Sétány
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:26 pm ✥

✥ Yesterday at 8:26 pm ✥

✥ Yesterday at 12:53 pm ✥

✥ Yesterday at 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 8:25 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 6:33 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 2:57 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Sétány •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:56 pm

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Kedd Nov. 28, 2017 8:26 pm

Richard && Apolline
Csak egy ártatlan sétának indult az egyik estély után, hiszen itt a tél, jön a karácsony, ilyenkor pedig minden gazdag villogtatni akarja még inkább a pénzét. Tudtam jól, hogy nem sokáig csinálhatom már ezt a munkát, nem csak amiatt, mert rákos vagyok és ki tudja, hogy mennyire sikerül talpon maradnom a kezelések miatt, vagy éppen a betegség mennyire fogja megviselni a szervezetemet, hanem Irvin miatt is. Tudom, hogy tudja, hogy sose lépnék át egy határt, ahogyan eddig se tettem, én csak kísérő vagyok, semmi több, de attól még azzal is tisztában vagyok, hogy ez mennyire fáj neki, hogy mennyire nehéz ez számára. Főleg most, amikor úgy döntöttük, hogy megpróbáljuk, dacolva az idő vaskerekével, és a betegséggel is. Még nem jöttek meg az eredmények, még pár nap, azt mondták, de egyelőre ő az, aki ismeri mind a két titkomat és nem is állt szándékomban senkit se jelenleg belevonni.
A kliens szeretett volna még egyet sétálni, és mi is lenne jobb erre, mint az egyik nagyobb park. A fények már régen bevilágították a levelüket hullajtó fákat, a falevelekkel tarkított sétányokat, a magányban roskadozó padokat, hiszen ilyenkor nem sokan andalogtak erre felé. A sétány kisebb ívben kanyarodott, amikor is valamiféle fura zajt hallottunk, nekem se kellett több, hogy utána járjak, még ha Mr. pénzeszsák nem is akarta ezt. Hamarosan pedig már a rendőrség, a mentő is megérkezett a helyszínre, hiszen egy férfit megkéseltek. Elmehettünk volna, magára hagyhattuk volna, mint talán mások tettek, de legalább nem szívtelen fráter volt az, akinek a partnere lettem egyetlen egy éjszakára.


- A férfi már távozna és nem is tartanám itt. Elmondott mindent és azt mondta, hogy majd a nő befejezi helyette is. – fordult az egyik nyomozó a másikhoz. – Eléggé pénzes a pasas és a rendőrkapitány se akar balhét. Ez már a harmadik késelés a parkban, az értékeket elvitték. – avatja be a helyszínre érkező rangidőst a kolléga. Nem figyelek rájuk, hiszen tudom, hogy míg a pénzeszsák mehet, addig engem itt fognak nyúzni, hiszen láttam a pillantásokat is, ahogyan az is egészen beszédes volt, hogy még negyedóra múltán is újra és újra szóval tartottak, ugyanazt kérdezték, mintha én tettem volna.
- Ja igen, vigyázz a nővel, mert escort, így ki tudja, hogy mennyi pénz landolt a zsebében, hogy netán hallgasson.  – fűzi még hozzá roppantkedvesen az elsők között megérkező nyomozó, még kész szerencse, hogy semmit se hallottam belőle, mert tuti, hogy nem hagytam volna szó nélkül. Azt pedig magam sem sejtettem, hogy hamarosan egy ismerős szempárra fogom magam szemben találni. Elég volt csak megfordulni, amikor meghallottam „Innen átveszem”. Tudod, mint a zsarus sorozatokban.  
- Richard „bácsi”? – bukott ki ajkaim között pontosan talán annyira gyermekien, mint sok-sok évvel ezelőtt, amikor még kislányként találkoztam vele apunak hála. De sokk csak tovább romlott, hogy vajon mennyit tud? Elmondták neki, vagy nem is sejti, hogy miért keveredtem ide? Hirtelen magam sem tudtam, hogy mi lenne jobb, ha végre nem kellene mindenki előtt titkolódznom, vagy ha inkább örökre titkok maradna és egyedül Irvin tudná azt, hogy miért hagytam ott az éneklést és a zeneírást.


