négyes számú kórterem - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

négyes számú kórterem



Témanyitás ✥ négyes számú kórterem •• Pént. Nov. 17, 2017 9:02 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

First topic message reminder :

****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szer. Márc. 21, 2018 9:35 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Morcosságát megértem, nem lehet véka alá rejteni és semmisnek sem lehet tekinteni, ami azt illeti. Nem szóltam, ő se szólt sok mindenről. Akkor ha ő megteheti, akkor én is, nem? Nem megbántani akartam, de féltem bármit is szólni és alkalmam sem volt ami azt illeti. Betemetett a munka és a suli… akartam ezekről is beszélni vele, de tényleg nem volt idő rá. Se alkalom.
Amúgy nem szólalok meg, csak figyelem őt, nem tudom mit mondhatnék. Talán egy pár szó után el is kergetném őt a kórteremből, inkább maradjon, ne menjen. Hiányzott azért, még ha veszekedve is érkezett sem érdekel. Jó látni. Hiányzott a hangja és úgy mindene. Hiába, testvérek vagyunk és ezen ha akarnánk sem tudnánk változtatni, szerencsére.
Nem az, hogy nem benne nem bíztam meg, hanem saját magamban. Nem bíztam magamban, nem tudtam elmondani miképp is ejtsem meg a beszélgetésünket. Nem féltem tőle, de mindig vannak meglepetések az életben. Mint most ez a baleset. És ha most elmegy…nem lesz alkalmam arra, hogy elmondjam, mennyire jó érzés látni őt. Annyi minden mesélni valóm van neki amúgy is…
18 éven át megnevelni… elmosolyodok, hiszen jah, valahogy úgy van, ahogy azt mondja, ő többet volt velem azóta a nap óta, szóval mondhatni jó nevelés vagyok. Jó évjárat. Ezért sem hagy magamra, elmosolyodok a szavaira és tényleg jól esnek szavai. Kicsit lassan csúszok odébb, de megy a dolog, simán leülhet mellém. Széles mosolyom árulkodó, jól esik, hogy érdekli a világom, az amit jelenleg átélek.
Mindent elfogok mondani, erre mérget vehet, bár a szatyros téma….
- Hát abban a szatyorban a szülinapos-névnapos ajándékok voltak. Meg a törpének egy rágóka féle… - kezdtem ezzel, így talán érthető módon nem badarságokra költöttem a pénzem.  Amúgy tényleg sok minden történt velem, szóval ha már ráér és le is ült, akkor neki állok.
- Ugye tudsz a gyakornoki munkámról. Azt átraktam délutánra és estig ott ténykedek. Délelőtt meg suliban vagyok. Ezen kívül… Rosie-nek volt egy balesete, heteket volt kórházban és hát nagy volt az öröm, mikor magához tért, csak hát…. - elhallgatok egy pillanatra, lehet azt sem tudja, ki is az a Rosie. -…a balesete után mankóval kellett járnia. Képzeld, lovagolni is megtanultunk a terápiáján. Nem is tudtam, hogy ennyire jó dolog lóháton közlekedni…olyan megnyugtató. – újabb magyarázat vigyorogva, végig őt figyeltem és teljes bele éléssel magyaráztam, de még nincs vége.
- Amúgy angolt tanítok egy lánynak, nem megy neki, szóval ha nem is mindennap találkozunk, de tanulunk. Már voltunk…öhm… randin is, egy csók is elcsattant már és hát, azt hiszem… szerelmes vagyok… - mindent az ég adta világon bevallottam neki, ami csak történhetett eddig. De jobb is eszembe jutott amúgy.
- És te? Mi van veled? Mondj már valamit! Hogy van a törpe? És mi van a bokszolóddal. Le vagyok ám maradva történésileg!




Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szer. Márc. 21, 2018 8:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Aggódtam érte, túlzottan is, hiszen nem véletlenül jöttem be egyből, ahogyan érkezett az üzenet. Csak annyi idő telt el, mire kerítettem taxit, összeszedtem magam, ami valljuk be ekkora pocakkal nem egy könnyű folyamat, majd pedig máris jöttem, mert féltem attól, hogy netán valami komolyabb baj történt, azért csak egy sms-t írt és nem többet. Most pedig, hogy itt voltam minden egyre inkább zavarosabbá vált, nem értettem, hogy miként lehetséges ez. Hogy nem vettem észre a dolgokat? Milyen nővér vagyok? Pláne most, hogy így neki estem… borzalmas. De most nem hagytam azt, hogy az önvád betemessen, az számít, hogy jól van és szerencsére akkor teljesült az álma, mert megtalálta azt, aki miatt pont ebbe az országba, városba jött. Ezért pedig hálás voltam a sorsnak, vagy az Isteneknek, már ha léteznek. Nem mondanám vallásosnak magam, de attól még örültem annak, hogy vigyáztak az én olykor lökött öcsimre, mert őt senki se pótolhatná és szemmel láthatóan boldog az új családjával. Én pedig nem állhatok a boldogsága útjába.
- Elhiszem, hogy fontosak, mert fontos személyeknek vetted, de ideje lenne az eszedbe vésni, hogy újat tudsz venni, de életet nem. – bököm homlokon pusztán testvéri szeretetem jeleképpen az öcsémet. Meg ott biztosan akadt épfelülete, így talán fájdalmat se okoztam ezzel az apró és gyerekes mozdulattal. Bólintottam, hogy tudok, utána pedig kíváncsian hallgattam azt, amit mond. Közben persze olykor elgondolkoztam azon, hogy vajon miként képes ennyit beszélni egy levegővel? Vagy hogy vesz úgy levegőt, hogy meg se állt a beszédben? Ahh, mindegy is, az számított, hogy végre bepillanthatok Sün életébe, abba, amiről lemaradtam az elmúlt hónapok alatt.
- Ugye jól van a kislány most már? Vagy úgy gondoltad, hogy most te váltod őt? – kérdeztem meg egyáltalán nem komolyan az utóbbi kérdést, majd amikor még a lovaglást is említi, akkor meglepetten és kikerekedett szemekkel nézek rá. – Lovagolsz? Hova lett az öcsikém? És hogy megy? Vagy ez csak amolyan hobbi volt, jó volt, de már nem? – faggatóztam tovább, hiszen most rajta volt a sor. Most neki kellett mesélnie, én meg próbáltam mindent elraktározni és örülni az örömének. De ha azt hittem, hogy ez a nap nem lehet már káoszosabb, akkor tévedtem. Nem is kicsit.
- Samuel Deschamps! És ezt csak így közlőd velem? Ez tök izgalmas és szerelmet vallottál már neki? Vagy mióta tart és ki ő? Van képed róla? Mesélj. Mindent tudnom kell! – csaptam le egyből a témára. Lehet két perc múlva már bánni fogja, hogy megemlítette, de mégis csak a nővére lennék, így csoda, hogy nem csapok le a dologra? Szerintem nem. Kész csoda, hogy nem esem egyből neki még inkább. Szépen lassan úgyis megtudok mindent.  
- Héééé, nem ér rám terelni most a dolgot. Te vagy soron és még annyi mindenre felelned kell! – dorgálom meg játékosan, majd sóhajtok, mert hajt tényleg a kíváncsiságom. – Szerencsére jól vagyunk. Szépen fejlődik és minden rendben van vele. Kibékültünk a férjemmel és újra otthon lakom. Sajnálom, hogy eltűntem. Szeretnéd érezni? – kérdeztem sietve és meg se várva a válaszát az épebb kezét a hasamra tettem, ahol éppen most kezdett el mozgolódni a kisfiam.  – De tényleg mesélj, az fontosabb és izgalmasabb is! – pörögtem tovább a kapott információkon.




