ruhabolt
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 3:36 pm ✥

✥ Today at 8:51 am ✥

✥ Yesterday at 10:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:00 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 9:23 pm ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:53 am ✥

✥ Pént. Szept. 21, 2018 8:05 am ✥

✥ Csüt. Szept. 20, 2018 10:34 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ ruhabolt •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:50 pm

*****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Pént. Márc. 09, 2018 6:31 pm

Pennynek


Sose feküdj le dühösen, mondják a könyvek. Én azt is hozzá tenném, hogy  inkább maradj ébren és tervezd a bosszúdat, de ez némileg gyermeteg lelkivilágra utal, ráadásul igencsak megkérdőjelezi státuszom, mint államügyész. A legtöbb dolgot valóban nem vettem magamra, elvégre, ha megtettem volna, valószínűleg rég rendszeres terápiás kezelésre szorulnék; ám a munkán kívüli élet, ami csak foltokban volt fellelhető esetemben, keményebb időszakokban pedig egyenesen nagyítóval kellett keresni a nyomait, más lapra tartozott. Olyan volt, mint egy ajtón átsétálni egy másik szobába, és amint az becsukódik mögötted, a két helyiség tökéletesen el van választva egymástól;bár olykor még hallani azonosítatlan hangokat a másik feléből. Ez a világválasz jelentősen megkönnyítette az életet, ám többek között a munkahelyi hatrozottságomat is mintha hálóval fogta volna meg s tartaná gúzsba kötve, míg ismét magamra nem öltöm a ceruzaszoknyás kosztümöt.
Összefutottam Sammel. Ami önmagában nem olyan meglepő, elvégre, a tűzoltóállomás, ahol dolgozik, nincs olyan messze az irodától, bár még mindig megdöbbenek, hogyan tudja belepasszírozni magát az egyenruhába. (Vagy csupán az évek súlya alatt összesűrűsödött, bár vékony megvetés-réteg lencséjén át nézve rakódik rá annyi plusz kiló?) Ám valamiféle családi meglepetés-banzáj lehetett, mert mind a négy gyereke ott volt, ráadásul mint kiderült, a harmadik neje tényleg újra terhes. Vagy lenyelt egy görögdinnyét. Nem tudom, miért markolt a hiányérzet jeges karma olyan hevesen a szívembe, ahogy megláttam őket, ahogy megláttam azt, aki én is lehetnék, ha a testem nem árult volna el olyan rútul, hogy ne tudja elvégezni azt a feladatot, amire az evolúció kötelezné. Talán az új arckrémemhez lehet köze, női hormont is tartalmaz.
Ha kevésbé stílusos nő volnék, talán beadom a derekam a gyomrom tájától felfelé feszítő harag és sértettség unszolásának, és nekiállok az utca kellős közepén patáliázni, hogy aztán az egészet nagyon, nagyon megbánjam később, és otthon fagyiba fojtsam a bánatom. Szerencsére azonban előkelő nevelésben részesült, érett, erős nő vagyok, akit nem férfiak határoznak meg, vagy holmi ösztrogénes arckrém (bár a rohadt eget, hát valami csodát művelt a bőrömmel!), így a nekünk való utat választottam.
Vásárolni indultam.
You were just blah blah blah, I was oh my god, and unlike your anatomy, I’m glad I had it in me, now the king is dead, but the queen is aliiiiveeeee! – Beyoncé mellett többek között Pinkkel is egészen biztosan csodálatos duettpartnert alkothatnék. Az sem tudta túlzottan letörni a lelkesedésem, hogy a szomszédos kocsisorban haladó szedán egyébként jóképű sofőre erőteljes dudálással adta tudtomra, hogy a letekert ablakokon kihallatszó zene zavarja a mobilozásban. Ha kevésbé stílusos nő volnék, talán átnyúlok az anyósülés fölött, és megfogom azt az átkozott Blackberryt (ki vesz manapság Blackberryt?!), és eldobom valamerre, elvégre, vezetés közben tilos mobilozni. Ám már megállapítottuk, hogy stílusos nő vagyok.
Így mutattam be kellő vehemenciával, két kézzel, mielőtt füstölő kerekekkel tovahajtottam volna.
Van valami szabadság abban, ha nem kell törődnöd semmivel, csak végigtipegni a magassarkúdban az utcán, a karjaidon frissen beszerzett kincsekkel pakolt papírzacskók lengenek az őszderéki szellőben. Globális felmelegedés ide vagy oda, annyi előnye csak van a megőrülő időjárásnak, hogy ilyenkor is villogtathatod a napszemüvegedet, anélkül, hogy David Carusónak kellene lenned. Elégedett sóhajjal lépek be az egyik kedvenc butikom ajtaján, érkezésemet csilingelő csengő hangja jelzi.
Szép napot! – köszönök oda széles mosollyal a kasszánál tevékenykedő eladónak. Egy másikuk már sietne felém, ám intek neki, hogy semmi szükség rá, ő pedig megérti; annyit járok ide, hogy lassan fejből tudnám lejegyezni, mit merre találok. Gondolkodás nélkül lépdelek az új kollekciót bemutató részleg felé. A divatvilágnak van az a szokása, hogy visszahozza a régi darabokat. A farmerkabát oké; a trapéznadrág nem. A telitalpú cipők is teli találat; ha valakit meglátok patacipőben, azzal együtt hajítom a szemétdombra. Az, hogy visszahozzanak egy olyan, kilencvenes években divatos, vintage stílusú virágos ruhát, pont ugyanolyan fazonban, színben és mintával, mint amit az esküvői vacsoránkon viseltem, nagyon nem oké.
Döbbenten meredek a darabra, talán jóval hosszabb ideig is, mint illendő lenne, és talán addig maradok úgy, pislogva, míg egy eladó oda nem jön hozzám megnézni, rohamom van-e. Ám egy személyzeti tag helyett ismeretlen nő alakja lépett be a látóterembe, erre pedig még kómából felkeltve is rögtön felfigyelnék; amolyan ösztön, hogy megnézzem, ki az, hogy néz ki, miben van. A divat fővárosában soha nem tudhatod, kinek a napi szettje fogja helyre billenteni az emberiségbe vetett hited.
Szőke, kék szemű, csinos, fiatal és üde; akár én is lehetnék, mondjuk úgy öt tíz jó, húsz évvel ezelőtt. És azt a ruhát nézegeti, amit én is tettem annak idején, amikor még úgy volt, hogy minden a terv szerint halad. Mielőtt felfoghatnám, mit is teszek, már odalépek mögé, és megkocogtatom a vállát.
Ó, nem, nem, nem, drágám! – csóválom meg a fejem. – Ez nem lesz jó neked. Bízz bennem. Tudom, hogy most nagyon csinosnak tűnik, és minden álmod beleszőve látod az aranyozott szegélyébe, de mire észbe kapsz, valaki csoki mousse-t ejt rá az esküvődön, a lusta férjed összemossa valami műszálassal, csípőtájékon szorítani kezd, és a végén már csak arra jó, hogy megfojtsd vele azt a parasztot, aki képes a titkárnőjét húzogatni a saját két kezeddel kiválasztott selyemágyneműtökön! – Olyan átéléssel próbálom lebeszélni valamiről, amit épp csak egy, legfeljebb két percig méregetett és nézegetett, mintha az égből alászállt tündérkeresztanyja volnék, aki személyes hadjáratának tekinti, hogy megtalálja a tökéletes szőke herceget. A buti hangszóróiból lágyan lejtő dallamos számok között épp litániám közepén állt be a váltás, így tisztán kivehető volt a hadarás. Néhányan érdeklődve pillantanak felém, és elkínzott mosollyal teszem hozzá:– Túl sok információ?
the joy of dressing is an art
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Pént. Márc. 09, 2018 8:58 pm



