Cukrászda elõtti tér
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Today at 12:20 pm ✥
✥ Today at 11:56 am ✥
✥ Yesterday at 11:05 am ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:45 pm ✥
✥ Csüt. Dec. 13, 2018 10:44 pm ✥


Témanyitás ✥ Cukrászda elõtti tér •• Pént. Nov. 17, 2017 3:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

*****


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 24, 2018 4:32 pm-kor.
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Vas. Nov. 19, 2017 11:26 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Már arra sem emlékszem, hogy mikor voltam utoljára ennyire izgatott.
Lágy törlő mozdulattal simogatom le a menta zöld bicikli vázát a kezemben lévő puha ronggyal, majd még egyszer a rajta lévő csengőt is megtisztogatom. Ezüstös fénye szinte már rabul ejtő, így nem csoda, hogy a hosszú sötétzöld masnit pont erre a pontra fogom felszerelni. Szép kis ívet húzok a hosszú anyagból, majd ahogy az egyik lány mutatta az egyetemen, én is úgy hurkolom be, hogy tökéletes masnit készíthessek.
A kerékpár kész, előállt, csodálatos és még talán annál is szebb.
Mindig is el akartam kényeztetni valakit, csak hát, mikor eljött annak az ideje oly hamar véget ért az életem, hogy erre már nem jutott idő. Azonban hála a múltkori balesetnek, meg neki, meg az életnek, most talán ismét bátran kiállhatok az érzéseim mellett, és okozhatok örömet másoknak.
A bicót Roisinnek vettem. Nem hagyott békén a bűntudat, hogy tönkretettem azt, amivel napi szinten közlekedik. Hiszen szerette, szeretettel beszélt róla, és bár nem tépte le a fejemet, mégis úgy éreztem, a némaság mögött van némi sajnálat.
Ezt pedig nem akartam.
Már napokkal ezelőtt megtaláltam facebookon, így nem volt csoda, hogy elhalmoztam üzenetekkel. Ez persze okot adott arra, hogy minél mélyebbre süllyedjek a saját magam által és köré generált hazugság tengerbe, mely olyan ragadóssá vált mint egy mocsár, és egyre jobban húzott lefelé. Nem szoktam hazudni, és nem szoktam ilyn hülyeségeket csinálni, most azonban sehogy sem sikerült kimagyaráznom a helyzetet csak azzal, ha valótlant állítok.
Sajnáltam, mert nem akartam nem őszinte lenni vele...
Azt azonban tudtam, hogy mennyire hülyén hangzana, ha arról kezdenék el beszélni, hogy a lelkem egy másik testben pihen és amúgy velem volt azon a bizonyos éjszakán.
A kerékpárt finom mozdulattal támasztottam neki a téren lévő apró lámpának, majd mikor elkészültem egy üzenetben jeleztem neki, hogy ki kellene néznie a pékség ablakán.
Addig várok itt, míg meg nem jelenik.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Vas. Nov. 19, 2017 5:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

Az összetört kerékpárom azóta is a lépcsőházban várt arra, hogy keressek egy szerelőt és megjavíttassam, de így, hogy egyszerre két helyen is dolgoztam, elég szűkös volt a szabadidőm, és néha már az is kisebb csodaszámba ment, hogy még volt erőm hazabuszozni egy-egy nap végén. És tudom, ez is fontos lett volna, de a "még öt perc szundi" bizony nagy úr... Nem volt nehéz elcsábulni, hogy hétvégenként tovább lustálkodjak, vagy épp ki se dugjam az orrom a lakásból. Ismerőseim úgy sem nagyon vannak a városban, maximum a kollégáim, és egyedül még mindig nem szívesen mászkálnék. Épp ezért is ért olyan váratlanul, amikor a laptopom a Facebook jellegzetes, pittyegő hangját hallatta.
A szüleim már elég idősek, és velük amúgy is telefonon beszélünk, így kíváncsian huppantam le a gép elé megnézni, hogy ki is lehet az, és bár elsőre nem esett le a dolog, aztán hamar beugrott - szegény srác, akit múltkor ütöttem el. Szó mi szó, azóta már nem kevés üzenetet váltottunk, amiben próbáltam meggyőzni róla, hogy nem, még mindig nem várom el, hogy megjavíttassa a bicómat, nekem már az is elég, ha túllépünk rajta és nem emlegetjük a bénaságomat, és amikor már azt hihettem volna, hogy tényleg beadta a derekát, mit kapok? Egy üzenetet, hogy nézzek ki az ablakon...
Nem megy az olyan egyszerűen, pláne, ha az ember lánya dolgozik, de amint az egyik, kinti asztalnál ülő pár rendelését kellett felvennem, a tekintetemmel már keresni is kezdtem, ugyan mi az a látnivaló? Amikor pedig kiszúrtam azt a mentazöld kerékpárt a masnival, kis híján még a tollat is kiejtettem a kezemből. Nem akartam elhinni, pedig néhány újabb üzenet után kiderült, hogy az bizony tényleg rám vár, innentől pedig mit mondhatnék? Alig vártam, hogy véget érjen a műszakom, igaz, már nem volt sok hátra, de azt hiszem, rég teltek már ilyen lassan a percek, mint most... Azért Tristamnak írtam egy gyors üzit egy szabad pillanatomban, hogy várjon meg, ha még a közelben van.
Szerencsére azonban csak elérkezett a műszak végét jelző óra, én pedig sietve akasztottam fogasra a kötényemet, hogy a táskámat felkapva már siessek is ki az épületből, tekintetemmel a fiút és a kerékpárt keresve, vajon mindkettő itt van még?
- Hahó, Tristam Itt vagy még?

■■ pirulo ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
95
● ● Reag szám :
74
● ● karakter arca :
KJ Apa


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Szer. Nov. 22, 2017 6:34 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Igazából tegnap még határozottan úgy gondoltam, hogy majd mikor odaadom a biciklit, akkor nem leszek a környéken. Nem akartam megvárni, elcsevegni vele, semmi komolyat nem akartam. Vagyis de, nagyon is komoly dolgokra vágytam Roisinnel, azonban első sorban azt akartam elérni, hogy ne úgy tekintsen rám, mint arra a kis bénára, amelyiket elütötte a minap, hanem arra, aki volt olyan figyelmes és aki miatt felfordult az élete. Szerettem volna a gondolataiba férkőzni, elérni pszichológiai hadviseléssel hogy eszébe jussak. Sokszor gondoljon rám, és lehetőleg valami pozitív dolog miatt. Ez pedig bár, gyökér módon hangzik nem volt túl egyenes dolog tőlem. De hát képtelen voltam arra, hogy csak úgy önmagamat adjam, hiszen az a részem már jó ideje nem létezett, és bár akármennyire is el akartam mondani mindent, vagy épp ugyanazokat a bókokat, egyszerűen nem ugyanúgy hangzott volna, mintha a régi énem szájából hallaná.
Ez pedig egy abszolút kijózanító tény volt, egy olyan dolog, melyről az ember hiába is tud, mégsem tudja magát túltenni rajta.
A döntésemet az ajándékozás napján változtattam meg. Hosszasan bíbelődtem a masni rendezgetésével, kész tervet kreáltam fejben, és mindenképpen el akartam slisszolni. Egyetlen dolog tartott ott, és bírt maradásra, ez pedig ő volt.
Az hogy megkért rá, és én balga végül is belementem. Hiszen mit veszíthettem volna? Visszaadni úgysem fogja azt a nyavalyás kerékpárt, mert én nem viszem magammal, és lebeszélni sem fog tudni arról a szándékomról, hogy lerendezzem a tartozásom.
Tudom én, hogy nem lenne kötelességem neki egy új járművet biztosítanom, azonban önző módon, mindennél jobban vágytam a mosolyára, az örömére, mert az engem is jókedvvel és melegséggel töltöttel, én pedig ezt akartam. Roisinből ezt a darabkát.
Azt amelyik ezeket a mindennél puhább és lágyabb, kellemesebb érzéseket váltották ki belőlem.
- Itt vagyok! - kiabáltam integetve, mikor két órával később kijött a pékségből. A tagjaim kissé megdermedtek a hűvösben, és a hátam sem volt túl boldog attól, hgy ennyi időt töltöttem lényegében a falnak dőlve. Hideg is volt, kemény is volt, úgyhogy nem épp a legfittebb formámat nyújtottam ahhoz hogy a legjobb színben tűnhessek fel előtte.
Végignéztem sötétzöld kabátomon, fekete farmeromon, sötét színű sportcipőmön, és a hidegtől vörössé vált ujjaimon, és meg kellett állapítanom, hogy lehet nem a legjobb formámban lát.
- Milyen napod volt? - kérdeztem ,majd mosolyogva vizslattam tökéletes megjelenését. Vörös haját, és a szeplőit, melyek a nyarat idézték fel bennem.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Pént. Dec. 15, 2017 11:00 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tristam && Roisin

