szakad. Ha Andreas is megrendelte az italát, tovább folytatom. - A kezeléseket már elkezdtük és láttam, hogy néztél rám. Pocsékul festek, tudom. Fél órámba telik minden áldott reggel, hogy legalább tűrhető állapotba tornázzam az életkedvem. – Körmömmel a könyv gerincét piszkálom. Most már biztos, hogy meg kell vennem. Lepillantok rá. Hogyan éljünk egészségesen. Remek, pont nekem találták ki. Felnyögnék kínomban, ha egyedül lennék.
Valakivel muszáj beszélnem. Tybalt nem érti meg, mit érzek. Ő csak a veszteséget látja. – Ajkamba harapok, lesütöm szemeimet. Újra hajamba túrok, összezárom ujjaimat, markomba rejtve a kósza szálakat. Táncolva hullnak a padlóra, ahogy kifeszítem ujjaimat.
Kérlek, ne kelljen kimondanom.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
natalie dormer


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Csüt. Nov. 23, 2017 11:38 am

♦️ Corának ♦️



Azt nem mondanám, hogy zökkenőmentes volt a kapcsolatunk; főleg a külső tényezők miatt. Sokan, még a baráti vagy családi köreinkben is, nem nézték jó szemmel a dolgot. Egyrészt ugye ott volt a tény, hogy tizenkét évvel fiatalabb nálam; sosem éreztem ennek a hozományát, talán Cora akkoriban huszonegy volt, de mindig úgy láttam, hogy mentálisan és lelkileg is jóval érettebb annál. Sosem úgy képzeltem, mintha diáklányt nevelnék a házasságban, mint valami ősrégi, feudális berögződés; egyenrangú partner volt, akinek értékeltem minden gondolatát, eszméjét, találmányát. A cikkeit még mindig élvezettel olvasom, ha épp összefutok velük.
Aztán ott van a tény, hogy alig fél évvel a megismerkedésünk után összeházasodtunk. Bár sohasem bántam meg, mindent összevetve sem, azt utólag belátom, hogy talán a hirtelen döntésben szerepet játszott az is, hogy Joanne nem sokkal a megismerkedésünk előtt adott nekem kosarat a házasságot illetően. Szégyellem, Cora minden bizonnyal jobbat érdemelt volna ennél, jobb indokot, jobb hátteret, de sohasem pótlék volt – ezt fontosnak érzem kihangsúlyozni. Rengeteget segített abban, hogy túltegyem magam a visszautasításon, és kétségtelenül élveztem, hogy nálam lakott, hogy ha csak a házasságunk rövid idejére is, de volt valaki, aki tényleg az enyém, és akinek én is átadhattam magam. Aztán persze lassan elmúlt a fellángoló szerelem tüze, és izzás helyett pislákolt csupán; szerelem és szeretet nem ugyanaz, és attól tartok, sohasem tudtam volna úgy szeretni, nem barátilag, hanem romantikusan, ahogy azt megérdemli, és ahogy azt minden bizonnyal Tybalt teszi.
Segített nekem, mikor hullámvölgyet éltem meg. Természetes, hogy én is segítek neki; akkor is, ha exekként talán kevés ember jön ki ilyen jól a másikkal. De a rendhagyó megbékélésünk kifejezetten kedvemre való. Más. Különleges.
Azért az egészen mókás, ahogy mindegyikük megpróbál megfogni egy műtárgyat, úgy, hogy a teremőrök ne lássák. Ahogy közelebb osonnak, és azt hiszik, senki sem látja… – nevetek fel. Próbálom jobb kedvre bírni, legalább egy kis időre, mert érződik rajta, a válla megfeszülésén, a jelenlétének vibrálásán,  hogy valami nincs rendben. Nem neheztelek rá azért, hogy nem csak egy kellemes kávézásra invitált, dehogy; egy egészséges adagnyi bizonytalanság azért elönt, tekintve, hogy fogalmam sincs, mi lehet az ok, miért tűnt el olyan hirtelen. Nem vájkálok mások életében, az övében sem, így mikor végül rávettem magam, hogy felhívjam Tybaltot (nem vagyunk rosszban, még ha a részéről érthető is volna, hogy nem csípi a felesége ex-férjét;bár azért nem is pacsizunk le minden szombaton a sportbárban), ő pedig kitérő választ adott Cora hollétét illetően, nem kutakodtam tovább. Akkor van közöm hozzá, ha Ő is azt szeretné; Ő húzza meg a határokat.
A narancs rabruha is jól állna mindkettőnknek – vonom meg a vállam, mosolyom feszíti az arcomat, de hamar megérzem a hangulatbeli váltást. Kék íriszeim érdeklődve függnek Corán, és akaratlanul veszem észre a jeleket – ahogy a hajába túr, alig láthatóan remeg a keze, vagy megrándul a szemöldöke –, melyek neurotikusságról regélnek. Ez a szó nem volt jellemző arra a Corára, akit ismertem; nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy rájöjjek, valami komoly történt.
A kérdésre bizonytalanul, félig-egyetértően bólintok, tekintetem az ablakra vetül, a kinti gyér forgalomra és sárgállón hulló levelekre. – Igen, beszéltem vele. De nem mondott sokat, csak hogy egy kis időre elmentél a városból. – Nem tartom fontosnak, hogy kifejtsem, ezek után nem követelőztem tovább, így nem tudom, pontosan mi történt. A felszolgáló lány érkezése megzavar, mindkettőnk arcára kedveskedő, de nem túl őszinte mosoly ül. Egy kávét kérek, feketén, majd vissza is fordulok Cora felé. A szemöldökeim között ránc jelenik meg, ahogy hallgatom. – Túl szigorú vagy magaddal – mondom, de nem akarom hazugságokkal álltatni, minthogy csodásan fest, mert igenis, látszik rajta, hogy valami nincs rendben; a szenvedésben pedig csak az elborult agyú művészek találnak szépséget. Bár azt hozzá kell tenni, hogy sokan valószínűleg bármit megadnának azért, hogy fél óra alatt úgy tudjanak kinézni, mint Cora; csak a szakavatott szemek, akik látták már ereje teljében, felemás mosollyal, csillogó szemekkel, azok érzik a különbséget. És persze Ő.
Nem kell kimondania ahhoz, hogy megértsem, miről van szó. Manapság kinek ne akadt volna rokona vagy közeli ismerőse, akit a burjánzó mocsok támadott volna meg? És legtöbbször nem is azok, akik úgymond megérdemelnék; nem a saját magukat mérgező, önpusztító láncdohányosok vagy drogosok, nem az életeket megkeserítő milliárdosok, nem a környezetet szennyező, vénséges gyártulajok esnek áldozatul, nem. Az átlagember, akit nem csak a pénzéért szeretnek, aki előtt még ott az élet, aki még nagyokat alkothat.
Természetesen megdöbbenek, és meg is ijedek. A halál lehetősége mindenkit ilyesféle aurával ruház fel; bár a mai gyógyszerekkel és technológiával nagy az esély a túlélésre, pláne, ha korán észreveszik a betegséget, az esély, hogy talán mindez kevés, hogy nem hatásos, hogy talán…
Ezek a „talán”-ok ott élnek ugyan a lelkemben, előtörnek, de nem hagyom, hogy eluralkodjanak rajtam. Az ember nem is sejtené, mennyi dráma, mennyi szomorú emberi sors bontakozik ki egy-egy pszichológus előtt, hogy milyen történeteket ismer meg, melyek emberi hanyagságról, önzésről, gyarlóságról tanúskodnak, amiktől legszívesebben másik fajhoz tartozna, undorodni kezd a társaitól, akik képesek ezt művelni… Kell hozzá egyfajta hozzáállás. A képesség, hogy ezeket az érzéseket elzárd, mélyen magadba, és arra tudj fókuszálni, hogy szakmaiságod legjavával a szenvedő félt segítsd.
Tekintetembe együttérző törődés költözik;nem sajnálkozás, nem szomorúság. Arra ráérek később; ez abszolút nem rólam szól, hanem Coráról. – Cora… – halkan szólítom meg, átnyúlok az asztalon, hogy megfoghassam a kezét. El akarom vonni a figyelmét arról a könyvről; az első és legfontosabb, hogy ne érezze úgy, ez az ő hibája, hogy azért támadta meg a betegség, mert nem élt elég egészségesen. Az orvosa vagy kezelője nyilván anélkül is épp elég tanáccsal fogja ellátni, ami az elkövetkezendő időszakot illeti. – Ne okold magadat. És Tybaltról se mondj le; a reakciója természetes védelmi mechanizmus. Megpróbálja elterelni a figyelmét. Ez nem azt jelenti, hogy hibáztatna, vagy ne állna melletted. Adj neki egy kis időt, és hidd el, hamarabb melletted lesz, mint gondolnád.
Amíg a gyerekosztályon dolgoztam, sokszor találkoztam súlyos beteg gyerekekkel, akiknek olyan problémákkal kellett megküzdenie, annyi műtéten, kezelésen, vizsgálaton estek át, mint sokan hetven év alatt sem. Nem vagyok szakértő a témában, és uram bocsá’, remélem, hogy soha nem is leszek az. De vannak dolgok, amiket mindenképpen megtanultam, az egyik ilyen pedig, hogy nem szabad folyton azt ismételgetni, erős vagy, küzdj ellene!, mert van, hogy nehéz, van, hogy az ember nem akar erős lenni; nem azt jelenti, hogy feladja. Ha azt az ötletet ültetjük a fejükbe, hogy a küzdelem egyenlő azzal, hogy erősnek KELL lennie minden körülmények között, csak azt érjük el, hogy leplezik ha fáj, ha szomorúak, ha valami nem jó; mert erősek. A másik, amit biztosan tudok, az a családok, barátok, a környezet segítsége, a jelenlét, hogy érezhessék, számíthatnak rájuk. Tybalt húzására, bevallom, egy kissé mérges lettem. De ezt sem mutatom ki.
Beszéltél másokkal? A családoddal, Tybalton kívül..? – Nem vagyok biztos benne, kérdőn vonom fel a szemöldököm. A válasza után folytatom csupán. – Tudod, hogy rám számíthatsz. Most és bármikor. Ha szeretnéd, tudok ajánlani neked specialistákat is, személyes ismerőst, akiről tudom, hogy a legtöbbet nyújtja. De a legfontosabb azt megkérdeznem, hogy hol állsz jelenleg? – A kérdés mögött egyszerre rejlik sok dolog; magáról a betegségről, hogy mit támadott meg, hányadik stádiumú, mikor fedezték fel, és persze arról, hogy áll az egészhez, hogy még felfognia sem sikerült teljesen (orvos hiányában mondjuk aligha készítették fel rendesen a betegség velejáróira, mind orvosi, mind magánéleti értelemben), vagy tett-e lépéseket a kezelés megkezdésén kívül. De ezek közül azokra válaszol, amire csak akar; én meghallgatom.

regret? no. At one point,
you were exactly what I needed.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
157
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Coralie Aguillard-Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Pént. Nov. 24, 2017 2:26 pm