You put a smile on my face. I want that for everymorning
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
138
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
✤ Emma Watson


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szomb. Márc. 24, 2018 3:38 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mae & Sün

A homlokon pöccintése után homlokomhoz kapok és szúrósan nézek szemeibe, mondjuk igaza van… de hát most már kár ezen rágódni. Beengedem az eddigi életembe, az elmúlt hetek eseményeibe…fel sem tűnik miként is mondom a magamét, csak folyik ki minden információ.
- Jól van már persze… - bólogatok mosolyogva, hiszen remek az, hogy kikerült az ágyból és a mankót is le tehette. És már céljai is vannak, szóval az meg plusz pont a törpének. Ügyes és meg van a magához való esze…
- Elvileg ez a lovaglás úgy indult, hogy Rosie egyedül nem akart belevágni, ha engem nem dob le a ló, akkor ő is felszáll. Aztán így pár alkalommal én is részt vettem rajta. - magyaráztam, hiszen talán így érthetőbb, hogy miért is lovagoltam. Amúgy nagy céljaim nem voltak vele, azt átadom a leányzónak. Ám amint Minou kerül terítékre a tesó egyből megbombáz a kérdéseivel és hát most én pislogok és gondolkozhatok, hogy melyikkel kezdjem… gondolom az elején…
- Laure-nak hívják. A nevelő apja apa barátja és nagyjából 3 hónapja kezdtünk el találkozgatni, de úgy igazán randira csak a Valentin nap előtt kezdtünk. Meg elvittem focimeccsre… - sorolom fel a lényegesebb dolgokat, aztán a telefonomat is előhalászom a párna alól, ahol a háttérképem is ő… legalább amíg kórházban vagyok. Felé mutatom, ha elveszi odaadom. Közben én sem maradok ki a jóból, érdeklődők és válaszolnia kell. Szavaira mosolyogtam, hiszen úgy fest minden a régi, a kis kölyök is jól van és ahogy kérdez, a kezem már a pocakján van és érzem a mozgolódását… Wáo…ez olyan furcsa.
- Amúgy mikorra várod? És mi is lesz a neve? - kérdezem még, hiszen fontos információk. Apa is erről érdeklődött korábban és ciki, mert nem tudtam válaszolni. Most majd fogok tudni, de majd Lys-nek is el kell mondanom mi legyen a pici második neve. Mert azt mondta, hogy választhatok neki én is….
- Mit szeretnél még tudni? Elmondtam mindent. - nevettem el magam, majd mosollyal figyeltem őt a továbbiakban.



Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szomb. Márc. 24, 2018 3:58 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mae & Sün

- Akkor ezek szerint nem is tartott sokáig, csak pár alkalom. Lesz olyan sport, amit kitartóan fogsz űzni, vagy belőled kihalt minden ilyen dolog és teljesen csak én örököltem a családban? – kérdezem meg kicsit szórakozottan, mert nem tudnék egyetlen sportot se említeni, amit hosszabb ideig űzött, vagy éppen kitartana mellette úgy, ahogyan én tettem a tánccal, míg egy aprócska dolog bele nem szólt a terveimbe. Vagyis már annyira most se apró, nem is értem, hogy miként képes elférni odabent és már a szülés gondolatától is rosszul leszek, még kész szerencse, hogy addig van pár hónap és addigra talán megbékélek a gondolatával, mert ha nem, akkor nem tudom mi lesz. Bent biztosan nem fog maradni a fiam.
- Akkor amolyan családon belül marad a dolog, nem? – pillantok rá kérdőn, hiszen a két „szülő” jóban van egymással, akkor gondolom néha összejár a család. Én fogom tarkón csapni az öcsémet, ha belerondít ebbe a családba, mert elszúrja a dolgokat és emiatt meginog a két család összetartása. Efelől biztos lehet, hiszen én is olykor mondtam, hogy házinyúlra lőni eléggé veszélyes, de szemmel láthatóan ő megtette. – És már hivatalosan is együtt vagytok, vagy ehhez még nem szedted össze a bátorságodat? – pillantok rá kérdőn, majd elveszem tőle, hogy szemügyre vehessem a lányt.  Nem olyan, mint az átlag, ez már elsőre feltűnik, ugyanakkor kedvesnek tűnik, de nehéz lenne bárkiről is bármilyen véleményt alkotni, ha nem is ismerem, így nem is akarok. Majd egyszer talán megismerem, ha végre bemutatja nekem. – Aranyosnak tűnik, de ne várd, hogy bármit is mondjak. Nem ismerem, így véleményt se fogok alkotni róla. – nem, még ábrándozást se engedem meg magamnak, mert aztán kiderül, hogy tévedtem és ha rossz értelemben tévedtem, akkor attól nehéz eltekinteni, mármint a csalódástól. És most egyedül az számít, hogy a testvérem boldog. – De az biztos, hogy örülök nektek. Jó látni, hogy végre valaki képes volt elcsavarni a fejedet. Remélem mindig így lesz, de ha kérhetem, akkor ne akarj belőlem nagynénit csinálni idő előtt. – kuncogok is egyet az utolsó dolog mellé, hiszen még csak most születik meg az én kisfiam is, így egyelőre elég nekem az anyaság. Na, meg piszkosul fiatalok még. Előbb fejezzék csak be a sulikat, utána kezdhetik a családot tervezni, de nem előbb.
- Elméletben június elejére és még nem nagyon beszéltünk névről. Tudod, voltak zűrjeink, de most úgy néz ki, hogy elült a káosz, így biztosan hamarosan lesz neve is. Ismerve őt már szerinem halomnyi névvel készült, csak még nem támadott le vele. – mosolyodom el, miközben a pocakomon simítok végig ismét.
- Ezek szerint, akkor most már velük fogsz lakni, igaz? – pillantok rá kérdőn, mert ezzel még nekem is meg kell békélnem, de legalább jó helyen van és rátalált a szerelem is. Az számít, hogy boldog és nem más. – Meddig kell itt lenned és szükséged van valamire? – mert ha igen, akkor behozom neki azokat a dolgokat.





You put a smile on my face. I want that for everymorning
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
138
● ● Reag szám :
118
● ● karakter arca :
✤ Emma Watson


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Kedd Ápr. 03, 2018 4:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mae & Sün

Csak vállat vonok kérdésére, hiszen fogalmam sincs mihez kezdjek én a lovaglással. Az nem nekem való. Nem jött be hosszabb távon, ráadásul csak Rosie miatt tettem, azt amit, de már magától is megy neki, sőt, sokkal jobban ami azt illeti. Én meg? Hát nem tudom… majd egyszer nekiugrok valaminek hosszútávon, bár nem tudom mennyi időm és energiám lesz majd rá. De kiderül úgy is. Ez a házinyúlra nem lövünk dolog, ez azt hiszem ide illő és nem is… De hát kitudja. Amúgy sem akarok csalódást okozni egyik félnek sem, bár leginkább magamnak nem igazán. Szeretem a lányt és nem akarom elkeseríteni sem semmivel, így aztán törtetek, hogy a mosolyát láthassam. Mert megéri.
- Hát szerintem sejtenek már valamit… A Descamps család is, meg Laure apuja is… csak nem mondják tudod… majd eléjük állunk úgyis. - gondolom én, de erre még van időnk, hiszen még mi sem csiszolódtunk össze teljesen, így aztán még van mit bepótolni ilyen téren. Nekem Minou az első lány az életemben, szeretnék mindent jól csinálni, hogy ne kelljen szétmennünk.
- Nem is mondtam, hogy alkoss véleményt róla első blikkre… - ingattam meg a fejem, majd folytattam. - Csak megmutattam és később be is mutatom… amúgy meg majd apunak is szeretnélek bemutatni. - apa már említette, hogy megismerné a nővéremet és a férjét is, de mivel egyeztetni kell, hogy mindenkinek jó legyen, ez még várat magára. Ám ahogy jön ezzel a gyerektémával, tisztára elvörösödőm, és hát meg kellene állítanom, mielőtt sokkal többet gondol bele ebbe az egészbe.
- Maelys Maelys Maelys! Nem! Nem nem! - eltakarom a fejemet az alkarommal, majd elmosolyodom.
- Nem akarok még gyereket, sőt még ott nem járunk… - ennél többet nem mondok, mert tényleg csak csókoknál járunk, ahhoz több időnek kellene eltelnie, hogy két ember teljesen egymásra találjon és lefeküdjenek. Szerintem.
A kis krapek június elején fog érkezni. Hát addigra már én is járható állapotban leszek és remélhetőleg nem is kerülök majd ide vissza. Nem tervezem. Amúgy is babázni akarok, még sosem volt gyerek a kezemben, így már várom az öcsi érkezését. A tesóból jó anya lesz, még ha úgy is érzi, hogy nem, mert retteg ettől az egésztől.
- Igen, náluk. Rafi felesége sem akadt ki, mikor megtudta a híreket karácsony napján. Nem ellenezte a továbbiakban sem, hogy ott töltsem a napjaimat. Meg különben is, van amikor takarítok, vagy épp mosogatok, volt hogy megfőztem. nincs panaszuk… - vontam vállat vigyorogva, de amúgy nem felejtek el majd a tesómhoz sem betévedni, csak hát amíg zűr volt náluk, képtelenség volt a dolog.
- Nem, nem kérek semmit sem. Köszönöm. Elég az, hogy bejöttél és láthattalak. - szusszanok egy pillanatra csend is beáll, hiszen fogalmam sincs mikor léphetek le innen.
- Nem tudom mikor léphetek le innen. Olyan 2 hét ágy, aztán majd próbálkozhatok az újra járással…aztán hogy haza mehetek-e akkor már, vagy sem, hát nem tudom. - tényleg nem tudom, a doki is összefüggéstelenül beszélt, vagy csak én nem értettem, nem tudom. Majd apa elmondja úgyis, az ő szavait megértem legalább.
- Amúgy meg nehogy össze szedj itt nekem valamit, menj csak haza. - nem akartam, hogy ilyen és ebben az állapotban össze szedjen valami betegséget, így aztán elküldtem őt.
- Szeretlek Mae. - ha puszit kért, akkor kapott, de nem engedtem, hogy tovább itt tartózkodjon, tényleg az ő egészségéért aggódtam. Én elleszek itt, szóval nem kell aggódnia.



