Tópart
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 7:25 pm ✥

✥ Yesterday at 6:59 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 6:54 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 5:46 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 4:36 pm ✥

✥ Hétf. Szept. 17, 2018 7:07 am ✥

✥ Vas. Szept. 16, 2018 8:04 pm ✥

✥ Vas. Szept. 16, 2018 8:01 pm ✥

✥ Vas. Szept. 16, 2018 8:00 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Tópart •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2322
● ● Reag szám :
1528
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Csüt. Feb. 01, 2018 10:07 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Oly

Még javában hónak kellett volna borítania ezt a vidéket is, hiszen még csak éppen hogy a február elkezdődött, de mégis úgy sütött a nap, mintha már a tavasz is megérkezett volna ebbe a városba. Sietős léptekkel hagytam magam mögött az egyetem falait, hogy egyenesen a parkba menjek. Szerettem ott ücsörögni, vagy éppen a Szajna partján, hiszen  azt kár lenne tagadni, hogy ez a vidék sokkal szebb, mint ahol születtem. Olykor a valóságot rajzoltam le, míg máskor a valóságot ötvöztem a képzeletemmel. Rajz és a zene volt, ami képes volt igazán megnyugtatni és kizökkenteni a gondolataimból. Nem rettegni mindentől. Rövid ideig csak élveztem a gyenge napsugarakat, ahogyan arcomat simogatták, figyeltem az embereket, de végül ledobtam a gyepre a kabátomat, táskámat magam mellé raktam, majd előhalásztam a telefonomat, a fülest hozzá és a vázlatfüzetemet.
Még egyszer körbepillantottam, de ismerős arcot nem láttam, így bedugtam a fülemet, hiszen ha valaki hirtelen ilyenkor hozzám ér, akkor összerezdülök, megijedek. Persze mindig arra fogom, hogy elmerültem a rajzolásban, vagy éppen a táj fürkészésében, mintsem bevalljam az igazat, hogy mennyire is nem bírom mások érintését elviselni, vagy túlzott közelségét, ha nem számítok rá.
Idővel már törökülésben ültem, miközben egyre inkább kezdett a táj visszaköszönni a papíron. Igaz, annyira nem volt vidám, mint amilyennek jelenleg kinéz. Inkább volt zord, telet idéző, de annak se a szépségét jelenítettem meg, sokkal inkább tűnhetett ijesztőnek, rémisztőnek egyes emberek számára. Nekem tetszett a kicsit furán befagyott tó, az árnyak játéka rajta, az olykor ijesztőnek hatójégcsapok, amik talán úgy függtek, mintha csak azt várnák, hogy valakire rázuhanhasson. Tudtam, hogy Lily hívni fog, ha végzett, más igazi barátom meg nem volt ebben a városban, így nem is számítottam arra, hogy valaki meg fog majd zavarni.

Lesz még majd jobb is. nyau
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
189
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Csüt. Feb. 01, 2018 11:00 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

To Athena

Nem aludtam jól, még csak a közelébe se értem egy kiadós pihenésnek, de legalább az iskolába bementem. Ez is valami. Nem mintha sokat számítana, ha már félévkor épp csak átcsúsztam kettes matekkal. Nem tartom értelmét annak, hogy bent üljek, de ha már az egyetemi felkészítőről kitessékelték a seggem, legalább ebben mutathatnék némi fejlődést. Jelen pillanatban borzasztóan esélytelennek tartom, hogy én év végén le fogok érettségizni, ez a szörnyű igazság. De nem is emiatt voltak álmatlan éjszakáim. Tegnap felütötte a fejét valami szóbeszéd, susmorogtak az iskolában a hátam mögött, én meg egész estig nem tudtam, hogy mi is a bajuk tulajdonképpen, lévén, hogy fél év alatt senkivel nem sikerült baráti kapcsolatot kialakítanom, akivel meg mégis ment volna, kiderült, hogy akkora seggfej, amekkorát még a hátán nem hordott a föld..
De végül én is megláttam, mitől voltam olyan érdekes egész álló nap, miért méregettek az iskolában annyira.. Ha eddig nem lett volna mindenki számára nyilvánvaló, hogy mit sportolok, már az. A fényképeket már megszoktam, azt is, hogy néha rám száll a bulvár egy-egy meccs után és magánéleti dolgokról faggatnak, vagy a család miatt kapnak fel évi néhány alkalommal.. De rajzot még senki nem készített rólam és nem is osztották meg ennyien. Nem akarok felesleges feltűnést, utálom, ha nyüzsögnek körülöttem, és csak idő kérdése, hogy a sajtó mikor kapná fel.. Nem akarom megvárni. A nyakamba is vettem a várost, órák alatt is a telefonomat nyomogattam, hátha leszedte, törölte, de egyre több megosztást látok csak, és egyre jobban idegesít. Pedig azzal nyugtatom magam, hogy minden csoda három napig tart. Mégis végigtúrtam a csaj összes közösségi profilját, pontosan tudom, hogy kit keresek, hogy néz ki és még a szokásait is posztolja, így tényleg egyszerű dolgom van. Hamar meg is találom, és gondolkodás nélkül lépek hozzá, megérintem a vállát. Nem mondok semmit, nem tudok, nem jönnek szavak a nyelvemre, ahogy szemben találom magam vele, de abban nem kételkedek, hogy felismer. Minden vonásomat tanulmányozta, hogy aztán papírra is vesse.
- Hogy jutottál be az edzésre? - szakad ki aztán belőlem a kérdés, szinte letámadom. Ezek zárt körűek, sosem edzek nyilvánosan, mindig csak a csapattársak, az edzőpartner és az edző van jelen. Még anyámnak se engedtem soha, hogy megnézzen. Ő mégis ott volt. De hogyan?
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Csüt. Feb. 01, 2018 12:38 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ritka az, amikor embereket egy az egyben lemásolok, ahogyan általában azokat a képeket a többi rajz alá rejtem el, hiszen én se örülnék annak, ha kikerülne netre. Ha ki is rakom, akkor se konkrétan hasonlít valakire, ezért se sejtettem, hogy mielőtt még anyám magamra hagyott volna volt oly kedves és kipakolta a rajzaim nagy részét, amikor lenyúlta a telefonomat valamilyen idióta okkal. Már nem számoltam az ő hazugságait, ahogyan instagramra is akkor másztam fel, ha valami újabb rajzott ki akartam rakni, mert magamról nem sok kép volt fent neten. A legtöbb rajz volt, és csak egy-két valódi fénykép. Valahogy az én életemből kimaradt a szájcsücsörítéses, seggkitolós selfiezések és nem is hiányzott.
Nem számítottam arra, hogy akad társaságom, így amikor hozzám ért, akkor egy kisebbet ugrottam és ijedten pillantottam a lányra. Egyszer már volt szerencsénk egymáshoz. Akkor ő lelécelt, én pedig maradtam a szarban és magyarázhattam ki a dolgot, hogy csak rossz helyen voltam, de semmit se tettem. Ahogyan arra is emlékeztem, hogy egyszer lerajzoltam, de akkor se értettem, hogy mit akarhat.
- Ez nálad valamiféle szokás, hogy cserbenhagysz másokat, vagy éppen a frászt hozod rájuk? – pillantottam rá kérdőn, miután a fülemből kivettem a fülhallgatót. Kíváncsian fürkésztem őt, mert nem értettem, hogy mi baja van, miért nem szólal meg, vagy egyáltalán mit is akarhat tőlem. A fűzetem továbbra is az ölemben pihent, a ceruzát pedig ráraktam, hiszen nem olcsó ilyeneket venni. Lehet valami egyszerűbb munkát is találnom kellene, hogy ne Maddiék nyakán lógjak állandóan. Már éppen megkérdezném, hogy mi a baja, amikor végre megszólal. Érthetetlenül pislogok rá.
- Arra sétáltam és fürkésztem a faliújságot, amikor egy felnőtt megkérdezte, hogy érdekelne e vívás. Én meg igent mondtam, lévén vártam valakit és csábítóbbnak tűnt, mint a földön ücsörögni. – könnyedén jön a válasz, mert nincs benne hazugság. A múltam és a családommal kapcsolatban sokat hazudok, de azon kívül nem volt rám jellemző. Nem úgy, mint anyámra. – Valami baj van? Ennyire zavar, hogy valaki nézett? Ha jól tudom versenyző vagy, így sokan szoktak nézni. – egyszerűen nem jöttem rá, hogy mi baja lehet, hiszen még a rajzot se raktam fel róla, mert nem akartam botrányt. Lerajzoltam és feledésbe merülne, mint a legtöbb rajzom. Tudom, anyám szerint ostobaság és ki kéne pakolni mindet, hogy felfigyeljenek rám, de azt hiszem nem akarom, hogy felfigyeljenek rám. Még ha ezt senki se hinné el az egyetemen tanúsított viselkedésem miatt.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
189
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Szomb. Feb. 03, 2018 3:19 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nem is tudom, mi üt belém, nem szoktam csak úgy letámadni senkit, egyszerűen nem olyan vagyok, de ha egyszer felpaprikázom magam, akkor aztán teljesen mindegy, hogy ki látja vagy hallja, kifakadok. Ez történik most is, ahogy a vállához érek. Ő megrezzen, én meg számonkérőn nézek rá. Nem tűnik fel, hogy már találkoztunk volna, míg meg nem hallom szavait. Ismerős a hangja, túl ismerős ez a hangszín ahhoz, hogy ne emlékezzek arra, mi történt néhány nappal ezelőtt. Egy egész rövid pillanatra elképedve nézek rá, végigmérem, de így se tudom beazonosítani. Külsőre nem. A nevét is csak onnan tudom, hogy megnéztem a neten...
- Nem hagytam cserben senkit... - vágom aztán rá. Én csak rosszkor voltam rossz helyen, tényleg csak véletlenül keveredtgem néhány kétes alak közé, aztán ahogy megláttam a villogó fényeket, meg a rendőrautót, tudtam, hogy gyorsan kell szednem a lábaimat, mert anyám elnézi ugyan a lógásaimat a suliból, de annak nem örülne túlzottan, ha rendőrségi ügyekbe keverednék nem is olyan sokkal a bajnokságok előtt. De ezek szerint ő is ott volt, és nem sikerült meglógnia..
De végül arra is választ kapok, amit éppen kérdeztem tőle.. Csakhogy egyáltalán nem vagyok boldog attól, amit hallok. Valóban volt egy nyílt nap a teremben, akár ő is ott lehetett.. Még csak meg sem tudom cáfolni, de az arcára akkor sem emlékszem, igyekszem ilyenkor kizárni a külvilágot, akár a versenyeken.
- Te nem csak néztél! - vágom rá, és ezzel ki is menekülök a válasz terhe alól. Nem szívesen vallom be senkinek, mekkora nyűg valójában a versenyek körülötti felhajtás, hogy nem szeretem, ha néznek, éljeneznek, vagy csak ott vannak.. Ezért is nem veszem zokon igazából, ha a szüleim nincsenek ott minden alkalommal. Nem szeretem a közönséget, azt hihetnék, már hozzászoktam ennyi idő alatt, de nem. Közel sem.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Szomb. Feb. 03, 2018 7:10 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Legszívesebben felnevetnék a szavain, de a kedvem se olyan, meg nem voltam olyan személy, aki képes  úgy a semmiből képen röhögni valaki. Olykor megesik, de ahhoz nekem is nagyon el kell veszítenem a fejemet. Nem is értem, hogy mit akarhat tőlem, de reméltem, hogy a kezeit hamar elvette rólam, mert ha nem, akkor én rántottam el a vállamat, hogy jobban tenné, ha a praclijával mást fogdossa. Nem ismerem őt és nem olyannak tűnik, mint aki ártani tudna nekem, de az emberek érintése, közelsége furán hatott rám. Olykor nem zavart, míg máskor legszívesebben talán sikítottam volna, amiért valaki hozzám ért. Tudom, nem vagyok normális, de valójában senki se az, csak mindenki szereti ezt a tényt tagadni.
- Nem, hiszen nem jöttél nekem, aminek köszönhetően kiestek a cuccaim a kezemből és nem tudtam elfutni. Egy másodpercre se fordult meg a fejedben, hogy segíthetnél, mi? Vagy csak azt hiszed, hogy én is közéjük tartozom, ha így van, akkor minek vagy itt? – nem csendül most már az én hangom se kedvesen. Eleve eléggé tapló tudtam lenni az emberekkel, ha nem volt célom elhitetni velük, hogy milyen boldog tinédzser vagyok és a világon minden rendben van. Sokszor a kedvesség hiányzott a repertoáromról, ahogyan a barátkozás is, mert úgy legalább senki se akart kéretlenül se a közelemben lenni. Bár most ő se volt mondható kedvesnek, így nem csoda, hogy elég hamar én is elhagytam, mert minek törjem magam, ha a másiknak se megy?
- Fogalmam sincs, hogy mi a franc bajod van, vagy mit is akarsz, de ha nekem semmi kedvem gondolatolvasóba átmenni. – rántom meg a vállaimat. A füzetemet becsukom, a ceruzát is elpakolom, mint aki készül menni. – Majd ha megtanultál beszélni és nem csak tőmondatokban, akkor talán végre tudni fogom, hogy miért húztad fel ennyire magad és segíteni a dolgon, vagy értelmesen megbeszélni, de így... – tettem még hozzá, majd elsüllyesztettem a cuccaimat a táskámba, majd újra ránéztem kérdőn, hogy végre kiböki-e a dolgot, mert ha nem, akkor lehet inkább távozom, mert ehhez a cirkuszhoz, ami vele betoppant ezen a csodálatos napon az életembe se türelmem nem volt, se kedvem. Pláne, hogy azt se tudtam mire gondol. Tudom, lerajzoltam. Ott hever a többi között, amiket sose rakok ki, így még inkább nem tudtam elképzelni, hogy mi ütött belé és miért baj az, ha valaki rajzol az edzése közben. Netán ennyire zavarta volna, hogy nem őt figyeltem volna? – Az a gond, hogy nem figyeltem az edzésedet? Szerintem így is bőven akadt olyan szempár, ami csak téged nézett. – bukik ki ajkaim között a csöppet se kedves feltételezés, hogy netán valami ilyen baja lehet. Fiatal, ők meg imádják, ha a világ körülöttük forog, így miért ne? Maximum még inkább felhúzom őt. Megesik.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
189
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Csüt. Márc. 01, 2018 12:15 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Csendben vagyok, mélyen és hosszan hallgatok, mintha csak lenyeltem volna a nyelvem, de ez csak a döbbenettől van. A kezemet rég visszahúztam már, szinte abban a pillanatban, hogy megrándult, most pedig értetlenül meredek rá. Nem gondoltam volna, hogy nem én vagyok az egyedüli áldozat és a támadó hangvétele valójában a neheztelése, amiért én meg tudtam lépni, ő meg nem. És ezek szerint miattam nem.
- Bajba keveredtél? Bevittek velük együtt? - kérdezem kissé halkan a megilletődöttségtől. Nem tudom tagadni, hogy bűntudatom támad, pedig ő egy idegen, akire egyébként haragszom, amiért a képemet ország-világ látja. Nem szimpatizálok vele, mégis a vonásaim már nem olyan kemények, egészen kiül az arcomra, hogy ez új információ a számomra, és hamar újra is értékelem a helyzetet. Úgy tűnik, hogy a végén az is kiderül, hogy mindkettőnknek van miért neheztelnie a másikra.
- Nem, én tudok beszélni, vagyis.. Én csak.. Nem tudtam, hogy te is rossz helyen voltál és nem tartozol közéjük. Nem is ezért jöttem, hanem a kép miatt.. - rukkolok elő vele végül, hogy mi is az igazi bajom, aztán a telefonomért nyúlok, hogy az orra elé is dughassam azt megmutatni neki, hogy bizony fent van a neten. Én nem tudom, hogy kinek a műve, az előzőek alapján az is kiderülhet, hogy nem szándékosan történt az eset, így egy kicsit visszább veszek. Bár az, hogy első nekifutásra cseppet sem barátságos annak ellenére se, hogy nem a legrosszabb arcomat mutattam neki, nem könnyíti meg a helyzetemet. De azt nem hagyhatom, hogy lelépjen, akkor teljesen feleselges lett volna letámadnom.
- Ezt te csináltad.. - nem kérdezem, kijelentem. Láttam én, hogy most dugta a táskájába a mappáját, könnyen lehet, hogy ez is közte van, bár eleget néztem már a rajzot ahhoz, hogy csukott szemmel felidézzem ha szükséges. Rajta van az aláírása, ami alapján megtaláltam... - Nem is az érdekel igazán, hogy láttad az edzést és lerajzoltál, csak az, hogy ez tűnjön el a netről... - nem rabolom én tovább az idejét, látom, hogy menni akar. Nekem is könnyebb lenne, ha hamar túllennénk rajta és mehetnék a dolgomra.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Szomb. Márc. 10, 2018 7:20 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