Amikor elindultam otthonról, megfogadtam magamnak, hogy egy árva könnycseppet sem ejtek. Elég volt az önsajnálatból, elég volt a szánakozó pillantásokból. Azt hittem, a szüleim vidéki kúriáján majd elfelejthetem az egészet, persze nem örökre, de legalább arra a néhány hétre, míg száműztem magam a városból és Tyblt életéből.
De nem így történt. A szüleim összeomlottak, a nővéreim pedig rám tapadtak, mint piócák a meleg vérre. Nem eresztettek, belém vájták a ragaszkodás karmát és nem eresztettek. Lesték minden kívánságom, törődésük egy idő után terhes lett számomra. Akkor jöttem haza. Akkor döntöttem úgy, hogy a kocsiban ülve, egy elhagyatott lehajtón megírom az üzenetem Andreas-nak.
Most pedig, itt ülünk a kedvenc könyvesboltomban, kávét iszogatva és ahelyett, hogy arról beszélgetnénk, merrefelé tart az életünk, mi az, ami mostanság boldoggá tesz minket, beharapott ajakkal kell hallgatnom, ahogy próbál belém lelket önteni.
Engedem, hogy ujjai megtalálják kézfejem, majd fittyet hányva bármilyen pillantásnak, ujjaim az övéi közé bújtatom. Nem érdekel, ha valaki meglát bennünket. Fogalma sincs, miféle kapocs köt minket össze. A könyvet az ölembe hullajtom, már úgyis mindegy, gerince vonalán ott éktelenkedik körmöm lenyomata. – Muszáj volt elmennem. Az egyik percben minden rendben volt, a másikban letargikus állapotba került, rám telepedett, szó szerint kínzott a törődésével. Tybalt igyekszik, én csak… – Gyűlölöm maga azért, mert ezek a szavak kibuktak a számon, hogy megfogalmazódott a fejemben az, hogy jobb nekem nélküle. A fenéket jobb, szenvedek az ostobaságom miatt. Maradnom kellett volna, hagyni, hogy vigyázzon rám. Hogy olykor az őrületbe kergessen az aggódásával. Mert jelen pillanatban haragszik rám és habár megérdemlem, piszkosul nehéz nélküle.
Elengedem kezét, időközben a rendelésünk is megérkezett. Elmélázom a poharamból felszálló gőz felett. Vajon rám is ez vár? Pont így fogom elhagyni a földi életet? Vár rám még valami a túlvilágon? Fogok én hiányozni bárkinek is? Olykor kemény vagyok és cinikus, megbántok embereket. Legtöbbször a kollégáimat, a kritikáimat nem mindig sikerül úgy megfogalmaznom, hogy azzal inkább építsem az adott személy önbizalmát. De csak azt akarom, hogy a legjobb legyen. Az újságírás kemény szakma. Ha nem vagy kreatív és fantáziadús, elevenen felfalnak a sakálok.
-Haragszik rám. – Megremeg a hangom, félrekapom a tekintetem, megígértem magamnak, hogy nem fogok sírni. Az első főiskolai napomra gondolok. Rettegtem és utáltam az új helyzetet, de bátor voltam és nem hagytam, hogy pánik eluralkodjon felettem. Most sem hagyhatom! - Három napja jöttem haza, írtam neki egy üzenetet. Tudom, hogy elolvasta, a nővérem Penelope felhívta. – Azért ez távol áll az igazságtól. Szó szerint zaklatta a férjem. Addig hívogatta, míg végül muszáj volt felvennie a telefont. Ha csak nem akart beleőrülni abba, hogy Penny percenkét csörgette a számát. - A családom tudja. A szüleim sokkot kaptak, a nővéreim pedig azóta levegőt sem hagynak venni. – Tanulva a hibáimból, nem löktem el őket magamtól. De még mindig úgy érzem, hogy térre van szükségem.
A kávém már hideg, mikor belekortyolok és megforgatom a számban. Hiányozni fog ez az íz. Ahogy minden más. Az érzékeim kezdenek tompulni, a kezelések, a gyógyszerek elveszik tőlem az élet fontosságát. Kérdése hallatán megrázom fejemet. - Veled akarok beszélni, senki mással. – Nem tudnék megnyílni egy idegennek. - Ismersz, a fejem búbjától a lábujjamig. Nem valók nekem ezek az önsegítő csoportok. Ebből a szempontból nem vagyok csapatjátékos. – Ha a saját érzéseimről kell beszélnem, nem veszem komolyan a dolgokat. Nem engedek túl közel magamhoz senkit, kell némi idő, mire sikerül a bizalmamba fogadnom valakit. Nem járna jól velem egy pszichológus sem és nem tudnék zsebkendőt osztogatni egy terápiás csoportban bárkinek is. Nem, egyszerűen nem menne.
Az igazat megvallva, amióta tudom, hogy halálos beteg vagyok, sosem foglalkoztam azzal, hányadik stádiumban vagyok. Emlékszem, mondta az orvos. Emlékszem az arcára, fel tudom idézni tekintetét, ahogy végigmért és felírta az elsődleges tabletták receptjeit. Érzem a vizsgáló illatát, a levendula illatot, ami próbálja elnyomni a fertőtlenítő maró szagát. - Harmadik… azt mondták, még nincs áttét. A gyógyszerek, amiket szedek, lassítják a folyamatot addig, amíg meg nem műtenek. – Összeszorul a torkom, ha arra gondolok, elveszik tőlem azt, amitől nőnek érzem magam. Ami hozzá tartozik az életemhez. Amivel a legnagyobb ajándékot adhatom meg Tybalt-nak. Ezek után mi lesz velünk? Vajon elhagy, ha nem szülhetek neki gyereket? - Terhes voltam. Elvesztettem a babát, mikor Tybalt elutazott Európába, hogy népszerűsítse a könyvét. Csupa vér volt minden, az ágy, a padló... – Míg élek, nem felejtem azt az estét. Akkor és ott darabajaira hullott az életünk. - Bevittek a kórházba, össze vissza vizsgáltak, míg végül kiderült, hogy egy diónyi tumor van a méhemben. Az okozta a vetélést. Ha nem történik meg, nem jövünk rá, hogy baj van, de a gyerek… – Legnagyobb szívfájdalmam az, hogy sosem ölelhetem magamhoz azt a csöppséget, aki minket választott szüleinek. Tyblat gödröcskéit örökölte volna, amik akkor bújnak elő, ha mosolyog. Az én szemem színét és pisze orromat. - Nem tud róla. Csak arról, hogy beteg vagyok. Képtelen vagyok elmondani neki, hogy apa vált volna belőle. Így is szenved. – Pedig idővel meg kell tennem. El kell mondanom neki az igazat és ha minden jól megy, talán túlélem ezt a kórt és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
-Hát, ez van. – Félszeg mosoly költözik ajkaimra, megrándítom a vállam. - Kérlek keress nekem egy orvost, addig, amíg van bennem élniakarás. – Ideje másik téma után kutatni, érzem, hogy a hangulat borongóssá válik. Panaszkodni akartam, meg is tettem, gonosz dolog lenne, ha nem érdeklődnék felőle.
-És te hogy vagy? Semmit sem változtál azóta, hogy nem találkoztunk. – Elmosolyodom, de letörlök ujjheggyel egy kósza könnycseppet orcámról.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
natalie dormer


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Pént. Nov. 24, 2017 8:38 pm

♦️ Corának ♦️



Aggódva figyelem az ismerős arcot, azét a nőét, aki mellett két éven át felkeltem. Talán a romantikus érzések már eltűntek, ám az idő tagadhatatlanul nyomot hagyott a kapcsolatunkon, fontosabb nekem, mint egy egyszerű barát, valahogy… Nem is tudom. Felelősséget érzek iránta? Azt hiszem, ez a jó szó. Nincs befolyásom a döntéseire, és nem is kell, hogy így legyen, de mióta egyszer beültem egy N-dimenziót tárgyaló török professzor előadására, már többek között azt is tudom, hogy a párhuzamos egyenesek egy távoli, úgynevezett tökéletes pontban találkoznak. Valahogy így gondoltam ránk is, talán egyszer már kereszteződtek az útjaink, majd bizonyos értelemben el is váltak, nem hiszem, hogy egyre távolodnánk, és valamilyen szinten, egy elképzelt helyen, mindig kereszteződni fognak. Az, hogy vele egy ilyen borzalmas, meghatározó, és általa abszolút ki nem kerülhető dolog történjen vele, mélyebben érintett, mintha csak egy páciensről volna szó.
Nem szólok közbe, hagyom, hogy mondja, amit úgy érez, ki kell mondania. Ha a családja tud a dolgokról, őket ismerve bizonyára megfojtották a törődésükkel; a szándék nemes, a hatás viszont nem feltétlenül pozitív, ahogy azt Cora panaszából is egyértelműen ki lehet olvasni. – Az emberek többsége nem igazán tudja, hogyan kellene reagálni. És az interneten fellelhető anyagok sem segítenek sokat… Az egyik ezt mondja, a másik azt. És az igazság, hogy mindegyiknek igaza van. Az egyik személynek erre van szüksége, a másiknak kicsit másra, a harmadiknak pedig minden igénye teljesen szembe megy a többiekével… Ha te úgy érzed, nem is, nekik szükségük lehet valakire, aki egy kicsit helyre rakja a prioritásokat. Hogy nem azt kell tenniük, amit ők elvárnának, hanem amit te. – Bár nem szokásom finomkodni, és őszintén mondom meg a véleményem, azért igyekszem óvatosan megfogalmazni; elvégre, mégis olyanokról van szó, akik tényleg jót akarnak, hiába sül el a végén épp ellenkezőleg. Gondolkodón húzom el a számat, megfontolom, hogyan is fejezhetném ki magam a legjobban. – Lehet, hogy Tybalt most tényleg mérges. Legalábbis, úgy tűnik. Ez a második szakasz; ezután jön a többi, az alkudozás, a depresszió… És az elfogadás. Az is el fog jönni. Idővel, de biztosan. Addig pedig itt vagyok. – És miután némileg helyre teszem a dolgokat a családjában, ők is ott lesznek. Talán az ex-anyósom és apósom már régebben sem igen szívlelt, sőt, szerintem egy kicsit meg is könnyebbültek, mikor elváltunk (nem mondom, hogy rosszban voltunk, de én is ferde szemmel néznék arra, aki alig fél év után feleségül veszi a lányomat, aki alig múlt húsz), biztos vagyok benne, hogy ha Coráról van szó, minden apró ellentéten túl tudunk lépni.
Én is csak későn kezdem iszogatni a kávémat, bár a csésze még mindig túl forró az érintésnek, ahogy a számhoz emelem. Nem annyira izgat a kávé aromája, bár egyébként finom; mellékcselekvés, mindkettőnknek, én pedig igazából csak társulok. – Mindenesetre, lehetőségként mindig ott lesznek. Ha nem is egy konkrét csoport, ismerek terapeutákat, akik épp a megfelelő életvitelben és lelki hozzáállásban segítenek. Jobbak, mint azok a könyvek – mutatok rá a kötetre, amit szorongat. Fontos, hogy sok fehérjét vigyél be, és elég rostban gazdag gyümölccsel és zöldséggel pörgesd a szervezeted, ám nem a kellő területekre koncentrálnak. Más az, amit egy karcsúságért diétázónak, és más, amit egy kemoterápiás kezeltnek kell fogyasztania; nem igazán értek hozzá, de nem tudja elkerülni a figyelmem a padlón csillogó több, aranyszőke hajszál.
Amíg meg nem műtenek, méhrák esetén nem kétséges, hogy ez mit takar. Még azoknál is, akik esetleg soha sem gondolkodtak azon, hogy gyereket szeretnének, nagy sokk a tény, hogy az elsődleges női nemi jellegük, hogy úgy mondjam, hasztalanná válik. A meddőséggel küzdő nők közül is sokan hibáztatják magukat, hogy nem tesznek eleget a természetes kötelességüknek; hát még, ha szerették is volna, és főleg, ha emellé még más átkos kórokkal is meg kell küzdenie.  – Ez nem olyan dolog, amit meg kell tartanod magadnak, Cora – vonom fel a szemöldököm. – Nagyon is személyes tapasztalatból tudom, mit érzel, és hogy mit fog érezni Ő. De nem csak joga van hozzá, tudnia kell. Talán szerette volna, hogy szülessen egy gyereketek, de hidd el, egy ismeretlen gyerek eszméje, akit még sohasem tartottál a karodban, sokkal, sokkal kevesebbet számít, mint az, akit szeretsz. Bízol bennem annyira, hogy tudd, ezt nem csak úgy mondom, ugye? – Tud mindent, még azelőtt tudott mindent Sophie-ról és rólam, hogy az első randinkra elmentünk volna, még barátként vallottam meg neki; az első elvesztett babát, a betegen született Sanne-t, és a harmadikat, akit már azután vesztettem el, hogy megismertem.  Mert csakis én vesztettem el; Sophie az okozója volt minden bajnak. És még így sem tudtam gyűlölni, akkor még nem. Akkor hogyan lehetett volna mérges Tybalt Corára valami ilyen fatális véletlenért? Ami, teszem hozzá, Cora életét is megmentheti még. Az, hogy időben felfedezzék a betegség jelenlétét, a legeslegfontosabb.
Ne beszélj marhaságokat – mosolyodom el őszintén, mintha egy kisgyerek téves, de nagyon lelkes magyarázatát hallgatnám. – Természetesen keresek neked. Sőt, jobbat mondok, együtt keresünk. Amelyik szimpatikus, azt választod; tudod, hogy a biológia mellett a kémia is meglegyen köztetek. A kezelésekre is elkísérlek, ha szeretnéd. Csak kérlek, te is tegyél meg nekem valamit: ne gondolj arra még, hogy a feladás opció. Ha lehetőségként tekintesz rá, egyre többet ismételgeted a fejedben, el fogod hinni, pedig nem szabad. Az elején vagy, és nagyon, nagyon nehéz. Tudom. Legyen is az. Mutasd meg, hogy az. Sírj vagy tölts egyedül napokat, ha kell, és valld be, ha fáj. De ne gondold, hogy ennyi volt, rendben? – Megpróbálok a tekintete alá látni, keresek egy jelet, hogy tényleg érti, amit mondok. Nem kell folyton erősnek lennie; de kitartania igenis, szükséges. Különben mi értelme az egésznek?
A terelésre felnevetek; látom, hogy mit csinálsz! – Köszönöm. Ahogy ezt mondod, szinte el is vonod a figyelmem a halántékomról, ami lassan úgy világít, mint egy reflektor. – Természetesen túlzok, de nehéz nem észrevenni a piszkosszőke szálak közé vegyülő szürkét. Így lesz aranyoroszlánból ezüstróka. Megvonom a vállam. – A legtöbb dolog ugyanaz. A tinédzserek nem szemtelenebbek, de a szülők borzasztóbbak. Ugyanott van az iroda. Ugyanott lakom. És még mindig ugyanabba a sportbárba járok. Szívesen beszélek arról, min dolgozom újabban, de ha arra vagy kíváncsi, én miről szeretnék beszélni…? Akkor hadd kérdezzem meg: hol alszol most? Otthon? Hotelben? – Ajkaimon könnyed mosoly játszik, de a hangomból is érezheti, hogy nem tántorít el, nem akarok bájcsevegést folytatni. Nincs ellenemre, de szerintem ismerjük egymást olyan rég, és láttuk olyan helyzetben is, hogy nyugodtan lehetünk őszinték, sértődés nélkül. – Lehet, hogy jót tenne neked, ha egy kicsit távol lennél a családodtól. De nem egyedül. Ha nincs olyan barátod, aki képes értelmesen viselkedni veled, és nem betűrni a takaró szélét a matrac alá, mint a diliházban… Aludj nálam egy-két napig. Van két üres szobám. És még nem is találkoztál Beau-vel! Két éve szereztem meg, tudod, az óriás schnauzerem, meséltem már róla, de szerintem nem ismerkedtetek még meg. Márpedig Beau-t mindenkinek ismernie kell. Hidd el, imádni fogod. Túl sok trükköt nem tud, de odahozza a palackos vizet a hűtőből. Holnapra van programod? Vagy holnaputánra?