- Madame Allard, tartaná? – rikkantok oda a liftajtót nyitó Clémence néninek, aki rám sem bagózik. Talán nem hallotta... – gondolom én. Gyorsan elfordítom az ajtó zárjában a kulcsomat, de csak a felsőben, az alsóban már nem is, hogy azonnal a nagyságos asszony után tudjak rohanni.
Baszhatom. Clémence néni a régi, míves vaskalitka ajtaját csukja be, már-már az orrom előtt, és még rám is néz a rácsok között. Egyenesen bele a szemeimbe. Halványszürke szőrme van rajta, hasonló alapszínű, ezüstszálakkal átszőtt, leopárdmintás sállal, és egy szintén szürke kalappal, melyen egy pink szalag fut körbe – épp olyan pink, mint, amilyen a rúzsa, a körmei és a táskája.
Azért azt egy kicsit mindig is gázosnak éreztem, mióta ideköltöztem, hogy a szomszéd néninek mennyivel jobb a stílusa, mint nekem.
Farkasszemet nézünk egymással, egészen addig, amíg el nem tűnik a lift, és vele együtt az asszony is.
- Hát, ez remek... – motyogom magam elé, és későn kapok észbe, hogy talán hallotta Clémence néni, és még ezt is a szívére veszi a végén, aztán nekem végem ebben a házban, mint egy botnak. Nem, mintha más nem hallaná a zenét, vagy a hangos nevetést, beszélgetést, sikítást, óbégatást, amik akkor zengnek a régi típusú, téglaházban, amikor szerény személyem házibulit csap, csak, hát... Clémence néninek sokat ér a szava a házban, azt pontosan én sem tudom, hogy miért. Talán hozzájárult az ilyen-olyan felújításokhoz, vagy talán a férje, anno, amikor még élt. Vagy egyszerűen a kisugárzása ad neki egyfajta tekintélyt, amivel a kora ellenére is – vagy éppen azért – képes elérni a dolgokat.
Morcos óvodás módjára bőrdzsekim zsebeibe süllyesztem kezeimet, és úgy indulok el a belváros egyik plázája felé. Illetve, először az autómhoz, és megállapítom magamban, hogy talán nem ártana elmennem egy autómosóba is, majd hazafelé jövet.
A telefonomról indítom el az egyik indie folk lejátszási listámat, amiről eszembe jut egy másik lista: a bevásárló. Amit jól otthon hagytam, úgy, ahogyan azt illik, az előszobai komódon, a kulcsomnak kikiáltott kosárka mellett. Káromkodok. Már azt sem tudom, hogy miket írtam fel a bili baba kék post-itre. Aztán kelletlenül kiszállok, zárom az ajtókat, majd nyitom a kaput, aztán a liftajtót – nyekeregve és csattogva -, és visszasétálok a lakásom fehérre festett, már repedező ajtajához, és azt kinyitva be nem lépve – mert ugye az balszerencsét hoz – nyújtózkodok a listáért.
Aztán minden kezdődik elölről – azt leszámítva, hogy Clémence néninek rikácsolok: zárom az ajtót, nyitom a liftajtót, leereszkedek a kalitkában, az autómhoz megyek, elindítom az indie folkot, és végre, végre, végre elérkezik az a pillanat is, hogy beindítsam a négykerekű csodám ócskavasam motorját is, kiguruljak a parkolóból, és elinduljak célom felé.
Hirtelen ötlettől vezérelve térek be egy butikba. Az indok? 30-, 40-, 50-, de akár 60-, 70%-os leárazásokat hirdetnek. Bár, azt kötve hiszem, hogy bármit is vásárolni fogok, mert egyrészt nincs szükségem rá, másrészt, ha így is lenne, kajára valahogy nagyobb szükségem van. Mondjuk, nem is tudom, az életben maradáshoz...? Ja, valami olyasmi.
Az új kollekció már a polcokon és az akasztókon figyel, eléggé nyilvánvaló, hogy mi ez a nagy leárazás; kifutó termékek, és már a kutyának sem kellenek. Csak nekem, talán. Kellenének. Kellhetnének.
