Temetõ
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 12:05 pm ✥

✥ Yesterday at 10:26 pm ✥

✥ Yesterday at 8:26 pm ✥

✥ Yesterday at 12:53 pm ✥

✥ Yesterday at 9:32 am ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 9:17 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 8:25 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 6:33 pm ✥

✥ Kedd Júl. 17, 2018 2:57 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Temetõ •• Szomb. Nov. 25, 2017 4:01 pm

*****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 2:25 pm



Mason & Edmund

Michael halála óta lassan öt év tet már el. A gyász nem múlt el irányába. Nem is tudom, hogy elmúlik-e ez valaha is. Hogy képes leszek-e arra, hogy ezt a napi szinten lévő jövés menést a sírjához megállítsam. Hogy a baleset helyszínén ne jelenjek meg mindennapos látogatóként. És még Vero ügye is itt van. Itt van, mint egy borongós felhő, ami bármely pillanatban leszakadhat. Vagy épp egy bomba, mely bármelyik pillanatban robbanhat. Kissé összezuhant a balesete óta és hát a  lányával sem foglalkozik annyit, mint kellene. Igazából már nem is látom, hogy a karjaiba venné. Vettem neki születésnapjára egy kis kölyökkutyát, hátha valamilyen mód megbékél. Hogyha a kutyát, név szerint Maszatot, a kezébe tudja venni és meg tudja dajkálni, ha képes rá, akkor majd Lily-Rose felé is megtudja majd tenni ezt a lépést. De még nem tudtam megemészteni azt a részt, mikor a képembe vágta, hogy az évekkel ezelőtti balesetet még én sem vészeltem át, nem engedtem el a srácot, nem tudtam magamnak megbocsájtani a balesetet. De nem tud sok mindent. Nem tudja min veszekedtünk akkor nap, nem tudja Mich mennyire volt rám mérges, vagy épp tehetetlen a helyzetet illetően. De gondolataim kálváriájában már a papírmunkát sem tudtam elvégezni az irodámban. Kiadtam pár feladatot a srácoknak a konyhán, meg szerintem a holnapit is beleírtam, már nem tudom. Megkértem a helyettesem, hogy zárjon majd este 8 körül, meg hogy adja ki a holnap reggeli feladatokat a reggeli készítéséhez, délre már beérek. Csak össze kapom magam. Hogy milyen téren? Magam sem tudom. Veronique távolságot próbál tartani tőlem és a közös poronytyunktól, de hogy meddig képes ezt csinálni? Nem sietettem, hiszen jól tudom milyen nyomás neheződik rá. Szerinte ő miatta halt meg majdnem a gyerek, mert nem figyelt rá. Szerintem meg az autós hibája volt az egész. Őt kellene jól elpüfölni. Lucas-ék tudják mik történtek az elmúlt hetekben, hiszen az anyjuk nálunk volt kis időre, befogtam őt a lányom mellé, míg mi a kórházban voltunk. Illetve én csak látogatóban, Vero pedig az ágyat nyomta. Sajnos ebben segíteni nem sokat tudtak, én is csak reménykedtem benne, hogy hamar elmúlik a dolog. Bár tény, hogy nem sokban segítettem Vero-nak, inkább ellenséges voltam és nem mindig álltam mellette, mikor kellett épp. Vagy ezt csak úgy belegondolom az egészbe… fogalmam sincs. Félek, hogy vége a kapcsolatomnak, félek, hogy vége a házasságomnak…hiszen mi van ha már a romjain ácsorgok, melyeket próbálok összekaparni? Áh, miért is gondolok ilyeneket bele?
A virágárusnál vagyok, nem telik bele 2 perc és már ott sem vagyok. Mindennap viszek csokrot, ugyanolyat. Kettőt. Az egyiket a baleset helyszínére teszem, a másikat a temetőbe szánom. Mindig ugyanazt a gazt veszem (már bocsánat a kifejezésért). A hely meglátogatása keservesen telt. A fa tövéhez helyeztem a csokrot a tegnapi másik mellé, meg egy idegen mécses mellé. Talán valamelyik családtagja volt. Tartom velük is a kapcsolatot, bár mióta a fiúk meghalt, kissé visszahúzódok lettek. Megtudom érteni. Azt a gyermeküket vesztették el, aki nem naplopó volt, aki tartotta valamire az embereket. Újra útnak indultam, ezúttal már a temetőbe.
Már nem keresgéltem, hogy hol a sír, automatikusan mentem elé. Letérdeltem, a fejfához értem és elmosolyodva helyeztem el a virágot rá.
- Szevasz pajti. - kezdtem el, majd felegyenesedtem és körül néztem. Üres, ezen az órán mindig egyedül vagyok, max csak a temető gondnoka császkál erre. Vissza tekintettem a sírra és a sírfeliratra. A névre.
Michael Paul McDowell élt 27 évet...
- Még mindig reménytelen a helyzet... - egy gallyreccsenésre némultam el, oldalra pillantottam, de senkit nem láttam... szórakozik velem?








