Istállók
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 9:57 pm ✥

✥ Yesterday at 3:20 pm ✥

✥ Yesterday at 11:09 am ✥


✥ Csüt. Júl. 19, 2018 10:50 pm ✥

✥ Csüt. Júl. 19, 2018 5:29 pm ✥

✥ Csüt. Júl. 19, 2018 12:05 pm ✥

✥ Szer. Júl. 18, 2018 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Istállók •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:47 pm

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Hétf. Feb. 19, 2018 10:37 pm

Rosie && Raph

Hála az égnek, úgy tűnt, hogy hatnak a kórházi terápiák, legalábbis Rosie szépen gyógyulgatott, talán még gyorsabban is, mint azt az orvosok jósolták. Hogy örültem-e neki? Hogy a fenébe ne örültem volna? Pláne, amennyit idegeskedtünk a kórházban töltött napjai alatt. Igaz, hogy még mindig egész sokszor kellett visszajárnia a kórházba, de legalább nem hiába.
Eleinte még mi hoztuk-vittük, megvártuk, amíg végez, de mióta megtudta, hogy Sam nem csak a fogadott tesója, hanem valóban féltestvérek, úgy tűnik, azóta ő nyerte ezt a szerepet. Ami valahol jó, mert legalább kicsit több szabadidőnk volt, és ők is bepótolhattak valamit a kimaradt évekből, gyűlhettek a közös tesós emlékek, másrészről viszont a szívem szakadt meg, hogy a mi kislányunk ilyen hamar kezd úgy viselkedni, mint a nagyok, és már cikinek számít az, ha a szüleivel kell mutatkoznia.
Mivel Samnek ma nem ért rá a suli miatt, így ismét nekem jutott a megtiszteltetés, hogy elvigyem a kisasszonyt a gyógytornájára, és bár felajánlottam neki, hogy bekísérem, pláne ha ennyi cucca van, de ő csak erősködött, hogy boldogul.
- De mégis minek ennyi cucc, Bogárkám? Lopod a tornaszereket a kórházból és rád szóltak, hogy ideje lenne visszahozni? - értetlenkedtem miközben az összes táskáját sorra kiszedte a hátsó ülésről, majd egy búcsúpuszit követően én is visszaszálltam az autóba, hogy hazafelé induljak... igen ám! De alig, hogy kihajtottam a kórház parkolójából, eszembe jutott, hogy nekem is be kell még ugranom néhány papírért a melóhoz, mielőtt azonban ismét leállítottam volna a motort, azt hittem, káprázik a szemem.
Az ott az én kislányom? És épp egy idegen autóba száll be?! Ez meg mégis mi a búbánatos istennyila?!
Egyszerre lettem mérhetetlenül dühös és riadt, és ha nem hajtott volna el a másik autó a lányommal együtt, akkor biztos, hogy már rég kipattantam volna a kocsiból, hogy felé rohanjak. Így csak sietve sebességbe raktam az autót és némileg lemarad követtem őket, ki tudja hová... a telefonom már készenlétben, hogy ha kell, azonnal hívhassam a rendőröket, a fejemben pedig megállás nélkül zakatolnak a rosszabbnál rosszabb forgatókönyvek, hogy mégis mit akarnak Rosie-val...  Amikor pedig végül egy rendes lovardánál kötünk ki, csak értetlenül állok az egész előtt. Mi ez az egész?
Megvárom, hogy a lányom eltűnjön az épületben, csak néhány perccel később követem, egyelőre várva az erősítés-hívással, inkább szeretnék a végére járni ennek az egésznek. Belekeveredett valami rosszba a kislányunk, vagy megint a hátunk mögött akciózik valamit, mint azzal a fotózással múltkor? Akárhogy is, de igyekszem nem felfedni magam, már ha nem muszáj...