Meglátok egy blúzt, amit valószínűleg soha, senki nem venne meg, legalábbis, nem a közvetlen környezetemben: fekete-fehér, vertikális csíkos – természetesen -, az eleje vagy köldökig ki van vágva, de a szegély menti karikákba egy vékony szalagszerű van fűzve, olyan anyagból és mintával, mint, amilyen a blúz maga. Az ujjamra akasztom a vállfát. Valamivel merészebb darab, mint bármi, amit most viselek: lapos talpú bakancs, tudják, az a ’motoros’, ezüstszínű csatokkal, fekete, magas derekú farmer, galaxis mintájú, ó-nyakú pólóval, és egy bőrdzsekivel. Voltaképpen nem is dzseki. Sokkal inkább olyan a fazonja, mint egy blézernek. Bőr blézer. Ki hallott már ilyet? Fele olyan elegáns sincs, mint egy blézer. De legalább menő, nem? Ugye? Kit érdekel, én imádom.
Nem messze egy szőke hölgytől nézelődök. Persze, hogy felfigyelek rá. Először azért, mert csinos. Hovatovább nem is csak úgy egyszerűen csinos és szép, hanem lehengerlő. Olyan, amilyen én soha nem leszek. Aztán arra figyelek fel, hogy nem csak, hogy nézegeti a ruhát, hanem valósággal rámered. És tikkel? Vagy most mi van? Már majdnem odalépek hozzá, már majdnem, hogy megkérdezzem tőle, hogy minden rendben van-e, de aztán mégsem. Nem ütheted bele az orrodat, Penny – figyelmeztetem saját magamat.
Lesütöm a pillantásomat.
Aztán megnézem az árát. Ledöbbenek. És, még mielőtt tovább libbenhetnék, hogy kifizessen a nagyon bohém, csíkos blúzt – éljenek a kifutó termékek, 60%-os leárazással! -, valaki mögém lép. Érzem. Aztán fizikálisan is érzem.
- Bocsánat – egy lépést teszek beljebb, az egyik vállfa beleáll az egyik mellembe, így pillantok hátra, a vállam fölött. És egyszeriben rádöbbenek – amikor beszélni kezd, egyenesen hozzám, nekem címezve szavait -, hogy talán nem is akart elmenni mellettem.
Szóra nyílnak ajkaim. Többször is a monológja során, de nem jutok szóhoz, mert egyszerűen nem lehet, nem hagyja, szerintem levegőt sem vesz.
Talán kínosnak kellene éreznem, talán ő is annak fogja érezni, ha ráeszmél: az egész bolt őt hallgatja a beálló csendben, de momentán inkább sajnálatot érzek iránta. Naivan elhiszem, hogy ez nem csak afféle légből kapott indok azért, hogy miért ne vehetném meg ezt a ruhát – az árát és a pénztárcám, meg a bankkártyám tartalmát, melyek fordítottan arányosak egymással, most ne vegyük számításba. Úgy engedem el a matériát, mintha izzó vas volna.
- Megfogadom a tanácsát – mosolygok, barátságosan; nagyon igyekszem. – Sajnálom a csoki mousse-t. Illetve azt sajnálom, hogy nem ették meg. Meg, persze, főleg a ruhát is sajnálomés ezt a szar házasságot – de ezt nem mondom ki. – Egyszer lehányták a kedvenc ruhámat, ha ez vigasztalja – bár, kötve hiszem, de azért megosztom vele. Talán rituális körülmények között kellett volna elégetnem a gangon, de valahogy nem volt kedvem többször felvenni, vagy berakni a szekrénybe, a tiszta ruhák közé – még frissen mosott állapotban sem. – És ugyanebben a pillanatban hányták le az ágyamat is. Azonnal véget vetettem a kapcsolatnak – ami nem is volt igazi kapcsolat, csak afféle futó kaland, amiből nem lett semmi, csak egy új matrac, és ágynemű garnitúra.
- Öhm, viszont, oké. Azt már tudom, hogy nem ezt – mutatok a ruhára - kellene megvennem. Mit szól ehhez? – felemelem a kezemet, az ujjamon függő vállfával és bohém blúzzal, mely mögül csak egyik szememmel kukucskálok ki.


