négyes számú kórterem
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

négyes számú kórterem



Témanyitás ✥ négyes számú kórterem •• Pént. Nov. 17, 2017 9:02 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Pént. Nov. 17, 2017 9:20 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

To Vero

A fehér fény retinát bántó módszerrel rángat ki újra s újra a mélyen kábult állapotomból, melyet az egyre erősödő zsibbadás miatt a testemben, ahhoz az érzéshez tudnék hasonlítani, mint amikor a meleg paplan alól akarják kicitálni az embert a hűvös, barátságtalan világba a függönyök széttárásával… hasadra süt a nap, huh? Brr. Az ismétlődő zajok akadnak fent első körben a szürke állományom lassan mozgó tekervényei között. A jellegzetes gépi csipogás, a folyosón eltolt kocsik kerekének fémes nyikorgása, ajtócsukódás, tüsszentés, fémek zörgése, beszélgetések foszlányai, egy kapkodón csusszanó cipőtalp a padlónak feszítve… Sokáig nem ismerem fel őket, képtelen vagyok a hangokhoz képet, fogalmat kötni és makacsul ragaszkodok a szemeim lehunytan tartásához, míg az erős neonvilágítás finomításra nem kerül. A hangok közé eladdig nem vegyültek tisztán kivett szavak, ugyanolyan részesei voltak az ömlesztett hangmasszának, mint a fülemet is kellemetlenül inzultáló, szüntelennek elkönyvelt pittyegés; a koponyámon, mintha fát hasogatnának. Vagy benne… nehéz megállapítani. Az egy helyiségben tartózkodók száma, pedig rövid időn belül a sokszorosára növekszik, amivel nem tudok mit kezdeni a fizikai határaim miatt. A torkomon ledugott cső, az erős delírium, ami a legrosszabb macskajajt idézi, a még percekig homályos látás. Ezeket tudom kiemelni, a többi felfogásához, megtapasztalásához idő kell, ilyetén maradok nyugodt az elkövetkezendő fél órában, míg az önerőből is működőképes tüdőm visszakapja a pótkerék nélküli levegővétel lehetőségét.
A kérdéseket hallottam, értettem, egészükben felfogtam, de a válaszokat illetően éreztem, hogy komoly bajban vagyok… sokáig nem jött hang a torkomra, a szavak nem táncoltak türelmetlenül a nyelvem végén, egyedül az arckifejezésem volt olykor-olykor egyértelmű a faggató orvos, nővér részére; hagyjanak egy kis teret, tényleg azt hiszik csettintésnyi idő múltán kellően magamnál leszek a teapartihoz? Érzem, hogy valami nem stimmel, határozottan feláll a hátamon a szőr és nem tudom megmagyarázni saját magamnak sem miért nem múlik ez a baljós érzet, csak nő, ahogy tisztul a tudatom. Fokozatosan kristályosodnak ki a múlt eseményei, a folyamat legvégére hagyva a nemrég történteket. A gépeket ellenőrizte a nővér, kedves, ugyanakkor rendkívül irritáló mosolyt küldött felém, amikor szóra nyitottam a szám és hőkölten húztam hátrébb a fejemet, azaz még jobban a párnába mélyesztettem. A döbbenet első jelei a homlokomra húzódó gondolkodó ráncok voltak, a második a zavartabban körbepislogó tekintetem, a harmadik a hirtelenjében hangot formáló szám és végül a kapkodó, fájdalmat eredményező nyúlás a fehér ruha közelebb eső részének megragadásáért. B*ssza meg, az oldalamba mart a kín, bele egyenesen a csontba és a megemelkedett pulzusszámomat máris élesen vernyogta a gépezet, én pedig a zavarodottságom, az agyamba nyilalló emlékeztető következményét nyögtem; nagyon is élek. A sima „hogy?” kérdés, pedig a darabszáma ellenére kétféleképpen vetődik fel.
A kezem. Megakadok a mozdulatban, a kézfejemen csüngenek a szembogaraim és szárazon, cserepes érzettel nyílnak el ajkaim, miközben csillapítani igyekszem a lassan kapkodóbbá váló légzésemet. Mi ez? Egy vicc? Annak nagyon rossz tekintve az elmúlt percben többszörösen is, minden épkézláb logikát nélkülözve érkezett a kéretlen megerősítés, mi szerint ez a valóság. Lassan emelem közelebb magamhoz a csontosabb, vékonyabb végtagot és alattomosan uralkodik el rajtam a pánik. Képtelen lennék meghatározni a feléledő remegésem okát. Értetlenség? Feszültség? Frusztráltság? Félelem? Mind egyszerre vagy csak néhány, eltérő dózisban? Talán düh is vegyül bele…?
A bent lévő személyzeti dolgozó nyugtató szándékkal kezd bele a protokollszagú szövegelésbe hol vagyok, mivel kerültem be, a családomat értesítették, hamarosan érkeznek, et cetera. Érzem a kínomban arcomra húzódó vigyorkezdeményt és a tenyerembe akarnám temetni azt az arcfelemet, ha a bőr bőrrel való érintkezésekor nem szívnám meg erőteljesen a fogamat. A minimális nyomás sem tett jót a járomcsontomnál… Szisszenve hunyom le a szemem, döntöm előrébb az üstökömet, aminek következtében előre bukik a hajam. Vagyis nem, ez nem az enyém. Ez sem. Mégis mi a fene folyik itt?!

■ ■ just one yesterday ■ ■  iloveu  ■ ■ credit

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Nov. 20, 2017 10:03 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

To Joséphine

Milyen érzés volt az, amikor azzal hívtak, hogy Jo a kórházba került? Borzalmas, ahogyan nem telt el úgy nap se, hogy ne mentem volna be hozzá. Tudtam jól, hogy Edmund aggódva figyel, főleg, hogy most így a hajrában inkább nyugalomra lenne szükségem, de azt is láthatta, hogy nem fog tudni ebben megakadályozni. 10 év is eltelt, mire egyáltalán újra láthattam őt, most pedig fennállt a veszélye annak, hogy örökre elveszíthetem. Fogtam a kezét, beszéltem hozzá. Gyerekkori történeteket meséltem, hiszen lehet hallja, sose lehet tudni, de nem reagált semmire se. Mégis tudtam, ha magához tér, akkor hozzánk fog költözni. És ha én egyszer valamit a fejembe veszek úgy isten igazán, akkor ember legyen a talpán, aki meg tud akadályozni benne. Ott lesz Sayfi is, hogy segítsen a babával és vélhetően a másik unokájával is szívesen foglalkozna megint, ha már egykoron annyira kettészakadt a család, hogy csak engem nyert meg magának, nem mind a kettőnket a nagypapa halálát követően.
Aztán jött a hívás, hogy magához tért. Nekem se kellett több, hogy egyből a kórházba siessek hozzá. Taxival mentem, hiszen az én állapotomban így mindenkinek jobb volt és egyébként is, egyszerre sírtam volna és nevettem volna, hogy újra visszakaphatom a „testvéremet”. Már nem sok volt hátra a szülésig, de még ez se tarthatott vissza. Szerencsére Edmund nem volt otthon, így csak üzenetet hagytam neki, hogy merre is vagyok. Egyébként is, ha a nagy izgalomtól beindulna a szülés, akkor jobb helyen nem is lehetnénk, mint a kórházban. Sietve rohantam – már amennyire ekkora hassal lehetséges – a folyóson a megfelelő szoba felé, majd mély levegőt vettem, mert nem sírunk. Nem szabad.
- Szia! – szólaltam meg óvatosan, majd lassan beljebb sétáltam. A táskámat a székre ejtettem és a gömbölyded pocakommal együtt odatotyogtam az ágyához. – Hiányoztál Joséphine - majd nyomok egy puszit a homlokára. Amolyan testvérit, miközben aggódva fürkészem őt. Vajon mekkora lehet a baj? Az orvosok se tudtak még semmit se mondani, mert egyből a kórterembe jöttem, hiszen látni szerettem volna őt. – Hogy vagy? – kérdeztem meg szelíden, majd a széket közelebb húzva leültem rá, de a kezét továbbra se engedtem el, maximum akkor, ha elhúzta. Állni meg már az én állapotomban nem volt könnyű Túlzottan is hamar képes voltam elfáradni már.