- Igen, bevittek és nem engedtek el órákon át! Tudod, mindenki szeret a külső alapján ítélkezni! – villámokat szórt a pillantásom, mert tényleg dühös voltam rá. Neki fogalma se lehet arról, hogy milyen érzés netán a rendőrségen dekkolni és várni arra, hogy elhiggyék te csak véletlen jártál arra, nem tettél semmi rosszat se. Majd előkerülnek a régi akták, amitől még kényelmetlenebbül érzed magad. Újra gyerek vagy és rettegsz, a múltamat nem tudom kitörölni, de a legrosszabb, hogy elfeledni se. Nem tudtam sose legyőzni, megtanultam vele együtt élni, ami sajnos nem mindig sikerül. Ennek köszönhetően pedig olykor legszívesebben sikítanék és elfutnék, de az nem oldana meg semmit se…
- És mégis miért tartoztam volna közéjük? Csak azért, mert tetoválásaim vannak? Ennyi erővel te is tartozhattál volna oda hercegnő. -  utolsó szót neméppen pozitív jelentéssel ejtem ki és ezt ő is érezheti. Könnyedén meg lehet bárkit bélyegezni és a szőke hajával tényleg olyannak tűnhet sok mindenkinek, mint az iskolák királynője. Mindig is utáltam az olyanokat és a mostani viselkedése…eléggé kezd arra hajazni, de aztán kiejti, hogy a kép miatt jött. – Nincs nálam, de ha akarod, felőlem odaadom és nézegetheted magad. – rántom meg a vállaimat, mert nekem aztán mindegy, hogy ott porosodik-e a többi között, vagy nem. Meg se fordul a fejemben, hogy netán másabb problémája lehet, hiszen én nem raktam ki a képet. Senkiről se szoktam kirakni, ha nem engedi meg. Én pedig sose beszéltem vele, így érthető volt, hogy nem is fogom kirakni a többi mű mellé a netre. Meglepetten nézek rá, amikor a telefonját dugja az orrom alá. Nagyon nyelek, de nem veszem el a készüléket, mert semmi értelme nem lenne. Biztos, hogy megölöm anyámat, amiért ekkora felfordulást okozott még azelőtt, hogy lelépett volna.
- Én. – felelek kicsit kábán, mert erre a fordulatra valahogy nem számítottam. Úgy néz ki, hogy mind a kettőnknek van oka haragudnia és dühösnek lennie, de a legszebb az egészben, hogy mind a kettő inkább félreértésnek köszönhető, mintsem szándékosságnak. Lassan fújom ki a levegőt, megigazítom a táskám pántját a vállamon.
- Ne aggódj leszedem és nem én raktam fel. Vélhetően anyám volt, mert imád ebbe beleszólni, mert a legtöbb rajzomat sose mutatom meg a világnak. – nincs ezen mit titkolni. Nem én tettem ki, ezt pedig vagy elhiszi, vagy nem. Én őszinte voltam, nem hazudtam róla. – Egyébként, ha leszedem nem jelenti azt, hogy nem fog visszakerülni. Ha sokan látták, akkor vélhetően akadnak olyanok, akik lementették, megosztották. Miért zavar ennyire? – teszem fel végül kíváncsian a kérdést, mert tényleg érdekelt, ha versenyezni tud több fotós kereszttűzében, akkor egy rajz miért is zavarja őt? Közben pedig előhalásztam a telefonomat, hogy elkezdjem megkeresni a képet, hogy töröljem. Ebből is látszik, hogy mennyit járhattam fent az elmúlt időben, hogy fel se tűnt.

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
208
● ● Reag szám :
189
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Pént. Ápr. 13, 2018 6:41 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2322
● ● Reag szám :
1528
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Hétf. Aug. 27, 2018 4:51 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
Sometimes memories sneak out of my eyes, and roll down my cheeks

Egy hónap telt el azóta, hogy szó nélkül elhagytam a férjemet. A telefonomat már az Egyesült Államokban egy kukába hajítottam, és Franciaországba érve az első dolgom volt, hogy kiürítsem a bankszámlámat. Ezek után azonban már fogalmam sem volt, mit tegyek. Bárhogy törtem a fejem, nem jutott eszembe olyan hely, ahová menni tudnék a mindössze négy hónapos lányommal. Igen, volt pár egyetemi csoporttársam, akiket fel tudtam volna hívni, de őszintén szólva egyiküket sem akartam beavatni, és különben is - akiknek megvolt még a száma, és működőképes volt, azok a számok is a telefonban pihennek. Így hát fogtam egy taxit, és megkértem a sofőrt, hogy vigyen egy közeli hotelbe. Úgy gondoltam ott majd átgondolok nyugodtan mindent, miután el láttam a kicsit. De rá kellett jönnöm, hogy az életem romokban hever. El kellett szöknöm a férjemtől, mert csak a jó Isten tudja mibe keveredett bele, a kislányomnak nélkülöznie kell az otthoni kényelmet, én pedig senkitől sem kérhetek segítséget, mert rögtön felfedném magam. Zokogtam. Az első éjszakát végigzokogtam, majd a következőt, és az azutánit is. Majd amikor a lányomra néztem, rájöttem, hogy nem adhatom fel ennyire könnyen. Nem omolhatok össze, és sajnálhatom magamat amiért tönkre ment a házasságom, amiért megcsaltalak és becsaptak, mert van valami, valaki, aki fontosabb mindennél. Aki tőlem függ, akiről csak én tudok gondoskodni, érte kell erősnek maradnom. Miatta kell felállnom a földről, és helytállni az édesanyjaként. Egy héten belül már Párizsban voltunk. Kivettem egy kis egyszobás lakást, beszereztem pár szükséges holmit a kicsinek, majd felhívtam a kiadómat, hogy egyeztessek velük és lecseréljem az adataimat. Próbáltam csendben rendbe rakni az életemet, az életünket, hogy minél biztonságosabbá tegyem az életet a gyermekem számára. Meg kellett keményítenem magam, és nem utolsó sorban tovább kellett lépnem. Szerettem volna felhívni aszüleimet, a kis húgomat és elmondani nekik, hogy itthon vagyok, hogy hiányoznak, hogyszeretném látni őket. Minden vágyam az volt, hogy valakivel végre beszélgethessek, hogy elmondhassam valakinek, mégis mi történik velem. Akartam, hogy végre valaki álljon mellettem, valaki akiben bízhatok és akinek bármit elmondhatok. Talán egy ilyen barát reményében járok mindig vissza ide, mintha csak lenne esély arra, hogy Vero ugyanígy tesz. Bárhogy is alakultak közöttünk a dolgok annak idején, ő az utolsó mentsváram. Az utolsó személy, akiben bízhatok és akiről tudom, hogy bármit is tud majd meg, ki fog állni mellettem. Ennyi év után is, biztos voltam benne, hogy ő mellettem lenne mindenben, ami még rám vár. De, az igazsághoz hozzátartozik, hogy fogalmam sincs róla mi van vele mostanság. Nem tudom milyen az élete, hogy még mindig egy párt alkotnak -e Ed és ő. Csak remélni tudom, hogy igen. Remélem, hogy boldog, és az élete olyan, amilyenre mindig is vágyott, mert ha valaki, akkor ő igazán megérdemli. Egy pillanatra be kell hunyom a szemem, ahogy az emlékek elöntenek, hogy egyetlen könnycsepp se szökjön meg a helyéről. Nem akarok többet sírni, főleg nem itt, ahova annyi szép emlék köt. Nem akarom, hogy ez a hely is romlottá váljon, hogy itt is elöntsön a szomorúság, és a keserűség.
Fél óra céltalan bóklászás után döntök úgy, hogy ideje lenne hazaindulni. Bár a kicsi még alszik, fogalmam sincs, mikor dönt úgy, hogy ideje lenne enni végre valamit, vagy csak sírni egy kicsit, hogy mindenki tudja, ő köszöni szépen létezik. Pár lépés után azonban megtorpanok. Elsőre fel sem fogom, azt hiszem még levegőt is elfelejtek venni. Próbálom realizálni magamban, és egyúttal elhitetni saját magammal, hogy az elém táruló látvány valóságos. Napok óta próbálom rávenni magam, hogy vegyem fel vele a kapcsolatot, de képtelen vagyok megtenni. Most viszont itt van, egy édes kis csöppség társaságában, én pedig nem bírok megálljt parancsolni a lábaimnak, amik előbb érnek oda hozzájuk, minthogy felfognám, valójában mire is készülök. Bár az évek, amelyek elteltek talán számukban nem túl soknak számítanak, de rengeteg minden történt. Vele, és velem is. Már nem vagyunk teljesen ugyanazok, akik annak idején elváltak egymástól, de őszintén remélem, hogy miután mindent tisztáztunk, egymás támaszai leszünk - úgy, mint régen.
- Vero? - meglepettség és boldogság cseng a hangomban egyszerre, az arckifejezésem is hasonlóról árulkodhat, tekintetem a kislányra vezetem, s bár teljesen feleslegesnek tartom a kérdést, mégis felteszem, mert úgy érzem, ha nem mondok még valamit, menten rosszul leszek.
- El sem hiszem, hogy te.. és ő.. a kislányod?
■ ■ Zene ■ ■ Egy kezdőnek elmegy, ugye?  iloveu  ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
8
● ● Reag szám :
6
● ● Keresem :
Menteur
● ● karakter arca :
Maggie Duran


