Belleville Park
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 8:16 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 8:42 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 7:44 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:10 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:03 pm ✥


Témanyitás ✥ Belleville Park •• Csüt. Nov. 23, 2017 10:29 pm

Forrás: google


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Nov. 25, 2017 3:05 pm-kor.
avatar
● ● Posztok száma :
2379
● ● Reag szám :
1564
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Lei and Caleb •• Csüt. Nov. 23, 2017 11:09 pm


Lei and Caleb


Normális esetben már egészen kiskorában megtanulja az ember, hogy nem lehetünk önzőek, arrogánsak de főként nem falánkok. Nem vágyhatunk mindig nagyra és értékesre, elvégre aki a kicsit nem becsüli, az a nagyot sem érdemli. Mindig be kell érnünk azzal ami van, ami megadatik, és a legapróbb, legjelentéktelenebb dolgoknak is épp úgy örülni kell, mintha az egyik legújabb szériás sportautó kulcsát vágták volna hozzánk azzal a felkiáltással, hogy "most már a tiéd, te döntöd el, hogy mit csinálsz vele!". És, hogy mit csinálnánk vele? Mindent és egyszerre semmit. Nem tudnánk kihasználni a kocsi erejét és a valós feladatát, elvégre nem sportpályán vagyunk, nincs megengedve, hogy kétszázzal repesszünk az utakon, nem mellesleg vigyáznunk kell magunkra és embertársainkra. Mellette csak mutogatnánk, élnénk a szépség erejével, megmutatnánk milyen "vagányok" és "macsó gyerekek" vagyunk, amiért nekünk megadatott egy ilyen milliókat érő csoda, nekik bezzeg nem. És persze nem vigyáznánk rá eléggé, hiszen nem vagyunk tisztában azzal az összeggel, amennyit valaki kiadott ezért a négy keréken guruló fémcsodáért, hiszen életünkben nem láttunk még annyi bankót... természetesen meghúznánk az oldalát, a hepehupás utak miatt folyamatosan szervizbe kellene hordanunk, ami miatt folyamatosan veszítene az értékéből és idővel kijönnének az újabb és jobb szériák, a miénk pedig elévülne. Maradjunk annyiban, hogy egy nagyon drága holmit amire nem mi adtuk ki a pénzt, nem mi dolgoztunk meg érte, nem tudnánk eléggé értékelni. És a lényeg, hogy alapjáraton nem is az számít, hogy mekkora árban kapunk valamit és nem az, hogy mennyire számít értékesnek a maga piacán vagy épp ócskának, sokkal inkább a mögötte rejtőző szándék és az ajándékot adó személy szívének minden szeretete, jóindulata és jelzései.
Egy apró kis sebtapasz, egy finom, lágy érintés az arcodon miközben orrod alatt sziszegve próbálsz levegőhöz jutni, minek után korábban jókora ütések kellettek ahhoz, hogy a levegő útját valamelyest elzárják a tüdődtől. Egy otthagyott kenőcs ami nem is jöhetett jobbkor, csak mert te nem mersz odaállni az apád elé és kérni rávalót, hiszen az atya semmit nem tudhat arról, hogy a fia valójában egy igazi kis gengszter, csupán előtte jól titkolja. A papírpohárban lévő kávénak nem is a beltartalma számított igazán - bár tagadhatatlan, hogy a piszkosul hideg időre való tekintettel kellemesen melengetett -, annál is inkább a rárajzolt mosolygós arc, melynek látványa bearanyozta a napomat. A kis falevél azóta is két préslap közé van szorítva, hogy még csak lehetősége se legyen széthullani és elporladni, ami pedig a mesekönyvet illeti, nem is kifejezetten a mesék miatt szedem elő álmatlan éjszakáimon. Már első lapozgatás során feltűntek az apró kis kör alakú hullámvonalak a szomorúbb részeknél, ahova minden bizonnyal a bánatának kis könnycseppjeit hullajtotta, a boldog befejezéseknél pedig az örömét. Azt hiszem ezt jelenti, amit Gregory atya mondott annak idején: "nézd meg az ember könyvét, az mindent elárul róla." Talán nem beszéltem a lánnyal még soha, nem tudok róla semmit főleg úgy, hogy nem is egy osztályba járunk, ráadásul fiatalabb is nálam, így nem egyezik az évfolyamunk se. A legfontosabbat viszont ki kell emelnem. Azt, ami még mindig hozzá köt... nem tudtam elengedni a tekintetét, amiben benne volt a világ minden jósága, szeretete és törődése. Ezek alapján ha fizikálisan nem is, de kedveskedésének, a mesekönyvének vagy éppen a könnyeinek lenyomatának ismeretével, a pillantásának erejével megtudtam róla egyet s mást. Többek között azt, hogy olyan tettekre sarkallja az ember gyermekét, ami soha nem volt rá jellemző.
Mindig utáltam a sálakat, azt is amit akkora elánnal és elszántsággal tekert a nyakam köré, hogy az akkori állapotomban lehetőségem se volt reagálni rá, így csak hatalmasakat pislogva tűrtem, hogy bebugyoláljon és úgy nézzek ki tőle, mint egy szorosra csavart tavaszi tekercs amit meglocsoltak gumicukorral. Mégis az undorom ellenére hosszú órákon át ücsörögtem felette a könyvtárban miközben azon gondolkoztam, hogy miként kedveskedhetnénk neki úgy, ahogy azt ő is tette velem egy hónapon keresztül? Csendben, önzetlenül, de kicsit rejtélyesen.
Én... kedveskedni... egy lánynak. Mondhatjuk, hogy itt már régen baj van főleg úgy, hogy komoran gondolkozó, de igen csak elszánt arckifejezésekkel elemezgettem a sál fonásmintáját. Gregory atya vagy éppen Mattie el nem tudom képzelni, hogy mit gondolhatott miközben én egy habos-babos, milliónyi színben díszelgő sállal az ölemben, valamint egy "Mindent a virágokról" címmel feliratozott lexikon felett ücsörögtem mozdulatlanul, mindvégig azon tornáztatva az agytekervényeimet,  hogy milyen növényt szerezzek be?  Kék ibolyát ami a hála virága, Verbénát aminek a legfőbb üzenete, miszerint az adott illetőt elbűvölte a "címzett", vagy merészeljek megkísérelni egy Margarétát, amivel azt köszönném meg neki a jelentése szerint, hogy mindig lehet rá számítani?
Hogy mi lett az eredmény? Nagy nehézségek árán, akárcsak egy kis óvodás aki próbál szerelmet vallani egy lánynak, az orrom alatt motyogva, hátra tett kezekkel mindvégig a padlót fürkészve számoltam be a kis mesébe illő jelenetünkről a kedves virág árusnak, aki végül egy számba se vett virágot csapott ki elém a pultra. Én mondom, életemben nem láttam még ősszel annyi virágot, mint amennyi abban a boltban volt kirakva, bár a nemesítés és az üvegházak ugye mindent megoldanak, gyanítom ezek se láttak soha életükben rendes napfényt, de nem is az a lényeg. Sokkal inkább, hogy a milliónyi színpompás, hatalmas növény közül pont a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő kis izékét ajánlotta.
" - Kék ne felejts. Azt hiszem mondanom se kell, hogy mit jelent...ne felejtsétek el egymást soha!" Csupán ennyit mondott, majd levágott néhány szálat, amit egy egyszerű kis szalaggal csokorba kötött és a kezembe nyomta. Ingyen és bérmentve, mondván neki tökéletesen elég volt az a kis történet amit elmondtam neki, és amivel bearanyoztam a napját.
Így hát itt ácsorgok most a padunk melletti fának vetett háttal, ujjaim között az otthagyott cukorka papírját morzsolgatva, másik kezemben pedig a papírzacskóba tett sálját hordozgatva, abba belecsomagolva a virágokat valamint egy kis cetlit, válaszolva egy korábbi levelére: "Neked hála minden napom szép volt!"


***

Szó szám: 938 - Öltözet

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Hétf. Nov. 27, 2017 12:25 am



