Istállók
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 18 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 10:00 am ✥

✥ Yesterday at 9:23 pm ✥

✥ Yesterday at 8:53 am ✥

✥ Yesterday at 8:05 am ✥

✥ Csüt. Szept. 20, 2018 10:34 pm ✥

✥ Csüt. Szept. 20, 2018 9:52 pm ✥

✥ Szer. Szept. 19, 2018 9:47 am ✥

✥ Kedd Szept. 18, 2018 7:25 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 5:46 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Istállók •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:47 pm

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Feb. 19, 2018 10:37 pm

Rosie && Raph

Hála az égnek, úgy tűnt, hogy hatnak a kórházi terápiák, legalábbis Rosie szépen gyógyulgatott, talán még gyorsabban is, mint azt az orvosok jósolták. Hogy örültem-e neki? Hogy a fenébe ne örültem volna? Pláne, amennyit idegeskedtünk a kórházban töltött napjai alatt. Igaz, hogy még mindig egész sokszor kellett visszajárnia a kórházba, de legalább nem hiába.
Eleinte még mi hoztuk-vittük, megvártuk, amíg végez, de mióta megtudta, hogy Sam nem csak a fogadott tesója, hanem valóban féltestvérek, úgy tűnik, azóta ő nyerte ezt a szerepet. Ami valahol jó, mert legalább kicsit több szabadidőnk volt, és ők is bepótolhattak valamit a kimaradt évekből, gyűlhettek a közös tesós emlékek, másrészről viszont a szívem szakadt meg, hogy a mi kislányunk ilyen hamar kezd úgy viselkedni, mint a nagyok, és már cikinek számít az, ha a szüleivel kell mutatkoznia.
Mivel Samnek ma nem ért rá a suli miatt, így ismét nekem jutott a megtiszteltetés, hogy elvigyem a kisasszonyt a gyógytornájára, és bár felajánlottam neki, hogy bekísérem, pláne ha ennyi cucca van, de ő csak erősködött, hogy boldogul.
- De mégis minek ennyi cucc, Bogárkám? Lopod a tornaszereket a kórházból és rád szóltak, hogy ideje lenne visszahozni? - értetlenkedtem miközben az összes táskáját sorra kiszedte a hátsó ülésről, majd egy búcsúpuszit követően én is visszaszálltam az autóba, hogy hazafelé induljak... igen ám! De alig, hogy kihajtottam a kórház parkolójából, eszembe jutott, hogy nekem is be kell még ugranom néhány papírért a melóhoz, mielőtt azonban ismét leállítottam volna a motort, azt hittem, káprázik a szemem.
Az ott az én kislányom? És épp egy idegen autóba száll be?! Ez meg mégis mi a búbánatos istennyila?!
Egyszerre lettem mérhetetlenül dühös és riadt, és ha nem hajtott volna el a másik autó a lányommal együtt, akkor biztos, hogy már rég kipattantam volna a kocsiból, hogy felé rohanjak. Így csak sietve sebességbe raktam az autót és némileg lemarad követtem őket, ki tudja hová... a telefonom már készenlétben, hogy ha kell, azonnal hívhassam a rendőröket, a fejemben pedig megállás nélkül zakatolnak a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek, hogy mégis mit akarnak Rosie-val...  Amikor pedig végül egy rendes lovardánál kötünk ki, csak értetlenül állok az egész előtt. Mi ez az egész?
Megvárom, hogy a lányom eltűnjön az épületben, csak néhány perccel később követem, egyelőre várva az erősítés-hívással, inkább szeretnék a végére járni ennek az egésznek. Belekeveredett valami rosszba a kislányunk, vagy megint a hátunk mögött akciózik valamit, mint azzal a fotózással múltkor? Akárhogy is, de igyekszem nem felfedni magam, már ha nem muszáj...

■■  catjump ■■
credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
460
● ● Reag szám :
191
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Kedd Feb. 20, 2018 6:49 pm

Rosie && Raph

Tudtam, hogy örökké nem titkolhatom el a szüleim elől azt, hogy lovagolni kezdem. Sőt, az elmúlt egy hónap alatt egészen sokat fejlődtem. Nem csak a gyógyulásomra volt hatással, de a kedvem is egyre inkább jobb lett, lett egy „saját” lovam is, hiszen idővel már mindig ugyanazt kaptam meg. Vele gyakoroltunk, az elszántságomat látva pedig elkezdtek kicsit edzeni is engem, amikor meglátták, hogy tényleg vonz ez a dolog. Az elmúlt majdnem két hónap eljutottam odáig, hogy már tudtam vágtázni, akadályt azért ugratni még nem, maximum ilyen nagyon alacsonyt, de az egyelőre inkább hanyagolva volt még a lábam miatt, mert olykor fájt. Emiatt még az ügetés se ment hosszabb ideig, de nem akartam feladni és minél több díjugratásról szóló videót néztem, annál inkább biztosabb lettem abban is, hogy egyszer én is olyan profi akarok lenni, mint a nagyok már. Sőt, sikerült kiderítenem azt is, hogy az egyik híres díjugrató férfi a városban lakik, az egyik villában.  Őt is fel kell keresnem. Balszerencsémre ma nem Samu hozott el, hanem apu. Tudtam fuvart szerválni, így ez a gond pipa volt, csak apát tudjam lerázni.
- Szóval már tolvaj is lettem, nem csak hálátlan és feleselő? – pillantottam rá szomorú arckifejezéssel. – Utána találkozom barátokkal, ezért kell ez a sok cucc. – tettem még hozzá ennyit, majd bájosan nyomtam egy puszit végül az arcára, hogy utána integetve várjam meg, míg elhajt. Nyomás a megbeszélt helyre, majd be a kocsiba. Meg se fordult a fejemben, hogy nem ment el úgy, mint tervezte, mert vénségére feledékeny lett és olykor később jut eszébe, hogy még valakit akar valahol.
Könnyedén tűntem el az öltözőben, hogy felvegyem a megfelelő ruházatot. Még lovaglósapkát is kaptam kölcsönbe. Felnyergelte a lovamat, majd a kantáránál fogva vezettem őt a pályára. Mosolyt szinte le se lehetett törölni az arcomra. Sietve ültem fel kicsit még segítséggel, de már egyre jobban ment ez is, viszont ugye még a lábam nem volt tökéletes. Jöhetett a bemelegítő kör. Sétálva, felállva, kezet kinyújt, visszaülni a nyeregbe, utána előre hajolni, ami a gyógyulásomhoz kellett, hogy újra megerősödjek.
- Rosie, készen állsz? – kérdeztem az oktató, mire bólintottam egy aprót, majd mély levegőt vettem és elkezdtem én is ügetni. Nem érdekelt, hogy a lábam most kicsit jobban hasogat, hiszen ilyenkor kicsit megemelkedünk a nyeregből. Követjük a lómozgását. Egy pillanatra meg is inogtam, de nem lett baj. Sietve ültem vissza a nyeregbe, miközben a kantárt is megrántottam, hogy a lovam is lassítson és újra sétáljunk.
Nincs semmi baj, menni fog ez, mennie kell. De alig, hogy újra vágtatni kezdtem és egy kisebb akadályon is átugrattam megpillantottam apát a karám mellett. Hogy került oda, mit keres itt? Ennek pedig meg is lett a következménye, mert a második akadályon nem tudtam átmenni, megbotlottunk, én pedig majdnem leestem, de szerencsére, csak előre huppantam kicsit a lovam nyakára és sietve kapaszkodtam a sörényébe. – Apa? – pillantottam óvatosan újra abba az irányba. Mit keres itt? Hogy jött rá? Az oktató vélhetően érzékelte a dolgokat, mert sietve mondta, hogy inkább tartsunk pihenőt, de én meg se bírtam mozdulni. Én tuti nem megyek közelebb, mert megint én leszek lehordva… semmi kedvem most ehhez. Elég az, hogy egyszer jobban megy, máskor meg olyan béna vagyok ebben az egészben!!


