Állatmenhely
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:26 pm ✥

✥ Yesterday at 8:26 pm ✥

✥ Yesterday at 12:53 pm ✥

✥ Yesterday at 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 8:25 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 6:33 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 2:57 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Állatmenhely •• Szer. Nov. 22, 2017 5:33 pm

Forrás: google

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Szer. Nov. 22, 2017 6:11 pm

Arisnak

Az elmúlt napok még boldogabbak, mint az eddig együtt töltött idő, hisz már a saját lakásunkban lakunk és bizony nem kell attól tartanunk, hogy a családtagjaink meghallanak minket a falon át. Az már a szerződéskötéskor tudott volt, hogy jó építésű a ház, és be is bizonyosodott ez. Az erkélyről nem egy szomszéd ház erkélyére nézünk, van ott bőven távolság, és a falak sem papírból vannak. Mintha miénk lenne az egész épület gyakorlatilag, én még senkit nem hallottam, csak a lépcsőházban találkoztam egy-két szomszéddal.
Az otthon ülés - és hancúr - mellett persze el kell járnunk a dolgunkra. Nem állt meg az élet továbbra sem, megy a tanulás, nála a zenélés, nálam a műtermezés. Készülnek a félmeztelen pasis sorozatok, melyeket otthon, vacsora után javítgatok. Egy kis retus, egy kis állítgatás és egy kis Aris, aki bár nem szól érte, inkább magához csábít, mint hogy idegen pasik izomzatával foglalkozzak. Ez pedig alapjáraton nem baj, jobban érdekel az övé, de a munkának nem tesz jót, ha félóránként ott hagyom, mert az ágyban kötünk ki.
A mai délután viszont szabadabb, az edzőteremben óra utánra beszéltük meg a találkát, hogy majd együtt megyünk haza. Nekem viszont ennél sokkal jobb tervem van, ugyanis már korábban egy nagy táskányi cuccot készítettem össze az állatmenhely számára. Egy kis cukiságfaktor pedig jól jön. Szóval azután, hogy találkoztunk és megígértem neki fűt-fát elindultunk ide.
Izgatottan pattanok ki az autóból, a táska csak úgy röpül mögöttem benne a sok játékkal és táppal és vigyorogva fordulok szerelmem felé. Megtorpanok, nyomok ajkaira egy csókot és megragadom a kezét.
- Imádom a kutyikat. Dottie mellé elfogadnék még vagy tízet - mondom neki lelkesen felpislogva rá séta közben. Remélem ő is ennyire lelkes, mint én, mert most velem aztán nem lehet bírni. Elég csak arra gondolni, hogy perceken belül egy csomó szőrpamaccsal játszhatunk az udvaron, meg azokra a szemekre, amivel mindig néznek. Ha Aris kutya lenne, biztos őt választanám innen és addig hisztiznék, amíg haza nem vihetem azonnal. Na de van rajta kívül elég sok valódi négylábú, akiknek szükségük van az emberre, aki szaladgál velük, meg sétálni viszi őket. Ezek leszünk most mi.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
89
● ● Reag szám :
82
● ● Keresem :
Az öcsikémet
● ● karakter arca :
Josephine Skriver


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Szer. Nov. 22, 2017 9:51 pm

Ezt akartam elérni. Pontosan ezt. Hogy még néhány nap elteltével is boldogan, mosolyogva tekintsünk vissza arra az estére. A beköltözésünk másnapjára, és mikor Lara is valami teljesen új dolgot tapasztalhatott meg. Illetve, hogy a kapcsolatunk egy teljesen új szintre lépett. Egy olyan szintre, amit már az első alkalom után is többször leteszteltünk. Tényleg kellett az a második adag kaja, hogy tudjam tartani az iramot a napközi megterhelő munkám után. Bár mit ne mondjak… Larát sem kellett félteni. A végén meg már tényleg annyira ki voltunk merülve, hogy alváson kívül semmi másra nem is volt erőnk. Nem akartam az a tipikus pasi lenni, aki szex után egyből bealszik, ezért megvártam, míg Lara el nem szenderül, és csak ezután követtem a példáját.
Neki az edzőteremben volt dolga, nekem pedig az egyetemen volt egy-két óra, amit nem akartam semmiképp sem kihagyni. De ez pont olyan nap volt, amikor korán végzek, és szerencsére Larának is ugyanekkorra ért véget az edzése. Két-három óra lehetett, mikor befordultam a sarkon és megálltam az edzőterem előtt, hogy felvegyem, aztán hazaindulhassunk. Viszont nyiiiilván az én drága vöröskémnek más tervei voltak, amikről pont időben értesített. Nem nagyon értékeltem ezt, mert tudja jól, hogy nem szeretem az ilyesmit, mikor utolsó pillanatban lesz ilyen mértékű programváltozás. Nem mintha otthon túl sokat csináltunk volna, de most egy kiadós alvás igen jól esett volna, az este nem különösebben jött össze. Részben Lara miatt, részben meg szimplán csak azért, mert valamiért nem jött álom a szememre. Kisebb huzavona után viszont sikerült rábeszélnie. Egész jók a meggyőzési készségei, de viszont azt ne higgye, hogy majd jólelkűen nem fogom ezt behajtani rajta.
Az izgatottságát annyira nem osztom most még, de ismerem már magamat… tudom, hogy amint odajön hozzám egy aranyos kis kölyökkutya, pláne ha abból a kis maciból, akkor máris teljesen el fogok olvadni, és úgy kell majd felkaparni a földről. Csókja máris kezd jobb kedvre deríteni, és hagyom, hadd cibáljon magával. – Ja, és hova tennéd azt a tízet? A fogadás pénzét még nem kaptad kézhez, úgy tudom, a villába pedig addig nem mehetünk – kérdezem tőle teljesen komolyan. Az ábrázatomból legalábbis ez sül le, de jól tudja, hogy csak szórakozok vele. Hm… milyen jól is jönne az a kis mellékes, biztos szépen be tudnánk fektetni… valamibe. Hagyom Larának, hogy mutassa az utat. – Na és mit is fogunk mit itt pontosan csinálni? Azt így a nagy lelkesedésedben kihagytad – kérdezem tőle kíváncsian, ahogy egyre beljebb haladunk. Bár erre valószínűleg mindjárt fény fog derülni, de mégis… ő akart ide jönni, csak azt nem tudom már miért. Nem bánom amúgy, csak előtte szólhatott volna azért…
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
104
● ● Reag szám :
100
● ● karakter arca :
Zac Efron


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Csüt. Nov. 23, 2017 4:41 pm

Nem lelkesedik az ötletért és sejtettem, hogy ez lesz már akkor, amikor kigondoltam a programot. A menhellyel csak egyetlen telefonba került leegyeztetni, hogy lehet-e menni, de tudom, hogy ez a párommal nehezebb menet lesz. Vagy inkább több, ha már kárpótolnom kell a hirtelen programváltozásért... Na jó, ezt nem is bánom, amint hazaértünk, el sem fogom engedni, alvásról ne is álmodjon. Jóvá kell tenni, hogy csak így kérdezés nélkül betáblázom az idejét.
Nekem nagyon jó kedvem van és szeretném, ha ez Arisra is átragadna. Végig mosolygok és csókkal próbálom enyhíteni, puhítani őt. Talán beválik, talán nem, de abban biztos vagyok, hogy ha meglátja, miért jöttünk, akkor meg fog változni a véleménye az egészről. Mit nekünk alvás, amikor ilyen szőrmókokkal játszhatunk?
- Hát majd ha megkapjuk - vigyorgok tovább túllépve azon a kérdésen, hogy mégis hova raknám őket. Mit számít az? Soha nem lesz tíz kutyánk, talán még egy sem az otthonin kívül, de ha már a villa gondolatával eljátszottunk, a gondolatba belefér az a falka is.
- A kutyusoknak szeretet kell. Meg fogjuk őket szeretgetni - bólintok nagyot. Most mintha egy ötéves bújt volna belém és egyre szaporában szedem a lábam, hogy minél hamarabb átlépjük a bejáratot. Odabent egy kedves fiatal nő fogad minket - na basszus, Aris le fog cserélni erre a szöszire - és bólint, hogy igen, mehetünk játszani. A táskát már ott lerakom, ők tudni fogják, melyik mentettnek mi lesz jó. Nem mondanám, hogy napi szinten eljárok ide, de havonta egyszer biztosan, ahogy időm engedi. Nincs is jobb dolog annál, amikor azokkal a szép szemekkel pislognak az emberre hálából. Oké, Aris ugyanilyen nézése vetekszik velük, de mindkettőt első helyre tenném szívlágyításban.
- Jó lesz, meglátod - mosolygok a mellettem állóra és rászorítok a kezére. Jó, hogy ide is el tudtam rángatni magammal. Kezét pedig továbbra sem engedem el, akkor sem, amikor a csaj után megyünk a kennelekhez. Nincs rossz idő, ezért néhányan már az udvaron szaladgálnak, az egyikből viszont magas hangú csipogást hallok. Felcsillan a szemem és ahelyett, hogy a játékosokhoz szaladnék, hosszan óóózva ahhoz a részhez megyek, ahol kis gombóc bébikutyák próbálnak kijutni a többiekhez.
- Szívem ezt látnod kell - rám sem nézek a srácra, csak a kezemmel intek neki, hogy jöjjön hamar közelebb. Én a kicsiken tartom a szemem és azt hiszem, szerelembe estem.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
89
● ● Reag szám :
82
● ● Keresem :
Az öcsikémet
● ● karakter arca :
Josephine Skriver


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Szomb. Nov. 25, 2017 4:21 am