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
141
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 2:59 pm



Egyszer. Ezelőtt egyetlen egyszer szántam rá magam, hogy kijöjjek a sírhoz. A síromhoz. Akkor nem találtam itt senkit, csak a virágot. Azt sem igazán tudtam eldönteni, mit érzek. Különös, sőt, valahol komikus volt a helyzet. Az ember, aki kisétál a saját sírjához, ahol ki tudja hány ember sírt aznap, amikor eltemették. Anya biztos. Talán apa is megkönnyezett. A rokonok. ...és Ed? Itt volt egyáltalán, vagy elnyelte a bűntudat? Ismerem, tudom, hogy rosszul érezte magát.
Hé, haver. Sajnálom, hogy veszekedtünk. Tudod, ugye?
Nem is értem, miért jöttem ide másodjára is. Ráfoghatjuk ösztönre vagy megérzésre. Mindenesetre erre hozott a lábam, de már vagy fél órája csak a közelebbi kripta bejáratánál ácsorgok, mint aki nagyon elmerült a gondolataiba. Egy kölyök, aki a nagyszüleit jött meglátogatni. De aztán megjelent ő.
Komolyan, Ed? Ide is kijársz hozzám? Belőled gazdagodnak meg a virágárusok!
Piszkosul nem gondoltam át, mit teszek, mégis egyik lábam került a másik elé és mire észbe kaptam, már reccsent a gally a talpam alatt. Persze, hogy azonnal oldalra léptem, be egy nagyobb sírkő mögé. Nevetséges, amit művelek! Komolyan egy temetőben bujkálok a legjobb barátom elől?
Mégis ott maradtam egy hosszú percig és ha úgy van, szemrebbenés nélkül hallgattam ki, mit mond Ed. Hiszen a szavai nekem szólnak. De aztán megelégeltem a helyzetet és úgy indultam meg a sír... a sírom felé, mintha mindig is ide jártam volna.
- Bocsánat - szólaltam meg végül, ahogy megálltam pár lépésre tőle. Nem is láttam, hogy itt áll, igaz?
- Tudja, a barátja nem biztos, hogy örülne, amiért itt látja. Az élet megy tovább, bármi történt - nagyon tudom adni az öreg bölcset. Kár, hogy nem illenek egy tizenéves kölyök szájába a szavak. Még akkor sem, ha éppen bőrkabátba burkolózott és nagymenőnek tűnik a komoly tekintetével.
...Amit persze eszembe sem jutott rá emelni. Képtelen voltam ránézni és úgy beszélni. Még azt a pár lépést távolságot is tartottam tőle. Öt éve, haver. Öt rohadt éve nem beszéltünk és akkor is veszekedtünk.
A fenébe Ed, csak mondd, hogy húzzak el innen, mert egyedül akarsz maradni! Ne engedd, hogy hülyét csináljak magamból.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
111
● ● Reag szám :
100
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 4:49 pm