■ ■  iloveu  ■ ■ credit



A hozzászólást Veronique S. Rimbaud összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 12:16 pm-kor.
Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
171
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Jan. 15, 2018 11:40 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next


karaktereltűnés miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Jan. 15, 2018 11:57 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

to Tiki&&Ed
Just...hold my hand

- Biztos vagy benne, hogy ebben az állapotban képes leszel elvezetni ezt a szart? nézek rá Val-ra, kérdő tekintettel. A legkevésbé sem szeretném valahol otthagyni a fogam, és valljuk be a férfi állapota igencsak sok kérdést vet fel bennem. Hosszú nyúlt a buli, még mindketten ittas állapotban vagyunk, a szerekről és fűről nem is beszélve, amit az éjszaka alatt elfogyasztottunk. Nyilván, nem ez az első és valószínűleg utolsó alkalom sem, hogy piásan, kissé kómásan végződik egy éjszaka. Ahogy végignézek a férfin valami megmagyarázhatatlan bizsergés kerít hatalmába, amit azt hiszem bátran nevezhetünk félelemnek. Bármennyire is fura, de én Morgane félek attól, hogy ez az idióta kárt tenne bennem, túlságosan szeretem az életem ahhoz, hogy rábízzam egy ilyen kispályás gyökérre.
- Namivan...a nagy...rettenthetetlen Galland beijed egy kis autózástól? pillant rám az autójának támaszkodva. Gúnyos pillantása teljesen felidegesít, csak nem engedhetem, hogy egy ilyen kis gyökér azt higgye ő irányít és, hogy én bármitől is visszarettenek.
- Nem bánom...de Val...ha valami bajom lesz a saját kezeimmel fogom kitépni a beleidet a szádon keresztül. Azt meg sem említem, hogy esetleg Ed mit tenne veled. csapom be dühösen a járgány ajtaját és magamban dühöngök tovább. Nem mutathatom ki gyengeségem senki előtt, teljesen tisztában vagyok vele, hogy amint ez megtörténne én kerülnék a sebezhető kategóriába, az pedig megengedhetetlen. Ha valaki nőkét akar az alvilágban érvényesülni és csatlósokat szerezni magának az a gyengeség legapróbb jelét sem mutathatja ki.
- Akkor indulhatunk is... vigyorog rám azzal az őrült fejével, és a következő pillanatban már száguldozunk is az otthonom felé. Felhúzom lábaimat az ülésre, és rágyújtok egy cigire. Az ablak majdnem teljesen le van csavarva, jól esik a csípős levegő, felébreszt és így kisebb az esélye, hogy ez az idióta barom bealszik a kormány mellett. Elméletileg nem hosszú a haza vezető út, nekem mégis minden perc egy órának tűnik. Szemem sarkából a férfit figyelem, aki rezzenéstelen arccal figyeli az utat, lábát azonban egy pillanatra sem veszi le a gázpedálról. Egyre gyorsabban hajt, a motor felbőg a terhelés alatt.
- Lassíts már le te gyökér! üvöltöm le a fejét, kezeimmel görcsösen kapaszkodom, egy-egy éles kanyarnál olyan hatást kelt, mintha a jármű bármelyik pillanatban feldőlne.
- Nyugi van bébi...mindjárt otthon vagy... látszólag egyáltalán nem hatja meg, hogy őrült módjára vezet, hogy most már az idegesség és félelem teljesen fehérre festi arcomat. Ha végre szilárd talajt fogok érezni a lábaim alatt az biztos, hogy élve fogom megnyúzni...gondolatmenetemnek és terveim szövögetésének viszont a következő éles kanyar vet véget, a közeledő autó látványa, a csattanás majd a fájdalom ami hirtelen a fejemből indulva végigjárja az egész testem. A világ elsötétül előttem.
                                                            ***
Kórlap:

Név: Morgane Aya Galland
Kor: 25
Baleset időpontja: 2017. december 31.

A baleset, 11:30 körül történt. A szemtanúk elmondása szerint az autó nagy sebességgel közlekedett, emiatt nem tudta bevenni a kanyart és belecsapódott a buszmegállóba. Az autó eleje teljesen összetört, a kiérkező tűzoltóknak ki kellett vágni mindkét sérültet. A mentők megállapították, hogy mindkét sérült drog, illetve alkohol fogyasztás alatt állt.
Sérülések: helytelen lábtartás miatt a szerelvényfal roncsolta a térdízületet, szilánkosra tört a sípcsont feje ( ami azonnal műtétet követelt.) Kulcscsonttörés. A fejet ért ütés következtében agyduzzadás jött létre, ami miatt eszméletvesztés következett be. A bevérzés miatt szintén műtéti eljárást kellet alkalmazni.

A beteg állapota stabil, de még mindig kómában van, folyamatos megfigyelés alatt tartjuk, nem tudni, hogy maradt-e hátra valamilyen következménye a fejsérülésnek.
                                              ***
Nem tudom mi történik velem, nem tudom hol vagyok. Próbálom kinyitni a szemem, de valami mintha óloomként nehezedne szemhéjaimra, és olyan jó aludni. Hallom ahogy valami csipog az fejem mellett, érzékelem, hogy beszélgetnek, hozzáméérnek. Tiltakoznék, hogy engedjenek el, haza akarok menni, de nem tudok. Mozdulatnul és öntudatlanul fekszem, és olyan nagyon de nagyon kiszolgáltatottnak érzem magam.

■ ■** ■ ■remélem, megfelel Smile:■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
61
● ● Reag szám :
47
● ● karakter arca :
Madeline Rae Mason


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Vas. Feb. 04, 2018 9:12 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Morgane & Timothy

Az újév jól sikerült a Meyer családnál is. Jó persze, én nem rúgtam be, nem rendeztem jelenetet, csak mértékkel ittam, közben az ügyeim jártak a fejemben, meg egyéb más dolgok. Írtam SMS-t mindenkinek akiről úgy hittem, hogy kiérdemeli a BUÉK jelzést, még Théo-nak is elküldtem, a volt Főnökömnek is és a jelenleginek is. Még Mary is kapott. Morgane is, nem hagyhattam ki őt se, még megsértődne és őt nem akarom magamra haragítani.
Az utána lévő napok hamar elteltek, hívtam Morit is, de nem vette fel, jártam a lakásánál, de nem volt otthon… szerencsére tudtam, hogyan juthatok be hozzá.
A macska nyávogva jött hozzám, a ház üresen állt. Körülnéztem, de sehol senki, csak a macska nyávogott, tisztára jajveszékelt mellettem, szóval leguggoltam, hogy megsimogassam.
- Hol a gazdád Tigrencs? - felkeltem és az állat táljához mentem, hogy szemügyre vegyem. Üres volt. A vizes edénye is. Mori már nem járt itt nagyjából két napja. Sose hagyná itt így a macskát.
- Hol tartja a gazdád a tápot? - érdeklődtem, majd a vizes edénybe tettem egy kis folyadékot, egyből lecsapott rá. Kutakodni kezdtem a szekrényekben és a második nyitásnál a szemem elé került a macskatáp, szóval abból is kapott.
De hol ez a nő? Nem veszi fel a telefont, nincs otthon…akkor lehet valami pasinál van. De akkor is, a macskát nem hagyja itt napokra kaja nélkül. Akkor… rossz érzésem lett, szóval igyekeztem ki a lakásból, a macskának még kiböktem annyit, hogy este még ránézek.
A kórház felé indultam, rossz érzésem volt. A pultnál álltam meg.
- Elnézést. Hoztak be a napokban egy színes hajú nőt? Morgane Galland?
A nő a lapjait nézi, majd el is árulja hogy hol találom az orvosát…szóval igyekeztem őt megtalálni. Szembe is futottam egy emelettel feljebb és szóba elegyedtem vele. Rossz híreket közölt… a lány kómában van, több sérülése van. Autóbalesete volt. De megmutatja hol találom.
ahogy azt a bizonyos ajtót kinyitottam és benéztem…. nem mertem beljebb lépni. Letaglózott a látvány. Az eddig életvidám lány… most az ágyat nyomja és nem tudja hogy mi a helyzet körülötte.
De mégis megindultak felé a lábaim, az ágya előtt megtorpantam és ott állva néztem végig rajta. Az ágy végébe osontam, hogy elolvassam mi is a helyzet a kórlapján. Nem tetszett, nagyon nem. Szóval visszamentem mellé és a kezére tettem nagy óvatosan a kezem.
- Hé. Szia. - köszöntem neki, hiszen fogalmam sincs, hogy érzékel-e bármit is abból, ami itt folyik.
De nem reagált, sem az azt követő napokon. Mindennap elmentem hozzá egy két órára, elmondtam neki mi a helyzet körülöttem, körülötte és a macskája hiányolja. Nála is voltam, vettem neki élelmet és gondját viselem. Játszom vele.
Másfél hét ezzel ment el. Folytatnám szívesen, de hiányzik. Ő maga, a beszólásai és az érintése. A hangja. Mindene. A dokik szerint még semmire sem reagált.
- Hé, figyelj csak. Ha felépülsz, elmehetnénk valahová, csak mi ketten, mit gondolsz? - érdeklődtem mellette, őt figyeltem, hol pedig a kintről beszűrődő hangokat hallgattam.



Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
103
● ● karakter arca :
Lucky Blue Smith


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Pént. Feb. 09, 2018 1:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tiki&&Morgane
Just...hold my hand

A szemhéjamat nyomó fájdalom sehogyan nem akar eltűnni, nem akarnak szemhéjaim megkönnyebbülni, már magam sem tudom, hogy mióta alszom. Néha álmodok, olyankor egy fehér homokos tengerparton járok, olyan könnyűnek érzem magam, mintha lebegnék, ilyenkor nem fáj sehol, talán szabadabb vagyok mint valaha, boldog ás bár fogalmam sincs, hogyan kerültem erre a csodálatos szigetre és miért vagyok egyedül, de jó érzés erről álmodni. Boldog vagyok ezekben a képzelgésekben és néha úgy érzem, hogy soha nem is akarok visszatérni a valóságba, ahol minden csak elcsesződik, és ahol emberek vannak körülöttem mégis magányos vagyok. Máskor pedig éles fájdalom hasít az egész testembe, a fejem sajog, a lábam mintha ezernyi apró darabra törött volna, és bármennyire is szeretnék sikítani, jelezni, hogy még az álmodás is fáj egyszerűen nem tudok megszólalni, nem bíróm szólásra nyitni a számat és nem bírom felnyitni fáradt szempilláimat. Azt akarom, hogy ennek vége legyen, hogy újra a régi önmagam legyek, otthon legyek végre a kiscicámmal, Tikivel és legalább két spangli fűvel.
Hallom ahogy beszélnek mellettem, hallom a gépek sípoló hangját, érzékelem, hogy mi folyik körülöttem, de mégis olyan mintha álmodnék. Az agyam ébren van, de a testem hihetetlenül fáradt. Magamhoz szeretnék térni, felfogni és megérteni mindent ami történik, de valami láthatatlan erő a szemhéjamra nehezedik és képtelen vagyok visszatérni a valóságba. Vajon ilyen a halál?
Minden nap hallom őt, ezer közül is felismerném a hangját, érzem ahogy a kezem fogja és beszél hozzám. Tiki itt van velem, és ettől még ebben a földöntúli állapotomban is boldog vagyok. Olyan szomorúnak tűnik a hangja, mintha nem lenne teljesen önmaga. Napok telnek el úgy,  -vagy talán csak órák, talán csak ebben a két világ közötti lebegésben érzem hosszú idő telt el, - hogy  minden nap eljön. Csak mesél és mesél, én pedig annyira szeretném megfogni a kezét, ránézni, megcsókolni és soha többé el sem engedni.
Küzdeni akarok, küzdenem kell, fel kell ébrednem, hogy ránézhessek, hogy elmondhassam neki, hogy a világ végére is követném. Elég volt ebből a lebegő állapotból, ébren akarok lenni. Mindig is küzdő voltam, egy igazi harcos, ez most sincs másként, nem adhatom fel, nem engedhetem senkinek vagy semminek, hogy fölém kerekedjen, élni akarok, utazni, szeretni.
Ahogy ismét érzem Tiki lány érintését kézfejemen úgy érzem,hogy valami átszakadt bennem, lehetőségeimhez mérten próbálok rászorítani a kezére, de valószínűleg éppen csak megmozdultak az ujjaim.
- Ti-...Tiki... suttogom, megtört hangon, szinte alig hallhatóan, talán meg sem hallotta észre sem vette, hogy beszélek hozzá. Megpróbálom felnyitni a szemem, és a szoba fehér fénye iszonyatosan bántja a retinámat. Felé fordulnék, de a fejem nem mozdul, így csak a plafont bámulom hunyorogva.
- Miért vagyok itt?
■ ■** ■ ■remélem, megfelel Smile:■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
61
● ● Reag szám :
47
● ● karakter arca :
Madeline Rae Mason


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szer. Feb. 14, 2018 3:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Morgane & Timothy

A tehetetlenség és a vele született tanácstalanság jár át, ahogy figyelem a mozdulatlan testét. Nem értem miért neki kellett ebbe az állapotba kerülnie. Valamit tennem kell. Valamit muszáj, mert egy rég megpecsételt hűség retteg, hogy megint utolsó lesz a sorban, és csúffá, gyávává lesz mindenki szemében. Pedig nem így van… én akarok most ott feküdni, ahol Morgana. Én akarok abban az állapotban lenni, ahol most Ő, hogy ne ő szenvedje el ezeket a dolgokat.
Fáj a levegővétel. Szúr a húsba maró pánik. Könnyem csordul. Ez az a helyzet, amiben egyszerűen nem lágyulhatok el. De mégis megtörténik.
Tarts ki kérlek, napok kérdése és vége, és akkor megesküszöm neked, hogy soha, egyetlen percre sem hagylak magadra. A félelemmé erősödött aggodalmam hirtelen fagy meg. Már nem tudom meddig kéne hinnem az orvosok szavaiban. Én felesleges vagyok itt… hiszen ő belesüpped a mély alvás adta lehetőségbe. Kipiheni a fáradalmait.
Érintem, simítom a hajszálakat, érzem a tarkójának forróságát. De aztán megint marad a takaró bámulása, vagy a kinti történések megfigyelése. Hallom a nevem. A szobából. Ismerős a hang. Meglepetten pillantok a tulajdonosra. Morgane tekintete a plafon felé mered.
Enyhén reszketek bele a szavaiba. A ránk telepedett némaságban lélegzetvétel nélkül fordítom felé a fejem lassan, megbabonázva, eltátott szájjal... Szavak nélkül.
- Morgane… - nyelek egyet és közelebb hajolok. Olyan néma a csend, ami néhány tized másodpercre közénk szökik. Szinte hallom, ahogy a fogaskerekek, a megannyi gondolat száguldozni kezd a fejében.
Talán nem kellett volna vele megosztanom, talán nem... Mégis úgy éreztem, hogy ez rá is tartozik.
- Kórházban vagy. Autó balesetet szenvedtél még szilveszterkor. Két hét telt el… - nem tudom, talán hívni kéne az orvosokat. Nyomok is egy megfelelő gombot, ami riasztja az orvost és a nővérkéket. De aztán a figyelmem újra a lányé. Tudom, hogy nem érti, nem is várom, nem azt, hogy értsen, hanem, hogy küzdjön, legjobb tudása és minden ereje szerint. Perceket nyel a néma köd, ami ránk borul, mire összeráncolva arcom kapom el róla. A mellkasom fel-alá jár, mint aki mentem kiköpi a szívét.
Aztán befutnak a nővérkék is, hogy tegyék a dolgukat, addig felpattanok a székről, s távolabb figyelem az eseményeket.  
Kicsit később, mikor már kettesben maradtunk újra mellé telepedtem.
- Emlékszel valamire?


Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
103
● ● karakter arca :
Lucky Blue Smith


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Csüt. Feb. 22, 2018 4:46 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tiki&&Morgane
Just...hold my hand

Utálom a kórházakat, a mindent átható gyógyszer és halál szagát. Rühellem a fehér falakat, a köpenyeket és a gépek sípolását. Most pedig itt vagyok, csak fekszem az ágyban, hunyorgok és még arra is képtelen vagyok, hogy megmozdítsam a fejem, és ki tudja mióta vagyok öntudatlan állapotban.  Mindig is erős nő voltam, sosem engedtem, hogy átgázoljanak rajtam, az élettől kaptam éppen elég pofont ahhoz, hogy megtanuljak megállni a lábamon. Most mégis magatehetetlen vagyok, kiszolgáltatva fekszem és ez nem tetszik nekem. Nagyon nem. A fejem szüntelenül sajog, a fájdalom lassan már elviselhetetlen. Nem akarom ezt, nem akarok így egy percet sem eltölteni. Újra a régi Morgane akarok lenni, hazamenni és füvet szívni. Élni, szerelmeskedni és annak a lánynak lenni aki mindig is voltam és aki akartam lenni. Annyira szeretnék Timo felé fordulni, belenézni a szemeibe amit annyira imádok, elveszni tekintetében és csókkal illetni ajkait, szeretném, de képtelen vagyok rá. Mintha mázsás súly nehezedne a vállaimra, mintha minden lélegzetvétel nehezebb lenne, hiába erőlködök a nyakam nem mozdul és ez megrémít, félek. Csak az ujjaimat vagyok képes megmozdítani, bár a fogásom is olyan erőtlennek tűnik, gyengének. A csend hosszú percekig körbeölel minket és úgy érzem, hogy ennél nyomasztóbb még soha nem volt a kettőnk közötti légkör. Most könyörögni tudnék azért,  hogy rám nézzen, hogy elveszhessek pillantásában és magához öleljen. Kérlek Tiki, ölelj meg és soha többé ne engedj el. Ne engedd, hogy még egyszer ilyen hosszú ideig távol legyek tőled. Ahogy kiejti a nevem megannyi érzés indul el bennem, megkönnyebbülök és talán még el is mosolyodnék, ha nem kínozna ennyire a fejfájás. Tényleg itt van, nem álmodtam, itt van velem és talán végig itt volt.
- Két hét?   ismétlem a hallottakat és próbálom feldolgozni. Két kibaszott hete, én pedig azóta semmire sem emlékszem? Azóta csak alszom és a megváltó halált várom? Két hét telt el az életemből, az a majom hosszú, értékes perceket lopott el tőlem, napokat amik soha nem lesznek pótolva már, csak azért, mert őrült módjára vezetett. Remélem Ő sokkal jobban szenved, mint én, remélem, hogy a halálos ágyén fekszik. Megérdemelné, mert ő juttatott ide engem. Agyamban folyamatosan a szöszim szavai kattognak, két kibaszott hét. Mi van a macskámmal, a lakással, és mi van vele? Mindenki jól van? Kérdeznék, mindent megkérdeznék tőle, de a következő pillanatban fehér köpenyes orvosok lepik el a szobát. Egy lámpával a pupillámba világítanak, a fénye sérti a retinámat, jegyzetelnek valamit a kórlapra, lecserélik az infúziómat és közben mosolyognak.
- Minden rendben lesz Morgane. Később még visszajövünk. mosolyog rám még egyszer, majd amilyen gyorsan érkezett úgy távozik is. Börtönben érzem magam, ráadásul ez a legrosszabb fajta, ki akarok jutni innen, haza akarok menni és elfelejteni ezt az egész borzadalmat.
- Emlékszem. és tényleg így is van. Emlékszem, hogy elindultunk, hogy hiába veszekedtem vele nem akart lassítani, nem akart megállni aztán a buszmegállóba csapódtunk és elsötétült minden. Ahogy eszembe jutnak a fájó emlékek sírni kezdek. Soha nem szerettem a könnyeket, nem akartam kimutatni az érzéseimet, a gyengeségem. Ehhez képest, most végigfolynak arcomon és még ahhoz is magatehetetlen vagyok, hogy letöröljem őket.
- Vigyél haza, kérlek Tiki, vigyél haza. Ki akarok menni innen. Vigyél el és soha többé ne engedj el. Nem akarom, hogy elengedjed érted? Én...én... Ez nem én vagyok, én vagyok ilyen érzelmes, ennyire meggyötört.
- Most döbbentem csak rá igazán, hogy az életem milyen mulandó. Veled akarok lenni Tiki... rá néznénk, de még mindig nem tudok, így csak kitapogatom a kezét és megfogom.
- Velem maradsz? hangom már szinte könyörgő, talán téged is meglep, mert soha nem beszéltem még így, és remélem, hogy nem is fogok soha többé, de mindennél nagyobb szükségem van rád.
- Azt hiszem...vagyis....szeretlek Szöszim...
■ ■** ■ ■remélem, megfelel Smile:■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
61
● ● Reag szám :
47
● ● karakter arca :
Madeline Rae Mason


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Pént. Feb. 23, 2018 4:18 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Morgane & Timothy


Látom a könnybe lábadt szemeit és elszorul a torkom, présgépbe kerül a szívem és úgy érzem menten én is elbőgöm magam. A legerősebb ember ő és képes ilyesmire. És ez az ami meghat teljesen, hogy nincs kőből a szíve, sem a lelke. Hogy tud ő is könnyeket ereszteni egy ilyen helyen, érzi, hogy ez kissé több és az élete egy nagy kincs. mindenki élete kincs, de egész addig nem veszik észre, míg ilyen helyzetbe nem kerülnek. Most Morgane tapasztalhatta ezt meg ilyen mód.
Szavai végig hatolnak rajtam, kissé kétségbeesetten nézek rá, nem tudom mit is mondhatnék, szeretném megnyugtatni és egyszerre hazavinni és megígérni neki, hogy nem lesz semmi baj. Mert itt vagyok és itt is leszek végig mellette.
Nem hagyhatom cserben, nem itt és nem ilyen mód. Ahhoz túlságosan is a szívemhez nőtt. Túl nagy galádság lenne tőlem, ha most fordítanék neki hátat. Az nem én lennék, sose tennék ilyet. Most azonnal felkapnám és vinném magammal, haza vagy a világ végére, nekem mindegy is hová, de vele akarok lenni. Főleg miután nagy nehézség árán bevallja az érzéseit az irányomba. Szeret. Ez pörög újra és újra a gondolataim között, itt vert tanyát a szívemben és ahogy megragadja a kezem, a másikat én teszem rá.
- Én is szeretlek és annyira örülök, hogy itt vagy, hogy életben vagy. Túl sok lenne az, ha már nem lennél. - vallom be az érzéseimet, ezúttal az én szemeimben is könnyek gyűlnek, főleg ahogy őt nézem… teljesen elpuhulunk itt egymás mellett, de talán ennek így kell lennie. Minket egymásnak teremtettek? Lehetséges, mondjuk ebben a sors mizériában nem hiszek annyira, de a véletlenekben már igen.
- Veled fogok maradni, veled akarok maradni. Persze ha nem bánod hogy hosszútávon is a nyakadon maradok… - mosolyodtam el szélesen, majd a kézfejéhez hajoltam, hogy hosszas csókkal övezzem. Jól esett ez a dolog, hogy tényleg érez valamit irányomba, hogy létezik ilyesmi a valóságban is. Nem tudom meddig leszünk együtt, de kitartok mellette, hiszen amióta csak megláttam, valamit érezni kezdtem iránta.
- Amint rendbe jössz, elmegyünk innen, jó? Haza megyünk hozzád. - és még el sem mondtam neki, hogy én rendeztem a macskáját a távolléte alatt, sőt, még ki is szellőztettem nála, szóval egy rossz szava sem lehet. Csak legyen jól, hogy eltudjunk innen lépni, nekem sem kellemes hogy így kell őt látnom, beleszakadok. Minden rendben lesz vele, hogy ha már otthon lesz az ismerős környezetben. űDe szeretném levenni ezt a kisebb terhet a válláról, amit ez a kórház és a balesete okozott.
Mert megéri harcolnom a mosolyáért.