A félreértések elkerülése végett, semmi gondom a menhelyekkel, vagy azok látogatásával. Nem, épp ellenkezőleg. Ugyan nem szoktam sokszor ide járni, de voltam már itt kisebb kisegítő munkákban, amiket egytől-egyig élveztem és boldog is voltam arra a néhány órára, míg itt végeztem az adott feladatom. Hatalmas állatbarát vagyok, a kutyák közelében pedig aztán tényleg nem tudok szomorú lenni, ha akarnék sem. Bár… az is egy jó kérdés, hogy miért akarnék szomorú lenni már első sorban. Lényeg ami lényeg, nem a helyválasztással van gondom még mindig, vagy azzal, akármit is akarunk mi itt csinálni. Nem. Azt nem szeretem, mikor a hátam mögött van intézkedve, és eltervezve a napom. Nem különösebben hat meg, ha ettől úgy hangzok, mint egy nagyra nőtt óvodás, egész egyszerűen nem vagyok érte, ha a számításaimat áthúzzák. De öröm az ürömben, hogy ezért majd megkapom a kárpótlásomat később. Még úgy is, hogyha végső soron jól fogom érezni magam.
- Szép kis terv. Nincs nagyon túlgondolva. Remélem kárpótol a tervezett kiadós alvásom helyett – felelem neki, és figyelem őt. A végén a nagy ellenkezésem miatt fog az ő jó kedve is elmenni. Látom, hogy már a gondolattól is milyen jól érzi magát, pedig még aligha értünk be a menhelyre, épp csak sétálunk még felé. Nem mintha bánnám. Imádom, hogy ilyen aranyos, hogy néha képes ilyen gyermeki lelkesedéssel viszonyulni bizonyos dolgokhoz, míg másokban pedig olyan felnőtt fejjel gondolkozik, amit még a nála tíz évvel idősebbek is megirigyelhetnének.
- Ja, ja. Meglátjuk – erőltetek egy röpke mosolyt az arcomra, miközben követjük az itt dolgozót. Finoman simogatom hüvelykujjammal a kézfejét, ahogy nézelődök körbe-körbe. Ha jól emlékszem, még nagyon régen mi is innen fogadtuk örökbe a mi kutyánkat. Anyámék szavai még mindig ott vannak valamennyire a fejemben, hogy azért nem vettünk fajtatiszta kutyát valami tenyésztőtől, mert biztosak voltak benne, hogy találni fogunk olyat, akinek szüksége van a szeretetre, odafigyelésre, törődésre. Akkoriban még nem tudtam, mi az a menhely, mi célt szolgál. Most már felnőtt fejjel én is osztom a nézeteiket, hogy ha lesz is kutyánk, azt inkább innen fogadnám örökbe. Hisz nagyon is jól tudom, hogy egy ilyen állat rettentő hálás lesz a gazdáinak élete végéig. Főleg, ha már jó ideje be van zárva.
Meglepődve kapok a tekintetemmel Lara után, mikor hirtelen eltűnik mellőlem és nagy sietve siet el valamerre. Felvont szemöldökkel lépek utána, és állok meg mellette, kezemmel derekát ölelve át, és figyelve, mit is kell nézni. Elmosolyodom a kis tökmagokon, majd Larára pillantok. – Biztos él még ez a „szívem” jelző? Mert szerintem ők már ellopták a tiedet, elég nagy rekordsebességgel – kérdezem tőle mosolyogva, majd nyomok egy csókot az arcára. – Milyen fajták lehetnek? Meg vajon hány naposak – teszem fel a költői kérdést, viszont választ nem várok rá. Viszont kapok, mert megérkezik az előbbi nő, és válaszol is a kérdéseimre. Kicsi bullmasztiffok, és 11 napja jöttek a világra. Azt mindjárt gondoltam, hogy már valószínűleg több mint egy hetesek, mert néhányuknak a szemecskéje már kinyílt, ahogy azt elnézem. Na jó, felesleges azt mondani, hogy nem vettek meg kilóra ezek a kis lurkók. – Mit szólsz, Lara? Csak hatan vannak, nem tízen, de az is valami. Visszük mindet? – kérdezem tőle mosolyogva, persze a kérdés egyáltalán nem komoly. A lakás fizetése mellett jelenleg mélységesen kétlem, hogy lennének ilyen tartalékaink, ami fél tucat kölyökkutya eltartását tudná fedezni. Meg amúgy is felesleges ezen gondolkozni, hisz ennyi kutyának kínzás lenne az a néhány tíz négyzetméteres lakás.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
104
● ● Reag szám :
100
● ● karakter arca :
Zac Efron


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Kedd Nov. 28, 2017 5:18 pm

- Hmm szóval az alvást választanád helyettem? Akkor kárpótoljalak azzal, hogy hagylak aludni? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, és egy kicsit azért csalódott vagyok. Milyen dolog az, hogy én itt beígérek neki élvezetes jóvátételt, neki viszont csak az alváson jár az esze? Ejnye Aris...
Bárhogy is dönt, most a kutyusoké a főszerep, ha már egyszer elrángattam ide. Szerintem már a barátságunk elején letisztázódott, hogy mekkora állatbarát vagyok, úgyhogy ezen nincs miért meglepődnie. Az meg, hogy ő még nem örül, biztos, hogy megváltozik abban a pillanatban, ahogy szerelembe esik hozzám hasonlóan bármilyen nemű, korú, fajtájú négylábúval, aki csak ránéz azokkal a csodaszép nagy szemeivel. Hát lehet ezeket az állatokat nem szeretni?
Azokban a pillanatokban, ahogy megpillantom a kutyusokat, és rátalálok a kicsikre, már az is mindegy lenne, ha Aris a szöszivel állna le beszélgetni ahelyett, hogy csatlakozik. Nem is nézek oda rájuk, az én figyelmemet lekötik ők ott bent, egy rácson túl. Gondolom az anyukájuk kint van éppen és a kis nyafogásuk neki szól. Kepesztenek, mennének világgá, vagy éppen csak a mamához enni. Szólok az uramnak, hogy őket most azonnal meg kell néznie, de csak a szemem sarkából látom, hogy megérkezik. Elmosolyodok amint átkarol, kissé közelebb is húzódok hozzá.
- Erősen elgondolkodtam rajta, hogy feltűnésmentesen kihozom őket,téged meg beraklak a helyükre - válaszolom vigyorogva és fejemet felemelve a szemébe nézek. Tudja, hogy csak viccelek és senki, meg semmi nem lesz olyan fontos, mint ő. Kár, hogy az életünkbe jelenleg nem fér bele egy ilyen kis gombóc, na meg, hogy ilyen picik. Szívem szerint vinném mindet és úgy tűnik, egy rugóra jár az agyunk.
- Visszük hát - bólogatok, és még egy kicsit bámulom őket mielőtt sóhajtva a türelmesen várakozó, információkat átadó nőre figyelnék. Elmondja, hogy neki vissza kell mennie, de mi nyugodtan menjünk ki az udvarra játszani a nagyokkal, vagy az innen nyíló belső udvarra a kicsikhez. Amint ő eltűnik, szembefordulok életem férfiával és átkarolom a derekát.
- Szóval? Babázzunk, vagy a nagyokkal szeretnél futkározni? - kérdezem őt, hisz nekem teljesen mindegy, melyik irányba megyünk. Ha itt is, ott is töltünk időt, az csak még jobb. Remélem a nap végére tényleg nem fog utálni, amiért beprogramoztam.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
89
● ● Reag szám :
82
● ● Keresem :
Az öcsikémet
● ● karakter arca :
Josephine Skriver


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Pént. Dec. 01, 2017 1:15 am

- Szóval képes lennél megszegni a nekem tett ígéreted? Szóval ennyire tartasz engem. Ennyire becsülsz. Ennyire szeretsz? Ez fáj… rettentően fáj… - még a szívemre is teszem a kezem teljes fájdalmamban. Ha sokáig sajnáltatom magam, a végén tényleg nem fogok alváshoz jutni, annyi mindent kell majd jóvá tennie Larának. Na nem mintha bánnám egy pillanatig is, hogy ilyen módon tart ébren. Csak a végén nehogy kiszikkadjak… Bár úgy érzem, még azt is eltűrném valahogy. Larával? Hát sértésnek is venné szerintem, ha ellenkeznék. De ne aggódjon, ilyenre nem fog sor kerülni. Még ha lenne fontosabb dolgom, akkor is inkább őt választanám. Viszont szerencsére, mikor tanulásra kerül a sor, akkor nem zargat engem, ahogy én sem túlzottan őt. De milyen véletlen szerencse, hogy mindig ugyanakkor akarunk pihenőt tartani, amiből annál kevésbé lesz pihenés…
- És folytatod. Tovább fájdítod a szívemet. Te képes lennél lecserélni ezekre a kis… ó, de kis cuki a lábacskája, nézd, nézd! – az elején még egész jól ment a megjátszás, a végét meg… nos, igazából arra is rájátszottam szándékosan. De ettől függetlenül tényleg aranyos kis tappmancsai vannak ezeknek a porontyoknak. Egyébként tudom, hogy nem cserélne le Lara még ezekre az édes manókra sem. Legalábbis nagyon remélem, hogy így van…
Kérdésére elmosolyodom és halványan el is nevetem magam. Végigsimítok a karján, majd közelebb hajolok hozzá, hogy megcsókoljam. Nem, nagyon nem bírom ki, hogy ne érintsem őt legalább ilyen gyakorisággal, mint most. Egyszerűen lehetetlenség. Csak elég ránézni. Képtelen vagyok ilyesmire. Szerencsére nem is kell nélkülöznöm őt. A röpke csók után viszont válaszolok is. – Szerinted? Alvást terveztem a délutánra, nem fogok futkározni menni. Te viszont menj csak. Addig én lefoglalom magam az új csajaimmal és srácaimmal – felelem neki vigyorogva, majd nyomok egy puszit az orrára és elhúzódom tőle, hogy aztán pedig a kicsikhez induljak meg. Egyébként csak viccelek, örülök, ha ő is jönne velem, és nem kellene a kelleténél is tovább külön lennünk. Ezért ha követ, akkor miután elértünk a pöttömökhöz, és kicsit elkezdjük szeretgetni őket, egyszercsak megszólalok. – Milyen volt az első kutyád? Vagy háziállatod akár – kérdezem tőle kedvesen és kíváncsian. Erről nem különösebben esett szó eddig, de ha már egyszer egy állatmenhelyen vagyunk, helyénvalónak tűnik.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
104
● ● Reag szám :
100
● ● karakter arca :
Zac Efron


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Csüt. Dec. 07, 2017 4:56 pm

- Miért nem mentél színészetire? Na nem mintha jó lennél benne, de legalább tanulnál valamit - ártatlan arcot vágok, majd elmosolyodok. Mielőtt itt megsértődik nekem még jobban, kap egy újabb gyors csókot. Szerintem nem tudnánk egymásra haragudni sokáig, elég egy bocsánatkérő ölelés és nem, hogy megbocsátunk, de még jobban beleszeretünk a másikba. Elmondhatom, hogy boldog vagyok mellette. Nagyon is. Az öcsémnek pedig sosem lehetek elég hálás amiért bemutatott minket egymásnak.
Hiába nem gondolja Aris komolyan, vagy nem látja épp annyira zabálnivalónak a kis kutyusokat, mint én, amikor a lábikójukat említi, belőlem kiszalad egy magasabb, tipikus olvadozó női hang. Hát nem tudom, talán az lenne a legboldogabb napom, amikor a szerelmemet egy ilyen kis manóval találnám otthon. Az lenne az a nap, amikor ki nem mozdulnánk, mert lefoglalna a pöttöm és amikor alszik, akkor éppenséggel életem férfia.
- Olyan hangulatromboló vagy - biggyesztem le ajkaim és még az a csók sem hat meg. Azért beletörődök, hogy csak így elengedne és inkább megy nélkülem a kicsikhez, de nem adom meg neki ezt az örömöt. Együtt jöttünk, menjünk együtt tovább. Szóval kicsit felhúzva az orrom indulok meg utána. Jó, végülis teljesen mindegy, most amúgy sem ő a legeslegfontosabb.
Beérve egyből megrohamoznak minket a szőrgombócok, körbeugrálnak és szagolgatnak. Csak néhány métert sétálok beljebb, hogy mégse a bejáratnál álljak meg és ott leguggolok hozzájuk. Itt egy fülvakarás, ott egy kiadós simi, és közben vidáman nézek fel Arisra.
- Dottie előtt volt egy hörcsögünk az öcsémmel, de hamar kinyúvadt. Többet nem próbálkoztunk kisállatokkal - kuncogva emlékszek vissza a pillanatra és az öcsém arcára. - Látnod kellett volna, három nap után meghalt, Valerian meg bőgött. El ne mondd neki, hogy elmondtam - mutatóujjamat a számhoz emelem egy pillanatra, úgy nézek rá. Ez a pillanat pedig elég is ahhoz, hogy az egyik husibb gombóc szeretetét azzal fejezze ki, hogy rám ugrik és én ezzel a lendülettel hanyatt dőlök. Nevetve terülök el és fordítom el a fejem mielőtt szétnyalnák az arcom. Védekezésül pedig Aris karját ragadom meg és húzom magamra, mint valamiféle pajzsot.
- A te csókodat nem cserélem el az övükére, bocsi - motyogom a fülébe, mert úgy tudok csak védekezni, ha hozzábújok.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
89
● ● Reag szám :
82
● ● Keresem :
Az öcsikémet
● ● karakter arca :
Josephine Skriver


