Temetõ
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 9:21 pm ✥
✥ Yesterday at 5:22 pm ✥
✥ Vas. Dec. 09, 2018 12:10 pm ✥
✥ Pént. Dec. 07, 2018 7:02 pm ✥


Témanyitás ✥ Temetõ •• Szomb. Nov. 25, 2017 4:01 pm

*****
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 2:25 pm



Mason & Edmund

Michael halála óta lassan öt év tet már el. A gyász nem múlt el irányába. Nem is tudom, hogy elmúlik-e ez valaha is. Hogy képes leszek-e arra, hogy ezt a napi szinten lévő jövés menést a sírjához megállítsam. Hogy a baleset helyszínén ne jelenjek meg mindennapos látogatóként. És még Vero ügye is itt van. Itt van, mint egy borongós felhő, ami bármely pillanatban leszakadhat. Vagy épp egy bomba, mely bármelyik pillanatban robbanhat. Kissé összezuhant a balesete óta és hát a  lányával sem foglalkozik annyit, mint kellene. Igazából már nem is látom, hogy a karjaiba venné. Vettem neki születésnapjára egy kis kölyökkutyát, hátha valamilyen mód megbékél. Hogyha a kutyát, név szerint Maszatot, a kezébe tudja venni és meg tudja dajkálni, ha képes rá, akkor majd Lily-Rose felé is megtudja majd tenni ezt a lépést. De még nem tudtam megemészteni azt a részt, mikor a képembe vágta, hogy az évekkel ezelőtti balesetet még én sem vészeltem át, nem engedtem el a srácot, nem tudtam magamnak megbocsájtani a balesetet. De nem tud sok mindent. Nem tudja min veszekedtünk akkor nap, nem tudja Mich mennyire volt rám mérges, vagy épp tehetetlen a helyzetet illetően. De gondolataim kálváriájában már a papírmunkát sem tudtam elvégezni az irodámban. Kiadtam pár feladatot a srácoknak a konyhán, meg szerintem a holnapit is beleírtam, már nem tudom. Megkértem a helyettesem, hogy zárjon majd este 8 körül, meg hogy adja ki a holnap reggeli feladatokat a reggeli készítéséhez, délre már beérek. Csak össze kapom magam. Hogy milyen téren? Magam sem tudom. Veronique távolságot próbál tartani tőlem és a közös poronytyunktól, de hogy meddig képes ezt csinálni? Nem sietettem, hiszen jól tudom milyen nyomás neheződik rá. Szerinte ő miatta halt meg majdnem a gyerek, mert nem figyelt rá. Szerintem meg az autós hibája volt az egész. Őt kellene jól elpüfölni. Lucas-ék tudják mik történtek az elmúlt hetekben, hiszen az anyjuk nálunk volt kis időre, befogtam őt a lányom mellé, míg mi a kórházban voltunk. Illetve én csak látogatóban, Vero pedig az ágyat nyomta. Sajnos ebben segíteni nem sokat tudtak, én is csak reménykedtem benne, hogy hamar elmúlik a dolog. Bár tény, hogy nem sokban segítettem Vero-nak, inkább ellenséges voltam és nem mindig álltam mellette, mikor kellett épp. Vagy ezt csak úgy belegondolom az egészbe… fogalmam sincs. Félek, hogy vége a kapcsolatomnak, félek, hogy vége a házasságomnak…hiszen mi van ha már a romjain ácsorgok, melyeket próbálok összekaparni? Áh, miért is gondolok ilyeneket bele?
A virágárusnál vagyok, nem telik bele 2 perc és már ott sem vagyok. Mindennap viszek csokrot, ugyanolyat. Kettőt. Az egyiket a baleset helyszínére teszem, a másikat a temetőbe szánom. Mindig ugyanazt a gazt veszem (már bocsánat a kifejezésért). A hely meglátogatása keservesen telt. A fa tövéhez helyeztem a csokrot a tegnapi másik mellé, meg egy idegen mécses mellé. Talán valamelyik családtagja volt. Tartom velük is a kapcsolatot, bár mióta a fiúk meghalt, kissé visszahúzódok lettek. Megtudom érteni. Azt a gyermeküket vesztették el, aki nem naplopó volt, aki tartotta valamire az embereket. Újra útnak indultam, ezúttal már a temetőbe.
Már nem keresgéltem, hogy hol a sír, automatikusan mentem elé. Letérdeltem, a fejfához értem és elmosolyodva helyeztem el a virágot rá.
- Szevasz pajti. - kezdtem el, majd felegyenesedtem és körül néztem. Üres, ezen az órán mindig egyedül vagyok, max csak a temető gondnoka császkál erre. Vissza tekintettem a sírra és a sírfeliratra. A névre.
Michael Paul McDowell élt 27 évet...
- Még mindig reménytelen a helyzet... - egy gallyreccsenésre némultam el, oldalra pillantottam, de senkit nem láttam... szórakozik velem?








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 2:59 pm



Egyszer. Ezelőtt egyetlen egyszer szántam rá magam, hogy kijöjjek a sírhoz. A síromhoz. Akkor nem találtam itt senkit, csak a virágot. Azt sem igazán tudtam eldönteni, mit érzek. Különös, sőt, valahol komikus volt a helyzet. Az ember, aki kisétál a saját sírjához, ahol ki tudja hány ember sírt aznap, amikor eltemették. Anya biztos. Talán apa is megkönnyezett. A rokonok. ...és Ed? Itt volt egyáltalán, vagy elnyelte a bűntudat? Ismerem, tudom, hogy rosszul érezte magát.
Hé, haver. Sajnálom, hogy veszekedtünk. Tudod, ugye?
Nem is értem, miért jöttem ide másodjára is. Ráfoghatjuk ösztönre vagy megérzésre. Mindenesetre erre hozott a lábam, de már vagy fél órája csak a közelebbi kripta bejáratánál ácsorgok, mint aki nagyon elmerült a gondolataiba. Egy kölyök, aki a nagyszüleit jött meglátogatni. De aztán megjelent ő.
Komolyan, Ed? Ide is kijársz hozzám? Belőled gazdagodnak meg a virágárusok!
Piszkosul nem gondoltam át, mit teszek, mégis egyik lábam került a másik elé és mire észbe kaptam, már reccsent a gally a talpam alatt. Persze, hogy azonnal oldalra léptem, be egy nagyobb sírkő mögé. Nevetséges, amit művelek! Komolyan egy temetőben bujkálok a legjobb barátom elől?
Mégis ott maradtam egy hosszú percig és ha úgy van, szemrebbenés nélkül hallgattam ki, mit mond Ed. Hiszen a szavai nekem szólnak. De aztán megelégeltem a helyzetet és úgy indultam meg a sír... a sírom felé, mintha mindig is ide jártam volna.
- Bocsánat - szólaltam meg végül, ahogy megálltam pár lépésre tőle. Nem is láttam, hogy itt áll, igaz?
- Tudja, a barátja nem biztos, hogy örülne, amiért itt látja. Az élet megy tovább, bármi történt - nagyon tudom adni az öreg bölcset. Kár, hogy nem illenek egy tizenéves kölyök szájába a szavak. Még akkor sem, ha éppen bőrkabátba burkolózott és nagymenőnek tűnik a komoly tekintetével.
...Amit persze eszembe sem jutott rá emelni. Képtelen voltam ránézni és úgy beszélni. Még azt a pár lépést távolságot is tartottam tőle. Öt éve, haver. Öt rohadt éve nem beszéltünk és akkor is veszekedtünk.
A fenébe Ed, csak mondd, hogy húzzak el innen, mert egyedül akarsz maradni! Ne engedd, hogy hülyét csináljak magamból.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 4:49 pm