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Hétf. Aug. 27, 2018 5:26 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
a friend is someone who knows all about you and still loves you

Gondolataim mostanság túlzottan sok felé jártak, kicsit én is szétszórtabbá váltam és szép lassan ráébredtem arra is, hogy egyre inkább várom az estéket, amikor Edmund is betoppant azon az ajtón. Azóta az este óta, amikor újra igazán beszélni kezdtünk, amikor törni látszott a jégfal, ami köztünk keletkezett bennem is megváltozott valami. Egyre többször gondoltam rá és szinte már alig vártam, hogy egy napra elszabaduljunk mint a régi időkben, amikor senki és semmi nem számított, csak az, hogy együtt legyünk kicsit. Napközben többször is babráltam az ujjamon lévő gyűrűmet, ami a házasságkötésünkkor került az ujjamra. Természetesen továbbra is figyeltem a lányomra, hogy nehogy baj érje, de attól még egyre kevésbé voltam képes kiűzni a gondolataimból a férjemet és minden egyes nap fohászkodtam azért, hogy helyre tudjuk hozni ezt az egészet, amibe csöppentünk. Sőt, az a beszélgetés, ami a kanapémon esett meg elegendő volt ahhoz, hogy még inkább hinni tudjak abban, hogy van esélyünk és nem reménytelen még semmi se.
Ma se készültünk el könnyedén, s mi lesz itt egy hónap múlva, vagy kicsivel később? Bele se akarok gondolni, ha már a kisasszony járni is fog, akkor vajon mennyivel lesz nehezebb elkészülnünk, mint most? Még beszélni se nagyon tud, de már olykor eljátssza, hogy nem hajlandó mindent viselni. Végül csak lejutottunk a lakásból babakocsival együtt és el is indultunk a megszokott helyünk felé. Már nem csak a játszótérre mentünk, hanem a parkba is. Ott is elsődlegesen mindig a tó közelébe, hogy tudjon kenyeret dobálni a kacsáknak, meg a hattyúknak. Igaz, mindig lesben kellett nekem is állni, hogy nehogy az egyik túlzottan közel merészkedjen, de imádtam itt lenni. A lányom mosolya képes volt mindig bearanyozni a napomat és maga a hely… a hely megannyi kedves emléket őrzött számomra. Ana társaságában sokszor jöttünk ide, kifeküdtünk a fűben és egyszerűen csak beszéltünk mindenről. Pasikról, tanárokról és tervekről. Álmokat szövögettünk itt… Évek óta nem láttam őt és mindig is félve gondoltam arra, hogy vajon vele mi lehet, hogy jól van-e, de ennek ellenére is a szívem legmélyéről reméltem azt, hogy az ő álmai is valóra váltak és boldog.
9 hónapos kislányom újra rákezdte a magyarázást, de leginkább akkor, amikor egy-egy idősebb néni, vagy csak egy pár megállított minket. Imádott magyarázni, a végén még olyan nagydumás lesz, mint az apja és nem is a férfiaktól kell félteni majd, hanem inkább majd tőle a férfiakat?  Sietve igazítottam meg az aprócska nyári sapiját, mert a nap túlzottan is erősen tűzött és az ő fejét jobban védeni kell. Nem akartam, hogy napszúrás miatt legyen beteg, elég most a fogainkkal megküzdeni, aztán kb. egy hónap járni kezd, majd szaladni és akkor szerezni fog majd bőven sérülést, ahogyan minden kíváncsi gyerek.
Alig egyenesedtem fel, hogy újra elinduljunk, amikor földre gyökerezett a lábam. Egy pillanatra még a napszemüvegemet is levettem, hogy jól látok-e. Szemeim elkerekedtek és hirtelen megszólalni se tudtam, csak néztem az ismerős vonásokat, a gyereket, aki vele van, de szavak nem tudtak a felszínre törni. Ahogyan meghallom a nevet össze is rezdülök, de inkább a sokknak tudható be, mintsem annak, hogy ne örülnék neki vagy megijesztett volna.  A kérdése visszahangzik a fülembe, de mielőtt rájöhetnék, hogy illene felelni, addigra már sietve lépek közelebb hozzá, ha tudom, akkor megöleljem. – Ana… - suttogom a nevét úgy, mint aki még mindig alig hiszi el, hogy tényleg itt van az a személy, akinek a nevét suttogja. Sietve próbálok megszabadulni az örömkönnyeimtől, de egyszerűen képtelenség hirtelen megnyerni a csatát velük szemben. – Te? Hogyan? – mérem végig újra őt, hogy lássam jól van-e, közben meg még mindig ott dübörög elmémben a kérdése. – Igen, bocsánat. Én csak hirtelen… - hebegek-habogok összevissza, majd sietve nyúlok a babakocsiért és húzom közelebb hozzánk, miután elengedtem a barátnőmet és pár lépést hátráltam. - A neve Lily-Rose Yaelle Rimbaud. – neve hallatára pedig a kislányom is felkapja a fejét és kíváncsian pillant felénk. – Ő pedig a tiéd? – nézek hol rá, hol pedig a picire. Kisebb, mint a kislányom és alszik is, míg az enyém éppen most készült felforgatni a világot, vagy legalábbis a kacsákét. – Mióta és miért nem szóltál? – buknak felszínre akaratlanul a kérdések, amik elsők között jutottak eszembe. Közben pedig továbbra se tudom hosszabb időre levenni a pillantásomat róla, mintha attól tartanék, hogy eltűnik, mint a délibáb.

■ ■ Tökéletes volt! iloveu  ■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
203
● ● Reag szám :
164
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Hétf. Aug. 27, 2018 6:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
Sometimes memories sneak out of my eyes, and roll down my cheeks

A legjobb barátod jobb esetben nem csupán a legjobb barátod. Több annál. Egy testvér, akivel nem azonos a génállományotok, de mégis, sokszor erősebb köztetek a kötelék, mint testvérek között. Ezért is fájt annyira elveszíteni őt. Olyan volt, mintha a másik felemet veszteném el, és egyéb extrém klisésen hangzó dolgok, amik egytől egyig igazak. Sokáig minden második gondolatomban szerepelt, mindegy volt, hogy hová mentem eszembe jutott, hogy ez mennyire tetszene neki, vagy éppen az, hogy ezt mennyire gyűlölné. Fel akartam hívni, már a második hét után fel akartam hívni, és elmesélni neki mindent, amit láttam, amit átéltem, mesélni neki azokról, akiket megismertem. De ,nem mertem. Bevallom féltem, hogy miután gyerekesen módon megsértődtem, és el sem búcsúztam tőle rendesen Ő már hallani sem akar rólam. Így sosem kerestem. A megírt képeslapokat egy dobozba rejtettem, sosem küldtem el őket, és magamban minden nap átkoztam az akkori döntésemet. De, egy idő után már nem volt visszaút. Megismerkedtem a férfivel, aki levett a lábamról, férjhez mentem, és életet adtam egy gyermeknek. Ilyenkor pedig már az ember kevésbé mobil, és a legutolsó, amire esténként energiám maradt az volt, hogy önmagamat sanyargassam egy barátság miatt, ami sértettségemben talán örökre tönkretettem.
Akkor legalábbis így gondoltam. Most viszont, hogy teljes valójában előttem áll, és ugyanannyira meglepetten tekint rám, ahogy én ő rá... legszívesebben utat engednék a könnyeimnek. A torkomban hatalmas a gombóc, és ahogy magához ölel, egy perce elgyengülök, szorosan ölelem vissza, a könnyeim pedig áttörik a pilláim alkotta gátat, és patakként csorognak végig az arcomon. Hiányzott. Hiányzott az ölelése, a mosolya, a kedvessége. Mindketten keressük a szavakat, nehéz megszólalni, nehéz épp ésszel elhinni, hogy miután egy percre letettem a telefont, és nem ültem otthon, azon tanakodva, vajon felhívjam -e, így futunk össze. Teljesen véletlenül. Arra pedig végképp nem mertem számítani, hogy a fogadtatás ilyen lesz. A remény halovány lángja lobbant fel bennem, és úgy érzem talán olyan lesz minden, mint régen.
- Én csak.. pár hete jöttem haza - az ajkamba harapok idegességemben, ahogy újra elöntik az emlékek elmémet, és komoly erőfeszítésbe telik, hogy ne omoljak sírva a földre, és zúdítsak mindent a nyakába arról, hogy a férjem megcsalt, becsapott, átvert, és még meg is fenyegettek. Mégis milyen köntösbe csomagolhatnám ezt?
A fejemben kavargó gondolatok ellenére is mosoly kúszik az arcomra, amikor a kislányára nézek. Neve említésére rögtön felkapja a fejét, tekintete kíváncsisággal telített. Szeretnék odahajolni hozzá, és köszönni neki, bemutatkozni, de képtelen vagyok rá. A sokk, ami maga alá kerített hatalmas. Mindketten kimaradtunk egymás életének hatalmas mérföldköveiből, és ettől csak még jobban összeszorul a szívem. Azt gondoltam, mindent együtt fogunk megélni, kart karöltve bandukolunk majd az élet rögös útjain, de itt állva rá kell jönnöm, hogy bár az út elejéről mindketten lemaradtunk, talán a folytatásban még állhatunk egymás mellett.
- Nagyon szép neve van - félig neki, félig pedig a csöppségnek címzem a mondandómat, hiszen még mindig őt nézem, és őszintén nehezemre is esik újra Vero irányába pillantani. Hirtelen fel sem fogom a kérdését, egy pillanatra talán bután nézek rá, mielőtt válaszolnék.
- Igen, ő.. Ő Bee - suttogva mondom ki a kislányom nevét, miközben tekintetem a békésen szundikálóra vezetem. Bár Lily-Rose nagyobbacska már, azt hiszem alig van pár hónap közöttük. Aminek felismerése csak egy újabb kés a saját szívemben, hiszen szinte egyszerre vártuk őket, mégsem tudtunk róla.
- Szerettem volna, én.. szólni akartam, de képtelen voltam. Olyan rég beszéltünk, és nem tudtam, hányadán állunk, össze voltam zavarodva, és.. - a hangom elcsuklik, így muszáj összezárnom ajkaimat. Képtelen vagyok a mondókám közben a szemébe nézni, inkább elpillantok a válla fölött. Tudom, ha belenéznék a szemeibe rögtön kibukna belőlem minden, ami az elmúlt hónapokban történt.
- De.. nagyon örülök, hogy összefutottunk - pillantásom végre arcára siklik -, ugye ráértek kicsit? - őszinte aggodalom van a hangomban, tartok attól, hogy esetleg sietnek, hogy a véletlen találkozásunk máris elröppen.
- Beszélgethetnénk, mesélhetnél. Kíváncsi vagyok mindenre - mosolyt erőltetek magamra, és egy mozdulattal tüntetem el a könnyeket arcomról.
■ ■ Zene ■ ■ All the love  love   ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
8
● ● Reag szám :
6
● ● Keresem :
Menteur
● ● karakter arca :
Maggie Duran


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Hétf. Aug. 27, 2018 7:34 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
a friend is someone who knows all about you and still loves you