■ ■ Remélem kezdőnek elmegy. edi  ■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
86
● ● Reag szám :
71
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Vas. Dec. 03, 2017 9:22 pm


Pollienak!
Telefon, telefon, telefon… Idegesítő csörgés, de bármennyire is célozni akartam a párnával, nem verte le a készüléket. Fenébe, muszáj volt most már reagálnom a hívásra, így aztán kifordultam az ágyból és utána nyúltam. A szám láttán vágtam egy fancsali képet.
- Ugye tudod, hogy éppen zavarsz? – szóltam bele köszönés nélkül, de a vonal túlsó felén lévőt kicsit sem érdekelte, hanem azonnal ledarálta nekem a történteket. Nem is biztos, hogy elvállaltam volna, lehet, lecsaptam volna a telefont, és folytattam volna ügyemet Victoriával, aki csak figyelt beharapott ajkakkal. Egészen addig, míg Apolline Lafayette név el nem csendült. Egy pillanatra megállt bennem az ütő, majd lehunytam szemeimet. Mikor láttam én utoljára Polliét? Szinte hallottam fejemben megboldogult édesapja szavait, amik nem hagytak nyugodni, így aztán szükségszerűen kiadtam útját Victoriának. Ezen az éjszakán egyedül alszom, ámbár lehet jobb is, ha egyáltalán fogok aludni. Pollie eltűnt, jó ideje nem hallottam felőle semmit, most pedig sikeresen belekerült egy késeléses gyilkosságba. Mi történt körülötte? Természetesen, nem hittem, hogy köze lenne hozzá, vagy akármi, de azt nem hallottam jó szívvel, hogy escortnak állt. Ha már találkozunk, akkor erről is ideje lesz beszélgetnünk. Jean nincsen már, de én még igen. Nem az én gyerekem, de kötelességemnek éreztem visszaállítani útjára, amin eddig járt. Mi történt Pollieval, hogy így döntött? Miért ezt választotta, hiszen olyan jó volt a zenében, a hangja és a képessége, hogy új dallamokat találjon ki. Eléggé lefoglalta gondolataimat a dolog, míg kiértem a helyszínre, egy kis sétányra, ahol már mindenki megérkezett. Úgy tűnik, engem értesítettek utoljára. No de nem is baj, legalább az információkat el tudják mondani, ámbár ez azt is jelentette, hogy már minden nyomot összejártak, ami lehet nekem jel lett volna.
Rögtön elkaptam egy helyszínelőt, hogy történt-e valami újdonság, majd beálltam a kiérkezett hatóságiakhoz, hogy összeraktak-e valamit. De leginkább a tanúkat kérdezték ki. Mibe kerültél Pollie? Végig hallgattam a másik tanúról alkotott véleményt – még elő fog kerülni, legyen bármennyi pénze, hogy ha látott valami fontosat, arra akkor is szükség lesz.
- Innen átveszem– bólintottam egyet, miközben tekintetemmel már ki is szúrtam az ismerős alakot. Nem változott sokat, talán kicsit fáradtnak tűnik, ami érthető, de ugyanaz a bájos arc, mosolygó száj, csillogó szempár. Nemalakult át, pedig azt hittem, már oka van annak, hogy escortnak állt be, ki tudja micsoda, inkább nem állítottam fel semmilyen elméletet, tőle akartam hallani a dolgokat.
- Örülök, hogy látlak, Pollie – közeledtem felé, elkerülve a holttestet, arról úgyis lőttek vagy ezer képet, és nem hiszem, hogy elmozdulna a helyéről. Noha szemem, így is vette a látványt, szívta be az információt – kifordított holttest, három szúrás a mellkason, egy pedig torkon. Nem volt precíz. Fegyver sehol, remélhetőleg volt annyi esze, hogy kesztyűben dolgozott. Nem történhetett régen, elnézve a hullát. Körülbelül középosztály béli férfi az áldozat, nagy értékek nem lehettek nála. Hangomban ugyan csendült az öröm, de talán bánat, vagy egy kevés csalódottság is. Annak tényleg örültem, hogy nem esett semmi baja, és jól is van, legalábbis annak tűnik, de a régen ismert arcvonások, most másról tanúskodtak. Éreztem, hogy valami távol tartja, de mi? Mi olyan súlyos titok, hogy erre az ösvényre léptél ki?
Nem, nem akartam letámadni, számon kérni, hiszen már felnőtt nő, ő dönt a saját élete felett, én csak annyit tehetek, hogy tanácsokat osztogatok, vagy tapasztalatokat. A legyeskedő rendőrt elintettem, mielőtt még belekezdhetett volna bárminek is, és a maradék métert közöttünk hamar áthidaltam.
- Átvettem az ügyet – néztem mélyen a szemébe, keresve a válaszokat saját kérdéseimre. Hátha magától kitálal, nem azt, hogy mit keresett itt, biztos voltam, hogy semmi köze az egészhez, és a gyilkost sem lesz nehéz megtalálni, ha annyira ostoba, hogy egy járókelők által egész sűrűn használt utcát választ meg helyszínül. Ezekben nincs sok rejtély, de annál több szemtanú, meló lesz mindet kikérdezni. Nem, erre most nem voltam kíváncsi, sokkal inkább Polliera. Kössük össze a kellemest a hasznossal!
- Nem az eseted, miért ez lett a kliens? Pénz? Vagy többről van szó? – Igyekeztem pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és semmi szemrehányást tuszkolni a hangomban. Annak nem lenn eredménye. – Miért, Pollie? – döntöttem végül oldalra a fejemet. – Ez nem te vagy…
-------------------------------------------