Caleb & Lei

Annyi mindent adtam a fiúnak már eddig, hogy az ember azt gondolná, hogy egyáltalán nincs több ötletem. És az az igazság.... Úristen, hát még a negyedét sem valósítottam meg annak, amit akartam. Egy hónap. Harminc ajándék. Ami annyit jelent, hogy még három kell ahhoz, hogy ez meglegyen. Mert igen, van egy listám... Egy százas (!!!) lista, amire felírtam mindazt, amit szeretnék a fiúnak adni... Az, hogy ezeket ő viszi el, egy kisgyerek, vagy egy hajléktalan még mindig nem tudom, de nem is érdekel. Valahol a lelkemben érzem, hogy nagyon is jó helyen vannak a kis mütyürök, amiket letettem a padra, még ha nem is annál a kiskutya szemű fiúnál. Nem láttam egy hónapja... De még mindig élesen él az emlékezetemben a két hatalmas szem, az egyenes orr, a húsos ajkak, és a makulátlan bőre is, nem beszélve a homlokába hulló, fekete hajtincsekről, amik ki tudja még hány sérülést takartak az orrom előtt. A  szívem még mindig ugyanazt súgja ahányszor rágondolok, és olyan rendetlen dörömbölésbe kezd, hogy rögtön szégyellem magam. Milyen lány az, aki első látásra ennyire megkukul valakitől? Normális ez? Kissé idegesen kezdtem püfölni a fejem, ahogyan elpakoltam a kis szerencsesütiket, amiket tegnap csináltam anyával. Nagyon reméltem, hogy nem lesett bele az üzenetekbe, mert nagyon zavarbaejtő lenne az egész, ahogyan az egész család cikizni kezdene. Az öcsém egyértelműen, hogy akármerre járna azt kiabálná, hogy „Lei Lei szerelmes”, a bátyám valószínűleg a kezembe nyomna egy doboz óvszert... de amúgy nem engedne ki a házból. Na nem mintha annyira a szórakozóhelyek királya lennék. Apa szerintem shotgunt ragadna és háztól iskolági, aztán vissza vinne... Anya meg... Felvilágosítana. Olyan dolgokat mondana, amitől totál vörös lenne az egész fejem. Aztán szorgalmazná, hogy elmegyünk együtt a nőgyógyászhoz, ne legyek már szégyenlős, ha szeretném nőhöz fogok menni... Éljen a tökéletesen ciki családom. Már egyből mindenki a legrosszabbra gondolna, aztán semmit sem tudok róla azon kívül, hogy nagyon szépek a szemei. Még a nevét sem.
Biztosan felelőtlen dolog így kapcsolatba lépni valakivel. Valószínűleg a kis tökmagon kívül mindenki kiakadna, ha túllennének a fentebb említett dolgokon, és benyögném, hogy életemnek még a nevét sem tudom. Valószínűleg ők nem fogadnák el indoknak, hogy „de nagyon szépek a szemei! tudjátok olyan őszinték!” Apa nyilvánvalóvá tenné számomra, hogy annó anyám is ezt hitte... Egészen addig, amíg ki nem nyitotta a száját. Nem értenék meg, hogy én tudom, hogy ő nem olyan. Pont azért, mert indokom már nincs a dologra, egyszerűen csak... érzem. Butuska fruskának tartanának, és talán az is vagyok, de hogy hagyhatnám abba a kis ajándékok küldözgetését, amikor már annyira megszoktam ezt? Nem is megszoktam... A napjaim részévé vált. Nem tudnám elképzelni, hogy ne tegyem. Rosszul érezném magam, ha egyetlen napra is megfeledkeznék róla.
Nem is tudom hogyan fogom kibírni az elkövetkezendő harminc napot, amikor nem adok neki semmit. Hiszen a megsütött harminc kis szerencsesütiben harminc üzenet van, amit ha egybe rak, egy történetet fog alkotni. A mi történetünket... Hiszek benne, hogy ő gyűjti a kis ajándékokat, és kapcsolatunk 61. napján már össze tudom szedni a bátorságomat ahhoz, hogy elé állhassak. Bízom benne, hogy el fog jönni, és nem ijed meg. Mosolyogva takartam le az édességeket egy díszes szalvétával és tettem rá a rózsaszín dobozra a fedelét. Ezzel a kezemben indultam el iskolába, beordítva anyához, hogy elmentem, ne várjon haza estig, mert ma edzésem lesz, arra fogok menni. Ahelyett, hogy megvártam volna a buszt, megint inkább a parkon keresztül mentem, ami miatt mindig futnom kellett, hogy beérjek az első órámra, de mindig azt gondoltam, hogy ennyit megér a dolog. Hétvégén majd alszom délig, és akkor tökéletesen rendben leszek, hétfőre már annyira fitten fogok ébredni, hogy az égegyadta világon semmi problémám nem lesz a futással. Pénteken... Már egy picit neccesebb, de mivel még csak szerda van, azt hiszem kijelenthetem hogy erőm teljében vagyok.
Mosolyogva lépdeltem a padunk felé, és mielőtt letettem volna a kezemben tartott kis dobozt, a mai napon először fordítottam a nap felé az arcom. Meglepő, hogy még mindig vannak kis sugarak, lehunytam a szemem, néhány másodpercig élveztem, ahogyan végigsimítanak az arcomon, aztán pedig leültem, és letettem a dobozkát, majd a táskám első zsebéből varázsoltam elő a lila, áfonyaillatú, csillámos zseléstollamat, meg a sárga – elfogyott a rózsaszín – post-it tömböt, amiből egyetlen kis cetlit ragasztottam a fém tartó tetejére, majd a pici gyöngy betűs írásommal véstem rá a következőt: minden nap csak egyet nézhetsz meg! Ne csalj! Tudni fogom a végén, hogy csaltál!”
Azt már nem írtam hozzá, hogy látni fogom a képén, hogy magára szedett, amiért az összes szerencsesütit magába tömte, mert azt szerettem volna, hogy meglepeté legyen az ajándék.
Elégedett fejjel csomagoltam el a tollat, aztán dobtam a fél vállamra a táskámat. Megnéztem mennyi az idő, végeztem egy gyors fejszámolást. Úgy voltam vele, hogy most egészen hamar elintéztem a reggeli rutinomat, így elég lesz az elején gyorsan sétálnom. A korábban említett állapot, amúgy a fejemre is kiült, nagyjából úgy nézhettem ki, mint egy jól lakott óvodás, egészen addig a pillanatig, amíg meg nem pillantottam a szemem sarkából az ismerős, kapucnis fejet. Azt hittem, hogy káprázik a szemem, ezért gondoltam odanézek, aztán majd jól kinevetem saját magam a butaságért de... Tényleg ott állt a fánál. Éreztem, ahogyan a szemeim lassan a kétszeresére nőnek, és a kezemből minden erő kiszáll, ami miatt a táskám halkan puffant a földön. Szégyenlősen sütöttem le a tekintetem, és haraptam az alsó ajkamba. Egyáltalán nem érdekelt, hogy az enyhén hullámos tincsek az arcomba hullottak, mert legalább elrejtették a rákvörös fejem.
- Hogyhogy itt vagy? – tettem fel neki egy kisegér cincogására emlékeztető, vékony hangon a kérdést, miközben úgy tanulmányoztam a bakancsaimat, mintha azok annyira baromi érdekes dolgok lennének. Megállapítottam, hogy ki van kötődve a cipőfűzőm, és levontam a tanulságot: legközelebb szorosabbra kell húzni azt a masnit, különben fel fogom nyalni a földet! Tökéletes szerencsém volt most... És ekkor jutott el a tudatomig, hogy úristen, hát simán végignézhette volna, ahogyan eltaknyolok, betöröm a fejem, és tiszta vér leszek! Aztán cipelhetett volna kórházba, ahol befoltozzák a nagy buta tököt a nyakamon, elkésik a suliból, és megszidják otthon! Azok után talán soha nem is akart volna látni... Nem beszélve arról, hogy te jó ég... Lehet azért jött, hogy elküldjön. Hogy elmondja mi a helyzet. Barátnője van, és rosszul esik neki ez az egész dolog, mert ő egy pillanatig sem vágyott a segítségemre, aztán pedig az ajándékokra. Ha ezt fogja mondani... Úristen, miért nem gondoltam eddig ebbe bele? Lehet, hogy csak azért vitte haza a dolgokat, hogy jól bebizonyítsa azt, hogy én egy zaklató vagyok!
Nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, és ismét felemeltem a fejem, kissé hátrahajtva, hogy rálátást nyerjek az arcára. Egy pillanatra megint sikerült elmerülnöm a tekintetében, aztán gondolkodás nélkül böktem ki azt a dolgot, ami a legjobban érdekelt?
- Hogy hívnak? – érződött az enyhe kínai akcentusom a franciámban, és mivel ideges voltam, most még kevésbé figyeltem oda a tökéletes hangsúlyozásra. Nem voltam biztos benne, hogy mi fog történni ezek után, de... Csak remélni mertem, hogy nem elküldeni akar majd.

1 141 || ruha ||
 nyelves  boom  lovely  szeretgetesi
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Hétf. Nov. 27, 2017 10:24 pm


Lei and Caleb


Szeretek élni... akármilyen mostohán is bánt velem az élet, akármennyire értékelhetetlennek tartottam a gyerekkoromat a családom szempontjából, amiért az anyám egyszerűen csak elhajított magától és odaültetett a kolostor lépcsőjének hideg kövére, hátha lesz velem valami, én mégis szeretek élni. Tudom, hogy rendszerint bajba keveredek és azt is tudom, hogy sokszor kisebb-nagyobb sebekkel tudom csak kiverekedni magam még a legnagyobb sz*rból is annak ellenére, hogy életelvem és világnézetem kerülni a konfliktusokat. Főleg azokat hagyom békén a maguk kis világában, akik bizonyítottan több erővel és kurázsival, nagyobb bicepsszel vannak megáldva nálam. Mondhatnánk úgy is, hogy van eszem és mérlegelem az erőviszonyokat.
Lehet, hogy monoklisan és szétcsapottan térek haza egy-egy hibásan belőtt hadjáratról, de szeretem az életet amit mind ezek ellenére aktívan élek. Hogy miért? Mert olyan emberek vannak mellettem, akikért érdemes élni és küzdeni, akiknek a szeretetét magaménak tudni nagyobb büszkeség, mint, hogy mindenkire és mindenre fittyet hányva csak ücsörögjek bent a szobámban mint egy búval b*szott emós hülyegyerek. Ilyen ember többek között Christian atya, aki apám helyett is apám volt, aki megszánt engem és a kis görbülő számat akkor ott kint a hidegben és betessékelt a hatalmas előtérbe, majd pokrócot hozatott és meleg teát, melyek segítettek a felmelegedésben. Úgy kucorogtam a vastag takaróban mint egy morcos kis törpe, miközben fintorogva, prüszkölve szürcsölgettem a bögre tartalmát mely sokkal íztelenebb és keserűbb volt annál, mint amit korábban anyu főzött nekem. De anyun kívül akkoriban soha, senkitől nem kaptam semmit, ez a férfi volt az első, aki két kis kezemet a sajátjai közé véve beletette a bögrét. És lehet, hogy csak egy tea volt, amit bárki eltudott volna készíteni, de nekem akkoriban nagyon sokat jelentett. Christian atya nevelt fel, ruházott és tanított, amiben Gregory atya segített neki s időt, fáradtságot nem sajnálva vetett alá később az életre nevelő tanainak is, hogy minél többet sajátíthassak el a jövőmre való tekintettel, hiszen ha valakivel, hát velem kénytelen volt megértetni, hogy az élet nem piskóta és nem olyan folyékony, édes cukormáz, mint azt kisgyerekként gondoljuk. Amennyire utáltam kezdetben a hatalmas, elém lerakott könyveit, ma már pont annyira szeretem azokat is, hiszen a távolból figyelhetem miként az évek során megöregedő atya hátratett kezekkel, gondolkozó arckifejezéssel keresi a számomra ideális tananyagként szolgáló régiségeket. Csupa szeretet, büszkeség és ragaszkodás vezérli a tetteit, melyek megmutatkoztak abban is, hogy ő volt az első, aki képes volt kezelni a semmiből eredő dührohamaimat. Mikor a saját hajamat tépve, remegve, ajkamat véresre rágcsálva, vad remegések közepette húzódtam el a legtávolabbi sarokba, hogy ott falnak vetett háttal mély levegővételek kíséretében nyugtassam le magam, az ő jelenléte volt számomra a legmegnyugtatóbb. Persze megvárta, míg magam küzdök meg a démonaimmal, de mikor úgy ítélte, hogy ez veszett fejsze nyele, egyszerűen csak mellém lépett, s az akkor még igen aprócska valómat két keze közé fogta, hogy puszta jelenlétével és pozitív kisugárzásával, a jó energiáival igyekezzen megnyugtatni. Tizenkettő voltam csupán, fogalmam se volt, hogy mit akart elérni azzal, hogy mást se csinált csak az arcomat nézte míg én akárcsak egy sarokba szorított kutya, sziszegtem és már-már morogtam. És tényleg nem csinált semmit csak mellettem volt, lenyugtatta a kedélyeket körülöttem, aminek köszönhetően végre valahára nem kellett a testem rángásával plusz energiát veszítenem
A legfontosabb talán mégis Mattie, aki nélkül biztos, hogy ma nem olyan ember lennék, amilyen, és mindmáig hálát adok azért, hogy kölyökként egymásra találtunk. Még azért is, hogy kivertem a fogát a helyéről, máskülönben nem köttetett volna ilyen erős kötelék közöttünk. Azóta is egymást terelgetjük, felelősséggel vagyok érte és bár ő élvezi a "fiatalabb testvér" szerepét, le se tagadhatja, hogy ő maga is pont annyira figyel rám, mint én ő rá. Lesi minden mozdulatomat, tudja, hogy mikor bújik elő belőlem az ördög, mikor kell a vállamra tennie a kezét vagy magához ölelnie, hogy kifújhassam magam. Ő az, akiért érdemesnek látom minden egyes napomat és az ébredést is magát. Ő az, aki mellett mindig önmagam lehetek, akinek nem kell megjátszanom magam, hiszen olyannak fogad el, amilyen vagyok... a hibáimmal együtt szeret és én őt viszont.
De most, mintha a változás szele ütött volna meg bő egy hónappal ez előtt, hiszen a családi, testvéri és baráti kötelék mellé beférkőzte magát valami más is... valaki más. Egy pillantás. Egy kedves szó, ennyire volt szükség csupán, azóta pedig képtelen vagyok szabadulni az apró, manószerű lényétől, s nem csak azért, mert aprócska ajándékaival előszeretettel kényeztet már hosszú hetek óta. Mintha akkor, azon a sorsfordító találkozáson nálam hagyta volna a lelke egy kis darabját, belőlem pedig a létező legjobb énemet igyekszik rendszerint előcsábítani ezzel is jelezve, hogy jobb vagyok annál, mint azt gondoltam volna.
Egy csepp kis lány, aki kinyitott előttem egy másik ajtót és általa betekintést enged egy másik világba. Egy világba, ahol az ő igényei szerint minden szép, pozitív és élettel teli, szemben az én lidérces, sötét valóságommal. Talán ezek tudatában nem is meglepő, ha az ember vágyik a fény felé csak, hogy szabadulhasson a maga homályából.
Mert most nézzétek meg, most is mit csinál? Hordja a kis dobozát és a papírját a padhoz, fel se néz, körül se néz, észre se vesz, csak sürgölődik a fa tákolmány körül, hogy megint itt hagyjon nekem valamit. Ész megáll. És pont azért, hogy teszteljem magától észrevesz-e, nem teszek egy tapodtat se felé, csupán várok a fának vetve vállamat, hátha...
... és hátha! Na de a probléma ott keresendő, hogy míg korábban iszonyatosan biztos voltam magamban, ma már koránt sem. Legalábbis addig nem jutottam el a tervvel, hogy kitaláljam mi lesz akkor, ha már szemtől szemben állunk egymással, épp ezért amint megszólít, rögtön vigyázzba vágom magam és nagyokat pislogva, bizonytalanul keresgélem az elveszett szavakat.
- Hát... gondoltam, hogy most már ideje lenne... - ideje lenne mit? Találkozni? Újra látni? - visszaadni a sáladat - na ezaz. Biztos a sálja hiányzik neki a legjobban - talán szükséged van rá. - ügyetlen léptekkel araszolok közelebb hozzá, s ekkor rajzolódik csak ki igazán a közöttünk lévő magasságkülönbség. Alapjáraton én se vagyok egy égimeszelő, jó ázsiai vérem lévén teljesen átlagos magassággal bírok, de ő még mellettem is parányi kis manócska hatalmas fekete szemekkel, kíváncsi tekintettel.
- Olyan vagy mint az epres cukorka amit adtál... - hogy?! Tócsányira kerekedő szemekkel, zavartan, hímnemű egyed létemre fülem hegyéig vörösödő fejjel kapom a szám elé a kézfejemet, aminek takarásában benedvesítve a cserepessé száradó ajkaimat,megköszörülöm a torkomat. "Hogy égesd le magad két perc alatt?" című adásunkat láthatták - mármint... úgy értem, hogy... tudod mit? Felejtsd el. Tessék - nyújtom oda neki ellentmondást nem tűrő tekintettel - igazán köszönöm, jó szolgálatot tett - oké. Van ennél még lejjebb?
- Caleb - nyögöm ki a nevemet lesütött szemekkel, teljesen megsemmisülve hála a bénaságomnak.