regret? no. At one point,
you were exactly what I needed.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
157
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Coralie Aguillard-Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:35 pm





A francba is, tudom, hogy Tybalt mérges. Dühöng, amiért szó nélkül faképnél hagytam. Ismerem, valószínűleg valamelyik antik bútor bánta hirtelen felindulásból elkövetett szökésemet. Rám sosem emelt kezet, de lobbanékony természetű, olykor nagy heves, szenvedélyes. Nem mindig voltunk csapatjátékosok, előfordult, hogy napokig nem szóltunk egymáshoz. A lehető legapróbb dolgon össze tudtunk kapni és nehezünkre esett bármelyikünknek is kimondani a bűvös szót. Ennek ellenére, tökéletesen passzolunk egymáshoz. Hiányzik, de tudom, hogy időt kell adnom neki. Hagynom kell, hogy rendezhesse háborgó lelkét, hogy visszataláljon hozzám. Addig pedig, egyik kanapéról a másikig vándorlok.
-Nem akarok terápiára járni. – Konokul kitartók az elveim mellett. Egyelőre - még ha néha el is játszom a halál gondolatával – élni akarok. Eljutni olyan helyekre, ahol még sosem jártam, olyan dolgokat csinálni, amiktől egykor irtóztam vagy féltem. Ha Tybalt megbékél és újra együtt lehetünk, meg kell ezt beszélnem vele. Bakancslistát kell írnom.
Ez lenne a vég? Kihasználni a maradék időt? - Nem bírom a letargikus történeteket, ha sírnak, én is sírok. Egyébként meg unalmas az egész. Nem szeretek az érzéseimről beszélni. Főleg nem vad idegenek előtt. Hogy aztán meg lássam a szemükben a sajnálatot. – Előveszem a könyvet az ölemből. Felteszem az asztalra, meg kell vennem, ez tény, de z is biztos, hogy sérül ide, sérülés oda, el fogom ajándékozni. - Olyan fiatal, hisz még előtte az élet. Egy nő akkor válik nővé, ha gyermeket szül… – Affektálok, hangom egy oktávval lejjebb csúszik. - Tudod kinek van erre szüksége. – A kávémba kortyolok. Jéghideg. Jelen pillanatban a hangulatom is fagyos.
-Nem ő volt az első baba, akit elvesztettünk Andreas. – Valójában ő lett volna a második. Ha tudtam volna a létezéséről, ha érezte volna azokat az anyai ösztönöket, amiket az elsőnél éreztem, talán megmenthettem volna az életét. - Akkor is nehéz volt, képtelen voltam beletörődni a helyzetbe, majdnem ráment a kapcsolatunk. Most meg arra kérsz, sőt az egész családom arra kér, hogy mondjam el neki. Olyan vagyok, mint egy mérleg. Ha elmondom, abba belerokkan. Ha nem mondom, elveszem tőle a tudás jogát. – Nyilván igaza van mindenkinek, tényleg el kellene mondanom, mégis inkább behúzom fülem, farkam és jól esik meghagyni Tybalt-ot a tudatlanságban. - Tudni fog róla, ígérem, de nem most. Még nem. – És jobb, ha ebbe mindenki beletörődik. Sem én, sem ő nem állunk kész arra a beszélgetésre.
Némileg enyhíti a bennem fortyogó félelmet az, hogy mellettem áll. Tudtam, hogy így lesz, legalábbis lényem egy része bízott abban, hogy nem kopott ki belőle még az érzés. Nem a szerelem, az már nem lehet kapocs köztünk soha. De a törődés, az még ott bujkál benne és bennem is. Elmosolyodom, most minden egyes kedves szó vagy tett olyan számomra, mint az utolsó szalmaszál. Kapaszkodom, erőlködöm, hogy ne gyűrjön le a depresszió, ne süllyedjek még mélyebbre a mocsarában. Ingoványos talajon járok, ezt magam is tudom, de még ha olykor úgy is érzem, hogy itt a vég, valaki vagy valami jobb kedvre derít.
-Most toltam le a béka segge alá az életkedved, nem gondolod, hogy még be is vallom, hogy fáj. – Elmosolyodom, bár nem az az igazi, szívből jövő, jókedvű mosoly ez. Nyilván észrevette a talpam alól kikandikáló, mézszőke tincseket. Hiába is próbálnám rejtegetni, esélytelen. - Néhány napja kezdődött. Ijesztő és ordítani tudnék miatta, de nem tehetek semmit ellene igaz? – Tudom, hogy a kezelések mellékhatásai, a gyógyszerek, amiket szedek csak lassítani tudnak, az egészségem már sosem lesz a régi. Nehezen veszem tudomásul, hogy nem csak a méhem veszítem el és vele a lehetőséget, hogy anya lehessek, hanem a hajam is, amitől egy kicsit is nőnek érzem magam. Persze, mint mindenki más én is tisztában vagyok vele, hogy ez csupán csak haj, mégsem könnyű elviselni, hogy napról napra kevesebb lesz.
-Andreas Jessen, hogy téged a büdös életbe nem lehetett az orrodnál fogva vezetni. – Fejemet csóválom, halvány mosollyal. - A nővéremnél bérelem a kanapét, de ne fogom sokáig bírni. Megőrjít… – Való igaz, Penelope kikerget a világból. Lassan kezdem érteni, miért nincs még mindig, 32 évesen egy normális kapcsolata sem. Hosszú távon lehet, hogy tényleg elviselhetetlen. - Kedves vagy, de nem szeretnék belerondítani az összképbe. Nem tudom, te és Joanne… még mindig vagy? – Nem igazán tudom, mikor épp mi történik közöttük. Ahogy azt sem tudom, pontosan minek is nevezzem a kapcsolatukat.
A kávé már nem annyira kívánatos, mint néhány órával ezelőtt. Nem bírom lenyelni és csak forgatom a számban. Végül sikerül, de csak azért, mert a telefonom visítani kezd a táskámban. A pirulák. Majdnem megfeledkeztem róluk. Körbenézek a helyiségben, körülöttünk senkit sem érdekel, hogy a mobilom másodpercek óta kolompol. Kinyomom az ébresztőt – ezt találtam a leghasznosabbnak – és a markomba zárva, kiöntök a dobozból három szem apró, narancsos színű tablettát. Szétnyitom ujjaimat, de épp csak annyi időre, míg Andreas leolvashatja róla a feliratot. Émelygek utána és förtelmes szájízem lesz tőle, de ha ez kell, nem rinyálhatok, mint egy kisgyerek.
-Annyira utálom, el sem tudod képzelni. – Forgatom meg szemeimet, elrejtem újra az üvegcsét a táskámba. - Nem akarlak sürgetni, félre ne értsd, de holnap nem érsz rá? Csak mert be kell mennem a kórházba és végre dokit is kéne választanom. – Egyedül amúgy sem akartam elmenni, ilyen helyzetekben döntésképtelen vagyok. - Nem szeretném, ha a nővérem kísérne el, szerintem elfogadom az ajánlatod és néhány nap erejéig, beköltözöm hozzád. – Látom lelki szemeim előtt, hogy Penny is dühös lesz rám, de nem lehetek mindig én a család legkisebbje.
Az élet apró örömei… a mobilom csörögni kezd és a kijelzőn Penny vigyorog. Összeszedem a cuccaim és már ott se vagyok. Vajon mehetek már ma este? Vagy túl korai lenne?
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
natalie dormer