Miután észrevettem a telefonomon várakozó üzenetet, majd az üzlet előtt lévő kerékpárt is felfedeztem, valami hihetetlen lassúsággal telt a maradék, hátralévő idő. Néha olyan érzésem volt, mint ha egyáltalán nem is vánszorgott volna, hanem egy helyben várakozna, de végre-valahára, nagy sokára csak elértük a munkaidő végét, én pedig sietve vettem az öltöző felé az irányt, hogy néhány perccel később már a cukrászda előtt nézelődve szólongassam Tristamot.
Ahogy meghallom a hangját, sietve kapom irányába a fejem, majd indulok is meg felé, viszonozva az integetést.
- Mondhatni, hogy csak a szokásos. Nyugodt, szinte eltelni sem akaró délelőtt, és nyüzsgő, pörgős délután, amikor sokszor még annyi időd sincs, hogy egy pohár vizet igyál. Sőt, képzeld, még valami különös, mentazöld színű, masnis kerékpárról is képet kaptam egy "titokzatos" idegentől... most szólj hozzá! - kezdek bele roppant komolyan, ám a végéig már nem tart ki az a fene nagy komolyságom, ahogy belemelegedek a mesélésbe, egészen vidáman érek a végére.
- És neked hogy telt a napod? Remélem, hogy azért nem miattam fogsz lebetegedni, nincs valami meleg... menjünk valamerre? - tudom, hogy én kértem, hogy várjon meg, amíg végzek, de nem gondoltam volna, hogy ennyire lehűlt az idő közben, pont azért is dobom be ötlet gyanánt, hogy mozogjunk egy kicsit, még az is jobb, mint az egy helyben ácsorgás.
- Ami pedig a biciklit illeti... Mondtam, hogy nem szükséges újat szerezned helyette, de látom, hajthatatlan vagy... - csóválom a fejem, majd ha megindulunk, akkor - gondolom - első körben vissza a kerékpárhoz, mielőtt bármerre tovább mennénk.
- Egyébként valami gyönyörű a színe! Köszönöm! - felelem hálás mosollyal, miközben közelebbről is szemügyre veszem. Szerelem első látásra, az biztos.

■■ pirulo ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
95
● ● Reag szám :
74
● ● karakter arca :
KJ Apa


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Szomb. Feb. 17, 2018 1:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Hétf. Márc. 19, 2018 7:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mason && Veronique
2018.03.17. - Szombat

Nem értem, hogy ezt miként gondolták. Ez tényleg a véletlen műve lenne, vagy összebeszéltek mind a hárman, mert azt remélték, hogy így valamit el fognak érni, ha más nem tud lenni a lányommal csak én. Hosszú percekig álltam a szobájának az ajtajában, miközben féltem bemenni. Újra láttam a balesetet, hogy mi történt, hogy majdnem. Egyszerűen csak, magam sem tudom, de minden egyes nappal csak egyre rosszabb anyának gondoltam magam. Szinte remegő kezekkel nyúltam végül felé, hogy a karomba zárjam és alig, hogy megnyugodott máris leraktam sietve, mint akit megégettek. Figyeltem őt, de legszívesebben egy másik szobában lettem volna. Mi van akkor, ha több kárt teszek benne? Netán leejtem, vagy csak szimplán már anya ölelése se kell neki? Rettegtem megannyi dologtól, miközben őt figyeltem, ahogyan békésen aludt tovább a hamizást követően.
Gondolataimból a telefonom csörgése szakított ki, hiszen a kiadótól kerestek, hogy készen vannak-e a vázlatok, amik a balesetem miatt kicsit késett, de teljesen megértették és türelmesen vártak arra, hogy felépüljek, vagy legalábbis jobban legyen. Nem csak a megrendelt illusztrációval készültem a mesekönyvhöz, hanem újra és újra lerajzoltam a múltkori idegen srácot. Mintha csak ismerős dolgok után kutatnék a vonásaiban, de mégse találtam. Hiába készült újabb és újabb rajz a srácról, mert sehogy lett ismerős sehonnan se, így pedig szép lassan a róla készült rajzok a többi rajz közé került, amik ott porosodtak most a vendégszobában. Sietve mondtam, hogy a mai napon beviszem, de kocsiba biztos nem ülnék a lányommal, otthon nem hagyhatom, így maradt a séta.
Próbáltam olyan kedves és odaadó lenni, miközben öltöztettem őt, mint amilyen régen voltam, de nehezen ment. De legalább megvolt a törekvés, hiszen magára nem hagyhatom. Azt már nem. Lassan fújtam ki a levegőt, hogy megpróbáljam elűzni a démonjaimat, hogy nem lesz semmi gond se, de nem teljesen sikerült, de mégis muszáj volt nekivágnunk a városnak babakocsival, hiszen ki tudja, hogy mikor jönnek haza a többiek. Reméltem, hogy nem lesz semmi gond, hinni akartam benne, de alig sétálhattunk 30 perce, amikor az egyik térre értünk, hogy kicsit forgalmasabb területen is átsétáljunk a zebrán, amikor minden megváltozott. Az autók zaja, a sok dudálás, fékezés… Túl intenzív volt, szinte már kapaszkodni kezdtem a babakocsiba, az ujjaim szép lassan elfehéredtek, ahogyan a balesetre felderengett ismét előttem. Idegesen túrtam a hajamba és próbáltam megnyugodni, sietve átkelni, de ahelyett, hogy megtettem volna, csak visszarántottam újra a babakocsit és zavarodottan, riadtan pillantottam körbe, míg végül szép lassan a földön nem kötöttem ki sírva.
- Sajnálom… sajnálom… - motyogtam az orrom alatt, a lányomnak, de egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Megbénultam és kétségbeestem, a félelem újult erővel csapott le és földhöz szegett. A démonok túlzottan élővé váltak, miközben szinte fülembe dalolásztak, hogy csapdába estem és újra megtörténhet. Csak egy rosszul vett kanyar kell. Hirtelen úgy éreztem, mint aki megfullad és nem kap levegőt. Az se tűnt fel, hogy időközben már a földre rogytam és az emberek furán méregetnek a távolból, de egy se jönne közelebb…

■■ Remélem kezdőnek elmegy. edi ■■credit



A hozzászólást Veronique S. Rimbaud összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 12:10 pm-kor.
avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Hétf. Márc. 19, 2018 9:08 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Vannak olyan napok, amikor a múltam és minden ahhoz kapcsolódó emlék olyan, mint egy távoli álom. Egy néhol elmosódott álom és csak részletek villannak be, azok is inkább még ébredés után. Mostanra kezdem úgy érezni magam, mintha tényleg erről lenne csak szó. Valószínűleg a játékteremben töltött pár óra az oka. de szinte már úgy érzem magam, mintha ide tartoznék, ebbe a bőrbe.
Alig jut eszembe Ed és Vero. Vagy akár az igazi szüleim, akikhez még mindig nem gyűjtöttem elég bátorságot. Igen, az öt év alatt egyszer sem jártam arra, még csak az utcában vagy a környéken sem. Mintha valami elátkozott, kísértet járta házról lenne szó, amit minden épeszű ember elkerül és csak a gyerekek próbálnak a közelébe menni, bátorságpróbát téve.
De én nem. Meg sem próbálom bátornak mutatni magam ilyen téren, úgyhogy most is nagy ívben, több utcányira kerülöm ki a helyet. Nem mintha lenne bármi célom, lényegében csak bolyongok, amerre a lábam visz, néha a gondolataimba merülve, néha az embereket figyelve magam körül.
Mégis későn veszem észre, hogy a mellettem elhaladó emberek valamit nagyon néznek. Valakit. Pillanatok kérdése, mire rájövök mi is az, ami ennyire felkeltette a figyelmüket - annak ellenére, hogy láthatóan senki nem szándékozik segíteni.
Majd a sírás is eljut a tudatomig. Egy baba sírása. A kishercegnő! Vero!
Futva teszem meg azt a pár méter távolságot és az ösztöneimre hallgatva előbb a kislányt veszem a karjaimba. Semmi más nem vezérel, csak azok a bizonyos ösztönök. Nincs baja. Valószínűleg csak megijedt. Úgyhogy már ölelem magamhoz védelmezően, majd vele együtt guggolok le Veroval szembe.
- Veronique! - mondom ki a nevét viszonylag hangosan, határozottan, de nem kiabálva. Egyik kezem a kislányt öleli a másik viszont Vero vállára siklik. Próbálom elérni, hogy rám nézzem. Legalább egy pillanatra. Csak remélni tudom, hogy nem fog fenyegetést látni bennem. Nem fogja azt hinni, hogy el akarom venni a kislányát. Anyai ösztönök ide vagy oda.
- Mi a baj? Mi történt? Rosszul vagy? Hívjak orvost? - meg sem próbálok úgy viselkedni, mintha csak egyszer találkoztunk volna. Ez most annyira mellékes!