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Vas. Dec. 17, 2017 11:29 pm

- Kösz, Larám. Nagyon kedves vagy. Tudod mit? Lehet úgy is lesz! Ó, hogy fog neked hiányozni, hogy én zenéljek neked, dalokat írjak rólad és neked… - oké, eddig még nem írtam egyet sem, de ami késik nem múlik. És mit mondjak? Lara mindenképpen a múzsámmá vált. Róla órákhosszat tudnék beszélni bárkinek, az égig és azon túl magasztalni. Imádom őt, szeretem, és rettentő boldog vagyok mellette. Azért nem vetettem mindezeket még papírra, mert… nos, miért is? Nem lenne nehéz dolgom. A zenei érzékem minden nagyképűség nélkül tudom, hogy jó, számos dalt költöttem már, amik persze, jobbára csak akusztikusak, de azért ez is mond már valamit. Na majd egyszer. Majd meglepem a születésnapján egy versecskével. Vagy karácsonykor. Meglátom még, mennyire sikerül egy tökéletes alkotást kiadnom a kezeim közül.
- Az vagyok. Szokj hozzá. Meg amúgy is, te választottál – felelem neki vigyorogva, majd már meg is indulok a kicsikhez. Tudom, hogy követni fog, és én pedig csak úgy teszek, mintha meg sem hatnának azok a lebiggyesztett falnivaló ajkak.
Mosolyogva hallgatom a történetet, a végén pedig halkan fel is nevetek. – Hát… nem ígérhetem. Lehet hogy még hallani fogja tőlem a bőgőmasina kifejezést – jegyzem meg Larának, még mindig kicsit nevetve ezen az egészen. – Amúgy gratulálok. Egy hörcsög három nap után meghalt nálatok. Csoda, hogy én nekem még nincs semmi bajom melletted – incselkedek kicsit vele, majd figyelem, ahogy a kis gombócok ledöntik őt a lábáról – szó szerint. Csinálok is közben egy-két fotót róla, hadd emlékezzen erre később is. Annyira szeretem hallani a nevetését, látni, hogy milyen boldog. Ezt nem cserélném el semmire sem.
Hirtelen húz magához, én meg csak egy rövid hé-t engedek meg magamnak. Mosolyogva fogadom, ahogy hozzám bújik, én meg leterelem a kis szőrmókokat az arcunk közeléből. Mikor ez sikerül, és visszavonulót fújnak, Lara felé fordulok. – A csatát megnyertük. De vissza fognak még térni. Figyeld meg, nem nyugszanak, míg össze nem nyalnak minket – mondom neki teljesen komolyan, még erősen bólogatva is emellé. Szerencsére le nem fejelem. – Ha már nyalogatás… - kezdek bele, de a befejezést nem szavakkal, sokkal inkább tettel tervezem. Hozzá hajolok, és hátán végigsimítva kérek betekintést a szájába nyelvemmel. Engedély megadva, ahogy azt érzem, én meg lágyan csókolom őt néhány másodpercig, végül közös megegyezés alapján húzódunk el a másiktól. – Szeretlek, Larám. És örülök, hogy eljöttünk ide. Lett néhány nagyon művészi képed is, ahogy néhány 11 napos kiskutya leteper. Jó lesz majd az albumomba – nevetve közlöm ezt vele, és aztán pedig már látom is, hogy ez a néhány csöppség készen áll a harcra. Ráadásul tömegesen. Hát jó, szőrmókok. Ha harc, hát legyen harc. Larára nézek, tekintetemmel próbálom éltetni benne a csataszellemet. Ketten nyolc ellen. Menni fog. Képesek vagyunk rá, Lara. Hiszek magunkban. Ha mégsem… nos, remélem szépen fognak megemlékezni rólunk.

//100. reag, édes drága egyetlen szépséges virágszálam. És záró is egyben, ahogy beszéltük. Mindenesetre szeri szeri szeri <3 // 
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
104
● ● Reag szám :
100
● ● karakter arca :
Zac Efron


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Hétf. Dec. 18, 2017 7:42 am

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Kedd Ápr. 03, 2018 1:46 pm

Nem tudom igazából mióta forgatom a fejemben, két napja, talán három is... nekem kell egy kutya. Talán mert annyira akkor nem lennék magányos, talán mert olyan események sodrába kerültem, amikre jobb felkészülni. De már erősen érik bennem a gondolat, hogy kiképezzek némi segítséggel egy bevetésre való kutyát. Legfeljebb itthon hagyom Sie nénikém nyakán, ha nem hozhatom magammal. Biztos rettentően fognak örülni neki, de kicsit unom a tétlenséget és annak tudatában, hogy nem kell újabb öt évet eltöltenem egy huzamban külföldön, feldob az ötlet, hogy talán megpróbálom építgetni az itthoni életemet is.
Már korán ott tobzódok a menhely előtt, talán egy picit korán jöttem. De az elhatározásom túl erős ahhoz, hogy csak úgy otthon ücsörögjek. Talán csak rossz megszokás, hogy a mindennapok dolgosan telnek, itt pedig nem tudok mit kezdeni magammal. Vagy tán csak a fáradtság, amiért nem szoktam meg a repülőt. Majd meg fogom, ha alkalomadtán hazajövök hétvégére, mint tettem azt most is. Tegnap ilyenkor még futottuk a köröket odakint a pályán az ötórási sorakozó után. Korán ébredek évek óta, nem billen már ki akkor sem a szervezetem, amikor kimenőm van. Márpedig hétvégénk újabban teljesen szabad, ha akarunk, eltávot is kérhetünk voltaképpen bármikor. Ezen kívül pedig szabad 44 nap az évből, amit akkor használunk fel, amikor csak szeretnénk. Talán nem is lenne olyan rossz évszakonként hazajönni két hét pihenőkre.
Kocsi érkezik, a sofőr szemrevételez, de nem lassít, csak tovább gurul a kapuig. Egyenletesen fékez, lassan megáll, kiszáll. Elég csak a szemem sarkából figyelni, tudom hogy nem miattam áll meg. Kaput nyit, nagyra tárja, aztán ismét a kocsiba pattan. Egyszerű az öltözete, olyan maszatolnivaló. Bizonyára ő felel a reggeli ételosztásért. Odabent már hallani a csaholást, néha elgondolkozok azon mennyire hihetetlen a kutyák füle, már megkülönböztetik autó és autó hangját is. Már láttam olyat, hogy a gazdi még be sem fordult kocsival a sarkon, a kutya már a kapuban várta, mert felismerte a motor jellegzetes hangját. Tudom, hogy ez jó ötlet lesz, ha a blökit nevelési szándékkal vinném, akkor nem ellenkeznek. Pedig még meg sem kérdeztem igazából. Tudom, hogy le kellett volna papíroznom, de akkor csak olyan helyről jöhetne, ahol direkt erre tenyésztik őket. Egy mezei utcai alomból való eb is megállja a helyét, én pedig be fogom ezt bizonyítani.
Odabent már mozgás van, lassan elindulok befelé. A férfi, aki az imént jött már egy nagy zsákot húz magával, majd egy kis vödörrel kiméri az adagot. Az egyik fémrúdra fellógatott műanyagvödröt én is megragadom, követni kezdem a példáját. Meglepődik, de egyelőre nem szól. Szemmel tart, oda sem kell néznem, érzem, hogy figyel. Rövid idő után odajön hozzám, érdeklődik.
- Kutya kellene, jól nevelhető és kölyök. - fontos mindegyik, bár előbbi inkább szükségszerűen említett. De szükségem van időre, tudom, hogy egy kölyöknél még nem lehet eldönteni, nevelhető-e komolyan is. Nézelődnék még, hosszasan és sokáig. A hely nagy, rengeteg box vagy kennel sorakozik itt egymás mellett, mögött megannyi kutyával, hogy ezt így ránézésre megállapíthassam. De már gyűjtöm a szimpatikus kis ebeket. Nekünk sosem volt kutyánk, nem könnyíti meg a helyzet az, hogy nem ismerem igazán a fajták természetét. Csak a rémhíreket, az egyik türelmetlen, a másik agresszív lesz és még sorolhatnánk. Pedig sokaknál elég csak a nevelés, hogy nevelt és lábhoz idomított öleb lehessen. Az idő pedig csak úgy eltelik, hogy lassan észre sem veszem, már nem a harmat csillan a füvön, hanem a nap tűz a szemembe, amint leguggolok az egyik ketrechez. Kis törpe foltos blöki pattan fel a helyéről és szalad oda hozzám egy kis simogatásra. A kezem befér a rácson, ha óvatosan csúsztatom be egy kis bundaveregetéshez. Ő nem lesz az én esetem, de ki tud ellenállni bármelyik apróságnak? Csak rájuk kell nézni...
Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
15
● ● karakter arca :
Theo James


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Szer. Ápr. 04, 2018 12:28 am