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Kedd Nov. 28, 2017 5:15 pm

♦️ Corának ♦️


Látod? Az ilyen konok emberek miatt nincs még jakuzzim – jegyzem meg komolytalanul. Talán úgy gondolom, a terápia bárkinek jót tesz (és nem csak önös érdekek mondatják ezt velem), mégsem mindenkinek való. Ha csak rossz érzéseket kelt, és nem vagy hajlandó esélyt adni neki, mert kellemetlenül érzed magad, úgy csak egy újabb kötelezmény, még egy stresszfaktor a sorban. Nem erőltetek olyasmit Corára, ami nem kedvező számára; nem tudnék, és nem is akarok. Magam elé emelt kezekkel veszem le tenyerem a témáról.
Akaratlanul összevonom a szemöldököm, ahogy tovább fedi fel a helyzet kettős, sötét hátterét. Túlzottan is ismerős a gyermek elvesztésével járó gyász, hogy megszületett vagy sem, az nem csökkenti, legfeljebb növeli a fájdalmat. A veszteség ott él benned. Persze, mindig lehetne rosszabb, lehetne fájdalmasabb, és akadnak, akik erre szeretik is felhívni a figyelmet, én azonban nem tartozok közéjük. – Van, amikor nincs jó döntés, Cora, te is tudod. Csak rossz meg kevésbé az. – Ezt sem kioktatásnak vagy megmondásnak szánom, az okosodást a hallottak alapján a családja magára vállalta; nem rosszindulatból, valószínűleg nem tudták, hogyan is kellene kezelniük a helyzetet. Legkisebbként Cora a család kicsi kincse, ami néha sok helyzetet megnehezített. Emberi hiba, szubjektivitás; külső szemlélőként sokkal egyszerűbb a logikus utat megtalálni. – A te döntésed, hogy mikor szeretnéd tudomására hozni. Csak tudnod kell, hogy akadnak terhek, amiket ketten kell viselnetek.
Valószínűleg elfogult vagyok, elvégre, bár évente talán egyszer Tybalttal is összefutok, érthető okoknál fogva nem vagyunk barátok, inkább pozitív-neutrális ismerősök. Bár a válásnak már bő hét éve, jó oka van annak, hogy akár az esküvő, különösebb felhajtás nélkül zajlott; a kölcsönös megértés. Törődés. Ami még most is ott van. Cora jóval több ismerősnél, és talán barátnál is, bizonyos értelemben, elvégre, két évig egymás életének részei voltunk, ezt nem lehet csak úgy eltörölni.
És Cora szenved. És magát hibáztatja. Talán nem vallaná be, de így van, így, ha ennyire fél elmondani a tulajdon férjének. Ha fél, hogy nem csak az ő érzéseiben fog osztozni, talán a kapcsolatuk rovására is menne.
Nem traktálom statisztikai adatokkal sem, hogy minden tizedik terhesség vetéléssel végződik, talán a szülők még észre sem veszik. Vagy hogy általános érzés az önhibáztatás; ez nem segít, se egyik bajon, se a másikon.
A kedvem elég szilárd, tépázd csak. Nyugodtabb vagyok, ha tudom az igazat – mosolygok rá biztatóan. Egy kicsit muszáj függetlenítened az érzéseid a hallottakról, nap mint nap; ez nem jelenti, hogy unempatikus volnék, vagy ne törődnék igazán a mondanivalójukkal. Sőt! Egyszerűen ez szükséges az egészséges elmeállapot fenntartásához. Csúnya volna, ha azért fizetnének, hogy együtt sírjak velük.
Megvonom a vállam, és kiiszom a hűlő kávém maradékát. – Legalább némi lehetőséget adsz a többi nőnek… Bár továbbra sem könnyű még a versenybe kerülni sem – bókolok, ám a lélekemelési célzattal kiejtett szép szavak mögött valós komolyság is rejlik. A haj egyike a tipikusan egészséghez kapcsolt külső jegyeknek; ettől függetlenül, Cora enélkül is gyönyörű. A betegségben, ami hamarosan minden egyebét is kikezdi majd, nincs szépség, a tradícionális értelemben, ám az erőben, a kitartásban, van. És egyetlen kihullott hajszál sem fog számítani, mikor győzedelmeskedik.
Nos, mások ezt kissé sarkallatosabban szokták megfogalmazni – jegyzem meg elégedett mosollyal. Legtöbben az édesanyámat és azt a bizonyos foglalkozást szokták közös nevezőre hozni, vagy áldást mondanának a születésem ünnepére, vagy még inkább tort. Az emberek mulatságosan savanyúak lesznek, ha rávilágítasz az igazságra, mintha a tudatlanság akkora áldás volna. Megértően bólogatok, ami a nővérét illeti; Penny kellemes társaság, csak hosszú ideig… Sok.
Aztán Cora felhozza Joanne-t, és hiába próbálom, minden bizonnyal nem tudom leplezni a tekintetembe vegyülő, sötét érzéseket. Megrázom a fejem, vissza a fényre, a démonok és aggályok most nem fontosak. – Nem zavarsz meg semmit – teszem aztán hozzá halovány mosollyal, ám végül a másik kérdésre is válaszolok. – Joanne és én… Nem tudom. Fogalmam sincs.
És nem is volt. Talán soha nem is tudtam, hogy pontosan mi is volt köztünk, azóta biztosan nem, hogy valahol az évek útjának egyik sarkán befordulva ráébredtem, hogy már nem vagyok belé szerelmes. Szükségem van rá, mint szomjazónak a vízre, mélyről jövő, leküzdhetetlen vágyódás ez, akár a levegő utáni, letörhetetlen, örök, az utolsó lélegzetvételemnél is ott matat majd, fennkölt vigyorral acsarogva rám a sarokból.
Együtt vagyunk-e? Nem, a szokványos értelemben nem. Ugranék-e, ha felhívna, hogy menjek el hozzá azonnal? Igen. Hogy miért? Fogalmam sincs. Mert kell. Mert ez a megszokott. Mert szükségem van rá. Csábító és halálos, mint a legrosszabb méreg, amitől egyszerűen nem tudsz szabadulni; akár egy drogfüggőség. Rossz. Helytelen. Elítélendő. És mégis, ha ott vagyok… Akkor nem számít. Akkor semmi sem.
A gondolataim sűrűjében szinte el is siklik a tekintetem az ébresztő és a táska mélyéről előkerülő bogyók felett. – De, ráérek – bólintok. Volna egy-két dolog, de semmi fontos, semmi olyan, amit ne tudnék átütemezni. – A legjobb talán az volna, ha már most délután áthoznád a holmid. Minden tiszteletem a nővéredé, de…
És mintha csak boszorkány volna, tádá! Fejjel lefelé sem tudom eltéveszteni a telefon képernyőjén vigyorgó arcot, vagy elnyomni a feltörő kuncogást. Kérdőn mutatok a telefon felé, és ha Cora megengedi, átveszem a készüléket, majd határozott mozdulattal elhúzom a zöld nyilat. – Szia, Penny, itt Andreas. Igen, minden rendben, Cora itt van velem. Imádom hallgatni a hangodat, mondtam már? Mint egy hűtő, csak duruzsol… – Végig Corára vigyorgok, természetesen nem gondolom komolyan a csipkelődést, de még ennyi év után is meg merem engedni magamnak. Penny talán fokozott lelki állapotban van, de az az igazság, hogy Ő mindig abban van. – Figyelj, beszélgettünk, és arra jutottunk, hogy a legjobb volna, ha néhány napra átköltözne hozzám. Elviszem pár ismerősömhöz, szakemberek… Egyébként is volna arra dolgom, te csak csináld a tiédet.
Nem tudom, meddig tart meggyőzni, de folytatom, amíg kell, hajthatatlan vagyok az ügyben, végül pedig elköszönök tőle, és visszaadom a mobilt Corának, ha ő is szeretne még beszélni Pennyvel.
Majdnem többet beszélek a családoddal most, mint mikor házasok voltunk – nevetek fel, ha a vonal már megszakadt, és hátradőlök a székben. Egészen kényelmes. – Tudod, szinte hiányzik. Mármint, az, hogy folyamatosan bizonyítani próbáljak valakinek. És az is egészen mókás volt, amikor az apád megpróbált valami kedveset mondani, úgy, mintha egy orosz kínvallató csipkedné hátulról. Tybaltot jobban bírják, mint engem, hm?

regret? no. At one point,
you were exactly what I needed.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
157
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Coralie Aguillard-Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Pént. Dec. 01, 2017 8:41 pm





Egy percre elfelejtem azt a faramuci helyzetet, amibe kerültem, ahogy hallgatom, miként társalog a nővéremmel. Penelope sosem volt a kapcsolatunk ellen, sőt, talán ő volt az egyetlen, aki kiállt értünk a családom előtt. Persze apánk vele sem állt szóba néhány hétig, de ez talán még jól is jött neki. Folytathatta a kicsapongó életvitelét, hiszen minden szempár rám és Andreas-ra szegeződött. Visszagondolva, Penny átkozottul kihasználta az én sanyarú sorsomat és ez teljeséggel szőkeségemre utal, amiért nem vettem észre. És, hogy erre csak most jöttem rám, még inkább rámutat arra, hajszínt kell változtatnom.
Mosolyogva veszem el tőle a telefont, hogy néhány szót én is váltsak a testvéremmel. Persze kiakad és egyáltalán nem tartja jó ötletnek a dolgot, különösen most, hogy Tybalt-al a kapcsolatom elég vékony jégen táncol. Biztosítom róla, hogy csak pár napról van szó és amint lehet, rendezem a helyzetet hogy újra hazaköltözhessek és minden mehessen úgy, ahogy régen.
Igazán tudhatnám, hogyha Penny belelendül, akkor órákig képes osztani az észt, ezért elköszönök és rányomom a mobilt. Néhány percet adok neki és kapok egy sms-t, melyben leírja, mennyire hálátlan vagyok és dögöljek meg. Persze nem úgy gondolja ő, de mégis, érezzem a törődést.
-Már kedvelnek. Kellett hozzá a válás is, de tényleg kedvelnek. – Széles vigyoromat le sem lehet vakarni. - Tybalt más, ne hasonlítsd hozzá magad. Később lépett az életembe és korban hozzám közelebb áll, mint te. Azért te sem nézted volna jó szemmel, ha a lányod egy nála tizenkét évvel idősebb férfihoz cuccol, aztán össze is házasodnak. – A mai napig megmosolyogtat  a dolog, apám arca, amikor közöltem velük, férjhez megyek. Anya rosszul lett és azt hajtogatta, a pokolra fogunk jutni mindannyian. Nos, van még pár hónapom, remélem évem, hogy ez kiderüljön, valóban így van e. - Apám sosem arról volt híres, hogy kedveskedjen. Imádott minket, a mai napig így van, de ő nem az a fajta férfi. Szóval kérlek légy büszke arra, hogy legalább megpróbálta. – Viccelődök, kiiszom a maradék kávém a bögréből. Borzasztó íze van, de a zamata mindig is vonzott. Talán ezért is iszom annyit belőle. Nem azért, hogy felpörgessen, inkább az ízvilága, amit szeretek.
-Nem tudom, mikor érek át hozzád, Penny nem fogja szó nélkül hagyni a döntésem. – Nem hiszem, hogy rám zárja a szoba ajtaját, de biztos vagyok benne, hogy rendes fejmosást kapok majd tőle. - De csak addig, míg nem beszélek Tybalt-al. Lehet, csak egy napról van szó, lehet egy hétről. – Még nem szedtem össze annyi erőt, hogy hazamenjek, de amint hazaérek, felhívom. Nem halaszthatom sokáig, jobb hamarabb túlesni rajta.
Az asztalra támasztom könyökeim, közelebb húzódom hozzá. - Mégis mi vonz Joanne-ben? Az, hogy házas és tiltott gyümölcs? Csinos nő és szőke… nem lepődök meg rajta, de tényleg, szeret eléggé, hogy elhagyja érted a férjét? – Nem tisztem véleményt alkotni senkiről és nem is akarom, ha ő így boldog, ám legyen, de kíváncsi vagyok, mégis mi az, ami őket évek óta összeköti.
-Érdekes, hogy pszichológus vagy, de el elveszel a saját labirintusodban. Bezzeg az enyémből pikk pakk kitalálnál. És megmondtam, maximum neked fanyalgok, ha már nem bírom. – Na meg a férjemnek, szerencsétlen azt sem tudja, mire vállalkozott. Nehezen viselem a változásokat, most pedig minden a feje tetejére állt. A gondosan tervezett jövőnk szilánkokra hullott és egyelőre csak néhány apró darabot sikerült visszatenni a megszokott helyére.
-Reggel kilencre van időpontom, konzultáció, aztán elvileg találkozom az orvosommal, de ha nem szimpatikus, nem járok hozzá. Szóval, jobb, ha eljössz és te is elmondod róla a véleményed. Ha jól emlékszem, Woodward a vezetékneve. – Hallottam róla ezt azt, szereti megríkatni a női pácienseket és bizony van egy fajta stílusa, de elismerik munkásságát, szóval, talán nem lehet olyan rossz. Bár, ki tudja, velem emberére talált, én bizony nem fogom hagyni, hogy könnyeket csaljon ki belőlem.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
76
● ● karakter arca :
natalie dormer