■■   lazy  ■■
credit



A hozzászólást Rosalie Deschamps összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 11:16 am-kor.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Feb. 25, 2018 1:45 pm

Rosie && Raph

- Az ég szerelmére, Rosie... ne legyél már ilyen kis mufurc, nem illik hozzád. - sóhajtok a szomorú arckifejezését látva, mert igaz, hogy volt pár szájhúzósabb veszekedésünk az elmúlt hónapokban, de a fenébe is! Nem hittem volna, hogy még ennyi idő múlva is fel lesznek emlegetve.
- Rendben van, majd szólj, ha végeztél, aztán megyünk érted. - bólintok a szavaira, azt meg már eszembe se jut megkérdezni, hogy mégis hol találkoznak, hogy ennyi cucc kell ahhoz? Abban a naiv hitben élek, hogy az anyjával úgy is megbeszélte, szóval majd elég lesz Léát megkérdeznem, hogy hova is kell menni pontosan... Azzal meg aztán pláne nem számolok, hogy nem a kórházba fog besétálni a kisasszony, hanem egy ismeretlen autóba ülve ki tudja, hogy hová megy!
Azt nem mondom, hogy olyan idegesen vezettem, mint amikor a tanára hívott, hogy balesete volt, de azért közelítettem azt a szintet egészen addig, amíg le nem parkoltunk az egyik közeli lovardánál, és be nem bizonyosodott, hogy bizony feleslegesen rágtam a kefét ezidáig, nem a saját lányom elrablásának voltam szemtanúja.
Amíg ő az öltözők felé veszi az irányt, én alaposabban felmérem a terepet,  körbesétálva az épületet, istállót, meg úgy az egészet, hogy végezetül a futtatók mellett horgonyozzak le, a kerítésnek támaszkodva nézve, ahogy Rosie a különböző feladatokat végzi a nyeregben. Nem mondom, hogy nem féltem annak a hatalmas állatnak a hátán, de... valahol mégis elönt a büszkeség, látva, hogy milyen lelkesedéssel gyakorol annak ellenére, hogy még mindig nem gyógyult meg teljesen a balesete után. Arról nem is beszélve, hogy magam is csípem az állatokat, nem hiába dolgozok állatkertben, ezek után pedig egész szívet melengető érzés látni, hogy a lányom számára is ilyen természetes ez az egész.
Akaratlanul is összerezzenek, amikor Rosie észrevesz, és láthatóan kizökken a koncentrálásból, és már indulnék is felé, ám hála az égnek fent marad a ló hátán. Csak mosolyogva biccentek neki, amikor ismét felém néz, de miután úgy tűnik, nemigen akar közelebb jönni, én vagyok az, aki a kerítésen átjutva odamegy hozzá, közben elcsípve az oktató tekintetét is.
- Nem gond? Az apja vagyok. - fordulok felé, de csak int, hogy nyugodtan, majd magunkra is hagy, de legalábbis kicsit arrébb sétál, meghagyva annak az illúzióját, hogy kettesben maradtunk a lányommal.
- Mondd csak, Nyuszifül, neked nem a kórházban kéne most lenned gyógytornán? - sétáltam oda mellé szép lassan, ügyelve rá, hogy nehogy megijesszem a lovat. A hangomban nyoma sincs számonkérésnek vagy rosszallásnak, inkább a kíváncsiság dominál, hogy vajon mióta jár ide? És ami szintén nem elhanyagolható:
- Miért nem mondtad el? - nézek a szemébe, miközben a lova nyakát simogatom szórakozottan.

■■  catjump ■■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
460
● ● Reag szám :
191
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Feb. 25, 2018 3:24 pm

Rosie && Raph

- Igaz, még nem vagyok felnőtt. – forgatom meg a szemeimet, hiszen csak ők lehetnek mufurcok és mindentudók.  Inkább csak sietve köszönök el, mert lassan elkésem a megbeszélt helyről és itt hagynak. Azt pedig nem akarom, szeretnék ma is gyakorolni. Közben pedig ki kellene találnom, hogy az öregedés felé száguldó Campbell díjugratót miként is kapjam el, hogy a jövő bajnokát nevelhesse belőlem. Ő is jól jár és én is, hiszen ha már nem lesz képes felmászni a nyeregbe, akkor nekem még menni fog és még cikkezhetnek róla az újságok, hogy neki köszönhetően értem el sikereket. Ezt majd valahogy szebb köntösbe kell csomagolni és nem is lesz gond.
Fájdalom ellenére is próbálok mindent a lehető legtökéletesebben csinálni. Még a pár centire lévő akadály felett is óvatosan átugratok. Próbálom tényleg kizárni a lábamba nyilalló fájdalmat, de nem mindig olyan egyszerű. Talán igazuk van, túl gyors a tempó, de én többet és többet szeretnék csinálni. Nem tudok megállni és képes vagyok kikönyörögni, hogy picit gyakorolhassak mást is. Egyre inkább kezdek megerősödni, a gyógytornán is azt mondják, hogy tényleg jót tesz a lovaglás, így pedig kapom mindig az újabb orvosi papírokat, így ingyen járok egyelőre még. Utána meg majd ki kellene találnom, hogy miként adom be anyáéknak, csak egy bökkenő van… Igen, elegendő meglátnom apát, hogy majdnem a földön kössek ki meglepettségemben. Nem számítottam rá, nagyon nem. Megtorpanok, a lovam is megáll annak köszönhetően, ahogyan kicsit megrántom a kantárt jelezve neki is a dolgokat. Szememet szinte le se veszem a közeledő alakjáról.
- Igazából gyógytornán vagyok. – pislogok ártatlanul, mert még nem is hazudok. – Ez is amiatt van, beutaltak ide, mert szerintük jót tesz és igazuk lett. – adom elő a lehető legcukibban, de most tényleg nem füllentek. Maximum arról nem szóltam, hogy már nem mindig a kórházba kellene vinni, hanem heti 3x már inkább a lovardába, de megoldottam én is a fuvart, így gond egy szál se volt egészen eddig a pillanatig. Figyelem, ahogyan apa megsimogatja a lovam, mire ő még nyerít is egyet.
- Ez komoly kérdés apa? – pislogok nagyokat, mert ha vicc, akkor inkább ne is vágjuk bele. – Majdnem elcsapott egy autó, aztán összetörtem magam és kómában voltam. Azóta meg még inkább védtek, mint előtte. A lovakról meg le lehet esni, ránk eshetnek, összenyomhatnak… Soroljam még? – kérdezem meg érdeklődve, mert ha még mindig nem világos neki, akkor szívesen kibővítem a mondandómat. – Túlzottan féltetek és biztosan nem engedtétek volna, csak újabb veszekedés lett volna belőle. – tettem még hozzá az érveimhez. Bár az igazat megvallva egészen higgadt még most is. Hmm, lehet inkább nem kellett volna azokat mondanom, amik otthon biztosan eszébe jutottak volna, hogy miért mondjon nemet? Pedig én nem fogom abbahagyni, akkor majd kisírom nagyinál a dolgot, hogy fizesse, mert belőlem díjugrató lesz egyszer és kész. Büszke lesz rám a családom és a hazám is…


■■   lazy  ■■
credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Márc. 11, 2018 10:45 am