***

Szó szám: 1086 - Öltözet

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Hétf. Dec. 11, 2017 3:17 am



Caleb & Lei

Egy pillanatig sem fordult volna meg a fejemben, hogy egyszer megtörténhet ez. Hogy az álmaimban látott fiú, akinek annyira élesen éltek a vonásai bennem. A hatalmas bambiszemek, a puhának tűnő, sűrű hajkorona, az összevont szemöldök, ahogyan először rám nézett, mert nem tudta, mi volt a szándékom. Furcsa, de mintha szinte azonnal ellágyultak volna a vonásai, és nem látott bennem veszélyforrást. Ezt kihasználva döntöttem úgy, hogy segíteni fogok neki, és innentől megpróbálok az élete része lenni, még ha nem is közvetlenül. Nem mondom, nehéz feladat volt a dolog, főleg úgy, hogy abban sem voltam biztos, hogy valóban ő vágja zsebre az apróságokat, amiket küldtem neki. Az tuti, hogy egyáltalán nem voltam felkészülve az egész helyzetre. Arra sem, hogy egy tévedés az egész, és csak magamból hülyét csinálva hagyom ott minden nap a dolgokat, viszont arra sem, hogy hazaviszi, és talán jelent neki valamit az egész. Határozottan nem voltam elég felkészült, és erre csak akkor jöttem rá, amikor a parkba érve megpillantottam Őt.
Azt hittem, hogy tökéletesen emlékeztem minden egyes vonására, amiknek láttán ismét csak ökölnyi méretűre zsugorodott a gyomrom, ezernyi pillangó lepte be, és úgy verdestek a szárnyai, hogy azt hittem menten elájulok. Nem számoltam a ténnyel, hogy talán találkozni akar majd velem, és ez mivel jár. Nem gondoltam végig, azt, hogy kész vagyok-e egy visszautasításra, vagy nem.
Pont ezért is bámultam egy darabig, miután elhelyeztem a fémdobozkát, majd a fülem mögé tűrtem a hajam, és óvatosan felemeltem azt onnan. Életemben először adok neki valamit majd oda szemtől szembe, mert úgy néz ki, hogy most rá leszek kényszerülve a bátorságra... És csak az az egy dolog tud a fejemben járni, hogy minden bizonnyal kudarcot fogok vallani. Hiszen én távolról sem vagyok a miniszoknyás csoda, amit a srácok hajkurásznak állandóan, és a hajam sincsen szög egyenesre vasalva, bár nem panaszkodom rá, mivel nagyon könnyen kezelhető.
Mindenesetre a hajam most egyáltalán nem fontos, igazából ha minden szál tökéletesen a helyére lenne simulva, előtte még akkor is úgy érezném magam, mint egy vasorrú bába... De Lei, össze kell szedned magad, és a sarkadra kell állnod, különben sosem tudod meg, hogy ennek mi lesz a vége!
De vándorból, aki segít a hercegen... Sosem lehet hercegnő. A vándorok minden mesében jelentéktelenek, csak a pillanatig fontosak, amíg a főszereplőnek segítenek, aztán úgy tűnnek el, mintha soha nem is lett volna. A vándornak nem jár más, mint a főszereplő hálája, pont ezért nem szerethet bele soha a hercegbe. Az én pici szívem heves dobogása pedig sok mindent bizonyított, csak azt nem, hogy a hercegem iránt nem kezdtem el plátói érzelmeket táplálni. Meg kell találnom a módját annak, hogy elcsendesítsem, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt fájdalom nélkül meg tudom tenni. Most, ahogy ott figyelem Őt, egy pillanatra beszűkül a világ, csőlátásom lesz, és a közte és köztem lévő távolságon, meg az arcán kívül képtelen vagyok minden mást meglátni... Egyszerűen nem megy, és nem is akarom, hogy menjen. Csak Őt szeretném látni, és ez végtelenül megrémít, mert még a nevét sem tudom... De valahol mélyen mégis bízom benne, hogy ő nem lehet rossz. Egyszerűen csak érzem, hogy így van. Az első pillanattól kezdve biztos voltam benne, hogy nem rossz. Attól még, hogy a herceg talpig sötétbe és semleges színekbe burkolja a testét, a lelke lehet gyönyörű mályvaszín csoda, amit az ember a belső szemeivel láthat. Legalábbis én ebben hittem és hiszek vele kapcsolatban.
Nem tudom, hogy a korábbi észérvek ellenére mégis honnan szedtem össze a bátorságom, és léptem oda hozzá. Talán a kíváncsiságom írta felül a bátortalanságom, és azért gondoltam, hogy ideje lenne lépni valamit, még mielőtt megunja a bámészkodást, és magamra hagy.
Talán pont a pánik szülte izgalom, az ereimben száguldó adrenalin hozta meg a lelki erőmet ahhoz, hogy kipréseljek magamból egy igencsak bizonytalan kérdésféleséget, aminek a hangsúlyát nem vittem fel tökéletesen, de mindenesetre ő értette a dolgot. Életemben először hallottam a hangját, ami túlságosan is kellemesnek hatott... Találnom kéne benne valamit, ami nem tetszik, és abba belekapaszkodni, hátha úgy az ép elmém megmarad.
- Ááá – bólintottam végül, és egy mosollyal próbáltam leplezni az enyhe szomorú élt, ami a hangomba merült. – A sálamat.
Szóval csak ennyit szeretett volna. Visszaadni a tulajdonomat, aztán minden bizonnyal eltűnni, és többet nem látni egymást... Nagyon nehéz volt megállni a késztetést, hogy ne biggyesszem le az ajkamat, de inkább a nyelvembe haraptam és erőteljesen koncentráltam arra, hogy semmiféle marhaságot ne csináljak, amivel jelét adom annak, hogy ez letört engem. Mert mégis mire számítottam? Mi másért jönne ide, minthogy visszaadja a sálamat?
A következő mondatára viszont már ijedten kaptam a kezeimet az arcomhoz, és próbáltam a lehető legjobban a hajam mögé bújni. Az epres cukorkák általában.... Vörösek? Te jó ég, most akkor lángol a fejem? Úgy nézek ki, mint egy sátáni ivadék? Legszívesebben kapartam volna magamnak egy gödröt, és önként temettem volna magamra a földet, de végül inkább csak bólintottam egyet ijedt pillantással, és a cipőimet kezdtem bámulni ismét, pedig semmi érdekes nem volt bennük. Csak akkor néztem fel rá újra, amikor már normálisnak éreztem a bőrszínem, aztán pedig egy bólintással értettem egyet azzal, hogy hagyjuk a témát. Csak ekkor vettem észre, a már csak halvány pírban úszó arcát, amitől automatikusan kíváncsiság vegyült a bizonytalan tekintetembe, és egy halvány kis mosolyra húzódtak az ajkaim. Valószínűleg idiótának gondol, és ő maga is zavarba jött attól, hogy nem tudok normálisan viselkedni a társaságában, vagy a szemébe nézni, de annyira aranyosnak tűnt így, hogy nem is foglalkoztam vele. Nem éreztem szükségesnek, hogy megtegyem.
- Caleb... – ismételtem meg halkan a nevét, aminek egészen kellemes volt a hangzása számomra, viszont ekkor tűnt fel az is, hogy ő nem kérdezett vissza az enyémre. Akkor ez most azt jelenti, hogy nem érdekli, ugye? Vagy el kéne árulnom a sajátomat? De ha nem érdekli, akkor csak felesleges információkkal traktálnám... És akkor biztosan nem találkoznánk újra gondolom én. Na nem mintha egy ekkora városban nagy esély lenne még egyszer összefutni. Azt tudom, hogy ő egy kedves fiú, és valószínűleg nem akar megbántani, amit értékelek, de az lehet, hogy mostantól kerülni fogom ezt a parkot egy darabig. Talán egy hónapig, amíg kitartanak a szerencsesütik... Erről jutott eszembe, hogy még mindig a kezemben szorongattam a kis dobozkát, szóval lehajtott fejjel nyújtottam felé.
- A használati utasítás már rajta van, szóval nem kell elmagyaráznom – dünnyögtem az orrom alatt – Nem csalhatsz.
Hogy honnan fogom tudni, ha mégis megteszi? Nyilvánvalóan vissza akarja majd adni a dobozomat is a következő alkalommal. Nem hinném, hogy harminc napig őrizgetné, mert annyi idő alatt bőven elkeveredhet.
Óvatosan pillantottam ismét az arcára, mert az úgy vonzotta a tekintetemet, akár a mágnes. Nem mertem sokáig elidőzni rajta, nehogy észrevegye, ahogyan szinte a nyálamat csorgatva bambulom őt, viszont az is nehéz volt, hogy ne nézzem. Hát hogy ne nézném?
- Koreai vagy? – kérdeztem végül összevont szemöldökkel, mert a szemei egyáltalán nem hasonlítottak a bátyám kínai vonásaihoz – Nagyon jól megtanultad a nyelvet. Nálunk az egész család akcentussal beszéli, de te pontosan olyan vagy, mint a franciák... Ááá, biztosan valami magángimnáziumba jársz, és cserediák vagy, ami miatt nagyon okos lehetsz, és jó a nyelvérzéked. Egy picit te is úgy beszélsz, mint akinek be van dugulva az orra...
Csak egy másodperccel később realizáltam, hogy mit mondtam, és kivételesen most nem vörösödni, hanem sápadni kezdtem. Rögtön a szám elé kaptam a kezem, és most már erősebben éreztem a késztetést, hogy a tulajdon kis kezeimmel ássam meg a saját síromat.
- Úristen ne haragudj! – szabadkoztam szinte azonnal hevesen gesztikulálva a levegőben – Nem úgy értettem... Nem akartalak bántani. Azt akartam kifejezni, hogy nagyon szépen beszéled a nyelvet, ahogyan én sosem tudtam megtanulni. Olyan, mintha itt születtél volna...
És az akcentusom csak felerősödött, amitől szinte érthetetlenek lettek a szavaim, mert annyira ideges voltam. Ha eddig nem szúrtam el mindent, akkor most már sikerült... Gratulálok Lei, látod ezért maradsz örök életedre a vándor mellékszerepében. Mert amikor végre a szürkeségből kitűnik egy herceg, akkor össze vissza makogsz, és az első adandó alkalommal megsérted.
Pótcselekvésként meredtem az órámra csak, mert nem mertem a szemébe nézni, és halkan, az anyanyelvemen kezdtem el káromkodni olyan cifrán, amilyen szavakat soha semmilyen körülmények között nem mondanék ki... De úgy néz ki, hogy lekéstem a töri dolgozatot. Ha most bemegyek a tanárunk tuti agyonüt, mert egyrészt zavarnám az órát, másrészt pedig a héten ez lenne a harmadik késésem. Gyorsan le is vettem a táskámat, és a fa tövébe hajítottam, aztán pedig hirtelen ötlettől vezérelve ismét Calebre vetettem a pillantásom.
- Talán ez sok így elsőre, de... – bizonytalanul haraptam az ajkamba, aztán a maradék erőmet összeszedve folytattam – Szerinted betegnek nézek ki?
Mert hát ha már meg akarom úszni a mai leszidásomat, akkor jól kéne csinálnom, nem? Kihagyni az egész napot lehetőleg... Bár egyetlen alkalommal sem lógtam még az iskolából. Talán kezdek elromlani? Züllött lettem? Lemondó sóhajjal nyugtáztam, hogy a reggeli jókedvem ellenére ez nem lesz az én napom, és eldöntöttem, hogy amint lehet a torkomon le fogok gurítani egy nagy adag forró csokit a boldogsághormonok miatt.