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Szomb. Dec. 16, 2017 1:15 pm

♦️ Corának ♦️



Felettébb megkönnyíti az ember életét, ha alapvetően a jólétét és jó közérzetét nem mások véleményének hozományaként kezeli. Nem arról van szó, hogy ne érdekelne, mások mit gondolnak rólam; van, akié nagyon, van, akiét inkább csak amolyan pszichológiai tanulmányként értelmezem, és sokkal több derül ki a mondandójából róla, mint rólam. Nem vág viszont földhöz az, ha valaki nem kedvel, bár tény, hogy megnehezítheti a helyzetet. Erre tökéletes példa volt Cora apja; a lányos apák egyébként is nehezen fogadják el a lányuk udvarlóit (nagy általánosságban), hiszen onnantól kezdve kész tény az, hogy nem Ők az elsőszámú férfipéldaképek az életükben, azok, akik megtestesítik számukra a hímegyedek etalonját. Az nem segít túl sokat, ha nem csak egy vagy két évvel vagy idősebb a hölgynél, az pedig még kevesebbet, ha néhány hónap után összeköltöztök és még feleségül is veszed. Nem olyan meglepő, hogy Luca jobban kedvel, mióta már nem vagyunk együtt.
Ne értsd félre, tényleg szórakoztató volt. Főleg, hogy tudtam, alapvetően kétségtelen jó szándékból származik, mármint, nem irányomba, hanem feléd. Nem minden apa ilyen; az enyém, például, jóformán kirúgdosta a házból a nővéreimet, amint találtak egy-egy olyan fickót, aki el tudja tartani őket. – Azt szokták mondani, hogy halottról vagy jót, vagy semmit, de az efféle álszentségeskedés nem tartozik az erényeim közé, és az igazság megmásíthatatlan tény: az apám még egy másik kor eszméi alapján nevelkedett, ha ma élne, már majdnem kilencven éves lenne. Hány morcos kilencvenes bácsi és néni járkál, akik folyton a régi szép időkről és a más elvekről ábrándoznak? Ezt nem lehet felróni nekik. Még akkor sem, ha modern szemmel sokkal proaktívabb és gyermek-barátabb az igazán odaadó nevelés, mint amilyet Cora is kapott.
Nem szólok bele abba, hogy Cora hogyan osztja be az idejét, tegyen úgy, ahogy a legjobb neki. Én ráérek. – Csak hívj – biccentek mintegy megerősítésként. Mostanában nem olyan sűrűk a napjaim, így lényegében bármikor ráérek. És mivel aludni sem tudok, a nap huszonnégy órájában elérhető vagyok. Kész szerencse, nem?
Az ezt követő témaváltás azért nincs annyira kedvemre. – Cora… – vonom össze a szemöldököm. Nem figyelmeztetem vagy mérgelődök; inkább csak rezignáltan sóhajtok. Nem szokásom nyílt helyeken beszélni Joanne-ról; egy kevés paranoia életet is menthet, bár ha húsz év alatt sem történt semmi… Nos. Leszámítva a tényt, hogy Pascal rájött. Talán épp ez volt a nagy hiba, amit elvétettünk, túlzottan belekényelmesedtünk, elbíztuk magunkat. Nem neheztelhetek Corára, amiért nem tudja megérteni. Én sem tudom igazán. Fáradt, halvány mosollyal rázom meg a fejem. – Nem nehéz kiismerni a zsánerem, hm? – próbálom meg elviccelni a kérdést. Tény, hogy életem nagy részében olyan barátnőim voltak külső szempontjából, mint Cora vagy Joanne; szőke, kék szemű, nem túl alacsony és nyúlánk. Sophie is így nézett ki, bár azért azt is hozzá kell tenni, hogy skandináv területen ez az átlag, úgyhogy annyira nem meglepő. A Joanne-nal való kapcsolatomnak azonban vajmi kevés köze volt a külsejéhez. – Nem, nem hagyja – teszem még hozzá végül. Joanne azt mondta, csak idő kérdése; csak még néhány év, és akkor már az ikrek is felnőnek, és nem lesz gond, és együtt lehetünk. Eddig még nem mondtam ki hangosan (nem is igen volt kinek), de magamban régóta tudom, hogy soha nem fogja elhagyni Oscart.
Szeretném egyáltalán, hogy elhagyja?
Nem tudok választ adni.
Ha belegebedsz is, magadat legfeljebb a tükörben látod… Az viszont egy fordított képe annak, amit mások látnak belőled – húzom széles mosolyra az ajkaim. Nem lehet tagadni Cora megállapítását; a legnagyobb jótevők is belebukhatnak abba, hogy magukra elfelejtenek figyelni. Esetemben pedig félig önszándékú dologról van szó; ha a saját problémáimnál ragadnék le, nem tudnék a többivel foglalkozni. Azt is megértem, hogy Cora esetleg szívesebben öntené ki nekem a lelkét, mint másnak; nem a múltunk miatt, hanem a tényért, mert az a múltban volt, most pedig már semmiféle kötelék nem fűz minket egymáshoz. Elvégre, én is azért beszélek olyan nyíltan Jayjel még Joanne-ról is, mert a találkozásainkon kívül nincs befolyásunk a másik életére, nincs ott a veszélyérzet, hogy bármikor visszaüthetnek az információk, vagy kellemetlenül kellene kerülgetnünk egymást napokig. Bár ezzel az is együtt jár, hogy nem ismerem Corát (az új Corát, akinek teljesen más problémákkal kell szembesülnie, mint hét éve, ezáltal más ember) és a helyzetét annyira, mint a férje. Mindig ide jut vissza a dolog; Tybalthoz. De hallotta már elégszer, hogy beszélnie kellene vele, anélkül, hogy én is hozzátennék a fülrágáshoz.
Reggel kilenc, rendben. A név nem ismerős, de van egy volt szaktársam abban a kórházban, belsősként biztosan pontosabb információt tud adni, nem csak a stílusáról, de ami fontosabb, az eredményeiről is – bólintok. Saját bőrömön tapasztalva tudom, hogy attól függetlenül, ha valaki egy címeres seggfej, még lehet nagyon, nagyon jó orvos; az emberismeretükről megvan a véleményem, de a végén úgysem az számít, hanem az, amit elér. A témavezetőm is ilyen típusú személy volt; rengetegszer akartam betörni az orrát, mikor látatlanul is azt mondta a beadandómra, hogy apatikus és minden újdonságot nélkülöző, de a végén neki köszönhettem azt, hogy ott vagyok, ahol.
Az órámra nézek; nincs különösebben programom mára, de Pennyt ismerve, minél korábban próbál vele beszélni az ember, annál jobb. – Ideje lenne indulni, mit szólsz? Ha még ebben az évezredben végezni akarsz a nővérednél… – vigyorodom el, ahogy felállok, és intek a lelkes pincérlánynak, hogy fizetnék. Cora helyett is ragaszkodom a számlához; egyszerűbb így, és egyébként is, így udvarias.  Még mielőtt kimennénk a boltból, azért leveszek egy könyvet a polcról, és megveszem magamnak; egy új Coehlo kiadvány. Nem mondanám, hogy az önismereti tesztek különösebben nekem valóak, ám ezek az idézetek nem kész „tényeket” tálalnak, hanem elgondolkodtatnak. Arra pedig mindig szükség van.

regret? no. At one point,
you were exactly what I needed.
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
157
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Szomb. Dec. 16, 2017 4:40 pm

avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2092
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


✥ Szeretettel Joanne S. Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Szer. Márc. 14, 2018 7:42 pm