▲ donatella ▲ 1 011


some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Szer. Márc. 21, 2018 6:14 pm

Pennynek

Nem szabadna ennyire kifognia a rajtam, hiszen már egy évtized is eltelt, és tulajdonképpen tényleg nincs is jogom mérgesnek lenni. Miért is lenne? Csak tovább lépett, ahogy én is tettem. Családot alapított, ahogy én is tettem volna, ha van rá lehetőségem. Hogy pont azzal a ribanccal, akiért elhagyott? Hát az már tényleg rajta áll, ha ennyire kiszámíthatóan megy a farka után, akkor egészségére. Tulajdonképpen, ha jobban belegondolok, akkor még örülnöm is kellene, nem? Elvégre, időben megszabadultam tőle, mielőtt még a kor fogni kezdett volna rajta, apu-teste lenne és szürke mászna fel a halántékán a hajába. Mielőtt még odaültek volna azok a makacs szarkalábak a szemek sarkába.
És ugyanakkor pedig legszívesebben megfojtanám, amiért még így évtized után is mérges tudok lenni rá, amiért mással van családja, azzal a lotyóval, aki még azt sem tudja, hogy nem megy a sárga a bőrszínéhez, amiért hozzá képes volt visszamenni a második felesége után, engem pedig még egy hellóra sem méltat, amiért még az új ráncaival is egészen jóképű, amolyan apuka-módon. Mert mindig is ezt imádtam a legjobban Samben; nem a poént, hogy haha, Sam, a tűzoltó!, és nem (kizárólag) az egyenruhát, egyértelműen nem a pénzt, és nem is azt, hogy milyen deltái voltak. Amit imádtam benne, az a meleg, barna szeme, amiknek sarkaiban csak a sok mosolygás miatt ültek ki ilyen látható ráncok; azt, hogy kedves, lelkiismeretes, és hogy egyszer csodás apuka lesz belőle.
Csak nem az én gyerekemé.
Az ösztön vezérel a boltba, az a kínosan valós sztereotípia, miszerint a nők vásárlással űzik el a bánatot. Meg igazából, ezzel adóznak az örömnek is, de ez már csak részletkérdés. A hitelkártyám elbír még néhány boldogító ruhadarabot, legalábbis ez az érzés ég a lelkemben, amint belépek az ismerős parfümmel átitatott levegőjű boltba. Eldöntöttem, hogy kedves leszek, sőt, boldog; nem fogok összetörni és jelenetet rendezni, bár megtehetném.
És ehhez tartom magam addig, míg meg nem pillantom a nőt. – Nagyon rendes tőled – sóhajtom, a válasszal együtt jó adag levegőt és fölösleges stressz-formulát engedve ki. Bántja a fülemet az a néhány pillanatnyi kínos csend, míg mindenki próbál hallgatózni, jön-e még több az őrült nőből, mert ugyan, hölgyeim, valljuk csak be! Egyáltalán nem zavar minket, ha valaki jelenetet rendez, csak értsük meg, miről van szó, és még állást is foglalunk az ügyben. Ez egy velünk született adottság, azt hiszem, a génjeinkbe lehet kódolva. – Azt én is sajnálom – bólintok. A ruhát is, mert egyedi tervezésű volt, bár nem olyan nagyszabású, mint amit a vezetéknevem indokolt volna; saját pénzből akartam fizetni. És a mousse-t. A csoki mousse-nál nincs finomabb, kivéve talán a tejszínhabos csoki mousse-t. Közelebbről megnézve, talán mégis túl fiatalnak saccoltam, a ruhához lehet köze, amit visel, olyan… Hogy is mondják? Bohém? Fiatalos? Nem is tudnám pontosan megfogalmazni, mindenesetre, most, hogy mellette állok, már valamivel közelebbinek mondanám az én koromhoz, bár még így is fiatalabb, a vonásaiban pedig van valami… Hm, nem is tudom, kortalan, éles, határozott, és mégis bohókás. Mint valami görög szobor. Imádom az arcélét! Ér ilyennel bókolni egy idegennek? Ölnék az álladért? Neem, azért lehet, hogy ez mégiscsak túl félreérthető. Az ő kellemetlen sztorijára felnevetek, őszintén. Aranyos, hogy vígasztalni próbál, pedig én vagyok az őrült nő, aki odakacsázott mellé. – És még azt mondják, a mai világban a romantika halott…! Nagyon jól tetted, hogy rögtön kidobtad. Két dologgal nem viccelünk, étellel és ruhával. Szentségtörés.
Mondom ezt úgy, mintha akkora kapcsolati szakértő lennék, holott ha így volna, valószínűleg nem tartanék most itt, ahol. Persze, mindig van ez meg az, de valami igazi és hosszútávú? Ugyan, dehogy. Azt hiszem, nekem már csak Danielle Steele férfiúi maradnak, meg a Pandába vetett hitem, hogy egyszer majd elkápráztat valami egészen romantikus dologgal. Mármint, nem engem! Hanem a párja őt, és elmeséli… Úúú, már alig várom, hogy elmesélje! Talán keresnem kellene hozzá balami rendes fiút…?
Valahol arra számítok, hogy a nő azonnal elküld, de legalábbis megpróbál udvariasan kibújni a kéretlen ismertség alól, azonban nem teszi, sőt. Ruhát mutat nekem! Azt hiszem, szerelmes lettem, olyan heteró módon. Mint egy bromance, csak… Nők között. Ovaries before brovaries. Mielőtt hagyhatnám bepárásodni nem létező szemüvegem, szakértő szemmel mustrálom a felnyújtott blúzt, s kinyúlok, hogy az anyagát is megtapogassam. – Hmm… Ez a minta most nagyon divatos, de nem gondolod, hogy egy kicsit bő? Ne haragudj, hogy így második mondatommal rohanok bele az intimszférádba, de nem úgy tűnik, mintha bármi rejtegetni valód lenne, hát akkor mutasd meg, amid van! Mondjuk, egy ilyen fazon? – mutatok fel egy másikat, amin hasonlatos a textúra, ám deréktájt szűkített, így sokkal jobban követi az oldala vonalát. Aztán megpillantok egy másik blúzt, hófehér, magas csónaknyakkal, kellemesen testre simuló szabással. Szinte azonnal megfog, és muszáj vagyok levenni, hogy a nő elé tartva ráképzeljem. – Ez is nagyon jól állna, a fehér a hajad színével és a szemed kékjével…! Üres vászon, ha ezt megveszed, elég csak néhány kiegészítő, öv és nyaklánc vagy csak blézer, és máris bármire alkalmazható, munkába, például…! Bár persze fogalmam sincs, mivel foglalkozol. Ugye nem nehézgép kezelő vagy? – vonom fel a szemöldököm, majd felnevetek, ismét, és saját magam kezdem legyezni, mintha ezzel el tudnám fújni a tulajdon butaságom. – Jajj, ne haragudj, divattanácsot adok, pedig még be sem mutatkoztam…! Bobbie. Ami általában Robert, de esetemben Barbara, ami majdnem olyan rossz. Örülök a találkozásnak, legyen bármilyen váratlan is – nyújtom felé a kezem kézfogásra, megszokásból.
the joy of dressing is an art
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Vas. Ápr. 08, 2018 10:23 am