Mason & Edmund

Egy ifjú srác lépdel elő az egyik sírkő takarásából. Nem ismerem. Nem tudom ki ő. De éreztem a pillantását. Vagy valami hasonló kellemetlen érzést. Nem tudom mit éreztem, de nem tetszett. Nyurga srác és tényleg ismeretlen az arcberendezése. Még nem láttam… nem beszéltem vele, nem szólt hozzám még az életben. Pedig tuti hogy láttam már valahol. Kissé szúrósan figyelem az idegent, ahogy közelít, ahogy megtorpan, ahogy nem néz rám. Nem néz rám. Miért nem teszi? Mérges lennék? Megzavart, ami azt illeti, még akkor is ha csak véletlenül történt is e dolog.
A szavai azok, ami olaj a tűzre, mégis mit képzel magáról egy nyikhaj? Méregetem őt tetőtől talpig, bár akár hogyan is nézem, tényleg nem ismerem. Nem a környékünkön lakik… még tanulhat, még sulis krapek lehet.
- Ismerted Őt?! - jött a kérdés csak úgy hirtelen, ha egyszer ő így, akkor én miért ne szúrnék vissza. Hisszen honnan is tudhatná, hogy Michael hogyan és miképp halt meg. Neki csak egy sírbámulás lehet ez, mint elfoglaltság, nekem valami lélektisztító momentum. Egy feladat a sok közül. De mindez nem is feladat. Olyan ez, mintha Vele találkoznék, olyan ez, mint az akkori mindennapos találkáink. Igaz ez kimerül egy fél órában, az akkoriak meg 3-4 órában, vagy többen is akár. De ő… mit is tudhat? Még nem élt meg szinte semmit. Még ott a tojáshéj a hátsó felén. Semmit nem tudhat a világ szörnyűségéről. Nem skatulyázhatja be az egész világot fehérbe és feketébe…
Visszatekintek a sírra, az írást újra elolvasom rajta. Végül a tekintetem ismét a fiúra siklik. Végig mérem újra és újra. Tehetetlen vagyok és dühös. Rá? Már nem tudom. Ha valaki nem ismerne már rég hátra arcot fújt volna az arckifejezésem láttán, akik ismernek, azok tudják, hogy ez még az ártatlanabbik felem.
- Kihez jöttél?! - tettem fel az újabb kérdést, hiszen ha itt van, akkor csak jöhetett valakihez. Mondtam, még nem láttam erre felé, új sírt sem láttam, hogy érthető legyen az ittléte. Sőt...amonnan jött. Tekintek a kripta felé, hiszen igen, láttam, kiszúrtam őt, ott álldogált. Attól mert ide koncentráltam, őt is láttam. Nincs meglepetés, utálom a meglepetéseket. De ezt honnan is tudná egy hozzá hasonló siheder?








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 8:52 pm



Az első pillanattól fogva érezem magamon a pillantását. Szinte látom magam előtt azokat a szúrós szemeket... és elmosolyodok az orrom alatt. A mosoly viszont azonnal el is tűnik a kérdést hallva. Mit is mondhatnék?
- Én... - én vagyok. Na persze, majd pont ezt fogom neki mondani, főleg így a semmiből előállva a ténnyel. Úgyhogy végül csak megvonom a vállam. A tökéletes semmilyen válasz. Nem mintha meg tudnám állni, hogy ne fűzzek hozzá még valamit.
- Ismerem a nevét - na persze, észlény. Azt nem akarod hozzátenni, hogy olvastál a balesetéről, vagy hogy megszállottan kutatsz mindent, ami hozzá köthető? Esetleg azt, hogy szokásod az ő háza előtt mászkálni és követni minden éjszaka, amikor a baleset helyszínére megy?
Hogy véletlen se közöljem egyiket sem, hogy ne álljak elő az igazsággal, ki is vagyok, kényszerítem magam, hogy rá emeljem a szemeimet. Egész katonásan kihúzom magam és úgy nézek egyenesen a régről jól ismert szemekbe. Kár, hogy eddig tart ki a bátorság és nagy határozottság.
- Hozzád. Vagyis önhöz. Egy olyanhoz, mint ön - érzem én, hogy kicsit össze-vissza beszélek. Mit kicsit? Nagyon. Úgyhogy nagy levegőt veszek és inkább a sírok felé fordítom a tekintetem, mintha keresnék valamit vagy valakit.
- Egy iskolai tanulmány miatt vagyok itt. Saját téma. Halál és gyász, főleg az itt maradtak érdekelnek - mondom és mondom, máris valamivel könnyebben és ekkor bukkan fel a tökéletes ötlet a fejemben.
- Lenne az interjú alanyom? Teljesen névtelen, csak beszélnie kell. Válaszolnia pár kérdésre. Vele kapcsolatban - intek a saját sírom felé. Egy pillanatig érzem, hogy átfut egy grimasz az arcomon. Komolyan arra készülök, hogy a legjobb barátom rólam meséljem? A halálomról?


avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 11:58 am



Mason & Edmund

Válasz nélkül hagy. Felbosszant vele és derogál az egész. Figyelem őt, méregetem, próbálok rájönni, hogy mi késztette arra, hogy ide egye a fene. Hogy mit akar azzal, hogy ide eljött. Nem is ismerjük egymást és kizártnak tartom, hogy Mich-et is ismerte valaha, hiszen még csak nem is rokona. Őket ismerem, már találkoztam velük, vagy épp fényképről láttam és tanulmányoztam őket…ő nem az. Ő nem tudom ki ő. De mégis ismeri a nevét. Ismeri, mi? Michael orvos volt, nem nagyhírű ugyan, de mindenki ismerte, bár nem sokáig élvezhette a munkáját, melyre gyerekkora óta vágyott. Jó fej ember volt, amolyan kétajtós szekrény típus és a nők bálványa, mondjuk azzal sosem élt vissza. De a kölyök meg csak névről ismerte?
- Na ne mond. - morranok oda neki kissé hidegen, még hogy ismeri a nevét, jó poén. Mit akar, inkább azt bökje ki. Az hogy hozzám jött, az meglep kissé, szemöldököm ugrik egyet és újra végig mérem. Mit akar. Pont tőlem? Na erre pont nem számítottam. De miért itt akar tőlem bármit is? Nem lett volna jobb, ha kint csíp el, vagy a munkahelyemen? Mégis mit gondolt, mikor idejött az ég áldja meg!
Szúrós szemekkel figyelem, szinte már égetem őt a pillantásommal, lehet már rég meghalt volna, ha szemmel ölni lehetne… de szerencséjére én nem voltam gyilkos. Másra rá kenhetik ezt a titulust, én még mindig ártatlannak vallottam magam.
Őt egyszerűen nem értettem… de mikor végre kinyögte hogy mégis mi az istenért jött… szerintem még nem éreztem magam ennyire elveszettnek…Most komolyan? Egy tanulmány miatt? Ki képes ilyent végig csinálni? Mégis melyik idióta tanár aggatta rá a kölykökre, hogy ilyet végig vigyenek? Gondolom az olyan tanár, aki még senkit sem veszített el maga mellől. Ez a srác meg képes erre, hogy végig gyurmázza a másik lelkét? Tudja ő, hogy mit élek én át nap mint nap? Honnan is tudhatná?
Akkor most nem lenne itt és nem röhögne magában az én tisztaságomon. Nem vagyok tiszta… ő miattam is meghalt. Én is bele haltam, egy részem vele halt.
Hogy beszélhetnék Michael-el kapcsolatban, amikor a saját feleségemmel nem beszélek róla? Mégis hogyan? Mégis miért és miképpen?
- Beszéljek?! - teljesen felé fordultam, tekintetem vissza siklott a sír feliratára, majd újra az ifjúra tekintettem.
- Bökd ki a kérdéseid... - ha nem bírom, akkor úgy is elküldöm melegebb éghajlatra. Meg még annál is tovább, hiszen ez nálam nem játék. Túl érzékenyen mar a lelkembe.