■■  catjump ■■
credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
451
● ● Reag szám :
189
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Kedd Feb. 20, 2018 6:49 pm

Rosie && Raph

Tudtam, hogy örökké nem titkolhatom el a szüleim elől azt, hogy lovagolni kezdem. Sőt, az elmúlt egy hónap alatt egészen sokat fejlődtem. Nem csak a gyógyulásomra volt hatással, de a kedvem is egyre inkább jobb lett, lett egy „saját” lovam is, hiszen idővel már mindig ugyanazt kaptam meg. Vele gyakoroltunk, az elszántságomat látva pedig elkezdtek kicsit edzeni is engem, amikor meglátták, hogy tényleg vonz ez a dolog. Az elmúlt majdnem két hónap eljutottam odáig, hogy már tudtam vágtázni, akadályt azért ugratni még nem, maximum ilyen nagyon alacsonyt, de az egyelőre inkább hanyagolva volt még a lábam miatt, mert olykor fájt. Emiatt még az ügetés se ment hosszabb ideig, de nem akartam feladni és minél több díjugratásról szóló videót néztem, annál inkább biztosabb lettem abban is, hogy egyszer én is olyan profi akarok lenni, mint a nagyok már. Sőt, sikerült kiderítenem azt is, hogy az egyik híres díjugrató férfi a városban lakik, az egyik villában.  Őt is fel kell keresnem. Balszerencsémre ma nem Samu hozott el, hanem apu. Tudtam fuvart szerválni, így ez a gond pipa volt, csak apát tudjam lerázni.
- Szóval már tolvaj is lettem, nem csak hálátlan és feleselő? – pillantottam rá szomorú arckifejezéssel. – Utána találkozom barátokkal, ezért kell ez a sok cucc. – tettem még hozzá ennyit, majd bájosan nyomtam egy puszit végül az arcára, hogy utána integetve várjam meg, míg elhajt. Nyomás a megbeszélt helyre, majd be a kocsiba. Meg se fordult a fejemben, hogy nem ment el úgy, mint tervezte, mert vénségére feledékeny lett és olykor később jut eszébe, hogy még valakit akar valahol.
Könnyedén tűntem el az öltözőben, hogy felvegyem a megfelelő ruházatot. Még lovaglósapkát is kaptam kölcsönbe. Felnyergelte a lovamat, majd a kantáránál fogva vezettem őt a pályára. Mosolyt szinte le se lehetett törölni az arcomra. Sietve ültem fel kicsit még segítséggel, de már egyre jobban ment ez is, viszont ugye még a lábam nem volt tökéletes. Jöhetett a bemelegítő kör. Sétálva, felállva, kezet kinyújt, visszaülni a nyeregbe, utána előre hajolni, ami a gyógyulásomhoz kellett, hogy újra megerősödjek.
- Rosie, készen állsz? – kérdeztem az oktató, mire bólintottam egy aprót, majd mély levegőt vettem és elkezdtem én is ügetni. Nem érdekelt, hogy a lábam most kicsit jobban hasogat, hiszen ilyenkor kicsit megemelkedünk a nyeregből. Követjük a lómozgását. Egy pillanatra meg is inogtam, de nem lett baj. Sietve ültem vissza a nyeregbe, miközben a kantárt is megrántottam, hogy a lovam is lassítson és újra sétáljunk.
Nincs semmi baj, menni fog ez, mennie kell. De alig, hogy újra vágtatni kezdtem és egy kisebb akadályon is átugrattam megpillantottam apát a karám mellett. Hogy került oda, mit keres itt? Ennek pedig meg is lett a következménye, mert a második akadályon nem tudtam átmenni, megbotlottunk, én pedig majdnem leestem, de szerencsére, csak előre huppantam kicsit a lovam nyakára és sietve kapaszkodtam a sörényébe. – Apa? – pillantottam óvatosan újra abba az irányba. Mit keres itt? Hogy jött rá? Az oktató vélhetően érzékelte a dolgokat, mert sietve mondta, hogy inkább tartsunk pihenőt, de én meg se bírtam mozdulni. Én tuti nem megyek közelebb, mert megint én leszek lehordva… semmi kedvem most ehhez. Elég az, hogy egyszer jobban megy, máskor meg olyan béna vagyok ebben az egészben!!