Rosie && Raph

- Addig örülj neki, kislányom! - szólok még Rosie után. Az élet örök körforgása, hogy a gyerekek mielőbb fel szeretnének nőni, lévén, akkor mindent szabad és a szülők sem szólhatnak bele az életükbe - kackac, mert az pont úgy megy - másrészt viszont mióta felnőttem és a magam életét élem, egyre gyakrabban fordul meg a fejemben, hogy szívesen lennék újra gyerek. Könnyebb volt, az biztos, sokkal kevesebb problémával és fejfájással. Kár, hogy nem ilyen egyszerűen működik, vagy hogy akármennyire is próbáljuk megértetni a lányunkkal, hogy mennyivel egyszerűbb az élete, amíg fiatal, úgy sem fog hinni nekünk - ahogy mi sem hittünk a szüleinknek annak idején.
Majd ha egyszer ő is szülő lesz, és olyan talpraesett, agyafúrt gyereke lesz, mint amilyen ő! Istenem, de jól fogok szórakozni ha esetleg majd panaszkodni próbál... így viszont csak a kifutó kerítésének támaszkodva nézem, ahogy annak a hatalmas lónak a hátán ül, és rója a köröket a pályán. Valahol rosszul esik, hogy nem szólt, erről sem, és szeretnék hinni benne, hogy idővel úgy is megtette volna, de jelen helyzetben talán a büszkeségem erősebb irányába, hogy milyen ügyesen csinálja. Pedig biztos, hogy nem olyan rég kezdhette el, hisz néhány hónappal korábban még a mozgás is milyen nehézkesen ment neki.
- Lehet, de attól még igazán szólhattál volna róla. Úgy is tudhatnád, hogy előbb vagy utóbb, de úgy is rájövünk az ilyenekre. És minél később, annál rosszabb. - szép is lenne, ha nem, szülőként így kijátszana minket a lányunk, bár meg kell hagyni, elég rafkós kiscsaj lett belőle... Vagy ha ennyire nem érdekelne a sorsa, de az meg teljességgel kizárt!
- Mert, szoktak nekem komolytalan kérdéseim lenni? - még szép, hogy igen, és bár ezt a megjegyzést inkább viccnek szánom, az előzőt igenis komolyan, így csak Rosie-ra emelve a tekintetemet várok, hogy mesélni kezdjen a kisasszony.
- Ha van még olyan, amit úgy érzed, mondani szeretnél, akkor igen, kérlek, sorold! - élek a lehetőséggel, bár remélem, azért nem olyan hosszú az a bizonyos lista, hogy órákig itt álljunk. Másrészt azonban visszajelzésnek nem rossz, hülye lennék elszalasztani a lehetőséget, pláne, mert fontos számomra.
- Nézd, kicsim... Az autós esetnél zaklatott és figyelmetlen voltál, azt meg, hogy a suliban mi is történt pontosan, az megint egy elég speciális téma... Tisztában vagyok vele, hogy milyen veszélyeket rejt az, ha lóháton ül az ember, de ha odafigyel az ember és komolyan veszi, akkor elkerülhetőek a balesetek. - jegyeztem meg, hisz ha így nézzük, akkor késsel, villával sem ehetne, vagy épp ollót se adnánk a kezébe, hisz mind mennyi veszélyt rejt!
- Én hiszek abban, hogy ha szóltál volna, hogy ezt szeretnéd, akkor veszekedés nélkül is meg tudtuk volna beszélni. Pláne, hogy úgy néz ki, úgy sem lehet lebeszélni róla. Abból nagyobb veszekedés lett volna, ha hónapok múltán bukik ki ez az egész, mint a fotózásnál. - gondolkozok hangosan, gondolom, nem kell részleteznem számára, hogyan is értem pontosan.
- Természetes, hogy féltünk, Rosie, mert szeretünk, és mert sok rossz történt veled mostanában. De ha már annyi idősek leszünk, mint nagyanyádék és neked is családod lesz, ez akkor sem fog változni, majd megtapasztalod egyszer. - felelem töprengve, miközben némi simogatás után újra megpaskolom a ló nyakát.
- Gyógytorna ide vagy oda, egyébként egész ügyesen csinálod. - tettem hozzá elismerően, pláne, ha arra gondolok, hogy a kómája után abban sem voltunk biztosan, hogy mennyire fog rendbe jönni, vagy, hogy karácsonykor még a mankóival közlekedett... ki gondolta volna, hogy ilyen hamar nyeregbe kerül?
- Ha így folytatod, a legközelebbi családi nyaraláson valami lovas túrát is beiktathatunk. - ajánlom fel neki.

■■  catjump ■■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
460
● ● Reag szám :
191
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Kedd Ápr. 17, 2018 10:06 pm

Rosie && Raph

Gyönyörű napnak ígérkezett, hiszen már egyetlen egy felhő se tarkította az égboltot, a nap magasan járt már, még ha túlzottan nagy ereje nem is volt. Akkor is annyira boldog voltam, hogy újra sikerült azt a minimális akadályt is átugratni, vagy legyőzni a lábamba nyilalló fájdalmat.  De aztán minden annyira könnyedén szertefoszlott, mintha csak forró vizet a kopaszra effektus lett volna, ahogyan megláttam apát. Sikerült majdnem lezúgnom, de szerencsére hiába nem rég kezdtem még csak, attól még sikerült már megtanulnom, hogy miként is maradjak a nyeregben és ne a földet pusziljam meg. Szívem egyre inkább a torkomban dobogott, a ritmusa meg a fülemben dobolt, ahogyan egyre közelebb ért. Most vajon nagyon meg fog enni?
- Nem feltétlen, mert ha azt látjátok, hogy mennyire ügyes vagyok, akkor talán nem lett volna szívetek nemet mondani. Szóval ebben nincs teljesen igazad. – ered meg a nyelvem jószokásomhoz hívem, ami lehet néha inkább rossz, de ez van. Eleven kislány vagyok, aki olykor túlsokat tud beszélni.
- Néha igen, meg néha jobb lenne, ha annak szánnád. – teszek úgy, mint aki elgondolkozik ezen, de a mosolyom hamar elárul, hogy csak bolondozom vele. Szeretem apát húzni olykor, mert ő legalább veszi a lapot és beszáll a játékba, nem úgy mint a többség, akik csak bosszankodnak rajta. Savanyú népség a felnőttek tábora, vagyis többségében.
- Nincs, ez az összes titkom, meg az, hogy megbukom matekból, de semmi extra. – adom elő fapofával, de amikor apa vélhetően sokkot kap, akkor elkuncogom magam, hiszen mindig is kitűnő tanuló voltam és ez most sincsen másképpen. Dehogy bukom meg. Anya és apa okosságát is megörököltem, a kettő együtt meg akár zseninek is számíthatna már, vagy valami olyasmi. – Ja igen, meg díjugrató szeretnék lenni, szóval…. – és máris bevetem a nézésemet, amivel mindig le tudtam venni. Hatalmas szemekkel nézek rá, aminek ha valaki ellen tud állni, nos, azelőtt megemelem a nemlétező kalapomat is.
- Most sincs veszekedés belőle, így nem értek vele egyet, mert vélhetően az is sokat segített, hogy láttad mennyire ügyes vagyok. Akkor viszont nem bánod. Zsír, akkor belőlem lesz Franciaország következő büszkesége, a mostani díjugrató, mármint a férfiak közül úgyis kezd kiöregedni, ideje hogy valaki a lányok közül is taroljon. – le se tagadhatnám, hogy mennyire kis önteltpukkancs tudok olykor lenni, de véresen komolyan se mondtam. Inkább csak az elhivatottságom volt egyértelmű ebből, hogy már tényleg nem fognak tudni lebeszélni róla, mert nekem terveim vannak ilyen téren és nem fogok elfutni se.
- Annál rosszabb nem hiszem, hogy történt volna velem, mint hogy válni akartatok. Így a sok rosszat azért ne emlegessük, mert vannak fokozatok benne, még a kóma se volt olyan rossz. Legalább rövid időre nyugodt volt minden. – najó, nem élveztem csöppet se, de az már legyen az én titkom. Hadd marja őket a bűntudat, amiért majdnem szétszakították a családot. Ez mindig is jó ütőkártya lesz, vagy még egy darabig biztosan, amíg ennyire frissek a dolgok. Sunyi vagyok, vagy kicsit talán dög, de hát minden gyerek ahhoz a kártyához nyúl, ami a kezébe kerül.
- Köszönöm, de még nem olyan jól, mint kellene. A lábam még mindig nem az igazi. – mondom csüggedten, mert most is sajog. Kicsit megerőltettem, így tuti jobban fogok bicegni, mint alapjáraton teszem még. Valaha ez tényleg teljesen jó lesz? Eljön az a pillanat?
- Tényleg? Ti is tudtok lovagolni, vagy én majd nevethetek rajtatok, mert fel se tudtok ülni? – vágok angyali pofát, mert simán elkezdenék hahotázni, ahogyan látom a gyenge próbálkozásaikat. Minek ide ellenség, ha ilyen fantasztikus lánya lehet valakinek, mint amilyen én vagyok.