Család és barátság volt a két legfontosabb dolog az életemben. Voltak barátaim, de egyetlen egy igazbarátom, akire mindig számíthattam. Fájt az, hogy nem volt ott az esküvőmön pár éve, hogy nem lehetett ő a tanúm, de idővel én is feladtam azt, hogy megtaláljam. Mintha csak anno a patakból folyó, a folyóból pedig tenger nem keletkezett volna, hogy egészen messzire sodorjanak minket a döntéseink. Együtt álmodtunk arról, hogy felfedezzük a világot, meghódítjuk a szebbnél szebb vidékeket, az elrejtett világot, ahol nem sok turista fordult meg, de a tervek változtak, mert szerelmes lettem. Soha nem hanyagoltam el őt, egészen addig a pillanatig, amikor dönteni kellett, hogy megyünk… Én nem mentem, de bármennyire is fájt beismernem soha nem tudtam teljesen megbánni azt a döntésemet. Ennek köszönhetően volt egy családom, egy saját családom, de mégis fájt és bántam azt, hogy nem próbáltam meg helyre hozni a barátságot, mert mire észbe kaphattam volna addigra ő már nem volt itt. Nem köszönt el, csak elment, ez pedig borzalmasan fájt. Nem egy álmatlan éjszakám volt miatta, nem egyszer áztatták a párnámat a könnyeim, olykor pedig Ed is látta rajtam, hogy mennyire megviselt Ana elvesztése. Még az egyik gyerekkönyvbe készült illusztrációmat is ő ihlette. Ha nem is teljesen, de azért hasonló vonásokat könnyedén felfedezhet az, aki ismeri őt. Elválaszthatatlanok voltunk, akkor mégis miként történhetett meg? Ezerszer végigpörgettem, újra, meg újra az eseményeket, de soha nem tudtam megfejteni, csak azt tudtam, ha visszamehetnék az időben, akkor akár könyörögnék is neki, hogy ne menjen, maradjon velem, vagy legalább adjon hírt néha magáról. De nem mehetek vissza, nem pörgethetem vissza az idő kerekét, ahogyan a balesetet se tehetem semmisé, ami februárban történt és szép lassan megváltoztatta az életünket. Nem csak az enyémet, hanem a férjemét, a lányomért és még ki tudja mennyi mindenre volt hatással, amit észre se vettünk. Mint Ana elvesztése, mert igazán csak akkor döbbensz rá, hogy valaki mennyire fontos, amikor már túlzottan is késő.
Most pedig itt volt, de egy pillanatra azt hittem, hogy csak a képzelem játszik velem. Vagy ami még rosszabb az is megfordult a fejemben, hogy megint pánikroham tört rám és őt képzelem ide, mert tudom, hogy ő tudna segíteni, hogy szükségem lenne rá, de mégse lehet itt velem. Aztán egyszerűen csak magamhoz öleltem. Éreztem a leheletét, szívének a ritmusát, ott volt. Az ölelés szinte belém mart, hogy mennyire is hiányzott és mennyire is ostoba voltam hajdanám. Újra húsomba mart, mint valami csontos kéz és egészen a csontomig hatolt, de most is van. Csak ez zakatolt a fejemben, hogy itt van és többé nem hagyom, hogy eltűnjön. Nem érdekel mennyi év telt el, vagy mennyire kellene haragudnom rá, mert egyszerűen nem ment. Csak boldogságot éreztem és megkönnyebbülést, hogy szemmel láthatóan jól van. Meg egyébként is minek haragudnék? Mind a ketten hibáztunk.
- Pár hete? – meglepettség kiül az arcomra, leplezni se próbálom. Semmi értelme nem lenne, hajdanán úgy tudtunk olvasni egymás reakcióiban, mintha csak valami könyvet olvasnánk. – Miért nem szóltál? Ha most …. ha most mi… - de nem tudom kimondani, elcsuklik a hangom. Nem akarok arra gondolni, ha nem botlunk egymásba, akkor nem is szólt volna, hogy itt van. Túlzottan is fáj ez a gondolat. Fáj, hogy netán ő nem is vágyott arra, hogy újra lássuk egymást? De a reakciói pedig pont ellenkezőről meséltek, ennek köszönhetően pedig kicsit összezavarodtam a kisebb sokk közben.
Lily a kezét nyújtogatja felé, mire sietve veszem ki a babakocsiból, mielőtt megpróbál magától kimászni és orra bukik. Ha járni még nem is, de azért kúszni-mászni túlzottan is jól tudott. Türelmesen várok, miközben hol őt, hol pedig a kicsit nézem. Ha jól látom, akkor talán kislány, de amíg meg nem hallom a nevét, addig biztosra se vettem volna.
- Gyönyörű neve és nagyon tündéri. Élvezd ki, míg sokat alszanak és keveset másznak. – kuncogtam el magam úgy, mintha soha nem szakadt volna barátságunk és ez amolyan barátitanács lenne tőlem. Annyira könnyedén jött, miközben meg úgy éreztem magam, mintha a káoszért felelős istenek keltek volna életre bennem.
- Hééé, nincs semmi baj. – automatikusan lépek közelebb hozzá, miközben egyik karommal a lányomat fogom. Féloldalasan kicsit magamhoz ölelem, mire a lányom is előre lendül és kicsit hozzábújik. Ő olyan, mint én. Mindenkinek adna szeretet és segítene is, ha tudna. – Tudom, hogy mire gondolsz. Egy ideig próbáltam veled beszélni, de én is féltem, hogy talán tényleg többé nem akarsz látni. – suttogtam barátnőmnek, mert mindegy mennyi év telt el, attól még az volt. – Emlékszel, hogy megfogadtuk azt, hogy bármi jöhet, mi mindig kitartunk egymás mellett? – pillantottam rá kérdőn, majd sietve léptem a babakocsihoz, hogy táskámban turkáljak. Igaz, már a karomra kicsit lett volna, de a kulcstartómon még mindig ott volt az egyen karkötőnk. – Én ezt még mindig így gondolom. Sok év eltelt, de… de hiányoztál és mindig is te leszel a legjobb barátom. – boldogság pedig könnyekkel lett megspékelve, mire inkább az égre emeltem a pillantásomat és próbáltam elfojtani a feltörő érzéseket.
- Persze, mi még csak most jöttünk. Van plédünk is, ha gondolod, akkor leülhetünk rá kicsit arrébb, hogy ő is meg tudja etetni ma a kacsákat, vagy legalábbis próbálja. – hiszen már tud fogni valamennyire, próbálkozik, de még segítség kell neki. Ha benne volt, akkor elindultam a babakocsival a megszokott helyre, ami szerencsére most is üres volt. Mellém toltam a babakocsit, kiterítettem a plédet és ráraktam a kisasszonyt, meg egy-két játékait, de biztos voltam abban, hogy félperc múlva úgyis a hátán fog feküdni és a faleveleket fogja nézni, ahogyan a szél fújja őket.
Beszélnem kellene, mesélni, de valahogy nem jönnek a szavak. – Bocsánat, én csak alig hiszem el, hogy tényleg itt vagy! – még mindig meglepetten és hitetlenkedve csendül a hangom. – S csak ti ketten jöttetek, vagy a kislányod apukája itt sétálgat valahol, netán dolgozik még? – kérdeztem meg érdeklődve, mert nagyon is érdekelt, hogy ki lehet az, akivel ennyire elmélyült a kapcsolata, hiszen tudtam jól, hogy benne mekkora kettőség élt azóta a bizonyos nap óta. Én viszont nem törődve semmivel mindig azt mondtam, hogy nagycsaládot szeretnék. Talán azért is, mert soha nem volt testvérem egészen addig, amíg Ana bele nem csöppent az életembe, mert onnantól kezdve ő lett az én testvérem.

■ ■ love iloveu  ■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
203
● ● Reag szám :
164
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Hétf. Aug. 27, 2018 10:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
Sometimes memories sneak out of my eyes, and roll down my cheeks

A legvadabb álmaimban sem ilyennek képzeltem el az életemet. Az ember azt hiszi, hogy sikerült felkészülnie a legrosszabbra, és bármi történjen is vele, akárhogy is alakuljon a története, õ megküzd vele. Mert elég erõs, mert bármit kibír, ha kell egyedül is helyt áll. Igen, mindannyian így gondolkozunk, szeretjük azt hinni, hogy bármi el megbirkózunk, de ez sajnos nem így van. Nem egyedül. Az ember egy idõ után összeomlik a mázsás súlyok alatt, amit cipelnie kell egész életén át. S, ha nincs mellette senki, aki felemelni, aki segítõ kezet nyújt felé, rögtön elvesztél. Család és barátok nélkül lehet bármid, sosem leszel igazán boldog. A fekete felhõk a fejed fölött sosem fognak eltűnni, ha nincs valaki, akinek a kedvessége átvilágít rajtuk. Mondj érzelgõsnek, de sokszor gondoltam erre,mikor álmatlanul forgolódtam éjszakánként. Mikor éreztem, hogy a sötétség lassacskán magába szippant, de mikor elhagytam volna magam, megszólalt bennem egy hang. Egy hang, ami mindnyájunkbam ott van. Ez teszi a leggyámoltalanabbat is vakmerõvé. Ez  a kis hang vesz rá azokra a dolgokra, amiket normál helyzetben sosem lenne bátorságod és erõd megtenni. Annak a hangnak köszömheted, hogy a világ nem roppant össze, rág meg, majd köp ki, hogy újra megismételhesse az egészet.
Elgondolkodtató. Elgondolkodtató, mennyire sebezhetõek is vagyunk valójávan, hogy pontosan mekkora szükségünk van egymásra. A szeretetre, és a szeretett emberekre magunk körül. Hiszen a nap végére nem  marad más, csak a meztelenre hámozott szeretet és gyűlölet, amikkel megtelik az ember szíve. Az ember hibákat vét. Némelyik tanul belõle, míg másikuk a sírig sem tanulja meg, mi a helyes. Mire van szüksége. De minden hiba jó valamire. Minden kis botlásnak megvan a maga szépsége, és az életben mindenbõl rosszból származik valami jó. Egy veszekedés békülést szül, az egy éjszakás kalandod talán életed párja lesz, és a terhesség, ami csak becsúszik a legcsodálatosabb ajándékot adja át neked. A gyermeket, amit ezen a világon semmi sem  helyettesíthet. S, amirõl nem tudod milyen, míg saját magad meg nem tapasztalod. Hiszen érdemes megtapasztalni. Gyönyörű, életre szóló emlékek, és kalandok várnak rád. Onnantól pedig, hogy felelõs vagy érte rájössz, hogy az életed már mit sem ér nélküle. A részeddé válik.
Ahogy a barátság, az igaz barátság is valami olyan, ami egész léted és lényed meghatározza. Ezért fájt annyira Vero elvesztése. Tudom jól, lényegében az én hibám. A gyerekes viselkedésem szakított szét minket.
Meglepettség sugárzik arcáról, mikor megemészti, hogy már hetek óta itthon vagyok. Egy pillanatra megijedek, végigfut az agyamon vagy száz forgatókönyv, nem tudom mit gondol, míg hangot nem ad a benne cikázó kérdéseknek. Rögtön elönt a bűntudat, és utálni kezdem magam, amiért gyáva voltam.
-  Szólni akartam. Hidd el, szerettem  volna rögtön hozzád szaladni a reptérrõl, de nem tehettem meg  -  sosem akartam megbántani õt, vagy fájdalmat okozni neki, de úgy tűnik egy ideje képtelen vagyok másra. Figyelem, ahogy rutinosan emeli ki a lányt a babakocsi börtönébõl, és bevallom mosolyt csal az arcomra, ha csak pillanatnyit is, de sikerül nekik. Jó látni õket együtt, és remek érzés tudni, hogy jól van. Épségben van, és elsõ benyomásra az élete normális mederben folyik.
A baráti jótanács már igazán megmosolyogtat. Mintha csak két napja találkoztunk volna utoljára és most hasznos kis praktikákat cserélgetnénk a gyereknevelést illetõen.
-  Hidd, próbálom élvezni ezt a viszonylag nyugodt idõszakot  -  kivéve persze, hogy egyáltalán nem nyugodt, és a legkevésbé sem élvezem. Ezért is esik jól az ölelése. Az övé, és Lily - é is. Mennyire hihtetlen, hogy a csöpp kis testükbe mennyi szeretet fér, amit ki mernek mutatni, míg mi beléjük nem neveljük az ellenkezõjét. A folytonos aggódást és gyanakvást.
- Sajnálom, hogy szó nélkül hagytalak itt és, hogy nem kerestelek.. Én..  Igen. Emlémszem. -  hirtelen nem értem, mit akar ezzel. Igen, sok mindent megígértünk a másiknak annak idején de már majdnem mindent el is tenettünk, hiszen itt állunk egymással szemben és senki sem tudja milyen titkokat õrizhetünk. De, amikor meglátom a kulcscsomón fityegõ karkötõt a nap folyamán olyan sokszir visszatartott zokogás még keservesebben kívánkozna ki belõlem, ha utat engednék neki. De nem teszem. Annak most nincs itt a helye.
-  Istenem, annyira hiányoztál  -  halk kuncogás tör fel belõlem. Az érzelmeim teljesen megbolondultak, legszívesebben órákon át ölelgetném, de visszafogom magam. Már a tudat, hogy gondolt rám és hiányoztam neki is boldogsággal tölt el.
Örülök, mikor azt mondja ráérnek, és boldogan követem õt. Figyelem  amozdulatait, próbálom õket az eszembe vésni, és megpróbálom felfedezni bennük a rég ismert lányt. Óvatosan kiemelem Bee - t a babakocsiból, vigyázok rá, hogy ne ébresszel fel míg a plédre. Nevezzetek paranoiásnak, de szeretem látni a gyermekem, és a tudat, hogy õ a kocsiban alszik, míg én a pléden foglalok helyet egyáltalán nem megmyugtató számomra.
- Tehát már olyan nagylány, hogy kacsákat etet? Büszke lehetsz rá, nagyon ügyes  -  mosokyogva figyekem a játékokkal körülvett kislányt, mielõtt barátnõmre pillantok.
-  Hiszed vagy sem, de még én is alig hiszem el, hogy itt vagyok -  keserédes a mosoly, mely ajkaimra csúszik. Kérdése pedig villámként sújt belém. Tudtam, hogy rákérdez majd, de nem valójában nem készültem fel rá igazán. Mégis mit mondhatnék? Nem tudom, képes vagyok - e rögtön elmondani neki a teljes igazat, de hazudni sem akarok neki.
- A férjem Amerikában van, én.. én tulajdonképpen elhagytam õt  -  azt gondoltam jó érzés lesz kimondani, de tévednem kellett. A szavak idegenül hangoztak a számból, és azt kívántam bár hazudtam volna. Neki, vagy magamnak? Ez már egy másik kérdés.
-  De, mondd csak veletek mi a helyzet? Hogy van Ed? Milyen a házas élet?  -  hiszen látom a gyűrűt az ujján pihenni. Kétségbeesetten vágyom egy kis információra. Pont annyira, ami segíthet megnyugodni, ami elhiteti velem, hogy nem élt át semmi borzalmasat,  miközben én nem voltam mellette, hogy segítsek neki.
■ ■ Zene ■ ■ All the love  love ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
8
● ● Reag szám :
6
● ● Keresem :
Menteur
● ● karakter arca :
Maggie Duran