× ♥️ Remélem jó ^^ ×

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Vas. Dec. 03, 2017 10:28 pm

Richard && Apolline
Ez az este nagyon nem úgy alakult, ahogyan kellett volna és az se segített a helyzeten, hogy egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy egyedül maradok a szarban. Persze, a pénzes fickót elengedik, engem pedig itt tartanak, pedig ő még a rendőrséget és a mentőket se akarta hívni, pedig szerintem még az utolsó lélegzeteit is hallottuk. Borzalmas volt, de hiába viselt meg, mert csak egy escort voltam a jelenlévők szemében, mintha nem is ember lennék. Láttam a pillantásokat, amivel méregettek, pedig ha tudnák, hogy mennyire is keverik a dolgokat, hiszen attól még, hogy escort valaki, nem jelenti azt is, hogy a ruháitól is megválik. Akár hívhatnánk társalkodónőnek is, csak éppen férfiak mellé, akiket lefoglal az élet annyira, hogy képtelenek legyenek akár csak egyetlen egy nőt is megtartani.
Az pedig, amikor megláttam az ismerős férfit, illetve hangot, akkor még inkább úgy éreztem, hogy ez csak egyre rosszabb lesz. Miért pont őt kellett idesodornia az életnek? Egyszerre örültem és nem is, hiszen a családom se tudja azt, hogy otthagytam a másik munkámat és másba keveredtem bele csak azért, hogy tudjak segíteni és a húgomnak is mindent meg tudjunk adni. Anya ezt egyedül nem bírta volna el, ahogyan egyikük se a terhet, ha tudják, hogy beteg is vagyok, és mellé még ott volt a munkám is.
- Szintén. – egyszerre volt hazugság, egyszerre volt igazság is, hiszen ő talán elhiszi azt, hogy nem vagyok az, aminek mindenki gondolhat itt és ő remélhetőleg elhiszi azt is, hogy semmi közöm a gyilkossághoz. Tényleg azt se tudtam, hogy ki ez a férfi. Itt találtunk rá, ezen nincs mit szépíteni, de gyilkos se lett belőlem. Az pedig könnyedén kicsendült az ő hangjából is, hogy nem felhőtlen az öröm, de ezért hibáztatni se tudom igazán. Érthető, hiszen talán őt pontosan annyira sokkolta ez a helyzet, mint engem is.
Álltam a pillantását és szerettem volna válaszokat adni, de még se álltam még készen rá. Valaha erre készen lehet állni? Lehet kíméletesen közölni valakivel, hogy rákos vagy? Nem, inkább tartottam magam és egyedül jelenleg csak Irvin ismerte a titkomat, a párom. Egyszerre töltött el ez örömmel és keserűséggel is, mert féltem, hogy mi lesz akkor, ha késő lesz és már nem fognak használni a kezelések, s csak rövid idő adatott meg nekünk.
- A pénz mindig szinte ugyanaz, nem mi választunk, hanem ők. – rántom meg a vállamat, mintha semmiség lenne, pedig még az én bőrömbe is mar ez a dolog, hiszen elég csak belegondolni, hogy csak egy könyvben vagyunk képek és mások döntik el, hogy kinek is a partnerei leszünk. – Nem fekszem le velük, én csak kísérő vagyok, beszélgetek velük és azt mondják, hogy a Társuk vagyunk. Elítélhetsz, de nem vagyok az, aminek gondolnak itt, pénzéhes … - az utolsó szót talán nem is kell hozzátennem, mert sejti ő is, hogy mi lenne, viszont jó neveltetést kaptam, így kerültem mindig is a hasonló megnyilvánulásokat, ahogyan a káromkodást is.
- Anya nem tudja egyedül fenntartani az egészet, a húgom pedig a legjobbat érdemli és talán hamarosan úgyis mindegy, talán már csak ennyi marad, hogy ennyit tehetek értük. – szomorúság csendül a hangomban, ugyanakkor a szavaim talán többet is sejtetnek meggondolatlanul, mint szeretném. – Most mi lesz, beviszel, vagy te elhiszed, hogy semmi közöm hozzá és nem is tudom, hogy ki ő? – tettem fel végül a fontosabb kérdést, mert tényleg szerettem volna tudni, hogy mi lesz, mielőtt még netán arról érdeklődnék, hogy vele mi a helyzet. Azt hiszem az eléggé pocsék időzítés lenne egy ilyen kérdéshez, talán picivel később, na meg a válaszától is függ.