One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 12:49 pm



Jól tudom, hogy dühös rám. Vagyis a kölyökre, aki megzavarta a kis szertartása közben. Talán ha este találkozunk, a legközelebbi fához kent volna dühében. Nem mintha erre még nem lenne esély... Hiába látott meg ma, nem fogok felhagyni azzal, hogy kövessem. Viszont egyelőre úgy néz ki, sürgetőbb dolgom is akad. Mint például előállni egy nem létező iskolai projekt kérdéseivel. Amiket elméletben már össze kellett volna gyűjtenem és most csak feltenni neki, ha már olyan... igazán kedvesen... segít nekem.
Úgyhogy megköszörülöm a torkom és újra rá emelem a tekintetem. Azokba a jól ismert szemekbe nézek és próbálok nem arra gondolni, én hogy fogom bírni.
- Kinek a sírja ez? - kezdek valami egyszerűbbel. Nem a névre vagyok kíváncsi, hanem a kapcsolatra. Hogy írnál le, haver? Ki voltam én neked?
Millió meg egy ilyen könnyű kérdést feltehetnék. Mégsem húzom az időt. Van egy sokkal lényegesebb kérdés, amire választ akarok. Pontosabban kettő is.
- Minden nap kijön ide hozzá? Esetleg minden héten? - nem tudok a szemeibe nézni tovább, úgyhogy gyorsan a zsebembe kezdek túrni. Keresem a mobilom és megnyitok rajta egy üres kis jegyzetet.
Ne feledd, Michael. Iskola projekt. Feladat. Jegyzetelned kell!
Kényszerítem magam, hogy ne idézzem fel azokat az estéket, ahogy lehajtott fejjel meglátogatja a helyszínt. Ahogy odateszi azt az átkozott gazt. Pár nappal ezelőtt majdnem odamentem hozzá, hogy megmondjam, fejezze be ezt az őrültséget. Mint valami őrült zarándok, aki...
- Bűnösnek érzi magát a halála miatt? - annyiszor meg akartam már kérdezi tőle és most egyszerűen kicsúszik a gondolataim befejezéseként. Legszívesebben meg sem várnám a választ, megmondanám, hogy nem az ő hibája. Veszekedtünk, igen. De ettől még nem miatta... nem miatta haltam meg.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 3:02 pm



Mason & Edmund

Itt vagyok, itt van, itt van Mich sírja is. Kérdezzen. Tényleg nem tudom kicsoda ő, de ha már valami tanulás dolog van a levegőben, akkor nem hervasztom le azt a bizonyos jegyét. Vagy bármi mást róla. Nem tehetek róla, a borongós hangulatom ilyenkor automatikusan érkezik, nem ő tehet róla. Illetve nem tett volna, ha a kérdésével nem piszkál fel.
Első kérdése nem lep meg. Nem gondolkodom a válaszomon, pontosan tudom kicsoda is ő nekem. ki is volt ő egykor nekem.
- A testvérem. A világ legjobb barátja. De inkább testvér. - felelem és semmi hezitálás nem történt, így éreztem akkor, hiszen pelenkás korunk óta ismertük egymást. A szüleink rendszeresen összejártak, így mi sem maradtunk ki belőle. Utána meg napi szinten futottunk össze, egy teljes napra, vagy épp a másiknál aludtunk, egy ágyban… kis taknyosok voltunk és igen visszasírom. Nem egyszerű barát volt ő. Testvér volt a testvéreim mellett. Barát volt a barátok mellett. A családom volt. Hozzám tartozott. Következő kérdésére elhúzom a számat, hiszen igen lenne a válasz, ha kihagynék egy napot, akkor bűntudatom lenne…túl nagy dolog ez, hogy kihátráljak.
- Mindennap jövök ugyanebben az időpontban. Még sosem késtem el. - egyszerű válasz, még ha keserűen is jön elő, noha a hangomon mindez nem hallatszik ki, az érzéseim kissé megkavarodtak, hiszen miért kérdez ilyeneket egy takony? Figyelem, hogy mit művel, mit írogathat, de valószínűleg csak a válaszaimat. Hát kérlek.
A mindennapos dolgaimat ezzel fejezem be, kijövök ide, lerovom a tiszteletemet és fél órán keresztül bámulok rá bambán, elmesélem a napi történéseket, majd ellépek haza. Mindennap bűntudattal, hogy neki nem volt itt helye. Pedig igazán megmondhatta a csajnak, hogy neki ő kell, hogy neki a másik a múlté.
Bűnösnek érzem-e magam? Ez az a kérdés amit nem kellett volna meghallanom, sem neki feltenni! Kissé felforr bennem az agyvíz, szívem hevesebben ver, az öklöm ökölbe szorul és máris itt a baj. A kölyök elé lépek hirtelen és a nyakánál ragadom meg a ruháját, úgy emelem meg a talajtól és úgy húzom kissé magam felé.
- Bűnösnek! Igen annak érzem magam, mert nem tudtam lebeszélni az őrültségéről! Nem tudtam nyugtatóul hatni rá, nem tudtam megmenteni! - aki ismer, az tudja, hogy ilyen helyzetben nehezebben nyugszom meg, hiába is próbáltam türtőztetni magam. Mich halála bekavart valamit odabent és nem távozik. Szétfeszít és megőrjít. De van bennem annyi, hogy lerakom a srácot és hátrálok tőle két lépést, hogy aztán újra a sírt bámuljam.  
- Mindkettőnknek élnie kéne, családostul, munkástul...erre ő halott. Ő halt meg. Nem tudta elérni azt, amire vágyott... olyan érzés, mintha megfosztottam volna mindentől...
- elhalkulok, a sírt figyelem, mintha bármi választ tudna adni, valami mentő övet, csónakkal, mindennel. De csak a hallgatás van.
- Olyan érzés, mintha kitépték volna a szívemet, vagy onnan egy darabot... - suttogom bele a csendbe, aztán azon kezdek el imádkozni, hogy ne legyen több kérdése.