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Kedd Aug. 28, 2018 3:46 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
a friend is someone who knows all about you and still loves you

Vannak barátságok, amik éveken át szövődnek, aztán elegendő egyetlen egy pillanat és végeszakad, némelyiknek örökre, míg a másik csak rövid időre, mert utána újra egymásra találnak a barátok.  S egy pillanatra hirtelen a házasságomra is igaz lett volna. Évekig kitartottunk egymás mellett, most pedig hiába vagyunk ott a másiknak mégis külön élünk. Haza szeretnék menni, de mégse tudok, valami még mindig visszahúz. Félek attól, ha újra átlépném azt a küszöböt, akkor újra kezdődne az egész vihar, újra zengene tőlünk a ház és az netán örökre elsodorna minket egymástól. Ahogyan a barátnőmnél is félek. Mi van akkor, ha most az ölelésembe tarthatom, ha most visszakapom őt, de aztán felébredek és rájövök arra, hogy nem is volt it, vagy csak újra elillant? Nem, azt nem hagyhatom. Egyiküket se veszíthetem el, szükségem van rájuk és talán nekik is rám… Hinni akartam azt, hogy szükségük van rám, hogy szeretnék továbbra is az életükben engem és nem csak én őket, ez pedig újra elegendő volt ahhoz, hogy kisebb löketet kapjak ahhoz, hogy kitartsak és küzdjek. Nem csak a házasságomért, de azért, hogy az egykori legjobb barátomat visszakapjam. Tudom, hogy kettőn áll a vásár, de próbáltam reménykedni abban, hogy ő is szeretné.
- Nem tehetted meg? – nézek ré úgy, mint aki semmit se ért, mert tényleg nem értettem, hogy miért ne tehette volna meg? – Miért ne tehetted volna meg? Azt hitted, hogy elküldenének, vagy miről van szó? – zavarodottság ült ki az arcomra, a kezdeti örömet meg szomorúság vette át a pillantásomban. Örültem, hogy itt van, de fájt a gondolat, hogy talán soha nem láttuk volna egymást, mert nem is keresett volna. Azt meg egyáltalán nem értettem, hogy miért is mondja ezt. Végül igyekszem elnyomni a rosszérzéseket, amik azt sugallják, hogy talán mégse tart annyira a barátjának, mint én hittem és azért se keresett meg. Próbálom inkább terelni a témát és baráti jótanácsot adok neki, mintha csak párnapja nem láttuk volna a másikat.
Hamarosan előkerül a karkötő is, amint még általánosiskolában csináltunk az egyik táborban. Mi csak barátság karkötőnek hívtuk. Sok hasonló motívum volt az övében és az enyémben is, ahogyan a kezdőbetünk is ott volt. Sóhajtok egyet és megrázom a fejemet is, majd a kezéért nyúlok a szabad kezemmel, miután elraktam a kulcssomómat. – Mind a ketten hibáztunk Ana, én is elmondhattam volna másképpen, hogy nem megyek. Próbálhattam volna beszélni veled, miután összevesztünk, de ehelyett csak az egereket itattam, majd rájöttem, hogy már késő mert elmentél. Akkor még több egeret itattam meg. – húztam el a számat, mert nem voltam büszke arra, ahogyan azon a napon egymásnak estünk és olyanokat is egymás fejéhez vágtunk, amit nem is gondoltunk komolyan. Én biztosan nem és valamilyen szinten megértettem, hogy miért is érezte úgy, hogy elárultam őt, de akkor már évek óta egy párt alkottunk a férjemmel és úgy éreztem, hogy mellette a helyem, nem pedig a világot bóklászva.
- Te is nekem. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád. Még az egyik mesehősnője is kicsit rád ütött. – tudja, hogy nem írok könyveket, hiszen hajdanán is mindig rajzoltam. Tele volt a füzetem rajzokkal. Így ez lett a második foglalkozásom, hogy illusztrátor legyek mesekönyvekhez. Most pedig ez pontosan kapóra jött, ha már az óvodába még nem mehetek vissza dolgozni, mert itt van az én hercegnőm nekem. Ő kitölti minden időmet.
Mosolyogva figyelem a mozdulatát, azt ahogyan a lányával bánik. Szinte minden mozdulatából süt az, hogy mennyire is szereti őt és óvni is szeretni. A pillantása pedig olyan, mint egy büszke anyáé, aki számára a gyermeke jelenti a világot. Sokszor láttam már ezt a pillantást az óvodában és esélyesen az enyémmé is ilyenné vált Lily születése után.
- Inkább csak próbálja, de a hajadat jobb ha félted tőle. Előszeretettel markol bele, vagy gondolja úgy, hogy milyen jó lenne egy kis nyálterápiát adni neki. – kuncogom el magam, de ennek ellenére most is kiengedve volt a hajam. Ritka volt az, amikor összefogtam. Így szoktam már meg és nem zavart az se, ha nyálas lett a lányom miatt a hajam, meg tudom mosni utána. – Még annyira nem megy neki, de igyekszik. Már elkezdte fogni a tárgyakat és egyre jobban próbál utánozni minket. – s ezt mi se mutatja jobban, mint az, ahogyan elkezd gagyogni a saját kis nyelvén, miközben figyeli a kacsákat. – 9 hónapos múlott, hamarosan már szaladhatok utána. – nevetem el magam, mert fura belegondolni, hogy nem olyan régen még a szívem alatt cseperedett, most meg már kész hölgyemény kezd lenni belőle. Kicsit ábrándozva is figyelem a lányomat, míg meg nem rázom a fejemet és újra An felé fordulok. – Ő mekkora? – pillantok a lányára, mert ha tippelnem kellene, akkor valahogy 3-5 hónapos időintervallumba sorolnám, de én se lettem még babaszakértő attól még, hogy lett nekem is egy.
- A családod tudja, hogy itt van? – bukik ki belőlem automatikusan, ahogyan meglátom a mosolyát, ami nem felhőtlen, mintha valami nyomasztaná. Ez pedig elegendő ahhoz, hogy még inkább aggódni kezdjek érte. Arcának rezdülései megváltoznak a kérdésemnek köszönhetően és már bánom, hogy nem hallgattam. Már mondanám, hogy nem kell felelnie rá, ha még nem szeretne, de aztán hidegzuhanyként érnek a szavai.
- Mi? Miért? Mi történt? – záporoznak a kérdéseim, miközben a fejemben a lehető legrosszabb eshetőségek is megfordulnak. Bántotta őt, vagy másról lenne szó? – Bántott téged? – adok hangot is az aggodalmamnak, miközben újra végigpillantok rajta, mintha csak nyomot szeretnék találni. Rászeretnék jönni, hogy mi is történhetett, mert a hangja arról árulkodik, hogy nem volt könnyű megtenni és esélyesen többről is lehet szó, mint elsőre bárki is hinni.
- Mi jól vagyunk, boldogok vagyunk együtt. – füllentek kicsit, hiszen szeretjük egymást, de még nem voltunk jól, nem is élünk még mindig együtt. Talán pár hónap alatt helyre áll minden, de most nem éreztem úgy, hogy ezzel kellene terhelnem őt. Szemmel láthatóan megvan a saját keresztje is. – Sokat dolgozik, a nyár mindig forgalmas náluk. De este mindig jön fürdetni és altatni Lilyt. – nem teszem hozzá, hogy haza, mert az nem az otthonunk. Az csak egy átmeneti lakás? Ugye csak az, és nem fog a baleset közénk állni vagy az, hogy netán többé nem lehetek anya, nem ajándékozhatom meg olyan örömmel, mint amit Lily érkezése okozott. – Mondanám, hogy unalmas, de jelenleg egy percre se unatkozom. A lányom mindig lefoglal. – nevetem el magam, kikerülve azt, hogy pontosabb választ adjak neki. Újra a lányomra pillantok, aki már a hátán fekszik és a lombokat fürkészi. Kezével is irányukba nyúl, mintha elkaphatná őket. Mosolyt csal az arcomra és eszembe juttatja azt, hogy vajon miként is kaphattunk végül egy ilyen tündéri csodát az élettől annyi év próbálkozás után.
- Ezek szerint akkor maradni fogsz, vagy csak átmeneti? – pillantok újra a barátnőmre, mert érdekel, hogy mik is a tervei. Szeretnék többet tudni arról, hogy mi történt vele, míg távol volt, arról, ami miatt újra idejött, de úgy érzem, hogy részben nincs jogom hozzá. Hogy nem faggathatom, mert ha szeretné, akkor elmondja majd magától, ahogyan hajdanán is mindig mindent elmondott.

■ ■ love iloveu  ■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
203
● ● Reag szám :
164
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Kedd Aug. 28, 2018 11:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
Sometimes memories sneak out of my eyes, and roll down my cheeks