■ ■ edi  ■ ■credit

Keresk. és szolg.
avatar
● ● Posztok száma :
86
● ● Reag szám :
71
● ● Keresem :
⊂ So there's this boy...
● ● karakter arca :
⊂ Stella Maeve


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Vas. Feb. 11, 2018 12:30 am


karaktereltűnés miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Pént. Ápr. 13, 2018 8:59 pm

Viviana && Elmira
Igyekeztem mindig magabiztos lenni és céltudatosnak lenni, de minél többször eszembe jutott a régi életem, annál inkább nem értettem, hogy miként keveredhettem a filmiparban és miért voltam olyan vak, hogy nem ébredtem rá arra, hogy nem ez az, amire vágyok. Sokkal jobb szerettem az új életemben szerzett munkát. Sokan nyűgnek gondolják az időseket, pedig szerintem rengeteg szeretet lehet tőlük kapni, ahogyan a gyerekektől is. Még akkor is, ha nem mindig könnyű velük, ha nem mindig egyszerű erősnek maradni és kitartani. Akaratlanul is közelkerülnek hozzánk, legalábbis hozzám biztosan és még mindig túlzottan hiányzik Bernardete, pedig lassan már két hónapja, hogy örökálomvilágot választotta, vagyis magával vitte. A menhelyet is ezért szeretem, mert ha kisebb boldogságot okozhatok a hozzánk befogadott állatoknak, akkor már megérte aznap felkelnem. Tudom-tudom, hogy ez furán hangzik, de akkor is így van. Ha ők boldogok, akkor én is kapok az ő szeretetükből, s részben talán magamra emlékeztetnek. Én is hontalannak érzem magam sokszor, s ha nem lett volna Roisin, akkor igazából azt se tudom, hogy most merre lennék, vagy hol laknék.
Pár hete pedig egy másik kedves nővel hozott össze a sors. Nem értettem, hogy miért segített a segítségemre, amikor az idősek otthonában meggyűlt a bajom újfent a franciával. Nem értem minek kell ennek a nyelvnek ennyire bonyolultnak lenni, meg eleve a portugál szerintem sokkal szebb. Az anyanyelvem, mégis mi mást mondhatnék, de még a magyart is jobb szeretem, mint ezt a nyelvet. Bonyolult és fura, s néha úgy érzem, hogy reménytelen vagyok. Lakótársam szerint sokat fejlődtem, én viszont nem érzem ezt. Ahogyan azt se értem, hogy miért ajánlotta fel az az ismeretlen a segítségét, hiszen nem tartozott volna ezzel. Még akkor se, ha az eset óta olykor összefutottunk azon a helyen és egyre többet beszéltünk, ha ráértünk. Tudom, hogy azt mondta, hogy nyugodtan felkereshetem otthon is őt, de mégse tudtam rávenni magam. Nem lett volna hozzábátorságom és egyébként se tartottam illendőnek, így inkább az egyik gyönyörű parkba hívtam el őt. Biztosan értékelni fogja, hiszen mint kiderült művész lélek. A fáj pedig kezdték felölteni a színesruhájukat, ezzel pedig még varázslatosabbá tették a helyet.
Kíváncsian fürkésztem a párokat, akik együtt andalogtak, a gyerekeket, akik vidáman játszadoztak, fogócskáztak, miközben a szüleik beszélgettek egymással. Jókedv szinte áradt erről a helyről, miközben a városzaját is egy-egy madárcsiripelés törte meg. Mosolyogva simogattam meg egy kutyust, aki odajött hozzám, hiszen időm bőven volt, mert korábban érkeztem a találkozóra, amikor pedig megláttam, akkor sietve integettem neki egy barátságos mosoly közepette.
- Bom dia! – köszöntem automatikusan portugálul, hogy jó reggelt, hiszen még csak 10 óra volt. Persze sietve kapcsoltam, hogy ebből semmit se érthet, így franciára váltottam, vagyis igyekeztem. – Szia! – ha engedte, akkor megöleltem őt, ha nem, akkor csak újra a padhoz léptem, hogy ott le tudjunk ülni. – Köszönöm, hogy eljöttél. Gondoltam itt jobb lenne találkozni. Hoztam kürtöskalácsot is, szereted? – pillantottam rá kérdőn. Igaz, nem olyan mesteri, mint Magyarországon csinálják, de fiatalkoromban ellestem ezt is, hogy miként lehet házit csinálni. Tegnap pedig meg is égettem egy-két helyen magam vele, de végül egészen finom lett. Vöröske szerint biztosan, akivel együtt lakom. – Igazából amiatt akartam találkozni, amit múltkor mondtál, hogy szívesen segítenél a franciában is, meg a többi, hogy mondtad egészen elveszettnek tűntem. Tényleg annyira gáz volt a helyzet? – kérdeztem meg mosolyogva, mert az ember a hibáiból tanul. S igyekszem a gyilkosságot elfelejteni amit láttam, s inkább a jót meglátni minden helyzetben. Így a kritikában is inkább azt látnám. Igaz, az utolsó mondatok nem voltak zökkenőmentesek. Kicsit akadozva, de végül elmondtam franciául. Nem adom fel, akkor is menni fog és sikerülni fog itt új életet kezdenem teljesen. Nagyon igyekeztem hinni ebben.