■■   lazy  ■■
credit



A hozzászólást Rosalie Deschamps összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 11:16 am-kor.
Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
87
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Feb. 25, 2018 1:45 pm

Rosie && Raph

- Az ég szerelmére, Rosie... ne legyél már ilyen kis mufurc, nem illik hozzád. - sóhajtok a szomorú arckifejezését látva, mert igaz, hogy volt pár szájhúzósabb veszekedésünk az elmúlt hónapokban, de a fenébe is! Nem hittem volna, hogy még ennyi idő múlva is fel lesznek emlegetve.
- Rendben van, majd szólj, ha végeztél, aztán megyünk érted. - bólintok a szavaira, azt meg már eszembe se jut megkérdezni, hogy mégis hol találkoznak, hogy ennyi cucc kell ahhoz? Abban a naiv hitben élek, hogy az anyjával úgy is megbeszélte, szóval majd elég lesz Léát megkérdeznem, hogy hova is kell menni pontosan... Azzal meg aztán pláne nem számolok, hogy nem a kórházba fog besétálni a kisasszony, hanem egy ismeretlen autóba ülve ki tudja, hogy hová megy!
Azt nem mondom, hogy olyan idegesen vezettem, mint amikor a tanára hívott, hogy balesete volt, de azért közelítettem azt a szintet egészen addig, amíg le nem parkoltunk az egyik közeli lovardánál, és be nem bizonyosodott, hogy bizony feleslegesen rágtam a kefét ezidáig, nem a saját lányom elrablásának voltam szemtanúja.
Amíg ő az öltözők felé veszi az irányt, én alaposabban felmérem a terepet,  körbesétálva az épületet, istállót, meg úgy az egészet, hogy végezetül a futtatók mellett horgonyozzak le, a kerítésnek támaszkodva nézve, ahogy Rosie a különböző feladatokat végzi a nyeregben. Nem mondom, hogy nem féltem annak a hatalmas állatnak a hátán, de... valahol mégis elönt a büszkeség, látva, hogy milyen lelkesedéssel gyakorol annak ellenére, hogy még mindig nem gyógyult meg teljesen a balesete után. Arról nem is beszélve, hogy magam is csípem az állatokat, nem hiába dolgozok állatkertben, ezek után pedig egész szívet melengető érzés látni, hogy a lányom számára is ilyen természetes ez az egész.
Akaratlanul is összerezzenek, amikor Rosie észrevesz, és láthatóan kizökken a koncentrálásból, és már indulnék is felé, ám hála az égnek fent marad a ló hátán. Csak mosolyogva biccentek neki, amikor ismét felém néz, de miután úgy tűnik, nemigen akar közelebb jönni, én vagyok az, aki a kerítésen átjutva odamegy hozzá, közben elcsípve az oktató tekintetét is.
- Nem gond? Az apja vagyok. - fordulok felé, de csak int, hogy nyugodtan, majd magunkra is hagy, de legalábbis kicsit arrébb sétál, meghagyva annak az illúzióját, hogy kettesben maradtunk a lányommal.
- Mondd csak, Nyuszifül, neked nem a kórházban kéne most lenned gyógytornán? - sétáltam oda mellé szép lassan, ügyelve rá, hogy nehogy megijesszem a lovat. A hangomban nyoma sincs számonkérésnek vagy rosszallásnak, inkább a kíváncsiság dominál, hogy vajon mióta jár ide? És ami szintén nem elhanyagolható:
- Miért nem mondtad el? - nézek a szemébe, miközben a lova nyakát simogatom szórakozottan.

■■  catjump ■■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
451
● ● Reag szám :
189
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Feb. 25, 2018 3:24 pm