avatar
Online
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Hétf. Márc. 19, 2018 9:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mason && Veronique
Szép lassan minden elmosódott, mint amikor felülsz a körhintára, jól bepörgetnek és a körvonalak nem léteznek tovább. A világ egyszerűen elmosódnak, az arcok nem lesznek  kivehetőek, a fák mondhatni egybefolynak és a világgá olyanná válik, mint egy fura festmény. De míg azt sokan szépnek tartanák, addig ez inkább ijesztőnek tűnt. A városzaja elhalt, egyedül a fék hangja, a kiabálások és a dudálás jutott el elmémig, míg végül reszketve nem rogytam a földre. Fogalmam sincs, hogy előtte körbe-körbeforgottam-e , vagy képzeltem az egészet, ahogyan körbepillantottam. Nem hallottam meg még a lányom sírását, fel se tűnt, ahogyan az se, hogy netán bámulnak valakik. Mintha nem egyszerűen minden levegő kiszökött volna a tüdömből, hanem újra éreztem volna azt a rettentő fémes ízt, mint amikor elütött az autó és …. a vérem íze volt újra, de most mintha megfulladtam volna benne remegve. Közeledő lépteket se érzékeltem, a könnyek még inkább megnehezítették azt, hogy tisztán lássak.
Valaki szólt? Netán csak képzeltem az egészet? Körbe akartam nézni, de féltem attól, amit látni fogok. Reszkettem, mint a szélviharban árván maradt virág, aki az életéért küzd, hogy túlélje ezt is. Soha nem történt még ilyen, soha nem rántottak ennyire magukkal az emlékek, amikor pedig valaki hozzám ért, akkor riadtam rezdültem össze, de automatikusan kapaszkodtam az illető kezébe, még ha moccanni továbbra se bírtam. Mintha csak megbénultam volna és többé képtelen lennék mozogni.
- Nee, csak orvost ne!!! – tiltakozom minden erőmmel, mert már csak az kellene, hogy a családom erről tudomást szerezzen. Próbálok megnyugodni, az illető hangjába kapaszkodni, hogy kirántson ebből a rémálomból, amibe keveredtem másodpercek leforgása alatt. Nem volt ismerős a hang, vagy legalábbis nem úgy, mint amiről biztosan megmondod, hogy kié. Hallottam már, de nem tudtam volna megmondani hirtelen hol és mikor.
- Én… én… nem tudom…. Nem tudok mozdulni és annyira elmosódott a világ. Nem akarom ezt hallani és érezni. – tapasztottam sietve végül a fülemre a kezemet, mintha így kizárhatnám az autók zaját, mellkason hevesen emelkedett, ahogyan zihálva vettem a levegőt, mint aki most futotta le a maratont legalább kétszer. Mély levegő. Gyerünk menni-e kell. Mindenre ez a megoldás, azt mondják. Mi történik velem? Mi ez az egész? Világ pedig kezdett szép lassan helyre állni, mint amikor a körhinta is elkezd lassulni, de még a teljes lassulásig nem ér el… Közben pedig a kezemmel ismét az övébe kapaszkodtam, mint aki fél, ha elengedi, akkor a körhinta újra begyorsul és soha nem szabadulhat onnan. - Mason? – csak ennyi csúszott ki ajkaim között, miközben próbáltam kivenni a már láthatóvá váló dolgok alapján, hogy ki az. Félnem kellene, hogy újra ő jelent meg. Nem más, hanem ő, amikor szükségem volt valakire, de mégse tudok. Bár ha akarnék se bírnék még mindig mozdulni, mint aki tényleg hirtelen bénává vált…

■■ edi ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 9:03 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next