1 465 || ruha ||
 nyelves  boom  lovely  szeretgetesi
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Hétf. Dec. 11, 2017 1:09 pm


Lei and Caleb


Soha nem tartotta magam egy felettébb gyáva srácnak, bár ez a kijelentés von némi kivetnivalót maga után, amennyiben figyelembe vesszük az atyák szigorát. Az ő esetükben nem szívesen hívom ki magam ellen a sorsot és bár tudom, hogy mind egytől egyik jószívű, szeretettel teli emberek, azzal is tisztában vagyok, hogy az elmúlt tizennyolc évünk a testvéremmel követelt némi szigort is a részükről. És ahogy idősödtünk, ez a szigor úgy vált egyre keményebbé, elvégre miként nő a gyermek, úgy lesz rakoncátlanabb, szemtelenebb vagy épp annál nagyobb bajkeverő. Néha pedig igen, el kellett csípni a grabancunkat, hogy jó alaposan a lelkünkre beszéljenek, amit tettünk nem csak felelőtlenség volt, de ezzel együtt komoly gondok is adódhatnak belőle. Ezek tekintetében pedig igen, egy idő után gyáva kis kukac lettem, aki inkább eltussolt minden létező csínyt az atyák előtt csak, hogy ne üljek megint a gyóntató székben ha másként nem is, hát jelképesen meggyónva a bűneimet. Számomra nem a fülesek voltak a fájók és szánalmasak - amit persze nem tőlük hanem egy-egy nálamnál jóval nagyobb sráctól kaptam - sokkal inkább odáig alacsonyodni, hogy beültetnek abba a bizonyos székbe, ahol a vétkezők kérik az arra felhatalmazottak bocsánatát. Márpedig úgy hiszem, hogy én soha életemben nem csináltam akkora galibát, soha nem loptam, csaltam vagy hazudtam senkinek, ami amiatt gyónnom kellett volna, de hát ők így látták helyesnek, szóval megtettem. Tizenhat éves korom óta viszont ügyesen kerülöm még a legcsekélyebb lehetőségét is annak, hogy nekem valaha az életben újra oda kell tennem a seggem. Szóval igen, gyáva vagyok! De nem olyan értelemben, amit sokan mások ismernek...
... legalábbis a mai napig ezt vallottam. A határozottságom mind idáig hihetetlen mértékű volt, biztos voltam benne, hogy nem fog gondot okozni szóba elegyedni egy kis lánykával, aki már bő egy hónapja halmoz el aprócska, de annál többet jelentő ajándékokkal azóta, hogy azon a rozoga kis padon belém botlott. Azt hittem, hogy ez idő alatt habár nem váltottunk egyetlen egy szót se, mégis kialakult közöttünk egy láthatatlan kötelék, egy ismeretlen kapocs, ami hozzásegít majd bennünket a társalgáshoz is, vagy épp a könnyed, barátias beszélgetéshez is, amire minden bizonnyal mindketten számítottunk. Azzal pedig nincs is baj, hogy ő kicsit bizonytalanabb és bizalmatlanabb a kelleténél, hiszen a mimikája, a gesztusai és öltözködése is arra utal, hogy egy piszkosul szerény, talán kissé álomvilágban élő naiv lányka, aki nem ismeri a negatív és rossz érzéseket, vagy szimplán nem akar róluk tudomást venni. Aznap is ezt láttam a szemében. A jóságot, a gondtalanságot és a mások megsegítésére való hajlamot. Ez varázsolt el a kislányos bája mellett, de ezzel egyidejűleg kétségbe is  ejtett, lévén... fogalmam sincs, hogy ezek fényében miként szólhatnék hozzá? Lehet, hogy nem vagyok egy igazi tapló disznó, hála az atyáknak én magam is odatudok figyelni mások érzéseire, sőt még virágnyelven is képes vagyok fogalmazni. De arra még ők se tanítottak meg, hogy a legnagyobb zavaromat miként kell leküzdenem, ha éppen egy ilyesfajta lányka áll velem szemben. Valaki, akit nem a hosszú combjai miatt néz meg az ember, nem az erős sminkje az, amivel felhívja a figyelmet magára és nem feszülős ruhában igyekszik elcsavarni mások fejét. Őszinte leszek. Pont ez tetszik benne annyira. Az egyszerűsége, az arcának pírja, a dadogása és szerényke kis mosolya, a pozitív kisugárzása.
Vad zavarom is talán ennek tudható be, aminek nyomán istentelen idétlen zagyválásba kezdek, és aminek kétségbeesése az ő arcára is kiül már abban a pillanatban, hogy kitérek a sáljára. Igen, minden bizonnyal nem erre számított, de addig amíg nem néz bele abba a sálba, éljen csak a tévedések birodalmában. Ha most kivenné a kis papírtasakból, minden bizonnyal én magam változnék olyan vörössé, mint amilyen színt ő öltött az imént. No igen... tervezni könnyű, kivitelezni már annál nehezebb. Korábban bele se gondoltam abba, hogy mi lenne abban az esetben, ha fel akarná venni a sálat? Elkapom a kezét, hogy ne csinálja? Rákiáltok? Bátran megfutamodok és elszaladok? Mert az addig oké volt, hogy betettem neki a kis ajándékokat. Az viszont megint egy másik kérdés, hogy miként reagálnék abban az esetben, ha az orrom előtt veszi elő őket? A végén még elkönyvelne romantikus hősnek, ami mondjuk... nem tudom, hogy igaz-e.
Mikor meghallom a szájából a nevem, aprókat bólintva kezdem el a cipőm orrát bambulni meg is feledkezve nagy kínomban arról, hogy ideje lenne visszakérdezni, elvégre az addig oké, hogy ő már tudja, hogy nekem mi a nevem, számomra viszont még mindig rejtély az övé.
És persze mint az lenni szokott, pont akkor nyitnám a számat kérdésem feltétele céljából, mikor fél karnyújtásnyira előttem meglengeti a magával hozott dobozt.
- Nem fogok - vágom rá pont, mint egy rajtakapott gyerek, s őszinte kíváncsisággal zörgetem meg a kis fém csodát - mit rejt? Nem nyitom ki. Mint ahogy én se szeretném, hogy megnézze a sálja tartalmát, úgy elhiszem, hogy talán neki is kényelmetlen lenne, ha az orra előtt nyitnám ki a dobozt. Talán pont ezért kezd el érdeklődni, hogy terelje a figyelmemet az újabb ajándékáról... érdeklődése viszont hosszas csacsogásban merül ki, lehetőségem sincs a kérdésre válaszolni, helyette egyre meglepettebben, sápadását és gyors helyesbítését követően viszont orrom alatt jókat mosolyogva és szórakozottan nevetgélve vakarom meg a tarkómat.
- Ugyan már - harapok rá az alsó ajkamra, ezzel nyelve el még egy jóízű nevetést - Igen, koreai vagyok és már itt születtem. De a nevelőimnek köszönhetem, hogy anyanyelvi szinten beszélem a franciát. Viszont a koreait példának okáért csak nyomokban ismerem. Olvasom és írom, de nem beszélem - fogalmam sincs, hogy ez szégyen vagy sem, de soha nem is éreztem felettébb szükségét annak, hogy görcsösen rá akarjak feküdni, épp elég volt annyi, hogy autodidakta módon megtanultam az írást és az olvasást, a megértését. A beszéd annyira már nem érdekel, úgyse megyek innen sehova, itt pedig nyilván a francia kell. Ami persze furcsa, az maga az angol. Az atyák görcsösen követelték, hogy tanuljak angolul, de aztán rá kellett ébrednem, hogy még egy olyan lusta, csökött bagázst mint a francia, nem hordott hátán a föld. Ezek nem óhajtanak angolul beszélni és tanulni, mert minek? Beszéljen mindenki más franciául. IQ harcosok.
- Nem járok magángimnáziumba. Sima gimibe, itt van egy köpésre. De amúgy igen, elég eszes vagyok.... - hogy mondod? Kerek szemekkel térítem magam észhez egy gyors fejrázással - mármint... jó, ez elég önteltnek tűnt. Ebből már nem magyarázom ki magam - zavart nevetgéléssel rugdosom meg egyszer-kétszer a földet. Alapjáraton tényleg nem vagyok egy hülye gyerek, meg is szoktak lepődni mikor kiderül, hogy egy évvel le vagyok maradva. Rendszerint megkapom a kérdést, miszerint megbuktam? Ilyenkor pedig döntse el az ember maga, hogy melyik jobb? Ha azt mondja, hogy igen vagy, hogy halasztottam egy évet? Mert bármelyiket is mondjuk, ugyan ott tartunk. Nem voltam elég érett ahhoz, hogy meglépjem az adott szintet. Az igazság viszont az, hogy magaviseleti és dühkezelési problémáim voltak. Iszonyatosan stresszes kölyök voltam abban az időben - is - mikor az iskolát kellett volna kezdenem, ezért egy évvel eltoltuk az első osztályt. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az eszem ne lett volna meg sőt, előrébb is voltam már a legtöbb gyereknél, mivel az atyák addig is míg otthon voltam, folyamatosan tanítottak.
Értetlenül nézem végig a furcsa mozdulatait, az arcán megjelenő zavart.
- Hát... inkább csak gondterheltnek, de... úgy hiszem a mai nap egy részéről már lemaradtunk - vetek én magam is egy pillantást az órámra, s ezzel a kijelentéssel azt hiszem el is árultam, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy egy iskolába járunk - az apám egészen biztos, hogy szíjat hasítana a hátamon ha megint kihagynék egy napot, szóval mi lenne ha... elmennénk együtt... mondjuk... itt a park végén van egy kis beülős, pavilonos kávézó - dadogom a hirtelen ötletből eredő, elhamarkodott kérdést. Mert persze ezt se gondoltam át igazán. Meg se lep.
- Aztán megoldanánk együtt az igazolás kérdését - ami alapjáraton a legfontosabb lenne, de ezen elég természetesen később gondolkozni, majd ha már szorít bennünket az idő.
- Korábban nem volt rá lehetőségem... megkérdezhetem a neved?