One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 3:45 pm



Piszkosul próbálom tartani magam. Nem mutatni, hogy bármilyen hatással lennének rám a szavai. Hiszen ez csak egy kis kérdezz-felelek, egy iskolai feladat, amin minél hamarabb túl akarok lenni. Kár, hogy mégis az egész testem megfeszül, ahogy megkapom az első választ.
Testvér. Igen, testvérek voltunk. ...és rohadtul hiányzik.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy bepötyögjem a választ a telefonba, miközben már teszem is fel a következő kérdést. Csak reménykedek benne, hogy nem akarja megnézni, mit jegyzetelek, mert értelmetlen szavak és betűk káosza, amit írok. Nem kell lejegyeznem, amit mond. Tudom én magamtól is. Azelőtt tudtam, hogy megkérdeztem volna.
Ahogy azt is, hogy az ártalmatlanabb kérdéseknél kellene maradnom, mégsem teszem. ...és ezt akkor sem bánom meg, amikor hirtelen a levegőbe emel. Egyenesen a szemeibe nézek. Egy részem reménykedik benne, hogy lát majd valamit bennük. Igaz, más a színűk, de mégis úgy hiszem, ez az egyetlen, ami elárulhat. A szemeim azok, ami a leginkább Én vagyok, és nem az, ami belőle maradt. Amit megörököltem.
- Tegyél le - szólalok meg, ahogy a kezeim az övére csúsznak, hogy lefejtsem magamról. Elmarad a magázódás, elmarad az illem. Azt hiszem, ez amúgy sem az a helyzet lenne. Viszont nem könyörgök, a régi határozottság jön elő. Lényegében az egészből annyi hiányzik, hogy a nevét is hozzátegyem. De nem ment el teljesen az eszem.
Nem meglepő, hogy amint a lábaim újra a földet érik, csendben maradok. Viszont figyelem, egyetlen mozzanat nélkül. Pedig inkább odalépnék hozzá és nagyot csapnék a mellkasára, hogy fejezze már be.
Mi a fenéért csinálod ezt magaddal, Ed?! Azt hiszed, én téged hibáztatlak? Vagy hogy bármi jobb lesz, ha hagyod, hogy teljesen felemésszen a bűntudat? Öt rohadt éve már, haver. Csak engedd el. Engedj el.
Persze, mondom ezt én, aki ugyanúgy öt éve van a nyomában, kutat utána, mindent elolvas, ami vele kapcsolatos. De... Az egészen más.
Végül túl hosszúra nyúlik a csend. Fogalmam sincs, mit mondatnék. Most kellene előállnom, hogy ki vagyok. Fáj így látni őt. Az egész mellkasom összenyomja, mintha valami satuval préselnék éppen. Az egészhez pedig adjuk hozzá azt a csipet fűszert, hogy felemlegeti, pontosan mit veszítettem.
- Nem csak neked fáj - jegyzem meg anélkül, hogy átmenne a szöveg azon a bizonyos szűrőn a fejemben. Fogalmam sincs, hogy magyaráznám ki, ha rákérdezne. De próbálok nem lehetőséget adni erre neki. Inkább kérdezek. Még egy utolsót.
- Ha visszajönne... Nevezze csodának vagy aminek szeretné... akarna találkozni vele? - képtelen vagyok úgy előadni, mintha egy előre megírt kérdés lenne. A kezeim ökölbe szorulnak és igazából felkészülök a futásra. Nem csak azért, mert tartok tőle, mi lesz a reakciója. Inkább azért, hogy véletlen se most álljak elő azzal, ki is vagyok.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 6:44 pm



Mason & Edmund

Meg kapom az erélyes választ is. Tegyem le. Visszhangzik az elmém sarkaiban, neki csapódik a koponyám minden egyes falának. Ismételi magát, de szerencséje van, hiszen lerakom. Semmi testi problémát nem okozok neki, semmi sérülést, semmit. Nem olyan fából faragtak, hogy kölykökkel vívjak eszmecserét, vagy épp kiüssem a divatból csak azért mert vannak dolgok, miket nem tudhat. Nem az ő bűne ez. Ezzel próbálom magamat nyugtatni…na de a körülöttem lévőket? Velük mi lesz? Nem tudom a válaszokat és ez az ami igazán megrémít. Tanácstalan vagyok. Egyedül maradtam (még úgy is ezt érzem, hogy Vero és a lányom itt vannak, meg a kölykök és a nővérem, no meg Gale).
Nem csak nekem fájhat. Azt hiszi, hogy én ezt nem tudom? Azt hiszi, hogy nem tudhatom? Mich-nek volt családja, akik ugyanígy szenvednek, vagy szenvedtek, de én magamon cipelem…. még mindig. Nem vagyok normális? Hát aztán! Nekem fáj, sőt, ordítanék is ha tehetnék. Ott voltam vele a kocsiban, veszekedtünk…ha egyedül ült volna benne, talán akkor is marcangolnám magam, hogy miért nem voltam vele ott, miért nem próbáltam lenyugtatni, vagy hogy miért engedtem kocsiba ülni! Sok minden van, amit tehettem volna, de az isten szerelmére…múlt időről beszélünk. Ő már nincs többé! Dühös voltam. Nem is kicsit, ami azt illeti. Az egész helyzet bosszantott.
Az újabb kérdésre összeszorul a torkom. Miért jön ilyen nevetséges kérdésekkel? Miért köszörüli rajtam a csorbát? Miért rajtam hegyezi a kérdéseit? A fájdalom jár át miközben a sírfeliratot nézem. Annyiszor vágytam rá, hogy egyik nap arra ébredek, hogy ott van mellettem. Mintha mi sem történt volna. Vagy épp elmesélné milyen volt az a bizonyos fehér fény. Elmosolyodom, bár ez keserű, mint a kávé, amit Michael inni szokott. Visszalépek szembe a sírhoz, a kezem ismét ráhelyezem és szinte égetem a tekintetemmel a nevet.  
Szeretlek. Szeretni foglak. De tudod mit? Várj rám. Egyszer viszont látjuk egymást ott, talán hamarabb, mint gondolnánk. Ott és akkor tényleg testvérek leszünk. Sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem voltam nagyobb támaszod, hogy nem tudtam segíteni megakadályozni.... mindezt. Nem kellenek a szavak, tudom jól, hogy tudod, mindennap hiányzol.
Eleresztem a hideg követ, majd a srác felé fordulok és megindulok el, mellette lépek el és csak ennyit fűzök az egészhez.
- Minden vágyam teljesülne azzal a csodával! - ennyit mondok, semmi többet, hiszen ebben minden benne van. Minden fájdalmam és minden örömöm. Másra sem vágytam az öt év alatt, mint hogy Michael újra éljen, újra fapofával vállba bokszoljon és kinyögje, hogy hülye vagyok...vagy épp az őrült vigyora...
Álmodozol kölyök, nincs olyan, hogy ha visszajönne....







One life


avatar
● ● Posztok száma :
172
● ● Reag szám :
156
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 7:25 pm