Henry & Sophie


Más embereknek a hétvége talán a pihenést jelenti. A hétköznapok mókuskerekéből való kiszakadást, két napnyi csendet és nyugalmat, amit az ember a négy fal között tölthet. Azonban én már hónapokkal ezelőtt, amikor Párizsba költöztem, megfogadtam, hogy amíg nem unom meg, nem lesz fontosabb dolgom, vagy szimplán csak túl jól fogom ismerni a várost... Nos addig minden hétvégén találok magamnak egy olyan programot, amit eddigi életemben még nem próbáltam ki. Múlt hétvégén például a "szeretlek falat" látogattam meg a Montmartre kerületben, aztán a fél napomat az egyik félreeső kis utcában található hangulatos bárban töltöttem és három rajzot is elkezdtem, amire roppant büszke vagyok. Csak mert az utóbbi időben nem volt lehetőségem a saját kedvemre rajzolgatni, pedig úgy hiányzott már. Jövőhétre a botanikus kertet néztem ki - nem mintha nem jártam volna már hasonlóban, de a párizsiban még biztosan nem és az valamilyen szinten máris újdonság, nem igaz? A program persze minden alkalommal az időjárás és az adott napi kedvem függvényében jelentős változásokon mehet keresztül. A lényeg, hogy ha már van lehetőségem ebben a csodaszép, látnivalókkal telt városban lakni, használjam is ki.
Habár a mára betervezett programom, ha lehet ilyet mondani, kicsit más jellegűnek indult. Igazából az egész ott kezdődött, amikor a cégnél azt a feladatot kaptam, hogy a sok unalmas ügyvédi iroda és vállalkozás honlapja mellett segítsek be egy állatmenhely weboldalának az elkészítésébe is. Gyakorlatilag az első két kisállatukról készült képet kellett megpillantanom ahhoz, hogy a lelkem mélyén elkezdjek kötődni a helyhez.
Lehet, hogy a szüleim ezer és egy dolgot megtiltottak nekem gyerekkorom során, de háziállatokkal valahogy soha nem volt bajuk. Egészen addig, amíg a "háziállat" szó a család öreg, sötétbarna labradorát, Sütit takarta. Másról hallani sem akartak. És ez így is volt jól, egészen addig, amíg negyedikes koromban Süti el nem költözött a kutyamennyországba - aminek a létezésében a szüleim kifejezetten nem hittek, nekem viszont meggyőződésem, hogy Süti igenis megérdemelte. Szóval amikor ott álltam a feladat előtt, hogy tetszetőssé varázsoljak valamit, aminek köze van kutyákhoz, macskákhoz és úgy általánosságban mindenféle állatokhoz, eszembe jutott, amit még ki tudja mikor Rod és én ígértünk egymásnak. Még pedig azt, hogy ha valaha együtt fogunk lakni, akkor lesz egy kutyánk. Ami persze még baromira nem teljesült be, attól függetlenül, hogy mi már hónapok óta együtt lakunk. De ennek ellenére remek indok arra, hogy ellátogassak a menhelyre és esetleg megismerjem annak a fortélyait, hogy hogyan is lehet olyan irtó aranyos képeket csinálni az izgő-mozgó állatokról, mint amilyenekkel én dolgoztam.
De mindenek előtt azzal kezdtem a reggelemet, hogy elmentem futni, ami néhány hete a szokásommá vált, és egyébként is, állítólag ezzel jót teszek magamnak. Más kérdés, hogy aztán sokszor elég felmásznom a lakásunk emeletére. Az ilyen alkalmakat követő hosszú, reggeli zuhany viszont mindig visszaköltözteti belém az összes létező energiát a világon. Valószínűleg ezért is érkezem olyan jókedvűen a menhelyre, ahol már javában folyik a munka. Aminek kicsit sem kellene meglepnie, hiszen köztudott, hogy mások reggelente nem az ágyban heverésznek, hanem a dolgukat végzik. Habár a mai különleges alkalom, tekintve, hogy én is futni mentem és nem csak lustálkodtam.
- Ó, üdv.. - Sikerül elkapnom egy férfit, aki rettentő ismerősnek tűnik. Hát persze! A cégnél láttam, amikor a szerződés részleteit jött leegyeztetni. - Mi már találkoztunk korábban, a... - elmagyarázom neki, hogy honnan ismerjük egymást, s bár neki valószínűleg még mindig fogalma sincs ki vagyok pontosan, engedélyt kérek tőle arra, hogy bóklászhassak kicsit a kennelek között.
Gondolkodás nélkül a kutyás rész irányába indulok meg, s néhány ebre már szinte ismerősként nézek, amikor felismerem őket a honlapról. De olyan sok blökit találni itt, hogy még számomra is lehetetlenség lett volna megjegyezni mindegyiket. Az informatikus részlet különben is úgy oldotta meg a honlapot, hogy az örökbe fogadható állatok folyamatosan frissüljenek és... Befordulva az egyik sorba, alig pár méterre tőlem egy alakot pillantok meg, amint éppen leguggol az egyik ketrechez, hogy megszeretgethesse a lakóját. Aki az állatokat szereti, rossz ember nem lehet. Beletelik számomra néhány másodpercbe, hogy rájöjjek, ez a bizonyos illető aztán tényleg nem lehet rossz ember, tekintve, hogy ismerem őt. Az igazi, tizenkilenc éves lányka bennem jócskán megijed a helyzettől, a lábaim mégis közelebb visznek néhány lépéssel a férfihoz.
- Fahéj irtó édes, nem? - Legszívesebben fejbe verném magam, amiért megszólaltam, ráadásul úgy, mintha valami lesvadász lennék, vagy megfigyelő, akármi legyen is a pontos megnevezése. - Ne haragudj, nem akartalak zavarni. Én... - megvonom a vállaimat, aztán hagyom, hogy finom mosoly költözzön az arcomra. Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látom még őt.


Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
bridget satterlee


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Kedd Ápr. 10, 2018 12:02 am

Azt mondják, hogy ezek a kis szőrös négylábúak képesek egy életen át egyetlen gazdához ragaszkodni, hozzájuk hűek maradni és a végtelenségig szeretni őket. Ahogy pedig vakargatni kezdem a kis vakarcs füle tövét, az elv megállni látszik a helyét. Nyüszít, megnyalja a kezem, hatalmas sötét szemeit bizakodva rám emeli, mintegy azt sugallva, vigyél el! De nem lehet, nem tehetem, nem ő lesz az aktuális kis blöki, ezt érzem. Ahogy már a többségét láttam ezeknek a kutyáknak, rájöttem, hogy szívem szerint mindet hazavinném. Mind szeretetre vágyik, törődésre, egyeseket kidobtak, mások elárvultak idős gazdájuk mellett. Egy kutyát korábban megvertek, oda sem mert jönni hozzám. Az emberek kegyetlenek és elég csak rájuk nézni, hogy mindez erősen visszatükröződjön. A kutya már több mint tízezer éve az ember legjobb barátja és még igazából soha nem okoztak csalódást az emberiségnek.
- Fahéj? Így hívják? - nem számítok a megszólításra, egy ártatlan megjegyzés csupán, mégis annyira ismerős a leányzó hangja. A kutyus nem hagyja, hogy a figyelmem azonnal az érkezőre terelődjön, de miután egészen kíváncsian leül a kerítés túloldalán kémlelni, én is elszakítom tőle a tekintetemet. Elég csak hátra pillantanom, hogy rájöjjek, miért volt annyira édesen ismerős az a hang. Áh, vagy úgy. Kezem önkéntelenül is a nadrágomra simul, lassan dörgölöm bele a nyálat, miközben felegyenesedek. Fogalmam sincs mit keres ő itt és arról sem, hogy igazából miként viszonyuljak hozzá.
- Szia. - hangom lejtése lágy, ütemes, végtére is nem tudom letagadni, hogy megörülök neki. Olyan keveseket ismerek a városban, amióta hazajárok és annyira nehéz így néha kicsit belevetődni a szociális életbe. A katonaság fantasztikus dolog, tenni egy hazáért, biztonságért, a civilekért, egy nagyobb ügyért. De néha úgy érzem, megvannak a sötét velejárói. A katonaság nagyban meggátolt eddig abban, hogy idehaza bármilyen téren tudjak érvényesülni. Sokszor csak arra van időm, hogy meglátogassam a szűkebb családot, amikor pedig hazalátogatok, olykor anyám is átrepüli az óceánt. Egyszerűbb ez így, mint sokfelé vennem azt az amúgy is végesen limitált szabadnapomat.
- De, az amúgy. - rájövök, hogy igazából a kérdésére nem is válaszoltam és jobb megtörni a csendet, pedig szívesen elnézném azt a mosolyt az arcán. Nem, erre igazából nem gondolhatok, nem tetszhet valami olyan, amire bűn gondolni. Ennek a lánynak elképesztő a kisugárzása, csak úgy vonzza a figyelmemet, hogy le sem tudom venni róla a szemem. Aztán rájövök, megint nagyon csönd lesz. Felegyenesedek. A mosoly az én szám szegletében is csintalanul játékos, ahogy kicsit közelebb lépek hozzá. Egyáltalán nem zavart meg, igazából tanácstalan vagyok és talán tudna segíteni. Vagyis...
- Mi járatban erre? Kutyát fogadtok örökbe? - hülye kérdés, azt sem tudom, együtt laknak-e már. Pedig csak gondolkozni kellene tudni, az nem nehéz. Annyi biztos, hogy ismeri a kis blökiket. Fahéj... a kiskutyát is alaposan ismerheti már, bizonyára itt van egy jó ideje már.
- Azt tervezem, hogy magammal viszek egy kis kölyköt, kiképeztetném, segíthetne a bombakeresésben. De igazából fogalmam sincs, hogy melyikük lenne erre megfelelő. Fahéj biztosan nem. Tudsz esetleg segíteni? Bejáratos lehetsz itt, ha ezt a kiskutyát is név szerint ismered.
Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
15
● ● karakter arca :
Theo James


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Csüt. Ápr. 12, 2018 4:42 pm


Henry & Sophie


Biztosan mindenkivel előfordult már, hogy olyan szituációba keveredett, ami miatt legszívesebben rendesen fejbe vágta volna magát. Nem azért, mert ne akart volna találkozni azzal a bizonyos illetővel, akivel éppen találkozott. És nem is azért, mert az egész olyan kellemetlen lenne... Sokkal inkább azért, mert  rögtön olyan érzése támad az illetőnek, mintha újra ott lenne az első randevúján és tizenéves fejjel, izgatottan éppen arra próbál rájönni, hogyan is kell pontosan összerakni két értelmes mondatot, valaki olyannak a társaságában, akibe már az ovi óta fülig szerelmes. (Remélem már mindenkinek leesett, hogy egyébként saját magamról beszélek.) Mindenesetre tény, hogy egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy egyszerűen sarkon fordulok és a lehető legrövidebb úton távozom a menhely területéről. Mert félek, hogy nem nézek ki elég jól, vagy hogy ha az ismerős alak rám emeli gesztenyebarna szemeit, képtelen leszek értelmesen összerakni két mondatot.
De miután gondolkodás nélkül kibukik belőlem az a néhány szó, az esélyem is elszállt, hogy esetleg meglógjak. Meg hát különben is, sokkal inkább bele akarok bonyolódni ebbe a beszélgetésbe, mint amennyire be vagyok rezelve. Ha nem vallom be magamnak, hogy mennyire vágyom a társaságára társaságra, akkor talán utólag nem fogok azon kattogni, hogy miért éppen Fahéj cukiságát kellett kihangsúlyoznom, amikor megszólítottam Henryt.
- Igen. Ő már itt született, az anyukáját akkor tették ki az utcára, mielőtt Fahéj megszületett. - Jézusom Sophie, fogd már be, mi vagy Te, két lábon járó információs pult? Előbb megpróbálom zsebre dugni a kezem, aztán amikor rájövök, hogy ez a nadrágom olyannal nem rendelkezik, csak finoman végigsimítok a combjaimon.
- Szia - elnevetem magam, amikor rájövök, hogy valóban nem a köszönéssel kezdtem. Lehet, hogy már azelőtt képtelen voltam rendesen gondolkodni, hogy egyáltalán felismertem őt? Elég valószínű.
Amikor azt mondtam neki, hogy nem akarom zavarni, őszintén így gondoltam, ugyanakkor tény, hogy rettenetesen szeretném megkérdezni tőle, mi minden történt vele azóta, hogy utoljára - és gyakorlatilag először - találkoztunk. Az az este semmilyen szempontból nem volt előnyös egy kellemes beszélgetésre, mindenféle vádaskodás nélkül, valószínűleg a bolygók állása miatt. A mai nap azonban egészen más, és a körülmények is - minden szempontból. - A testvére is legalább ilyen aranyos. De lehetséges, hogy őt már örökbe fogadták... - Csak mert legutóbbi tudomásom szerint ők szomszédos ketrecben laktak, amikor azonban odapillantok, nem találom ott Kakaót. Na de megvan még az a rész, amikor a fejbevágásról beszéltem? Na, legszívesebben keresnék egy fát és abba verném a fejem, mielőtt még az is kibukik belőlem, hogy Fahéj testvére egyébként Kakaó, mert hogy én ezzel is tisztában vagyok. - Igazából csak azért tudom ennyire, mert a cég, ahol dolgozom.. Szóval mi készítettük el a menhely weboldalát. Én meg imádom az állatokat, szóval legalább egy fél napot azzal töltöttem, hogy megismerjem őket - magyarázok mosolyogva, aztán rápillantok és rájövök, hogy valószínűleg túl sokat beszélek. Az alsó ajkamba harapok és küldök felé egy bocsánatkérő mosolyt.
- Ó, én öm.. Igazából csak nézelődni jöttem. Mert ezer éve beszélünk már arról, hogy örökbe fogunk fogadni, különösen most, hogy végre együtt lakunk - mesélem jókedvűen, annak ellenére, hogy ha jobban belegondolok, mi alig ismerjük egymást. Mégsem esik nehezemre, hogy olyan dolgokról beszéljek, mint az, hogy Rod meg én mióta tervezzük már egy kiskutya örökbefogadását. Valahogy természetesnek tűnik, hogy olyan nyílt legyek előtte, mint egy nyitott könyv. Viszont azt is remélem, hogy a csacsogásom nem riasztja el. - De a bátyámnak valahogy mindig sikerül valamilyen kifogást találnia. Újabban elvileg a főbérlő nem örülne neki, de tuti, hogy meg sem kérdezte. - Nevetve rázom meg a fejem, miközben visszagondolok arra, hogy mi minden volt már a kifogás a Wrighton család négylábú tagja ellen. Nem lenne rá időnk, nincs aki sétáltassa, sokba kerül, meg persze szétrágja azokat a drágalátos edzőcipőket...
- Milyen szuper! - Ugye, hogy megmondtam, hogy aki olyan kedvesen tud bánni az állatokkal, mint ahogyan Henry Fahéjjal, az rossz ember nem lehet? - Hát.. néhány kutyust ismerek csak, de őket szívesen megmutogatom - jegyzem meg, miközben a fülem mögé tűrök egy hosszú tincset a napfényben egészen vörösesnek tűnő hajamból. - És előre szólok, hogy akármelyikről legyen szó, tuti, hogy cukinak fogom tartani - nevetem el magamat jókedvűen. - Ha minden igaz kell legyen itt valahol egy Nova, és Pepo, és... - Izgatottan teszek pár lépést a kennelek között, hátha rögtön szembe is találjuk magunkat az emlegetett kutyusokkal.
- De nekem csak a szám jár.. Újra itthon, vagy még mindig? - Teszem fel a kérdésemet vidáman. Miért is ne lennék az? Süt a nap, körül vagyunk véve kiskutyákkal és mindeközben társaságból sem kívánhatnék jobbat.


Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
bridget satterlee


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Hétf. Ápr. 16, 2018 8:32 am

Nem tudom nem észrevenni azt a kicsattanó örömöt, ami az arcára ül, azt a ragyogást, amely a szemeiben tükröződik, azt a különleges kisugárzást, ami az egész lényét átjárja. Kicsit hagyom az érzéssel elragadtatni magam abba a gondtalanságba, amit ont magából. Megmosolyogtat, ez pedig akkor is így lenne, ha nekem most valami oknál fogva rossz kedvem lenne. Elég csupán rá néznem, hogy levonjam a következtetést, Sin mekkora piszok nagy mázlista, még akkor is, ha semmit nem tudok róla, még ha csak pár szót váltottam is vele, az az első benyomás nagyon pozitív volt, talán túlságosan is. Őszintén meglep, mennyire ismeri ezt a kiskutyát is. Egy pillantást vetek rá, majd csak felegyenesedek. Elég a nyalakodásból, elvégre nem ezért jöttem.
- Szóval te ismered ezeket a kiskutyákat. - vonom le a következtetést. Nem tudom mi szórakoztat jobban, a helyzet vagy a társasága. Azt hiszem mindkettő. Egy pillanatra sikerül megfeledkeznem is arról, hogy én tulajdonképpen miért érkeztem ide. Tetszik, ahogy nevet. Mármint olyan édesen cseng, a mosolyom is szélesebb lesz tőle és még mindig csak úgy figyelem, mint akit épp megigéztek. Nem mehet ez így sokáig, hogy félig megkukulok. Most annyira más, annyival felszabadultabb, mint volt a kaszinóban. Bár ott és akkor egyikünk sem tudta teljesen elengedni magát. A helyzet egyszerűen mást követelt meg és bármennyire is igyekeztünk - mert láttam benne a szándékot! - oldani a hangulatot, Sin minden porcikájával küzdött ellene. Ó te jó ég, mégis mit gondolhattak a kollégámról, mikor elszabadultak az asztaloknál az indulatok? Izgalmas volt a távozás, ő ordított, én magyarázkodtam, miközben próbáltam lefogni a parkolóban, nehogy visszamenjen. Nem volt egy sétagalopp, annyi szent.
Egy pillantást vetek a szomszédos kis ketrecre, de ott már bizony senki nem lakik. Több, mint valószínű, hogy az van, amit mond. Tényleg el kell hinnem azt, hogy ő itt több mint egyszerű látogató és láthatóan minden egyes kutyához személyes kötődése lehet. Szeretem és tisztelem, ha valaki ennyire végtelenül elkötelezett az állatok iránt és én most egy picit zavarba is jövök, mert pont olyan céllal jöttem, ami nem feltétlen a kutya érdekét tartaná szem előtt.
- Ó, szóval te weboldalakkal foglalkozol? Sin is egész jól értett hozzá már akkor is, mikor megismertem. És hát... - kellemetlennek érzem előhozakodni a témával, bizonyára eszébe juttatom a kínos találkozót és minden velejáróját, amikor ott és akkor összefutottunk. Én nem akkor vontam le végleges következtetést, vagyis igazából ez azóta is változatlan, mert Sophieban folyamatosan kellemesen csalódok és... - szívesen ismernélek meg én is téged. Vagyis ne érts félre, nem úgy... - tényleg elképesztően zavarba tud hozni engem, jobb ötletnek látom csak elereszteni a gondolatot és elharapni a mondat végét.
- Igazán? - a hangom halk, de jól értheti, amit mondok. Nem kellene megilletődnöm, mégis azt teszem. Nem gondoltam sosem azt, hogy Sin egy kutyás fajta vagy hogy épp meg lehet erről győzni. Most irigykedjek? És ha igen, kire? De semmi szükség erre, mert csak én értem félre a helyzetet. Ezek szerint ő a bátyjával lakik. Ha pedig az akcentusából indulok ki, akkor nem is francia. Ezt a legutóbb miért nem vettem észre?
- Én azt hittem, Sinnel fogadtok örökbe egy kutyát. - ez idétlenebbül hangzott, mint fejben. Háromszor hordom el magam fejben és inkább témát váltok mint ezt erőltetném tovább. Az azonban meglep, hogy tetszik neki, amiért most itt vagyok. Tényleg szuper?
- Rendben, elfogadom a segítséget. - ismét elmosolyodok, tekintetem követi a keze mozdulatát, ahogy a tincset eltűri. Tényleg teljesen más, mint ahogy legutóbb láttam. Más, jó értelemben, szép, bájos... miért erre gondolok állandóan?
- Cukinak? - a fogam villan, ahogy az a szelíd mosoly vigyorrá bővül. Csak hagyom magam elragadtatni, hogy a jókedve átjárjon. Elindulok utána, a kis blökit hátrahagyom. Hallom, ahogy elégedetlenül nyüszít egyet, majd utánunk ugat. Kispajtás, te máshová való vagy.
- Újra. Egy hónapja nem voltam, csínján kell bánnom a 44 napommal. Már így is nagyjából két hetet eltapsoltam és még félévnél sem járok. Sajnos ez a hivatás hátránya, keveset vagyok itthon és ez hosszú távon magányossá teszi az embert. Egy kutya is lehet társ, alkalmazott, a munkáját remekül elvégzi és mellette fegyelmet tanul és szót fogad. De elsősorban remek társaság, ha azt szeretném, hogy legyen valami állandó az életemben. Te is messze vagy a hazádtól?
Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
15
● ● karakter arca :
Theo James


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Vas. Ápr. 29, 2018 3:46 pm


Henry & Sophie


- Nem mondanám, hogy szakértő vagyok, de volt időm nézegetni őket - magyarázom továbbra is olyan jókedvűen, mint aki megnyerte a lottót. És bevallom kicsit úgy is érzem, hogy ez történt. Mert mi lehetne jobb egy csendes hétvégi napon annál, mint hogy olyasvalakivel futok össze, akivel jól esik a beszélgetés? - És most igazából ezzel nem a munkámat akarom minősíteni, mert nem feltétlenül megengedett, hogy egész nap kisállatokat nézegessek, de.. Mindegy is. - Oda sem figyelek arra, hogy hogyan gesztikulálok, a szavak pedig csak úgy kibuknak belőlem. - Túl sokat beszélek, ne haragudj. - Kénytelen vagyok az ajkamba harapni, hogy elhallgassak. A legutolsó, amire vágyom, hogy teljesen hülyét csináljak magamból Henry előtt - amihez egyébként lehet, hogy már nagyon is késő. De a remény hal meg utoljára, nem igaz?
Szeretném magamról azt hinni, hogy én egy nagyon kiegyensúlyozott, ugyanakkor vidám személyiség vagyok, de néha-néha rá kell jönnöm, hogy az a kiegyensúlyozottság dolog szeret messzire elkerülni. Mint például most is. Holott jobban belegondolva, gyakorlatilag semmi okom nincs arra, hogy úgy viselkedjek, mint egy felspanolt tinilány. Bármennyire szeretném azzal tölteni az időmet, hogy jobban megismerhessem Henryt, kicsit mégis úgy érzem, hogy nincs ehhez jogom. Hiszen Ő Sin egykori legjobb barátja, nekem pedig a legutóbbi találkozónkon kívül szinte semmi közöm ehhez az emberhez - kivéve ha a mostani találkozónkat bizonyos fajta jelnek tekintjük. Mondhatni kiengesztelésnek a legutóbbi miatt. Amikor Sin mindenféle magyarázat nélkül behúzott neki egyet és egész este kifejezett céljának tekintette, hogy egy szavas válaszokat mormogjon oda annak a férfinak, akivel egyszer legjobb barátok voltak.
Nagyon hamar jobbnak látom azonban, ha nem gondolok a múltra és arra, hogyan végződött a legutóbbi találkozónk. Ha már lehetőségem adódott arra, hogy valamelyest javítsak a képen, amely Henry fejében rólam él - már ha egyáltalán él bármilyen kép rólam a fejében -, akkor miért ne tenném meg? Különösebben próbálkoznom sem kell, minden csak úgy... jön magától.
- Igen. - Mosolyogva bólintok egyet egyetértésem jeleként. - Sinnel.. gyakorlatilag kollégák vagyunk. Vagyis inkább Ő is annak a cégnek dolgozik, aminek én is... Részben, azt hiszem. - Ahogyan felmerül Sin neve, egyre inkább kellemetlennek érzem a témát és igyekszem is kerülni Henry tekintetét. Ugyanakkor lázasan próbálom megmagyarázni a helyzetet, ki tudja miért. - Én hivatalosan grafikus vagyok, szóval inkább csak logókat tervezek - finoman megvonom a vállaimat. Ha nagyon röviden akarom megmagyarázni a munkámat, általában csak ennyit mondok. Bezzeg ha belemennék annak a részleteibe, hogy Sin milyen egyéb legális és kevésbé engedélyezett munkát végez a szabadidejében, valószínűleg itt lennénk egész délután.
Még szerencse, hogy Henry megjegyzése valamelyest kizökkent ebből a gondolatmenetből és rögtön mosolyt csal az arcomra. - Nos, itt a remek alkalom. - Nevethetnékem támad a zavarára, ami olyan szokatlan egy olyan férfin, mint Ő. Mégis igyekszem visszafogni magam és mosolyogva harapok bele az ajkamba, hogy ne hozzam még jobban zavarba.
Magam is meglepődöm rajta, hogy mennyi mindenről beszélgetünk az alatt a pár perc alatt, amit egymás társaságában töltünk. De sokkal inkább az dominál bennem, hogy mennyire élvezem ezt a beszélgetést. Amire korábban nem volt alkalmunk. Ha meg kellene köszönnöm valakinek, hogy ma találkozhattam Henryvel, úgy érzem ezerszer is megtenném.
Amikor bevallja, hogy azt hitte Sinről beszélek, akaratlanul is kitör belőlem a nevetés. Hiszen valamilyen szinten igaza van, szavaim egészen félrevezetőek lehettek olyasvalaki számára, aki nem ismer engem kicsit jobban. Számunkra azonban gyakorlatilag ez a legelső alkalom arra, hogy jobban megismerkedjünk, mindenféle egyéb, negatív és zavaró körülmény nélkül. - Ő nem az a fajta, aki kutyát fogadna örökbe - rázom meg a fejem, hangomban finoman csendül mindaz, amit a Sinnel való emlékeimmel kapcsolatban érzek. És ezek bizony egyáltalán nem pozitív érzések. - Nekem ahhoz már különben sem lenne közöm. Nem vagyunk már együtt. - Akármennyire is felszabadító érzés kimondani ezeket a szavakat, úgy érzem nem árt, ha inkább másról beszélgetünk, hogy visszatérjen a mosoly az arcomra.
- Persze. Nézd csak meg őket.. Van akit kidobtak, van akivel rosszul bántak és ők idővel mégis úgy fordulnak hozzánk, emberekhez, mintha nem lennének közöttünk szörnyetegek. - Ugyan komolyabb szavak hagyják el a számat, mégis képtelenség nem észrevenni rajtam azt a derűt és szeretetet, amit az állatok iránt érzek. - Soha nem volt saját kutyám, mert a szüleim nem engedték meg. Szóval amit nem kaphattam meg, azért máig rettenetesen rajongok. -Közben akaratlanul is megtorpanok egy ketrecnél és oda sem figyelek igazán, csak odanyújtom a kezem a lakója felé, hogy az nedves orrát nekinyomja és megszaglássza.
Érdeklődő, már-már kíváncsi pillantással fürkészem Henry arcát, ahogyan a munkájáról mesél. Próbálom megfejteni őt, jobban megismerni a férfit, aki olyan könnyedén mesél nekem az életéről, mintha már egészen régóta ismernénk egymást. - Ez most valószínűleg nagy butaságnak fog hangzani.. De én teljesen azt hittem, hogy ha valaki katona, akkor a csapata..? Igazából fogalmam sincs hogyan hívjátok ezt.. Szóval hogy velük kifejezetten nagy az összetartás. - Oldalra billentem a fejem, próbálom elképzelni milyen lenne olyan ritkán látni a családomat. - Nem véletlenül mondják, hogy a kutya az ember legjobb barátja - mondom mosolyogva.
- Attól függ mit tekintek a hazámnak - jegyzem meg, miközben mosolyogva felpillantok a társaságomra, aztán odalépek az egyik ketrec mellé és leguggolok mellé, hogy "köszönhessek" a lakójának. - Eredetileg amerikai vagyok, de nem vágyom vissza. Az összes testvérem itt él, szóval úgy érzem most itt vagyok otthon.


Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
bridget satterlee


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Szer. Május 23, 2018 10:58 pm

Nem tudom honnét ez a kicsattanó optimizmus, ami csak úgy árad belőle. A rengeteg bevetés után még így pihenőidőben is teljesen páratlan és olyannyira megigéz, hogy nem tudom levenni róla a szemeimet. A lelkesedése magával ragad, jót mosolygok rajta. Látszik, hogy rajong az állatokért, akár csak valamennyire én, hisz akkor nem egy kutyát szeretnék társam gyanánt a harctéren, ha nem imádnám őket. De a leghűségesebbek a világon és akárki akármit mondjon is, borzasztóan okosak, alkalmazkodóak és taníthatóak. Talán valaki azt mondaná, oda vinném ahol a halál hazajár, de szeretnék fittyet hányni az ilyen megjegyzésekre.
- Pedig úgy fest egy valódi szakértővel van dolgom. - nem győzöm leplezni a jókedven, ami róla ragadt át, de talán nem is akarom. Tényleg érdekel, amit mond, a munkájáról mesél, próbálom kitalálni, hogy tulajdonképpen ő mit is csinál. Az informatika mint olyan nekem mindig ismeretlen terep volt, örülök, hogy a skype-ot tudom kezelni.
Megrázom a fejem, ha azt gondolja, hogy probléma, hogy ennyit beszél, akkor téved. Az utóbbi időben nem voltam egy szószátyár fickó és igazából jól esik, hogy ennyire kitüntet a figyelmével. Tényleg letörölhetetlen mosolyt csal az arcomra. Másfelől viszont egy picit zavarba is jövök.
- Tudok én haragudni egy ilyen bájos lányra? - pardon, nőre. De voltaképpen ugyanaz, szemtelenül fiatal ez látszik rajta és igazából ha csak rá nézek nem értem, hogy jöttek Sinnel ők össze. Vagyis... kissé ég és föld mindkettő, hacsak nem az egy érdeklődési területet nézzük. A munkahelyüket. Mindegy, nem firtatom tovább. Vagyis de, akarom őt megismerni, ezt tisztán érzem. Akkor is, ha amúgy tabu, akkor is, ha igazából az életvitelem sokszor nem összeegyeztethető másokkal, főleg ha azok fiatal és okos nők, mert én hiszek a róla kialakult első benyomásnak.
Munkatársak, ezt könnyű volt belőni, de igazából az informatikáról még mindig úgy érzem, hogy nem tudnék ódákat zengeni. Csak sétálok mellette, kissé szótlanul, háromszor bánom meg a kiejtett szavakat, mert úgy érzem, hogy nincs ehhez jogom és nem lehetek ennyire tuskó. Pedig érzem még annak az ütésnek a nyomát, még ha nem is okoz fizikai fájdalmat, mi több gyakorlatilag eltűnt a nyoma is, azért valamelyest magamra vettem. Bármi történt is a múltban, úgy érzem, hogy a rossz házasságommal és az ő elhanyagolásával nem érdemeltem ki ekkora pofont. Sin sosem volt egy egyszerű ember.
- Tehát akkor te inkább alkotsz, művészkedsz és ha szükséges, kódolsz. Jóra gondolok, igaz? Ne haragudj, a bombaszakértés jobban megy, mint ezt elképzelni. A legmodernebb kütyüket használjuk, de igazából azt is csak megtanítják... - zavartan vakarom meg a tarkóm, ahogy egyre jobban belebonyolódok a saját állításaim megmagyarázásába és azok újramagyarázásába. Szóval végül csak úgy döntök, egy pillanatra elhallgatok. Most láthatta azt, milyen amikor belekeveredek a mondandómba. Lepillantok a földre, megpróbálom újraindítani a rendszert. Nevet, ami jó mert igazából elvonja a figyelmemet pillanatnyi zavaromról és ismét mosolyt csal az arcomra. Megszeppent mosolyt. Te jó ég, úgy érzem magam, mintha megint pattanásos kamasz lennék és most épp egy randin lennék. Ez... normális? Csak úgy összefutottunk és beszélgetünk. Nincs ebben semmi különös, különben is szakadjak csak le róla, mert Sin... vagyis megint bakot lövök a feltételezésemmel. Komolyan, most már csak inkább nevetek a saját hülyeségemen. Ennyire egyszerűen is csak én ronthatok a helyzeten.
- Nos, ez igaz... és öhm... sajnálom. Vagyis annyira nem, úgy értem talán jobb így. Nem úgy láttam, hogy minden klappolna. Az ember normális esetben minden rezdülésével a másikra hangolódik és vége mindennek. - nem igaz, hogy megint csak mondom! Hát nem látok a szememtől? Mi van ha zavarja? Mi van, ha ez kényes téma? Nyilvánvaló, elég kényes téma, ő az én legjobb barátomnak az exe. Én pedig itt ácsingózok már félig. Tény, hogy nem tudom mi most még barátok vagyunk-e, de azért ingoványos egy terep annyi szent.
- A kutyákkal sosem bántak úgy, ahogy megérdemlik. Pedig szerintem a világ legérzőbb lényei és feltétel nélkül is hűségesek és szeretnek minket. - mosoly ül ki az arcomra, miközben elmondom a véleményem. Szomorú igazából, hogy a 21. században sem járunk sokkal előrébb. Amerikában már rég lesittelik azokat akikre csak egy kicsit is rábizonyítható, hogy valamilyen úton-módon bántotta a kedvencét. Vagy más állatokat.
- Én szeretnék kutyát. - nem tudom miért mondom ezt úgy, mintha bármit is számítana az ő szemszögéből. Mondanám azt, hogy szívesen hagynám, hogy dögönyözze az én kutyámat? Öööm... igen. Határozottan igen.
Tudnám még ragozni miért szeretnék egy kutyát, tudnék még bőségesen mit mesélni a szakmámról is, de úgy érzem most itt ennyi bőségesen elég. Nem akarom őt sem untatni, mert nem vehetem készpénznek, hogy érdekelje őt. De nem szakít félbe, ami jó. És most kellemes meglepetésként ér, hogy mégis érdeklődik. A nők többsége hamar elveszti az érdeklődését már akkor, amikor kiderül, milyen keveset is vagyok itthon. De most mit mondjak? Ha megvár, majd nagyon szép lebarnult színnel jövök haza a nyáron? Ugyan már.
- Van összetartás, bajtársiasság, barátság, szórakozunk este és kikapcsolódunk. De igazából akik fontosak, messze vannak. A család, valakinek a menyasszonya vagy a gyereke... este mindenki kicsit elvonul beszélgetni. Tudod, tartjuk a kapcsolatot a hazaiakkal, még ha csak ez is minden. Nem is tudom, egy kicsit hiányzik valaki szeretete. - teljesen őszintén beszélek erről neki. De ezek katonadolgok, amiket nem érthet az, aki nincs benne. Aki csak elképzelni tudja és nem megélni. A kutya pedig hasznosítható, kellő indokkal ott is tarthatom, kiképezhetem, nevelhetem. Pont ahogy mondja, egy barát, a legjobb barát.
- Szóval földim. - széles mosollyal guggolok le mellé és veszem szemügyre a kerítés túloldalán igen csibészesen hunyorgó kis blökit. Most, hogy jobban megnézem, talán remek alany lehet. Óvatosan nyúlok be a résen, az orrához emelem a kézfejemet, szaglássza csak meg nyugodtan. A farkát csóválja, a tenyerem alá simul, közel jön.
- Én is amerikai vagyok, csak már elfelejtettem akcentussal beszélni. - próbálkozok némi humorizálással. Ahogy felpillantok rá, akkor tudatosul bennem, hogy amúgy borzasztóan közel van most és hogy jobban szemügyre veszem, még inkább meggyőződök arról, hogy mennyire szép.
- Szóval a testvéreiddel laksz, igaz?
Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
15
● ● karakter arca :
Theo James


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Vas. Május 27, 2018 10:41 pm