***

Szó szám: 1301 - Öltözet

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Szer. Dec. 13, 2017 2:00 am



Caleb & Lei

Az egyetlen dolog, amivel a mai nappal kapcsolatban biztos voltam az volt, hogy jól fog telni, és semmi sem jöhet közbe, ami elrontaná a kedvem. Namármost az a helyzet, hogy tökéletesen felborult a reggeli rutinom. Egy darabig persze tudtam követni, a halvány színű meleg ruhák felvételével, a kötelező arc –és fogmosással, nem beszélve a kevéske sminkről, amit az arcomra tettem – korrektor a bőrhibákra, szempillaspirál, nagyon halvány pirosító és szájfény – illetve a hajamat is megtépkedtem a szobában található kefével. A reggeli már-már rutinszerűen maradt el, az utóbbi időben inkább valami újat próbáltam ki: a parkban hagyott ajándékokkal örvendeztettem meg terveim szerint egy csodálatos fiút, gyakorlatilag meg ki tudja kicsodát...
És azt hiszem az arcom vöröslő árnyalata az tökéletesen, ami bebizonyította azt, hogy néha tényleg baromi jó dolog az a bizonyos „édes tudatlanság”. Ami azt illeti, a jelenlegi helyzet rengeteg minden volt, de édes biztosan nem, ugyanis én erre a találkozóra még egyáltalán nem álltam készen, bármennyire is magabiztosan gondolkoztam végig az órákat azzal, hogy mivel lepjem meg a fiút. Bármennyire is ügyes kézzel készítettem, bármennyire erős figyelemmel válogattam az apróságokat... Az teljesen biztos, hogy most még nem álltam készen arra, hogy lássam. Legszívesebben elkezdtem volna püfölni a fejem, és ordítottam volna magammal, amiért annyira buta voltam, hogy nem kalkuláltam be azt, hogy ő előbb szükségét érzi a találkozónak, mint azt gondoltam volna. Mert lehet, hogy egy hónap múlva nem álltam volna készen arra, hogy újra lássam... MOST SEM ÁLLOK KÉSZEN RÁ! Legalább egy kicsi időt nyerhettem volna, de neki ezt feltétlen felül kellett írnia...
Fogalmam sem volt arról, hogy most mitévő legyek. Hiszen itt áll előttem, és annyira szerettem volna legalább egyszer titokban kilesni, hogy tetszenek-e neki az ajándékok... Hogy tényleg ő viszi el őket, és azt is, hogy káprázott-e a szemem azon a napon, vagy tényleg megláttam a világ legszebb hercegét... Nos azt hiszem két kérdésre a legalább tízszer tízezerből már megtaláltam a tökéletes választ. Valóban olyan, mint ahogy emlékeztem rá, ha nem még fantasztikusabb. És tényleg ő viszi haza az ajándékokat, aminek a tudatától legszívesebben büszkén kidüllesztettem volna a mellkasom, de akkor megint csak idiótát csinálnék magamból, szóval maradtam a cipőm vizslatásánál egészen addig, amíg a kezébe nyomott dobozra nem terelődött a téma.
- Szerencsesütik – mondtam halvány pírban úszó arccal – Én csináltam őket.
Most, hogy így szemtől szemben álltam vele, nem voltam már teljesen biztos abban, hogy tényleg ez a megfelelő ajándék számára. Más lányok biztosan valami menő dolgot adnak a pasijuknak... Mondjuk nagyon rövid szoknyában várják, vagy... Szoknya és bugyi nélkül? Még a gondolatába is belepirultam tekintve, hogy a legrövidebb szoknyám is bő tizenöt centivel a térdem fölé ér.
Számomra a normális ajándék sokszor kézzel készített, például imádok sütni vagy főzni a családnak, hogy ezzel fejezzem ki anyáék iránt a hálámat és a szeretetemet, amiért felneveltem őket. Szeretem látni apát, ahogyan vasárnap délután a pocakját simogatva dől ki, vagy ráparancsolni anyára, hogy törődjön a terpeszkedő férjével ahelyett, hogy nekem akarna segíteni mosogatni. Teljesen természetes volt számomra, hogy meg fogom gyúrni a tésztát, megformálom a kis sütiket, és az üzeneteket kézzel, gyöngy betűkkel írom meg, mindegyiket más színnel úgy, hogy egy történetet alkosson a dolog. Na hát a történetet már nagyon régen megírtam, aztán pontosan harminc mondatba sűrítettem bele, ezután pedig egyenlő méretű, precízen kimért kis papírdarabokra írtam, amik mind ugyanakkorák voltak. Vagy ötször kaptam hisztirohamot, amikor legalább egyet véltelenül rosszul vágtam, és az egyik ujjamat le is kellett ragasztani, mert vízhólyagos lett az ollótól, de végül mosolyogva emeltem a dobozkát a magasba annak tartalmával. Most, hogy végül személyesen adtam át neki... talán már anyira nem voltam felhőtlenül boldog, mert benne volt a pakliban, hogy nem fog tetszeni neki a dolog. Tuti azon fogok éjjel nappal agyalni, hogy mennyit fog ebből összerakni. Ha megtudja, hogy én már gondolatban ott járok, hogy milyen lehet a bőrének érintése, és mennyire szívesen érezném az ujjait a kezeim körül, akkor szerintem sikítva menekülne el tőlem. Mindenesetre én elvettem tőle a sálamat, és kíváncsian kukkantottam bele a táskába, amibe hozta nekem.
- Áh, egészen praktikus ez így, mert ma nincsen annyira hideg, hogy feltegyem – mondtam mosolyogva felé tartva a táskát, aztán lekaptam a hátizsákom és óvatosan ejtettem bele a kis tasakot, nehogy véletlenül meggyűrődjön.
Persze nem is én lennék, ha nem kezdenék el rögtön balgaságokat fecsegni, és nagyon reméltem, hogy nem fog megsértődni azon, amit mondtam neki, mert én ugyan nem bántani akartam, csak megdicsérni, hogy mennyire jól beszéli a nyelvet... Éppen ezért is kaptam először frászt és haltam meg egyszerre a gyönyörtől, amikor meghallottam a halk, zavart nevetést. Hogy lehet valakinek még a nevetése is tökéletes? Csak remélni tudtam, hogy nem fog azonnal lángra gyúlni az arcom tőle, mert ha mégis megtörténik félő lenne, hogy felrobban még itt a fejem a túl sok vértől, ami az arcomba tolul... Bár inkább attól félnék, hogy a testem fog megsemmisülni, olyan hihetetlen energiával száguld végig az ereimben a skarlát folyadék.
- Áh, értem – mosolyodtam el a válaszán zavartan én is, bár nem nagyon maradt meg mit mondott, pedig istenemre figyeltem, viszont most sokkal fontosabb volt nekem az, hogy analizáljam a hangját. Nem tűnt dühösnek, vagy sértődöttnek, de mi van akkor, ha mondjuk színjátszó körös, és ő egy hiper-szuper kedves srác, aki nem akar megbántani? Ilyen is létezhet, nem? Bár teljes mértékben lehetséges, hogy a mai nap folyamán még ki fogom borítani ahogy kell, és a végén tényleg el fog küldeni... Valamiért képtelen vagyok a normális gondolkodásra a közelében, és ez felettébb megijeszt tekintve, hogy a többi fiúval nincsen ilyen problémám.
- De hát tényleg okosnak tűnsz – mosolyodtam el a szavaira – Nagyon értelmes tekinteted van.
Ezt a bókot pedig nagyjából egy öreg bácsi értékelné, mert hát elég nyalizós szövegnek tűnik, mintha feltétlen azt akarnám mondani, amit hallani akar... Mindenesetre nem gondoltam bajnak, hogy tisztában van az értékeivel. Nyilvánvalóan azt is tudja, hogy modellnek mehetne egy ilyen arccal... Meg ami engem illet én is tudom magamról, hogy nem vagyok buta, mert van igényem arra, hogy minél többet tudjak és értsek a való világról, de ezzel egyidejűleg el is zárkózom egy picit a rossz dolgokról, így nem tudja semmi a kedvemet venni.
Egészen elképedtem, amikor utalt arra, hogy egy suliba járunk, még a számat is tátva felejtettem egy pillanatra, aztán észbe kaptam, és gyorsan becsuktam, hogy ne nézzek ki annyira értelmesnek, mint egy... borjú? Mindenesetre megint szívesen kikapartam volna a síromat, mert én soha nem vettem észre a suliban, aminek nyilvánvalóan az az oka, hogy a tizedikesek közül nem nagyon szoktam kimozdulni és nincs merszem felsősökkel barátkozni. Szóval teljesen normális, hogy az én csodás szociális életem miatt eddig nem láttam, de ő akkor ezek szerint... Ismert korábbról?
- Fogalmam sem volt róla, hogy egy iskolába járunk – vallottam be neki kissé szégyenkezve [color=#fd9494]– Nem szoktam lógni, de... A töri tanárunk tényleg egy gonosz ember!
Egészen nagyra nyílt szemekkel magyaráztam neki a helyzetet, mert lehet, hogy őt is a férfi tanítja. Habár első félévben kedvelt, mert jó jegyeim voltak nála, most már kellőképpen sikerült elveszítenem a bizalmát.
- Nem merem megcsinálni azt, hogy bemegyek dolgozat közben, mert a végén még leküld az igazgatóhoz, behívatják anyáékat és balhé lesz – húztam el a számat. Mert akkor elbúcsúzhatok legalább egy hónapig a mobilomtól, a gépemtől, a tévétől, és a balettedzésektől is, arra pedig nem is akarok gondolni, hogy be fognak zárni a szobába... Mert simán megteszik főleg azóta, amióta megnyúltak a combjaim. Apám állandó mániája, hogy biztos legyeskednek körülöttem a fiú, mert annyira „gyönyörű” vagyok. Persze, ha három fejem lenne, akkor is tetszenék neki, mert az ő véréből származom, ezért inkább ráhagytam, higgye azt, hogy mindenki rám veri a nyálát. Nem akartam kiábrándítani, vagy elszomorítani, mert szerintem valahol büszke lenne arra, ha sok hódolóm lenne. Tisztában vagyok vele, hogy minden ismerősének a fényképemet mutogatja, és ez kissé aggaszt is.
- Nem lesz belőle bajod? Mármint apukád nem fog leszidni, ugye? – kérdeztem vissza jóval finomabban, és a mondata második felébe egészen beleremegtem, hiszen velem akart lenni... Nem számít miért, akkor is velem akart lenni – Rendben, úgyis egészen lefagytak a kezeim, jól esne beülni valahova.
Felemeltem az apró, kékes színű kacsóimat, mert tényleg nem volt annyira hideg, hogy a nyakam fázott, viszont a kezeim pillanatok alatt megdermedtek a hideg széltől, és akármennyire sokat kenegettem már november tájékán ki voltak száradva, amiért mindig otthon felejtettem a kesztyűmet. A sálat inkább azért hordtam, mert tetszett, de amúgy a kabátom magasított nyaka tökéletesen védi a széltől a torkomat.
- Honnan fogunk szerezni? – néztem rá, mert tényleg kíváncsi voltam rá. Mint mondtam neki is... Soha életemben nem lógtam el egyetlen napot sem az iskolából illegálisan. Szóval nem tudom, hogy ilyenkor mi a teendő.
Viszont amikor meghallottam a kérdését, hirtelen annyira felderült az arcom, és olyan boldog lettem, hogy képtelen voltam visszafojtani az arcomra ülő mosolyt. Egyszerűen csak boldog voltam, hogy mégis érdeklődik irántam, még ha ez az elején nem is volt teljesen egyértelmű! Talán annyira... Annyira nem is rémes ez a nap, mint ahogy azt hittem.
- Shu Lei... De az itteni emberek általában csak Lei-nek szólítanak az egyszerűség kedvéért, de van aki lusta azzal is fáradni, és kitalál nekem valami becenevet, szóval lassan már mindenre hallgatok – még jó, hogy egy kutyával azonosítom magam... Na nem mintha bármi bajom lenne a kutyákkal, kifejezetten aranyos állatok – Szólíts te is úgy, ahogyan kedved tartja.
Bíztam benne. Ez látszott a pillantásomon is, ahogyan ránéztem. Szinte biztos voltam benne, hogy nem fog nekem gonoszkodó becenevet adni, mert ő nem tűnik olyannak. Lehajoltam a táskámért, hogy a hátamra kaphassam, aztán utána boldogan mosolyogtam rá, és el is indultam a kávézó felé olyan lelkesen, hogy egészen kislánynak hatottam mellette.
- Mi volt az első dolog, amit hazavittél? – kérdeztem tőle, a tekintetemet szorosan az útra szegezve, mert tudtam, hogy ha rá fogok nézni, akkor azzal egyidejűleg el is veszek... Ezt pedig meg akartam előzni. Normálisan akartam vele társalogni, ha csak egy kicsit is.