- Tulajdonképpen féltem, hogy.. hogy mégis hogyan reagálnál, ha csak úgy megjelennék, és a jelenlegi helyzetem nem túl rózsás, haza sem mehettem, én.. fogalmam sem volt hogyan tovább - a gyűrűimet piszkálom a kisebb monológ alatt, és próbálom végre valahára összeszedni magamat. De, nehéz. Nem gondoltam volna, hogy így maguk alá temetnek majd az érzések, de megtették, én pedig már nem tudtam megálljt parancsolni nekik, bármennyire is akartam megtenni. Túlnőttek rajtam, és inkább ők irányítottak engem, minthogy én őket. Ebben a percben mindent el akartam mondani neki, töviről hegyire, minden félelmemet el akartam mesélni, de mégsem tettem. Nem lenne helyes, és ezt tudom jól. Ezért is hallgatok, s ezért kerülöm ki inkább a válaszadást ahelyett, hogy rögtön megnyílnék neki. Percenként emlékeztetem magamat, hogy erős, felnőtt nő vagyok, nem omolhatok a rég látott legjobb barátnőm karjaiba úgy, mintha újra tizenöt lennék, és újra életem első szakítását élném át egy olyan sráccal, akit talán soha nem is szerettem igazán. Hisz ha összehasonlítjuk azt, amit akkor éreztem, és amit akkor olyan hatalmas szerelemnek hittem azzal, ahogyan a férjem iránt érzek, jómagam is megértem, miért mondta akkoriban azt mindenki, hogy ez majd gyorsan elmúlik, s pár év múlva már emlékezni sem fogok rá.
- Ugyan, nekem kellett volna okosabbnak lennem. Olyan bután viselkedtem, meg kellett volna értenem, hogy neked itt megvan mindened, amire szükséged van, Szörnyű barátnő voltam, amiért úgy itt hagytalak, és bármennyire is emésztett a bűntudat.. képtelen voltam rá, hogy felvegyem veled a kapcsolatot - elszorul a torkom, mikor arra gondolok, hogy valaha is könnyeket okoztam neki. Hogy képes voltam annyira megbántani, hogy ilyesfajta reakciót váltott ki a teste. Utálom magam érte, és ha lehetne visszautaznék az időben, hogy ezen változtatni tudjak. Hogy megértőbb legyek, és felpofozzam a régi énemet, mert lássuk be - megérdemelte volna. Az önsanyargatás azonban tova illan, mikor meghallom a következő szavait. Bevallom jól esik. Jól esik a tudat, hogy voltam ennyire fontos neki, és gondolt rám annyit, hogy még akkor is eszébe jutottam, mikor azt csinálta, ami egyike azon szenvedélyeinek, amiért mindig is imádtam őt. A gyerekekhez való viszonya mindenki számára egyértelmű volt, hiszen mindig is szerette őket, és a rajz, ami mindig hatalmas szenvedélye volt.. egyszerűen csak jól esett, és megnyugtatott a tudat, hogy ha tudat alatt is, de így emléket állított a barátságunknak.
A pléden helyet foglalva már igyekszem minden figyelmem neki szentelni, és mosollyal az arcomon hallgatom őt. Minden szavából, a szeme csillogásából érződik, mennyire szereti a kislányát, a családját, és hogy minderre milyen büszke is.
- Szerintem a hajtépés minden gyerek első, és legnagyobb szenvedélye, amint rájönnek, hogy milyen egyszerűen megtudják markolni - halkan felkuncogok, hiszen ebben bőven van tapasztalatom nekem is. Néha ugyan elgondolkozom, a lányom talán csak azért tisztel meg vele, mert szeret néha a síráson kívül mással is kínozni. Mosolyogva figyelem a kislányt, aki időközben már ő maga is hevesen kezdett gügyögni, gondolom sok mindenben szeretné kiegészíteni az édesanyját. Megmosolyogtat.
- Hát, az biztos, hogyha egyszer megindul, akkor minden ülve töltött percben a mennyországban érzed majd magad - halk nevetés tör elő a torkomból, bevallom, egy pillanatra magam is meglepődöm. Percek óta nem gondoltam arra, hogy is kerültem ide, hogy miért is ülünk most itt egymás mellett, egyszerűen csak élvezem, hogy egy kicsit nem kell a problémákkal foglalkoznom.
- Már négy hónapos - tekintetem Bee-re vándorol - pedig olyan, mintha csak tegnap született volna. Hihetetlen, hogy milyen gyorsan változnak a  dolgok - halkan, szinte suttogva beszélek, és végigsimítok a kis arcán, mielőtt újra barátnőmre néznék.Aki a következő mondatával ismét a szívembe markol.
- Nem, még nem szóltam nekik, fogalmuk sincs róla - kissé megrázom a fejem, de már nem nézek a szemébe. Félek, hogy a pillantásom túl sokat elárul a bennem dúló érzésekről, s bár nem akarok előtte titkokat tartani, azt sem tudom, készen állok -e rá, hogy beszéljek arról, ami visszaüldözött ide. A férjemről.
- Nem, nem bántott. Mármint, nem a szó szoros értelmében. Nem emelt rám kezet, ő csak... megcsalt - a hangom újra elcsuklik, és ezen a napon vagy századjára átkozom el az összes könnycseppet, ami meg akarja rohamozni arcom. Fáj erről beszélni, és még jobban fáj, hogy a teljes igazság talán még sokkal rosszabb.
Boldogsággal tölt el, hogy boldogok együtt. Őszinte mosolyt erőltetek magamra, mert szeretném ha tudná, valóban örülök, hogy boldog.
- Biztosan remek apa lett belőle - mindig is jó alapanyagnak tűnt. Már, ha szabad ilyet mondani egy élő, lélegző emberi lényről, de ha nem is szabad, akkor is így van. Azt viszont észreveszem, hogy nem ad egyenesen választ. Túl jól ismerem már, de úgy döntök, nem teszem szóvá. Még nem. Még nem akarok belevájni az életébe, hiszen... ki tudja, mennyit és mit akar velem megosztani.
- Egy darabig azt hiszem az unatkozást még a szótárból is kihúzhatod, de most már itt vagyok, szóval ha szeretnél valamiről beszélni, akkor... én itt vagyok.
Kis nyöszörgésre kapom fel a fejem, s rögtön a lányomat kezdem vizslatni, aki bizonyosan valami szépet, és mozgalmasat álmodik, amin muszáj mosolyognom. A lábacskáig egy másodpercre sem állnak meg, és arcának minden kis izma mozgolódik, mégis annyira békés.
- Azt hiszem, maradok. Soha többé nem akarok oda vissza menni. Mindkettőnknek ez a legjobb - keserűséggel telik meg a szívem, ha erre gondolok. Szerettem ott élni, és szeretem az ottani életemet, de nem folytathatom tovább. Egyszerűen nem lehet.
- A helyzet az, hogy.. szó nélkül jöttem el onnan. Ezért is nem szóltam senkinek, hogy itt vagyok, próbálom meghúzni magam, és.. túlélni ezt az időszakot. De, igazán nem akarlak ezzel terhelni - magamra erőltetek egy laza mosolyt, miközben ujjaim utat törnek maguknak a hajamban.
■ ■ Zene ■ ■ All the love  love ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
8
● ● Reag szám :
6
● ● Keresem :
Menteur
● ● karakter arca :
Maggie Duran


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Szer. Aug. 29, 2018 11:54 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
a friend is someone who knows all about you and still loves you

Szavai egyszerre keltettek félelmet bennem és sajnálatot. Nem értettem, hogy mire gondolhat, hogy miért ne mehetne haza. Belekeveredett valamibe? Vagy csak attól félt, hogy netán a családja se örülne neki, ha újra végre a közelükben tudhatnák? Egyre inkább kezdtem összezavarodni, hogy mi is állhat a háttérben, de azt valamennyire mégis meg tudtam érteni, hogy miért nem toppant csak úgy be. Fordított esetben én is féltem volna attól, hogy vajon milyen is lenne a fogadtatás és őszintén szólva nem is tudtam volna előre megmondani, hogy miként is reagáltam volna. Most is az ösztönök vezéreltek, amikor magamhoz öleltem, amikor mosollyal az arcomon üdvözöltem őt újra a kisebb sokkot követően, hogy itt van. – Mindig is a barátom maradsz Ana, nincs olyan dolog, ami ezen változtatna. – szeretnék ebben hinni, hogy ez tényleg mindig így lesz, ahogyan a férjem is mindig a férjem fog maradni és vele is megoldjuk a dolgokat, ahogyan a barátnőmmel is. Fura dolog az élet, hogy pontosan akkor toppan vissza az életembe, amikor leginkább úgy éreztem, hogy szükségem van egy igaz barátra, amilyen ő is volt hajdanán, amikor olykor túlzottan is egyedül érzem magam és nem tudom, hogy pontosan mit is kéne tennem.
Sietve rázom meg a fejemet, miközben a kezéért nyúlok. – Nem, nem volt itt meg mindenem, mert a legjobb barátnőm a világot járta. – pillantok rá komolyan, mert lehet itt volt Ed és Mich is a balesetig, Ed legjobb barátja, de Ana is a családomhoz tartozott. Számomra olyan volt, mint egy testvér. Gyerekként még ugrattak is minket, hogy akár azok is lehetnénk, hiszen kicsit hasonlítottunk egymásra. – Néha irigyeltelek érte, hogy te elmentél, hogy te valóra váltottad az álmainkat, megfordultál olyan helyeken, ahova én talán soha nem fogok eljutni, de… - habozok, mintha csak a megfelelő szavakat keresném. Lily közben elkezd felém mászni, az ölembe próbálja fúrni magát, mire segítek neki, karomat lazán köré fonom és puszit nyomok kobakjára. – de a szívem már régóta idehúzott és tudom, ha elmentem volna, akkor nem élveztem volna, mert Edmund nem lett volna velem. – sütöm le a pillantásomat, majd lassan a tenyerem kinyújtom, mire a lányom aprócska kezét belerakja. Elmosolyodom, hiszen egy kisebb csoda volt ő is már, hiszen mennyi éven át próbálkoztunk, mire megfogant. Most pedig úgy néz ki, hogy talán neki se lesz soha kistestvére. Ennek köszönhetően összeszorul a torkom, de arcomra nem engedem, hogy kiüljön a szomorúság, elrejtem az érzéseimet. – De ez már a múlt, csak az számít, hogy újra itt vagy és többé nem engedlek megszökni. – kuncogom el magam és boldogságtól sugárzó arccal nézek rá. Mennyiszer adatik meg ez? Mennyiszer kap esélyt arra az ember, hogy újra visszakapja a legjobb barátját? Szerintem nem sokszor és igyekezni fogok arra, hogy ne szúrjam el. Most ne!
- Nem kizárt, de még mindig inkább legyen eleven és kicsit rosszcsont, mintsem túlzottan csendes és aggódalomra adjon okot, hogy netán valami nincs rendben. – sok mindent lehet hallani, ahogyan sajnos a beteg gyermekeket száma is olykor nő. Szerencsésnek érzem magam, hogy Lilyvel minden rendben volt terhesség alatt és utána is, hogy egy egészséges babánk lett, hiszen a neme is mindegy lett volna, csak legyen egészséges. De így apa is megkapta az ő hercegnőjét. Szerencsések vagyunk és örülök annak, hogy az évek múlásával se adtuk fel a reményt.
- Igazából már kicsit hiányzik, hogy futkossak a gyerek után. Az óvodában túlzottan is sokszor volt benne szerencsém. Úgy legalább nem kellett félnem attól, ha túl sok süteményt eszem, akkor meglátszik rajtam. – nevettem el magam, mert nem gondoltam én se mindent komolyan, amit mondtam, de tényleg hiányzott már az, hogy futkossak utánuk. Abba is sok féle játékot lehet csempészni. Azt pedig reméltem, ha addigra nem is költözünk haza Lilyvel, akkor legalább a férjem ott lesz, amikor először áll fel a kisasszony és teszi meg az első lépését.
- Gyönyörű, hasonlít rád és ez ismerős érzés. Mintha még csak tegnap tudtam volna meg azt is, hogy babát várok. – minden annyira elevenen élt bennem ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Vajon ezek is fognak fakulni, vagy mindig is túlzottan jól fogok emlékezni rá? Emlékezni arra, hogy milyen érzés volt megtudni, hogy úton van, vagy érezni az első rúgásait, vagy azon érzéseket, amik akkor keltek bennem életre, amikor először tartottam a karomban. Megannyi apró dolognak tűnő dolog, de mégis ezernyi érzés társul hozzájuk.
- Sajnálom, nem akartalak megbántani vagy rossz emlékeket felidézni. – kérek sietve bocsánatot a reakcióját látva. Régen annyira jól ismertük egymást, most pedig? Most kicsit olyan, mintha két idegen lennénk, mert nem tudjuk, hogy mit kérdezhetünk vagy mondhatunk a másiknak. Fájt, hogy valamennyire összetörtnek kell látnom őt, de leginkább az, hogy úgy éreztem, hogy cserben hagytam őt, amiért nem voltam ott vele, hogy a kezdetektől fogva támogatni tudjam.
Ahogyan lepillantok már csak azt látom, hogy Lily Bee mellett fekszik és őt fürkészi, de nem bántja, mintha csak tudná, hogy nem szabad piszkálni, mert alszik. Sietve csúszom közelebb a pokrócon Anahoz, majd magamhoz ölelem. – Sajnálom… - elcsépelt szó, de a kijelentése annyira meglepett, hogy hirtelen nem is tudom mit kéne mondanom. Ha Edmund csalt volna meg valaha, akkor esélyesen többé se látott volna engem, se a lányát. – Mióta tudod? Nem próbáltál meg vele beszélni erről? – törnek felszínre a kérdések, miközben aggódva fürkészem a barátnőmet. Talán ha beszél róla, akkor neki is könnyebb lesz, de sejtem, hogy mennyire nehéz ilyenekről beszélni, mert én se tudom kimondani azt, hogy most miként is állunk a férjemmel.
- Az lett belőle, csodálatos. – bólintok is a szavaim mellé és mosoly kúszik az én arcomra. Efelől kétségem se volt soha. Nála jobb apát nem is kívánhatnék a lányomnak.
- Tudom és köszönöm, de most nincs semmi olyan. Inkább mesélj te, hogy mi történt. Bármikor meghallgatlak, ha meg erre jár, akkor jobb ha nem bánt meg többször, mert velem gyűlik meg a baja. – soha nem voltam verekedős típus, de azért olykor ha felhúztam magam engem se kellett félteni. Nem véletlen kaptam meg olykor a férjemtől is, hogy olyan vagyok, mint egy zsebtigris. Törpe, de harcias, ha arról van szó. Jahh, mint a Minionok.
- Ha tudok valamiben segíteni, akkor szólj. – számíthat rám, ezt pedig kiolvashatja a pillantásomból is, hogy nem fogom magára hagyni. Még akkor se, ha kicsit rosszul érzem magam, amiért hazudtam neki, hogy nincs miről mesélnem. Pedig lenne, de nem éreztem fairnek azt, hogy a nyakába zúdítsam az egészet, amikor nála is ennyire minden káoszos.
- Nem terhelsz, szívesen meghallgatlak. És merre laktok? Biztonságos környéken? Tudok valamiben segíteni? – automatikusan törnek felszínre a szavak, mert őszintén ezt érzem, hogy támogatni szeretném őt és segíteni, amiben csak tudok. Ha most csak arra lenne szüksége, hogy valaki meghallgassa, vagy valakinek a vállán kisírja magát, akkor is itt vagyok neki.