/Ha nincs más köszönöm szépen, imádtam  edi  /


Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
142
● ● Keresem :
Our Family

● ● karakter arca :
Cohl Mohr


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Kedd Ápr. 03, 2018 5:31 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Pént. Ápr. 06, 2018 8:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Beszélnem kell. Tudom, hogy ezek után beszélnem kell. Így nem is érdekel már igazán, mi hagyja el a szám. De még nincs itt a válaszok ideje. Még egy kicsit nem. Legyen Nathan mellett és akkor beszélek. Nem akarom hagyni, hogy akár csak véletlen is egyedül ébredjen a kis srác.
- Legyek Nathan mellett és válaszolni fogok - ismétlem újra, mint valami tökéletes kifogást, egy mantrát, ami mindenre jó, amikor megfogja a vállam.
Szóval Vero lerajzolt? Nem tud szabadulni attól, hogy látott valamit rajtam? A szemeimben?
Mindezt ráérek kideríteni. Most viszont egy szobaszámra van szükségünk. Úgy tűnik, egyelőre kórterembe került a srác, majd ha rendben lesz, akkor viszik át a gyerekosztályra, addig inkább rajta tartják a szemüket. Egyelőre nem tért magához - legalábbis ezt mondja a nővér, akibe szinte beleütközök az ajtónál a nagy rohanásban. Oda sem figyelek Edre, amíg...
- ... csak a családja mehet be - állít meg az eddig kedvesnek tűnő nővér most nagyon is nagy hanggal és a tekintete egyértelműen nem rám szegeződik.
- A bátyánk - mondom Ed helyett felé intve és máris nyitom az ajtót először elég nagy lendülettel, majd sokkal lassabban és csendesebben, ahogy ténylegesen belépek.
Nathan szemei csukva, az oxigénmaszk még rajta, de amúgy... elsőre nem tűnik úgy, hogy bármi túl komoly baj lenne.
- Szia, kis haver - lépek oda hozzá és nyomok egy puszit a feje tetejére, kicsit megigazítva a kusza haját. Viszont hiába az odakészített szék, eszemben sincs leülni, csak figyelem és szinte suttogva kezdek beszélni.
Ezúttal már nem az öcskösnek címezve a szavakat.
- Összefutottam vele a házatok előtt. Segítettem neki összeszedni az elejtett bevásárlást. Utána pedig ott voltam, amikor pánikrohama lett az utcán - csendes a hangom, mégis ott az a határozottság, mintha valami diagnózist közölnék vele, nem azt mesélném, honnan ismerem a feleségét.
Legalábbis ebben az életben, honnan ismerem.
Az most eszembe sem jut, hogy Vero azt mondta, nem akarja elmondani Ednek, mi történt az után. Hogy bepánikolt. Túl sok minden kavarog a fejemben és csak próbálok mindennek helyet találni.
- Mit gondoltál, ki vagyok? Amikor megláttad a rajzokat? - kérdezek vissza, hiába ígértem, hogy itt és most én leszek az, aki válaszol. Azok a bizonyos védekező ösztönök akkor is bekapcsolnak és kérdezek, kérdezek...
- Mit gondolsz, ki vagyok? - újabb kérdés, kis késéssel, ahogy egy pillanatra ránézek ahelyett, hogy Nathant figyelném. Aztán úgyis visszatér a tekintetem, mintha a legapróbb rezdülést sem akarnám elmulasztani. Mintha látni akarnám azt is, ha esetleg megmozdul az egyik ujja.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szomb. Ápr. 07, 2018 6:24 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mason & Edmund

Válaszokat akarok. Tudni akarom, hogy a srác mit tud Michael-ről, vagy mit tud Veronique-ről…esetleg a családomról. Kémkedik utánam? Honnan tudott a képről? Honnan tud annyi mindent rólam, vagy Mich-ről? Amúgy fogalmam sincs, hogy mit kellene kérdeznem. Vagy hogyan tegyem fel…mert ötletem sincs, csak a válaszok érdekelnek. Úgy, hogy nem teszek fel kérdéseket…de neki azok kellenek. Kérdések… ki kell igazodnom a srácon. De előbb Nathan. Igen, én is látni akarom a gyereket. A nővér válaszolgat a srác által fel tett kérdésre, ám én nem is léphetnék be a kölyökhöz. Mason azonban frappánsan megoldja, mehetünk is tovább, be a kisebb Dagwood-hoz. Még hogy a bátyjuk… ennél frappánsabb ötlete nem volt? Mondjuk, hogy az apjuk? Jobb apjuk lennék ez biztos, nem itt lennénk most ez 100%.
A kölykön oxigén maszk van, pihen, úgy tűnik ennyivel megúszta szerencsére. A kölyök üdvözli a másikat és teljesen meg is hatódok a dologtól. A testvéri kötelék a legerősebb dolog s világon. S nagy testvérnek lenni elég nehéz dolog. Úgy tűnik Mason ezen már túl van. Remek testvér. És igen, áldom az eget, hogy az én testvéri kötelékeim csődbe mentek. Jó nekem „egykének”. Jó nekem, azt hiszem… a nővéremmel sem ápolok jó kapcsolatot, olyanok vagyunk egymásnak, mint két idegesítő szomszéd. Az öcsénkről meg ne is beszéljünk.
De jön pár érthető válasz azon a téren, hogy a feleségemet honnan ismeri. Szóval te voltál a híres nagy megmentője…akiért most oda meg vissza van. Nem tudom ugyan milyen formában tündököl Vero-tól ez a rajongás, de remélem csak röpke és illékony. Hamar el fog tűnni és ez az egész is eltűnik… reménykedek még mindig igen. Pedig nem ilyen egyszerű, nem pofon egyszerű, ez a probléma nem tűnik el csettintésre…gyökerestül kell megoldani a problémát. Vége lehetne már. De… a srác miért volt a házunk előtt? Mit keresett ott? Újabb kérdések cikáznak a fejemben, de ezt majd később. Előbb tudnom kell mást. Még még válaszokat. Azonban most fordul a kocka és ő lesz a kérdező fél. Meg lep a dolog? Naná hogy meglep, hirtelen érnek a kérdései és fogalmam sincs milyen választ adhatnék… vagy kellene-e adnom bármilyen választ. Furcsa helyzet meg kell hagyni.  
- Fogalmam sincs, hogy Veronique mit látott meg benned, mikor megrajzolta az arcod… - ingatom meg a fejem és becsukom az ajtót, nem tartozik ez a beszélgetés senkire sem. Közelebb lépek, de meghagyva némi távolságot nézek Mason-re. Talán az idegei vannak ki, amiért egy idegen srácot rajzolgat eszeveszettül. Van róla vagy 5 rajza. Érthetetlen. Gondolnék itt sok mindenre, de ebbe most nem másznék bele, csak felcseszném az agyam. Most mégis tudom, a higgadtság előrébb való. Azonban hogy Ő kicsoda? Erre most tényleg válaszolnom kellene.
- Hogy te ki vagy? Egy srác, akit majdnem elcsaptam az autómmal. Egy srác, aki a tanulmánya miatt kérdezett a temetőben… egy srác, aki ismeretlenül is tudja, hogy miképp szelem fel a paradicsomot, vagy akármelyik más zöldséget… mint aki ezer éve ismerne. Holott ez nem igaz. - az ágyban fekvőt nézem, várom hogy bármilyen életjelet adjon. Nehéz dolog pont nekem válaszolni, holott el is felejtettem, hogy én magam akartam a kérdező fél lenni. És még fel sem soroltam az összes dolgot... még a feleségemről nem is szóltam... ő már akkor ott tudta, hogy van feleségem. Irritál a tudat, hogy ő tud rólam ezt azt, de én róla egy kukkot sem az eddig látottakból.
- És arról nem is beszélve... hogy a könyvről is tudtál... - amikor az már 5 éve nálam van, Michael hagyta nálam, hiszen ott tanult, majd az nélkül lépett le. Aztán később meghalt... nem jött már vissza a könyvért, beleolvastam, elrejtettem.
- Mit tudsz arról a könyvről? Mi van az első lapján? - ilyen kérdést miért is teszek fel? Úgy sem tudna rá válaszolni. Egy idézet lapul az első lap közepe felé a kettőnk kapcsolatáról... Hülyeség ez a kérdés. Nem tud rá válaszolni. Semmit sem tud.