Rosie && Raph

- Igaz, még nem vagyok felnőtt. – forgatom meg a szemeimet, hiszen csak ők lehetnek mufurcok és mindentudók.  Inkább csak sietve köszönök el, mert lassan elkésem a megbeszélt helyről és itt hagynak. Azt pedig nem akarom, szeretnék ma is gyakorolni. Közben pedig ki kellene találnom, hogy az öregedés felé száguldó Campbell díjugratót miként is kapjam el, hogy a jövő bajnokát nevelhesse belőlem. Ő is jól jár és én is, hiszen ha már nem lesz képes felmászni a nyeregbe, akkor nekem még menni fog és még cikkezhetnek róla az újságok, hogy neki köszönhetően értem el sikereket. Ezt majd valahogy szebb köntösbe kell csomagolni és nem is lesz gond.
Fájdalom ellenére is próbálok mindent a lehető legtökéletesebben csinálni. Még a pár centire lévő akadály felett is óvatosan átugratok. Próbálom tényleg kizárni a lábamba nyilalló fájdalmat, de nem mindig olyan egyszerű. Talán igazuk van, túl gyors a tempó, de én többet és többet szeretnék csinálni. Nem tudok megállni és képes vagyok kikönyörögni, hogy picit gyakorolhassak mást is. Egyre inkább kezdek megerősödni, a gyógytornán is azt mondják, hogy tényleg jót tesz a lovaglás, így pedig kapom mindig az újabb orvosi papírokat, így ingyen járok egyelőre még. Utána meg majd ki kellene találnom, hogy miként adom be anyáéknak, csak egy bökkenő van… Igen, elegendő meglátnom apát, hogy majdnem a földön kössek ki meglepettségemben. Nem számítottam rá, nagyon nem. Megtorpanok, a lovam is megáll annak köszönhetően, ahogyan kicsit megrántom a kantárt jelezve neki is a dolgokat. Szememet szinte le se veszem a közeledő alakjáról.
- Igazából gyógytornán vagyok. – pislogok ártatlanul, mert még nem is hazudok. – Ez is amiatt van, beutaltak ide, mert szerintük jót tesz és igazuk lett. – adom elő a lehető legcukibban, de most tényleg nem füllentek. Maximum arról nem szóltam, hogy már nem mindig a kórházba kellene vinni, hanem heti 3x már inkább a lovardába, de megoldottam én is a fuvart, így gond egy szál se volt egészen eddig a pillanatig. Figyelem, ahogyan apa megsimogatja a lovam, mire ő még nyerít is egyet.
- Ez komoly kérdés apa? – pislogok nagyokat, mert ha vicc, akkor inkább ne is vágjuk bele. – Majdnem elcsapott egy autó, aztán összetörtem magam és kómában voltam. Azóta meg még inkább védtek, mint előtte. A lovakról meg le lehet esni, ránk eshetnek, összenyomhatnak… Soroljam még? – kérdezem meg érdeklődve, mert ha még mindig nem világos neki, akkor szívesen kibővítem a mondandómat. – Túlzottan féltetek és biztosan nem engedtétek volna, csak újabb veszekedés lett volna belőle. – tettem még hozzá az érveimhez. Bár az igazat megvallva egészen higgadt még most is. Hmm, lehet inkább nem kellett volna azokat mondanom, amik otthon biztosan eszébe jutottak volna, hogy miért mondjon nemet? Pedig én nem fogom abbahagyni, akkor majd kisírom nagyinál a dolgot, hogy fizesse, mert belőlem díjugrató lesz egyszer és kész. Büszke lesz rám a családom és a hazám is…


■■   lazy  ■■
credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
87
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Vas. Márc. 11, 2018 10:45 am