Már kis híján közölném, hogy amíg ideér a másik orvos, itt vagyok én... De nem, már nem vagyok orvos, hivatalosan biztosan nem és amúgy is, a hangjából kihallatszó tiltakozás és pánik elhallgattat.
- Rendben. Semmi orvos - egyre nyugodtabb a hangom, ahogy őt figyelem. A kislány egészen megnyugszik félig az ölembe, vagy talán annak köszönhető, hogy egyszerűen védelmező karokban van. Nekem tökéletesen megfelel.
- Jól van. Semmi gond. Nagy levegő. Vegyél nagy levegőt és kapaszkodj belém. Tartalak. Csináld utánam. Be... és ki... - próbálok rá hatni. Úgy veszem a levegőt, ahogy neki mondom. Különös az emberi természet, ha elég sokáig hallgatod más szívverését, a sajátod is átáll arra a ritmusra. Ha lassan, nyugodtan veszed a levegőt, idővel a másik is. Így van programozva.
- Gyerünk, Vero. Csak szép lassan. Jól csinálod - folytatom határozott hangon. Ha nem egy szenvedő ember lenne előttem, valahol még élvezném is, hogy újra segíthetek. Hogy orvos lehetek, még ha nem is éppen az, aki mindig voltam.
- Igen. Az vagyok. Mason - mondom egy pillanatra sem zökkenve ki a szerepemből és tovább várok. Ha kell, percekig guggolok előtte a kislányával a karjaimban. Amint pedig legalább egy kicsit úgy tűnik, hogy rendeződik a légzése, szólalok is meg újra.
- Nézz a szemembe, csak rám figyelj. Válaszolj. Hogy hívnak? Melyik város ez? Milyen nap van ma? - sorra kérdezgetem, míg végül rátérek azokra, amiken valószínűleg egy pillanatig sem gondolkoznia.
- Hogy hívják a férjed? A kislányod? - egyszerűen csak próbálom észhez téríteni. Ezek mind olyan információk, amiket reflexből már tudnia kell. Láttam már olyat, akinél csak ez vált be. Sőt, ez volt az, ami az első napomon fogadott a kórházban. Egy kis srác előtt guggolt a nővér és ilyenekről kérdezte. A kölyöknek pánikrohama volt.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 10:50 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mason && Veronique
Nem tudhatja meg senki. Főleg nem a családom, hogy mi történt. Egyszerűen nem lehet, hiszen így is annyira rossz a helyzet. Nem történhet meg, de most már még biztosabb, hogy a lányom nincs biztonságban mellettem. Kár volt reménykedni benne, vagy hinniük abban, hogy jó ötlet az, ha rám bízzak a családunk szemefényét. Ennél nagyobbat nem hibázhattak volna, de ezzel csak egy gond volt, hogy még inkább pánikba estem. Igazából azt se tudtam, hogy mi történik. Soha nem ereztem még hasonlót se. Mintha minden forogna, miközben levegőhöz se jutnék. Nehezen jut el tudatómig, amit mond, de igyekszem kapaszkodni a szavakba is ebben a fura és káoszos helyzetben.
Annyira könnyedén ejti ki a szavakat, mintha nem most látna ilyet először. Mintha már  csinált volna hasonlót. Próbálok megnyugodni, követni azt, amit mond, hiszen en is ezen voltam. Szorításom kicsit erősebbé válik, mint aki fél elengedi, mert akkor minden kezdődik elölről. Első pár percben fel se fogom azt, hogy ki próbál segíteni.
- Igyekszem. – remegve ejtem ki még ezt az egy szót is. Mély levegőt veszek, majd kifújom úgy, ahogyan ő is mondja. Igyekszem megnyugodni. Rájönni arra, hogy mi történik velem, hol vagyok és ki ő. Utóbbi legalább még a káoszon át is eljut végre a tudatómig. Nagyot nyelek, de még mindig nem engedem el. Tartok attól, hogy abban az esetben újra forogni kezd majd a világ és minden elmosódik... - Köszönöm.- még ezt az egy szót is nehéz kiejteni, de tényleg igyekszem megnyugodni. Soha többé nem akarok ilyet érezni, de ha a furcsaságokból  nem lett volna eddig elég, akkor ott volt még az is, hogy meg nem tudnám mondani, hogy az ismeretlen személy közelsége miért is képes megnyugtatni. Csinálom, amit mond. Még akkor is, ha kicsit zihálok a korábban történtek miatt.
- Veronique. Párizs. Szombat.- nem összefüggő az, ahogyan beszélek. Csak egy-egy szót vagyok képes kimondani. Úgy festhetek, mint aki még mindig nincs teljesen a tudatánál. Félve pillantok rá, mintha attól tartanék, hogy mi is rejlik az engem fürkésző szempárban.
- Edmund és Lily-Rose. Hol a lányom??- mondom sietve, majd riadtan pillantok a babakocsi irányába, utána újra rajta állapodik meg a pillantásom, ahogyan meglátom a lányomat. Mély levegőt veszek, vonásaim egy pillanatra ellazulnak, de képtelen vagyok érte nyúlni. Ha pedig ő nyújtaná nekem őt, akkor sietve csúszok hátra és még a fejemet is megrázom. - Jobb neki nélkülem. Veszélyt jelentek csak rá. – csendül kétségbeesettem a hangom. És csak őket fürkészem riadtan, mint egy eltévedt kismadár.
■■ edi ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 11:47 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Különös, hogy egyáltalán megérzem azt a szorítást. Egy pillanatra kizökkent az orvosszerepből, de tényleg röpke másodperc, nem több és máris újra észnél vagyok.
- Csak nyugodtan... Lassan... - hiszen hova is sietnénk? Az nem segítene a pánikon, ha még sürgetném is. Talán egy kezdő minél hamarabb meg akarná nyugtatni, hiszen ez a rendes reakció, nem? Pánik, el kell űzni, hamar, hogy újra jó legyen.
Én viszont nyugodtan figyelem, miközben próbálom továbbra is biztos kézzel tartani. A köszönetre is épphogy bólintok. Nem érzem, hogy köszönet járna azért, amit teszek. Nemcsak tőle, mástól sem, akiket nap, mint nap...
Vagyis nem, már nem segítek rendszeresen az embereken.
Rajta viszont most igen és ez az egy számít. Ebben a percben semmi más. Egymás után teszem fel az egyszerű kis kérdéseket és várom a válasz. Most már látni az arcomon egy halvány, de megnyugtató mosolyt. Minden egyes szó után bólintok, nem számít, hogyha semmi összefüggés nincs közöttük. A lényeg, hogy beszél, hogy válaszol.
- Jól van - fűzöm valamikor a válaszok közben hozzá, az ő kérdésére viszont azonnal felelek.
- Nyugalom. Itt van. Jól van. Biztonságban - igyekszem én is rövidre fogni a mondatokat, de nem, nem próbálom odaadni neki. Semmi értelme nem lenne, hogy újra bepánikoljon.
- Badarság, Vero. Minden gyermeknek szüksége van az édesanyjára - mondok ennyit, de nem próbálom meggyőzni. Az egy dolog, hogy a szavai lényegében vészharangot kondítanak a fejemben, de az arcomról semmi rosszat nem lehet leolvasni. Még csak a szemeimben sem türköződik, hogy tudatosulna bennem, igenis baj van.
- Szereted, igaz? Azért félted - próbálom még egy kicsit szóval tartani, de most már érezni, hogy míg az előbb olyan biztonsan tartottam, ezúttal próbálom noszogatni, álljon csak talpra.
- Vigyázok rá, nem kell aggódnod - teszem még hozzá az előbbiekhez és újra megjelenik a mosoly az arcomon.
- Jobb? A pánikroham mindig hirtelen jön, de idővel, tudatosan leküzdhető - magyarázom a szemeibe fúrva a tekintetem, de lassan elhúzom tőle a kezem. Már csak azért is, mert a kislány mocorogni kezd. Nem árt biztosan tartani, főleg ha esetleg újra sírás lenne a vége.
- Merre indultál vele? Szóljak Edn-... egy sofőrnek, hogy jöjjön értetek vagy elég, ha elkísérlek? - egyszerűen eszembe sem jut, hogy vissza kellene térnem a magázódáshoz. Hogy nem Mich vagyok, hanem Mason.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 6:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mason && Veronique
Kisebb kő gördül le a szívemről, amikor rájövök, hogy a lányomat egyetlen egy őrült se vitte el. Vagy ha ő hirtelen egyszer csak felpattanna vele, akkor se tudnék sokat tenni ellene. Elvesztem ahhoz túlzottan is, gyengének éreztem magam és magam sem értettem, hogy pillanatokkal korábban mi is történt velem. Mi volt ez az egész és miért érzem még mindig kicsit úgy, mintha a tüdömből ki akarná valami még mindig szorítani a levegőt. Aggódva, nyúzottan és elesetten figyeltem őt a kislányommal. Mintha nem most először tartana gyermeket a kezében.
- Mindenhol biztonságban van, ahol én nem vagyok ott. – szavak kicsit kábán csendültek, ami annyira nem is meglepő, hiszen a korábbi események még mindig részben fogságban tartottak. Mintha az autósbaleset rakott volna bilincset a kezeim közé, ez a pánikroham meg a lábaimra, hogy örökre a fogjuk maradjak és ne engedjenek el. Hogy történhetett ez meg? Miért pont akkor, amikor a lányom is velem volt? És azt hittem, hogy rosszabb már nem lehet, hogy nem lehetek már veszélyesebb a lányomra nézve, mint eddig voltam, erre tessék… lehetek.
- Azért féltem, mert szeretem és tudom, hogy mellettem nincs biztonságban. – hangom meglepőmódon túlzottan is komolyan csendül. Megpróbálhat bármit mondani, de szinte esélytelen, hogy távolűzze azokat az érzéseket, amiknek most hangot is adtam. Figyelmetlen voltam, majdnem meghalt. Most meg ez az egész eseménysorozat, ami közben el is vihették volna anélkül, hogy észrevettem volna. Minden voltam, csak nem jó anya. Inkább egy borzalmas, akitől sokan már rég elvették volna a gyerekét, nem pedig bizonygatni akarták volna neki azt, hogy már pedig jó szülő.
- Sose történt még ilyen, talán nem is volt roham. – kezdtem egyből tagadásba, még ha többször magamban én is ezzel a jelzővel illettem a történteket, amint felfogtam, hogy mi is történt korábban. De akkor is képtelen lettem volna hangosan beismerni, azzal csak egy újabb kudarcot vallottam volna be nyilvánosan és féltem, ha megteszem, akkor túlzottan meg fog törni.
Hallottam a be nem fejezett szót, fejben automatikusan egészítettem ki még mindig a földön ücsörögve, mert nem állt szándékomban még egyelőre felállni. Inkább csak riadtság futott át az arcomon és aggódva néztem körbe. – Nem, ne hívj senkit se. Senki se tudhat erről. – s arról se, hogy ostoba módon ekkora veszélynek tettem ki Lily-Rose-t. Nem, ennek örökre titoknak kell lennie. Nem okozhatok még ezzel is fájdalmat a családomnak. Azt pedig csöppet se bántam, hogy nem magázódott. Így legalább nem tekintettem rá teljesen úgy, mint egy vadigenre, akiben még több veszély leselkedik a lányomra nézve, mint egyébként is.
- A kiadóhoz kellett volna elmennem. Pár utcára van innen. – majd újra kifújtam a levegőt, végül pedig megpróbáltam felállni. Kicsit megszédültem, de szerencsére sikerült talpon maradnom. Nem mertem újra körbepillantani, inkább csak őt néztem. – Esetleg…esetleg… - nem tudtam, hogy mégis miként kellene befejezni, mert furán hatna, de ha talán ő elkísér és közben vigyáz a lányomra, akkor kevesebb baj történhet vele, nem? De!
■■ edi ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 7:28 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Eszemben sincs leállni és győzködni, hogy nem kell féltenie a kislány életét. Hogy vele is biztonságban van. Ettől még így gondolom, de nem úgy, hogy teljesen egyedül kellene mászkálnia vele. Legalábbis egyelőre. De tényleg, eszembe sem jut, hogy szóvá tegyem.
Amikor viszont jön a magyarázkodással, hogy nem, ez biztos nem volt roham, ha lehet még komolyabban nézek rá, mint akár csak az első pillanatban tettem.
- Veronique! A tagadás nem fogja megoldani a dolgokat - egyszerű megjegyzés, nem több, de mint az előbbiről, erről sem kezdem el győzködni. Itt és most nem ennek van az ideje.
Sokkal inkább, hogy öleljem az apró életet a karjaiban és felvessem, hogy igenis kellene valaki, aki elviszi. Vagy én, hogy figyeljek rá. Abba egyelőre bele sem gondolok, hogy talán nem én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra. Ebben a testben, nem. Így hát nem kötök bele még csak a nagy titkolózásába se.
Senki nem tudhat róla? Ed egyáltalán nem is tud arról, milyen állapotban van a felesége?
Persze, hogy ez az első, ami megfordul a fejemben, majd az, hogyha én, én lennék vajon azonnal elmondanám-e neki? Hiszen ez olyan valami, amiről tudnia kell. De azzal Verot árulnám el.
- Esetleg elkísérhetnélek? - fejezem be helyette a mondatot, lényegében elegáns kérdésként, ráadásul egy apró mosollyal az arcomon. A tekintetem viszont már a kislányt fürkészi. Láthatóan ennyi volt a nagy mocorgás és most már csak ráérősen nézelődik, vizsgál mindent. Nos, úgy tűnik, főként a vékony bőrdzseki csatját.
- Érdekesen csillog, ugye, Lily-Rose? - piszkálom meg kicsit a fémet, hogy, ha lehet még ennél is jobban lekösse kicsit a figyelmét, majd újra felemelem a fejem.
- Hozom őt. Te csak told a babakocsit. Rendben? - alig-alig tűnik fel, hogy úgy beszélek, mint az orvos énem. Lassan, kicsit csendesen és minden mondat végén visszakérdezek. Meg kell adnom neki a lehetőséget, akkor is, ha igazából nincs választása.
Már csak azért is, mert teszem meg az első lépést előre és csak akkor állok meg, ha nem indul utánam. Nem akarom, hogy azt higgye, bántani akarom a kicsit vagy elszakítani tőle. Majd ha végül megindul, már szólalok is meg újra. Eszemben sincs hagyni, hogy felülkerekedjenek a gondolatai.
- Szóval mi is a dolgod a kiadónál? - faggatom és próbálok legalább egy kicsit kevésbé túl érdeklődőnek tűnni, mint előzőleg. Egyszerűen csak nem akarom, hogy gyanakvóvá váljon. Nem mintha ez azt jelentené, hogy leállok a kérdésekkel, inkább csak másképp teszem fel őket.
- Amíg felmész, majd mi ketten megvárunk a váróban - legalábbis sejtem, hogy van valamiféle előtér. - Utána pedig hazakísérlek titeket... - ajánlom fel kis hezitálás után.
Valamiért nem akaródzik visszamenni a képekhez. Az emlékekhez. Hiába a látszat, most nem érzem úgy, hogy elég erős lennék hozzá. Ahogy ahhoz sem, hogy...
- ...a férjed már otthon lesz? - csak remélem, hogy nem hangzik úgy, mintha esélyt keresnék bármire is. Egyszerű érdeklődés egy csepp aggodalommal. Talán utóbbit még ki is hallani a hangomból. Na persze azért aggódok, hogy egyedül lesznek-e, nem azért, mert összefuthatok Eddel.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 8:24 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mason && Veronique
Legszívesebben felmorrannék a megnyilvánulására, arra ahogyan megpróbál kioktani, pedig nem is ismer. És csapjuk még hozzá azt is, hogy jóval fiatalabb nálam. Még csak középiskolába jár, de sietve haraptam inkább a nyelvemre, mielőtt megszólalnék, hiszen sokat köszönhetek neki. Neki köszönhetően még mindig itt van a lányom és nem maradt esélye egyetlen egy őrültnek elvennie őt tőlem végleg. Félek a közelében lenni, rossz anyának érzem magam, de azt mégis tudom, hogy a legjobb apja van a földkerekségen és soha nem akarnék neki akkora fájdalmat okozni, hogy a lányát is elveszítette, ha már nagy eséllyel több babánk nem is lehet, vagy ha netán összejön, akkor ott az első három hónap, ami alatt könnyedén elveszíthetem az orvosok szerint. Talán ez is okkal történt, hiszen azt mondják, hogy minden okkal történik, akkor talán ez is egy jelzés volt, hogy meg se érdemlek még több gyermeket, mert még egynek se tudom a gondját viselni.
Nem tudhatja meg senki se, nem is értem miért kötöm ki, hiszen vélhetően nem is ismeri a férjemet, se a családomat. Most azt kívánom, hogy bárcsak Mich még mindig élne. Ő tudná, hogy mit kéne tenni, ő tudná, hogy mi történik velem és miért érzem napról napra csak távolabb a férjemtől magam, miért kebeleznek be az ilyen gondolatok és miért tört rám ez a roham. MI lesz akkor, ha már nem csak itt fog, hanem otthon, vagy ha emiatt netán olyannak ártok, akinek nem akarok még többet, mint eddig tettem?
- Igen. – csak ennyit tudok mondani még mindig kicsit esetlenül, hiszen tényleg ezt akartam kérdezni, de nem mertem mégse kimondani. Mintha azzal csak még inkább bevallottam volna a kudarcomat és a földre hullásomat.
Figyelem azt, hogy milyen hozzáértéssel is bánik a babával. Honnan venni ekkora tapasztalata, honnan jön ez az egész higgadtság és kedvesség? Miért bukkan fel akkor, amikor „bajban” vagyok? Ezernyi kérdés zakatolt elmémben, mégse tudtam volna egyre se pontosválaszt adni.
- Rendben és köszönöm. – remegő kézzel nyúlok a babakocsiért, majd végül sietve fonom az ujjaimat köré, kicsit már túl erősen is, de most kell a támasz. Pár pillanatig habozok, de végül lassan elindulok és követem őket. – Nem gond? Mármint biztosan megannyi dolgod lenne, hiszen előtted még az élet. – pillantok rá óvatosan, hiszen minek nézhet már ő is? Először a kutyám szökött el, most a lányomra hoztam frászt, ahogyan pánik rám tört. És a legrémisztőbb az volt, hogy rettegtem attól, hogy egyszer komolyabb bajt is okozni fogok, mint eddig történt.
- A munkámat jelenleg ott kellett hagyni az anyaság miatt, de régóta készítek illusztrációkat gyerekkönyvekbe. Az egyik meséhez kellene leadnom a rajzokat. – nehezen indul az, hogy beavassam ebbe, de aztán könnyedebb lesz az én hangom is. Mintha csak el akarná terelni a gondolataimat és ezért hálás vagyok… Egy pillanatra úgy érzem, hogy talán több lappang ebben a fiúban, mint az elsőre tűnik. Ahogyan kezelte az egész helyzetet és most is ahogyan viselkedik.
- És így lesz kisebb teher belőlünk. Nem akarok az lenni, de hálás vagyok a segítségedért. S vélhetően sose fogom tudni viszonozni a dolgot. – kicsit szomorúan csendül a hangom, mert sokat jelent most a kedvessége, hogy nem néz totálisan őrültnek, vagy zakkatnak.
- Nem, ha jól tudom, akkor csak este jönnek meg. – és talán mind a ketten ugyanarra gondolunk. Nem kellene egyedül hagyniuk a kicsivel. Veszélyes, mint a mellékelt ábra is mutatja. – Szerintem ne mondj le az orvosiról. Remek orvos válna belőled, s ha szeretnéd, akkor talán könyvet is tudok adni hozzá, ha tényleg eldöntötted, hogy arra a pályára lépsz. – hiszen megtaláltam Mich egy-két könyvét és szerintem ő se bánná azt, ha egy ilyen remek fiatalember kezébe kerülne. Sokat tanulhatna tőle, mert láttam egy-két jegyzet azért van írva abba a két könyvbe. – Nem szeretnél biztosan feljönni? – állok meg az előcsarnokban, ha nem jönnek, akkor csak annyit mondok a recepción is, hogy velem vannak, majd kb. 15 percre tűnök el, hogy leadjam a rajzokat és átbeszéljem. Utána pedig rövid időre a mosdóba is kiszaladok, hogy megnézzem magam, hogy mennyire is tart még egyben most a sminkem, ami inkább most maszként használtam, hogy ne tűnjek annyira szétcsúszottnak. Sose rajongtam érte, de kivételesen nem volt sok választásom. Aztán pedig indultam is vissza hozzájuk.