Tisztában vagyok vele, hogy ez neki is fáj, mégis tovább kérdezgetem. Újra és újra szóra nyitom a szám, akkor is, ha már úgy érzem, minden csepp levegő kiszorul lassan a mellkasomból. Az egészet pedig megkoronázom azzal az utolsó kérdéssel.
Csoda. Mást sem hallottam az Ébredés utáni hónapokban, minthogy egy csoda vagyok. Csoda, hogy életben vagyok. Hogy felébredtem. Csoda, csoda... A könyökömön jött ki az egész, de túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy próbáljam feldolgozni a tényt, hova is kerültem.
Most pedig én is ezzel a szóval dobálózok mielőtt csendben maradnék és csak figyelném a reakciót. Mintha tényleg egy tanulmányhoz gyűjteném az információt. Kívülállóként. Idegenként. Tudom, hogy most egy szót sem szabad szólnom. Abban is egészen biztos vagyok, hogy hozzám beszél.
Miért nem mondod ki, hogy halljam?
Na persze. Azért, mert én nem Mich vagyok. A szemében, nem. Néha a sajátomban sem. De mindez nem számít. Akkor nem, amikor kimondja a válasz és elsétál mellettem. Hogy mit kellene tennem? Utána fordulni és közölni, hogy minden nap történnek kisebb csodák. Olyanok, amire nem számítunk. Legyen szó egy vizsgálatról, ami éppen időben jött. Vagy egy ébredésről. Nem számít, hogy épp háttal állok neki. Hogy a sírt bámulom. Ezekről a csodákról kellene mesélnem neki.
Mégis az egyetlen dolog, ami elhagyja a szám...
- Ed... - a rohadt életbe. Ezt nem kellett volna. Abban a pillanatban, amint kimondtam, tudom, hogy hatalmas hiba volt a nevén szólítanom.
Mégis mi a fenét akartál, Mich?!
Hiába nem beszéltem túl hangosan, a temető csendjéhez mérve akár kiálthattam is volna a nevét. A nevet, amit nekem nem kellene ismernem. Amit nem ismerhetek!
Most bezzeg hallgatok. Lényegében a lépteit hallgatom. Anélkül, hogy hátranéznék, próbálom a saját egye hevesebben dübörgő szívverésem mellett meghallani, mit tesz.
- Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre - jegyzem meg végül, ha van még annyi időm és nagy léptekkel indulok az ellenkező irányba. Lehetőleg minden mozdulattal egyre sietősebben.
Meg akarok lépni, mielőtt bármi összeállna a fejében és elkaphatna, hogy kérdőre vonjon.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 8:25 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Jún. 23, 2018 1:10 pm

I don’t go crazy, I am crazy
Virágomnak

Nagyot szippantok a hűvös reggeli levegőből; hosszú esőzésekkel járó zivataros napokat tudhatunk magunk után, drága, fényesre suvickolt lakkcipőmet heveny harmat veszélyezteti, ahogy rálépek a mindenféle gizgazokkal, meg lóherékkel teli fűre. Fura, mennyire feltűnik az ilyesmi, az egyenetlen fűcsomók meg a göröngyök, amiknek korábban nem szenteltem nagy figyelmet, maximum eltaknyoltam bennük. Minden. Reggel. Mióta viszont hét kertész és saját tájépítész által karbantartott villakertre kelek minden reggel, mondjuk ki: borzasztó egy nyegenyóka lettem. Van bátyám, akiből doktor lett (jó, elég pocsék, és csak állatorvos, de akkor is), az egyikből meg ügyvédbojtár, én meg ma reggel fél órán át próbáltam kinyitni egy pisztáciát.
Bár mentségemre legyen mondva, ennek semmi köze az új életemhez. Előtte is úgy dobáltam el a reményeim és álmaim meg a lehetőségeim, mintha magokat vetnék aszály után.
Jogos-e egyáltalán új életnek nevezni…? Nem sokat figyeltem a tanításokra, az igaz, de nem emlékszem, hogy az újjászületés egy másik életbe születésről szólt volna. Mármint, nyilván megérdemlem, hogy gazdag, jóképű fickóként térjek magamhoz, hát hogy a fenében ne! De mi lett volna, ha nem is tudom, elölről kezdhetem…? Csak a biztonság esetére, hogy a saját hibáimat tudjam véteni, nem pedig attól félni, a test előző tulaja által okozott kárt mikor jönnek behajtani. Egészében véve, Victor életét élni olyan, mint egy teszt, amire nem tanultam, sőt, még csak aludni sem jártam be órára, de itt a sarkon nem egyes vár, hanem egy orr, az enyém, amit betörnek.
Nem mondanám, hogy sok időm volt efféle filozófiai kérdésekkel tökölni, valahogy az újdonsült, családnak nevezett diszfunkcionális személy-halmazom mindig talál valamit, amit csinálni kéne, nem beszélve az állítólagos barátaimról, akik viszont folyton kibeszélnek a hátam mögött. Gondolom. Abból kiindulva, hogy én is kibeszélném magam. Már kezd egyre nehezebb lenni a balestre fogni mindent, így az irodába is vissza kellett ülnöm, bár nem csinálok semmit, csak mosolygok; ha pedig tárgyalásra visznek, egy armadányi ügyvédbulldogot ültetnek mellém. Lényegében nem is engednek szóhoz jutni, és addig jó; az akcentusom már kezd kiveszni, de még mindig dadogok, mint egy veszettegér.
Tekintetem most a fára fonódik, arra a magányos mandulafára a temető szélén. Nem volt nehéz kinyomozni, mi történt, hát… velem. A városi vezetés környezetszennyezés okán nem engedi a hamvakat a folyóba szórni, így ilyenkor marad az urna meg a fa alá ásás. Bérházban lakunk, saját udvarunk soha nem is volt, tehát… A szegények temetője. Tömegsír, mondhatjuk. Már innen is látszik, hogy a fa vaskos, öreg törzse tele van tűzdelve táblácskákkal, az elhunytak nevei, akik szereztek engedélyt oda temetni a halottakat. Mivel az ügyem Victorral kapott némi sajtóvisszhangot (hát nyilván nem miattam, hanem Victor miatt), talán egyszerűbb volt kibulizni, hogy ide kerüljek, mint korábbi eseteknél. Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy a titkár, akit megbíztam ennek kiderítésével, tényleg jól tájékozódott; kiderült, hogy tíz Ravi is él Párizsban. Össze kellett volna ülnünk, mikor még éltem.
–  Oké… Akkor most bemegyek – sóhajtom. A két méterrel mögöttem álló testőr meg sem szólal. Nem szokása. Teszek egy lépést előre, de szinte rögtön megrázom a fejem. – Nem, nem, ez mégsem fog menni… Menjünk inkább.
Rendben.
Döbbenten bámulok fel rá. – Neeem, neeeeem, haver, ilyenkor neked azt kell mondanod, hogy dehogyis, te gyökér, fordulj meg és menj oda! Ez a dolgod! Tudod, mint az Oroszlánkirályban. – Erre csak felvonja a szemöldökét. – Tudod, Timon és Pumba, hadd verjem szét, hadd verjem szét… fogd meg… Nincs meg? Miért is töröm magam… Úgy nézel ki, mint aki a Men in Black forgatásról szökött. Csak… Maradj itt, jó? Innen is tökéletesen rám látsz, és gondolom nagyjából négy másodperc alatt gyorsulsz százra… – Az utolsó pár mondatot már menet közben tettem hozzá, miközben már távolodtam tőle, a kocsitól, a temető kapujától, és célirányosan a fa felé indultam. A szívem egyre hevesebben vert. Ez az első lépés, talán? Az elismerés? Elvégre, ha látom ott a nevemet, a képemmel, akkor talán… Nem tudom. Változik valami? Teljes őrület az egész, és a távol őrködő sírkövek néma dacolása kifejezetten fojtogatón hat rám, mintha minden lépéssel egyre több súlyt szednék magamra.
Aztán egyszer csak ott vagyok. A fa előtt, a táblák előtt; a vaskos, göcsörtös törzsön keresem azt a kis fatáblácskát… És megtalálom; az az én nevem, az enyémre abszolút nem hajazó kalligrafikus írással, két évszám, gyötrelmesen közel egymáshoz, és egy végzős koromban készült kép. Úgy nézek ki, mint akinek rángásai vannak, mert épp tüsszentés előtti pillanatban kapott el az igen érdektelen fotós, aki nem volt hajlandó újat csinálni.
Hát, ez vagyok én. Ezt tudom felmutatni; Ravi Marwah, 1996-2017. Semmi szerető apa, férj, gyermek, tetsvér, vagy legalább közepesen jó pizzafutár… Csak egy béna kép. Elég elszomorító. Ahogy az a gondolat is, hogy az elhamvasztott testem most valahol a kőburkolat alatt fekszik egy urnában, hamu és csont. Vajon Violet járt itt kint…? Fáj neki az elvesztésem, vagy el is felejtett már? Nem mertem beszélni még senkivel; azt a pénzösszeget is csak sunyiban küldtem el, anoním szerettem volna maradni, de a rendszer nem hagyta. Csak reméltem, hogy nem ágált nagyon ellene. Eszemben sincs tagadni, hogy hiányzik, pedig naponta több száz ember akar beszélni velem, de egyik sem igazán velem, csak… velem. Szinte még mindig hallani vélem a hangját, ahogy vitatkozik, és egyre közelebb jön, és…
…?!
Döbbenten fordulok meg, hogy a valóban felém haladó Violetet bámuljam, meglehetősen meredten. Épp élesen vitatkozik a mobilja túloldalán lévő akárkivel, így nem vesz észre, időt adva a teljes és tökéletes pánikra. Most mit csináljak? Fussak a másik irányba? Feküdjek a földre, hátha nem vesz észre? Ugorjak a bokorba? Elég tüskésnek látszik, a fájdalomtűrő képességem pedig nem változott az új testben sem… Úgyhogy azt teszem, amit minden felnőtt, érett férfi tesz. Hazudok, pánikolok, és keresem az első adandó menekülési útvonalat. – Elnézést, hölgyem, van ideje beszélni Urunkról és Megváltonkról, Jézus Krisztusról? – Az öltönyöm megvan hozzá.