Általában tudatában vagyok annak, ha kapok egy jelet, valamiféle felsőbb hatalomtól. Semmi dolgom nem volt, csak ki akartam szabadulni egy kicsit a lakásom négy, fehér, minimalista fala közül, és akkor már veszek magamnak meg Léonnak gyorsfagyasztott kaját, gyümölcsöt, tejet a kávéhoz – ami szintén fogytán van -, meg egy-, vagy két üveg, olcsó vörösbort. Vehettem volna intő jelnek is akár, hogy Madame Allard egészen konkrétan szart a fejemre – most is, mint mindig, manapság, mióta újra haragszik rám ilyen-olyan (hitt, vagy valós) indok miatt -, és nem várta meg, hogy a lifthez érjek, és belépjek mellé, és igyekezzek jól benyalni neki kontaktba lépni vele, és beszélgetni a mai csodás időjárásról, vagy a nagy leárazásokról, városszerte. Tulajdonképpen, amikor otthon hagytam a bevásárló listámat, otthon is maradhattam volna, és megvárhattam volna, hogy Léon betoppanjon koraeste, hogy együtt menjünk el bevásárolni; mintha csak vagy húsz éve házasok lennénk, és már nemigen tudnánk jobb, közös programot kieszelni, amivel egy kicsit feldobhatjuk a házasságunkat. De nem tettem. A lakás küszöbét át nem lépve vettem el a listámat az előszobai szekrényről, mert, mint említettem feljebb, tudatában vagyok annak, ha kapok egy afféle, égi jelet. Csak, az esetek döntő többségében, szarok rá. Mi baj lehet? – kérdezem mindig, magamtól, másoktól, vagy ettől a sokat emlegetett, felsőbb hatalomtól – ki-ki nevezze ezt annak, aminek akarja, én karmának vagy sorsnak hívom -, aztán sok esetben tényleg, komolyan baj lesz abból, ha ezt kérdezem. Nem tanultam a témazáróra, vagy a zh-ra, elbulizom a fizetésem egy nagyobb részét, újabb hiteleket veszek fel, összefekszek összefeküdtem ilyen-olyan férfiakkal, akikről utólag kiderült, hogy meg sem érdemeltek engem, és a szeretetemet, a szerelmemet, kikérek még egy pohár tequilát, és a sort folytathatnánk holnap hajnalig.
Aztán néha... néha egészen jó dolgok kerekedhetnek ki abból, ha teszek az égi jelekre. Persze, ezekből kevesebbet tudok felmutatni, mint azokból a dolgokból, amik balul sültek el, de, végül is, ki vezetne a szánalmas életemről, és a szarabbnál szarabb döntéseimről statisztikát?
Az Aguillardokra jellemző, hatalmas, tányérnyi, örökbefogadott kiskutyaszemekkel nézek a nőre. Afféle pillantás ez, aminek senki, de senki nem tud ellenállni. Korábban sokat gondolkodtam azon, hogy meg kellene tanulnom kamu sírni is, de mindig elnevettem magamat. Azonban, ha eléggé kitartó vagyok, és semmi sem tereli el a figyelmemet, és sokáig bámulok, pislogás nélkül, egyetlen pontot – kiváltképp, ha az fehér felület -, akkor működik a dolog. Csak, hát, egy veszekedés közepette, vagy a főnököm előtt, esetleg egy kegyelmet nem ismerő, hatósági emberrel-, vagy bürokratával szemben eléggé életszerűtlen, és hihetetlen volna, ha ezt alkalmaznám.
Most is csak bámulok, de nem azért, mert kamu sírni próbálnék, hanem a nőben gyönyörködöm, és valahogy hihetetlennek tűnik, hogy egy férfi képes volt eldobni őt. Külsőre még egy kicsit hasonlítunk is: sudár, karcsú alak, nőies vonások – részemről többnyire, leszámítva a lapos mellkasomat, és a még laposabb seggemet -, szőke haj, igéző, azúrkék szemek, melyek úgy ragyognak, még ebben a gázos, neonfényben is, mint egy-egy csillogó, zafír. Persze, stílusosabb, mint én, következtetésképpen az ízlése is jobb, tehát, ha azt mondja, hogy ne vegyem meg azt a ruhát, akkor nem is fogok így tenni. Valószínűleg a fizetése is jobb, mint az enyém, nem, mintha sajnálnám tőle, elvégre, neki biztos nincsenek törlesztésre váró hitelei.