■ ■ Lesz még jobb is. doboz edi  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
34
● ● Keresem :
❖ Killer ❖
● ● karakter arca :
❖ Sarah Hyland ❖


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Vas. Május 06, 2018 10:45 pm


Mira & Viv


Az élet tele van furcsa véletlenekkel. Néhány sajnálatos módon rosszul végződik, de a legtöbb - legalábbis számomra - általában kellemes csalódásként ér. Azt hiszem ez nem csak bizonyos helyzetekre igaz, hanem az emberekre is, akikkel lépten-nyomom megismerkedünk.
Mindenkinek vannak kapcsolatai, amelyekről az első pillanatban azt gondolja, hogy minden zökkenőmentesen fog történni és a kapcsolatnak szép jövője van, mert így kell lennie. Aztán kiderül, hogy a másik fél valamilyen ismeretlen, furcsa okból egyáltalán nem így gondolja.  És az egész ismeretség szép lassan már csak egy szálkának tűnik az ember körme alatt, amitől szeretne megszabadulni, s elsimítani a viharos kapcsolatot, ami a rossz érzéseket kelti. Aztán ott a másik véglet. A kapcsolatok, találkozások, ismeretségek, amelyekre nem számítunk. Amelyek teljesen spontán jönnek, amiket nem kell megtervezni, ezerszer átpörgetni gondolatban, háromszor is meggondolni, hogy pontosan mit akarunk kiejteni a szánkon, hogy ne változzon meg minden néhány pillanat alatt. Ezeket a találkozásokat nem lehet előre megszervezni, ezeknek egyszerűen csak meg kell történniük. S az ember rövid időn belül egy nagyon kedves barátra, segítő ismerősre akadhat, aki később talán még fontos szerepet tölthet be az életünkben.
Úgy érzem ilyen találkozás - az utóbbi - volt számomra az is, amikor Elmirát megismertem. Pontosan én sem tudnám megmondani milyen belső motivációnak köszönhetően ajánlottam fel neki a segítségemet. De ami az igazat illeti, nem is ez a lényeg, igaz? Hiszen ha mindig mindannyian megkérdőjeleznénk a döntéseinket, amelyekkel csak egy kicsike jót cselekszünk ebben az őrült világban, lennének egyáltalán jótettek? Kedves emberek, akik pusztán azért segítenek, mert jól esik nekik; jót tesz a lelküknek, mosoly csalnak ezzel saját arcukra is.
Bevallom kicsit meglepett, hogy Mira tényleg felhívott. Hányszor fordult már elő velem, hogy kedves akartam lenni valakivel, aki utána mintha a létezésemet is elfelejtette volna... Talán ezért dobott fel annyira a tény, hogy a lány, akivel hamarosan találkozom, nem ilyen. Miért is ne ajánlottam volna fel neki a segítségem? Mióta ilyen rohamosan közeledik az időpont, hogy a kezemben tarthassam a kisfiam, rá kell jönnöm, hogy a munkán kívül nincs mibe ölnöm a maradék energiám. Ezért járok rendszeresebben az idősek otthonába, ahol Mirát is megismertem. S most úgy segíthetem őt, mint ahogyan engem segített az illető, akit ott látogatok.
Úgy érzem nem vagyok késésben, amikor kiszállok a taxiból, a parktól alig egy saroknyira. A tempó azonban, amiben ekkora pocakkal haladni tudok, valljuk be nem a leggyorsabb, de úgy érzem még mindig képes lennék arra, hogy pontban a megbeszélt időpontra odaérjek. A zöldellő parkban azonban képtelen vagyok rávenni magam, hogy egyszerűen csak átrohanjak rajta - és különben is, pár perc késés még belefér, nem igaz? Elmira nem tűnik türelmetlen embernek, különösen a jókedvű arcát látva, amivel akkor fogad, amikor megpillant engem. Távolabbról még én is visszaintegetek neki, aztán amikor odaérek hozzá, mosolyogva ülök le mellé. - Szia! - Köszöntöm kedvesen, s halkan felnevetek a zavarán, ami akkor jelenik meg az arcán, amikor rájön, hogy anyanyelvén köszöntött.
- Ugye nem kellett rám túl sokat várni? - kérdőn fordulok felé, szemöldökeim a magasba szaladnak. - Sosem kalkulálom be, hogy most már egy kicsit lassabb vagyok. - Finoman megrázom a fejem, s halk nevetés is kitör belőlem, miközben a kezem automatikusan csúszik a hasamra, mintegy magyarázandó is a helyzetet.
- Igazán nincs mit! Én örülök, hogy felhívtál! - Mosolyomból és hangomból is őszinteség árad. Hiszen éppen ezért ajánlottam fel a segítségem. Cserébe, ha nem is feltétlenül csak tőle, de tudom, hogy egyszer visszakapom majd. - Nagyon szép ez a park. Azt hiszem még nem nagyon jártam itt, de nagyon tetszik - finom bólintásokkal igazolom saját szavaimat. - Hú! Igen, imádom az édességeket. Különösen mostanság. - Huncut mosoly kúszik az arcomra, alig bírom visszatartani a nevetésemet.
- Dehogy volt gáz a helyzet! - Meglepetten nyílnak nagyra a szemeim, a szemöldökeim között megjelenő ránc is annak szól, hogy nem értek egyet a szavaival teljes mértékben. - Egyszerűen csak azt hiszem van érzékem hozzá, hogy megtaláljam azokat, akik, ha csak kicsit is, de szorult helyzetben vannak. - Megmosolyogtat a próbálkozása, ahogyan a francia szavakat pakolja egymás után és egyszerre el is csodálkozom azon, hogy ami nekem olyannyira megszokott, hétköznapi dolog, másnak mekkora kihívást jelenthet nap, mint nap.