One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Ápr. 09, 2018 8:42 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Semmi más nem jut eszembe, amikor a nővérnek válaszolni kell, minthogy Ed a bátyánk. Ha csak egy kicsit jobban belegondolnék, gond nélkül látnám, hogy ennél csak jobbat találhattam volna ki, de csak az igazság jön a számra. A testvérem. Vagyis akkor már a testvérünk.
- Lerajzolt? - kérdezek vissza egy kis időre le is véve a tekintetem az öcskösről. Sejthettem volna, hogy Vero le fog rajzolni, nem is értem, miért lep meg ennyire.
De már folytatom is a következő kérdéssel. Ahhoz képest, hogy azt ígértem, én fogok neki válaszolni. De ha láthatóan nem tudja, mit kérdezzen!
- Kicsit kevesebb, mint ezer éve. Még ha a makacs fejed miatt, néha annyinak is tűnik - motyogom csak az orrom alatt, hogy kicsi legyen rá az esély, meghallja. Nem akarom, hogy felidegesítse magát, azzal semmire nem mennénk.
Amikor viszont meghallom a következő kérdését, tudom, hogy döntenem kell. Vagy beszélek, vagy hallgatok. Az egy dolog, hogy eddig mindent erre tereltem. Hogy kérdezzen és essünk végre túl az egészen. De, amit Gale is mondott... amit én mondtam neki... Tudom, hogy őrültséget művelek.
Mégis fél perc hallgatás után Ed felé fordulok és valami elcseszett, féloldalas mosollyal válaszolok neki. Vagy valami olyasmi.
- Komolyan azt akarod, hogy elszavaljam neked azt az idézetet? - ennyire telik, igen. Nem mintha nem emlékeznék az idézet minden szavára, de hiába akarom, képtelen vagyok rávenni magam, hogy ki is mondjam. Így végül egészen mást teszek.
- Mondj egy nevet, Eddie. Gyerünk. Ki vagyok? - lépek egyenesen hozzá, ami persze csak azt eredményezi, hogy kicsit feltűnőbben kell felnézzek rá. Még mindig különös érzés, hogy alacsonyabb vagyok, mint ő, de ezúttal ez a legkevesebb.
- Ki a fene lehetek, ha tudok arról, milyen bárgyú vigyorral jelentetted be, azt hiszed, szerelmes vagy. Ki lehetek, ha tudom, hogy megkönnyezted az Oroszlánkirály egyik jelenetét? Ki lehetek, Ed? - nem kellene neki szegeznem a kérdéseket és főleg nem kellene egy árnyalattal sem megemelnem a hangom, mint ahogy teszem. Tudom, hogy ezzel nem segítek. De minél inkább elengedem magam, annál inkább érzem, hogy elegem van a megjátszásból. Hogy elegem van abból, minden szavam át kell gondolnom, mielőtt kimondom.
Nem akarok hazudni neki. Nekik. Nem akarok más lenni, mint aki voltam. Vagyok. Az életemet akarom! ...bármivel is jár...

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Ápr. 09, 2018 6:49 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mason & Edmund

Igen, Vero lerajzolta a szemben lévő srácot több papírra is. De csak a fejét, nagyjából nyakig, vagy épp csak a szemöldökétől az álláig. Minden féle módon. És hát igen, fogalmam sincs mit kellene tennem a helyzettel kapcsolatban, vagy épp hogyan kezeljem. Nem azzal van bajom, hogy rajzol, hanem azzal, hogy egy idegen kölyköt… aki sose volt nálunk…vagyis nah, a részleteket tudom, érdekel is a dolog meg nem is. Birizgálja a fantáziámat rendesen. De nem vethetem csak úgy fel a kérdéseimet a témával kapcsolatban, most más dolgok foglalkoztatnak. Nem ismerem a srácot, még is úgy érződik felőle, hogy több éve már annak, hogy ismerjük egymást… vagy csak ő engem. Abszurd az egész. Már most nem értek semmit, összezavar a szavaival és a tetteivel.
Csak úgy kíváncsiságból felteszem a könyv kérdést. Öt éve már, hogy nálam van elzárva, nem lehetett a kezében és ő mégis választ ad a nyomorúságos kérdésemre. Az idézet… tud az idézetről. Vero nem mondhatott neki erről semmit, hiszen ő nem is olvasta… egyből elraktam, mikor megláttam, hogy nálunk maradt. Meg azt hiszem akkor nap nem is volt a nő jelen. Szóval nem, nem mondhatott akkor semmit se neki. Zavartan ácsorgok és magam elé bámulok, mikor ismét kimondja azt a bizonyos nevet és még felém is fordul. Csak fejet ingatok, nem Eddiezhet le itt a kórház egyik termében, nincs jogosultsága rá. Honnan tud a névről? Honnan tud erről? Mondjak ki egy nevet? Mégis milyen nevet akar. Ezernyi kérdés lapul meg elmémben és nem, nem tudok az istenért sem felelni ezekre a kérdésekre.
Hülyeség…itt kéne hagynom a francba, még sem tudok mozdulni. Csak figyelem őt, tetőtől talpig végig mérem… Újra megszólal… ki a fene lehet ő és ahogy mondja… honnan a fenéről tud a 10 évvel ezelőtti dolgokról? Képtelenség… a kölyök honnan tud a bejelentésemről és a legelső rajzfilmes pityergésemről tizenakárhány évvel ezelőttről. Mikor néztük meg azt a mesét…17 éve… Mich-el… akkor még Vero sem volt az életemben, hogy erről tudjon és hogy elkotyogjon ezt azt és csak ketten voltunk Michel tényleg. Összedobtuk rá a pénzt, hogy megvehessük akkor vhs-en… nagyon rég volt. Akkor még moziba sem akartunk elmenni, nem is tudom mi volt az oka… valami megfázás, vagy mert zuhogott az eső? Azt hiszem az utóbbi… előtte nap vettük meg a kazettát… amit az esős napon meg is néztünk. Hát igen….elmorzsoltam egy könnycseppet és akkor mi van? Senki sem tudott erről, senki sem volt ott…csak mi ketten és Michet megeskettem rá, hogy nem mondja el… erre ez a srác…
- Nem lehet… - ingatom meg a fejem egy kisebb zaklatott mosoly keretében, ugyan nem lépek hátrébb, a helyemen maradok és úgy tekintek a srácra. A srácra, aki ugyanazt műveli, mint Michael… képtelenség. Nem tudom…hinnem kellene egy ilyen akármiben? Visszatért? Vagy reinkarnáció lenne?
- Ez valami kicseszett kandikamerás show? - teszem fel az első kérdést és tekintetemmel a sarkokat, az asztalt figyelem, de semmit nem látok…még a lámpáknál sem.
- Különben meg… nem úgy volt, hogy én kérdezek?! - nézek rá szigorúan, ha tényleg ismer, akkor tudja, hogy ez nem az a fej, mitől meg kell ijednie és meghátrálnia. Ha nem ismer? Akkor úgy is el kussol és hallgat, mint aki tényleg nem ismer.
- Nem tudom, miről akarsz meggyőzni, hiszen amire én gondolok…olyan nem létezhet…hiába akarom  foggal körömmel, hogy igenis létezzen ilyen meghatározás és történés… az ilyen lehetetlen dolog. - makacskodom, holott a fejem leghátsó zugában már rájöttem. Ez a srác itt előttem Michael Paul McDowell és még sem ő az. Tud mindent, amit Michael tudott, de mégis…ha ránézek, még sem ő tekint vissza rám. De ez a tekintet…