//Köszönöm a játékot és akkor a megbeszéltek szerint megy majd egy kezdő//

Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
103
● ● karakter arca :
Lucky Blue Smith


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Feb. 26, 2018 5:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Tiki&&Morgane
Just...hold my hand

Bárcsak felébredhetnék ebből a rémálomból, bárcsak visszaforgathatnám az időt, biztosan nem ülnék be Val mellé az autóba. Nem ismerek magamra, én soha nem voltam ennyire érzelgős, soha nem féltem. Az élet nagyon hamar megtanított arra hogyan érvényesüljek és hogyan álljak meg a saját lábamon, most mégis rettegek és a sírás kerülget. Nem akarok ilyen lenni, erős szeretnék maradni, az a régi Morgane aki soha nem rettent meg semmitől, aki előtt nem volt akadály és akinek semmi sem lehetetlen. De olyan távolinak tűnik az az énem, mintha soha nem létezett volna. A fejem folyamatosan hasogat, úgy érzem, hogy a tüdőm nem kap elég levegőt. Haza akarok menni, magam mögött hagyni ezt a rémálmot, újra a régi lenni. Nem akarok mást, csak Timothy karjaiba bújni, elveszni ölelésében, csókjaiban. Szeretni akarom, minden bűntudat és megbánás nélkül. Sosem voltam érzelgős, rám nem jellemző a mély érzelem, vagyis nem teljesen, tudok én szeretni is legalább annyira, mint gyűlölni, csak nem szoktam kimondani. Most viszont nem tudtam magamban tartani a félelmeimet, a gondolataimat, az érzéseimet. Rettegek, talán annyira, mint még életemben soha és valószínűleg ezt Tiki is látja rajtam. Akkor sem féltem amikor tizenhárom évesen a bátyámhoz kellett szöknöm, akkor sem, amikor három év múlva őt lecsukták és egyedül maradtam, akkor sem, amikor az utcán éltem, amikor lopni és rabolni kezdtem. Soha, soha nem rettegtem még ennyire és soha nem éreztem a halál csókját a homlokomon.
Szavai segítek abban, hogy abban picit lenyugodjak és még ebben a vészes jelenben is boldogság költözik a szívembe. Hát mégiscsak létezik? Lehetséges, hogy az amit érzek nem egyoldalú, hogy ő is ugyanannyira szeret, lehet nekünk együtt közös jövőnk? Létezik egyáltalán ilyen? Nem tudom, fogalmam sincs, hogy miben higgyek, nem tudom mi a valóság. Egy dologban vagyok biztos, hogy azt akarom mellettem legyen, hogy fogja a kezem, és majd ha innen kijutok is elmondja nekem, hogy szeret.
- Megígéred? kérdezem, és amennyire csak tudom megszorítom a kezét. Kérlek, meg kell ígérned, hogy itt leszel velem, holnap is, holnap után is, a bizonytalan jövőnkben mindvégig. Sosem gondoltam volna, hogy eljutok erre a szintre, hogy ez a szőke srác fogja elérni nálam, hogy megdobbanjon a szívem. De őszinte leszek, most, hogy megtörtént egyáltalán nem bánom. Szeretni akarom őt.
Mondanék még valamit, de a fájdalomtól nem bírok már megszólalni. Csak fogom kedvesem kezét, lehunyom a szemem, hogy ne lássa rajtam a fájdalmat, erősnek akarok tűnni előtte. Próbálom kiűzni magamból a fájdalmat...mígnem az álom ránehezedik a pilláimra és újra visszarepülök a tudatlanság mélységes álmába.
■ ■** ■ ■Köszönöm, imádtam, mint mindig love :■ ■credit

Törvényen kívüliek
avatar
● ● Posztok száma :
61
● ● Reag szám :
47
● ● karakter arca :
Madeline Rae Mason


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Feb. 26, 2018 7:05 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Pént. Márc. 16, 2018 12:36 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Március 6

A telefon a kezemben és pont egy SMS-en bajlódtam. Miként is írhatnám meg, hogy megsérültem? Eljönne? El kell neki mondanom mindent. És igen, pont ilyen állapotban kell ezt tennem. Meg kell lépnem, különben sose tudja meg. Vagy ha későbbre tartogatom, hatalmas botrány lesz belőle, azt meg csak nem akarhatom. A fájdalom csillapitók ellenére is rettenetes volt a fájdalom, bár nem tudtam mi fáj jobban.
A sérülésem, vagy a lelkem, mert a nővéremnek hazudtam. Illetve nem is hazudozás ez, inkább csak füllentés. Hiszen jó pár hónapja én is csak véletlen tudtam meg mindezt. Hogy nem Hector kölyke vagyok, hanem egy tök idegen Franciaországi hapeké. Egy szép családos emberré. Nem tudom elképzelni mi lesz itt, ha mindez kiderül. Kire lesz vajon mérges? Rám, vagy apámra, vagy épp anyánkra.
„Kórházban vagyok. Beszélhetünk?”
Ennyit tartalmazott az üzenetem mikor elküldtem. Semmi többet. Nem tudtam volna még mit írni hozzá pluszba. Mit tettem volna még? Azonnal gyere? Ugyan. Terhes. Elég neki az, hogy a férje kockáztatja az életét és hogy megadja maguknak a megfelelő létet. Ráadásul kisfiúk is lesz, saját család és lehet hogy engem már kitúrtak abból a környezetből. Bánom? Igen. Bánnám valóban ha így lenne? Igen, nagyon. Hiszen 18 évig a nővérem mellett voltam és ez most olyan, mintha feladtuk volna egymást. Bár lehet, hogy most csak a fájdalom beszél belőlem. Féltem a csalódástól, attól, hogy a nővérem hátat fordít, mert meg tehetné, nem? És lehet, hogy meg is fogja tenni. Az infúziós tasakot figyeltem mennyi van még benne, majd a másik karomat a szemem elé helyeztem, hogy sötétséget leljek. Nem aludtam túl jól, még az altató sem segített. Haza menni? Majd. Ennyit mondott a doki. Két hét után talán kikelhetek az ágyból és neki állhatok a járás gyakorlásának. Hát rendben. Nagyszerű. Mégis mit kéne kezdenem még két hétig magammal? Hülye voltam, tudom, mikor a tolvaj után vetettem magam. De mit számít? Mit? Hát azt, hogy fontos dolgok lapultak meg a szatyromban. Tiszta gáz.
A percek lassan óráknak tűntek, pedig lassan vánszorogtak és az infúzió is őrjítő csepegése az eszembe véste, soha többé ilyet. Figyelmetlen voltam…ám most meg ismét csak az vagyok. Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy vendégem van.