■■ edi ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 8:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Fél szemem tartom csak rajta, amíg elindul a babakocsival. Látom, mennyire remeg a keze, hogy szorítja, de nem szólok, csak elraktározom az információt. Lassan sétálok mellette, teljesen ráérősen, hiszen hova is sietnénk? Nem említette, hogy időre kellene mennie. Viszont hiába a nagy szám, amikor jön az életes megjegyzéssel elég feltűnően elhallgatok.
Az élet. Az én életem. Annak már vége. Ha tudnád, Vero... Az egész csúcsán voltam!
- Nem gond. Az életemmel a mai napra nincs semmi tervem - mosolyodok el végül, bár azért látni, hogy ez nem teljesen az igazi, hiába nem hazugság egyetlen szó sem. Ettől függetlenül úgy érzem, jobban teszem, ha őt kérdezem és nem nagyon hagyom szóhoz jutni. Most, hogy lassan eltűnik a "kényszerhelyzet", már kicsit nehezebben megy, hogy elengedjem magam.
- Szóval meséket illusztrálsz. Miről szólnak? Vagy inkább miről szól? Ez, amelyikhez a rajzokat visszük? - meséljen csak róla. Bármiről, ami segíti a felszínen maradni. Főleg, mert már ekkor tudom, hogy hamarosan a kérdésem Edre vonatkozó lesz. Nem készültem fel arra, hogy az otthonában találkozzak vele. Talán arra sem, hogy egyáltalán újra betegyem oda a lábam.
- Már viszonoztad, Vero - mondom ki talán meggondolatlanul és ezúttal nem is magyarázkodok. Talán nem is tűnik fel neki a válasz. Tényleg úgy érzem, nem tartozik semmivel. Boldoggá teszi a testvérem... és amúgy is, nem a háláért segítek.
- Azt mondod, jó lennék benne? Jó orvos? - mosolyodok el lényegében csak az orrom alatt... aztán felpiszkálja a fantáziám a könyv, amit említ. Ugye nem? Pár másodpercig nem kérdezek rá, de végül úgysem bírom megállni.
- Honnan vannak azok a könyvek? - valahol a felénél hallani, hogy nagyot nyelek, de amúgy semmi más nem árulja el, hogy feszengenék. Az viszont biztosan feltűnő, hogy annál az utolsó pár lépésnél, amíg elérjük az épületet, nem bombázom újabb kérdésekkel. Túlzottan kavarognak a gondolataim és magam sem értem miért. Csak pár könyv.
- Biztos. Megleszünk, mit itt lent, igaz kishercegnő? - fordulok az apróság felé, aki erre nagyon is mocorogni kezd és máris ott van az a kis nyűgös nyöszörgés. Én viszont csak felmosolygok Verora. Megoldom.
Ha magunkra hagy így és végül visszaér, Lily-Rose csendesen alszik a karjaimban. Majd ahogy észreveszem, már állok is talpra és teszem bele a babakocsiba. Az egy dolog, hogy nem nehéz kis csomag, de attól még hosszú távon...
- Mindent sikerült elintézni? Jól ment? - kérdezgetem és már teszem is az egyik kezem a babakocsira, pontosabban a fogó szélére. Bőven van hely arra, hogy Vero is érte nyúljon.
Együtt toljuk. Nem lesz baj. Bármikor meg tudom állítani, ha baj lenne. De biztos vagyok benne, hogy nem lesz.