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Kedd Ápr. 10, 2018 9:50 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Nem is szabadna említenem az Oroszlánkirályos dolgot, ugye? Ha már megígértem, hogy soha, senkinek nem mondom el, nem kellene emlegetnek neki sem. De mi mással terelhetném a gondolatait a megfelelő irányba? Talán itt kellene felhoznom, hogy én is sírtam, amikor a kutyám temettük, de egyelőre nem visz rá a lélek.
Helyette figyelem azt a mosolynak csúfolt valamit az arcán. A kutató tekintetét, amikor kamerákat keres, végül rázom meg a fejem, amikor jön a nagy szigor.
- Fejezd be a morgást, olyan vagy, mint egy nagy medve - szólok rá, kihúzva magam, mintha még mindig lenne ennek bármi értelme. Mintha magasabb lennék nála és így meggyőzöbb a hangom.
- Fogalmad sincs, mit kérdezz - állítom végül teljes nyugalmat parancsolva magamra. Nem mintha olyan nagyon könnyen menne. Miért nem tudja kimondani a nevem? Tényleg nem rakta volna még össze fejben a kirakós darabjait?
De persze kénytelen vagyok belátni, hogy csak a makacssága az, ami nem engedi, hogy elgondolkozzon a lehetőségen, talán én vagyok.
- Menj haza, Ed. Gondold át, amit mondtam. Gondolj a cseszett első találkozásunkra az óvodában. Vagy arra, hogy amikor eltemettük a kutyám és könnytől volt maszatos az arcom. A sörözésekre a folyóparton - szinte csak elhadarom az egészet és még bőven lenne ott, ha a fülemben doboló vér mellett nem hallanám meg magam mögött a mocorgást. Majd ott az a halk hang is.
- Maze... - az öcskös. Magához tért és én vagyok az egyetlen, aki itt van neki. Ezért jöttem, hogy ismerős arcot lásson, ha felébred. Mégsem fordulok felé azonnal. Nem nekem kellene itt lennem. Hol a fenében van már Sophie? Még ha Philip épp józanodik is valahol, neki itt kellene lennie a fia mellett! Helyette Nathannek be kell érnie velem. De még előtte egy dolgot meg kell jegyeznem.
- Felőlem a veszekedésünkre is gondolhatsz... Amit mellesleg piszkosul sajnálok, haver - nézek még egyszer egyenesen azokba a jól ismert szemekbe, mielőtt fordulnék és két nagy lépéssel a kis srác mellett lennék.
- Felébresztettünk? - mintha csak a saját ágyában aludt volna, mi pedig túl hangosak voltunk. Csak a tenyerem siklik a homlokára, kicsit félresöpörve a kuszán álló haját.
- Hogy érzed magad, kölyök? - faggatom, most már le nem véve róla a tekintetem egy hosszú percig. Viszont én is érzem, aggodalom ide vagy oda, nem tudok csak rá gondolni.
- Mi lesz, Ed? Mész vagy maradsz? - persze, ha marad, akkor is most pár percig Nathan az első és csak utána... csak utána fogok tudni azzal foglalkozni, hogy mit is műveltem és mennyire felforgattam az életét. Már ha hisz nekem és nem tart komplett őrültnek.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Kedd Ápr. 10, 2018 1:27 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mason & Edmund

A rideg nézésem sem tántorítja el attól, hogy beszóljon… nem tudom el hinni, tényleg nem. Itt van az orrom előtt a srác és a nyelvem hegyén a testvérem neve. Rakjam össze a szavakat végre fejben…Már rég meg van, de tényleg abszurd és lehetetlen. Amúgy meg igen, igaza van, fogalmam sincs a saját kérdéseimről. Nem tudom mit is kérdezzek és leginkább hogyan tegyem fel. Ám szavai ismét a feje tetejére állítanak mindent… menjek haza, az ovis dolgok, amikor a kutyáját temettük és ő sírt… ne csináld ezt velem… te ember! Te tudsz mindent. Hát fogadjam el a helyzetet? Hogy te Ő lennél? Mégis hogy? És képes lennél nekem bármiféle magyarázatot adni erre az egészre? Össze szorul a mellkasom, ahogy őt figyelem, ahogy próbálja elhitetni az igazát ezzel a makacs arccal, velem, hogy Ő itt Michael. Ő az? El híhetem? Vagy ez csak egy átverés, hogy valaki egy jó nagyot rúgjon belém? De ahogy a veszekedéssel jön, amit sajnál… már képes vagyok hinni neki. Még Vero-nak sem mondtam el, hogy mégis min veszekedtünk azon a borzalmas napon. Megszakadok és ketté is, az arcom enyhűlni látszik, már túl kegyelmes is lettem és túl érzékeny ezzel a témával kapcsolatban. De szerencsére elfordul, hiszen a kis kölyök meg ébredt, jól van, semmi baja. Eddig. Ahogy Maze elfordult, úgy túrtam bele a hajamba, úgy kezdtem el törölgetni az akkor már a szemembe gyűlt apró könnycseppeket. Mintha ott sem lettek volna soha, egyetlen egy percre sem. Letagadom őket? Fogalmam sincs, eleget sírtam a sírjánál, nem akarom, hogy így lásson újra. Elhiszem-e szavait? Próbálok hinni és ebben kapaszkodni. Annyi mindent tud, ami csak kettőnkről szól, amit csak mi ketten tudtunk. Nem, ez nem lehet csapda. Honnan is tudhatná, ha ő nem ő… ha nem ő lenne teljesen másképp adná elő magát. De a figyelmem nem terelődik el a kis srác irányába, én csakis Maze hátát figyelem, próbálom felmérni az igazát. Még mindig. Pedig már tudom… azóta, hogy szó nélkül neki állt kockázni a paradicsomot. Csak nem voltam képes elfogadni, no meg úgy igazán felfogni sem. Túl makacs vagyok az ilyenhez.
Amikor viszont engem kérdez… csak megingatom a fejem egy kisebb mosollyal karöltve.
- Ha menni akartam volna, már rég nem állnék itt… - talán még mindig válaszokat akarok, nem tudom Fogalmam sincs mennyi kell, hogy mindezt én elhiggyem. Talán tényleg elhiszem, hogy az a nagy két méteres ember itt áll az orrom előtt és nem veszem észre. Reinkarnáció? Nem... ez más. Ez totálisan más. Gondolom nem egy újszülött testbe született újjá...meg akkor hasonlítana is rá, nem? Szóval képtelen vagyok megmagyarázni ezt a helyzetet.
- Annyi de annyi kérdésem van... csak egyszerűen képtelen vagyok feltenni őket... - nem, még nem tudom kimondani a nevét. Annyira hihetetlen az egész, pedig már itt ficeg a nyelvem hegyén az az egy szó. Aztán egy női hang szakad fel a folyosóról, valami veszekedés foszlány és a fiú orvosának hangja... azt hiszem itt van a hiányzó láncszem is. A padlóra pillantok, mikor a nő belibben és aggódva fürkészi a gyerekeket. Csak hátrébb lépek, mintha itt sem lennék...ha kellek, akkor úgy is itt vagyok mindenféleképpen. Csak ez sok egyszerre.