■■   lazy  ■■
credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Szer. Ápr. 18, 2018 10:25 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Szomb. Aug. 18, 2018 9:01 pm



Szokták mondani, hogy hiába tervez el az ember mindent nagyon szépen, a bonyodalom magától felbukkan. Nos, úgy tűnik, nálam is ez a helyzet. Még csak mostanra sikerült levetkőzni, hogy állandóan visszakérdezzek. Védekezzek és kitérjek a válaszadás elől. Hiszen vannak, akik tudják a titkom. Megnyugodhatnék, nem igaz? Minden tökéletes, már amennyire lehet.
Erre most itt ez a lány. ...és a fenébe is, jól érzem magam vele! Pedig kölyök. Kisebb túlzással a lányom lehetne! Amikor vele vagyok mégsem jut eszembe ilyesmi. Még csak arra sem kell emlékeztetnem magam, hogy én is csak tizennyolc vagyok. Semmi ilyesmi nem jár az eszemben és általában a bűnös érzés is elkerül. Egyszerűen csak feltörnek a régi érzések abból az időből, amikor még Julieval voltam. Nem vagyok szerelmes, ebben egészen biztos vagyok, mégis van ott valami, amire egyelőre csak úgy vagyok képes tekinteni, hogy bonyolítja a dolgokat.
Mégis jó érzés.
Egy pillanatig sem volt kérdés, hogy ma kijövök megnézni Rosie versenyét. Minden egyes versenyen itt vagyok és valljuk be, akkor is elég sokszor, amikor csak gyakorol vagy itt tölti az idejét. Szeretem nézni, ahogy a lovakkal bánik. Talán ezért is van az, hogy soha nem zavart miért velük foglalkozik sokszor akkor is, amikor én itt vagyok. Általában beérem azzal, hogy le nem veszem róla a szemem és mosolygok.
A mostani verseny viszont másnak tűnik. Vagy fogjam rá arra, hogy nem kezdődött el igazából, de minden versenyző már a lovával van elfoglalva? Nem is értem, miért keresek kifogásokat, hiszen csak annyit teszek, hogy meglátok egy régi ismerőst. Pontosabban Mason ismerősét. Már az első hetekben is ott volt, amikor ebben a testben ébredtem és azóta is újra meg újra felbukkan. Vad, vörös szépség. Az a típus, akit a férfiak megnéznek, de sok még a közelébe sem jut. Nekem sem lenne esélyem, ha nem ismerné a srácot... vagyis engem... kölyökkorom óta.
Úgy ragadja meg a karom, mintha valami hisztis barátnő lenne és azonnal beszélnie kell velem. Lendületből fordulok felé és már ott a hatalmas mosoly az arcomon. Pár perc erejéig teljesen elfeledkezek Rosieról és az egész versenyről. Ahogy arról is, hogy ki vagyok, vagy ki nem. Ha valaki, ő soha nem faggatott, nem tett fel nehéz kérdéseket és nem akarta tudni, miért változtak meg a szokásaim az ébredés után. Egyszerűen csak hagyta, hogy elengedjem magam.
Ahogy most is. Grimaszol, ahogy megpuszilom az arcát. Nevet, ahogy megjegyzést teszek a megszokottnál kuszább vörös hajára, amibe valamilyen oknál fogva fekete tincsek vegyülnek. Majd magához ölel és én is átkarolom, mielőtt eltűnne valami olyasmit motyogva, hogy fogalma sincs, hogy tévedett ide, de kell neki egy ital.
Én pedig újra az időközben már elkezdődött versenyre figyelek. A tekintetem Rosiet keresi. Majd miután véget ér a megmérettetés, indulok az istállók felé, hogy ott várjam. Mosolygok, amikor megjelenik a lovával, majd miután letette a lovát, már ott is vagyok mögötte, fordítom magam felé, hogy megcsókoljam, amolyan gratulációként.
Nem számít, milyen helyen végzett, milyen érmét szerzett, az én szememben győztes.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
136
● ● Reag szám :
125
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Szomb. Aug. 18, 2018 10:44 pm

Rosalie && Mason

Nem egyszer estem már le a lóról, ahogyan versenyközben is megtörtént már, de mindig újra és újra talpra álltam. Egyszerűen az elmúlt évek alatt ez már nem csak szenvedély volt, hanem úgy éreztem, hogy ez hivatás és csak itt lehetek igazán önmagam. A lovak nem hazudnak, nem vernek át és nem hagynak magadra. Ők bíznak bennük, te pedig bennünk és ez a bizalom örökre szól, nem úgy mint az emberi kapcsolatok legtöbbje. A titkaimat pedig ha nem is mondtam el szinte senkinek se, attól még akad bizalmasom. Ha lovagoltam, akkor szabadnak éreztem magam és úgy, mint akit semmi baj se érhet, pedig elegendő egy esés és talán örökre tolószékbe is kerülhetnék, viszont ez se tudott soha távoltartani ettől a helytől.
Sokan azt mondanák, hogy szerencsés vagyok és esélyesen igazuk is van. Van egy családom, még ha nem is mindig egy boldog nagycsaládra hasonlítunk, lett egy bátyám a semmiből és mellé egy barátom is, vagy valami olyasmi. Nehéz lenne megmondani, hogy mi is az, ami pontosan zajlik közöttem és Mason között, hiszen hozzáképest és a korabeli csajokhoz képest én azt hiszem még mindig a „tápláléklánc” legalján lennék. Hónapok óta találkozgatunk, a kezdeti néhai koccanásokból egyre gyakoribb találkák lettek. Hmm, sokan ezt szerelemnek hívnák, nekem viszont ez még egészen új volt és csak azt tudtam, hogy kedvelem. Szeretek a közelében lenni, legtöbb esetben képes volt megmosolyogtatni, bolondozni és elfogadni annak, aki vagyok. Egészen jól tűrte azt is, hogy olykor igazán keveset láthatott a versenyek és a lovaglás miatt. Sokszor ült kint és várt, mintha még az a lopott pár perc is jobb lenne, mintha egyáltalán nem látna, vagy beszélnék. Csókok, gyengéd érintések követték egymást, de soha nem léptük át a határt. Túl gyors lett volna számomra, meg zavaros volt mindent. Azt hiszem szerencse volt, hogy Samu jelenleg máshol volt, mert lehet ő már rég rájött volna erre a titkokra, de jobb volt így. Apuval jelenleg amúgy se beszéltem bizonyos okok miatt és nem hiányzott egy újabb fesztivál netán amiatt, hogy találkozgatok valakivel.
Mosolyom és boldogság… ez jellemzett általában, de ahogyan őt kerestem a tömegben úgy fagyott le az arcomról a mosoly és reppent tova a madarakkal együtt a jókedvem. Kantárt is erősebben markoltam a kezembe és próbáltam nem látni a kisebb jelenetet, amit azzal a bombázó vörössel művelt le. Ha a nap elején nem is, de most hálát adtam az égnek azért, hogy se anya, se apa nem ért rá eljönni megnézni a versenyt, mert a nagyi rosszabbul lett. Bocsi nagyi. Végül inkább sietve sétáltam tova és próbáltam mindent kizárni az elmémből, de még se tudtam teljesen koncentrálni. Ez meg is látszott az eredményen, hiszen csak második lettem, pedig simán megnyerhettem volna ezt is.
Reméltem, hogy most szakít a hagyományokkal és nem fog megkeresni, de tévedtem. A lovam már előre jelezte egy nyerítéssel, hogy valaki közeledik felénk, de mégse fordultam meg. Inkább csak leszedtem róla a nyerget, amit felraktam jelenleg még a karám peremére, utána jöhetett is a kantár. Reméltem, hogy még talán utóbbival időben elslisszolok, de nem jött be a tipp, mert hamarosan meg is éreztem az érintését és mielőtt még bármit is reagálhattam volna a megszokott üdvözlésként adott csókot is megkaptam. Még egy pillanatra sikerült is elszédítenie vele megint és viszonoztam, pedig valójában jelenleg legszívesebben inkább elküldtem volna melegebb éghajlatra.
- Ha már a vöröstől nem kapod meg, akkor beéred velem, hogy a napi adagod meglegyen? – eddig tartott az, hogy elűzze a rosszérzéseket a csókjával. Keserűen vagy inkább megvetően csendült a hangom? Esélyesen mind a kettő megtalálható volt benne közben pedig őt néztem. Vajon azt hitte nem látom milyen jól elszórakoznak együtt?  