avatar
Online
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Kedd Márc. 20, 2018 9:35 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mason && Veronique
Meglep az, hogy nem érkezik szinte azonnal semmi válasz a kérdésemre, vagyis inkább a megjegyzésemre. Eddig olyannak tűnt, mint aki egyből képes bármire felelni, aki fiatalnak tűnik, de mégis mintha egy idősebb lélek veszett volna el benne. Ezt szokás azokra mondani, akik a koruknál is bölcsebbek és benne megvolt. Ennek köszönhetően pedig egyre kíváncsibb lettem én is rá. Szeretném megismerni, de valami megakadályoz benne. Nem tudom mindenféle kérdésekkel zaklatni, nem tudok annyira felhőtlen és kedves lenni, mint hajdanán, vagyis nyitott és mindenkiben meglátni a jót, a lehetséges ismerőst, barátot.
Válaszára végül inkább bólintok, hiába lenne kapásból legalább három kérdésem, amit neki szegeznék. Olykor jobb hallgatni, még a végén elijeszteném, hiszen eddig nem a legjobb arcaimat látta. Vajon, ha tudná, hogy milyen voltam régen és milyen vagyok most, akkor ő elhinné, hogy egy ember lehet ennyire két ellentétes pólus? Még olykor nekem is nehezen megy.
- Mindig az éppen aktuális történethez igazodik. Elmondják, hogy melyik oldalra kellene rajz és a történet melyik része kerül oda, illetve megkapom előre az egészet. Elolvasom és aztán én döntöm el, hogy mi ragadok ki belőle. Ritka az ilyen, de kellően megbíznak bennem szerencsére. Olykor megesik, hogy javítani kell rajta, vagy csak inkább másik momentumot szeretnének arra az oldalra, így olyankor átdolgozom. – ered meg kicsit a nyelvem, hiszen nem magamról kell beszélni, inkább a munkámról, vagyis ezt mindig inkább hobbinak gondoltam, nem másnak. Szerencsés vagyok, hogy elismernek és sokra tartanak ilyen körökben. – Most egy süniről szól, aki a barátaival kisebb kalandra indulnak, aztán pedig szerencsésen hazaérnek. – és nem mondom ki azt, hogy a családról, a szeretetről is szól, mert egyszerűen nem megy. Mert a jelenlegi helyzetben, amilyen állapotok uralkodnak otthon. Nos, inkább mondanám azt, hogy ironikusan hatna ajkaimról ezt hangosan is kimondani. – Ez valamiféle technika, hogy ne faggathassalak téged? Nem szeretsz magadról beszélni? – nem olyannak tűnt eddig, de lehet tévedtem. Lehet rosszul ítéltem meg, hiszen nekem se lehet mindig igazam. És egyébként is mostanság nem is vagyok formában, így még inkább nyúlhattam mellé.
Egy-két másodpercre megtorpanok, de sietve folytatom a sétánkat, mintha mi sem történt volna. Nehéz megállnom, hogy ne kérdezzek vissza, de a kíváncsiságomat legyőzőm a turpisságommal, hogy majd inkább egyszer talán váratlanul dobom be újra a dolgot, hogy ne találhasson ki rá valami hazugságot. Érdekelne, hogy miért mondta, mert semmi olyat se tettem.
- Szemmel láthatóan érted a dolgod, ha egy kutyát kell megtenni, vagy éppen egy kisbabát és egy éppen páni… - de nem tudom kimondani a szót. Nem megy, mintha ezzel is tagadni akarnám a történteket. – Igen, szerintem az lenne belőled. – fejezem be inkább másképpen a gondolatot.
Hallom, hogy nagyot nyel, mintha valami nem stimmelne, rövid ideig csak figyelem őt, majd inkább elhessegetek minden őrült gondolatot, mielőtt még több bajt hozok a nyakamra, mint ami eddig is van már. – Egy régi barátunk könyvei voltak. Mich… - köszörülöm meg a torkomat, mint amikor nehéz valakinek beszélni róla. – Mich meghalt balesetben évekkel ezelőtt. Azt a fényképet nézted sokáig és érintetted meg, amin rajta volt. Ismerted? – csúszik ki ajkaim között az abszurd kérdés, mire sietve harapok az ajkamba. – Biztosan nem bánná, ha egy leendő orvos kapná meg, aki remek ember is. – hadartam hozzá ezt inkább, mintha így semmisé tehetném az utolsó kérdést. Miért nem tudok mindig hallgatni?
Pár pillanatig habozok, de végül bólintok és elindulok a megfelelő irányba, hogy gyorsan leadjam a munkámat és megbeszéljem a dolgokat. Utána pedig máris megyek vissza hozzájuk és szerencsére nem is tévedtem. Tényleg ott voltak mind a ketten, s ahogyan láttam a lányomat a karjában aludni. Egy pillanatra még a szívem is összeszorult és bűnösnek éreztem magam, hogy az apja helyett egy idegen sráccal sétálgatok és bízom a gyerekemet úgy rá, mintha régóta ismernénk egymást. De olykor megesik az ilyen, nem? Hogy két idegen alig találkoznak, de mégis olyan, mintha régóta ismernék egymást, vagy már szélütést is kaptam volna?
- Igen, minden rendben volt. Meg voltak elégedve. – haboztam, de nem fogtam meg a babakocsit, képtelen voltam rá. Helyette lassú léptekkel indultam el, majd hátrapillantottam rájuk és reméltem, hogy nem fogja bánni, hogy ráhagytam a dolgot. Karomat összefontam magam előtt.
- Miért pont orvosi? És pontosan milyen orvos lennél szívesen? – kérdeztem meg kíváncsian, kiszakadva az enyhén zűrös gondolataim közül ezzel is. Oldalra sandítottam és őt fürkésztem pár pillanatig, ahogyan elindultunk gyalog.