One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Kedd Ápr. 10, 2018 3:09 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Egy részem tudja, hogy szinte kegyetlenség most felhoznom azt az estét és a veszekedésünket. Nem most van itt az ideje annak, hogy bocsánatot kérjek az egész miatt. Igazából most semmivel nem kellene törődnöm csak Nathannel. A látszat ellenére viszont a gondolataim mégis Ed felé terelődnek és félig-meddig még ekkor is hozzá beszélek.
Az a halvány mosoly pedig, amikor megjelenik az arcom szintén neki is szól, nem csak a kölyöknek. Neki is, amiért marad. Amiért legalább megpróbál hinni nekem és nem utasítja el azonnal a lehetőséget.
- Idővel képes leszel kérdezni. Beszélni velem - pillantok rá, miközben látom, hogy Nathan tekintete is az ismeretlenre vetül. Ha a hangomból talán nem is hallani, de a szemeimben biztos látni, hogy igazából csak reménykedek. Remélem, hogy képes lesz kérdézni és beszélni velem. A barátjával. Testvérével.
De úgy tűnik, az nem most azonnal lesz. Nem Nathan miatt, hanem... Sophie. Hallom a hangját a folyosóról, azt, hogy az orvossal vitázik. Meg sem lepődök rajta, hogy innentől már csak egy pillanat és itt van.
- Ne aggódj, Sophie. Rendben van - manapság már meg sem próbálom "anyának" hívni, és talán ő is hozzászokott. Fáj neki, vagy sem, de mindent meg lehet szokni.
Az eszembe sem jut, hogy egy rendes anya mindkét fiáért aggódik. Hogy azt is közölnöm kellene, én jól vagyok. Ő mégis először hozzám lép, két tenyerébe fogja az arcom és megvizsgál. Pedig ő az, akinek az arcán ott egy pofon nyoma, nem az enyém. Nos, úgy tűnik, megtalálta Philipet, aki egyre mélyebbre süllyed. Megint.
- Anya - jön halkan Nathantől, mire Sophie figyelme máris az övé. Fogja a kezét, jut a kis puszi a homlokára. Jól csinálja. Mindig is jól csinálta.
Én viszont kevésbé vagyok jó abban, hogy magamban tartsam a dühöm. Philip. Tudom én, hogy próbálkozik, de már mennyi ideje is? Miközben ez már nem az első alkalom, hogy visszacsúszik? Az egy dolog, hogy az öt év alatt ez a harmadik alkalom, de ez nem mentség.
Az egyetlen mégis, amivel én most próbálkozok, hogy eltereljem a saját figyelmem a dühömről. Talán csak az ökölbe szorult kezeim árulnak el. De végül magamhoz képest egész hamar lépek oda Ed mellé, annyira félrevonulva vele együtt, amennyire csak lehetséges. Mindennél erősebb az érzés, hogy nem tartozom ide. Semmi keresnivalóm itt, a családjuk részeként. Még csak segíteni sem tudok!
- Ed. Menjünk - fordulok ki az ajtón, mintha tényleg nem lenne itt keresnivalóm, meg sem várva, hogy követ-e. Sophie majd hívni fog. Amolyan néma megállapodás kettőnk között, hogyha eltűnök, nem kell megmagyaráznom, de el tudjon érni.
Nem mintha tudnám ezúttal hova akarok menni. Egyelőre csak ki a kórterem előtti folyosóra. A hátam a csempének döntöm, végül a fejem is halkan koppan ott. Azon kapom magam, hogy pont azt csinálom, mint régen, ha dühös voltam. Ökölbe szorul a kezem, majd kényszerítem magam, hogy kiegyenesítsem az ujjaimat. Újra. Újra. Újra.
Képtelen vagyok bármi mást tenni, pedig tudom, hogy Eddel kellene foglalkoznom. Vele és velünk.
- Sajnálom, hogy az egészet a nyakadba borítottam, Ed. Nem kell hinned nekem, ha nem akarsz. Mondhatod, hogy őrült vagyok és tűnjek el a családod közeléből, vagy a lábamnál fogva lógatsz fel - próbálom másfel terelni a figyelmem. Azzal foglalkozni, amin még változtathatok.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Kedd Ápr. 10, 2018 5:40 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mason & Edmund

Hogy képes leszek kérdezni vagy beszélni erről? Hogy fel-e fogtam, hogy ő tényleg életben van? Máshogyan, de életben. Amit már oly rég kívántam az élettől, vagy egy hullócsillagtól. De ténylegesen teljesen elhinni, hogy ez valóra vált? Hát remélem, hogy mindez nem csupán egy álom, vagy egy kandikamera… azt már nem lennék képes túlvészelni. Szóval tényleg bízom benne. Ebben a srácban, aki Michael-nek vallja magát. De megjelenik az anyjuk is, szóval próbálok láthatatlan maradni, nekem semmi közöm a családjához… az újhoz, vagy nem is tudom ezt miképpen kellene megfogalmaznom. Furcsa dolog egy anyát a keresztnevén szólítani, de ahogy elnézem… a nő hozzá szokott ehhez. Vajon mióta? Azóta a nap óta? Hozzá lehet ehhez vajon szokni? Nem, nem hinném hogy könnyű neki, vagy nekik… hiszen egy család elméletben. Aztán a nő a kisebbhez megy, ő a sérült, majd Maze lép mellém, de végig a jelenetet figyelem, le sem tudom venni róluk a tekintetem. Aztán a srác szavai szakítanak ki ebből, a távozó alakra pillantok, majd vissza a nőre, majd a folyosón találom magam az idősebb sráccal. Mérges. Ugyanaz a mozdulat, mint amire emlékszem. Mint amit tényleg mérgében csinált, mikor senki sem volt szemtanú. Csak pont én. Engem beengedett ebbe az érzelmi állapotába. Ugyanúgy én is megtettem. Michael itt van előttem egy karnyújtásnyira. Hinnem kellene benne, mégis úgy érzem sarkon kéne fordulnom és itt hagyni őt. De milyen barát tenne ilyet? Bebizonyította a szavaival, hogy ő nem Mason, hanem Michael Paul…
Aztán a szavaira pillantok végig rajta, annyira furcsa…alacsonyabb nálam és vézna… de a szavai visszatükrözik az én testvéremet, akit elvesztettem. Visszajött és ebben kell hinnem. Még ha más őrültnek is hisz… vagy nem így van? Vajon kinek volt bátorsága elmondani mindezt? Miért akart ennyire elém állni ezzel az egésszel. Öt évet rohadtul megkésett vele.
Előtte állok meg oldalvást a folyosóval szembe, magam elé bámulva, majd kezem a vállára téved.
- Akkor lógatnálak fel, ha most tűnnél el. - és nem, nem mondom ki a nagy nevet. Már tudom, mélyen eldugva tudom, hogy Mich lapul meg ebben a rozoga csontkollekcióban. A tekintete is azt sugallja, hogy igen, ő tudja a legjobban én ki is vagyok valójában.
-Igyunk meg valamit. – paskolom meg a vállát, aztán majd útközben eldöntjük, hogy itt a kórházban, vagy valamerre a városban, de aztán felkúszik egy vigyor a képemre.
- A Mortal kombat még mindig megy? - úgy is tudja miről van szó, hiszen együtt nyomtuk, és akárhányszor neki ugrottunk, hát döntetlen lett. Talán még most is benne van az ujjaibban a győztes kombináció, de erre majd később visszatérhetünk. Hinni, ez a legfontosabb nem?
Azért abban reménykedek, hogy Vero-nak egyenlőre nem árulja el a kilétét... mert én is próbálom mindezt feldolgozni, nehéz, iszonyat nehéz, de ott van a szemeiben a válasz.