Rosie && Raph

- Addig örülj neki, kislányom! - szólok még Rosie után. Az élet örök körforgása, hogy a gyerekek mielőbb fel szeretnének nőni, lévén, akkor mindent szabad és a szülők sem szólhatnak bele az életükbe - kackac, mert az pont úgy megy - másrészt viszont mióta felnőttem és a magam életét élem, egyre gyakrabban fordul meg a fejemben, hogy szívesen lennék újra gyerek. Könnyebb volt, az biztos, sokkal kevesebb problémával és fejfájással. Kár, hogy nem ilyen egyszerűen működik, vagy hogy akármennyire is próbáljuk megértetni a lányunkkal, hogy mennyivel egyszerűbb az élete, amíg fiatal, úgy sem fog hinni nekünk - ahogy mi sem hittünk a szüleinknek annak idején.
Majd ha egyszer ő is szülő lesz, és olyan talpraesett, agyafúrt gyereke lesz, mint amilyen ő! Istenem, de jól fogok szórakozni ha esetleg majd panaszkodni próbál... így viszont csak a kifutó kerítésének támaszkodva nézem, ahogy annak a hatalmas lónak a hátán ül, és rója a köröket a pályán. Valahol rosszul esik, hogy nem szólt, erről sem, és szeretnék hinni benne, hogy idővel úgy is megtette volna, de jelen helyzetben talán a büszkeségem erősebb irányába, hogy milyen ügyesen csinálja. Pedig biztos, hogy nem olyan rég kezdhette el, hisz néhány hónappal korábban még a mozgás is milyen nehézkesen ment neki.
- Lehet, de attól még igazán szólhattál volna róla. Úgy is tudhatnád, hogy előbb vagy utóbb, de úgy is rájövünk az ilyenekre. És minél később, annál rosszabb. - szép is lenne, ha nem, szülőként így kijátszana minket a lányunk, bár meg kell hagyni, elég rafkós kiscsaj lett belőle... Vagy ha ennyire nem érdekelne a sorsa, de az meg teljességgel kizárt!
- Mert, szoktak nekem komolytalan kérdéseim lenni? - még szép, hogy igen, és bár ezt a megjegyzést inkább viccnek szánom, az előzőt igenis komolyan, így csak Rosie-ra emelve a tekintetemet várok, hogy mesélni kezdjen a kisasszony.
- Ha van még olyan, amit úgy érzed, mondani szeretnél, akkor igen, kérlek, sorold! - élek a lehetőséggel, bár remélem, azért nem olyan hosszú az a bizonyos lista, hogy órákig itt álljunk. Másrészt azonban visszajelzésnek nem rossz, hülye lennék elszalasztani a lehetőséget, pláne, mert fontos számomra.
- Nézd, kicsim... Az autós esetnél zaklatott és figyelmetlen voltál, azt meg, hogy a suliban mi is történt pontosan, az megint egy elég speciális téma... Tisztában vagyok vele, hogy milyen veszélyeket rejt az, ha lóháton ül az ember, de ha odafigyel az ember és komolyan veszi, akkor elkerülhetőek a balesetek. - jegyeztem meg, hisz ha így nézzük, akkor késsel, villával sem ehetne, vagy épp ollót se adnánk a kezébe, hisz mind mennyi veszélyt rejt!
- Én hiszek abban, hogy ha szóltál volna, hogy ezt szeretnéd, akkor veszekedés nélkül is meg tudtuk volna beszélni. Pláne, hogy úgy néz ki, úgy sem lehet lebeszélni róla. Abból nagyobb veszekedés lett volna, ha hónapok múltán bukik ki ez az egész, mint a fotózásnál. - gondolkozok hangosan, gondolom, nem kell részleteznem számára, hogyan is értem pontosan.
- Természetes, hogy féltünk, Rosie, mert szeretünk, és mert sok rossz történt veled mostanában. De ha már annyi idősek leszünk, mint nagyanyádék és neked is családod lesz, ez akkor sem fog változni, majd megtapasztalod egyszer. - felelem töprengve, miközben némi simogatás után újra megpaskolom a ló nyakát.
- Gyógytorna ide vagy oda, egyébként egész ügyesen csinálod. - tettem hozzá elismerően, pláne, ha arra gondolok, hogy a kómája után abban sem voltunk biztosan, hogy mennyire fog rendbe jönni, vagy, hogy karácsonykor még a mankóival közlekedett... ki gondolta volna, hogy ilyen hamar nyeregbe kerül?
- Ha így folytatod, a legközelebbi családi nyaraláson valami lovas túrát is beiktathatunk. - ajánlom fel neki.

■■  catjump ■■ credit

tudomány emberei
avatar
● ● Posztok száma :
451
● ● Reag szám :
189
● ● Keresem :
Madame & Mademoiselle Deschamps
● ● karakter arca :
Chris Pratt