A hozzászólást Samuel Deschamps összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Márc. 18, 2018 8:11 am-kor.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szomb. Márc. 17, 2018 7:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Nem értettem a testvéremet, hogy miért lakik másokkal, mit keres egy idegen családban, hiszen azért utána néztem, hogy hova is költözött be. Még akkor is, ha sose kérte, vagy soha nem hívott át, hogy bemutasson nekik, mintha csak túlzottan is titkolna valamit. Magamat ismerve pedig hosszú ideig rágódtam volna ezen, próbáltam volna megfejteni a dolgokat, de annyi minden történt mostanság odahaza is, hogy egy unalmas percem se akadt, így inkább a gyanakvásomat és a rossz érzésemet ilyen téren elnyomtam. De attól még roppantmód rosszul esett, hogy alig láttuk egymást és alig tudtam valamit is róla, de rossz sora csak nem lehet ott, mert reméltem, hogy akkor kért volna segítséget vagy keresett volna másik szállást, ha már hozzánk nem akart soha se hosszabb időre jönni, vagy ott aludni. Felnőtt férfi lett, vagy valami olyasmi, hiszen még csak alig tollazott, így számomra még mindig az aprócska és drága kisöcsim lesz.
Az sms nem nyugtatott meg, sőt, inkább idegessé tett, hiszen alig árult el valamit és miért nem hívott? Mi franc történik vele és miért ennyire szűkszavú? Próbáltam megnyugodni és nem túlreagálni a dolgokat, de elég nehéz úgy, amikor azt se tudod, hogy mi történik, csak a családtagod beközli, hogy kórházban van és beszélni szeretne. Sietve hívtam taxit, mire pedig megérkezett, addigra sikerült is rendbe szednem magamat. Férjemnek írtam egy sms-t, hogy merre is talál, hogy ne aggódjon, ha nem vagyok otthon. Illetve mondtam neki, hogy majd írok, hívom, amint tudok valamit. Megoldom egyedül is.
Sietősen kérdeztem a recepciónál, hogy merre is találom az illetőt és meglepetten nézett rám, amikor teljesen másik vezetéknévvel találta a fiút a rendszer, hiszen jelenleg más Samuel nem volt. Még kész szerencse, hogy volt nálam fénykép, mert így legalább rémlett neki, de vélhetően a bárgyútekintetem elárulhatta, hogy én nem tudok a névváltoztatásról és az öcsémről lenne szó. Miért változtatott nevet? Miért viseli annak a családnak a nevét? Mi folyik itt? Nehezen, de végül beengedtek hozzá, amitől csak még idegesebb lettem, pedig az én állapotomban nem tesz jót. Kopogtam az ajtón, majd benyitottam.
- Elfelejtettél szólni, hogy már másik néven keresselek. – hangomban volt egy kisebb fajta sértettség, a nővér figyelt minket és ha megbizonyosodott róla, hogy tényleg ismerjük egymást, akkor már távozott is. Aggódva pillantottam végig az öcsimen.
- Mi történ? – letettem a táskámat, kigomboltam kicsit a kabátomat, hogy ne legyen túlzottan melegem, majd lerogytam az ágymelletti székre. – Vagy inkább azt kellene kérdezném, hogy mi a franc folyik itt? – nem szoktam káromkodni, mindig bakter, vagy franc szavakat használtam legtöbb esetben. Aki pedig ismert, az már sejthette, hogy sok jót nem jelent.





You put a smile on my face. I want that for everymorning
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
138
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
✤ Emma Watson


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Vas. Márc. 18, 2018 9:25 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Március 6

Várakoztam. Bár igazából reménykedtem benne, hogy el sem olvassa az üzenetet, mert hát fogalmam sincs, mit is mondhatnék neki. Vagy épp miképp mondhatnám el neki ezt az egész mizériát. Fájt, persze hogy fájt, hogy nem mondtam neki semmit sem ezzel kapcsolatban, mikor még össze futottunk…ráadásul vannak érthetetlen helyzetek is, amiket biztosan nem érthet meg. Más különben, más részről pedig elfogadtam, hogy neki már családja van. Azóta, hogy elmondta lesz egy gyermekük. Akkor éreztem magányosnak magam. Akkor éreztem úgy, hogy soha többé nem lehetek az elsődleges ember az életében. Megrémültem. Ez a nagy igazság. Egyedül maradok, Maelys nélkül, anya nélkül. Ezért sem mertem felkeresni őket, ezért sem maradtam hosszabb távon náluk, nem aludtam sosem ott. Nem akartam zavarni a köreiket, hiszen olyan jól néznek ki ők ketten együtt. Maelys és Sebastien. A kopogás zökkentett ki ezen gondolataim közül, a hang forrása felé pillantottam, majd szavaira kissé elkomorodtam. Elfelejtettem szólni… igen, el. Szavai kellemetlenül érnek, ahogy őt is szarul érhették a nevemmel kapcsolatos ügyintézkedések.
Nem Cloud-ként vettek fel ide, hanem apa nevén. Amiről nem tud és tisztázni szeretném vele ezt valahogy.
- Téged is jó látni… - hiszen előzőleg őt nem lehetett elérni, nem tudtam beszélni vele, mert vagy egyikük sem volt otthon, vagy ha épp telón kerestem hát inkább kinyomott. Jobbnak láttam most is SMS-t küldeni, hátha megint csak nem veszi fel. Meg ha később tudósulna róla is én lennék a hibás. Jobb volt így. Figyeltem ahogy letelepszik mellém, mozdulatlanul feküdtem, ezek a fájdalom csillapítók nem épp hatásosak, pedig kértem erősebbet, persze hogy nem adtak.
- Hogy vagytok? - próbáltam terelni inkább az én állapotomról a témát, mondjuk ez lehetetlenné vált már évek óta, úgyis az lesz, amit ő kérdez. Hozzá szoktunk.
- Az az igazság, hogy elütött egy autó, kiraboltak és hát hiába üldöztem az elkövetőt… nos nyomhatom az ágyat kis ideig… medence-csonttörésem van. Két hét után esélyesen már megpróbálkozhatok az ajtóig elsétálni. - meséltem el röviden a történéseket, amúgy meg örülök, hogy ennél nagyobb baj nem lett. Ma még jön be Laure is, aggódott ő is mi van, de a felnőttek még nem engedték be, amíg nem stabilizálódok. Most már jól vagyok, sajog mindenem, de jól vagyok. Eskü. Sóhajtva tekintettem a plafonra, hátha ott magyarázatra lelek, az övére, hogy leolvashassam a dolgokat, hogy ne kútfőből kelljen szólnom.
- Anya 18 évvel ezelőtt megcsalta Hector-t. Csak pár napra jött el Párizsba, míg titeket egy bébiszitterre hagyott. Nem tudom, emlékszel-e rá. - angolul beszéltem hozzá, hiszen senkinek semmi köze ehhez, még az sem tűnt fel, hogy apánkat, aki nem az apám, azt a nevén szólítottam.
- Anya bevallotta a dolgokat… azért is jöttem el Angliából, hogy felkeressem a vér szerinti apámat… nem bírtam volna már sokáig Hector mellett. - nehéz egy ilyet megemészteni, inkább elhallgatok, hagyom had dolgozza fel...


Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Vas. Márc. 18, 2018 10:47 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

- Ne is próbálkozz, mert nem vagyok olyan kedvemben. Azt hiszik, hogy elment az eszem, mert még a nevedet se tudom. – utalok itt arra, hogy nem ok nélkül kisért ide egy nővér, aki pár pillanattal korábban távozott. Vagy csak engem tartottak a majdnem gyilkosnak, aki jött befejezni a munkáját, ami elsőre nem jött össze. Komolyan egy kismamából képes bárki bármelyiket is kinézni, miközben olyan lassan totyogok már, mint egy pingvin? Hol van az az idő, amikor még szárnyaltam, amikor a zene képes volt magával rántani és táncoltam, mint akinek ez az élete… Jah, igen egy dinnye került a hasam helyére és máris nem olyan könnyedén tudok mozogni. Lassan ültem le, kezem pedig gömbölyded pocakomra siklott.
- Inkább ne terelj most, nem én fekszem még a kórházi ágyon, hanem te és tökre más névvel, kerülve minket. Mintha nem is egy család lennénk. – egyre halkabban csendül a hangom, mert nem könnyű ezt kimondani és hirtelen tényleg már én se tudom, hogy mit gondoljak. Lehet én tűntem el egy hónapra, semmit se lehet rólam tudni, de ez már sokkal régebben kezdődött. Ritkán találkoztunk és akkor is olyan volt, mintha valamit nem mondana el. A testvérek megérzik az ilyet, most pedig már teljesen másabb a neve is. Vette volna fel akkor inkább anya nevét, de miért egy idegenét veszi fel, mi köze van ahhoz a családhoz? Nem értek, semmit se értek és a sejtésembe meg nem akarok belegondolni.
- Miért hitted azt, hogy belőled lett Superman? Ahhoz még rád férne egy kis edzés és lehetnél óvatosabb is.  – dorgálom meg őt szigorúan, de végül ellágyul az arcom és békésebb vonások jelennek meg. Aggódva fürkészem a testvéremet, s ha engedi, akkor megfogom a kezét, majd kíváncsian várom a folytatást, hiszen látom, hogy valamit mondani szeretne, de ami következik ezek után… lefagyok, a világ forogni kezd körülöttem és egy pillanat alatt rántom el a kezemet, mint akit megégettek. Vélhetően nem ilyen reakcióra számított, nem így kellene viselkednem, de mégse tudok másképpen. Mióta tudja? Mióta hazudik nekem? Én azt hittem, hogy jó testvérek vagyunk, hogy bízik bennem, de talán tévedtem és ez túlzottan is fáj.
- Emlékszem, rokonokhoz jött…- mondom alig hallhatóan, hiszen én is menni akartam vele,  de azt mondta hogy jobb, ha maradunk. Ma már tudom, hogy talán azért nem mehettünk, mert akkor Hector talán félreértette volna a dolgot és azt hiszi, hogy el akart velünk szökni. Kezem remeg, így inkább sietve ejtem a pocakomra és próbálom gyengéden simogatni a kisfiamat, de azt hiszem most inkább magamat próbáltam nyugtatni, mintsem a szívem alatt hordozott csemetét.
- Ezek szerint régóta tudod, csak egyszerűen képtelen voltál elmondani. Akkor most már ők a családod, ezért viseled az ő nevét is, igaz? Ezért látunk annyira ritkán, mert már van családod. – nem könnyű kimondani ezt, de mégse tudom magamban tartani. Egyszerűen nem megy. Túlzottan belém mar ez a fajta felismerés, hogy talán többé nincs is ránk szüksége, vagy már feleannyira se, mint régebben. Nem tudok közelebb húzódni hozzá, egyszerűen nem megy. Inkább csak a plafonra pillantok pár másodpercig, hogy nehogy elsírjam magam. Majd ráérek a taxiban megtenni, vagy otthon, ahol senki se láthatja.