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Kedd Ápr. 10, 2018 7:48 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Gyűlölöm ezt az érzést. A tehetetlenséget. A bennem tomboló dühöt. Mégis nyugalmat erőltetek magamra és próbálok nem arra gondolni, amit Sophie arcán láttam, sokkal inkább arra, hogy mit mondtam Ednek. Hogy lényegében elmondtam neki.
Ha pedig már itt tartunk, különös, de nem hiszek abban, hogy azt mondaná, tűnjek el. A bentiek alapján valahogy nem lenne logikus. Hiszen ott volt. Meghallgatott. Ott maradt. Most pedig komolyan a Mortal Kombatot hozza fel? Egy röpke másodperc erejéig elmosolyodok, ahogy rá emelem a tekintetem és már indulok is meg a folyosón. Igyunk valamit, igen. Az jót fog tenni.
- Lehet, hogy kisebb lettem, de el tudnálak verni abban a játékban - ami persze nem olyan biztos, de valljuk be, elég időm volt az utóbbi években gyakorolni egy-egy játékteremben egyedül, teljes nyugalomban.
- Mikor gyakoroltál utoljára? - szegezem neki a kérdést. A hangomból könnyedén kihallani, hogy én nem is olyan régen. Hadd piszkálja csak a fantáziáját, hogy talán tényleg le tudnám győzni.
- Csak vegyünk egy sört és menjünk el a folyópartra - nem teszem hozzá, hogy úgy, mint régen. Eszembe sincs felhozni az éveket, amik kimaradtak. Mintha minden onnan folytatódna, ahol abbahagytuk. Öt évvel ezelőttről.
Ami azt is jelenti, hogy semmi okom itt maradni. Itt, ahova nem tartozom. Nincs okom a kórházban maradni és Nathan mellett lenni. Szeretem a kis srácot, de ott van mellette Sophie, jól meglesz.
- Te veszed a sört, étterem tulajdonos. Én csak egy csóró kisdiák vagyok, akinek a zsebében csak a bevásárlásból maradt apró csörög - jegyzem meg, próbálok viccelni, de mostanra eljutok addig, hogy mást sem csinálok igazán, csak egyszer-egyszer az arcát vizsgálom, ahogy lassan kifelé vesszük az irányt.
- Büszke vagyok rád, Ed. Azt hiszem, ezt még nem volt alkalmam említeni - tudom, hogy túl sok, amit mondok. Hogy neki új az egész. Maga a tény, hogy itt vagyok. De én eddig is beszéltem hozzá. Gondolatban. Amikor épp ott állt mellettem vagy én a háza előtt...

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szer. Ápr. 11, 2018 9:55 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mason & Edmund

Eltudna verni. Hát el is hiszem, ezer éve már, hogy nem nyúltam ilyesmi játékokhoz, se a TV elé kötötthöz, sem játéktermihez… ez azóta kimaradt. Nem tudom, Mich halála óta abbahagytam pár dolgot, amit vele műveltünk ketten. Ilyen dolog ez is. Meg még akad pár amit fel is tudnék sorolni. De nem most. Kérdésére egy aprót rándul a szám széle. Óvatosan pillantok rá, majd vissza magam elé.
- Azóta, hogy utoljára lenyomtuk azt a 15 órás hajszát. - hiszen azóta tényleg nem játszottam. Egyedül nem szoktam, senki más nem tudta úgy nyomni, mint Michael. Ez pedig hiányzott, de nem annyira, hogy egymagam újra harcba lendüljek. Az úgy nem az igazi. És hogy ő mennyit nyomhatta? Hát nem tudom, de valahogy nem aggódom. Ő mindig is hatalmas rajongó volt, gondolom így, ebben a testben, vagy formában vagy nem is tudom hogy nevezzem ezt az egészet, sem hanyagolta el a dolgot. Szóval 5 év előnyben van. Nem számít.
Egy sör a folyóparton. Igen, ez Michael-re vall, ő szoktatott rá, hogy ücsörögjünk ott és én meg vittem a sört a későbbiekben… de kocsival vagyok… áh kit érdekel. Csak ő meg én… akármilyen furcsán is hangzik ez az egész. Csak furcsa… hiszen a kis krapek az öccse volt az elmúlt időkben és most itt hagyja… az anyját is. Nem értem az okokat, de majd rákérdezek. Az meg hogy én veszem a sört az alap, hiszen ha rá nézek, hát nem adnám ki neki a sört sem.
- Olyan kölyökképed van. - motyogom szórakozottan, jó persze ez nem az ő hibája, de jobb, mintha egy vénemberként vonulna itt mellettem. Ezerszer jobb, azt hiszem. Aztán a pillantását is elkapom, amire csak egy szokásos kacsintás az eredménye. Bele lovallom magam, aztán lehet ez az egész csak egy álom… amiből ha lehet, nem ébrednék fel. Sem most, sem a későbbiekben, kiakarom élvezni, hogy újra velem van a testvérem. Büszke rám… kissé meghökkenve meredek magam elé, lassítok az eddigi tempón, óvatosan pillantok rá, de aztán felveszem a szokásos tempót. Nem tudom…
- Van amit csakis neked köszönhetek… - halkra veszem a figurát, ez nagyon betalált, a lelkembe mart és a szívembe és legszívesebben bőgnék most egy sort. Nem úgy, mint akkor nap, mikor meghalt… ez teljesen más bőgés lenne.
A kórházból kilépve a kocsim felé vehetjük az irányt, a szokásos boltba igyekszünk, hogy aztán átbeszéljünk egy két dolgot. Sok idő telt el, van mit bepótolnunk. Vagy nem is tudom… lehet tényleg álmodom. Amúgy ezt Vero-nak nem mesélem be… sem Mich sem fogja, ezt majd megemlítem neki… majd egyszer. Most örülök, ha nekem felfedte magát, bár még emésztem a dolgokat.


//  ahwie  Köszönöm a kört  pirulo  //






One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szer. Ápr. 11, 2018 7:45 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szomb. Szept. 08, 2018 2:38 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mason & Edmund

Baleset. Ez járt a fejemben, mikor meghallottam a telefonban megszólaló férfihangot. A kórházból hívtak engem. Fogalmam sincs, hogy miért engem. Vajon Mason szólt nekik, hogy engem riasszanak ha baj adódna? De még mindig alig tudok hinni a halottaknak. A kétségbeesés és a fájdalom egyvelege keveredett a haraggal és a tehetetlenséggel. Autóbaleset…ő ült a volán mögött. Ő vezetett. Michael vezetett, aki irtózott a baleset óta a kocsiktól. Mi történt? Hogy történt? Miért vele történt?
Ezer meg egy kérdés cikázott a fejemben, de egyikre sem kaptam választ. Semmire. Kérdeztem, de semmit nem közöltek velem a lényegen kívül, így aztán felkaptam minden mozdíthatót, slusszkulcsot és Nathant, hiszen egyedül nem hagyom otthon a kölyköt, majd a kocsiba bevágódba már a kórház felé vettük az irányt. Mégis mi vette rá? Mégis milyen nagy dolog történhetett, hogy rávegye magát arra, hogy beüljön és elvezessen egy autót…amikor megmondta, hogy tart kicsit ettől az egésztől. A kissrác érdeklődése elkerüli a figyelmem, ezekre még én sem tudok választ adni, nem hogy megválaszolni tiszta és józan ésszel.
Aggódom, igen, ez a legmegfelelőbb szó erre. Aggódom. Félek. Rettegek. Hogy újra elveszítem Michael-t. Miért tartok ettől? Magam sem tudom, egyszerűen csak… ahogy eszembe jutottak a régi közös, együtt töltött pillanataink, csak egyvalamiben voltam biztos - nem akarom, hogy eltűnjenek. Túl régóta voltam egyedül és most, hogy akár a leghalványabb reménysugár is felcsillant, hogy ez megváltozzon, meg akartam ragadni és nem ereszteni. De vajon lehetséges egyáltalán? Vagy csak egy újabb gonosz játéka az elmémnek, az, hogy emlékeztet, mit veszítettem, miközben továbbra is fogolyként tart?
A kórház parkolójához érve kisegítettem Nathan-t a kocsiból, majd az épületbe érve egyből a recepciós pultot támadtam be.
- Üdv! Michael… Hol van?! Michael!? - ekkor jutott eszembe hogy nem kellene így letámadnom a recepciós pultnál üldögélő hölgyet, aki kissé ijedten nézett rám. Nathan meg a felsőmet húzogatta, kissé meglepődött hogy mégis kihez jöhettünk akkor?
- Illetve… Mason Dagwood autó balesetet szenvedett, merre találom? - érdeklődtem újfent. A hölgy eligazított minket, egy gyors bólintással adtam a tudtára, hogy megértettem és öles léptekkel indultam meg a lift felé. Nath pedig szorosan mellettem tartotta a tempót. Aztán a folyosón végig és az említett ajtó felé fordultam, de pont az orvos lépett ki az ajtón, szóval megálltam a srác állapotáról érdeklődni, addig meg Nath belopózott. Láttam. Nem kerülte el a figyelmemet. Nem szóltam rá. A testvére van bent. Ugyanúgy az én testvérem is. Nagyjából három percet vett igénybe, mire az orvos elmesélte nekem a srác állapotát és hogy miket adtak neki, miként kezelték és hogy a szüleit értesítették. Persze hogy én.... én még intézem az ügyüket...magamhoz veszem mindkettőt... Végül én is belépek a kórterembe... és már látom...
- Mich... mégis mi a fenét műveltél? - mérges a hangom de kétségbeesés is vegyül benne. Főleg ahogy végig tekintek rajta. A kisebbik is az ágy körül lófrál, figyel erősen. Tekintete mindent elárul. Mégis mi az ördögöt művelt? Aggódom? Persze. Mérges vagyok? Naná! De megkönnyebbültem. Életben van!