Armand most biztosan kiborulna, ha látna. Sőt, kezdjük azzal, hogy kifejezetten megtiltotta volna, hogy hajnalba nyúlóan dolgozzak, és ágyba parancsolt volna. Gondolom. Olyan vagyok, mintha átment volna rajtam egy úthenger, majd kimostak-, és kicentrifugáztak volna – és, őszintén, így is érzem magamat. De nem tudtam tovább aludni, valamikor hat óra felé riadtam fel zaklatott, szürke szendergésemből. Egy ideig még lehunyom égő szemeimet, hátha vissza tudok aludni, aztán a plafont fixírozom, mintha az olyan iszonyatosan érdekes volna. Nem tudom eldönteni, hogy mire volna a legnagyobb szükségem: egy kávéra, egy frissítő fürdőre, vagy öt cent vodkára...?
Tulajdonképpen nem kellene ennyire sietnem a kép-, és a reklámanyag átadásával, de az a szomorú igazság, hogy a munka legalább lefoglal, eltereli a figyelmemet, és esélyem sincs a családomon agyalni. Pedig agyalnom kellene, hogy mégis hogyan tovább, hogy mikor közöljem Andreasszal a tényeket, hogy mikor avassam be Armandot és a gyerekeket, és fel kellene készülnöm – lelkileg és szellemileg – a következményekre. Az a legfájdalmasabb az egészben, hogy nem tudom, hogy Armand hogy fog reagálni arra, miszerint Olympe és Pascal nem is tőle vannak, hogy nem ő a vérszerinti apjuk – hiába éltünk így, az elmúlt tizennyolc évben. Nem tudom, hogy hogyan viszonyulna ilyen hírek után az ikrekhez, és rettenetesen féltem őket az én hülyeségem lehetséges következményeitől.
Vajon képes lenne meggyűlölni olyasmi miatt a gyerekeket, amiről nem is tehetnek?
Nem tudom... és ez benne a legbosszantóbb, és a legijesztőbb. Tudnom kellene, hogy egészen pontosan mi fog történni, hogy hogyan fog viselkedni a férjem.
Egyre inkább csak azon kattogok, hogy jobb is lenne, ha mégsem mondanám el sem neki, sem pedig Andreasnak az igazat. Annyi fájdalmat okoznék nekik és mérhetetlenül nagy csalódás volna ez mindenkinek. Nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtik majd, vagy megbocsátanak nekem.
De vajon megéri, Joanne? – konstans ezt kérdezgetem magamtól, és máig nem tudom megválaszolni a saját kérdésemet.
Nem látom értelmét, hogy még tovább süppedjek az önmarcangolásba és az önsajnálatba; felkelek és első utam a konyhába vezet. Finom, csendes mozdulatokkal veszek elő csészét, miközben nekiállok kávét főzni. Már évek óta nem reggelizek, és ez nincs másképpen ma sem. Zoknit és bakancsot húzok, meg egy vastag, kötött pulóvert húzok fel, és kilépek a teraszra, elszívni egy cigarettát. Csípős hideg van, ennek ellenére az ég tiszta, bár még mélykék, éppen csak az égalja tisztul; narancssárga mosódik össze, csókolózik a végtelennek tetsző kékkel. Néhány kósza madár csicseregve, fáradtan fecseg a közeli fák ágain.
A kávé elfogy, a cigaretta utolsó leheletét veszem magamhoz, beszippantva a halál keserédes eszenciáját. A mosogatóba pakolok, tegnapról is maradt pár mosatlan, de még nem indítom el a programot, mert, feltételezem, a gyerekek még reggeliznek. E helyett a fürdőszoba felé veszem az irányt, és gyors, frissítő fürdőt veszek. Le akarom mosni magamról azt a sok mocskot, ami az évek során rám tapadt – rendületlenül, de hiába; a szívemre, a lelkemre tapadt az évtizedek szennye.
Fekete blúzt húzok, a legfelső gombokat hanyagul kigombolva hagyom, magas derekú nadrágomba tűröm. Hajam lágyan omlik vállaimra, arcom makulátlan, éppen csak a szempilláimat festettem ki.
A konyhapulton hagyott laptopom fedelét felnyitom, és nekiugrok a fotóknak, amiken hajnalban még nagy erőkkel, fáradhatatlannak tetszőn dolgoztam. Kezdőként nem tudtam abbahagyni a munkát, egyszerűen nem szabadott, mert, mikor másnap újra nekiálltam volna, teljesen máshogy láttam őket, mint előzőleg. Azóta persze kialakult egy bizonyos stílusom, amihez tudom tartani magam, ami meghatároz engem, mint fényképészt, vagy sminkest.
Pár óra múlva – immár egy csésze tea társaságában -, a szemem sarkából mozgásra leszek figyelmes. Felpillantok a monitor mögül, és pillantásom találkozik a kisebbik fiaméval.
- Jó reggelt! – mosolygok rá. – Jól aludtál? Főztem kávét, meg teát is, ha gondolod... – bökök állammal a főzők irányába. – Bemegyek a belvárosba. Lesz egy rövid, portréfotózás a műteremben, meg érkezett egy szállítmány az egyik fotósboltba. Vakuk, meg egy led panel... – megingatom a fejemet, és legyintek. – Mindegy, szóval cuccokért megyek – sminkes holmikért is. – De előtte, ha van kedved, elmehetünk valamerre ketten. Tegnap láttam, hogy a Shakespeare and Company-be új szállítmány érkezett, és ennek fényében, feltételezem, a vásárlókhoz dobálják a régi könyveket – megrándítom a vállamat.


▲ birds ▲ 653


She laughs like god, her mind's like a diamond.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
charlize theron


✥ Szeretettel Pascal Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Vas. Márc. 18, 2018 11:03 am


anya &&  fia


Alapvetően elég bohém személyiség vagyok. Tudom, folyton pörgök, nem tudom befogni a számat és az agyamban a kerekek mindig forognak. Persze ezt rá lehet fogni arra, hogy 18 éves vagyok meg fiú és túl sok az energiám. Ami így teljességgel igaz is, de nem hiszem, hogy csak ennyi lenne. Különc alkat vagyok, ezt is érzem, főleg a suliban. Nem az, hogy nehezen illeszkednék be, csak mindig bennem van az az érzés, hogy körülöttem mindenki kerek bennem meg van egy kis szög. Talán ez egy picit egoistán hangzik, hogy így kiemelem magamat…. Fogalmam sincsen. Elég sok dolgot nem tudok és nem értek. Ez pedig kiakaszt... Mostanában egyre többször van ilyen érzésem. Egyre többször érzem az ilyen szögeket… Hogy valami(k) nagyon nincsen(ek) rendben velem. Pedig én esküszöm, hogy próbálok küzdeni ellene. Néha talán kissé túlságosan is, ebben sem vagyok biztos.
Az ágy szélén ülök és éppen a telefonomat nyomkodom. Sims City-ben minden reggel össze kell szedni a kitermelt pénzt, ha szintet akar lépni az ember. Reggeli rutin fontos része, mint másnál a fogmosás… Nyugi, azt is szoktam. Ahogy az utolsó épületre is rákoppintok a képernyőn, majd rögtön elköltöm a megszerzett virtuális pénz egy részét, elindulok a fürdő felé, hogy elvégezhessem többek között az imént említett tevékenységet.
Gyorsan csinálok mindent, így alig pár perc múlva már ragyogó fogakkal, jó illattal és felöltözve baktatok a konyha felé, hogy egy kis szénhidrátot vigyek be a szervezetembe. Persze szigorúan csak keveset… Még a végén felszedek egy két kilót. A kezemben még mindig ott van a telefon. Éppen egy a bitcoinokról szóló cikket lapozok át, de felettébb gyorsan, mivel az égvilágon semmi számomra újat nem tud felhozni. Erősen érződik rajta, hogy összeollózott írás.
Majd mikor beérek a helyiségbe a hangok miatt rögtön felkapom a fejemet, a telefon pedig a zsebembe kerül. Anya… Hát persze, hogy nem Olympe. Most csak ketten vagyunk itthon. Csak ő és én, semmi nővér, semmi apa… Már el is felejtettem. Az arcom egy pillanatra megfeszül, de rögtön rendezem is a vonásaimat.
Szeretem őt...Tényleg igazán…. De amiatt, hogy mit tett..Hogy mit tett apával...Hogy mit tett a családdal...Hogy mit tett velem...Nem tudok ne úgy ránézni, hogy ez ne jusson eszembe.
– SZIA – biccentek egyet és az arcomon megjelenik a szokásos Pascal-féle mosoly. Nem hagyom, hogy mást lásson belőlem. Nem hagyom, hogy megtudja, hogy tudom… Nem hagyom, hogy lásson. – HÁT, JA, JÓL, CSAK NEM TÚL SOKAT, DE MEGLESZEK, ÚGY SINCSEN MA SEMMI DOLGOM. –   Közben hosszú léptekkel elindulok a mennyország felé. Egyes tudatlanok úgy hívják eme nemes helyet, hogy hütőszekrény. Majd megrázom a fejemet és kiemelem a hideg tejet – KÖSZ, DE MARADOK ENNÉL – És már rakom is bele a belga csokoládé port.
Az italomat szürcsölve felé fordulok és figyelem, hogy mit mond. Az egész lényem haragszik rá, utálni akarom...Tényleg igazán...De nem megy. Nem megy úgy, ahogy megérdemelné.
Közös programot említ… Fogalmam sincsen mikor voltunk utoljára közös programom. Majd a könyvek hatására a szemem felcsillan és lelkesen bólintok egyet, majd még egyet.  – VAN PÁR KÖNYV, AMIT SZÍVESEN ELOLVASNÉK ÉS ÚGY IS AKARTAM MÁR VALAKIVEL ELMENNI MEGVENNI ŐKET, SZÓVAL... BENNE VAGYOK.  
Teljesen akaratosan rakom a hangsúlyt a könyvekre és a “valakivel” szóra.
Majd alig egy kis idővel a rövid reggeli után, amihez még társult két adag bolti vaníliás puding, már felfegyverkezve várok rá a nappalinál a falnak dőlve. – KOCSIVAL MEGYÜNK, VAGY GYALOG? VAGY TÖMEGKÖZLEKEDÉS?  
Láttam e már egyáltalán anyát tömegközlekedésen utazni? Nem hiszem.

■  lovecredit ■  
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
28
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


✥ Szeretettel Joanne S. Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Vas. Ápr. 01, 2018 5:26 pm



Még most is nagyon igyekszem elhitetni magammal is, többek között, hogy jó ötlet volt elköltözni Épernay-ból. És az is jó ötlet volt, hogy az ikreket is elrángattam magammal Párizsba – ezt is igen gyakran mantrázom magamban. Mióta itt vagyunk, minden csak rosszabb lett, és ezt csak nekem köszönhetjük. Azt gondoltam, hogy egyszerűbb lesz az élet Armand nélkül, hogy a kezemben lesz majd az irányítás, de most úgy érzem, hogy csak egyre jobban szétesik a családunk. Az, ami megmaradt belőle. Az, ami még igazi. Andreas azt mondta, illetve, azt tanácsolta, mint szakember, hogy most már nincs visszaút, nem küldhetem vissza a gyerekeket Épernay-ba, mint egy-egy csomagot a postán, mondván, nem tenne jót nekik ez az ingázás; és ezzel én is tisztában vagyok. Egyrészt. Másrészt meg gőgös önhittségemből adódóan nem ismerném be sem az ikreknek, sem Armandnak, de még csak Andreasnak sem, hogy hülyeséget csináltam. És, ha hazaküldeném Olympe-ot és Pascalt, az csak és kizárólag ezt igazolná. Nem. Képtelen vagyok megtenni.
Önzőség ez részemről? Az. Sajnálom? Még szép! De the damage is done, nincs mit tenni.
Ennek ellenére – vagy éppen ezért – iszonyatosan igyekszem. Minden tőlem telhetőt megtettem-, és megteszek annak érdekében, hogy a gyerekeim ne érezzék rosszul magukat a fővárosban, az apjuk nélkül, és ne haragudjanak rám olyan veszett dühvel. Persze, ha tudnák az igazat, legalább jogosan lennének rám mérgesek, de így... valahol persze érthető, én pedig próbálok nagyon-nagyon megértő lenni, de mindennek van határa. Például, nem engedhetem meg nekik, és ők sem maguknak, hogy megbukjanak bármiből is, vagy páros lábbal rúgják ki őket az iskolából. És Olympe, úgy tudom, most ezen az úton jár, ez pedig nekem rohadtul nem tetszik.
Észreveszem Pascal arcán azt a pillanatnyi feszültséget; olyan, mintha egy villám hasítana át az arcán, az a fajta, amelyik megelőzi a vihart, amely végigszeli a csendet, mint kés, a vajat. Aztán – meglepetésemre – el is illan. De nem fogom elfelejteni azt a pillantást, azt a mimikai változást, amelyet olyan gyorsan, olyan gondosan próbált elrejteni előlem. Hiába mosolyog úgy, mint az apja; Andreas sem tudott mindig megnyerni-, vagy átverni egy mosollyal.
Végül én is elmosolyodom, és úgy nézek vissza a képek egyikére, amit éppen retusálok.
- És a tanulás? – emelem rá, réssé szűkített, opálos pillantásomat. – Ugye megbízhatok benned, és nem kell csekkolnom az e-naplóban a jegyeidet? – hát, most nem is fogom ellenőrizni őket, legyen a válasza bármi is, de majd éjszaka, vagy, ha nem lesz itthon... csak a rend kedvéért, abból kiindulva, hogy Oly nem áll olyan fényesen az iskolában, mint kellene, vagy elvárt volna.
- Ahogy gondolod – vonom meg a vállamat. – De egyél is valamit. Van itthon croissant is, meg mogyoróvaj, például, de összeüthetünk valami mást is – nem, mintha olyan otthonosan mozognék a konyhában, de tükörtojást, meg rántottát még én is tudok készíteni.
- Na, akkor ezt megbeszéltük – befejezem a képet, amin dolgozok, elmentem, majd lecsukom a laptop fedelét. Annak fényében, hogy mit eszik, megvárom, míg azzal elkészül, közben összeszedem magamat én is: leveszem a mobilomat a töltőről, a táskámat a nappali kanapéjáról, benne mindennel, amire szükségem lehet, a fotóstáskámat az emeletről, felhúzom a lapos talpú bokacsizmámat (ami, maradjon köztünk, de nem mínusz húszra lett kitalálva...), meg a kabátomat.
- Autóval, természetesen – felelem. – Már nem is tudom, mikor buszoztam utoljára... – töprengek hangosan. Ennyi cuccal nem is lehet. – Ennek, többek között, az az oka, hogy ez a táska van vagy tíz-tizenöt kiló, ha nem több – vigyorgok rá, a vállamra vetve az említett dögöt. – Pályakezdőként, amikor még nem volt jogsim, eléggé necces volt eljutni az egyik pontból, a másikba. Sokkal egyszerűbb így – magyarázom, miközben a kézitáskámat a kezembe veszem, és magam elé engedve, kilépek én is a házból. A fotós táska a csomagtartóba kerül, a kézitáskám a hátsó ülések egyikére, aztán, amikor bekötöttük magunkat, rutinos sofőrként hajtok végig a városon – kínosan ügyelve rá, ha máskor nem mindig, Pascal jelenlétében betartsam az összes létező közlekedési szabályt.
Nem messze a könyvesbolttól leparkolok, aztán a Shakespeare-ig sétálunk egy kicsit.
- És, milyen könyveket szeretnél megvenni és elolvasni? – utalok vissza arra, amit még otthon mondott.