- Mélységesen egyetértek – nagykomolyan bólintok, és ez nem megjátszott, tényleg így gondolom én is. A kaja szent és sérthetetlen, nem, mintha én nem hánytam volna még le soha, senkit, de soha, senkit, akivel le akartam feküdni. A nyelvembe harapok, és nem untatom több kínos sztorival, pedig van még ott, ahonnan ez jött; lehet, hogy nem kellene lejáratnom magam az első adandó alkalommal. Meglehet, hogy soha többé nem beszélne velem... jaj.
Hagyom, hogy szakértő pillantásával górcső alá vegye a blúzt, amit mutatok neki. És várok. Türelmetlenül.
- Bő? – megütközve nézek rá, mert a felső pont a méretem, aztán persze, rájövök, hogy a szabására gondol. – Oh, értem. Hát, tudod – letegezem, annak ellenére is, hogy valamivel idősebb lehet, mint én, mert ő is megtette -, itt nincs nagyon mit mutogatni – vallom be töredelmesen. – Gimi elsőig nem is volt melltartóm, és akkor is csak azért lett, mert a nővérem vett nekem egyet a születésnapomra. Gyűlöltem – újabb vallomás. – De ugyanez a nővérem, mert, hát csak egy nővérem van, meg egy húgom, de a húgomnak is a nővérem vette az első melltartóját... mindegy, szóval a nővérem kidobta az összes sportmelltartómat, de nem is az otthoni szemetesbe, hanem az egyik, utcai konténerbe. Bah. De utáltam miatta. Vagy két hétig nem szóltam hozzá, csak a húgomon keresztül üzengettem neki – túl sok információ? Ugyan, kérem... – Nem is rossz – hunyorogva méregetem a szűkített derekú blúzt. – Felpróbálom – a Vigyori macskát megszégyenítő mosolyt villantok a nőre, gyanítom, a szemeim is kaput formálnak.
Nem akarom elhinni, hogy ilyen gyorsan észrevette, hogy vajon mi állhat nekem jól, az alkatomon. Nekem ez valahogy soha nem megy ilyen könnyen, éppen ezért lehet az, hogy a legegyszerűbb szabásvonalakat választom, olyasmit, amivel nem lehet mellélőni. És soha nem gondolom tovább: blézer, meg öv, meg nyaklánc... ki gondolta volna, hogy a ruhákat nem csak felhúzni lehet úgy, ahogy vannak...?! Talán több női magazint, és blogot kellene olvasnom, és az agyamba préselni, nyomorítani a sok információt, ami, megközelítőleg havonta-, de negyedévente biztosan változik.
- Mondjuk, egy kék blézerrel? – kérdezek vissza, mert ugyan van egy blézerem már, és nem akartam másikat venni, de az fekete, az pedig lehet, hogy nem túl izgalmas, de a kéket azt szeretem. – Voltaképpen állatkerti gondozó vagyok – suhancos mosoly játszadozik ajkam szegletében, míg tartok egy pár másodperces hatásszünetet. – Csak viccelek! – most rajtam a sor, hogy nevessek. - Belsőépítész vagyok, és lakberendező. Te pedig... hm. Tutira a szociális szférában dolgozol – direkt nem azt mondom, hogy stylist, vagy egy divatlapnál dolgozik, esetleg blogger, mert, miért ne lehetne valaki stílusos, annak ellenére, hogy nem a divatszakmában ténykedik?
- Örülök a találkozásnak, Bobbie – elfogadom a kézfogást, és erélyesen megszorítom – nem elzárva a vérkeringését, hanem magabiztosan, mint mindig, mert ki akarna olyan valakivel együtt dolgozni, és rábízni a lakását arra, akinek puhány és léha a kézfogása? – Penelope. De csak simán Penny, mert a Penelope-ról mindig egy fenyőfa, vagy egy ananász jut eszembe, és az anyukám is csak akkor hív így, ha mérges rám – tehát a nevemnek a rendes, egész alakját jobban kellene szeretnem, ha már annyiszor hallottam, és hallom. Ki érti ezt?
Immár három vállfával a kezemben nézek Bobbie-ra.
- Te mit fogsz felpróbálni? – hirtelen hasít belém a felismerés, hogy valószínűleg a felpróbálásnál tovább nem fogok jutni, tekintve, hogy, ha a pénztárcám egy hely lenne a Földön, akkor a kansasi Kiesföld lenne, a Bátor, a gyáva kutyából, és egy – még csak nem is kettő, vagy több, hogy kergessék egymást – ördögszekér vonulna végig a pusztaságon. És ez elszomorít.


