Dr Merle rendelõje
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Dr Merle rendelõje •• Pént. Nov. 24, 2017 7:14 pm

******


A hozzászólást Admin összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 24, 2018 4:17 pm-kor.
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Dr Merle rendelõje •• Pént. Nov. 24, 2017 8:24 pm


Vannak olyan napok, amikor egyszerűen nem érdemes vagy nem kellene, egyenesen nem lenne szabad kikelni az ágyból. Csak lustán végig nyújtózkodni a lepedőn, a gyűrött párna süppedésein végigsimítani tenyérrel, feljebb húzni a paplant, átfordulni a másik oldalra, fittyet hányva az ébresztőre. ..ami most is kéretlenül jelzi, hogy 5:00 van, ideje felébredni és elkezdeni a napot és mint máskor is, most is engedek a magamra erőszakolt kényszernek. Nem esik olyan nagyon nehezemre, valójában a maradás lenne sokkal inkább problémás a számomra és nem csak azért, mert akkor lemaradnék az összes mára szervezett megbeszélésemről, találkozómról és programomról. Hosszú ideje már, hogy egyre nehezebben megy az alvás, annál inkább gyötör az álmatlanság, éjjeleken át bámulom üres tekintettel a sötétben alig kirajzolódó mennyezetet és számolom a lassan vánszorgó, percekké kövéredő másodperceket. Azonban, ha lenne egy jövőbelátó varázsgömböm és tudnám, hogy mi fog néhány órán belül történni velem, kétszer is megfontolnám, hogy kikeljek-e ma az ágyból vagy inkább maradjak, akkor is, ha az üres semmittevésnél semmi sem rosszabb a számomra. Az érzés, hogy nem teszek valamit, hasznosat, fontosat, egyszerűen az őrületbe tud kergetni. Ennek köszönhetően kötöm le minden egyes percem, mint egy jól megkomponált szimfónia, olyan tökéletességgel tevődik össze a napirendem és én pont így szeretem az életem. Ettől még a spontaneitás is játszik és kedvelem is, de ne az határozza meg minden egyes szabad vagy éppen elfoglalt időmet. Annak is megvan a maga helye és ideje, alkalma.
A szokásos, ébredés utáni köröket letudva, futócipőben és edzésre tökéletesen alkalmas felszerelésben lépek ki az épületből, aminek az egyik felső emeletén található a lakásom. A fülhallgatókat a hallójárataimba helyezem és találomra indítok el valami zenét. A csípős hideg akár egy pofoncsapással is felér, amikor kéretlenül arcon csókol a hajnal ezen óráján. Kell pár perc, mire a futástól kimelegszem annyira, hogy ne akarjak instant reszketni, hiába a sapka meg a kesztyű, ami az utóbbi hetekben kiegészítője lett a ruházatomnak a korai futásokhoz.
Ilyenkor még viszonylag kevesebben közlekednek az utakon és a gyalogos helyeken, de azért még így is szükséges a járókelőket kerülgetni, ajánlatos megvárni, amíg a lámpa zöldre váltva ereszt át a zebrákon és persze a körülnézés sem elhanyagolható, amikor gépjárművek között kel át a gyanútlan futó. Hosszú évek óta élek már ebben az országban, de még mindig nagyon fura, hogy Európában csak igen diszkrét mértékben zajlik le a Black Friday és nem állnak kilométeres sorok már most az üzletek előtt, hogy a vállalkozószellemű vásárlók vért, verejtéket és könnyeket (meg persze mások testi épségét) nem sajnálva kapják meg az ilyenkor mélyen alul árazott és nagyon is vágyott holmikat a kereskedelmi egységekből.