▲ birds ▲ 565


She laughs like god, her mind's like a diamond.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
charlize theron


✥ Szeretettel Pascal Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Kedd Ápr. 03, 2018 10:49 am


anya &&  fia


Ahogy hallgatom a hozzám fűzött szavait a tekintetemet a laptopjának képernyőjére helyezem. Dolgozik – mint mindig most is kicsit meglepődök, majd eszembe jut, hogy ez most már mennyire is átlagos. Épernay-ben sem volt az a tipikus otthon ülök és nem csinálok semmit feleség – ezt soha se tudnám rá mondani az alapvető személyisége miatt –, de a mostani helyzet egészen más. Igaz most jelenleg a házban ő az egyetlen “felnőtt”, így az egyetlen kenyérkereső is. Egy pillanatra még ezen is elgondolkozok, pedig tudom, hogy nem az én dolgom lenne… Vajon közös kassza van még? Vajon apa küld pénzt? Reménykedek, hogy igen.. De nem azért, mert szükségem lenne a pénzre, hanem sokkal inkább annak családias jelentősége miatt. Ám magamnak is be kell vallanom, hogy amilyen makacs az anyám úgy biztosan minden erővel visszautasítja az ilyen dolgokat, ha egyáltalán tényleg létezik.
– MINDEN JÓL MEGY – rántom meg a vállamat és nem igen értem, hogy ezt miért pont tőlem kérdezi. Világéletemben kitűnő tanuló voltam… Talán most egy “kicsit” többet is tanulok az átlagosnál. Főleg a továbbtanulás miatt, na meg amiatt, hogy addig is kicsit elmenekülök ebből a világból. Jah, nagyon sürgősen szükségem lenne egy jóféle hobbira – SZOKÁSOSAN – teszem hozzá – AHOGY GONDOLOD… HASZNÁLTAD MÁR VALAHA AZ E-NAPLÓT? – kérdezem tőle kuncogva, amiért tudom, hogy kapni fogok, de nem érdekel. A suliban örök téma a túlbuzgó anyák, akik folyamatosan a gyerekek jegyeiket ellenőrzik. Én az anyámról ezt egyáltalán nem tudom elképzelni.
Ütemesen kavargatom a kakaóport, hogy minél hamarabb szétolvadjon, de mivel hideg tejet használok, így jóval több időbe telik, de egyszerűen így sokkal jobban szeretem. – JÓ-JÓ, ESZEK – emelem fel a kezemet védekezésképpen, majd a pulton hagyva az italomat egy tányérért nyúlok, hogy rárakhassam a croissant, majd bevágjam a mikróba. Minden péksütemény finomabb egy kicsit melegen. – NEM SZERETEM A MOGYORÓVAJAT – említem meg egyszerűen, majd a mikró jelez, hogy kész a reggelim és a következő másodpercben már majszolom is.
Míg egy légtérben van velem figyelem, hogy mit csinál, majd mikor elmegy már teljesen az étkezésre próbálok fókuszálni. Igen, csak próbálok, mert egy gondolat nem hagy nyugodni.
Két lehetőség van. Vagy nem tud a levélről és csak annyit tud, hogy “kamaszkori” problémáim vannak… Vagy tud a levélről és, akkor tud arról is, hogy tudok mindent. Muszáj kiderítenem, hogy melyik igaz a kettő közül. Ha a második, akkor minden bizonnyal a legutóbbi “kezelés” tartalmáról is gondosan beszámolt a szeretője… De még is valamiért nem tudom elképzelni a dokiról, hogy kifecsegje egyáltalán bárkinek is, hogy ott miről is beszéltünk. A levél más téma... Azon nem lepődnék meg, ha anyám tudja. De  ha tudja… Akkor miért nem állt még elő vele? Ugyan annyira normálisan viselkedik, mintha semmi sem lenne. Pont mint én…
– HOZZAM ÉN?  SZÍVESEN HOZOM – Kérdezem tőle rögtön a tényleg igen nehéznek tűnő táskájára utalva. Némán hallgatom a kis rövid történetét és csak bólogatok reakcióként. Fogalmam sincsen, hogy mikor volt utoljára egy olyan pillanatunk is, hogy nem triviális dolgokról beszélgettünk. Pedig én alapvetően szerintem inkább anyás vagyok… Talán pont emiatt reagálok így a körülöttem történő dolgokra. Ha apa tette volna… Nem, ő ilyet soha se tenne. Ő…
A kocsiban már nem szólunk egymáshoz, én is inkább a rádiót hallgatom. Hol valami zenét, hol inkább a híreket.
A városban lévő összes dugót ügyesen kikerüljük, így viszonylag rövid időn belül megérkezünk a célhoz. Vagyis jobban mondva az ahhoz legközelebb parkolóhoz.
– EGY DOYLE-T, FOGALMAM SINCSEN MELYIKET, MAJD VÁLASZTOK. KELLEMES OLVASMÁNY, HA UNATKOZOK. AZTÁN OTT VAN WILDE-TŐL A BOLDOG HERCEG. LEGUTÓBB OLVASTAM A DORIAN GRAYT ÉS MONDHATNI MAGÁVAL RAGADOTT AZ ÍRÓ STÍLUSA. A LISTÁMON SZEREPEL MÉG A DR. JEKYLL ÉS MR.HYDE. MEGFOGADTAM, HOGY EL FOGOM OLVASNI NYÁRIG AZ ÖSSZES SZÖRNYKLASSZIKUST… JAH ÉS NEM FELEJTSÜK EL  SAKKNOVELLÁT. MAGA A SZTORI ELSŐRE NEM FOG MEG, DE IZGAT A TUDAT, HOGY BETILTOTT KÖNYV VOLT – hadarom el és jóval többet mondok, mint egyszerű címeket. A kevés beszéd ritkán megy. – ÉS TE?
Majd egy pillanatra végig gondolom, hogy összesen ez 4 könyv, és ezek csak azok amiket biztosan szeretnék és még biztosan fogok találni még ugyanennyi tetszetőst – DE NYUGI CSAK EGYET VESZEK MEG – mondom anyának és ugyan annyira magamnak is. Vissza fogom fogni magamat, remélhetőleg.
Mikor megérkezünk a helyszínhez én megállok, mert még soha se voltam itt és nem igazán tudom, hogy merre kéne mennem, meg mert inkább előre akarom engedni anyát.

■ jó kis játék lesz ez Razzcredit ■  
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
28
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


✥ Szeretettel Joanne S. Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Csüt. Ápr. 26, 2018 9:14 pm



Nem hiszem, hogy valaha csélcsap, gondatlan, vagy esetleg nemtörődöm szülő, vagy anya lettem volna, hiába fogalmazta meg ezt számtalanszor Armand anyja – burkoltan, vagy kevésbé burkoltan, mikor, hogy tartotta úrnői kedve. És ezzel nem szeretném magamat öntömjénezni, nem erről van szó, mert a szülőlét, az anyaság egyfajta édes teher, imádott kötelesség. Most is megállnám a helyem, a saját lábamon, a saját munkáimból, de Armand nem tiltotta le a bankkártyámat, és rendületlenül utal át pénzt a gyerekek számlájára is, amihez, nyilvánvalóan, egy ujjal sem nyúltam, hiszen nem engem illet az adott összeg. A közös, családi kassza, meg, hát... néha, bevallom, csak és kizárólag saját magamnak, hogy jó, hogy ott van az a pénz az én számlámon is. Olykor hozzá kellett nyúlnom az Armand által megkeresett pénzhez, hiába szorult össze a torkom tőle, és öklömnyire a gyomrom.
- Rendben, ezt örömmel hallom – biccentek, miközben a modellem szeme alatt finomítok a sötétlő karikákon, majd élesítek amúgy is csontos arcának jellegzetes vonásain. Szerintem ez a nő már túlságosan is vékony, hovatovább sovány, de nekem pont nem az a dolgom, hogy bíráljam őt. Amúgy sem tenném – nem szoktam baszogatni az embereket a kinézetük miatt; soha, semmilyen körülmények között. – Nem azért kérdeztem, hogy megsértsem az önérzetedet... – dorombolom, bujkáló mosollyal ajkam szegletében, röpke pillantást vetve a fiamra. – Haha. Nagyon vicces vagy, fiam – maga a kérdés is nevetséges, és a hang is, amin felteszi, meg az a hangocska, amin nevetgél. – Te kinevetsz engem? – vonom fel egyik szemöldökömet, miközben a fotón szereplő nő szempilláit dúsítom, javítgatom a szemöldökét az egyik ecsettel. Hát, valóban... eddig nem volt szükségem arra, hogy használjam az e-naplót, mert soha nem kételkedtem abban, hogy a gyerekeim valóban iskolába mennek-e, amikor elindulnak otthonról. És soha nem hívott fel, egyetlen tanár sem, habzó szájjal, vagy elégedetlenül, hogy tudassa velem: az egyik Lamoureux csemete bizony-bizony, sokat lóg, és, nem, hogy benne van a pakliban, hogy osztályozó vizsgát kell tennie, de meglehet, hogy megbukik egy, vagy két tantárgyból; már, persze, ha addig ki nem penderítik az iskolából, az indokolatlanul sok igazolt-, vagy éppen igazolatlan hiányzása miatt. – Nem lehet olyan nagy ördöngösség – most rajtam a sor, hogy hanyag eleganciával megrándítsam a vállamat.
- Mindenképpen. Szükséged lesz az energiára, ha tartani akarod velem a lépést – mióta ide költöztünk, Párizsba, szinte megállás nélkül telnek a napjaim. De ez más, mint Épernay-ban. Otthon, a Lamoureux villában a hétköznapjaim inkább hasonlítottak egy melankolikus, monoton, elnyújtott balladára, semmint egy briliáns vörös-sárga-kék árnyalatos, Afremov festményre, mint most. Úgy érzem, mintha a főváros színekbe-, és fényekbe öltöztette volna a lelkemet. De valahol jó ez a pörgés, lefoglal, elfeledtet dolgokat, legalábbis ideiglenesen. Abba valószínűleg beleőrülnék, ha itthon kellene ülnöm, ennyi erővel ugyanis, akár otthon is maradhattam volna.
- Hagyd csak, viszem, köszönöm – legyintek, hiszen hozzászoktam már a saját cuccom súlyához. Igaz, az idő előrehaladtával, tíz, húsz év múlva már inkább valódi teher lesz, olyan, amitől fájni fog a hátam, a derekam, minden egyes lépés, amit megteszek a holmimmal. Az életemmel, az életemben. Most akarom kiélni magamat ebben, és élvezni, amíg még tehetem. Ezért kellett eljönnöm Épernay-ból, ezért kellett kitörnöm, ezért kellett elszakadnom a férjemtől; és, valószínűleg, ez lesz a válásunk oka. Ez, és az egyelőre ki nem derült titkom; miszerint Armand valójában nem az ikrek apja.
Rettegek az igazságtól.
- Sherlock Holmes történetek közül fogsz válogatni, vagy inkább a Challenger professzor sorozatból? Vagy történelmi regényt szeretnél? – kérdezem, és, körülbelül, ennyit tudok Doyle-ról. Nem igazán olvastam tőle semmit, pár kötetet a Baker street-i kopóról, és elég is volt belőle. – Wilde jó, Wilde-ot szeretem – bólintok. – Betiltották – ismétlen, blazírt képpel. – És, mi a szorija ennek a Sakknovellának? – kérdezem, leplezetlen kíváncsisággal. Azon kapom magamat, hogy arra gondolok: a végén még én is elolvasom. Ez közös bennünk, Pascal-ban és bennem, Pascalban és Andreasban: ami tiltott, az vonzó, és vonzódsz, és megteszed, mert nem szabad, mert tilos.
Ez persze csak egy könyv.
- Szakirodalmat – felelem. – Főleg a huszadik században ténykedő fotósok albumait szeretném megtalálni. Ennek az az oka, hogy ma fogok venni egy analóg fényképezőgépet, többek között, egy Zenitet, egy ötven milliméteres, három és feles, Helios optikával – kislányos lelkesedéssel áradozok az 1965 és 1967 között forgalomba bocsátott masináról. – Nem ígérem, hogy én fogom otthon előhívni a fotókat, de még utánanézek annak, hogy ezt mennyire szabályozzák – vonok vállat, mielőtt belépnénk a könyvesboltba. Az ajtó fölött csilingelve jelzi jöttünket a csengő. – Meg A kis herceget – mosolygok Pascalra.
- Csak nyugodtan – felelem arra, engedékenyen pillantva rá, utalva rá: többet is vehet, mint egyetlen kötetet. – Gyere, erre vannak a klasszikusok – vezetem a tömött polcsorok felé, és közben én is nézelődök.