I just go normal from time to time
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Kedd Aug. 21, 2018 4:04 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Kedd Okt. 23, 2018 12:50 am

Layla (Wellsie) & Remi


Nem hiszem el, hogy itt vagyok. Nem itt lenne a helyem, ahogy neki sem, és Jennynek sem. Boldogan kellene élnünk valahol távol ettől a helytől, talán egy másik kontinensre is elmehettünk volna együtt, de nem, megszívtuk mindannyian és most itt vagyunk. Az én testem nem sokkal amellett hever ahova hamarosan Jennyét helyezik. Nem tudok rá vigyázni, mert én még itt vagyok, de lehet nem is kérne a társaságomból, hiszen évekkel korábban nem csak Layla-t, hanem őt is magára hagytam. Emlékszem mindenre ami Jennyvel kapcsolatos. A szőke hajára, amely glóriaként vette körbe fiatal arcát, a nevetésére, amikor Wellsie meséje vicces volt, vagy én csináltam magamból teljesen hülyét. Emlékszem a könnyeire is, amikor megtudta, hogy el kell majd válnia tőlünk, a legnagyobb titokban tartotta, a mai napig nem értem miért. Utána még rajta tudtuk tartani a szemünket egy kis ideig, és láttam, hogy megváltozott. Már nem az a cserfes kislány volt, hanem teljesen más… nem érdemelte meg ezt a sorsot. Túl fiatal volt.
Hiszek abban, hogy Ő is kapott egy új esélyt és valaki más bőrében vissza tért. Talán itt van valahol a temetőben és szemmel tartja majd a hamarosan kezdődő szertartást. Remélem így van és ha igen, akkor mondd valamit ami alapján felismerhetem őt.
Fekete inget vettem fel, fekete nyakkendőt, és fekete öltönyt, amit valószínűleg soha a büdös életben nem fogok újra felvenni, de még csak ránézni sem. Jennyt fogja eszembe juttatni, azt, hogy elment, pedig még az egész élet előtte volt.
Kis fehér visszafogott koszorú van nálam, lilomokkal díszítve, ha jól emlékszem ez volt a kedvenc virága. Nem vagyok hajlandó tipikus temető virágot hozni neki, ő annál többet érdemel.
Nem megyek nagyon közel, a saját sírom mellett megállok, egyik kezem ujjait végighúzom a fejfán. A hideg márványkő egyáltalán nem tükrözi azt, hogy milyen is voltam hajdanán, csak egy részemre igaz ez a hűvös. A gyermek Joshua élettel teli és megállíthatatlan volt.
Csöndesen hallgatom a gyászbeszédet, olyan emberek vannak itt, akiket nem láttam még sohasem, kivéve persze Őt. Szörnyű szomorúnak látnom és tudom, most nem fogom tudni megállni azt, hogy oda ne menjek hozzá. Szüksége van a támogatásra, egy kényelmes vállra amin kisírhatja magát én pedig ezer örömmel vállalom ezt a szerepet.
A  szertartás rövid, tisztelet teljes, majd mikor vége van az emberek elkezdenek elszivárogni, mindenki megy a dolgára, mintha mi sem történt volna, pedig minden megváltozott, nem értem, hogy képesek csak menni és tovább élni az életüket.
Közelebb megyek lassan és megnézem alaposabban a fejfát, kacskaringós virágok díszítik, nagyon finom minta, Jennynek, annak a Jennynek akit fiatal koromban ismertem tetszett volna. Leteszem mellé a koszorút, majd Wellsie mellé lépek és felé nyújtom a zsebemből előhúzott zsebkendőt. Lehet, hogy egyáltalán nincsen rá szüksége, de nekem kell egy indok, ami miatt megszólíthatom és nem néz teljesen idiótának.
- Szeretné? - nézek a szemeibe és ugyan azt a barna szempár néz vissza rám, mint amit megismertem. Mint amibe beleszerettem oly nagyon rég.
- Úgy látom egyedül jött, nincs kedve beszélgetni? Ne vegye tolakodásnak, csak annyira rövid volt a szertartás, még nem tudom őt itt hagyni. - próbálok úgy beszélni, mint aki nem egy zaklató, hanem csak egy zaklatott régi barát.
- Remington vagyok. Remington Heyward. - mutatkozom be végül az új nevemen, és legszívesebben arcon köpném magam amiért nem mondom meg egyből neki ki vagyok, de ki tudja, lehet sohasem fogja megtudni az igazságot.



■ ■ ■  hug  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
19
● ● karakter arca :
Tobias Sorensen