1 616 || ruha ||
 nyelves  boom  lovely  szeretgetesi
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Szer. Dec. 27, 2017 11:21 pm


Lei and Caleb


Szégyen vagy sem, de eddigi életem alatt nem rajongtam még igazán semmiért és senkiért. Se egy autómárkáért, se egy sportolóért... de még a színészek, filmek, sorozatok és énekesek repertoárja is kimerül annyiban, hogy "őt kedvelem", "ezt megnézem mert izgalmas, szép, jó és érdekes" vagy éppen "hallgatom mert bejönnek a számai, tetszik a hangja". Azt hiszem tökéletesen megmaradtam a földi síkon noha tagadhatatlan, hogy sokan ezt érdektelenségnek neveznék. Olyan ember vagyok, vagy lehetnék a szemükben akinek nincsen kifejezett érdeklődési köre, nincs kialakult stílusa, hiszen nem részesítem nagyobb előnyben a popot a rocknál, vagy éppen a világos ruhát a fekete helyett. Még az se zavarna, ha később terepjáró morogna a seggem alatt a sportautó helyett, mert baromira nem érdekel, hogy mivel fogom A-ból B-be elcipelni a seggem, a lényeg, hogy négy kereke legyen és használható állapotúnak tartsam nem csak én, de mindenki más is.
Soha nem voltam fanatikusa semminek, még ha a kajára kérdeznek rá, hogy mi a kedvencem, nem tudnám megmondani. Mert megeszem a pizzát és a bolognai spagettit pont úgy, mint ahogy a sushit vagy a sültkrumplit és a hamburgert is. Nincsenek kávézási szokásaim, nem mondom meg, hogy két kockacukrot követelek a feketéhez, vagy tejszínt és fahéjat grátiszként. Mert hol így, hol úgy, hol pedig amúgy iszom, ahogy éppen kedvem tartja. Egyszer cukrosabbra, egyszer keserűbbre sikerül, de pont úgy iszom ahogy elkészült, nem variálok. És ha már ilyen mélyen kutakszunk a témában, azt is töredelmesen bevallom, hogy soha nem mentem el úgy koncertre, hogy feltétlen az első sorokba akartam kerülni, mivel tökéletesen megfelelt a terem legvégén lévő kis tér, elvégre hallani ott is lehet azt, aminek nem vagyok felettébb a rajongója sőt, még hamarabb is tudok szabadulni, minek után az utolsó utáni kis taktust is leütik a színpadon, ráadásul még a sörös csapok is közelebb vannak. De ott is ugyan úgy ott vannak az emberek, ott is lehet pogózni, szórakozni, egy-egy formásabb lányhoz dörgölőzni, vagy éppen csak a fejemmel bólogatni, amennyiben nem visz rá a lélek a mulatozásra. Persze mindez nem azt jelenti, hogy a jövőben ez nem fog változni, lehet, hogy fél éven belül ott fogom rázni az öklömet valamelyik nagymenő koncertjének első soraiban, hogy láthassam őket és tényleg testközelben érezhessem magam az aktuális kedvencekhez. Viszont az is igaz, hogy attól még, hogy valaki nagyon szeret valakit, nem feltétlen kell odaállni a szájukba... mert minden lemondással jár, kvázi kijelenthető, hogy nincs nekem annyi pénzem, hogy csak úgy szórjam bármire, ellenben ha tényleg látni és hallani akarom őket élőben, akkor beérem én a legkevesebbel is, csupán az érzés legyen meg. A szabadság érzése arra a rövid kis időre, amit eltölthetek az adott helyen.
És kijelenthetem, hogy soha nem rajongtam még egyetlen egy nőért se. Nem volt barátnőm, nem volt igazi kapcsolatom, amiben remekelni szerettem volna. Nem volt senki, aki megbabonázott volna, akit magam mellett akartam volna tudni, hiszen kijelenthető, hogy Franciaországban nincs más, csupán a jól ismert sablon a nők terén. Vagy egyszerűek, jelentéktelenek és semmitmondóak, vagy pedig ócska r*bancok, akik követelik tőled az együttlétet, az egyéjszakás kalandokat, ám amint reggel hatot üt az óra, már nincsenek sehol. Mélyen kivágott ruhákban járnak, kerekded fenekükbe még az én ujjam is beletörne ha megbökném, mert csak és kizárólag a külsőségekre alapoznak. Hogy gyönyörűek legyenek, makulátlanok, kifogástalanok a testük minden egyes négyzet centiméterén. De, hogy mi van legbelül? Az már nem számít - még a hímneműeknek se - amennyiben döngetni lehet őket. Unalmas, lehangoló szürkeség amerre néz az ember... viszont alig egy hónappal ez előtt, azt hiszem minden megváltozott és nem csak a nők terén, de alapjáraton az a bizonyos fanatizmus amit korábban említettem, hogy engem valamilyen oknál kifolyólag egész életemben elkerült. Most itt van, megérkezett, függővé tett valaki. A személye pedig nem más mint az előttem ácsorgó lány, kezében a maga kis szerencsesüteményes dobozával.
- Elképesztő vagy - kerekednek el a szemeim, s megemelve a doboz fedelét, kíváncsian lesek bele a tartalmába, majd a papírra vetett szavakat futom át, szám szegletében jókedvű mosollyal - értettem... napi egy és semmi csalás - ismétlem meg csak, hogy ezzel jelezzem, figyelek arra amit mond és jó gyerek létemre szokásom is betartani az ígéreteimet. Csak ezután adom oda neki a kis tasakot ami a sálját és az abba csavart egyéb kis apróságokat rejti, amit én magam bújtattam bele. Szerencsére a reményem, miszerint nem fogja elővenni a kötött anyagot nem volt téves, így néhány szóval beigazolja azt, hogy valójában nem lesz szüksége rá. Ezzel én magam megúszok egy kellemetlen kört azt illetően, hogy lássam a reakcióját a kis bokréta láttán.
- Hát... - vakarom meg zavart mosollyal a tarkómat az "értelmes tekintetemet" illető bókot hallva - köszönöm - ez egyfajta olyan megjegyzés, amit nagy általánosságban az emberek a kutyáikra szoktak mondani. "Látszik rajta, hogy értelmes kutya. A szemei elmondják." Ennek ellenére mégse veszem zokon, hiszen pont amennyire én, úgy ő maga is zavarban van. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy mind a ketten mesteri szintre emeljük a balgaságainkat, és ugyan úgy el is tekintsük a másiké felett.
- Sokáig én se tudtam, de aztán nem sokkal ez előtt láttalak a folyosón. Kettővel járok feletted - mert ugyebár ha már ennyire szóba hoztam, és tisztában is vagyok azzal, hogy ő hova jár és melyik osztályba, neki is ugyan úgy jogában áll tudnia ugyan ezt rólam - amúgy nem rossz ember ő, egyszerűen csak maximalista és elvárja a diákjaitól azt, hogy ha már ő tökéletesen felkészül minden órára, leadja a tananyagot és akkora erőfeszítéseket tesz azért, hogy mindenki a létező legtöbbet tudja megtanulni, akkor ő is ugyan ezt a tiszteletet megkapja a tanulóktól. Az órákon való megjelenést, persze indokolt esetben nyilván eltekint attól, hogy valaki nem ül ott a padjában. A figyelmet. Szerintem mindenki túléli azt az egy órát az adott napon - mondom én ezt úgy, hogy a hátsó padban ücsörgök néma csendben, mivel a kedves atyáknak köszönhetően bőven előrébb járok annál, mint amit ő lead. Lehet, hogy eleinte az én képem se tetszett neki amiért csak bámultam ki a fejemből vagy éppen a füzeteim sarkait szamárfüleztem ahelyett, hogy szorgalmasan körmöltem volna, de minek után minden dolgozatomat maximális pontszámra hoztam ki, ráadásul plusz infókkal is teleszórtam, olyannal amit ő nem mondott el, megbékélt a ténnyel, hogy én más ütemben tanulok.
- Emiatt ne aggódj - kis híján a fülem hegyéig szélesítem a vigyoromat csak, hogy biztosítsam afelől, hogy nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mit csinálok, ergo nem kell aggódnia, hogy megrónak a távolmaradásom miatt. Nem sokat lógok én se órákról vagy az iskolából, de mikor mégis megesik, azt ügyesen intézem el anélkül, hogy bárki tudomást szerezne róla. Mattievel van néhány technikánk, amit ki kellett tanulnunk az elmúlt évek alatt.
- És akkor még te szidtál le múltkor, hogy megfázok? - nyúlok előre a két kis kezéért, amiket alaposan átdörzsölgetek a sajátjaimmal amik mind idáig a kabátom zsebében pihentek, majd észbe kapva előhúzom az összehajtogatott, fekete szövetkesztyűmet - tudom nem egy nőies darab, de a semminél több. Mutasd - tartom a kis ruhadarabot, hogy abban az esetben ha feltartja a kezeit, mindkettőt ráadhassam.
- Az iskolaorvostól, természetesen... délután majd bemegyek hozzá, megmondom, hogy hazakísértelek mert nem érezted jól magad és mivel nekem csak most délelőtt van négy órám, hozzá teszem nagy "önfeláldozón", hogy nem volt szívem egyedül hagyni. Így te mindenképpen kapni fogsz tőle. Ha nekem nem ad, még mindig ott a szülői igazolás - ezen túl pedig nincs is miről beszélni. Ha esetleg nem jön be a dolog, még mindig van lehetőségem mást kitalálni, de ahogy én ismerem azt az idős, hetven és a halál között lebegő nőt, egészen biztos vagyok abban, hogy mindketten megkapjuk ami "jár". Az igazolásunkat.
- Mmm jól van, akkor nekem Tündérke leszel... vagy Picúrka... nem is tudom.... - gondolkozok el egy pillanatra, ahogy menet közben alaposabban szemrevételezem. Határozottan tündéri a megjelenése, a viselkedéséről már nem is beszélve, viszont pont annyira pöttöm is. Majd még eldöntöm.
Zsebre dugott kézzel várom meg, hogy összeszedje magát ami ha megtörténik, egymás mellett haladva indulunk el a kávézó irányába.
- Az első? A sál, természetesen... - biccentek a hátizsákja irányába, és bár tudom, hogy nem erre gondolt, de végtére is ez volt az első amit odaadott - aztán másnap a sebtapasz és a kenőcs... kávé, falevél aztán egy könyv, utána pedig egy rózsát... - idézem fel azt a néhány kis apróságot, amit az első héten kaptam tőle, és egy kíváncsi pillantást vetve rá, folytatom - mind otthon van a szobámban. Eltettem őket emlékbe. Mondd csak, gondoltad volna, hogy mindet én viszem el onnan? - mert őszintén kíváncsi vagyok arra, hogy megszokásból hordta tovább oda az apróságokat, vagy mert bízott abban, hogy tényleg én vagyok az, aki összeszedegeti őket? Mert erre azért hagyjuk meg, vajmi kevés volt az esély. Nem sokan mennének vissza még másnap is ahhoz a padhoz csak úgy kíváncsiságból, hogy arra jár-e a lány? Engem is a kíváncsiság hajtott, hátha látom. De végül csak a sebtapaszt és a kenőcsöt találtam, ami arra engedett következtetni, hogy ott járt, csak elkéstem, ráadásul még gondolt is rám.
Ahogy elérjük az aprócska kávézót, már nyitom is előtte az ajtót, s egy apró legyintéssel jelzem, hogy "csak utána". Az ajtó felett lévő kis csengő ez idő alatt otthonosan csilingel a fejünk felett jelezve a bent dolgozóknak, hogy újabb vendégek érkeztek, így az egyik fiatal lány már szökdécsel is elénk nyakig "egyenruhában", széles, üdvözlő vigyorral az arcán.
- Sziasztok! Szeretnétek asztalt?
- Szia, igen... ha kérhetnék akkor egy radiátor vagy egyéb fűtőtest melletit - utalok Lei átfagyott kis mancsaira. Biztos vagyok benne, hogy jól esne neki ha odabújhatna egy meleg radiátorhoz.
- Gyertek csak utánam.