Henry & Sophie


- Remélem, hogy nem - felelek, mielőtt kitörne belőlem a jókedvtől csilingelő nevetés. Érzem, hogy túl messzire megyek. Túl messzire megyek, mert alig elegyedünk szóba, az én fejemből rögtön kimegy, hogy Ő Sin legjobb barátja... volt, vagy talán még ma is az. Nekem pedig nincs jogom hozzá, hogy ennyire érdeklődjek utána, azok után, ami köztem és Sin között történt. Hiszen... Nem is tudom, tényleg annyira szörnyű dolog a részemről, hogy valaki olyan társaságában érzem jól magam, akinek az egykori legjobb barátjával alig egy hónapig együtt voltam? Még csak azt sem mondhatom el arról az egy hónapról, hogy úgy éreztem, szerelmes lennék. De ha már minden embernek szerepe van az életemben, aki belelép, úgy érzem Sinnel is ezért kellett találkoznom. Csak még nem tudom, hogy pontosan mi volt az oka. - Szomorú lennék, ha Te haragudnál rám. - Szeretném azt hinni, hogy nem pirultam fülig a megjegyzésétől, de az arcom úgy ég, mintha öt centire ülnék a tűztől, a szavak pedig egyszerűen csak úgy jönnek belőlem, át sem gondolom teljesen miért tartom fontosnak kihangsúlyozni, hogy csak az érintene rosszul ha ő, nagybetűs Ő, Henry Wheeler haragudna rám.
Még szerencse, hogy valamilyen szinten arra terelődik a szó, hogy mivel is foglalkozom. Mert onnan már csak egy lépésre van az, hogy mennyire szeretek rajzolni és alkotni. Arról pedig hosszú percekig tudok úgy beszélni, hogy ne járassam le magam teljesen a tinilányos viselkedésemmel. Hiszen ha nem is feltétlenül vagyok vérprofi a dologban, de olyasmi, amit szeretek. Úgy igazán, nagyon szeretek. - Ugyan... A helyzet az... Bármilyen meglepő! Hogy én meg a bombákhoz nem értek - jegyzem meg nevetve, s közben megvonom a vállaimat. Miért kellene bárkinek is bocsánatot kérnie, vagy szégyenkeznie valami miatt, amihez nem ért? Azért vagyok én, hogy meséljek Henrynek arról, amit én csinálok, hogy aztán Ő is mesélhessen nekem arról, amihez Ő ért. Ez ilyen egyszerű, és mindig ilyen egyszerűnek kellene lennie. De mi emberek valamiért szeretünk olyan elvárásokat állítani mások elé, amelyeket nem is kellene, hogy átugorjanak, mert egyszerűen nem az útjuk része, amit meg kell tenniük. - De egyébként abszolút jóra gondolsz - bólintok, s néhány lépést szinte már táncikálva teszek meg, ahogyan haladunk előre, egymás mellett. Állj már le Szofi, nem vagy te mesehős. - Imádok rajzolni. Egészen kicsi korom óta már, szóval azt hiszem sikerült eljutnom azóta egy olyan szintre, hogy már foglalkozhatok is vele. A kódolós felével néha még nekem is meggyűlik bajom, de elég jóban vagyok az informatikusokkal a cégnél, szóval van, aki kisegítsen - magyarázom mosolygósan. Csak azért nem tör ki belőlem a nevetés, mert ha jobban belegondolok, hogy én egy bizonyos informatikussal mennyire jóban is lettem.. Brr. Így hát valamivel komolyabban folytatom: - Nem ez az álom munkám, de azt hiszem kezdetnek nem is kereshetnék jobbat. - Bastien tényleg jó főnök, nem kell halálra dolgoznom magam nap mint nap és még élvezem is, amit csinálok. Amíg a bátyámmal élek és egy átlagos (majdnem) húsz éves életét élem, kívánhatnék ennél jobbat?
- Ne sajnáld - rázom meg a fejemet komolyan, s amikor felpillantok Rá, finom mosoly jelenik meg a szám sarkában. Szeretnék a fejébe látni, hogy miért is érdekelte ez a téma annyira, de épp elég nekem, ha a szemeibe nézhetek. - Tudod én úgy vagyok vele, hogy.. Minden ember okkal lép az életünkbe. Végül is téged is rajta keresztül ismertelek meg! - Jegyzem meg jókedvűen, mert most kattan csak a helyére a gondolat. Amikor rájövök, hogy talán túl sokat magyarázok a találkozásunkba, erősen az ajkamba kell harapnom, hogy ne kezdjek el rögtön magyarázkodni, de tudom, hogy csak rontanék vele a helyzeten, azt pedig semmiképp sem akarom. Hiszen annak, hogy Henry és én ismerjük egymást, nem kell többet jelentenie. Lehet, hogy ahogyan ő is fogalmazott, szívesen ismerném meg őt és már azt is rettenetesen élvezem, hogy most beszélgetünk, de jobb hagyni a dolgokat, hogy a saját medrükbe terelődjenek, mint túlizgulni minden egyes szavam.
- Azt mondják a kutyák a jövőben meg fognak szólalni - jegyzem meg nevetve, mert a helyzet az, hogy bármennyire szeretném, valamiért képtelen vagyok elhinni. Hiszem, ha látom. Vagy éppenséggel hallom. - Egyébként rettenetesen egyetértek veled. - Hogy a szavaimat megerősítsem, oldalra pillantok, fel Henryre, de ahelyett, hogy egyenesen a szemébe néznék, előbb mosolyra húzódó ajkaira siklik a pillantásom - jesszus, mindig ilyen elképesztően vonzó volt? -, csak azután sikerül a megfelelő helyre néznem.
- Biztosan remekül fogsz választani. - Olyan ez, mint Harry Potter, meg a pálcája. Csak itt négy lábú, ugató cuki szőrcsomókról van szó. De a kutyák és gazdijaik ugyanúgy választják egymást, mint a pálca, meg a varázsló. Ha pedig minden jól megy, Henry is szerencsével jár itt, mert a mugli lét hátránya az, hogy ezernyi Ollivanders létezik, nem pedig csak egy.
- Fura lehet... - jegyzem meg elgondolkodva, és most nem merek rá pillantani, mert félek megint előbb a száját bámulnám, amit ugye nekem nem szabadna. - Mármint csak arra gondolok, hogy amikor az ember először úgy dönt, hogy katona lesz, nem gondol bele és nem tudja, hogy a távolság egy idő után milyen fájdalmas tud lenni. - És ezt csak azért tudom, mert bár az én bátyáim között nincs katona, de mind a négyen ott hagytak otthon, és nem volt más, csak a nagy, üres távolság közöttünk. - Mert az oké, hogy van barátság, meg a többi, és hogy mindenki egy hatalmas nagy család, de.. Nem az igazi. - Finoman megrázom a fejem, mintha azzal a gondolatokat is semmisség tehetném, amelyeket most megosztottam Henryvel is. Persze lehet, hogy tök hülyeségeket mondtam, szóval még gyorsan hozzáteszem: - Gondolom én.
- Ó! - Meglepetten pillantok rá, mert bizony nem gondoltam volna, hogy ő is amerikai. - Na és melyik állam? - bukik ki belőlem rögtön a kérdés, mintha bármit is jelentene, hogy két amerikai találkozik Párizsban. Mindenhol ott vagyunk már kábé. Henryvel mégis különlegesnek tűnik a dolog, bármilyen nyálasan is hangzik. - Hiányzik rólad a zászló, bármilyen formában, szóval rendesen megtévesztettél - kontrázok rá az ő megjegyzésére nevetve. Rá pillantok, amikor leguggol mellém és szinte levegőt is elfelejtek venni. Húha! De biztos tud újraéleszteni, szóval talán nem is lenne akkora probléma, ha most egyszerűen elájulnék.
- Csak az egyikükkel.. - megköszörülöm a torkom, és bár nehézkesen, de elszakítom a pillantásom róla, s a ketrecben huncutkodó kutyusra pillantok, aki láthatóan odáig van a mellettem lévő férfitársaságtól. Hát kutyus.. Átérzem. - Ha mind az öten együtt laknánk, valószínűleg nagyon hamar egymás agyára mennénk - mesélem vigyorogva. - Neked van testvéred?



Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
bridget satterlee


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Vas. Jún. 10, 2018 11:50 pm

- Valami pedig azt súgja, hogy a megfelelő személyre hallgatok. - nem tudom egészen eldönteni, hogy ő incselkedik velem vagy csak ennyire szerény. Vagy teljesen félreértelmezem amit mond és ülhetnék vissza nőismeretből az iskolapadba. Mikor ide jöttem, nem hittem volna, hogy majd ennyire jól fogom érezni magam valaki társaságában, ráadásul azzal nem számoltam, hogy majd pont az övében. Nem lenne szabad, vagy ez még belefér? Nem tahó dolog egy jó baráttal, pontosítva egy régi, valaha volt jó baráttal szemben? De nem teszünk semmit, csak beszélgetünk. Nyugi, túlspilázod. Pedig annyira szép a mosolya és az enyémet is pillanatok alatt előcsalogatja, ahogy meglátom az enyhe pírt az arcán. Ritkán váltok ki ilyet valakiből, lássuk be ritkán vagyok itthon, hogy tegyem is a szépet bárkinek. Bűn lenne azt gondolni, hogy pedig még szeretném ezt folytatni? Már beszélgetni vele, nem csak itt, hanem amikor visszamegyek. Olykor odabent is vannak üresjáratok, amikor a gép előtt csak ücsörgök, de senki nincs fent, amikor mindenki más alszik és még csak a másik gépnél ülővel sem lehet igazán beszélgetni. Ez néha nyomasztó azokban a túlontúl békés és nyugodt órákban, amik a vacsoraidő és a fürdés közé szorítkoznak. Röpke három óra, talán kis igyekvéssel több is, talán az ágyból is folytatható, ha nagyon érdekes a csevegés, de ilyenek nem igazán akadnak. Két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor szögeződtem oda a gép elé. Talán legutóbb mikor megtudtam, hogy lesz egy gyerekem. Gyerekem, nekem, olyan nőtől akit igazából egyszer láttam az életben és aztán soha többé. Bele kellene gondolnom abba, vajon ez a tény más nőket hogy érinthet? Mert azt már elhatároztam, hogy vállalom, hisz tudom milyen szar nem ismerni az apámat, de egy ponton elbizonytalanít. Fel vagyok én erre készülve? Nem fogja keresztül húzni a számításaimat a puszta létezése? De ezen még ráérek gondolkozni később, sok minden kavarog bennem.
Nehéz elképzelnem mi az amit pontosan csinál, de a válasza zavaromat is jócskán oldja. Meg kell kérdezzek tőle valamit, ami érdekel mégis ezzel kapcsolatosan.
- Ne is érts hozzá, nem hálás meló. - a néha idegtépő várakozás, egy rossz mozdulat, bizonytalan lépés a nem megfelelő helyre, rossz vágás és ennyi. Láttam már valaki karját lerepülni egy detonáció következtében, de ennyi engem nem rettent el. Szeretem a hivatásom, hiszek abban, hogy ott a helyem, ez az utam. Talán majd kapok jelet, ha ott kellene hagyjam. De most még nem tervezek. Kapok ellátást, fizetést bőségesen, amiből akár az egészet is félretehetem mert mindent biztosít a katonaság.
- Te akkor rajzolsz is, igaz? Mármint... ceruzarajzot. - talán oltári nagy hülyeséget kérdezek és kinevet, lehet eltalálom. Nem tudom elképzelni pontosan min, lehet inkább mégis programmal, lehet a hagyományos módon ceruzával, de annyira el tudnám róla ezt képzelni. Azt is, ahogy épp lerajzolja bármelyik blökit itt a menhelyen, odafigyelve a legapróbb részletre, árnyalásra, ezek a szeretetre méltó lények pedig valósággal megelevenednek az üres papíron.
Sosem lehet tudni hová tart egy beszélgetés, még akkor is ha kezdetben kínos. Csöndben hallgatom, ahogy kifejti a nagy bölcselkedő véleményét, én pedig mosolygok rajta. Jogos, ebben van valami. Csak akkor kapom fel sötét íriszeimet az övéire, amikor rám tereli a szót. Pillanatnyi csendig kivárok, tudom, most nekem kellene mondanom rá valamit, de mit?
- Én is örülök annak, hogy megismertelek. És akkor is szívesen megismertelek volna ugyanott ugyanígy, ha kellemetlen volt. Főleg a társam randalírozása. Nos... nem bírja az alkoholt igazán. - sokkal jobban én sem, a katonaságnál nem igazán lehet inni és így nem szokja meg a mennyiséget az ember. Nem is hiányzik, sem az illata, sem az íze, sem a... mindig ennyire szépen ragyogtak a szemei? Lepillantok a kutyusra.
- Én már most is szívesen meghallgatnám, biztos megdorgálna, hogy te idióta, nem így kell simogatni. - az sokkal hamarabb az eszembe jutott, hogy nem csak ezzel kellene foglalkoznom, hanem mondjuk elkérhetném az elérhetőségét is.
- Biztosan. - jó kedélyűen figyelem a kutyust, a füle tövét veszem célba, hogy alaposan megvakargassam. De annyira nem rajta gondolkozom...
- Fura? Igen, az. Pedig bevetésen rohan az idő. Mert nincs lehetőség gondolkozni. Nincs lehetőség pihenni, kikapcsolni, azon töprengeni, mit csinálnék másképp. De jó meglátásod van, nem az igazi. Ott semmi sem az igazi, nincs kikért minden nap harcolni, nincs küzdeni. Akit idehaza család várja, annak könnyebb. Alig várja az eltávot, a szabadnapjait, hogy a családjával lehessen. - nem jár messze a valóságtól, szeretném megerősíteni abban, hogy jóra gondol. Pedig borzasztóan fiatal. Nem tudnám megmondani mennyi idős, de érettebben vélekedik mint a kortársai.
- Kalifornia. - mondom ezt már teljesen büszkén. Ha a hazámról, az otthonomról faggatnak, ahol felnőttem, akkor mindig lelkesedek. Nem vagyok beképzelt amcsi, de azt szoktam hangoztatni, hogy egyszer mindenkinek érdemes azt megnéznie. És most pedig kiderül róla, hogy a földim. Kell ennél jobb?
- Milyen kár, hogy most nincs itt a zászlóm, pedig van a seregtől. A légióban amerikaiként szolgálok. De szerintem a te hátadon sokkal jobban festene. - elképzelem, ahogy maga köré tekeri. Persze nem guggolva, mint ahogy most, ahogy a zászlóba kap a szép, meglibbenti a haját...
- Jobb helyzetben vagy, én nagynéném házában foglalok egy szobát. - viccen kívül is ő nyert, biztos most az járhat a fejében, hogy azt hitte van mondjuk egy lakásom vagy ez meg az mellé. A katonák jól keresnek. De eddig nem motivált semmi, hogy valamiért építkezzem is. A kutyus egyre hevesebben nyalogatja a kezem, így újabb figyelmes simogatást kap.
- Öten? Én egykén nőttem fel. - nem nyomasztom most azzal, hogy talán most mégis van egy testvérem. Ennek az ügynek még fel kell a végét göngyölíteni, de alaposan. És most mit mondjak neki? Érzem, hogy folytatnom kellene, most én jövök, nem várhatom azt tőle, hogy mindig feldobjon valami témát. Biztos már kezdheti unni.
- A kutyus úgy fest kiválasztott engem. [b][/b]- egy menhelyi blökitől ez nem annyira nehéz, de olyan vehemenciával simul folyamatosan a tenyeremnek és akar egyre közelebb kerülni. - Öhm... esetleg megadnád az elérhetőségedet? Már persze ha érdekel, hogy egy kutyusnak milyen sora van társként.
Bûnüldözés,hadügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
15
● ● karakter arca :
Theo James