■ ■ love iloveu  ■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
203
● ● Reag szám :
164
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Szer. Aug. 29, 2018 3:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
Sometimes memories sneak out of my eyes, and roll down my cheeks

Hatalmas boldogságot éreztem, mikor kimondta a szavakat, amiket valójában a lelkem mélyén mindig is hallani akartam, s bár szavakkal képtelen voltam megerősíteni, amennyire csak képes volt rá,egyetértően bólogattam. Hiszen én is így gondoltam. Mindig is úgy gondoltam rá, mint a legjobb barátnőmre, még ha évek múltak és álltak is közénk. De, most van egy újabb esélyünk, és mindent megteszek majd, hogy másképpen alakuljanak a dolgok.
- Mondjuk úgy, hogy.. nem jutottam el mindenhova úgyhogy.. talán majd családosan mégiscsak együtt nézzük meg a helyeket, amikre vágytunk - halkan kuncogok, miközben végigpörgetem az agyamban az elmúlt eseményeket. Igen, hatalmas tervekkel, és még annál nagyobb álmokkal indultam neki az utazásnak. S, bár az eleje nem ment zökkenőmentes, később úgy tűnt, akárhogy is, de életem legjobb döntése volt, hogy akkoriban útra keltem.
- Nem is akarok többé megszökni. Soha többé nem szabadulsz meg tőlem, ezt megígérhetem - minden egyes szavam komolyan csendül fel. Nem akarok többé elmenni, nem akarom még egyszer itt hagyni őt, és az országot. Bárhogy is alakulnak a dolgaink a férjemmel, ha meg is próbál találni, én már nem akarok visszamenni. A lányom jövője a legfontosabb, és neki sokkal biztonságosabb itt felnőni. Így már képtelen vagyok, egyszerűen nem tehetem meg, hogy magamra gondoljak, hisz' ő a legfontosabb.
- Ugye minden rendben van?  - megijedek. Olyan.. furcsa, ahogy erről beszél. Rögtön felötlik bennem, mi van akkor, ha a terhessége nem volt zökkenőmentes? Mi van, ha szenvedett, ha rettegnie kellett, hogy a babájával minden rendben lesz -e? Belegondolni is szörnyű volt. El sem tudom képzelni, mit állnak át azok az édesanyák, akiknek ilyesfajta érzésekkel, és gondokkal kell szembenézniük. Fogalmam sincs mit tettem volna, ha azt mondják, valami nincs rendben a babámmal.
- Kérlek, mondd, hogy minden rendben volt veletek - ösztönösen a keze után nyúlok, hogy megszoríthassam. Éreztetni akarom vele, hogy bár nem voltam itt, ha most úgy érzi beszélni akar valamiről azt bátran megteheti.
- Ugyan már! Csodásan nézel ki, Vero ne bolondozz. Annyi sütit ehetsz, amennyit csak szeretnél - mosolyogva rázom meg a fejemet, és próbálok úgy tenni, mintha nem öntene el őszinte felháborodás. Valóban csodásan néz ki, és nagyon remélem, hogy mindössze viccből mondta, ami mondott. Kilencven százalékban biztos vagyok benne.
- Úgy bánom, hogy nem voltunk egymás mellett, mikor rájöttünk a dologra. Hiszen.. egyszerre várhattuk volna őket, csak gondolj bele, de legalább.. most talán adhatunk nekik egy esélyt, hogy egymás mellett nőjenek fel - melegséggel tölt el a gondolat, hogy a lányainknak talán megadatik egy olyan barátság, mint amilyen a miénk volt.Talán még mélyebb is, hiszen ha kettőnk között minden rendeződik, remélhetőleg rengeteg időt töltünk majd együtt. Újra, mint a régi időkben, s egy kicsit mégis másképp, de a lényeg ugyanaz lesz.
Nagyot nyelek, amint újra lepörög előttem minden, ami két hónappal ezelőtt történt. A veszekedések, azt, ahogy hajnalok hajnalán hazatámolygott, az embereket, akiknek a társaságában volt minden egyes nap. Mintha egy filmet néztem volna végig. Úgy éreztem, hogy az az élet, egyszerűen nem lehet az én életem. Nem akarom, hogy az én életem legyen. Kisbabaként bújok az ölelésébe. Annyira jól esik, elmondhatatlanul. Egy percre úgy érzem, van kiút, hogy valóban ott a fény az alagút végén, és még nincs vége mindennek. Nem kell mindent magamba temetnem, és egyedül megküzdenem az élettel.
- Vártam. Vártam, hogy elmondja, mit művel a hátam mögött, de annyira sem tisztelt, hogy ezt megtegye - megrázom a fejem, miközben szipogok párat. Fájt. Valóban fájt, hogy egyáltalán nem tisztelt, hogy látszólag teljesen félreismertem őt.
- De, aztán tovább bonyolódtak a dolgok, és.. a legkisebb problémánk lett az, hogy megcsalt, bár akárhányszor vágtam ezt a fejéhez, ő mindig letagadta.
Örülök, hogy kicsit sikerült másra gondolnom. Figyelmesen hallgatom, ahogy Ed-ről beszél. A vak is látta már az első percben, hogy ők.. egymásnak vannak teremtve. Bármennyire is hangzik az egész klisésen.
- Örülök, hogy jól vagytok. Komolyan, ez.. nem is tudom, megnyugtató, hogy rendben vagytok.
Felsóhajtok, mikor azt mondja, meséljek. Mit sem szeretnék jobban. Mesélni, mesélni, és még többet mesélni. A jóról és a rosszról is. Elmesélni milyen volt az a pár hely, ahová eljutottam, milyen volt megismerni az embert, akibe beleszerettem, hogy milyen volt az esküvő, hogy ennyire fájt, hogy nem volt ott, hogy gondoltam rá azon a napon is, mint az összes többin. De, nem tudtam, hogy kezdjek bele.
- Nem hiszem, hogy megjelenik itt. Amióta eljöttem meg sem próbált keresni - igaz, lehetetlenné tettem. Minden kötelet elvágtam magunk között. A kiadómnak megtiltottam, hogy bármiféle adatot adjanak neki ki rólam, akár mennyire is volt ez helytelen. Nem tudom, hogy akarom -e , hogy keresni. Hogy akarom -e még valaha látni őt. Szeretem. Ennek az ellenkezőjét képtelen vagyok elhitetni magammal, és már rég belefáradtam, hogy hazudjak.
Segítség? Akármennyire is vágyom erre, nem tudom mit mondjak rá. Nem bírok megszólalni, csak próbálom kitalálni, mégis mi az amit felelni tudnék. Az már meg sem fordul a fejemben, hogy eltitkoljam előle a valódi helyzetet. Bár sikerült találnom egy kis lakást, szerencsére a környék sem túl ijesztő, nem érzem otthonnak. Az a hely egyikünk számára sem otthon, de muszáj hozzá szoknom, és kihozni belőle a legjobbat.
- Mondjuk úgy, hogy a környék nem a legjobb, de nem is a legrosszabb, és még biztonságosabbnak érzem, mint azt, ahonnan eljöttünk. Tudod.. - megnyalom ajkaimat, míg tartok pár másodpercet szünetet, mielőtt folytatnám - Igazából, én.. - a hajamba túrok. Hogyan is mondhatnám el, hogy a férjemnek minimum valamifajta droghálózathoz van köze, és csak a jó ég tudja, mióta, miközben én ebből semmit sem vettem észre?
-  Azt hiszem Asher valami.. veszélyes dologba keveredett. Őszintén fogalmam sincs mi folyik ott, Vero. Annyira másképp viselkedik egy ideje, és én.. nem tudom, rosszul tettem, hogy leléptem? - kétségbeesetten pillantok rá, mikor végre kibukik belőlem a kérdés, ami azóta lappang bennem, hogy felszálltam a gépre.
■ ■ Zene ■ ■ Ez most nem lett az igazi, sorry  love ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
8
● ● Reag szám :
6
● ● Keresem :
Menteur
● ● karakter arca :
Maggie Duran


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Szer. Aug. 29, 2018 4:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
a friend is someone who knows all about you and still loves you

- Biztosan remek lenne, de ha mi nem, akkor ki tudja, talán a lányaink fogják látni azokat a helyeket, mert örökölték tőlünk ezt a fajta kíváncsiságot. – mosolyodom el, ahogyan felvázolok egy másik lehetőséget is. Jó lenne együtt kiruccanni és hagyni minden gondot magunk mögött, csak élvezni azt, ahogyan a napsugarak cirógatják a bőrünket, vagy éppen az esőcseppek elől menekülni, netán a tengerparton rohangálni, mintha csak újra „gyerekek” lennénk. Valóra váltani az álmokat soha nem késő, ezt mondják legtöbb esetben, de tudtam jól, hogy egyelőre ezeket a terveket el kell pakolnom. Fontosabb dolgokra kell fordítanom az energiámat. Helyre kell hoznom a házasságomat. Nem élhetünk örökké külön fedél alatt.
- Ezt örömmel hallom, vagy ha időközben megváltozna a dolog, akkor legalább szólj, hogy tudjam hol érhetlek el. – nincs harag a pillantásomban, vagy arcom mimikájában. Inkább örömet lehet felfedezni a vonásaiban, mert nagyon is boldog voltam amiatt, hogy újra itt volt. Még akkor is, ha szép lassan kiderült az is, hogy komolyabb dolog áll az egész mögött. Ahogyan még mindig hihetetlen volt az is, hogy ő is anya lett időközben és mennyire egyszerre váltunk azzá.
Kérdése meglep és zavar ül ki az arcomra. Hirtelen megszólalni se tudok, csak nagyokat pislogok, mert ennyire nem lehettem béna. Nem sikerült volna mégse elrejtenem előle azt, hogy jelenleg  nem is éppen tündérmesébe illő a házasságom, az életünk? Fogaskerek hirtelen mintha lassan pörögnének is, mondanom kell valamit, de aztán meghallom az újabb kérdését és esélyesen láthatóan megkönnyebbülök, ahogyan ráébredek, hogy Lilyre gondolt és nem másról van szó. Sietve pillantok a lányom irányába és elmosolyodom, elsőre csak bólintani tudok, mert a torkomban lévő gombóc se illan el olyan gyorsan, mint szeretném. Rossz vagyok, amiért füllentek? Amiért eltitkolom előre a problémáimat? Lehet, de mégis csak védeni szeretném őt.
Kezünkre pillantok és kicsit belekapaszkodok, ahogyan próbálom rendezni a gondolataimat és csak az éppen aktuális kérdésre fókuszálni, hogy nehogy elszóljam magam.
- Szerencsére minden rendben volt. A terhességem alatt se történt semmi olyan dolog, amiért aggódni kellett volna. Inkább csak sokára jött el, éveken át próbálkoztunk, megannyi vizsgálaton is voltunk, de azt mondták, hogy nincs baj velünk. – avatom be legalább abba, hogy nem annyira hamar jött el a gyermekáldás a családunkba, mint reméltük és szerettük volna, de aztán megjött a mi kis angyalkánk. Kezemmel óvatosan nyúlok felé és megsimogatom aprócska karját, mire rám néz a hatalmas szemeivel. Elmosolyodom és nem akarok arra gondolni, hogy februárban majdnem miként veszítettük el őt, vagy engem miként veszítettek el majdnem… vagyis ha jobban belegondolok, akkor engem részben el is veszítettek, annak lett a következménye az is, hogy most különélünk.
- Legalább mosolyogtál. – csapok le a mosolyára, afelől meg inkább hallgatok, hogy valahogy nemhogy sütiket nem nagyon eszem, hanem alapból se sok ételt fogyasztok mostanság. Mennyiszer volt vita emiatt is a férjemmel. Most már kezdek kicsit többet enni, de még mindig nem annyit, amennyit esélyesen kellene. Újabb titok és még egy ok, amiért még inkább borzalmas barátnak érzem magam. Miért nem tudom elmondani neki? Miért nem tudok őszinte lenni? Tényleg csak nem akarom terhelni őt, vagy többről lenne szó? Félnék kimondani?
- Én is, de csak az számít, hogy most már itt vagyunk mind a ketten. Igen, ebben igazad van. Nem csak a szülők, de ők is lehetnének legjobb barátnők idővel. Ha tényleg maradtok, akkor többször is találkozhatunk és játszhatnak majd együtt is. – dobom be ötletnek, mert a barátok között ez se ritka. Tőle pedig nem féltem a lányomat, tudom, hogy pontosan annyira óvná őt, mint a sajátját óvja. A rémhírek meg nem érdekelnek, ő nem egy idegen. Ő Ana, a legjobb barátom és idővel újra olyan közel fogunk állni egymáshoz, mint hajdanán mielőtt elváltak volna az útjaink.
Szorosan ölelem magamhoz, a hátán simítok végig és remélhetőleg érzi azt, hogy már nincs egyedül, hogy nem kell egyedül megbirkóznia ezzel az egésszel, bármibe is keveredett. Itt leszek mellette és elkapom, vagy éppen felsegítem. Régebben is elhittük azt, hogy együtt bármire képesek vagyunk, akkor most miért is lenne ez másképpen? Most már legalább az évek is mellettünk szólnak.
Csendesen hallgatom őt, miközben mesél. Szomorúság csillan a szemeimben, bele se akarok gondolni, hogy én mit is tennék vagy éreznék, ha kiderülne, hogy a férjem életében van egy másik nő. Esélyesen akkor ott semmisülnék meg és pontosan emiatt még inkább csodáltam a velem szemben ülő nőt, mert ha megtört is volt, akkor is sugárzott belőle az erő és tartás. Sugárzott belőle, hogy nem fogja feladni és küzdeni fog.
- Biztosan megcsalt? Nem lehet, hogy csak félreérthető volt a helyzet Ana? – bukott ki meggondolatlanul ajkaim között a kérdés. Főleg, ha a férje annyira tagadta a dolgot, akkor nem lehet, hogy csak félreértett valamit, vagy látta is? Még a hideg is kiráz pillanatok alatt, ha arra gondolok, hogy netán látta és esélytelen az, hogy félreértsen bármit is. Szegény.
- Tovább bonyolódtak? Mi történt? – visszhangzik elmémben az, amit mondott. Aggódva pillantok hol rá, hol a lányára, de igyekszem megnyugtatni magam, hogy tényleg jól vannak és nem emelt rájuk kezet se.
Attól amit mond jobban kellene éreznem magam, de árulónak és hazugnak érzem csak magam, de mégis mosolygok úgy, ahogyan pontosan az tenné, akinek az élete, házassága és úgy minden rendben van, pedig ez minden volt csak nem rendben. Szeretnénk helyre hozni, de olykor féltem attól, hogy a remény túlzottan lángol bennem és a végén mégis ki fog aludni, de most nem szabad erre gondolnom. Inkább csak némán bólintottam, attól talán kicsit kevésbé leszek hazug, mintha még szavakkal is megköszönném vagy megerősíteném az állítását.
- Vagy csak nem tudsz róla? Ana, ismerlek már, vagyis hajdanán ismertelek és hidd el, ha te nem akarod, hogy valaki a nyomodra bukkanjon, akkor nem is fog egy hamar az ember. – utaltam itt magunkra is. Közben Lily újra hátára fordul és elkezd gügyögni, majd az öklét is a szájába veszi és úgy nézi a leveleket, miközben a szabad kezével továbbra is a faleveleket próbálja megfogni. Elmosolyodom, de ahogyan a barátnőmre téved a pillantásom el is tűnik a mosoly és inkább aggódás veszi át a helyét.
- Engedd, hogy segítsek. Kereshetünk együtt jobb lakást is nektek, akár itt a belvárosban is, hogy közelebb legyél hozzánk. – dobom be ötletnek, mert ha szeretném is, akkor se tudna hozzánk beköltözni. Az otthonomba már áll két fiú is, akiket elméletben még csak most ismertünk meg, valójában pedig a nagyobbik egy régi ismerős, aki kapott egy második esélyt, vagy legalábbis próbálom így magyarázni ezt a képtelenséget, hogy Mich valójában Mason, vagy fordítva. Ahh, ez bonyolult és még mindig olykor rémisztő, ijesztő, de legfőképpen megmagyarázhatatlan. S ott volt Mason öccse is, az elbérletem pedig nem volt túl nagy, de ha kellene, akkor ott is meghúzhatják magukat. Elférünk négyen is ott, hiszen sok jó ember kis helyen is elfér. Óvatosan nyúlok a kezéért, amikor látom, hogy miként küzd önmagával. Támaszt akarok nyújtani neki és biztatni, hogy bennem bízhat.
- Veszélyes dologba? Úgy gondolod, hogy bűnözőkkel üzletel? – nehéz elhinnem, de valójában semmit se tudok arról a fickóról. Soha nem találkoztam vele, de ennyi után hirtelen inkább már nem is próbáltam táplálni szimpátiát a férje irányába. Újra közelebb csúsztam hozzá és megráztam a fejemet nemlegesen. – Nem követtél el hibát. Ha úgy érezted, hogy ezzel megvédheted magatokat, akkor jól tetted. Egyedül ott követtél el hibát, hogy nem kerestél már meg hamarabb, hogy segíthessek. Bármiről is legyen szó én mindig itt leszek veled! Együtt kitaláljuk, hogy mi lehet a háttérben és megvédünk téged és Bee-t is. – komolyan csendült a hangom, miközben pillantásomat az övébe fúrta. Tudja jól, ha valamit a fejembe veszek, akkor nehéz eltéríteni, de akad egy-két ismerősöm. Ők lehet tudnak segíteni, az más kérdés, hogy Ed mennyire fog örülni, ha rájönne arra, hogy nyomozásba kezdtünk lehet egy veszélyes férfi után?! Ez még a jövő zenéje, de ha így legalább Ana megnyugodna, akkor megéri kockáztatni.