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Kedd Okt. 23, 2018 12:19 pm

Layla (Wellsie) & Remi


Legtöbb ember, ha teheti, akkor inkább elkerülné a temetőt, amiért senkit se tudok hibáztatni. A világ egyik legszomorúbb helye. Itt az ember újra és újra ráébred arra, hogy már nem maradt semmilye az illetővel kapcsolatban, csak a múlt emlékképei. Nem kérhet bocsánatot, nem mondhat el olyan dolgokat, amiket még el akart mondani. Itt már nem kap válaszokat, csak szomorúságot és még inkább ráébredünk arra, hogy mennyire is fájhat valakinek a hiánya. Hiába hisszük azt, hogy már lezártuk a múltat, kiderül, hogy mégse. Én mégis egyre többet jártam ide, amióta megtudtam, hogy Ő itt pihen. Egyszerűen nem tudtam elengedni, s míg mások elkerülnék, én inkább egyre többet jöttem ki virágot hozva magammal. Itt úgy éreztem, hogy minden szomorúság, fájdalom, düh, harag ellenére még képes vagyok szeretet is érezni és rövid időre megnyugodni, meglelni a békét és kiszakadni abból az életből, amibe keveredtem.
Most pedig újra itt voltam. Újra itt voltam, hogy valakitől búcsút vegyek, aki még a családomhoz tartozott. Újra árvának éreztem magam, hiába volt ott nekem Vincent. Ő nem volt számomra családtag, ő csak egy személy volt, aki még maga mellett tartott, mert még nem unta meg a trófeáját, vagyis engem. Térdig érő fekete ruha volt rajtam, egy vékonyabb kabát, a nyakamba egy sálat kötöttem, hajamat szabadjára engedtem és hagytam, hogy a veszteség fájdalma újra magával rántson. Mintha nem fájna minden porcikám a tegnap estének köszönhetően, mintha nem most zengett volna tőlünk az autó, de legalább nem kellett attól félnem, hogy ismerőst pillantok meg. Nem kellett attól félnem, hogy valakinek feltűnne milyen foltokat is rejtegetek a ruhám alatt. Ez most egyébként is a fájdalomé. Lassan indultam el a megfelelő helyhez, majd megálltam pár pillanatra, hátra néztem, mire Vincent gázt adott és el is ment. Meglátogattam az Ő sírját is, egy fehér rózsát fektettem le rá. Nem raktam vízbe, mintha csak direkt gyötrelmes halálra akarnám ítélni a virágot és talán így is volt. Én is fuldokoltam, szenvedtem, mégse éreztem úgy, hogy bármit is tehetnék ellene.
Beszéltek, meséltek Jennyről. Én pedig magam előtt láttam őt. Az angyalokhoz hasonló ártatlan arcát, amit arany fürtök kereteztek. A nevetése még ott csendült a fülemben, a mosolya olyan volt, mint egy gyönyörű napfényes délután. Képes volt bárkinek a napját bearanyozni. Mi hárman elválaszthatatlanok voltunk, de most… most egyedül maradtam. Emlékszem, hogy az élet miként csillant meg a pillantásában, majd miként fakult az a fény, miután elkerült tőlünk. Mi vigyáztunk rá, míg tehettük, de aztán minden megváltozott. Soha nem mondta el, hogy mi történt vele, most meg… most meg már késő van mindenhez. Ennek köszönhetően pedig még inkább sírásban törtem ki. Karomat szorosan fontam magam előtt össze és próbáltam elnyomni a fájdalmat, miután a virágot a sírjára helyeztem. Röpke pillanat erejéig átfutott az én fejemben is, hogy vajon én is hasonlóvá lettem? Az én pillantásomban is egyre inkább kialszik a fény?
Az emberek lassan elindultak, de én maradtam. Képtelen voltam elmenni, inkább csak fürdőztem az emlékek tengerében, aminek köszönhetően olykor halovány mosoly rajzolódott arcomra, míg máskor csak még jobban hullottak a könnyeim. Fel se tűnt, hogy valaki megállt mellettem, így amikor megszólalt, akkor összerezdültem és ijedten néztem a férfira, miközben a szomorúság trónolt a pillantásomban.
- Köszönöm. – szólaltam meg kisebb habozást követően, majd elvettem tőle a zsebkendőt. Megtöröltem az arcomat, de mindhiába volt, mert újabb könnyek jelentek meg.
Gyanakodva mértem végig, féltem, hogy netán Vincent egyik haverja és ez csak egy újabb trükk, hogy kiélhesse rajtam a beteg fantáziáját, hogy újra idomárrá változhasson. Nagyot nyeltem és megköszörültem a torkomat.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne. A gyászra olykor az emlékek a legjobb gyógyír, nem pedig a beszéd. – próbáltam meg sietve kihátrálni, mint aki tényleg tart valamitől. Aprót még bólintottam is arra, amit mondott. – Igen, nagyon rövid volt és ennél ő többet érdemelt volna. – tettem még hozzá szomorúan, ahogyan a sírra tévedt a pillantásom. Majd akaratlanul a másik sírra tévedt a pillantásom, ahol korábban talán ez a férfi állt. Fogalmam sincs, nem tudtam jól megnézni. Mind a ketten jobbat és többet érdemeltek voltak.
- Értem… - nem ezt kéne mondanom, de aztán mégis sietve fordulok sarkon és indulok el, de aztán két lépés után megtorpanok. Habozok, de megfordulok, mintha egy láthatatlan árny kérne arra, hogy még maradjak, hogy ne fussak el. – Layla Wells, honnan ismerte őt? – kérdezem érdeklődve és nem mozdulok onnan. Nem távolodom, de nem is lépek az ismeretlen férfihoz közelebb. Mintha csak ez a távolság lenne az, amit képes vagyok elviselni, mintha így úgy érezném, hogy nem árthat nekem már senki se, pedig ez hazugság.
Csak azt kapom, amit érdemlek…




■ ■ ■  hug  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
6
● ● Reag szám :
4
● ● karakter arca :
Jasmine Tookes


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Pént. Nov. 30, 2018 8:25 pm

Layla (Wellsie) & Remi


Néha ki szoktam jönni a temetőbe, hogy emlékeztessem magam, honnan indultam és hova jutottam. Néha hajlamos vagyok elfeledkezni arról a fiúról aki az árvaházban élt és próbálta átvészelni a mindennapokat. Túlságosan is kezd beszippantani a mostani életem és ez hatalmas hiba, hiszen nem szabad elfeledkeznem arról, hogy honnan is jöttem, kiket hagytam hátra minden szó nélkül. Valahol a régi otthoni szobám egyik felszedhető padló deszkája alatt még ott vannak a képek és az el nem küldött levelek amit Wellsienek és Jennynek szántam.
Tudom, hogy Wellsie erős, ő megvolt nélkülem, hiszen most is itt van, de Jennynek talán segíthettem volna. Volna és talán, két olyan szó ami azt jelenti, hogy már soha sem fogom megtudni azt, hogy ha másképpen cselekszem mi történt volna, mert elvette tőlem Jennyt a fagyos halál.
Ökölbe szorul a kezem mikor emlékeztetem magam milyen fiatal volt, feldühít az, hogy itt kell lennem.
Eddig csak a saját síromat látogattam, de már az övét is kell. Az enyémeken talált virágokat mindig kidobtam, mert sejtettem, hogy a drága nevelőanyám hozta őket, aki még mindig sajnálja, hogy elvesztette a kedvenc játékszerét. Most már én is fogok virágot hozni, a szivárvány minden színében.
A szertartás alatt a szövegre figyelek és a jelenlévőkre, de még véletlenül sem nézek Wellsiere mert akkor nem tudnám többet levenni róla a tekintetemet. Csak abban reménykedhetek, hogy nem azonnal távozik majd, amint vége a temetésnek, hanem még marad majd egy kicsit, ugyanis itt az idő, végre beszélnem kell vele, most már össze kell szednem magam.
Sajnos nincs annyi időm erőt gyűjteni, mint amennyit szeretnék, de így is megfelel. Tekintetem végül végigsiklik tökéletes alakján és csodás vonásain és nem tudom, hogy eddig miért is nem kerestem fel korábban. Ez hazugság, mert pontosan tudom, de most hogy látom beugrik mennyire hiányzott mindig is. Szükségem volt a legjobb barátomra.
Úgy veszi el tőlem a zsepit, hogy közben nem ér hozzá a kezemhez, fordított esetben én hozzá értem volna, de csak azért, mert én tudom ki Ő. Ismerem fiatal énjének minden titkát és vágyát, már csak az a kérdés, hogy a felnőtt Wellsie milyen lehet?
- Szerintem úgy lehet a legjobban megadni a tiszteletet, ha emlékezünk rá, megosztjuk egymással az élményeket, történeteket. A gyász természetesen mindenkinek mást jelent. - felelem mielőtt tolakodónak tartana, de valószínű ezt elszúrtam, mert már el is akar menni. Sóhajtok egyet halkan, majd én is távozásra készülök. Megpróbáltam, de nem sikerült. Talán nem ez volt a megfelelő hely és időpont, hülye voltam, egy kávézóba jóval több esélyem lett volna beszédbe elegyedni vele.
Rövid merengésemből a hangja rángat ki és kissé meglepetten nézhetek rá. Talán meggondolta magát?
- Még kisgyerekek voltunk amikor találkoztunk. Néha beszélgettünk és együtt játszottunk és ha úgy alakult akkor nálunk aludt este. - Felelem és nem tudom, hogy elhiszi-e azt amit mondok. Elvégre igaz, csak azt nem teszem hozzá, hogy az árvaházban történt mindez. Wellsie hiheti azt, hogy ez még azelőtt volt, hogy ő megismerte Jennyt.
- A későbbi életéről sajnos nem tudok sokat. Esetleg Ön ismerte a felnőtt Jennyt? - próbálok faggatózni, hátha ő többet tud az életéről, mint amit nekem sikerült kiderítenem.
- Nagyon kis cserfes mosolygós kislánynak ismertem meg, aki előtt csodás élet állhat. Sajnos nem lett igazam. - kíváncsi vagyok, hogy végül folytatja-e útját kifelé a temetőből vagy marad és hajlandó beszélgetni velem a továbbiakban.
- Ön honnan ismerte őt? - teszek fel még egy kérdést, hátha ez még inkább maradásra ösztönzi őt.




