Tópart - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 9:21 pm ✥
✥ Yesterday at 5:22 pm ✥
✥ Vas. Dec. 09, 2018 12:10 pm ✥
✥ Pént. Dec. 07, 2018 7:02 pm ✥


Témanyitás ✥ Tópart •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:55 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


SzerzőÜzenet

Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Pént. Aug. 31, 2018 10:39 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Vero && Ana
a friend is someone who knows all about you and still loves you

Egy dolgot pontosan tudtam már, hogy hiába mondjuk valamire azt, hogy biztosan nem tennék meg, mert az élet utána bebizonyítja, hogy mégis képesek vagyunk arra az útra tévedni, de még se mondtam semmit se. Egyszerűen csak mosolyogva bólintottam egyet a szavaira, mint aki elhitte, hogy ezt biztosra veheti. Én is hajdanán biztosra vettem, hogy soha nem fog olyan megtörténni, hogy külön éljek a férjemtől, aztán… inkább nem akarok most erre gondolni.
Nagyon fura érzés volt a terhességről beszélni, azt elmondani, hogy mennyiszer reméltünk és kiderült, hogy téves riasztás volt. Hosszú évek voltak és én már majdnem feladtam, amikor kiderült, hogy sikerült. Hogy édesanyja lehetek, de akkor még nem is sejtettem, hogy talán akkor tapasztalhatom meg először és utoljára is a dolgot. Nem hittem volna azt, hogy a február ennyi mindent meg fog változtatni az életemben, pedig az is csak egy ártatlan sétának indult.
- Köszönöm. – mosolyodtam el, majd a lányomra siklott a pillantásom. Szemeimben a fény felragyogott, a mosolyom még szélesebb lett és csodálattal figyeltem őt. Minden egyes porcikámmal szeretem őt és védelmezném is. Sose egyetlen egy pillanatra se tudnám még egyszer magára hagyni, nem is értem, hogy azokban a hetekben miként is történhetett meg. – Igen, most már itt van ő. Kisebb csoda. – csendült alig hallhatóan a hangom, miközben tökéletesen ki lehet érezni belőle, hogy mennyi szeretet is lappang bennem irányába. A világ összeszeretete. Ő volt az én kincsem és csodám.
- Csak nem, de majd eldől, ahogyan cseperednek. – kuncogtam vele együtt, hiszen a természet olykor kifürkészhetetlen, de ha együtt nőnek fel és azt látják, hogy édesanyjuk is jóban vannak, akkor csak nem lesz gond. Nem mintha kényszeríteni akarnám őket, hogy már pedig nekik jóban kell lenni, de reméltem, hogy ott lesznek egymásnak és egymásban támaszra lelhetnek, ahogyan mi leltünk egymásban  a barátnőmmel.
- Nem szégyen sírni. – csak ennyit tudok hirtelen kipréselni magamból, miközben belém marnak a szavai. Borzalmas lehetett látni azt, én esélyesen ott roppannék össze. Láthatatlan csontos kezek viszont így is belém marnak, hiszen mi ráadásul különélünk most, de tudtam, éreztem mélyen legbelül, hogy ahogyan én se, úgy Edmund se tenne ilyet. Nem gondolhatok erre, mert meg se történhet.  Helyette inkább Ana kezét fogtam meg és próbáltam biztatóan nézni rá. – Beszéltél már erről valakinek? Előbb vagy utóbb beszélned kell, mielőtt felemészt téged. – beszéd, sokan nem tartják fontosnak pedig roppantul az. Akár szerelemről, akár barátságról, vagy családról van szó. Beszédnek alapvetőnek kellene lennie, ha mi is hamarabb tudtunk volna normálisabb hangnemben beszélni egymással a férjemmel, akkor most nem tartanánk ott, ahol. És talán akkor nem ébredünk rá „késve”, hogy mennyire is fontos a beszéd.