■ ■  lufi ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Aug. 19, 2018 11:32 am



Az a csók... még mindig képes elvenni az eszem pár pillanatra. Végül is, ha úgy vesszük, Masonnak ő az első, nem igaz? Amikor én voltam, egész más érzés volt bárkit megcsókolni, mint a srác bőrében. Semmivel nem rosszabb, csak más. Egy másodperc erejéig már fonódnak is a karjaim köré. Csak az övé a figyelmem, mégis beletelik egy kis időbe, mire megértem a szavait.
- Napi adagom? - kérdezek vissza, húzva az időt. Nem értem, miről beszél, de a karjaim már hullanak is le és fél lépést távolodok tőle. A tekintetem viszont le nem veszem róla, a szemeimből tökéletesen kiolvasható az értetlenség.
Vörös? Végül leesik.
- Rosie... - kezdek bele, ahogy kicsit megrázom a fejem. Közben a gondolataim között újra lepereg az a perc, amíg nem rá figyeltem, hanem a "vörösre". Puszi, ölelés, nevetés. Semmi olyan, ami féltékenységre adna okot. Semmi büntetendő, amit ne tehetnék csak azért, mert barátnőm van.
Arról már nem is beszélve, hogyha vele vagyok, miért kellene akárki? Főleg pont ő, aki annyira... más, mint Rosie. A vörös haj, a fekete ruhák és az a tekintet, amiből sugárzik az a vadság, amiért általában a férfiak ölni tudnának.
Az ilyen valahogy soha nem volt az én stílusom, új test ide vagy oda, ez nem változott.
- Fogalmad sincs róla, kicsoda ő - jön végül a megjegyzés, ahogy az előbbi kis távolságot próbálom mégis megszüntetni és visszalépni hozzá. Magamhoz húzni. Ha más nem, legalább az álla alá nyúlni, hogy tartsam a fejét és a szemeibe nézhessek. Figyelem azokat a barna szemeket. Ez kivételesen az a pillanat, amikor eszembe sem jut, hogy egy kicsit lefelé kússzon a tekintetem. Nem próbálom újra megcsókolni, hiába tűnt úgy, hogy az előbb ő is akarta.
Maradok a szemeinél, de az előbb megkezdett témát próbálom minél hamarabb lezárni. Semmi okom magyarázkodni, nem tettem rosszat és eszembe sincs esélyt adni egy veszekedés kibontakozására. Ismerem már, mennyire bele tudja lovagolni magát dolgokba, még ha eddig nem is voltak vitáink. Nem most akarom elkezdeni. Nem ilyen őrültség miatt, mint ez is. Nem azért, mert ő túlkombinál valamit.
- Mit segítsek? Tudom, hogy szereted egyedül intézni, de akkor is. Ennyi segítség jár a győztesnek - intek a ló és a felszerelés felé, ahogy megjelenik egy mosoly az arcomon. Bár akárhogy is próbálkozok, a vak is látná, hogy nem szívből jön, de legalább próbálkozok.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
136
● ● Reag szám :
125
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Aug. 19, 2018 11:52 am

Rosalie && Mason

Csak felvontam a szemöldökömet, miközben lassan összefontam a karomat magam előtt. Nem vagyok hülye, ahogyan tisztában vagyok abban, hogy léteznek nálam jobb, szebb és okosabb lányok is. Főleg a korosztályában is, de még vakká se váltam. Pedig egy pillanatra tényleg azt kívántam akkor, legalább a versenyt se veszítettem volna el. Tudom, a második hely is szép és így sok trófeám van, ha nem is mindig, de többségében mindig dobogón végzek. Sokat tetettem is érte az elmúlt évek alatt.
- Legalább a nevemet még tudod… - grimaszoltam is mellé, hiszen hallottam már olyan meredek történeteket, amikor annyira elvette egy csaj a srác eszét, hogy még a barátnőjét is tökre más néven szólította. Legalább ő még ilyen téren képben van.
- Valóban, ebben totálisan igazad van. Nem tudom, hogy kicsoda ő, csak azt tudom, hogy úgy örültél neki, mint majom a farkának, vagy a banánnak örülne! – morcosan néztem rá. Amikor viszont közelebb lépett volna, akkor én tettem hátra felé egy lépést. – Csak azt láttam, hogy mennyire is örülsz neki és ő mennyire készségesen is nevetgél neked, ölelget. – tettem még hozzá, hiszen kár lenne tagadni, hogy nem látszott rajtuk az, hogy ki mennyire is örül a másiknak. Esélyesen hiba volt ott is a rendszerben, hogy meg se próbáltam másabb magyarázatot találni a dolgokra, de ezen továbbra se akartam változtatni. Esélyesen túlzottan is befolyásolt az, amit nem olyan régen találtam anya naplójában. Tudni azt, hogy valójában miként is házasodtak össze, vagy apa miként lépett le, mintha én nem is léteztem volna. Csodálom anyát, hogy mindig úgy nevelt, hogy szeressem apát, de most már abban se voltam biztos, hogy tényleg akart-e engem egykoron és szeretett-e… Lehet csak ügyes színjáték volt a részéről is, mint Mason részéről is az egész.
Amikor megéreztem az érintését az államnál, akkor még dühösebben pillantottam rá, majd pedig egyszerűen megpróbáltam elrántani a fejemet a fogásából. Nem volt kedvem ehhez, nagyon nem. Inkább csak elindultam a nyereg felé.
- Győztesnek? – pillantottam rá hitetlenkedve. – Ha nem lettél volna annyira elfoglalva a másik barátnőddel, akkor talán feltűnt volna, hogy nem nyertem. Csak második lettem, mert nem tudtam koncentrálni. Legközelebb legalább hagyd otthon, vagy ne előttem viháncoljatok. – mormogtam az orrom alatt, majd a csöppet se könnyű nyerget felkaptam a karám széléről. Kisebb nyögés is kiszaladt az ajkaimon, mert még mindig nehéz volt és rosszul is sikerült elsőre felkapnom. Sietve próbáltam kicsit korrigálni a fogáson, hogy elvigyem a helyére. – S nem kell mosolyognod, látszik, hogy nem akarsz. Ahogyan még soha nem is mosolyogtál úgy, mint vele… - pillantottam rá hátra, miközben azon voltam, hogy ne vágjam a földhöz a nyerget és inkább rohanjak el, mint egy öt éves. Nem akartam veszekedni, de mégse tudtam a nyelvemre harapni. Egyszerűen csak dühös voltam rá és esélyesen ő kapta azt a csalódottságot, ami már apa miatt is keletkezett. – Egyáltalán minek jöttél ide? – tettem fel a nagy kérdést, ha utánam jött, akkor félúton, miközben ránéztem, ha nem, akkor csak azután, hogy visszatértem a lóhoz a kefével és a többi dologgal együtt, hiszen a patáját is ki kell tisztítani, a sörényét pedig mindig is kifésültem…