One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Szomb. Szept. 08, 2018 7:39 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Hazavittem őt. "A vöröst". Szó nélkül nyitottam ki neki a kocsijának az ajtaját, majd ültem be a sofőr oldalára. Egyetlen pillanatig haboztam csak, miután a kulcsot elfordítottam és felbőgött a motor. Aztán a gázra léptem. El kell ismernem, valahogy jó érzés volt. Régen szerettem vezetni, nem csak eszköz volt. Egy kis része ennek előjön, még úgy is, hogy a düh nagyon sok mindent elnyom. Többet között a rettegést, aminek csak a tompa nyomását érzem a mellkasom.
Mégis muszáj megdörzsölnöm, miután bevettem az első kanyart. Ő pedig csak mondja a magáét mellettem, be sem áll a szája, csacsog egész úton. Majd mikor a háza előtt leparkolok, félbaszakítom.
- Nem bánod, ha elviszem egy körre a kocsid? - nem kísérem be, nem segítek neki kinyitni a bejárati ajtót. Innen már megoldja. Ahogy én is. Le kell vezetnem a feszültséget...

...

...Gépek hangja, az a bizonyos pittyegés, amire az orvosok még azt is mondhatják, jót jelent. Hiszen azt sugallja, a beteg életben van. A folyamatos, stabil pittyegés...

Csend. Túl nagy a csend, amikor következőleg magamhoz térek. Ajtó nyílik és csukódik. Lábak dobogása. Komoly beszélgetések. Mégis minden túl csendes. Senki nem siet és valahogy én is nyugodt vagyok. Egészen addig, amíg meg nem hallom az ismerős hangot. Az öcskös. Hogy kerül ide? Még abban sem vagyok biztos, hol van az az itt, de azt tudom, hogy nem itt a helye. Kényszerítenem kell magam, hogy kinyissam a szemeimet és még így is először saját magamra téved a tekintetem.
Hunyorgok. A fény bántja a szemem, de nem számít. Muszáj végigmenjek mindenen.
Óvatosan emelem a kezem, nem túl meglepő, hogy be vagyok kábelezve. Gyönyörű. Érzem, hogy a fejemen ott egy vékony kötés. Semmi túl sok. Ez azért jó jel. Nem érzem, hogy fájna, de az valószínűleg a gyógyszerek miatt van. Vajon mennyit kaphatok és pontosan mit?
Menjünk kicsit lefelé. Nyak, mellkas, kezek, teljesen rendben - legalábbis ahogy egyelőre látom. A láb, nos, igen, az egy kétségkívül nehezebb pár kilóval és tökéletesen rögzítve két vas közé, hogy lényegében ha akarnám se tudjam mozdítani. Remek.
Ami pedig történt...
Nathan. Eddie. Végre újra eljut a tudatomig az öcsém hangja, ahogy az a dühös kétségbeesés is. Iszonyú lassan fordítom arra a fejem.
- Nem lehetne... csendesebben...? - szólok rá, szinte épphogy suttogva. Még saját magamnak is fura a hangom. Túl recés.
- Nyugalom, Nathan. Jól vagyok - szedem össze magam és szólok először hozzá, majd csak intek, hogy üljön csak le a székre. Meglepően összekapottnak érzem magam, amíg vele beszélek, mintha még egy nagyon halványt is felfestenék az arcomra. Bár, hogy az inkább nyugtalanító lett-e, arról fogalmam sincs.
Csak ezek után emelem a tekintetem Edre.
- Vezettem - bököm ki kis gondolkodás után. Nem említem, hogy dühös voltam. Hogy honnan szereztem kocsit. Ahogy azt sem, hogy... hogy a fenébe is sikerült összetörni... magam?
Emlékszem, de iszonyú nehéznek tűnik összerakni a darabokat.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
152
● ● Reag szám :
140
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem •• Hétf. Szept. 17, 2018 7:07 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next



Mason & Edmund

Az orvosok szerint rendbe fog jönni. Akadnak sérülései, némelyik súlyosabb, némelyik csak horzsolás, de megmarad. Nem akartam őt újra elveszíteni. Azt már tényleg nem éltem volna túl. Megkaptam a gyógyszerei nevét is. Tudtommal egyikre sem allergiás… Michael-ről tudtam, no de Mason? Utóbbiról szinte semmit sem tudok. Hogy ez jó dolog-e vagy rossz? A testvéremről volt szó ez a legfontosabb az egészben.
Választ kapok végre. Vezetett. Vezetett? Részegen, vagy…. vagy elöntötte a harag az agyát, mint akkor nap. Nagyjából ugyanaz lehet a szitu, csak… most életben maradt.  Igen, abszurd lehet a kijelentés… de él. Aminek nagyon tudok örülni. Nem tudom mi történne, ha újra elveszíteném. Semmi jó, az biztos. A környezetem látná kárát.
- És tudod is, hogy mi történt? - a doki elmondott pár dolgot, de a részletekben ő se vájkált. Én most igen. Tudnom kell, hogy segítsek rajta. Segíteni akarok. Mást nem terveztem.
A kölyökre pillantok.
- Nathan, hoznál egy üdítőt nekem is? - érdeklődők a sráctól, majd aprót is nyújtok felé, amivel fizetem a kettőnk üdítőjét. Persze, hogy elmegy, ezzel magunkra hagyva kettőnket. Figyelem ahogy távozik, majd a másik felé fordulok.
- Michael. Azt ne mond… újra élted az akkor történteket? - az miatt volt ez az egész?
- Vagy valami balhé? - persze hogy kíváncsi vagyok. Aggódom érte. Féltem őt, s óvom. Ő a testvérem, még ha nem is vér szerinti, de közel áll hozzám és el nem ereszteném. Soha! De mégis mi vette rá, hogy kocsiba üljön. Hiszen megmondta… tart az autózástól, az autóktól, mert a múltja rabja lett. Akkor miért? Miért ült kocsiba? Miért vezetett? Mi történt? Nem zúdíthatok rá mindent, most még nem. Előbb térjen észhez, hiszen sok gyógyszert kapott… azért van így magán kívül. Ezért is. A srác mellé lépek közvetlen, majd a kezére fogok és úgy tekintek le rá. Tekintetem aggodalmas, de épp benne tombol a harag is.
- Megoldjuk ezt is, rendben? Megoldjuk akármi is ez, jó? Kérsz...kérsz inni? - pillantok a szívószálas pohár felé.








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: négyes számú kórterem ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2, 3  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

négyes számú kórterem
Second Chance frpg
2 / 3 oldal

Similar topics

-
» Fantasztikus Négyes (feloszlott)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-