■ ■ love iloveu  ■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
203
● ● Reag szám :
164
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Csüt. Aug. 30, 2018 4:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Vero && Ana
Sometimes memories sneak out of my eyes, and roll down my cheeks

- Még az is megtörténhet, igen - elmosolyodom, s rögtön forgatni kezdem ezt a kis gondolatot az agyamban. Őszintén nem tudom, hogy az édesanyámék hogyan bírták elviselni, mikor elmentem. Ha csak egy percre is válok el a lányomtól, már sajog a szívem érte, és minimum 20 forgatókönyv lejátszódik bennem, amik miatt természetesen inkább soha nm megyek sehova, mert nem akarok azok közé tartozni, akik a Sorssal húznak ujjat. Így aztán végképp vicces belegondolni abba, hogy talán húsz év múlva elő áll azzal, hogy ő egy szál bőrönddel felül egy repülőre, hogy világot lásson. Az ember valójában csak akkor érti meg, mit művelt fiatalon a szüleivel, mikor ő maga is átmegy azokon az érzéseken, amelyekről egészed addig mindenki csak mesélt neki.
- Nem hiszem, hogy megváltozna. Nem akarok többet elmenni. Elég volt a világból - kínos, rövid nevetéshez hasonló hang tör fel a torkomból. Amennyire vágytam anno arra, hogy mindent láthassak, most ugyanannyira szeretnék fülemet farkamat behúzva visszamenekülni. Mint egy csiga, aki bármikor visszabújhat a házába. Csakhogy az én házam már réges rég darabokban van, és akárhogy próbálom felépíteni, egy hang azt súgja belülről; nem fog időben sikerülni.
Figyelmesen hallgatom, miközben a terhességéről beszél, és őszintén egy csepp szomorúság keveredik a véremhez. Sokáig próbálkoztak. Ez szinte magába foglalja, hogy valójában mennyit is szenvedhetett amiért későn jött el hozzájuk a gyermekáldás, legalábbis később, mint egyébként készen álltak rá, később, mint ahogyan akarták, és ma már sokadszorra érzem magam rémes barátnőnek, amiért egyetlen egyszer sem hívtam fel, mikor eszembe jutott. Talán ha akkor megteszem, most minden másképp állna.
- Örülök, hogy rendben voltatok, és.. annak még inkább, hogy végül mégis csak sikerül, és most már itt van nektek ő, úgyhogy azt hiszem mondhatjuk, hogy nyertesek vagytok - mosolyogva figyelem Lily-t, és ha tudat alatt is, de próbálom benne felfedezni az édesanyját. A mosolyában, a tekintetében.
- Remélhetőleg tényleg barátnők lesznek, és nem fogják utálni egymást- halkan kuncogok, ahogy ez a forgatókönyv is becsúszik az elmémbe. Hiszen nem vehetjük biztosra, hogy valóban kijönnek majd egymással. S, bár erre kevés esélyt látok, talán pontosan ezért is, nem fog el egy cseppnyi rossz érzés sem azzal kapcsolatban, hogy esetlegesen nem jönnek majd jól ki, ha nagyobbak lesznek mind a ketten. Hiszen igen, most még talán majd imádják egymást, hiszen kicsik még, hiába tűnnek már nagy lánynak.
Mintha csak egy hatalmas vihar dúlna bennem, egyszerre vagyok boldog, szomorú, csalódott, dühös, és... talán félek is. Talán ezért esik ennyire jól az ölelése, amely magába zár, és ha csak másodpercekre is, de úgy érzem, rejtve vagyok a világ elől. Senki sem tudja, hogy itt vagyok, hogy itt vagyunk. Mintha a másodperc töredékére megnyugodhatnék kicsit, és nem gondolnék folyton arra, amit egy este alatt végleg elvesztettem.
- Teljesen biztos. Rajtakaptam őket - kézfejemmel dühösen törlök le egy kósza könnycseppet az arcomról, miközben újra lejátszódik előttem a jelenet, ami miatt egy elhasznált, és kidobott papír zsebkendőhöz tudom hasonlítani magamat. Mindig is sajnáltam azokat a nőket, akik így jöttek rá arra, mit művel velük életük párja a hátuk mögött, de azt sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is köztük leszek. Hogy egyszer majd magamat kell sajnálnom, és másoknak a tekintetében majd felfedezem azt a sajnálatot, ami akkoriban az enyémben leledzett. Az ember soha nem tudhatja, mi vár rá. Ezért is olyan nehéz mindenre időben felkészülni, és a beláthatatlanra egyszerűen lehetetlenség. Hiszen nem készített magad ilyesmire. Gondolni sem akarsz arra, hogy egyszer veled ilyesmi történik majd, így amikor megesik az eset, ott fogsz állni, mint akire jeges vizet öntöttek. Na nem azért, mert addig a pontig azt hiszed, az élet csupa habos torta, nem. De, úgy gondolod eleget tűrtél már, és kijár az a kis boldogság. Hatalmas pofon, mikor végül máshogy alakulnak a dolgok.
Mély levegőt veszek, hogy ki tudjak ejteni minden szót, amit szeretnék. Kinyitottam a szelepet, és most úgy érzem, ha nem is mindent, de el kell neki mondanom azt, amire gyanakszom. Beszélnem kell valakivel, mielőtt teljesen beleőrülök a bizonytalanságba, és a találgatásokba.
- Aznap este, mikor elmentem hozzá a bárba, akkor este láttam ott pár fickót. Csak annyit láttam, hogy ládákat cipelnek hátra, amiről csak.. nem is tudom, lerítt róluk, hogy nem ott van a helyük. De nem tudtam jobban körülnézni - hazudok. A felismerés belemar a szívembe, és azonnal elszégyellem magam. Tulajdonképpen pontosan tudom, hogy mi van azokban a  ládákban. Tudom, sejtem és érzem, mi folyik ott, de nem akarom elhinni. Nem akarom, hogy olyan legyen. Egyszerűen nem akarom.
- Nem tudom, Vero. Talán nem akarom, hogy megtaláljon. Nem biztos, hogy meg akarom tudni az igazat - nem mondom ki, hogy tudom, ha most megjelenne itt, valószínűleg teljesen összeomlanék, és ha azt akarná, az első géppel visszamennénk vele. Mert szükségem van rá. Mint a vízre, a levegőre, mint az ételre, mi az asztalra kerül. Az első perctől kezdve.
Már csak Vero hangja ránt vissza a valóságba, hálásan mosolygok rá.
- Köszönöm, de egyelőre jó ott nekünk, ahol vagyunk. Igazából nem vagyunk annyira messze, nem kell aggódnod értünk - hiszen tudom jól, hogy azt teszi, pontosan ezért ajánlja fel a segítségét, amit boldogan el is fogadnék, de valóban jó helyünk van. A főbérlőm pedig egy tündér, semmi pénzért nem cserélném le. Legalábbis egyelőre biztosan nem.
- Igazából biztos vagyok benne. Mielőtt leléptem megállított az utcán ugyanaz a két fickó, akit a bárban is láttam. Fényes nappal fenyegettek meg az utcán, Vero. Asher pedig csak legyintett rá - a fejemet rázom, mert még mindig nem tudom elhinni, mennyire nemtörődömen viselkedett ezzel kapcsolatban. Mint akit igazából nem is érdekeljük. S, ha én már nem is, mi van Bee -vel? A lánya sem érdekli már?
- Köszönöm - suttogok, ahogy mondókájának végére is, és a karjaimba veszem az álmosan pislogó Bee -t, hogy egy apró puszit hinthessek a homlokára.
- De én.. egyáltalán nem akarlak bajba keverni, Vero. Nem akarom felforgatni az életedet - kétségbeesetten és félve nézek rá. Nem akarok neki galibát okozni. Nem szeretném, hogy miattam kerüljön kapcsolatba olyasvalamivel, amivel normál helyzetben sosem kellene szembenéznie. Biztosra veszem, hogy megvannak a maga kis gondjai, és egyáltalán nem hiányzik neki az, hogy még a miénk is a nyakába szakadjon.
■ ■ Zene ■ ■ Ez most nem lett az igazi, sorry  love ■ ■credit

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
8
● ● Reag szám :
6
● ● Keresem :
Menteur
● ● karakter arca :
Maggie Duran


Témanyitás ✥ Re: Tópart ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Tópart
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Folyó Part
» A Tópart mentén
» Ház és tópart
» Part 14 / 4
» Part 14 / 8

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Montsouris park-