■■ edi ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Szer. Márc. 21, 2018 9:43 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Ha akarnám sem tudnám eltüntetni a mosolyt, amivel hallgatom, miközben a munkájáról beszél. A mesék. A rajzolás. Jó kicsit boldognak látni. Vagy legalábbis annak, ami most nála legközelebb állhat a boldogsághoz. Valószínűleg inkább a lelkesedés a jobb szó.
- Valamiféle technika? Az, hogy nem hagylak kérdezni? - kérdezek azért is vissza és nagyon úgy tűnik, esetleg egy különös mosolyt kaphat válaszolul, semmi többet. Nem is értem, mi késztet végül rá, hogy rendesen megfogalmazzak egy mondatot.
- Néha túl kockázatos lenne magamról beszélni. Túl nagy munka átgondolni, mit mondhatok és mit nem - még nekem is feltűnik, hogy elég különösnek hatnak a szavaim, úgyhogy kénytelen vagyok még egy apróságot hozzátenni.
- Egyszer majd... talán válaszolok minden kérdésedre - mosolyodok el újra, bár most a vaknak is feltűnhet a szememben a szomorúság.
Fogalmam sincs, akarom-e, hogy eljöjjön az az idő. Lehet, hogy fáj neki is a halálom... de nem tudom, vagyok-e olyan kegyetlen, hogy felszakítsam a sebeket. Se nála, se Ednél... sem a szüleimnél. Jobb is, hogy másra terelődik a szó. Máris újra nagyobb a szám, hogy nem rólam van szó. Mintha afölött el is siklanék, hogy az egész mögött az van, jó orvos lennék. Idővel. Évek múlva.
- Egy pánikrohamot segíteni leküzdeni - fejezem be helyette a mondatot, olyan könnyedén beszélve, mintha nem lenne a szavaimban semmi különös. Hiszen nincs is. Van egy kis gondja, egy betegsége, amit idővel majd le tud győzni. Szégyellnivaló biztos nincs ebben.
De talán ezt nem most és nem nekem kellene felhoznom neki. Igaz, sok mindent nem kellene, amit mégis megteszek, vagy kimondok. Már akkor tudom, mikor a könyvekről kérdezem. Az én könyveimről. Fogalmam sincs, mit felelhetnék.
- Úgy érzem, mintha ismertem volna - mondom ki végül a kicsit fura választ. - Erre is térjünk vissza akkor, amikor majd válaszolgatok a kérdéseidre. Valamikor - próbálok egy mosolyt festeni az arcomra, de nem igazán akar sikerülni, úgyhogy hamar feladom és inkább a lépteimre figyelek. A kislányra a karjaimban. Az épületre, ami bemegyünk. A nyöszörgésre. Minden másra.
Az a kis idő, amíg várok Verora segít újra összekapni magam. Igaz, a saját belső kérdéseimet nem tudom megválaszolni. Fogalmam sincs, miért vagyok a közelükbe, miért nehezítem meg a saját dolgom. Azon kívül, hogy hiányzik a régi életem. Hiányoznak ők.
De vissza a valóságba ugye, a jelenbe. Fél percig várok a babakocsi mellett, hogy hátha velem együtt tolná, de nem erőltetem.
- Félsz tőlem, hogy ennyire előre sietsz? Mintha lennék vagy két méter magas, szinte kopasz... - észre sem veszem, hogy az igazi énem írom le lényegében, ahogy rendesen megfogom a babakocsit és indulok el. Ez viszont a lényegen nem változtat; azt szeretném, ha mellettem... mellettünk jönne. Nem fog megártani és legalább én is könnyebben tudok válaszolni neki. Vagyis fogjuk rá, hogy könnyebben. Végül is, az álmomról van szó. Arról, amit már milliószor elmondtam még az egész előtt.
- Mert szeretek segíteni. Mert érdekes munka - fogok bele valamiféle magyarázatba
- Mert gyerekkori álom - teszem hozzá, majd egy pillanatra elhallgatok. Tudom, hogy nem kellene befejeznem, már csak azért sem, mert talán ezzel túl sok lesz a különös részlet és véletlen, mégis kimondom.
- Sebész. Hasi sebész - épphogy a szemem sarkából rá pillantok és már állok is meg. Gyalogátkelő. Piros lámpa. Ezúttal talán én vagyok az, aki erősebben szorítja a babakocsit, mint szükséges. Szinte már várom, hogy kimondja a nevem. Ami persze őrültség lenne.
Aztán zöldre vált a lámpa és mehetünk. Kicsit felengedek.
- ...és ezek után? Mik a terveid mára, amíg Ed hazaér a... munkából? - nem akarom hozzátenni, hogy nem maradhatok velük egész végig. Ahogy azt sem kellene kimondanom, hogy honnan is ér haza. Az étterem...