Nem szólalok meg, de annyira ismertem már őt, hogy tudjam jobban a helyén van az esze, mintsem elhiggyem azt, hogy tényleg nem láthatott semmi lényegeset se. Ezt viszont megtartottam magamnak. Csak hallgattam őt és a kezét fogtam, mintha így akarnám biztosítani a támogatásomról. Szomorúság kiült az arcomra, szemeimbe pedig aggódás költözött. Vajon mibe keveredhettek?
- Mindenki tudni akarja az igazat, Ana. Még akkor is, ha olykor félünk szembe nézni vele. – komolyan pillantottam rá, hiszen pontosan tudtam miről beszélek. Túl sokáig éltem én is tagadásban, túl sokszor menekültem a gondok elől, az ellen, hogy nekem is segítségre van szükségem. – Ha örökké menekülünk, akkor mindig is kétségek között fogunk élni, hogy vajon a mi hibánk-e az, ami történik. Vagy miért tette azt a másik?  - szólaltam meg halkabban, miközben lesütöttem a pillantásomat. Megannyi dolgot tudnék hasonló dolgokról mesélni, de most nem volt még itt az ideje. Az én problémáim hirtelen eltörpültek azzal szemben, amiket ő mesélt. Neki akartam segíteni, nem pedig még több aggódásra adó okot rázúdítani.
Bólintottam és nem erőltettem a dolgot. Hittem neki, hogy jól vannak és nincs miért aggódnom ilyen téren. Reméltem, hogy akkor szólna és engedné azt, hogy segítsek neki. Nem lenne annyira büszke, mint én voltam pár héttel ezelőttiig, amik ideáig vezettek minket.
- Talán azért legyintett, mert tudta, ha közönyt mutat, akkor kevésbé eshet bajotok? – nem tudom, hogy miért próbáltam részben olyat védeni, akiről nem sok jót hallottam még. Sőt, nem is ismerem. Esélyesen nem is védeni akartam, hanem csak azt elérni, hogy a legjobb barátnőm kevésbé aggódjon és ne rettegjen annyira, hogy netán valakik a nyomában lehetnek.
- Jóban és rosszban, mint a házasságnál is. A barátság is ilyen és nem kell aggódni, tudok magamra vigyázni, még ha nem is vagyok egy harcos amazon, de attól még tudok. – mosolyodtam el, miközben sietve pillantottam a lányomra, aki nem volt már ott, ahol pár pillanattal korábban. Egyenesen a tó felé kezdett el kúszni. Sietve pattantam fel és még éppen időben kaptam fel és pörgettem meg a levegőben, miközben nevetni kezdett, majd arcunkat egymáshoz érintettem. Ő pedig máris fonta körém a karját. – Nem ér elszökni kis üstökösöm. – nyomtam egy puszit homlokára, majd vissza is mentem vele együtt a plédhez. – Nem kell ezzel egyedül szembe nézned. Együtt talán több mindenre jöhetünk rá és akkor te is megnyugodhatsz? Nem kell attól félned, hogy bajotok eshet? – fecsegtem tovább és reméltem, hogy ha most egyből nem is, de idővel ráébred arra, hogy igazam van. Régebben is együtt sok esetben erősebbek voltunk és ügyesebbek, mint külön-külön. Azért vannak a barátok, hogy a legnehezebb pillanatokban is mellettünk álljanak.

■ ■ Bocsi, ez most nyomi lett. doboz love iloveu  ■ ■credit



Nobody said it was easy It's such a shame for us to part Nobody said it was easy No one ever said it would be this hard
Oh take me back to the start

avatar
● ● Posztok száma :
213
● ● Reag szám :
172
● ● Keresem :
My lovely Bestie neighbor
● ● karakter arca :
Danielle Campbell


Témanyitás ✥ Re: Tópart •• Csüt. Okt. 11, 2018 8:53 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Tópart ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Ajánlott tartalom

Tópart
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Similar topics

-
» Folyó Part
» A Tópart mentén
» Ház és tópart
» Part 14 / 1
» Part 14 / 14

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Montsouris park-