Tudom, hogy nem a legbiztonságosabb, de annál kellemesebb hangosan hallgatni a kedvencnek tartott zenéket mozgás közben, így viszont nem annyira tudom nyomon követni hallás alapján, hogy mi is történik körülöttem pontosan. Azt hiszem leginkább ennek köszönhető az, ami a parkba való kiérés előtt pontosan két sarokkal történik. Olyan gyorsan, hogy valójában fel sem fogom az egészet. Azt viszont annál inkább, hogy baromi fáj a hátsóm, meg a bal alkarom meg az ugyanezen oldalon lévő lábam is, nagyjából egyetlen másodperccel késlekedve csak ahhoz képest, hogy az imént még futottam, függőleges helyzetben mozgatva a testem és változtatva helyszínt, most pedig sokkal inkább csak fekszem és a zsivajból körülöttem arra tippelek, hogy valami nem számított történt az imént..
Habár sosem gondolkoztam rajta különösebben, mert ugye ki az, aki ilyesmin agyalna akár egyetlen percig is, valahogy mindig azt hittem, ha elütnek egy autóval, annak pontosan a tudatában lennék az első pillanattól kezdve, hogy elsodor a jármű, egészen addig, amíg élek és lélegzem és képes vagyok visszaemlékezni a múltamra. Azt viszont sosem gondoltam volna, hogy szinte fel sem tűnik a dolog, legalábbis ami az események lezajlását illeti. Annyi még rémlik valahogy és leginkább homályosan, hogy egy kar utánam nyúl és visszaránt, de aztán megpördülök és már a földön vagyok és fáj. Hogy pontosan mi és hol, az már egy másik történet.
Abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy mentő felesleges. ..meg a felhajtás is körülöttem. Azt mondják, hogy az autó nem telibe kapott el és nem is jött túl gyorsan, fékezett, amikor magával sodort és valaki tényleg megpróbált visszarántani, de futottam és nem igazán sikerült jól megfognia, így pedig a jármű nem csak kibillentett az egyensúlyomból, magával is sodort, megpördített, leginkább a saját tengelyem körül és nagyon szerencsétlenül elestem. Azt hiszem ettől horzsolódott le a karom, ami pedig a lábamat illeti.. ha bárki azt mesélné; olyan szerencsétlenül sikerült esnie, hogy belezúgjon egy az előző éjszaka valaki által elhagyott piásüvegbe és annak a darabjai fúródtak ilyen-olyan mélységben a lábába, azt gondolnám, szegény alak biztos nem Fortuna kegyeltje. ..de, hogy pont én legyek az?! Nonszensz.. és mégis ezt történt.
A mentőt tényleg túlzásnak érzem, mert viszonylag jól vagyok, már a történtekhez képest, de csak bevisznek. Nem arról van szó, hogy szeretném a lábamba fúródott szilánkokat megtartani, mert annyira nem ragaszkodom hozzájuk a közeli ismeretség ellenére sem. Annyi viszont biztos, hogy magamnál vagyok és talán nem lesz szükséges majd a fél- vagy a teljes napomat itt tölteni. Remélem legalábbis..
A mentősök voltak olyan szívesek és szétvágták a nadrágomat, hogy lássak a sebet, viszont mivel nem tűnök nagyon súlyos esetnek, hála az égnek, végül ott maradok az egyik vizsgálóban valami dokira várva. Remélem, csak kiszedi a sebbe nem illő tárgyakat aztán összeölt esetleg és mehetek is, némi gyógyszer társaságában. Arra azonban álmaimban sem gondolnék és a legkevésbé számítok rá, hogy amikor végre megérkezik az orvos, olyasvalaki lesz, akit még ismerni is van vagy legalábbis volt szerencsém..
- Abraham?
à; Abraham
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Dr Merle rendelõje •• Szomb. Nov. 25, 2017 5:01 am