■ ■  lufi ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Aug. 20, 2018 1:48 pm



Annyira próbálom nem megemelni a hangom, nem veszekedni. Hiszen az egész... ez, ami történik, annyira semmiség és valljuk be, hülyeség. Semmi oka féltékenykedni. De hogy a fenébe is magyarázhatnám meg? Nem mondhatom, hogy ő az egyetlen, aki előtt nem kellett soha megjátszanom magam és milliószor átgondolnom a mondatot, mielőtt kimondanám. Hogy érthetné meg, ha nem tudja, ki vagyok? Vagy voltam. De ugye hogyan is közölhetném vele az egész történetet anélkül, hogy őrültnek nézne. Sehogy, ez nem is kérdés.
- Komolyan azt hiszed, olyan vagyok, mint pár barom férfi, akik a barátnőjük nevére sem emlékeznek? Így ismersz? - nem, azért sem emelem meg a hangom, minden porcikám megfeszül ugyan, de uralkodok magamon. Nem engedhetem meg magamnak, hogy másképp legyen.
- Örültem neki. Már vagy egy éve nem láttam - mondom szinte azonnal, pedig az agyam tudja, hogy nem vagyok köteles magyarázkodni. Ezzel csak úgy állítom be magam, mintha tényleg bűnös lennék. De már nem érdekel. Lehet, hogy jó adag önuralom van bennem, csendben maradni képtelen vagyok.
Viszont legalább arról lemondtam, hogy hozzá érjek. Nem próbálom visszatartani vagy akár csak elérni, hogy ténylegesen rám nézzen, a szemeimbe. Hagyom, hogy pakoljon, majd azt is, hogy egyre távolabb lépjen. Nem megyek utána.
- Tudod jól, hogy állok ehhez az egészhez. Részt vettél, lovagolhattál, amit szeretsz. Vagyis győztél - igazából arra sem figyelek, hogy hallható legyen a hangom. Mintha félig csak magamnak mondanám. Kár, hogy közben hiába nem megyek utána, a tekintetem le nem veszem róla. Mintha ezzel, hogy ránézek és nem kapom el a szemem, bizonyítanám, hogy igazam van.
- Ne menjünk ebbe bele, Rosie - szinte csak suttogok, de hiába az akaraterő a nagy sóhaj, a szavak csak kibuknak.
Mindig én vagyok az, aki kérdez. Visszakérdez. De most nem érzem úgy, hogy képes lennék hozni a jól ismert szerepet.
- Mert ez az egyelten hely, ahol láthatlak - nem kiabálok, csak most már hallani a hangomon a feszültséget. - Mert amikor a lovaddal foglalkozol, legalább a közeledben lehetek és talán, ha végzel vele, rám is jut egy kicsi a figyelmedből - muszáj nagy levegőt vennem és egy kicsit elhallgatnom. Nem akarok mindent a nyakába zúdítani, főleg, hogy tudom, egy átlagos napon mindez nem zavar. Most viszont az egész felesleges féltékenykedésével...
- Soha nem kértem, hogy hagyj fel a nagy szerelmeddel - intek a ló felé, hogy biztos érthető legyen, mire...vagyis kire értem a szavaim. - Megértem, hogy fontos neked. Mert ismerlek. Te pedig az első adandó alkalommal képtelen vagy túllépni azon, amit látni véltél és igazán meg sem hallgatsz? - tudom, hogy hallotta a szavaim, nem is úgy értem. Sokkal inkább úgy, hogy bármit is mondok, bármennyit is jártatom a szám, makacsul azt hisz, amit akar.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
136
● ● Reag szám :
125
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Aug. 20, 2018 2:27 pm

Rosalie && Mason

Kérdésére sietve kapom el a fejemet, hiszen alig, hogy kimondtam már tudtam, hogy nagyon nem kellett volna. Egyszerűen csak hirtelen túl soknak éreztem mindent. Itt voltak az állandó versenyek, ott volt az a híres francia díjugrató is, akire nem akartam szégyent hozni. Ott volt a szüleim titka a múltból, ami esélyesen az volt, hogy nem is igazán akartak még és csak lettem a semmiből, egy kolonc, akivel meg kellett birkózniuk és ott volt a középiskola is. Hiába akartam magántanuló lenni, nem engedték meg, pedig esélyesen még mindig több időt fogok tölteni a lovak társaságában, mint valami bandában és akkor ott volt az a rövidke momentum. Egy momentum, amikor hirtelen még én is kevesebbnek éreztem magam és újra szemben találtam magam azzal, hogy nem értem miért én és miért nem olyan lányok, mint az a lány… Könnyedén menne, végül sietve emlékeztettem magam, hogy ideje lenne válaszolnom is már. – Nem. – de azért azt is kár lenne tagadni, hogy kb. 4 hónap alatt se lehet mindenkit kiismerni, megismerni teljesen, de ezt akkor se néztem volna ki belőle. Egyszerűen csak kibukott belőlem.
- Mások a szeretőjüknek se örülnek ennyire… - mielőtt a nyelvemre haraphatnék ki is bukik az újabb örült mondat. Nem tudom, hogy honnan jött ez az egész. Inkább sietve sétáltam el, hogy a helyére pakoljam a nyerget és a kantárt is. Pár pillanatig nem is próbáltam meg visszatérni, inkább csak próbáltam megnyugodni, de egyszerűen nem ment.
Soha nem történt még ilyen és hiába éreztem, hogy nem kéne, mintha csak elindultam volna egy lejtőn és nem lenne megállás, ahogyan egy kavics is gurul és gurul, míg akadályba nem ütközik, vagy el nem fogy a lendület.
- Ezt úgy mondod, mintha a seggem alá lett volna tolva az egész. Pár éve az se volt biztos, hogy rendesen fogok tudni járni, miután lezuhantam az iskola korlátjáról… Megküzdöttem azért, hogy itt lehessek, azért, hogy támogatókat szerezzek és fizetni tudjuk ezt az egészet. – hitetlenkedve csendült a hangom, mert esélyesen úgyis én értettem félre ebben az állapotban a szavait… Képtelen voltam elhinni azt, hogy most tényleg netán erre célzott. – Ezt úgy mondod, mintha te nem csinálhatnád azt, amit szeretsz. Én szeretem ezt, ezt tart sokszor egyben és nem tudom, hogy te mit szeretnél, de… de soha nem mondtam azt, hogy ne sportolj, vagy ne váltsd valóra az álmaidat. – tettem még hozzá szomorúan, hiszen ha meg is osztott velem bármit ilyen téren, akkor inkább biztatni tudtam. Pontosan tudtam, hogy milyen nehéz a nulláról felállni és bebizonyítani a világnak azt, hogy te már pedig képes vagy rá. Egy-két heg pedig még a testemen mindig emlékeztett arra, hogy miként zuhantam 1,5 emeletet az iskolában, mert a korláton csúszkáltunk és meglöktek. Jó pár éve volt már az, de még mindig tudom, hogy hajszálon múlott akkor sok minden.
Féloldalasan állok neki, ahogyan elkezdem kibontani a lovam sörényét, hiszen a versenyre be volt fonva neki. Hallom amit mond, de nem vagyok képes ránézni. Tényleg ennyire rossz lennék? Én nem éreztem azt, hogy keveset lennék vele, egyszerűen csak nem akartam elvenni minden szabadidejét és tény, hogy túl sok időt töltök itt, ahogyan voltak kisebb időszak, amikor itt se voltam, mert máshol volt versenyem.
- Ezek szerint elhanyagollak? Rossz barátnő lennék, mert nem fordítok rád elég időt? – pillantottam rá kérdőn, de szomorúság bőven lakozott a pillantásomban. – Soha nem mondtad ezt, mégis honnan kellett volna tudnom? De ha ennyire rossz vagyok és nem kaphatod meg tőlem, amit akarsz, akkor minek jöttél? Hogy ezt az orrom alá dörgöld? Tőle biztosan megkapod és esélyesen többet is. – morogtam nem túl kedvesen és inkább folytattam tovább a fonat bontását…
- Pontosan tudtad, hogy mi akarok lenni, hogy egy akarok lenni a nagyok közül és ezt most mégis a szememre veted? –a nagyok így szokták mondani, nem? Egy időben bőven hallottam otthon is veszekedést, amikor nem olyan régen úgy nézett, hogy a családom ketté hullik, de szerencsére nem így lett. – Meghallgathatnálak, ha nem úgy érezném, hogy részben inkább húznál oda, mint ide. Vagy ha nem úgy érezném, hogy még inkább én lennék a bűnbak az egész miatt, mert részben ez az életem. – tárom szét a karomat utalva a lovaglásra, az egész lovardára. – Miért hazudtál ennyi hónapon át, ha ennyire zavar? Fogadtál valakivel? – jött az újabb abszurd ötlet és jobban tette, ha nem hazudott, mert esélyesen dühönben eme feltételezés miatt pár másodperccel később már repült is a kezemben lévő kefe felé, amivel a lovamat szoktam megtisztítani.