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Kedd Ápr. 17, 2018 10:06 pm

Rosie && Raph

Gyönyörű napnak ígérkezett, hiszen már egyetlen egy felhő se tarkította az égboltot, a nap magasan járt már, még ha túlzottan nagy ereje nem is volt. Akkor is annyira boldog voltam, hogy újra sikerült azt a minimális akadályt is átugratni, vagy legyőzni a lábamba nyilalló fájdalmat.  De aztán minden annyira könnyedén szertefoszlott, mintha csak forró vizet a kopaszra effektus lett volna, ahogyan megláttam apát. Sikerült majdnem lezúgnom, de szerencsére hiába nem rég kezdtem még csak, attól még sikerült már megtanulnom, hogy miként is maradjak a nyeregben és ne a földet pusziljam meg. Szívem egyre inkább a torkomban dobogott, a ritmusa meg a fülemben dobolt, ahogyan egyre közelebb ért. Most vajon nagyon meg fog enni?
- Nem feltétlen, mert ha azt látjátok, hogy mennyire ügyes vagyok, akkor talán nem lett volna szívetek nemet mondani. Szóval ebben nincs teljesen igazad. – ered meg a nyelvem jószokásomhoz hívem, ami lehet néha inkább rossz, de ez van. Eleven kislány vagyok, aki olykor túlsokat tud beszélni.
- Néha igen, meg néha jobb lenne, ha annak szánnád. – teszek úgy, mint aki elgondolkozik ezen, de a mosolyom hamar elárul, hogy csak bolondozom vele. Szeretem apát húzni olykor, mert ő legalább veszi a lapot és beszáll a játékba, nem úgy mint a többség, akik csak bosszankodnak rajta. Savanyú népség a felnőttek tábora, vagyis többségében.
- Nincs, ez az összes titkom, meg az, hogy megbukom matekból, de semmi extra. – adom elő fapofával, de amikor apa vélhetően sokkot kap, akkor elkuncogom magam, hiszen mindig is kitűnő tanuló voltam és ez most sincsen másképpen. Dehogy bukom meg. Anya és apa okosságát is megörököltem, a kettő együtt meg akár zseninek is számíthatna már, vagy valami olyasmi. – Ja igen, meg díjugrató szeretnék lenni, szóval…. – és máris bevetem a nézésemet, amivel mindig le tudtam venni. Hatalmas szemekkel nézek rá, aminek ha valaki ellen tud állni, nos, azelőtt megemelem a nemlétező kalapomat is.
- Most sincs veszekedés belőle, így nem értek vele egyet, mert vélhetően az is sokat segített, hogy láttad mennyire ügyes vagyok. Akkor viszont nem bánod. Zsír, akkor belőlem lesz Franciaország következő büszkesége, a mostani díjugrató, mármint a férfiak közül úgyis kezd kiöregedni, ideje hogy valaki a lányok közül is taroljon. – le se tagadhatnám, hogy mennyire kis önteltpukkancs tudok olykor lenni, de véresen komolyan se mondtam. Inkább csak az elhivatottságom volt egyértelmű ebből, hogy már tényleg nem fognak tudni lebeszélni róla, mert nekem terveim vannak ilyen téren és nem fogok elfutni se.
- Annál rosszabb nem hiszem, hogy történt volna velem, mint hogy válni akartatok. Így a sok rosszat azért ne emlegessük, mert vannak fokozatok benne, még a kóma se volt olyan rossz. Legalább rövid időre nyugodt volt minden. – najó, nem élveztem csöppet se, de az már legyen az én titkom. Hadd marja őket a bűntudat, amiért majdnem szétszakították a családot. Ez mindig is jó ütőkártya lesz, vagy még egy darabig biztosan, amíg ennyire frissek a dolgok. Sunyi vagyok, vagy kicsit talán dög, de hát minden gyerek ahhoz a kártyához nyúl, ami a kezébe kerül.
- Köszönöm, de még nem olyan jól, mint kellene. A lábam még mindig nem az igazi. – mondom csüggedten, mert most is sajog. Kicsit megerőltettem, így tuti jobban fogok bicegni, mint alapjáraton teszem még. Valaha ez tényleg teljesen jó lesz? Eljön az a pillanat?
- Tényleg? Ti is tudtok lovagolni, vagy én majd nevethetek rajtatok, mert fel se tudtok ülni? – vágok angyali pofát, mert simán elkezdenék hahotázni, ahogyan látom a gyenge próbálkozásaikat. Minek ide ellenség, ha ilyen fantasztikus lánya lehet valakinek, mint amilyen én vagyok.

■■   lazy  ■■
credit

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
105
● ● Reag szám :
87
● ● Keresem :
My place in the world and my lovely mom and my superhero dad
● ● karakter arca :
Anya Taylor-Joy


Témanyitás ✥ Re: Istállók •• Szer. Ápr. 18, 2018 10:25 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Istállók ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Istállók
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Istálló

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros :: Société d'Equitation de Paris lovarda-