■ ■ ■  hug  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
30
● ● Reag szám :
19
● ● karakter arca :
Tobias Sorensen


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Dec. 02, 2018 12:25 pm

Layla (Wellsie) & Remi


Nem lenne szabad egy idegennel beszédbe elegyednem. Egyből arra gondolok, hogy mi van akkor, ha netán ő is egy haverjai közül és ez egy újabb játék, amiből nem keveredhetek ki nyertesként, vagy ami még rosszabb, hogy nem is ismerik egymást, de… de Ő meglát minket együtt és félreérti a dolgokat. Félelem úgy ölel magához, mint egy édesanya a gyermekét. Egykoron úgy éreztem, hogy nem kell félnem semmitől se, nem érhet baj, mert ők itt vannak nekem, de tévedtem. Egymás után elveszítettem őket és egyiküknek se segíthettem. Nem lehettem ott, pedig bármit megadtam volna azért, hogy inkább ők éljenek és én feküdjek valamelyik sírban a kettő közül. Olykor felkelni is nehéz volt, a jól ismert mosolyt az arcomra erőltetni és úgy tenni, mintha semmi se fájna. Mintha a levegő nem égetné a tüdömet és a világ pontosan annyira boldog lenne, mint hajdanán volt az árvaházban, míg velem voltak.
- Emlékezni nem csak hangosan lehet, de igen úgy van, ahogyan mondja, mindenkinek mást jelent a gyász is. Mindenki másképpen próbálja meg feldolgozni az elmúlást. Ki emlékezni akar, ki pedig feledni. – hangom barátságosan csendült, de egészen halkan. Mintha a hideg szellő elvitte volna magával, vagy csak egyszerűen félnék attól, hogy valaki meghallhat minket. Magam sem tudom, hogy melyik lett volna igazabb, de az biztos volt, hogy teljesen megtört az elvesztése és legszívesebben neki estem volna a sírjának, amiért ő is itt merészelt hagyni, amiért egyedül maradtam ebben a pokolban, amit nem tudok, hogy mivel is érdemeltem ki. Nem tudtam, de mégis igyekeztem elfogadni mindig, hogy valami oka van és ennél jobbat én nem kaphatok.
Mennem kéne, nem lenne szabad maradnom és beszélgetnem, de hiába minden, mert valami arra késztet, hogy maradjak és beszéljek vele. Pedig ő csak egy idegen, nem ismer igazán és abban se voltam biztos, hogy ismeri azt a személyt, aki miatt mind a ketten itt voltunk. Különös érzés volt ez, hiszen mostanság inkább kerültem az emberek közelségét, amennyire csak lehetséges volt, meg amennyire a munkám engedte, de azon túl biztosan nem kerestem már. Magány várt, egy méreggel teli otthon, ami megannyi fájdalmat rejtett. Kész szerencse, hogy a falak nem képesek beszélni.
Meglepetten hallgatom a férfi szavait, mert nem értek benne mindent, hogy miként volt lehetséges ez. Ő is árvaházba élt, mint én. Ott találkoztunk, ott lettünk legjobb barátok, akik azt mondták mindig vigyáznak egymásra, de… de már az eskü csak a túlvilágon létezik, itt nem, mert mind a ketten magamra hagytak.
- Én úgy tudtam, hogy ő mindig is árvaházban élt, vagy legalábbis amióta az eszét tudta. Ezek szerint korábban volt otthona és barátai? Ha így volt, akkor miért hagyta el a családja? – kíváncsiság csendült ki a hangomból. Tényleg érdekelt a válasz, még annak ellenére is, ha így volt, akkor túlzottan is fájt, hogy soha nem avatott be ebbe. Hogy mindig is titkolta előlünk azt, hogy neki egyszer már volt rendes élete is. Miért nem beszélt ezekről Jenny?
- Nemigazán, idővel megszakadt a kapcsolatunk és többé nem engedett közel magához. Pedig segíthettem volna neki… - ha hagyta volna, akkor még mindig itt lehetne. Akkor még mindig ketten lehetnénk a világ ellen, szeretném azt hinni, hogy nem tévedek és igazam van. Mintha könnyebb lenne hibáztatni őt azért, mert itt hagyott és netán a könnyebbik utat választotta.
- Igen, olyan volt. Csodálatos volt a nevetése és a mosolya. Mindenkit képes volt jobb kedvre deríteni és szebbé tenni a szürke és borongós napokat. – értettem vele egyet. S reméltem nem fogom megkapni ezt a kérdést, de nem így lett. Lassan fontam össze a karomat magam előtt, mint aki fázik vagy távoltarthatná így a szomorúságot.
- Egy árvaházban éltünk, ő volt az, aki miatt szerettem ott lenni. Neki köszönhetően úgy éreztem, hogy van egy családom, míg aztán a két fős bandánk három fős nem lett. De az élet közbeszólt és messze sodort minket. Ígéretet tettünk, amit nem tartottunk be… - csuklik el a hangom, majd megrázom a fejemet is, mint aki így akarja távol űzni a rossz emlékeket. – Nem vele kellett volna, hogy megtörténjen ez. Ez nem igazság. – szomorúan csendült a hangom, ahogyan újra a friss sírra tévedt a tekintetem.
- Hiányzott magának az elmúlt évek alatt? Miért most, miért nem korábban kereste fel? – szegeztem neki a kérdést kicsit már bátrabban, mintha hangyányit vádló lenne a hangom, pedig nem ismertem az előttem álló férfit. De ha ennyire jóban voltak hajdanán, akkor miért nem hamarbab kereste? Talán ő is tehetett volna valamit.



■ ■ ■  hug  ■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
6
● ● Reag szám :
4
● ● karakter arca :
Jasmine Tookes


Témanyitás ✥ Re: Temetõ ••

Ajánlott tartalom

Temetõ
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-