▲ donatella ▲ 1 084


some birds just aren't meant to be caged.
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
35
● ● Reag szám :
24
● ● Keresem :
léon ♡
momma ♡
genevieve ♡
● ● karakter arca :
rosamund pike


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Csüt. Május 31, 2018 5:46 pm

Pennynek

Ne viccelj, drágám, mindig van mit mutogatni – legyintek. Nagyon megértem a problémáját; Sam saját, érszeg bevallása szerint az egyik ok, amiért köztünk annyira, de annyira nem működött a kémia, az az, hogy nem érez engem. Vagyis, a melleimet. Egyszer még azt is megpróbálta rám tukmálni szülinapi ajándék gyanánt, hogy befizet engem egy mellnagyobbító műtétre, és még Ő volt megsértődve, amiért egy ilyen drága ajándékot ad nekem, én pedig nem hogy örülnék neki, de még hozzá is vágom a sülthúst. Egyedül a sülthúst sajnáltam; finomnak tűnt. Én viszont nagyon is elégedett vagyok a melleimmel; bár nem tagadom, tinédzserként nagyon is éltem azt az időszakot, ami elbizonytalanított. Aztán volt egy rendes fiúm, még bőven Sam előtt; nem az első, akivel lefeküdtem, de az első, aki emlékezetes volt. Ő mondta, hogy pont tenyérnyi, és ez neki nagyon kényelmes. Jó, igaz, utána valamennyit még nőttek az egyetemi évek alatt (hál’isten!), de még most is simán el tudnám adni magam pasinak. A fürdőkádban lévő habbal néha egészen csinos bajuszt alkotok magamnak. De hát na, damn, én pasinak is ultraszexi lennék!
De ez a dicséret talán nem olyasmi, amit ez a nő hallani akarhat. Vagy bármelyik. Ez csak olyan Bobbie-bók. – Ha mást nem, nagyon szép a kulcscsontod. Tényleg! Határozott, kellemes lejtésű, nem túl prominens, de egy mély kivágású blúzzal, egy hangsúlyos nyaklánccal… – Az azért elsőre talán mégis túlzás lenne, ha rögtön melltartó-vásárlásra invitálnám, bár nem tagadom, most hirtelen nagyon nagy kedvem lett hozzá. Sose lehet elég melltartód! Vannak a csinik, a buják, a kényelmesek, a takarók és ápolók, és hát ugyebár minden fazonú kivágáshoz másféle dukál… Néhány push-up sem árthat. Hülyeség, hogy ezzel átverjük a férfiakat, mert ők meg a szép szavaikkal vernek át, meg hát az a pasi, aki elhiszi, hogy a szempillám fekete, mikor én szőke vagyok, a szemhéjam pedig aranyosan csillogó, eleve tűnjön a közelemből. Értékelhetnék, hogy kikészítjük magunkat nekik, ahelyett, hogy folyton találnak valamit, amiért rinyálnak! – Nekem csak egy bátyám van, ő nem nagyon nyúlt a melltartóimhoz, és amilyen savanyú kis görcs volt mindig is, még csak helyes barátai sem voltak – közlöm fáradt sóhajjal, melyben visszhangzik a tinédzser énem bánata. Negyven évesen azért ilyeneken már túljut az ember, de egy kicsit azért mindig is zavart, hogy egyetlen szerepe lehetett volna az életemben, és még azt sem tudta produkálni. – Bármit megadtam volna egy lány testvérért! Főleg egy húgért. Ó… – Nincs kizárva persze, hogy egy cseppet sem olyan lett volna, mint elképzelem, és hát végül is lehetett volna egy hisztis és ugyanúgy karót nyelt női Seb is… De álmodozni szabad, sőt, kötelező. Anélkül csak a Sebastianök maradnak.
Egy kicsit zöldeskékkel… Élénkkel, hogy kiemelje a szemed – mutogatok a sajátomra, ami az övénél sokkal egyszínűbb és világosabb; itt most épp nem látok megfelelő színt sajnos, de hát mire való a shoppingolás, ha nem arra, hogy minél több üzletet bejárva minél nagyobb választékhoz jussunk?
Arra persze nem számítok, hogy ilyesféle kijelentéssel tarol le. Állatkerti gondozó. Nagyokat pislogok rá, de aztán korrigál, én pedig felnevetek. – Ne csináld! Már épp lelkesedtem volna, hogy akkor csempéssz be megsimogatni a most született kistigriseket… olyan puhának tűnnek! – Jó, nem azt mondom, hogy csalódott vagyok, csak… Azért felcsillan a szemem. – Lakberendező! Most szeretnék te lenni! Egy csomó különleges lakást berendezni… Én az enyémmel is mindig gondban vagyok, mert mindent szeretnék, tudod, egy csipet modern, egy csipet kényelmes, egy kis elegancia meg vidéki báj… És a végén egy katyvasz az egész. Egy vadászgörénnyel. – Perry persze minden bútornak jól áll, de nem hiszem, hogy a Szép Otthon havi számában feltétlenül szükséges kellékként tartanák számon.
Azon sem tudok nem felnevetni, ami az én szakmám tippelését illeti. Be kell valljam, ha nem ismerném magam, én is azt feltételezném… És nem kellett sok ahhoz sem, hogy újságíró legyek, tulajdonképpen, vagy tanár. Igaz, hivatalos díjugrató is akartam lenni. Meg kórboncnok. – Hát, néha már majdnem úgy érződik… De valójában igazságügy. Államügyész vagyok. – És ez az a pillanat, ahol a legtöbbek arcára kétkedés ül ki, amennyiben először magánemberként találkoztunk. Mintha annak, aki „felelős” pozícióban dolgozik, feltétlenül savanyúnak és unalmasnak kellene lennie, meg karót nyeltnek. Azt azért már nem specifikálom, hogy ezen belül is milyen ügyekkel foglalkozom; túl sötét kérdéskör az ehhez a fényviszonyhoz. – Penelope? Fent volt a listámon, mint babanév! Olyan gyönyörű, bár megértem, ha nem tetszik, mármint, vagy bekattan, vagy nem… Bár nekem inkább egy IKEA bútor jutna eszembe. Azoknak szokott ilyesmi neve lenni, meg Björn, Harry… – Imádom a neveket, órákig tudnék beszélni róluk, de a ruhaboltban mégsem az a legfontosabb.
Hát, nem is tudom – nézek körbe tanácstalanul. – Csak azért jöttem be igazából, mert bánatos vagyok, aztán ilyenkor veszem, amit érek… Most pedig mindent érek. – Szinte kétségbeesetten nézek körbe, és lassan sétálni kezdek. Valamiért úgy érzem, velem fog jönni. Bondingoltunk. Végül odalépek egy laza nyári ruhához; térd fölé érő, kétoldalt kissé, de nem túlzottan hosszabbra hagyva, gyönyörű aranymintával díszített, tengerkék. Imádom. – Mindjárt elsírom magam, ez valami csodálatos! – ölelem magamhoz az elsőt, amit levettem;aztán meg kell néznem a méretet, és ráeszmélek, hogy ennél bizony eggyel nagyobb kell. Kíváncsi lennék, mekkora emberekre méretezik ezeket…! – Kár, hogy nem megy a nappalim falához, mert tökéeltes profilképet tudnék csinálni – sóhajtom. Aztán megtorpanok, és a n őfelé fordulok. – Na várj csak! Te akkor lakberendező vagy…? Tudom, hogy kábé két perce ismerjük egymást, de… Nem lenne kedved felugrani hozzám valamikor? Mármint, azért, hogy megnézd, mit tudnál kezdeni a lakásommal. Ráférne már egy kis átrendezés. Nem is kicsi… Ugye nem félsz a vadászgörényektől? Mármint, ez nem általános kérdés, hanem van egy, úgyhogy…
the joy of dressing is an art
Igazságügy
avatar
● ● Posztok száma :
50
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Jennifer Aniston


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Vas. Júl. 15, 2018 10:53 am

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2326
● ● Reag szám :
1530
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Kedd Aug. 14, 2018 9:08 pm