You put a smile on my face. I want that for everymorning
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
138
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
✤ Emma Watson


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Vas. Márc. 18, 2018 1:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Jó én elhiszem, hogy kissé szarul esnek majd a dolgok, amivel a témát váltanám, de nem akarom magamra uszítani a haragját. Amúgy is mérges…azt viszont nem tudom, hogy magára, az életére, ami alakulóban van, vagy épp a férjére. Vagy egyszerre mindegyikre.
- Nem kerüllek. Se téged, se a férjedet. De ha egyszer nem lehet elérni, akkor mi a bánatot csináljak? Egy hónap után meg feladtam… - sütöm le a tekintetem, hiszen apa legutóbb megmondta, lehet egy SMS-el többet értem volna, mint az állandó hívogatással. Vagy nem tudom, inkább reménykedtem abban, hogy majd visszahív. De nem történt semmi ilyesmi, szóval okkal rághattam be rá. Nem mintha örök harag lenne mindez, inkább csak mérges vagyok kicsit rá. Jó, hát meg van a maga élete, kialakította magának…
- Nem hősködtem. Fontos dolgok lapultak a szatyromban. - inkább így, mint hogy hősnek hívjon. Nem vagyok Hős, ezt már kölyökkorom óta tudom, de ragaszkodom ahhoz, ami az enyém. Ahogy megfogja a kezem, ellágyulnak vonásaim és elmosolyodva tekintek felé. De más is lesz még itt amúgy is.
Kíváncsi vagyok, emlékszik-e, hogy anya miért jött Párizsba. Bár szavai után csak megingatom a fejem. Nem, ez egy hazugság, amivel Hector-t álltatta, hitegette.
- Nem. Bulizni jött, volt valami sztár, aki akkor adott egy nagy koncertet, rajongott érte, de aztán meg történt aminek megkellett. - kisebb hallgatás, majd folytattam. Kicsit tétován ugye, de folytattam.
- Raphaël Deschamps-al töltött el egy teljes éjszakát, aztán hazatért a családjához… - csak hogy tudja a nagyobb részletet is. Nekem is fájt mindez, mikor megtudtam anya által is akkor nap, de amikor apa is rábólintott, hogy igen, emlékszik arra az évre és arra a napra is… akkor már biztos volt minden.
- Apa, Raphael csináltatott apasági tesztet is... 99%-os egyezés volt. Onnan tudtam meg én is pár hónapja. - mert nem tudtam, hogy ki lesz az, kit kell keresnem, meg hogy miképp keressem, csak jöttem. Az meg már, hogy azelőtt tudtam már, hogy apa elém tolta volna a levelet, ez meg már részlet kérdés.
- Te is a családom vagy Maelys! - nélküle amúgy sem lenne teljes, nélküle üres lennék,  az a pár hét nélküle katasztrófa volt, de nem tehettem semmit. Elérhetetlen távolságra volt tőlem, mikor lelépett Sebastientől, aggódtam érte, de nem értem el sosem.  
- És te mégis ezt hogy mondtad volna el? Képzeld el a helyembe magad! Hogy, mégis hogy álltál volna elém úgy, hogy ebből ne legyen se veszekedés, se olyan elválás, amit egyikünk sem kíván?


Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Vas. Márc. 18, 2018 2:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

- Ne fogd erre az egy hónapra! Előtte is alig találkoztunk, mintha direkt kerültél volna! – tényleg egyre kevesebbet láttam, mint eleinte és vajon a nevéhez van köze annak, hogy akkoriban se örült teljesmértékben, amikor utána jöttem ide, mert aggódtam érte és mert menekültem akkoriban a mostani férjem elől. Úgy éreztem, hogy ez a helyes és szüksége van rám, de talán soha nem is volt rám szüksége, csak nekem rá. Én kapaszkodtam belé, mert nem akartam egyedül maradni és mert tényleg szeretem az öcsémet, védelmezni akarnám mindentől, pedig felnőtt már…
- Fontos dolgok? A nyamvadt kis életednél nincs fontosabb! Az nem lehet pótolni! – emelem meg a hangomat túlzottan is, miközben könnyek jelennek meg a szemem sarkában. Sietve hunyom le a szemet, hogy még az előtt elfojthassam a könnyeimet, mielőtt az arcomon akarnának végig csorogni. Tényleg azt hiszi, hogy az életénél létezhetnek fontosabb dolgok is? Mindent lehet pótolni, de őt már nem… És ilyenkor úgy érzem, hogy mégse nőtt fel eléggé, hogy átlássa a fontoságisorrendeket.
- Ezért laksz velük, mert most már odatartozol? Most már ők az új családod és nem mi? – buknak ki a nem éppen kedves szavak, mintha hirtelen anya kamu szövege nem érdekelne. Sejtettem mindig is, hogy nem csak a rokonokhoz jött, de míg ő nem tudja, én azt is tudom, hogy anyának vannak rokonai Franciaországban, csak soha nem kerestem meg őket. Úgy éreztem, hogy jobb nekünk ketten, de ezzel szemben ő kapott egy tökéletes családot végre, amiben soha nem volt részünk gyerekként. Kicsit talán irigyeltem, de mégis fájt az a gondolat, hogy abban a tökéletességben nincs már hely számomra…hiszen nem mondta el… mióta titkolja?
- Pár hónapja… - ejtem ki úgy a szavakat, mintha meg se hallanám, hogy azt mondja én is még a családja része vagyok. Nagyot nyelek és hirtelen minden érzelem eltűnik az arcomról. A szomorúság, a boldogság, hogy legalább olyan élete lehet, amiről álmodott. Túl sok, ez túl sok egyszerre. Kórházban látni a testvéremet, tudni, hogy majdnem meg is hallhatott volna és most még ez is… új családja van és hónapok óta tudja. Mintha csak kés fúródott volna a bordáim közé, de nem elég mélyre, hogy halálos sebet ejtsen rajtam. Egyetlen egy könnycsepp se tört már a felszínre, nem engedtem.
- Őszinte lettem volna, mert megbíztam volna a másikban annyira, hogy szeretni fog és ugyanúgy a testvére maradok… - hangom kábán csendül. – Te mégis hogyan éreznéd magad, ha egyszer csak másabb lenne a nevem és semmiről se tudnál? Ha hónapig titkoltam volna akár csak azt, hogy férjhez mentem? Nem ilyennek ismertelek meg Sün… Azt hittem, hogy ismersz, hogy tudod, hogy mindig fontos leszel számomra történjen bármi, mert az öcsém vagy, de most… Talán tévedtem. – lassan álltam fel és remegő kezekkel igazítottam a táskámat a vállamra. Nem tudtam egyszerűen maradni, úgy éreztem, hogy megfulladok, hogy a testvérem ennyire nem bízott meg. – Mindegy mi a neved, kikkel élsz együtt, mert a testvérem maradsz örökre és vigyázni akarok rád, de ez… - nem tudtam mi lenne a helyes sző rá. Helyette inkább hullámos fürtjeibe túrtam és megráztam a fejemet, hogy hagyjuk. Maradnék és mennék is. Tétován álltam meg félúton az ajtó felé, majd az öcsimre pillantottam.