■ ■  lufi ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Aug. 20, 2018 2:55 pm



Másik így és mások úgy. Ezt mindig is utáltam. Miért kell máshoz hasonlítani? Nem azt mondják az okosak, hogy minden ember más? Akkor mindenre másképp is reagál, nem? Mégsem szólok egy szót sem, ezúttal megtartom magamnak a gondolataim. Nem mintha olyan sokat segítene ez a kis csend a folytatáson.
Annyira piszkosul küzdök, hogy ne legyen ebből veszekedés, de hamarosan kénytelen vagyok beismerni, hogy vesztettem. Szavak, mondatok egymás után és máris ott tartok, hogy képtelen vagyok gondolkodni. Képtelen vagyok átgondolni, hogy mit mondok ki és mit nem. Vagy éppen mit vágok a fejéhez. Pedig tudom, mennyit jelent neki a lovaglás és soha, de soha nem volt ellenemre, hogy ennyi időt tölt itt.
Most mégis...
- Úgy mondom, mintha... Te meg úgy látsz dolgokat, ahogy akarsz... - inkább dühös morgolódás ez, mint rendes megjegyzés. Nem is igazán neki szól, nem mintha ez bármin változtatna. Előre tudom, hogy ebből oltári veszekedés lesz és rohadtul nem tehetek ellene semmit.
- Az én álmaimnak már lőttek - jegyzem meg és egy pillanatig mintha a düh helyét átvenné valamiféle fájdalom az arcomon. De amilyen hamar jön, olyan hamar el is tűnik. Ha valamit, hát ezt biztos nem engedem, hogy eluralkodjon rajtam. Sem most, sem máskor. Soha, amikor bárki láthatja, legyen az Rosie, vagy akár Ed.
- Nem mondtam, hogy rossz barátnő vagy. Ne forgasd ki a szavaimat! Kérdezted, miért jöttem. Ezért. Mert itt láthatlak - lassan érzem, hogy feladom azt a csepp önuralmam is.
Aztán repül felém a kefe és igaz, hogy csak a mellkasomon csattan, de valószínűleg akkor is így reagálnék, ha bárhol máshol talál el. Lépek közelebb hozzá és csak akkor állok meg, amikor már nem igazán tud hova hátrálni. Nem akarok fenyegető lenni, mégsem tudok megálljt parancsolni a lábaimnak.
Persze eszemben sincs bántani. Még csak a kezeim sem szorulnak ökölbe. Hozzá sem próbálok érni, se durván, se sehogy. Nem bántanám. Soha nem tenném. Se vele, se más nővel... lánnyal. De most akkor is azt akarom, hogy rám nézzen és esélye se legyen elfordulni vagy akár csak levenni rólam a tekintetét.
- Hazugság? Fogadás? Azt hiszed, ennyi vagy nekem, Rosie? - kiabálok. Rohadtul kiabálok, fejben pedig csak suttogom a kérdések befejezését.
...Mert akkor valamit nagyon szarul csinálok...
Alig hiszem el, hogy egyetlen félreérthető helyzet és máris itt tartunk. Pedig biztos voltam benne, hogy ami közöttünk van, ennél komolyabb lábakon áll. De úgy tűnik, tévedtem.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
136
● ● Reag szám :
125
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Aug. 20, 2018 3:41 pm

Rosalie && Mason

Keserűen nevetek fel a szavaira, mert soha nem állítottam azt, hogy tökéletes lennék, vagy minden helyzetet tökéletes átlátnék, de akkor se éreztem azt, hogy most annyira tévednék. Az igazság mintha csak most bukna a felszínre, hogy több időt töltöttem itt, mintsem vele. Ezek után még csodálkozik, hogy nehezen tudom elhinni, hogy az csak szimpla baráti ölelés lehetett közöttük. Lehet fiatal vagyok, nem csak nála, de pont abban a korban vagyok, amire állítólag azt mondják, hogy most kezdődik igazán az élet, de attól még vak nem voltam. Tudtam jól, hogy miként néznek rá a lányok, vagy éppen azt is, hogy vannak olyan dolgai, amiket tőlem biztosan nem kaphat meg most, viszont attól a lánytól, vagy hozzá hasonlóaktól simán megkapná.
- Vagy ahogyan a helyzet és a szavaid láttatni engedik? – kérdeztem vissza dühösen, mert tényleg nem akartam veszekedni, de esélyesen túlzottan is nagy volt a nyomás rajtam és félelem is valami mássá alakult állt. Mintha minden a lehető legrosszabb helyzetben borította volna el az elmémet, hogy meg se próbáljak a sorok között olvasni.
- Ne mond ezt! Előtted még az élet és megannyi dolgot véghez vihetsz. – legszívesebben megráztam volna, hogy térjen már észhez. Még akkor is, ha dühös voltam rá, vagy inkább csalódott és újra elveszettnek éreztem magam. S megint úgy gondoltam, hogy okkal kötöttem ki ennél a sportnál. Nem kellett attól félnem, hogy a lovam netán le akarna cserélni, vagy csak átverne, amit az emberek előszeretettel tettek meg a környezetemben az elmúlt évek alatt.
- Igen, mert állításod szerint máshol nem láthatsz! – csattantam fel kicsit erőteljesebben, mert soha nem hittem volna, hogy pont azt fogja valaki a fejemhez vágni, hogy elhanyagolom őt. – Vagyis pontosan ezt fejezed ki. Mégis mit vársz tőlem? Azt, hogy adjam fel én is az álmom utáni küzdést, ha már te megtetted? Vagy ha ennyire zavart, akkor miért nem mondtad soha se, lehet akkor találtunk volna rá megoldást! De akkor se értem ezt, mindig ott voltam veled, ha hívtál valahova! – tényleg nem értettem és a szomorúság túlzottan is könnyedén leolvasható volt az arcomról. Könnyeimet viszont nem hagytam, hogy a felszínre bukjanak. Előtte már semmiképpen se. Nem akartam, hogy lássa még azokat is.
Kefe repül, koppanva ér a földet. Ő elindul felém, én pedig a ló mellett hátrálok egészen a falig, míg már nincs hova menekülni. Állom a pillantását, de attól még egy hangyányit mintha hirtelen félnék is, pedig tudom, hogy soha nem lenne képes bántani, de akkor mégis mitől? Esélyesen attól, hogy ezek az utolsó pillanatok, amikor láthatom őt? Tényleg ennyi volt? Pár hónap? Nem akarom ezt elhinni, se elfogadni, de még se tudok igazán mit tenni, mert a düh, a csalódottság nem akar eltűnni.
Összerezdülök, amikor meghallom a szavait, vagyis sokkal inkább a hangerőjétől. Még soha nem láttam ilyennek, vagy hallottam őt kiabálni.
- Ne ordíts velem!!!  – mert lehet én is feljebb emeltem a hangom, de még mindig messze volt az övétől és mielőtt rájöhettem volna, hogy mit is teszek kezem arcán csattant, mintha így akarnám észhez téríteni. A frászt hozza rám. – Nem tudom, hogy mit higgyek már.. - csúszik ki ajkaim között szomorúan, majd megpróbálom ellökni magamtól. – Nem tudom, hogy mi történik, hogy miért érzem úgy a hallottak alapján, hogy te is könnyedén lecserélnél. Csak azt tudom, ahogyan ránéztél és azt, hogy úgy gondolod helyetted mindig is ez lesz az első! – remeg meg a hangom, miközben kezemet magam mellé ejtem újra, ha nem kapta el a pofont követően.