***

Szó szám: 1573 - Öltözet

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Csüt. Feb. 01, 2018 2:11 am



Caleb & Lei

Egyetlen pillanatig sem fordult meg a fejemben, hogy talán ez a fiú nem olyan jó, ahogy én azt elsőre gondolom. Mindennek az oka elég egyszerű... Szoktam hallgatni a megérzéseimre még akkor is, ha nem feltétlenül jót súgnak. Általában csak elhiszem, hogy a kemény külső mögött is lehet egy érző lélek, legyen akármennyire rosszarcú az idegen. Soha nem gondoltam bele abba, hogy mi van, ha tévedek, hogy mi van akkor, ha valami bajom származik ebből az egészből, mert úgy vagyok vele, hogy egyszer élünk, és azt a lehető legjobban kell tennünk. Talán nyálas, talán naiv ez az életszemlélet, de én egy olyan ember vagyok, aki boldog lesz mások mosolyától, biztonságától, ellenben szomorú a fájdalmuktól és a könnyeiktől. Nem tudok végignézni egy romantikus filmet anélkül, hogy ne pityeredjek el rajta. Ugyanez van a könyvekkel is, a legtöbbjüket hullámos kis pöttyök tarkítják, mert elfelejtem bekészíteni a zsebkendőt.
Éppen ezek miatt hittem a fiúban is. Amikor megpillantottam, nagyon kiszolgáltatottnak tűnt, ez pedig egyáltalán nem tetszett nekem. Ott ült véresen, láthatóna fájdalmakkal küszködve, és rengeteg ember ment el, amíg odaértem. Egy férfi, aki megvető pillantással méregette, majd visszafordult a telefonjához, hogy folytassa a minden bizonnyal extra fontos üzleti megbeszélést. Egy anyuka, babakocsival. Vajon mit tenne, ha tizenöt év múlva az ő fiát hagynák így a sorsára? Egy nagymama, aki ugyan aggódva nézte, de végül nem szólította meg. Fiatalok, akiknek át kéne érezni a kortársaik helyzetét. Mindannyian úgy mentek el mellette, mintha nem is létezne. Mintha láthatatlan lenne. Úgy érzem, hogy a legtöbb ember számára a másik hirtelen láthatatlanná válik, ha segítségre van szüksége, mert egyszerűbb elsétálni, és eljátszani, hogy nem láttunk semmit, mint odamenni és feltenni azt a kérdést, ami talán másnak akkor mindent jelentene: jól érzed magad?
És innentől kezdve már el is indulhat a segítségnyújtás, hiszen a következő lenne az állapot felmérése. Talán van annyira súlyos az, hogy mentőt kelljen hívni. És azok, akik ezt nem teszik meg, sajnos olyan dologhoz asszisztálnak, amihez talán nem kéne. Én sosem akartam így élni, és hogy mindez most jó vagy rossz döntés volt-e... Azt egyelőre nem tudom. Nem tudom, hogy a gyomromban verdeső pillangók tevékenysége helyes-e, vagy azt, hogy rendben van, ha furcsa dolgokat érzek. Nem tudom. De egyelőre nem is akarom tudni.
Azzal is próbáltam lehetőségeim szerint nem foglalkozni, hogy jelenleg rákvörös fejjel méregetem a srácot, ahogyan a szerencsesütiket nézegeti, és mindezen a mosolya sem segített, mert akkor már hirtelen el is akartam ájulni. Úgy kezdett el remegni mind a két térdem, mintha hirtelen kocsonyává változtak volna. De csak visszamosolyogtam rá, hiszen tetszett neki a 30 napra szóló ajándékom, még ha nem is személyesen akartam átadni neki. Most hogyan fogok eltűnni és csak úgy megjelenni, mint a rafinált lányok? Ejjj... Miért nem számítottam arra, hogy itt lesz? Mindenesetre már tudom, hogy elküldeni semmiképpen sem akar, szóval megnyugodhatok. Ha ez lett volna a szándéka, már megtette volna.
Viszont ez a kis mosoly úgy fagyott le az arcomról, a reakcióját látva a megjegyzésem miatt, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Én és az a nagy szám... Miért nem tudok csak egyetlen egyszer ráülni, most komolyan? Legszívesebben behúztam volna magamnak egy jó nagyot, de nem akartam még nagyobb idiótát csinálni szerény személyemből. Így is nagyon jó vagyok, mert egyáltalán szóba áll velem... És valamennyire megnyugtat a tény, hogy ő is, mintha néha egy kicsit zavarban lenne. Legalábbis az előbbi pirulása, és a füle hegyének még mindig vöröslő árnyalata erről árulkodik. Nyugodj meg Lei, ha el akarna küldeni, akkor megtenné. Senki sem szereti olyan idiótákkal körülvenni magát, akik nem szimpatikusak neki.
- Áááá – mosolyodtam el ismét – Akkor végzős vagy. Biztos nehéz lehet neked, amiért ez az utolsó éved.
Mert hát ilyenkor az ember már azon kezd el gondolkozni, hogy milyen egyetemre szeretne menni, és mennyi esélye van arra, hogy bekerüljön. Plusz a végzősök azok menők. És általában kilencedikes korukban összejönnek egy lánnyal, és sokáig járnak vele, nem? Miért nem fordult meg eddig a fejemben az az eshetőség, hogy barátnője van, én pedig itt gyakorlatilag ordítva vallok neki szerelmet... Ehh, megint előbb cselekedtem, mint gondolkoztam volna, pedig csak jót akartam.
- Hmmm... – gondolkoztam el a szavain – Talán igazad van.
Elvégre ő négy éve ide járt, mégiscsak jobban ismeri nálam, meg ha tényleg annyira eszes, mint ahogyan állítja azt, akkor szerethetik a tanárok is. Nekem ennyire azért nincs szerencsém az utóbbi időben. Leginkább azzal sikerült kihúznom nála a gyufát, amikor annyira futottam, hogy majdnem sikerült fellöknöm. Nemhogy örülne, amiért ilyen elánnal loholok az órájára... Na mindegy.
A mosolya és a kijelentése miatt egyből sikerült megnyugodnom, bár nem tudom mennyire jó, ha gyakorlata van a lógásban. Mindenesetre egészen eddig sikerült levonnom azt, hogy jólt tettem, amikor odamentem hozzá, mert egészen kedves fiúnak tűnik, aki nem vette tolakodásnak az ajándékokat. Annyira szomorú pillantással nézett rám, hogy egyszerűen nem tudtam megállni az ajándékokat. Minden este újra láttam magam előtt a hatalmas szemeit, amitől egy kidobott kiskutyára emlékeztetett, és jött, hogy elsírjam magam. Meg akartam lesni a reakcióját, ahogyan megtalálja a dolgokat, de végül nem volt hozzá elég bátorságom. Túlságosan féltem attól, hogy lebukom, mert én mégiscsak egy vándor vagyok, aki segíti őt, és vágyakozik utána, amíg meg nem találja a szíve hercegnőjét.
Nem tudtam levenni a pillantásomat a kezéről, és talán egy picit bele is borzongtam az érintésébe, ahogyan a kezeimet dörzsölte át, amik már vörösek voltak a hideg miatt.
- Mindig elfelejtem betenni a kabátzsebembe, ezért otthon marad – válaszoltam neki, és igen, teljesen jogos volt a megjegyzése, hogy még én aggódtam azért, hogy megfázik, amikor nem húztam kesztyűt. Nem tudtam másra koncentrálni, csak a kezeinek puhaságára, és kellemes melegségére, viszont amikor előkapta a kesztyűjét, akkor felderült az arcom.
- Jaj de cuki vagy! – mosolyogtam rá kedvesen, és végig sem gondoltam, hogy mit mondtam ki, csak a gesztust értékeltem. Egy picit sem érdekelt, hogy nem túl nőies darab a kesztyű, az a lényeg, hogy meleg és odaadta nekem. Ez összességében rengeteget számított.
- Áhh... Értem – mosolyodtam el – De biztos adni fog neked... Legalábbis én adnék a helyében.
Ismét a földre pillantottam, amikor kimondtam ezeket a szavakat, mert gondolkozni természetesen megint nem sikerült, de nem baj, végül is dísznek van a fejem a nyakamhoz erősítve...
- Hmm, rendben – mosolyodtam el – Majd értesíts, hogy melyiket választottad.
De azért megint éreztem, ahogyan lassan pirulni kezdett a bőröm miatta. Most tényleg aranyosnak tart? És ez jó, vagy rossz? Mert azért nem teljesen mindegy a dolog... Bár úgyis csak vándor vagyok, semmi különös nem lenne abban, ha a kishúgaként gondolna rám. Vagy egy kedves lányként.
- Még a sorrendre is emlékszel... – néztem rá elégedett mosollyal, mert nagyon jól esett a dolog – Igazából meg akartam próbálni, hátha hozzád eljutnak a dolgok. Ha meg nem sikerült volna, abban reménykedtem, hogy ezekkel az apróságokkal talán valakinek jobbá tehetem a napjait.
Őszintén pislogtam fel rá, de fogalmam sincs már arról, hogy mennyire hangzott ez az egész butaságnak, remélem semennyire... Erre mondjuk vajmi kevés esély van, de azért bízom benne, hogy nem fárasztom le ezekkel.
- De örülök, hogy megtartottad őket – paskolgattam meg a karját, és tovább sétáltam mellette a kávézó felé. Addig sem volt hiábavaló az egész, és nem a kukában landoltak az ajándékaim... Mindez boldoggá tett. Amitől a pillangóim még nagyobb lelkesedéssel kezdtek el verdesni a hasamban.
Mosolyogva léptem be a kávézó ajtaján, és idegesen mértem fel a pincérnőt. Sokkal nőiesebbnek tűnt nálam, de emlékeztetnem kéne magam arra, hogy ez csak egy véletlen találkozás, és valószínűleg csak udvariasságból hívott meg, mégis zavart a másik jelenléte. Sosem értettem, hogy a könyvekben és a filekben miért kukulnak meg ilyenkor a lányok, de most talán egy kicsit átéreztem a főhősnők szerepét. Bár én biztosan nem leszek az ő életében főhősnő, mert az ilyen hogy mondjam... Nem létezhet. Az ilyen srácok biztosan a szemrevaló lányokat szeretik. Akármennyire is próbálom letagadni, azért egy picit tetszik... Nagyon tetszik.
Amint megkaptuk az iránymutatást, elindultam a lány után, és gyorsan helyet is foglaltam az egyik széken. Óvatosan húztam le a kesztyűket és tettem rá a radiátorra a mancsaimat.
- Aa, tényleg azt hittem, hogy letörnek a végén, mint a Karib-tenger kalózaiban, asszem a negyedik részben. Tudod, amikor mentek a hidegben a hajóval, és az egyik szereplőnek letörött a nagylábujja. – magyaráztam neki lelkesen. Szerintem láthatta a filmet, mert elég népszerű volt anno a korosztályunkban.
- És mit hozhatok nektek? – kérdezte a lány elővéve a jegyzetfüzetet, én pedig Calebre pillantottam, hátha már tudja a rendelését. Ha esetleg nem így lett volna, én gyorsan leadtam a sajátomat, ami forró csoki volt sok pillecukorral. Megvártam amíg elmegy a lány és csak utána fordultam feléje újra és mosolyogtam rá szerényen, miközben az ujjaimmal játszadoztam.
- Aznap... Mi történt veled? Ha megkérdezhetem – néztem rá kíváncsian, mert tényleg nem tudtam elképzelni, hogy egy ilyen kedves és aranyos srácot miért akarna bárki is bántani – Ha legközelebb történik veled valami, arról feltétlenül szólnod kell! Láttad, hogy milyenek mások, senki sem ment oda hozzád.
A végére talán egy kicsit több csalódottság és düh is vegyült a hangomba, mint ahogyan szerettem volna. Abba már nem is akartam belegondolni, hogy most mennyire vagyok tolakodó. Az sem biztos, hogy akar még egyszer az életben látni.
- Vagy talán csak meg kéne ígérned, hogy többet nem keveredsz bajba – gondoltam újra inkább a dolgokat – Akkor egyikünknek sem lesz rossz. Neked nem kell azon aggódnod, hogy bántanak, nekem meg nem kell azon izgulnom, hogy milyen állapotban vagy.
Na jó, ezt talán egy kicsit tényleg sok volt, de már nem tudtam visszaszívni... Persze, ha ennek ellenére sérülne meg is segítenék neki. pont azért, mert az első megérzésem helyes volt vele kapcsolatban.