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
jules hough


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Kedd Május 08, 2018 9:42 am

Viviana && Elmira
Az élet megannyi váratlan fordulatot hordoz magában, ezt tökéletesen jól ismertem. Olyan dolgot láttam és éltem át, amit többé nem akarok. Hiányzik a családom, a szeretetük, a mosolyuk és a dorgálásuk is. Fura ezt érezni ennyi idősen? Sokaknak az lenne, de engem mindig is arra tanítottak, hogy a család mindenek felett, mert ha összetartanak, akkor bármire képesek. Most pedig mégis úgy éreztem magam, mintha árva lennék. Az élet kegyetlennek tűnik sokszor, miközben valójában talán még se az, csak másabb irányba akar terelni minket. Hosszú hónapok, netán évek is kellenek mire rájövünk arra, hogy mi miért történt.
Nem tudnám megmondani, hogy miért találkoztam újra azzal a férfival, aki egyszerre volt rémálom, de talán a legkedveltebb álmaimban is megjelenő személy. Vagy itt van ő. Erre se tudnék hirtelen magyarázatot adni, hogy mit is keresek itt, vagy éppen ő miért segít, de egyetlen egy gesztus, tett sokszor megannyi dolgot képes előcsalogatni és olyan lavinákat elindítani, amiről korábban nem is hittük volna, hogy létezhet, vagy éppen érzések tengerét életre kelteni, mert soha nem érzett vágyak, gondolatok és érzések kelnek életre röpke találkozásoknak köszönhetően. Néha sokáig velünk maradnak, míg máskor sebesen távoznak, mint amennyire gyorsan belecsöppentek az életünkbe.
- Dehogy! Egyébként is, ha az ember ilyen helyen üldögélhet, akkor semmi se tűnik hosszúnak. – feleltem mosolyogva, hiszen gyönyörű volt ez a park. Főleg most, amikor mindent virágok borítottak, madarak csiripelése töltött meg, s a távolban még ott volt a víz is. Kicsit mintha otthon lettem volna, hiszen mindig is imádtam a szabadban lenni. Talán túlzottan is. Szavak pedig kicsit akadozva hagyták el ajkaimat, de már nem volt annyira vészes, mint amikor erre a vidékre tévedtem. – Mikorra várod? Mármint, ha nem túlzottan tolakodó a kérdésem. – kapcsoltam sietve, hiszen az idegenek nem kérdeznek csak úgy ilyet, azt hiszem. Főleg amennyi rosszat hallani mostanság, még a végén azt hinné, hogy a babájára pályázom, de szó sincs erről.
Kedvessége meglepő, de mégis annyira jól esik. Ritka manapság az ennyire önzetlen és segítő ember, vagy legalábbis ebben a városban eddig nem sok ilyet tapasztaltam. Ennek köszönhetően kellemes csalódás volt ő is számomra.  – Remélem szereted a fahéjasat is. – tartom felé a mai „bűnömet”, hiszen mindig is szerettem másokkal megosztani a nasimat, vagy akár még a kajámat is. Iskolában is megesett, ami idővel persze a szüleim fülébe is eljutott. Huncut mosolyt habozás nélkül viszonoztam, mintha csak együtt csatangolnánk a „rosszaságban”.
- Mindenesetre köszönöm. – hálásan pillantottam rá a beszéd pedig olykor hol jobban, hol kicsit nehezebben, akadozva ment, de idővel remélhetőleg minden szót eltaláltam és azt fejeztem ki eddig, amit tényleg szerettem volna. – Biztosan nem lesz gond? Úgy értem, hogy lassan gondolom…. – hosszasan gondolkodtam, de akkor se jutott eszembe, majd óvatosan a hasa felé mutattam. – Talán nem kellene még egy teher mellé. – utaltam itt magamra és remélhetőleg kitalálta, hogy azt akartam mondani, hogy hamarosan gondolom szülni fog és lesz elég dolga a babájával, nem kellek még én is mellé. Miért ennyire nehéz ez? Lehet mégse a sajt és csiga evők országát kellett volna választanom…