You put a smile on my face. I want that for everymorning
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
138
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
✤ Emma Watson


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Márc. 19, 2018 6:07 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Mintha direkt kerültem volna… hát ha ez így lenne, akkor most sem dobtam volna meg egy SMS-el. Talán jobb lett volna, ha nem is tudja meg hol fekszek jelenleg. Elkerülhető lett volna ez az egész hajcihő. Dehogy lett volna elkerülhető. Ugyan.  De az sem volt szép, hogy lelépett egy szó nélkül kitudja hová és kitudja mit művelt… nem is tudtam róla. Kellett neki egy hónapnyi pihenő? Mit tettem én, hogy nem beszélt velem? Na de mindegy. Már itt van és csak ez számít. Az meg hogy lehord, hogy az életemnél semmi sem fontosabb… csak hallgatok. Én tudom jól, hogy amiket vettem, azok fontosak voltak. Meg az irataim is, melyeken már a mostani nevemen szerepelek. A pénz nem érdekel, van még bőven otthon a fiókban, nem az összes volt nálam szerencsére. De nekem, számomra mindazok fontos dolgok voltak. Fontos eseményekre. Sőt…még az unokaöcskösnek is vettem játékot, meg rágókát is.
Kérdéseire kissé szigorúbban pillantok rá, de nem sokra megyek, ha mérges vagyok, ugye? Csak rosszabb lesz ha vitázunk… sokkal rosszabb. Jobb nem neki állni. Ő is a családom. A családomhoz tartozik Apával és a Húgommal együtt. Ő a nővérem. Hiába a féltestvérem…akkor is sokkal közelebb áll hozzám, mint bárki tenné ezt. 18 éven keresztül mellettem volt, most meg így faképnél hagynám…ez azt jelentené? Ő szerinte? Szerintem nem.
- Te vagy a családom és Raphael is. Nincs ezen mit kiakadni… - nem vagyok mérges, de nem fogok választani kettejük között. Lys a nővérem, Raphael az Apám.
szavait hallva egy újabb pöröly csapás a lelkemre, hogy szerinte ezt kellett volna tennem. Igen, ezt Ő tette volna, de nem vagyunk egyformák. Nem lehetünk egyformák. Testvérek vagyunk, és én bízom is benne, de akkor nap tanácstalan voltam. Akkor nap, mikor elém tárult az a papír. Mi van ha ez miatt bomlik meg a kettőnk közötti kapocs? Mi van, ha most döglik meg a kapcsunk? Nem szeretném, de neki ez túl sok lett egyszerre.
Ahogy felállt és ahogy beszélt... kissé ijedten figyeltem a mozdulatait. Most itt hagy? Elmegy és soha többé? Ha jól leszek, akkor elmegyek hozzájuk, vajon beengednek még az Ellwode- Lakba? Látni akarom az öcsköst... látni akarom őket boldog családként... különben meg...ő is megtalálta a kis családját. Hamarosan gyereke születik és hát ideje nem lesz rám jó pár hónapig. Szóval nem tudom... nem tudom biztosan, hogy a terhessége miatt is került-e... de most úgyis én vagyok a szar alak...
- A testvéred maradok mindig. Még akkor is ha ezt ilyen kegyetlennek fogod fel... de ne engedd, hogy egy kis időcsúszás miatt kicsússzon minden a kezeid közül. - azt már nem teszem hozzá, hogy az ő hibája is ez a kis késlekedés... már rég elakartam mondani, de mindig közbe jött valami. A húgi balesete. És egyéb apróságok...meg a munkám és a tanulás. Sok minden van, amik miatt nem tudtam meglépni mindezt.
- Elmész? - érdeklődöm, miközben tetőtől talpig végig mérem, hiszen igazán édes anyuka, illetve kismama vált belőle. Még ha ő nem is szereti ezt.



Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Márc. 19, 2018 8:01 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Alapszabály, ha valaki kiakadt, akkor ne mond azt, hogy nincs mind kiakadni, vagy kár ezen kiakadni, mert nem fogsz javítani a helyzeten. Sőt, inkább csak rontani fogsz mindenen. Azt is mondhatnám, hogy olyan, mintha  csak olajt öntenél a tűzre, vagy bármit, amivel táplálni tudod és vélhetően a pillantásom is inkább erről árulkodott, hogy jobb lett volna, ha ki se ejti az utolsó pár szót a száján az öcsém.
- Nincs min kiakadni? – ejtem ki lassan a szavakat. – Tökre jogos, amit mondasz, hiszen nem te rohantál be a kórházba, hogy mi történhetett a testvéreddel. Nem téged néztek totálisan őrültnek, mert még a saját testvéred nevét se tudod és nem te szembesültél azzal, hogy majdnem meghalt a testvéred, mert elütötték, de mellesleg hónapok óta tudja, hogy ő részben egy másik családhoz tartozik. Teljesen igazad van, mindegyik olyan, mint egy  porszem, amit könnyedén lesöpörhetünk magunkról. – morcosan csendül a hangom, de inkább szomorú vagyok, hogy ennyi időn át titkolta előlem ezeket a dolgokat. Tudtam, hogy valamin nincs rendben, de ha ezt képtelen volt elmondani, akkor vajon még mit titkolhat előlem? Mi az, amit nem oszt meg velem már annyira se, mint régen tette? – Igazad van, akkor azt hiszem ideje lenne keresnem valami lufit, amira az van írva. Éljen él a tesókám és sok boldogságot az új családodhoz. – kegyetlenség volt ezt kimondani, vagyis inkább ilyen módon és meg is bántam abban a pillanatban, hogy kiejtettem a szavakat, de ha dühös az ember, vagyis nem is ez a jó szó rá, de ha elveszti a kontrollt, akkor annyira nehéz féken tartani azt, hogy ne szaladjon ki az ember száján az első dolog, ami eszébe jut.
Hamarosan pedig már talpon vagyok, majd megtorpanok, mint aki nem tudja, hogy tényleg menni akar-e, vagy nem. Szavaira legszívesebben felnevetnék, de most mégse megy. Talán az már túlzottan is groteszk lenne ebben a helyzetben.
- Kegyetlennek fogom fel?  Nem fogom fel annak, inkább csak fáj az a tudat, hogy ennyi ideig húztad az egészet és nem bíztál meg bennem. – mély levegőt veszek, ahogyan elhadarom, közben pedig a táskám pántját babrálom az egyik kezemmel, a másikkal pedig a pocakomat simogatom. A fiam most egészen nyugton van, de attól még mindig emlékeztett arra, hogy mennyi mindent feladtam érte. Kérdésére nem mozdulok meg, vagyis nem rögtön. Végül visszasétálok hozzá és ha picit arrébb ment az ágyon, akkor leülök a szélére.
- Tényleg azt hiszed, ha 18 éven át próbáltalak megnevelni és megvédeni önmagadtól, akkor ennyire könnyedén magadra hagynálak? – pillantok rá mosolyogva, hiszen muszáj megnyugodnom. Másképpen ez nem fog menni. A babának se, nekem se, a testvéremnek se, illetve még a helyzetnek se tesz jót, ha tovább hagyom azt, hogy felhúzzon az egész dolog. – Szeretlek öcsi és remélem tudod, hogy mindent el kell mesélned, ha már eddig várattál vele. – majd játékosan összeborzolom a haját, amit amúgy is megtenne az ágy is, de ez régi hagyomány közöttünk. - És mi is volt annyira fontos abban a zacskóban, hogy megérte magad elüttetni érte? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, de már mosolyogtam, mintsem morcos ábrázatom lett volna.




You put a smile on my face. I want that for everymorning
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
138
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
✤ Emma Watson


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

négyes számú kórterem
Second Chance frpg
1 / 3 oldal

Similar topics

-
» Fantasztikus Négyes (feloszlott)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-