1 558 || ruha ||
 nyelves  boom  lovely  szeretgetesi
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Szomb. Feb. 03, 2018 5:46 pm


Lei and Caleb


Aprót csücsörítve emelem pillantásomat az ég felé, s alaposan megrágva a választ, megrázom a fejem.
- Nem olyan vészes. Alapjáraton soha nem voltam a tanulás miatt stresszelő gyerek, csak hozom a kötelezőt amit elvárnak, önszorgalomból pedig rátanulok mert muszáj, és mert otthon leszednék a fejemet ha nem. Apuéknak köszönhetően már kicsi koromtól a levéltárban görnyedtem és magoltam, szóval tudom milyen a hátsómat a székhez tapasztani - vallom be szerényen, de annál őszintébben - persze célom az még konkrétan nincs, hogy merre tovább, de bízok benne, hogy pár héten belül ennek a témának is a végére jutok. Annyi időm még van - gondolkozok el egy pillanatra  a fejemben kavargó időpontok sokasága között keresgélve - igen, annyi pont elég lesz. Lehet megcélzom majd az orvosit - mert ugyebár olyan faszagyerek vagyok, hogy nekem az is menni fog. Nem lepne meg mondjuk, ha tényleg felvennének, mindig jó voltam biológiából és más tudományos tárgyból, ráadásul még érdekel is. De, hogy valójában ezt akarom, nem pedig csak "szülői ráhatásnak" érzem, azt még nem tudom. Egész életemben emberekben turkálni, varrogatni és elveszíteni a szaglásomat a tömény fertőtlenítő miatt? Imádkozni, hogy ne jöjjön több hülye, hogy ne kapjak el valami undorító, ragályos nyavalyát valamelyik kulturálatlantól? Nem tudom... hivatásnak szép lenne főleg, hogy az embertársaimat menteném vele. De ki tudja? Talán gyomrom sincs hozzá. Márpedig ha most bizonytalan vagyok ezt illetően, akkor hova gondolkozzak rajta? Majd ha egyszer úgy pattanok ki az ágyból, hogy "na mármost én orvosira megyek!" akkor minden további nélkül azt fogom elsőre voksolni.
Most viszont koránt sem ez a fontos, annál inkább a lányka, akit az elmúlt napokban minden félelmem, bizonytalanságom és kétségbeesésem ellenére megakartam már ismerni. Abba persze nem gondoltam bele, hogy ez akár még visszájára is fordulhat, elvégre kellemetlen lehet a számára úgy találkozni valakivel, hogy korábban ajándékokkal látta el mert miért ne, de mellette egyetlen egy szót se váltottak. Fogalmam se volt, hogy miként fog hatni rá a jelenlétem, hogy mi lesz a találkozás végkimenetele. De az mindenképpen jót jelent, hogy a zavara, a szégyenlőssége mellett kifejezetten beszédes, és annál szórakoztatóbb, ahogy kislányosan viselkedik mikor rádöbben valamire. Ami viszont kétségbeejtő, hogy én magam is olyan vagyok mint egy szende gyerek, aki még soha nem társalgott egy nőnemű egyeddel sem... ami részben igaz, mert hozzá hasonlóval tényleg nem volt még lehetőségem találkozni.
Hangom némiképp dorgálónak tűnhet, miközben előbányászom a zsebeimbe rejtett kesztyűt, s némi dörzsölgetést követően mindkettőt ráhúzom az apró kis mancsaira. Egyetlen egy pillanatra vettem az imént jobban szemügyre őket, de máris a "vedd le róla a szemedet!" felszólítással kellett magamat rendre utasítani, nehogy hosszabb ideig időzzek el rajtuk. Vannak bizonyos perverzióim nekem is, ilyennek számítanak az apró kis kezecskék és ujjacskák, amiket untomban is képes vagyok hosszú percekig csak simogatni, gyömöszölgetni. Egyetlen egy nőnemű barátom van, hasonló kis mancsokkal, szerencsétlennek néha kölcsönkérem az ujját csak, hogy legyen mivel lenyugtatni magam körül a kedélyeket. De hát, olyan ez mint másnak a fülcsavargatás, a lábmozgatás vagy éppen a köröm melletti bőr piszkálása. Emiatt még egy utolsó pillantást ugyan megengedek magamnak, de már rázom is bele a sötét anyagba a kezeit.
- Majd jól megnézheted magad, ha a hideg és a szél sebesre szárítja. Nagyon kellemetlen és fájdalmas, főleg amikor krémet raksz rá... - saját tapasztalat. Iszonyatosan sokat szenvedtem kiskölyökként a kezem szárazsága miatt, amit apám kencézett minden este, később pedig Mattie vette őket kezelésbe. Még, hogy nem voltam elkényeztetett kölyök, mikor saját magamnak nem tudtam megcsinálni a krémezést?
- Cuki? - kérdezek vissza az orrom alatt somolyogva. Ilyen jelzővel se illetnek sűrűn, főleg nem azok akik tudják, hogy milyen vagyok a legrosszabb pillanataimban, hogy milyen vagyok mikor a semmiből érkező dührohamom olyan erővel csap le rám, amit tényleg nem tudok semmilyen módon kordában tartani a testvérem segítsége nélkül. Az utóbbi időkben pedig határozottan sokszor mutattam meg ezt a rossz szokásomat a tisztelt díszkompániának az iskolában, a kolostorban és azokon kívül is.
- Minek után sűrűn jár oda az ember teljesen mindegy, hogy milyen szépen nézünk rá, azért ő is ismeri a határokat. És tudja jól, hogy nem olyan őszinte és "imádnivaló" az a mosoly amit villogtatni szoktam előtte - vallom be jókedvűen, miközben sikerül felé is a létező legszebb mosolyomat mutatni, amivel az esetek jelentős részében bevágódok az igazolást előállítónál is. Ezért is bízok még mindig a jó tanulmányi átlagomban, nehogy már egy-két igazolatlan csúfítsa majd el a kézhez kapott bizonyítványomat.
- Mindenképpen - biccentek, majd lassacskán elkezdem sorolni mind azt a sok kis apróságot, amivel meglepett az elmúlt hetekben.
- Persze, hogy emlékszek. Bevallom eleinte furcsa volt, de aztán nem telt el úgy alkalom, hogy ne vártam volna a következőt. Kedves és bájos gesztus. Nem tudom, hogy manapság miért vannak olyan kevesen azok az emberek, akiknek csak egy kicsit is fontos és csak egy leheletnyit számít a másik jókedve, jólléte - mikor eredt meg nekem ennyire a nyelvem? Mintha emiatt elszégyellném magam, rá is harapok annak hegyére, s leszegett fejjel kezdek el a cipőm orrára koncentrálni, így válaszolva a későbbiekre - eszembe nem jutott volna megválni tőlük - szelíd mosollyal, de kíváncsi pillantással vetek egy pillantást az arcára, majd a kezére is, amivel a karomat paskolja. Mennyire kellemes, és természetes csak úgy gondtalanul sétálgatni valakivel.
A kávézóba érve én magam is fázósan, mégis jólesően dörzsölöm össze a tenyereimet, s kezdem szépen lassan kioldani a kabátom cipzárját, hogy attól megszabadulva felakasszam az ablak melletti fogasra, aminek közelében lévő asztalhoz irányítottak bennünket.
- Engem az első rész után elveszítettek azzal a filmmel. Tudod ez is olyan film nekem, aminek a többi részét "felesleges erőltetni"... - vonok vállak, elvégre tény ami tény, az első rész még kifejezetten jó volt és tetszett, de a többi csupán időpocsékolás mert semmi új nincs benne, csak a főhős kalóz jártatja a hülye, szarkasztikus lepénylesőjét.
A pincérnő kérdését hallva aprót biccentek Leinek, hogy ő legyen az első, aki tudatja vele a kívántakat, én pedig őt követően kérek magamnak egy Americanot.
- Hogy? Jaaa - nyújtom el a tarkómat vakargatva. No hát ez volt az, amiről nem szívesen beszélnék vele, elvégre milyen képet festenék le magamról ha közölném, hogy nyakon csípett néhány hülyegyerek én meg egyedül voltam?
- Mhm, úgy is fogalmazhatunk, hogy rosszkor voltam rossz helyen - és ezzel nem is hazudok nagyot. Úgy is mondhatnánk, hogy csak finomítom a szitu valódi élét és miértjét.
- Hidd el, hogy azon  vagyok, csak úgy néz ki valahova egy jó nagy mágnest rejtettek el bennem, hogy mindig vonzzam a bajt magamhoz. Talán a véremben van, nem is tudom - elvégre nem tudom, hogy az igazi szüleimtől mit örököltem habitus, természet és viselkedés területén. Talán az apám valami rosszfiú volt akinek a vérében van a rossz, anyám pedig az ő kis csatlósa volt, én pedig az anyatejjel szívtam magamba a gengszterlétet - de megteszek minden tőlem telhetőt - nagyon jól esik az aggodalma mind azt leszámítva, hogy az ígéretem ellenére se vagyok biztos abban, hogy tenni tudok ezért.
A folytatásban a felszolgáló lányka akadályoz meg, aki komoly gonddal egyensúlyozza az asztalra a kért italokat, melléjük pedig egy-egy kisebb méretű habos süteményt. Tiltakozásomat, miszerint mi ilyet nem rendeltünk, egy apró biccentéssel reagálja le.
- A cukrászunk új receptet szeretne felvenni az étlapjára, szóval a héten teszteljük a vendégeken, hogy mi a véleményük róla. Mondhatjuk úgy is, hogy termék minta, remélem elnyeri a tetszéseteket. Véleményt a kis papíron tudtok majd nyilvánítani róla.
- Uhm... rendben, köszönjük - szelíd mosollyal és apró bólogatás kíséretében jelzem a lánynak, hogy vettük a lapot, ő pedig hasonlóan reagálva maga elé csapja a tálcát és lassan elvonul a pultok mögé, ahol a munkatársa szorgalmasan tevékenykedik.
- Azt hiszem ma kedvező a csillagok állása - szórakozottan nevetgélek az orrom alatt. Ma mindenből plusz jár nekem. Nem is tudom, hogy mikor részesültem utoljára ilyen kegyben.
- Amúgy azt megkérdezhetem, hogy honnan jutott eszedbe, hogy mindig hagyj valamit a padon? - kérdezek rá gyermekien csillogó szemekkel.

***

Szó szám: 1292 - Öltözet

avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park •• Szomb. Júl. 14, 2018 1:23 pm


AC miatt
avatar
● ● Posztok száma :
2379
● ● Reag szám :
1564
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Belleville Park ••

Ajánlott tartalom

Belleville Park
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Smaragd Park
» Flushing Meadows–Corona Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-