  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
34
● ● Keresem :
❖ Killer ❖
● ● karakter arca :
❖ Sarah Hyland ❖


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Szomb. Május 26, 2018 9:02 pm


Mira & Viv


Kifejezetten örültem neki, hogy egy ilyen szép helyen találkozunk, mert  az utóbbi pár napban ha csak pár órát is házon belül töltöttem, legyen az az otthonunk, vagy éppenséggel a műterem, úgy éreztem, hogy be vagyok zárva. Sokkal inkább annak köszönhető ez, hogy a téli hónapok után így tavasszal végre van lehetősége az embernek kiszabadulni a négy fal közül és a szabadban tölteni az idejét, mint annak, hogy ilyen közel a kisfiam születéséhez korlátozott lehetőségeim vannak arra, hogy bármit csináljak. Viszont a napi dolgok, amelyeket kénytelen az ember megoldani, nem végzik el magukat mindig.
És persze nem csak arról van szó, hogy kiszabadulhatok a fojtogató négy fal közül, hanem arról is, hogy szimplán segíthetek valakinek. Mindig érdekelt az, hogy a saját tudásommal segítsek másokat, legyen szó festészetről, vagy arról, hogy segítek egy kedves teremtésnek fényesíteni valamennyit a francia tudásán. Cserébe talán Ő is megtaníthat nekem néhány szót portugálul.
- Igazad van - jegyzem meg mosolyogva, s finoman bólintok is egyet, oda sem figyelve igazán a mozdulatra, mert azzal vagyok elfoglalva, hogy befogadjam a parkot, ami körülvesz bennünket. Ezért is szeretem annyira Párizst. A város tele van parkokkal. Komolyan, ha az ember csak tizenöt percet sétál, akár a belvárosban is, lehetetlen, hogy ne találkozzon legalább öt parkkal rögtön.
- Ugyan, dehogy tolakodó! - halkan felnevetek. Mosoly költözik az arcomra, s végigsimítok domborodó hasamon. - Május közepére. De előfordulhat, hogy egy héttel előbb, vagy később méltóztatik kijönni az úrfi. - A hangomban sem szemrehányást, sem türelmetlenséget nem lehet érezni. Ismerek olyan anyukákat, akikkel már többször összefutottam a váróban, vagy tanácsadáson, akik azt mondták, az utolsó hetekben már nagyon szenvedtek. Mert nem tudtak éjszaka aludni, mert napközben fájt a hátuk, hamar elfáradtak és még sorolhatnám. Tény, hogy én is fáradékony vagyok, hogy szegény Tristant már majdnem kitúrtam az ágyunkból, mert átvette a helyét egy párna, de tudom, hogy ez az élet rendje. És hogy ki kell várnom a soromat, mert biztosan meg fogja érni.
- Képes vagyok felfalni bármit, ami édesség, szóval... - nevetve vonom meg a vállaimat. Valahogy soha nem voltam túlságosan odáig a sós rágcsálnivalókért, mióta terhes vagyok pedig szinte rájuk sem bírok nézni. - Ha választanod kellene egy édességet, amit életed végéig ehetnél.. És semmi mást azon kívül! - elmosolyodom. - Mi lenne az? - kérdő, játékos pillantásom Mirára téved. Furcsa kérdés, tudom, de túlságosan jó kedvem van ahhoz, hogy ne kérdezzem meg. Közben letörök egy darabot a kürtöskalácsból.
- Tényleg, igazán nincs mit - felelem őszintén. Biztató mosollyal nézek rá, amikor hirtelenjében nem jut eszébe egy-egy szó. Nem akarom kisegíteni, inkább azt remélem, hogy eszébe jutnak a szavak, ha pedig mégsem, csak akkor szólok közbe. - Egyáltalán nem. - Finoman megrázom a fejem.
- Sőt... - rövid szünetet tartok, miközben körbepillantok, különösebb cél nélkül, ugyanis nem keresek senkit, vagy semmit a pillantásommal. - Attól tartok, hogy miután megszületik a baba.. Tudod, nagyon egyedül leszek. - Vállat vonok. - Ez most így nagyon bután hangzik - halkan felnevetek és megrázom a fejem. - De nem teher egyáltalán. Azt hiszem jó ideig nem fogok tudni rendszeresen dolgozni majd és szívesen lennék társaságban. Különben is, pár hét múlva már szükséged sem lesz a segítségemre. - Mosolyogva pillantok Mirára.
- Hogy tetszik Párizs?