avatar
Online
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Szer. Márc. 21, 2018 3:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Mason && Veronique
– Mindig ezt csinálod? És akad olyan, akinek nem tűnik fel, hogy miként tereled el magadról a témát? – hangom érdeklődve és kíváncsian csendül. Tényleg érdekel a dolog, hogy mindig ezt csinálja-e vagy csak előttem akar ennyire rejtélyes maradni. Vagy mit titkolhat, amit  ennyire nem akarhat elmondani megosztani másokkal? Akadna olyan, aki emiatt újra aggódni kezdene, viszont valahogy nekem nem ment. Ahhoz túlzottan kedves és barátságos volt, hogy rosszat feltételezzek róla. Nem hiszem, hogy képes lenne bárkinek is ártani. Mintha csak túl sok kedvességgel és segítőkészséggel áldotta volna meg őt az élet.
– Remélem tudod, hogy ez eléggé úgy hangzott, mint egy szökevény szavai vagy egy őrültté. Mitől tartasz? Esetleg attól, ha valaki megismerne jobban, akkor nem kedvelne? Vagy csak te nem szeretnél nyíltan szembe nézi a titkaiddal? – Esélyesen ebből semmit se kellett volna kimondanom, de most hosszú hetek óta úgy éreztem, hogy valaki közelsége nem frusztrál, nem leszek meg rosszabbul miatta, mert tudom, hogy feleannyira se boldog, mint mutatja. Nem volt kérdés, hogy valami emészti őt. Mindenkit emészt valami és talán az, hogy mindig segíteni akartam másokon, annak köszönhetően voltak a szavaim. Sietve emelem fel a kezeimet, mintha igy akarnám kifejezni, hogy értettem és „megadom” magam.
– Rendben, sajnálom. Nem akartam semmi olyanról faggatni, de ha egyszer úgy érzed, akkor szívesen meghallgatlak. – barátilag ajánlottam fel ezt is. Valami megfoghatatlan okból, kicsit úgy éreztem irányába, mint más barátok felé. Annyi volt a különbség, hogy a többieket régóta ismertem. Őt viszont nem. Túl sok furcsaság volt a vele való találkozásban. Mintha a tudtán kívül olykor emlékeztetne valakire, ami képtelenség. Pláne ha azt vesszük alapul, hogy akkoriban nem is ismertem azt a személyt még, amikor ennyi idős volt.
- Mindig ennyire könnyedén mondod ki azt, amivel talán a másik nem akar szembe nézni vagy jelenleg beszélni? – inkább volt azt hiszem költői a kérdésem, mintsem teljesen komoly. Egyszerűen csak nyilvánvaló volt, hogy nem tudom elfogadni azt, ami történt vagy éppen történhetett volna. Esélyesen ott kezdődik a gond, hogy még teljesen fel se fogtam, hogy mennyire összeomlottam és ennél még akár lehet rosszabb is, megeshet máskor is. Egyszerűen csak gyáva módon nem akartam még ezzel is szembe nézni. Képtelen lettem volna erre, hiszen még az életemben fellépő többi gonddal se tudtam megbirkózni.
– Örökké nem futhatsz el a kérdések elől. – Ezt inkább neki vagy magamnak szántam. Ez egy remek kérdés lenne. Egyre inkább úgy gondolom, hogy mind a ketten menekülünk valami elől, ami előbb vagy utóbb biztosan utolér. Nem tudom, hogy meddig mehetnek így a dolgok, mennyi ideig hazudhatok akár a férjem előtt a történtekről, vagy csak szimplán magamat meddig csaphatom be, hogy minden rendben lesz és lejjebb már nincs.
Hamarosan pedig már nem a második munkahelyemre, hanem hazafelé indulunk. Gyávaság, netán megvetendő lenne a tettem, de akkor se bírom megfogni a babakocsit. Inkább lassú léptekkel elindultam kifelé az épületből, de elég volt megszólalnia, hogy a földbe gyökerezzen a lábam.
– Ha az lennél, akkor vélhetően már rég a nyakadba ugrottam volna és valaki sebei begyógyulnának hosszú éveket követően. – persze, hogy a férjemre gondoltam. Sose tudta elfelejteni a balesetet és tudtam, hogy egy soha be nem gyógyult seb maradt nála ilyen téren, amit esélyem se volt soha begyógyítani, mert életének abból a részéből kizár. Ennek a gondolatnak köszönhetően csak még inkább összefontam a karomat magam előtt, mintha az tartana egyben. S nem csak a szavaim csendültek halkan és kábán, hanem a pillantásom is kába lett, míg én pedig csendessé váltam, ahogyan eszembe jutott a múlt.
Szavaira bólintok, miközben egymás mellett sétálunk. Hirtelen még az se zavar, hogy netán az emberek megnéznek-e minket. Ahhoz most túlzottan is máshol járok a gondolataimban. Viszont azt is érzem, hogy ideje lennem megszólalnom.
- Drukkolok, hogy teljesüljön a vágyad és ha eldőlt, akkor keress meg, hogy a könyveket neked adhassam. Legalább jó kezekbe kerülne és valaki hasznát venné. – mosolyodom el haloványan, ahogyan rápillantok, majd újra inkább magam elé bámulok. Fura dolog az, hogy az embert mennyi kérdés tudja egyszerre gyötörni, vagy mennyire szüntelenül képes valamin újra és újra elgondolkozni, pedig tudja, hogy sose fog rájönni a dolgokra vagy választ kapni.
- Ne tegyek több kárt senkiben és ne csődöljek be addig se. – rántom meg a vállaimat. Nem vágytam hegyi beszédre, se sajnálatra. Mostanában nem voltak nagy terveim. Túlélni, kevesebb kárt vagy éppen fájdalmat okozni. – Neked? Mennyi van még egyetemig? – próbáltam inkább ráterelni a beszélgetést, vagy inkább valami semleges témára, mielőtt szembe kellene néznem újfent az életemben létező káosszal, ami napról napra csak nagyobb lesz.

■■ edi ■■credit

avatar
● ● Posztok száma :
216
● ● Reag szám :
175
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér •• Szer. Márc. 21, 2018 5:28 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Nem tehetek róla, de elmosolyodok az újabb kérdéseire. Mindig ezt csinálom? Kérdezek, hogy véletlen se terelődjön rám a szó?
- Azt hiszem, elég gyakran ezt csinálom. Könnyebb, mint mindent kétszer átgondolni, mielőtt kimondanám. El nem tudod képzelni, mennyire tökéletesem működik a módszer - ismerem el végül kis gondolkodás után, az orrom alatt még mindig azzal az előbbi mosollyal. Soha nem volt kérdés, hogy Ed nem csak a szépsége miatt szeretett bele.
Azon már meg sem lepődök, hogy szökevénynek vagy akár őrültnek tűnök a szavaimmal. Nem ő az egyetlen, aki annak hisz. Az Ébredés után egy ideig még Philip is különös szemmel nézett rám, pedig a túl hosszú kóma tökéletes álcát biztosított. Vagy talán annyira mégsem.
- A titokkal van a baj. Ha kimondanám őket, nemhogy valósággá válnának... de fájdalmat okoznának másoknak. Vagy még inkább, mint eddig. Másképp - egy kicsit én is belegabalyodok a saját szavaimba. Pedig tudhattam volna, hogyha ebbe belemegyek, csak rosszul jöhetek ki belőle. Mintha bemásztam volna valami értékesért a bokorba az pedig az apró tüskéivel újra és újra a bőrömbe marna.
Úgyhogy elég is volt a beszédből, elég észrevehetően hallgatásba burkolózok, a bocsánatkérésére is csak bólintok. Nem tehet semmiről, én vagyok az, aki furcsán viselkedik. De hogy a fenébe ne lennék az?
Az egész hangulaton viszont mintha segítene, amikor a kislányé minden figyelmem. Még az is megfordul a fejemben, hogy talán neki elmondhatnám a nagy titkot. Tényleg, vajon Mich bácsi lennék a szemében? Úgy emelgetnének neki? Igazán örülök, hogy az apróság elalszik és hamarosan végez Vero, így kiűzhetem ezeket a gondolatokat a fejemből, mielőtt fájdalommá változnának.
- Csak akkor, ha tudom, hogy az illető mögött van valaki, aki majd támogatja, amint beismeri, hogy baj van - talán megint túl sokat beszélek, de ezúttal nem érdekel. Ahogy az sem, hogy már előre magyarázatot találja ki, ha válaszolnom kellene, honnan is tudom, hogy van, aki őt támogatná.
Úgy tűnik, egy kicsit megint sikerül elengednem magam. Nem csak ezzel az előbbi mondattal, de a különös viccelődéssel is. Fogalmam sincs, melyik univerzumban lehet ez vicc igazából... de annyi biztos, hogy láthatóan itt nem igazán az.
- Sajnálom - mondom is ki szinte azonnal. Nem kérdezem, hogy mit idéztek fel benne a szavai. Ha nem tudnám, akkor sem kérdezném.
- Köszönöm - mondom végül a könyvekre. Még fogalmam sincs, hogy tényleg keresni fogom-e. Pedig valószínűleg orvosi lesz ebből másodjára is, de nem tudom, akarom-e viszont látni azokat a könyveket, a saját jegyzeteimet és kézírásom. Bár végül is, mi rossz lenne abban?
- Komoly tervek... - jegyzem meg a válaszára, kicsit talán csendesebben, mint szükséges lenne. Egy részem kiabál, hogy térítsem észhez. Hogy világítsak rá, Ed mennyire szereti, hogy a kislányuk... hogy minden... De van egy olyan érzésem, hogy ezt már megkapta az utóbbi időben minden eredmény nélkül.
- Az utolsó évem, aztán egyetem - bólintok aprót és mivel úgy tűnik, legalább egy fél percre elfogytak a kérdései, újra veszem is magamhoz a gyeplőt és igaz, hogy szándékosan nem tervezek kellemetlen témát felhozni, nem tudom, ebből mi lesz.
- Azt ugye tudod, hogyha hazaértek, át kell pelenkázni a kislányod? Megcsinálhatom, de segítened kell. Ehhez végképp nem értek, nincs gyerekem - mondom és az utóbbi talán nevetséges kis megjegyzés lenne, de az én szememben nem igazán az.
Talán már lenne gyerekem nekem is. Ha minden legalább egy kicsit szerencsésebben alakul. Talán.
De már úgysem számít, sokkal inkább az, hogy lassan bekanyarodunk az utcára, majd megállok a bejárat előtt. Nos, bemenjek vagy sem?

avatar
Online
● ● Posztok száma :
171
● ● Reag szám :
159
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Cukrászda elõtti tér ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom

Cukrászda elõtti tér
Second Chance frpg
1 / 3 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: maison collet pékség és cukrászda-