Hozzá vagyok már szokva a kora reggeli keléshez. Régebben is így dolgoztam, és ez most sem változott túl sokat. Jobb szeretem inkább nappal végezni a munkámat, este pedig aludni. Persze ez nem mindig jön így össze, mert a munkabeosztásomat nem én csinálom. Nincs bajom az esti műszakokkal sem, az igazat megvallva, a lényeg csak annyi, hogy le legyek foglalva. Illetve, ha este dolgozom, napközben nem tudok mit csinálni… Pihenek egy-két órát, de semmi egyéb. Ha nappal dolgozom, akkor meg az estém annyiból áll, amennyinek egy jó estéből kell: alvással. Voltak időszakok, mikor már vészesen robotiasan éltem az életemet. Keltem-dolgoztam-aludtam, keltem-dolgoztam-aludtam, és ezt egymás után több napon keresztül. Valahogy túléltem, de nem volt egy könnyű menet. Főként a szakmámból kiindulva, hisz nem egy könnyű meló, amit végzek , és ez folyamatos fizikai és mentális odafigyelést igényel. Nem elég a 100%-on való teljesítés, 110 kell minimum.
Főként, ha egy nap ilyen forgalmas, mint a mai. Még el sem kezdődött, csupán néhány órája a műszakom, mégis már legalább két könnyebb, meg egy súlyos esetet kellett ellátnom. Szerencsére mind sikeres volt, és az a súlyos sem volt olyan nagyon vészes, csak ott már jobban oda kellet tennem magamat, ennyi az egész.
Eleinte nehéz volt visszailleszkedni ebbe a közegbe. A pszichológiai vizsgálatom eredményei kimagaslóak voltak, tehát munkára készen álltam, viszont kaptam egy-két savanyú tekintetet is. Miért engednek vissza egy valamilyen szinten labilis sebészt a kórházba, hisz itt életeket kell menteni és ha egyszer elpattan valami, az nagyon súlyos következményekkel járhat. Ez volt az egyik ok, ami megnehezítette. A másik maga a sebészet volt. Rég csináltam már, a munkába állásom előtt utoljára 10 hónappal volt nálam szike, akkor is olyan módon használtam, amit még mindig megkérdőjelezek, hogy szükséges volt-e vagy inkább hagynom kellett volna az egészet a fenébe… Mikor meghallottam, mit próbál üzenni nekünk, akkor eldőlt. Az utóbbira kellett volna esnie a választásomnak. Így is csak egy apró, mérhetetlenül vékony hajszállal élte túl, szóval elég lett volna csak egy nagyon piciny malőr, és másképp alakult volna minden. A katonák észre sem vették volna. De meghoztam a döntésemet. És ezzel együtt kellett élnem. A legnehezebb pedig ez volt. Ezt nem tudtam legyűrni egyedül, hosszú hónapokon keresztül. Ezt a tudatos választást, amivel ugyan megmentettem egy ember életét, de közben a pokolra kárhozattam. Kezdetekben tehát csak rutinműtéteket végeztem, aminél ott volt mellettem egy tapasztaltabb, hogy ha bármi malőr van, közbe tudjon lépni. De semmi ilyesmi nem volt. Épp ellenkezőleg. Várakozáson felül teljesítettem, így végül hamar megnyertem a többi orvos bizalmát, és tiszteletét. Ezt követhették viszont a durvábbnál durvább beavatkozások, amiket eddig mind sikeresen teljesítettem. Itt Párizsban még senki nem vesztette életét a kezeim alatt. És szeretném megtartani ezt a statisztikát, ezt az arányt.
Lett végre egy kis nyugalmam, mikor szóltak a mentősök, hogy megint hoznak be valakit. Elmondták, hol járnak, az alatt az öt perc alatt pedig legalább tudtam egy kis friss levegőt szívni. Akkor bezzeg nem szóltak, mikor megérkeztek, én pedig csodálkozva megyek be megkérdezni, hol vannak már. Erre elmondják, hogy már bevitték az egyik vizsgálóba és hogy rám vár. Magamban elmondtam pár szitkot, és inkább megindultam a páciens irányába. Lehet, hogy hangosan nem szoktam káromkodni, vagy trágár kifejezéseket használni, de magamban nem tudom visszafojtani, és néha jobb is, hogy ezeket nem adom a világ tudtára – hamar veszítenék a tekintélyemből. Azért pedig nem keresek kifogásokat, hogy magamban mit mondok… én is emberből vagyok.
Mikor belépek a szobába és meglátom a nőt… hát, egy pillanatra eláll a szavam. De csak egy pillanatra. Becsukom magam mögött az ajtót, és közelebb sétálok hozzá. – Szia Jay – húzódik szám széle lágy mosolyra. – Rég láttalak már. Megkérdezném, hogy mi a helyzet, hogy vagy, de először ha nem gond, inkább megvizsgálom a sebedet – mondom neki jókedvűen, mégis határozottan. Nem tágítok emellől, mert azok a jómadár mentősök még ennyibe sem avattak be. De a lábát meglátom, és hogy kiáll belőle egy-két szilánk. Javarészt kisebbek, de van egy kicsit nagyobb. Ahogy viszont elnézem, maradandó károsodást ez sem fog okozni. Az már inkább aggaszt, hogy miért nem szedték ki ezt a helyszínen. Elég koszosnak tűnik az az üveg, az aggodalmam okát pedig magyaráznom sem kell remélhetőleg. Kiszólok az egyik mentősnek, hogy hozzon fájdalomcsillapítót – amennyiben nem adtak volna neki –, mert ez bizony fájni fog. És hogy futólépésben. Visszalépek Jayhez, és megállok mellette. – A jó hír az, hogy 99% eséllyel megmarad a lábad. Ez egy szép kedvező arány, általában nem tudom ezt így elmondani – jegyzem meg neki halványan nevetgélve, majd pedig míg várjuk azt a fájdalomcsillapítót, és még egy-két eszközt, addig megszólalok. – Hogy keveredtél ide? Mármint nem Párizsba, hanem konkrétan ide – kérdezem tőle kedvesen, és kíváncsian várom a válaszát. Ezért a tudatlanságért viszont úgy le fogom még osztani ezeket a mentősöket, hogy azt megemlegetik. Ez lett volna a minimum, hogy tájékoztatnak a történtekről és a sebeiről is.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
69
● ● Reag szám :
61
● ● Keresem :
Hugi és bátyó
● ● karakter arca :
Matt Bomer


Témanyitás ✥ Re: Dr Merle rendelõje •• Szomb. Márc. 17, 2018 11:12 am

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Dr Merle rendelõje ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Dr Merle rendelõje
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Ichiraku Ramen Bar
» Fegyverek leírása // Ára és a Vásárláshoz tartozó szabályzatok
» Tara szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-