Elit
avatar
● ● Posztok száma :
39
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
jules hough


Témanyitás ✥ Re: Sétány •• Csüt. Jún. 14, 2018 8:54 am

Viviana && Elmira
- Előre is sok boldogságot, meg kitartást, vagy mit is szokás ilyenkor mondani. – zavaromban ismételten elmosolyodtam. Gondolom elég rémtörténetet hallott már arról, hogy milyen egy újszülött. Én is hallottam már párat, főleg magamról, amikor összejött a család. Én voltam a legkisebb, mindenki tündérkéje, ugyanakkor eleinte eléggé síros baba voltam a történetek szerint és csak akkor nyugodtam meg, ha valaki velem is foglalkozott. Jahh, mennyiszer megkaptam, hogy milyen „szerény” voltam már akkor is.
Kérdésén nem gondolkozom, mert a válasz egyértelmű. Szerintem minden portugál ezt mondaná.
- Pastel de nata, ami  Pastel de Belém utánzata. Az utóbbit homály fedi, hogy miként is készül, így született meg az előző. A mi hazánkban mindenki ezt eszi, akár napjában többször is. Megunhatatlan és egészen édes, viszont legjobban mindig is a nagymamám készítette el. Te? – pillantok rá barátságosan. Ezt a sajátnyelvemen úgy elhadartam volna, hogy mindenki kapkodhatta volna a fejét, de franciául? Voltak fennakadások, de végül a lámpa is zöldre váltott, ahogyan a szavak eszembe jutottak, s ha többször is újra kellett kezdenem a mondandómat, akkor is végül sikerrel jártam. Ha meg valamit nem jól mondtam volna, akkor bíztam annyiban a mellettem ülőben, hogy ki fog javítani. Az meg igazán kár volt, hogy errefelé nem lehet ilyet kapni.
Viszonzom a mosolyát, de feleannyira se magabiztos, mint az övé. – Ettől nem tartok, hogy pár hét múlva profivé válnék. Nem olyan egyszerű nyelv ez, meg így legalább mókás pillanatokat okozok a kollégáimnak is. – pillantásom  tájon állapodik meg, fürkészem a szaladgáló gyerkőcöket, kutyákat, az andalgó párokat. – Egyedül? – kapcsolok sietve és kicsit meglepetten. – De a családod veled lesz, nem? Meg azt hallottam, hogy egy kisbaba mellett az ember nem unatkozik. – rántom meg a vállaimat, mert még egy kutya mellett is egészen kalandos az élet, akkor milyen lehet egy kisbaba mellett? Lehet inkább jobb nem is belegondolni. Meg otthon is hiába nagy a család, valahogy sikerült mindig elkerülnöm a nagyon piciket, akik még csak pár hetesek. Afelől meg nem hiszem, hogy aggódnom kellene, hogy valaha nekem lesz. Mégis kit érdekelne egy ennyire fura leányzó, mint én?
- Zajos, olykor rideg, de mégis megvan a szépsége. Az emberek sokszor elsétálnak úgy, hogy meg se fordul a fejükben, hogy segítsenek a másikon. Nálunk ez nem így volt, ezért számomra ez nagyon meglepő. Te mindig is itt éltél? – kíváncsiskodom kicsit, hiszen alig tudok valamit róla. A beszéd pedig olykor jobban, hol döcögősebben megy továbbra is.

  ■ ■credit

Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
38
● ● Reag szám :
34
● ● Keresem :
❖ Killer ❖
● ● karakter arca :
❖ Sarah Hyland ❖


Témanyitás ✥ Re: Sétány ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Sétány
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Montsouris park-