to my love, Cece


Végre minden olyan, mint régen, nagyon régen, amikor még semmilyen gondunk nem volt, csak hajba kaptunk apróságokon, majd kibékültünk, a legtöbbször azon veszekedtünk, hogy éppen nem akarunk kikelni az ágyból, a másikunknak pedig mennie kell. Úgy érzem most magamat,mint akkor, felszabadultnak és őrülten szerelmesnek. Őrülten szeretlek, a pocakod egyre nagyobb, én pedig egyre többet igyekszem tenni értetek, nézd meg még vásárolni is eljöttem veled, és még most sem, miután végigjártunk legalább öt babás boltot, elköltöttünk egy rakat pénzt - én nem voltam hajlandó semmiből sem az olcsóbbat venni -, még most sem vágok fancsali képet a hatodik üzlet láttán, pedig elhiheted, hogy már elegem van belőle, sohasem szerettem igazán nagyon sokat vásárolgatni, mindig úgy kellett rám parancsolnod, hogy legalább próbáljam föl azt amit leveszek a polcról. Gyűlöltem mindig is próbálgatni, inkább online rendeltem meg a dolgokat, vagy teljes mértékben rád hagyatkoztam, úgyis csak neked akarok tetszeni, válaszd hát ki akkor, hogy mit vegyek föl, legalább nekem nem azzal kell foglalkoznom.
Az ígéretemhez híven, kevesebbet dolgozom, igyekszem legalább kétszer a héten délután négyre hazaérni, és csak minden második héten járok be szombaton, inkább hazahozom a munkát, hogy veled lehessek meg a babánkkal.
Céltalanul követlek a sorok között, megállok ha te megállsz, s mint egy árnyék úgy tapadok rád.
- És mondjuk ez? Azt hiszem ez elég rózsaszín egy kislánynak. -
Próbálok hasznos lenni, hogy ne érezd azt hogy kötelességből jöttem: igyekeztem mindenben észérveket felhozni, és egy kicsit én is beleszólni a dologban, hiszen tényleg érdekel a dolog, bár azért annyira nem, mert nekem végül is teljesen mindegy milyen színű lesz a baba szobája, és hogy milyen függöny lesz, vagy hogy a függöny egyáltalán illik-e a takaró huzatához.
Az orrod elé emelek egy rózsaszín egybe ruhát pónikkal az elején, láthatólag ne csecsemőkre készült darabot, de még nem nagyon vagyok benne biztos, hogy mekkora méret is kell, és pontosan mi. Az ember általában másfél-két éves forma kislányokkal és kisfiúkkal találkozik, sőt, inkább rájuk figyel fel, őket látja. Én, mint férfi, nem igazán olvadok el a babakocsikban fekvő csecsemőktől, s mivel sohasem gondoltam volna hogy valaha édesapa leszek, tartózkodtam attól is, hogy gyerekeket fotózzak.
-És mondjuk ez a plüss? Szerintem imádná a flamingókat. -

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
94
● ● Reag szám :
84
● ● karakter arca :
tom hardy


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt •• Szer. Aug. 22, 2018 11:26 am

To my love


Őszintén bevallom, sokkal könnyebb így, hogy végre jelen vagy a terhességemben, hogy jelen vagy a babánk életében. Most úgy érzem, hogy minden tökéletes, az életünk, a házasságunk és mintha minden rossz ami a múltban történt csak egy álom lett volna. Betartottad az ígéreteidet én pedig igyekszem sokkal megértőbb és kevésbé temperamentumos lenni. Boldog vagyok, mert végre olyan az életünk amilyennek lennie kell, és tudom, hogy ez most már így marad. Persze, mindig lesznek nehézségek, mindig jön majd valami amivel meg kell küzdenünk, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy együtt minden sikerülhet. Bármennyire is csodálatos a terhesség, és az, hogy a kislányunk odabent növekszik, azért egyre nehezebb és bizony nem minden csupa boldogság. A pocakom egyre hatalmasabb, most már ott tartok, hogy egyedül nem bírok lehajolni, hogy bekössem a cipőm, vagy felhúzzam a zoknim, a tíz percenkénti folyamatos pisilési ingerek lassan megőrjítenek, ahogy az is, hogy reggelente és esténként bedagad a bokám. Persze, imádok állapotos lenni, imádom, hogy odabent növöget a lányunk, hogy mocorog, és egyre nagyobb és ami a legfontosabb, hogy egészséges. Minden nehéz pillanat megéri amikor magam elé képzelem az arcát, a mosolyát és kicsiny családunkat. Te is várod már, hogy végre a karjainkba fogjuk őt?
Órák óta bolyongunk már a boltokban, te is és én is a legjobbat szeretnénk a kislányunknak, ezért normális, hogy addig megyünk körbe amíg a legtökéletesebbet szerezzük be mindenből. A lábam egyre jobban fárad, és legszívesebben itt és most leülnék az üzlet közepén, hogy megszabaduljak a cipőmtől és megpihenjek, de persze ezt még véletlenül sem mondanám neked, még a végén haza rángatnál és leszidnál amiért nem húztam kényelmesebb cipőt. A magassarkúkról nem tudtam teljesen lemondani, igaz tizenöt centi helyett most csak öt centiset hordok, de erről már nem tudok lemondani, még akkor sem, ha leszakad a lábam miatta. Rád mosolygok miután szemügyre veszem az általad felmutatott ruhácskára. Valóban aranyos, de a méreteit elnézve a mi lányunkra körülbelül fél, vagy egy éves korában lesz majd jó.
- Valóban elég rózsaszín, de ez túl nagy egy kisbabának édesem. simítok végig az arcodon. Aranyos tőled, hogy zokszó nélkül követsz és megpróbálod kivenni a részed még a vásárlásban is, pedig tudom, hogy mennyire utálod.
- És nem muszáj mindennek pinknek lennie, csak azért mert kislány. Ehhez mit szólsz? nyomok az orrod alá egy orgonalila rugdalózót, „Apa hercegnője ” felirattal. Egy pillanatra eltorzulnak arcvonásaim, mert a lábam egyre jobban bizsereg a cipőmben, de remélem, hogy ezt nem veszed észre rajtam.
- A flamingó jöhet. kúszik széles mosoly az arcomra. Imádom, hogy ennyire próbálkozol. Imádlak úgy ahogyan vagy.
- Mikor is szállítják ki a bútorokat a gyerek szobába? És az egyik falat újra kellene festeni, foltos maradt. A Matricákat segítesz majd felragasztani? kérdezem, miközben néhány pár zoknit, egy sapkát és egy pöttyös ruhacskát dobálok bele a kosárba.
- Szívem, gondolkodtál már, hogy mi legyen a neve a babánknak? Nem szólíthatjuk végig babának, hercegnőnek vagy marslakónak. állok meg két sor között és a jobb lábam kissé megemelem, hogy pihenhessen. Remélem nem tűnik fel neked.


■ ■■ ■ bocsánat, hogy ennyit kellett várnod love ■ ■[/url]credit



I didn't come here to tell you that I can't live without you. Actually, I  can. I just don't want to..
Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
128
● ● karakter arca :
Giza Lagarce


Témanyitás ✥ Re: ruhabolt ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

ruhabolt
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros :: Bevásárlóközpont-