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely •• Szomb. Jún. 23, 2018 2:07 pm


Henry & Sophie


Valahol mélyen a fejemben megszólal egy halk hangocska, és azt sutyorogja, hogy úgy viselkedem, mint egy tíz éves. Én pedig nemes egyszerűséggel igyekszem oda sem figyelni rá. Mert túlságosan elfoglal, hogy össze tudjam szedni magam Henry mosolya láttán és ne piruljak el még jobban. Olyan ez, mint amikor a metrón összeakad az ember pillantása egy helyes fickóéval, csak éppen sokkal… komolyabb? Hiszen a metrós eseteknél határozottan nem érzem azokat a bizonyos pillangókat a hasamban, ellenben a mostani helyzettel.
- Igazából fogalmam sincs milyen lehet pontosan. Nyilván, amit a filmekben látok, az nem teljesen ugyanaz… - Megerősítést várva sandítok oldalra, igyekezve minél kevesebb tudomást venni beszélgetőpartnerem karakteres arcának vonásairól. Legszívesebben itt helyben nekiállnék lerajzolni, de tudom, hogy az most több okból is szimplán lehetetlen. Egyrészt most nagyon is más dolgunk van, hiszen még nem találtuk meg a megfelelő kutyust Henrynek. Másrészt valószínűleg totál flúgosnak tűnnék a szemében, ha egyszer csak ledobnám magam a földre, hogy na akkor én most lerajzolom őt. Csak tudjam megjegyezni minden vonását… Kevés olyan dolog van, amit jobban utálok annál, mint amikor elrontok egy rajzot. Különösen, ha az egy másik emberről készül. Akkor bizony van, hogy órákig nem lehet velem beszélni, mert duzzogok.
- Igen – felelem nemes egyszerűséggel a kérdésére, s közben finom mosoly bújik meg a szám sarkában. Hiszen még mindig témánál vagyunk. Látnia kellene, amikor hajnal háromkor könyékig grafitos kézzel járkálok a lakásban, csak mert képtelen vagyok elaludni addig, amíg be nem fejezem az egyik rajzomat. Általában ilyenkor van az, hogy mégis bealszom a rajz és a ceruzák között, reggel pedig még az orrom és a homlokom is fekete a grafittól. Már nem is számolom Rod hányszor nevetett ki miatta. – Sokkal jobban szeretem, mint ezeket a különböző új programokat, de… – megrántom az egyik vállam. – Ez a főnökömet nem érdekli.
Kellemesen ismeretlen érzés önt el, amikor – így átgondolva – butácska magyarázatomra olyan kedves szavakkal felel, hogy rögtön kicsit jobban kezdem kedvelni miatta. Jobban pedig egyet sem tudnék érteni vele. Bár a találkozásunk nem lenne filmekbe illő, de mégis meg kellett, hogy történjen. S most lám, itt vagyunk és úgy beszélgetünk, mintha az egész nem is lett volna annyira kellemetlen, mint ahogyan ott és akkor éreztük. – Azért remélem már kiheverte a dolgot. – Jegyzem meg, halk nevetést hallatva, amikor szóba kerül a társa, aki miatt akkor, legutóbb nem tudtuk folytatni a beszélgetést. Megígértem magamnak, hogy nem fogok úgy csinálni, mintha ez a mostani találkozásunk kicsit is többet jelentene puszta véletlennél, és nem teszek eleget a késztetésnek, hogy még hozzátegyem, hogy én is ugyanúgy érzek a megismerkedésünkkel kapcsolatban. Még a végén túlságosan beleélném magam... gyakorlatilag bármibe, aztán kiderülne, hogy nem is tudom. Mondjuk barátnője van. Vagy menyasszonya. Az utóbbival kapcsolatban például sajnos van már személyes tapasztalatom is.
- Nekem úgy tűnik, hogy nagyon is élvezi. – Vigyorogva pillantok Rá, szememben huncutság csillan. Soha nem voltam egy rettenetesen komoly ember, de úgy érzem az Ő nyugodtsága mellett lehetek ennyire jókedvű, mert nem azt fogom látni a szemében, hogy elítéli, rosszallja, helyteleníti a dolgot. És talán egy kicsikét még úgy is érezhetem, hogy Őt is belevontam a rosszaságba. Mint egy tíz éves…  
- Eddig fogalmam sem volt róla, hogy hogyan működik a katonaság. Te vagy az első ismerősöm, aki katona. – Magyarázok mosolyogva, s közben vetek rá egy pillantást – nem a szájára! – Mi pedig itthon csak a zászlók lobogását, na meg a nagy hazatéréseket látjuk. Azt nem emlegetik a tévében, hogy ti is ugyanolyan emberek vagytok, mint mindenki más. – Furcsa érzés a családról és a másokhoz való kötődésről beszélgetni vele, éppen itt. De valahogy mégis olyan könnyen jön.
- Áá, a napos Kalifornia – mosolyogva bólintok néhányat. Nem mintha egyébként jártam volna ott, nálunk sokkal inkább az dívott, hogy a Nagy-tavak környékére vigyenek minket osztálykirándulni. Bele sem akarok gondolni, hogy a gimi számomra még csak alig két éve ért véget. Most pedig már hónapok óta Párizst hívhatom az otthonomnak.
- Tényleg elég nagy szerencsétlenség – helyeslek olyan grimasszal az arcomon, amiből rögtön leesik bárkinek, hogy nem gondolom teljesen komolyan, amit mondtam. Mi meg az amerikai zászlóink… – Hát ezt most már feltétlenül ki kell próbálnunk egyszer – jegyzem meg nevetve, miközben a pillantását keresem.
Meglepett pillantásommal az arcát fürkészem, amikor az kerül szóba, hogy melyikünk pontosan melyik rokonával is lakik együtt. Eddig valamiért teljesen abban a tudatban éltem, hogy a katonáknak jár valami szolgálati lakás. Vagy hogy a fenébe hívják. Nem értek ehhez a világhoz. Erre itt van Henry és minden előítéletemet percek alatt dönti meg. – Szerintem mindig jó a család közelében lenni, függetlenül attól, hogy éppen melyik családtag az pontosan. – Mondom, s közben arra gondolok, hogy bezzeg én a lábamat sem tenném be a nagybátyám és nagynéném házába, egyetlen egy egyszerű okból, amit a szüleim kívül senkivel nem osztottam meg. Még a bátyáimmal sem.
- Aha… - halkan felnevetek. Első hallásra mindig flúgosnak tűnik a családom, sejtem mit gondolhat most rólam. Rólunk. – És én vagyok a legkisebb, szóval izgalmas gyerekkorom volt – teszem hozzá nevetve. Abba már nem megyek bele, hogy a szüleim helyettem is fiút akartak, meg hogy Rod hogyan fejezte le a babáimat. És akkor az unokabátyáim még szóba sem kerültek. Na jó, bevallom lehet, hogy mégiscsak flúgos egy család vagyunk. De az biztos, hogy senki kedvéért nem cserélném el őket.
- Jó választás – mondom magabiztosan, mindenféle pirulás és szégyenlősség nélkül. Ha tudnám honnan ez az önbizalom, vennék belőle még legalább hat kilóval későbbre. A kérdése bár meglepetésként ér, de képtelen vagyok letörölni az arcomról a mosolyt, ami hirtelen odaköltözött. – Persze. – Közben finoman bólintok. – Szinte minden felületen szimplán a nevemet használom, szóval Sophie Wrighton egyben, és kisbetűkkel. De van telefonszámom is... Nyilván. – Teszem hozzá gyorsan nevetve. Hogy is volt az a ne csináljunk hülyét magunkból dolog?



Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
117
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
bridget satterlee


Témanyitás ✥ Re: Állatmenhely ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Állatmenhely
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-