▲ birds ▲ 741


She laughs like god, her mind's like a diamond.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
46
● ● karakter arca :
charlize theron


✥ Szeretettel Pascal Lamoureux tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt •• Pént. Május 04, 2018 10:30 am


anya &&  fia


– MEGRENDELÉS, VAGY SAJÁT KIÁLLÍTÁS? – Utalok a laptopon szereplő képre, amit most már én is nagy érdeklődéssel figyelek. Nem igazán értek ahhoz, amit éppen csinál, számomra inkább csak összevissza nyomogatásnak tűnik. Igaz, a jelek szerint ő már sokkal inkább. Pont annyira változtatja meg az arcot, hogy még bőven elmondható lehessen, hogy egy és ugyan az az ember, ám még is ad hozzá valami pluszt, valami ami miatt kellemesebb ránézni. Soha se értettem a képszerkeztéshez, de nem azért, mert nincsen hozzá hajlamom, egyszerűen csak nem vitt rá a lélek, hogy leüljek és megtanuljam. Nem hiszem, hogy nagy ördöngőség lenne. Úgy hiszem, hogy sikerülne megtanulnom, igaz nem ezekben a hónapokban kéne elkezdenem. De ha lezavartam az érettségit, akkor rengeteg úgy dolgot akarok kipróbálni, amire nem volt időm az elmúlt hónapokban. Igaz, előtte még azt is ki kéne találnom, hogy hová is adom be a jelentkezésemet…
– NEM SÉRTESZ MEG VELE, CSAK FELESLEGES AGGÓDNOD – rántom meg a vállamat és teljesen komolyan is gondolom. – HA GOND VAN, MAJD SZÓLOK. – Ezt már annyira nem, inkább csak megnyugtatásként mondom.
Visszatérve, művészi hajlamot örököltem anyámtól ezt le se tagadhatom, és szerintem személyiségben is inkább hozzá húzok. Apámmal még ilyen egyezéseket nem találtam, de hát még csak 18 éves vagyok. Ám ettől függetlenül a fényképezésben borzalmas vagyok. Kimondom, ez nagyon nem az én területem. Nézegetni fényképeket, vagy nézni, ahogy ő dolgozik már sokkal inkább szeretek. Az ilyen pillanatok száma, pedig mióta Párizsban vagyunk igen megszaporodott. Szeretem, hogy dolgozik,  de nem azért, mert pénzt keres, hanem közben felszabadultabbnak látom, mint Éparnay-ben.  Legalább ennyi jó van ebben az egész elköltözésben… Talán ezért tette… Nem! Csak a szeretőjéhez költözött el. Nem szabad elfelejtenem.
Egy pillanatra megfeszülök, ahogy pár emlék eszembe jut, de ez hamar elmúlik az e-napló említése miatt.  
– TUDOM, HOGY VICCES VAGYOK – vigyorgok rá teljes fogsorral és nevetséges módon még a szememet is összeszorítom, mintha egy kis kínai lennék. – ÉN? UGYAN SOHA SE… DEHOGY… – A kacagásom lassan enyhébb nevetésbe fordul át, de hamar megemberem magamat és már csak jólesően mosolygok rá. Mikor volt utoljára ilyen pillanatom? Vagy egyáltalán vele…  – SZÓVAL EZEK SZERINT MÉG NEM HASZNÁLTAD, DE NYUGI ÉN SEM – rándítom meg a vállamat. Nincsen szükségem hozzá, hogy tudjam, hogy hogyan teljesítek. Meg hát tudom magamról, hogy ha rákattannék, akkor képes lennék naponta többször nézegetni, átlagot számítani és csak még inkább ráizgulni az egész iskola témára. Elég nekem az alap stressz a továbbtanulással kapcsolatosan.
Meg hát nem is vagyok az a fajta, aki titkolná a jegyeit. Igaz, Olympe is biztosan ezt mondta neki… Azt még el kell intéznem, muszáj. És anyámnak is muszáj. Nem lehet az, hogy az ő hirtelen döntései miatt a nővérem továbbtanulása feszélyezve legyen. Mert ne mondja nekem senki, hogy az igen csak rossz jegyeihez nincsen köze az elköltözéshez.
– MUSZÁJ LESZ biccentek egyet. Ó, de még mennyire. Mostanában annyira pörög, megállíthatatlan. Néha szinte már úgy érzem, mintha teljesen kicserélték volna. Igaz ezt magamon is érzem. Talán a pörgő világváros teszi, talán csak maga a változás ténye. Ez pedig...tetszik. Imádom, hogy nem egy helyben ülök, hogy minden nap tudok valami újat csinálni, hogy bármerre is indulok el a városba mindig valami meglepőt találok. Persze simán lehet, hogy egyszer majd erre is ráunok.
– RENDBEN, DE TUDOD, HOGY SZÍVESEN SEGÍTEK – Azt, amit iránta érzek most a több, mint félév eseményei után, nem ilyen pitiáner dolgokban fogom kivetíteni. Mint, ahogyan abban sem, hogy visszautasítok egy ilyen lehetőséget, mint amilyen a könyv vásárlás.
És… Talán neki is feltűnt, hogy bezárkóztam. De hát… Mit mondjak neki? Azzal nyíljak meg előtte, hogy “ Minden szuper anya, csak éppen nagyon is jól tudom, hogy a hűséget csak távolról ismered, nah meg hogy a szeretődhöz költöztük ide mind a hárman, aki éppenséggel a dokim”. Elveszíteném az ütőkártyámat, és én ennél sokkal okosabb vagyok, vagyis inkább ravaszabb.
– SHERLOCK HOLMES, DE VALAMELYIK NOVELLAKÖTETET, CSAK AZT NEM TUDOM, HOGY MÉG MELYIKET. – A regényeket egytől egyik kiolvastam már, és én nem vagyok az az ember, aki képes egy könyvet kétszer elolvasni. Még nagyon filmet sem tudok megnézni többször – kivétel az Oroszlánkirály, legmenőbb film. –, mert másodszorra már kicsit untat. Nem igazán tudom elfelejteni a cselekményt az idő múlásával. – WILDE KIRÁLY. – És van benne valami furiság, ami miatt még jobban kedvelem. Különc egy alkat volt az biztos –  HÁT IGAZÁBÓL ELÉG KUSZA A TÖRTÉNET, DE EGY OSZTRÁK POLITIKAI MENEKÜLTRŐL SZÓL, AKI AMÚGY LÉNYEGÉBEN MAGA AZ ÍRÓ… AZTÁN A MENEKÜLÉS KÖZBEN EGY SAKKJÁTÉKBA KEVEREDIK… CSAK TUDOD, EZ INKÁBB OLYAN KÖNYV, AMIBEN A SZEREPLŐK KÖZÖTTI KAPCSOLATON, A PÁRBESZÉDEKEN VAN A HANGSÚLY ÉS NEM MAGÁN A CSELEKMÉNYEN.   HEINE MŰVEIVEL EGYÜTT HARMINCHÁROMBAN A TŰZBE DOBTÁK BERLINBEN Vonz, hogy betiltották… Vagyis valójában az a tény, hogy az írónak volt vér a pucájába, ahhoz, hogy valami rendszer ellenes írjon abban az időben ott. Az ilyen fajta bátorság miatt szimpatikus,igaz ettől függ simán lehet, hogy maga a mű borzalmas.
Nagyon koncentrálok arra, amit mond, de valójában nagyjából csak a 10%-át értem az egésznek. Mondjuk az is valami. – ZENIT… AZ NEM EGY SZOVJET MÁRKA?
Fogalmam sincsen amúgy, hogy az “előhívni” alatt mit is ért. Valahogy nálam ilyenkor az jut eszembe, hogy hosszú zsinórokon lógnak a képek és száradnak. De gondolom a huszadik század második felében ennél már modernebb technika létezett. Majd utána olvasok.
– KISHERCEG? MONDJUK SZERINTEM IS INKÁBB FELNŐTTEKNEK VALÓ, MINT KISGYEREKNEK – Olvastam már, pont a nyáron, de gondolom ő is már párszor. Itt, Franciaországban ez az egyik alap mű.
A kezeim a könyvekre vándorolnak és már tudom, hogy jóval több könyvet fogok kiválasztani. Fene egy meg. – KÖSZÖNÖM – mosolygok vissza rá, de persze azért nem akarom felvásárolni a teljes üzletet. Vagyis… nem lenne olyan kellemetlen.  
– NEM TUDSZ VALAMIT APÁRÓL? – Úgy kérdezem hogy közben a polcokat bámulom és véletlenül sem nézek rá. Ideges vagyok a válasz miatt.


■ 965 ■ credit ■  
avatar
Középisk.
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
28
● ● karakter arca :
Leonardo DiCaprio


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: Shakespeare and Company könyvesbolt ••

Tell me your secrets

Shakespeare and Company könyvesbolt
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-