■ ■  lufi ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Aug. 20, 2018 5:21 pm



A lehető legtöbbet próbálom megtartani magamnak. Minél kevesebbet válaszolni, minél kevesebb dolgot vágni meggondolatlanul a fejéhez. Nem mintha sokra mennék vele. De egy valamit még így is sikerül megtartani magamnak. Az értetlenkedést, hogy még ebben a helyzetben is képes álmokról beszélni és arról, hogy ne adjam fel.
Rosie...
Persze, hogy nem felelek. Fogalma sincs semmiről és eszemben sincs elmagyarázni neki. Főleg, mert még magamnak sem tettem. Nem tudom, miért nem vágok bele újra. Elölről.
De mindez most nem is számít. Mint ahogy láthatóan már az sem igazán, hogy min robbant ki a vita, hiszen egészen más irányt vettünk. Nem tudom, melyik a rosszabb. A féltékenykedése, vagy ez a téma. Az viszont biztos, hogy az utolsó csepp önuralmam is eltűnik a képből és mire észbe kapok, már ott állok előtte és hagyom, hogy csattanjon a pofon.
Megérdemeltem? Naná. Tudom, hogy akaratlanul is a frászt hozom rá a viselkedésemmel, de túlzottan forr bennem a düh, mintsem bármit tudnék tenni ellene.
De legalább nem kapom el a kezét, nem szorítom meg a csuklóját és nem... tényleg nem bántom. Igaz, azt sem hagyom, hogy ellökjön magától. Megvetem a lábaimat és maradok mozdulatlanul, miközben érzem, hogy vörösödik az arcom a keze nyoma helyén. Nem számít, még csak hozzá sem érek a helyhez.
- Mert ilyen szemét alak vagyok. Aki lecserél az első lányra, aki szembe jön vele és legalább egy kicsit bevállalósabb - tárom szét a karjaimat, ahogy ellépek tőle. Tökéletesen kihallani a hangomból, hogy minden egyes szó hazugság, mégis tökéletes magabiztossággal játszom meg az utolsó rohadék szemétládát.
Forr bennem a harag és fogalmam sincs, hogy kezeljem. Régen megvoltak rá a módszereim, de most egyiket sem érzem úgy, hogy működne. Nem szorul ökölbe a kezem és vissza, mint anno. Nem jár a fejemben, hogy eltűnjek edzeni, amíg ki nem szellőzik a fejem. Csak azt tudom, hogy nem lehetek a közelében, mert... mert minden csak rosszabb lesz.
Már így is olyasmit vágtam a fejéhez, amit nem kellett volna és talán fordítva is így van. Az viszont biztos, hogy hátrálok. Helyt adok neki.
- Sajnálom - zárom le az egészet, amolyan búcsúzóul. Egy részem tombol, alig hallom a saját gondolataimat. Az agyam eldugott kis zugában viszont ott van a bűntudat azért, amiket mondtam, amit tettem vele, még ha csak szavakkal is.
Még akkor is, ha ő reagálta túl azt, amit látott. A bűntudat ott van, de egyelőre elnyomja a düh.
Mindent elnyom a düh, miközben teszem egyik lábam a másik után, egészen addig, amíg az istálló végében meg nem látom őt. "A vörös". Egy másodperc erejéig visszanézek Rosiera, de eltereli a figyelmem a régről ismerős hang.
- Haza tudsz vinni, Maze? Azt hiszem, berúgtam - és már repül is felém egy kocsikulcs. Mindenki tudja, hogy nem vezetek. Ahogy a különös feszengésemmel is a tisztában vannak, ha kocsikázásra kerül a sor.
De úgy tűnik ezúttal én vagyok az, aki megfeledkezik erről.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
136
● ● Reag szám :
125
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Aug. 20, 2018 6:03 pm

Rosalie && Mason

Miért kell ennek ennyire zavarosnak lennie? Miért nem lehet minden olyan békés, mint reggel volt? Ha tehetném, akkor visszamennék az időben és hallgatnék. Hagynám azt, hogy a csókja elszakítson a rossz érzésektől, a kételyektől, ami sokkal inkább nekem köszönhetően léteznek, mint neki, de az időkerekét nem lehet visszaforgatni. Nem tehetem meg, se ő és azt is tudom, hogy ezt egyetlen egy szó se hozná jelenleg helyre.
Ahogyan azt se tudom feledni, hogy miként is ereszti ki a hangját, ezzel pedig a frászt hozza rám. Soha nem ütöttem meg senkit se, ezért is rémiszt meg a csettenés hangja, amivel én is észhez térek, hogy mit is tettem. Sajnálom, de nem tudom kimondani, egyszerűen nem megy. A szavai túlzottan is fájnak és nem értem, hogy tehettem ilyet. Miként is ütöttem meg pont azt a személyt, akit legkevésbé akarnék. A lovam mellettünk mozgolódni kezd, mintha érezné azt, hogy micsoda vihar tombol körülötte. Hiába lökném el Masont, egyszerűen nem mozdul, mintha csak odabetonozta volna magát.
- Nem ezt mondtam… - erőtlenül csendül a hangom, mert már én se vagyok semmiben se biztos. Talán mégis pontosan ezeket vágtam a fejéhez, nem tudom. Össze vagyok zavarodva és tanácstalan is vagyok. Soha nem kerültem még ilyen helyzetbe, de az is igaz, hogy soha nem kedveltem senkit se ennyire, mint őt.
Figyelem, ahogyan hátrálni kezd, de én nem mozdulok meg. Amennyire korábban el akartam rohanni, most annyira nem tudok megmozdulni. Érzem, ahogyan egy könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, de egylőre még próbálom elrejteni, becsukom a szememet is, mintha így semmisé tehetném az egészet.
Rápillantok újra, amikor azt mondja, hogy sajnálja. A kezéért nyúlnék, de valahol félúton elakad a mozdulat és visszaejtem magam mellé a kezemet. Figyelem, ahogyan egyre inkább távolodik, nekem pedig úgy erednek meg egyre inkább a könnyeim. Hangot nem adok neki, de attól még ellepik az arcomat. Végül sietve indulnék utána, hogy várjon és még megannyi dolgot mondanék, de aztán a lábam a földbe gyökeredzik, amikor meglátom a kisebb jelenetet, hogy kivel is távozik.
- Sajnálom... szeretlek… - halkan suttogom, mintha így akarnám részben megpróbálni elengedni őt, de érzem, hogy ez nem fog ennyire könnyedén menni. Meg kellene állítanom őt, de esélytelennek látom. Ehelyett inkább sietve rohanok vissza, hogy a lovamat újra felnyergeljem és kivágtassak az erdőbe. Nem érdekelt semmi és senki se, csak egyedül akartam maradni a szomorúsággal és a könnyeimmel is, miközben egyre hevesebb zokogásban törtem ki. Nem akartam őt elveszíteni, de esélyesen most mégis sikerült.
Estig elő se kerültem, így esélyem se volt hallani arról, hogy netán történt valami…


■ ■ Köszönöm a játékot! iloveu  ■ ■credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
131
● ● Reag szám :
108
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Kedd Aug. 21, 2018 4:05 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Istállók ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Istállók
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Istálló

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros :: Société d'Equitation de Paris lovarda-