Mason & Edmund

Egy ifjú srác lépdel elő az egyik sírkő takarásából. Nem ismerem. Nem tudom ki ő. De éreztem a pillantását. Vagy valami hasonló kellemetlen érzést. Nem tudom mit éreztem, de nem tetszett. Nyurga srác és tényleg ismeretlen az arcberendezése. Még nem láttam… nem beszéltem vele, nem szólt hozzám még az életben. Pedig tuti hogy láttam már valahol. Kissé szúrósan figyelem az idegent, ahogy közelít, ahogy megtorpan, ahogy nem néz rám. Nem néz rám. Miért nem teszi? Mérges lennék? Megzavart, ami azt illeti, még akkor is ha csak véletlenül történt is e dolog.
A szavai azok, ami olaj a tűzre, mégis mit képzel magáról egy nyikhaj? Méregetem őt tetőtől talpig, bár akár hogyan is nézem, tényleg nem ismerem. Nem a környékünkön lakik… még tanulhat, még sulis krapek lehet.
- Ismerted Őt?! - jött a kérdés csak úgy hirtelen, ha egyszer ő így, akkor én miért ne szúrnék vissza. Hisszen honnan is tudhatná, hogy Michael hogyan és miképp halt meg. Neki csak egy sírbámulás lehet ez, mint elfoglaltság, nekem valami lélektisztító momentum. Egy feladat a sok közül. De mindez nem is feladat. Olyan ez, mintha Vele találkoznék, olyan ez, mint az akkori mindennapos találkáink. Igaz ez kimerül egy fél órában, az akkoriak meg 3-4 órában, vagy többen is akár. De ő… mit is tudhat? Még nem élt meg szinte semmit. Még ott a tojáshéj a hátsó felén. Semmit nem tudhat a világ szörnyűségéről. Nem skatulyázhatja be az egész világot fehérbe és feketébe…
Visszatekintek a sírra, az írást újra elolvasom rajta. Végül a tekintetem ismét a fiúra siklik. Végig mérem újra és újra. Tehetetlen vagyok és dühös. Rá? Már nem tudom. Ha valaki nem ismerne már rég hátra arcot fújt volna az arckifejezésem láttán, akik ismernek, azok tudják, hogy ez még az ártatlanabbik felem.
- Kihez jöttél?! - tettem fel az újabb kérdést, hiszen ha itt van, akkor csak jöhetett valakihez. Mondtam, még nem láttam erre felé, új sírt sem láttam, hogy érthető legyen az ittléte. Sőt...amonnan jött. Tekintek a kripta felé, hiszen igen, láttam, kiszúrtam őt, ott álldogált. Attól mert ide koncentráltam, őt is láttam. Nincs meglepetés, utálom a meglepetéseket. De ezt honnan is tudná egy hozzá hasonló siheder?








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
141
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Márc. 17, 2018 8:52 pm



Az első pillanattól fogva érezem magamon a pillantását. Szinte látom magam előtt azokat a szúrós szemeket... és elmosolyodok az orrom alatt. A mosoly viszont azonnal el is tűnik a kérdést hallva. Mit is mondhatnék?
- Én... - én vagyok. Na persze, majd pont ezt fogom neki mondani, főleg így a semmiből előállva a ténnyel. Úgyhogy végül csak megvonom a vállam. A tökéletes semmilyen válasz. Nem mintha meg tudnám állni, hogy ne fűzzek hozzá még valamit.
- Ismerem a nevét - na persze, észlény. Azt nem akarod hozzátenni, hogy olvastál a balesetéről, vagy hogy megszállottan kutatsz mindent, ami hozzá köthető? Esetleg azt, hogy szokásod az ő háza előtt mászkálni és követni minden éjszaka, amikor a baleset helyszínére megy?
Hogy véletlen se közöljem egyiket sem, hogy ne álljak elő az igazsággal, ki is vagyok, kényszerítem magam, hogy rá emeljem a szemeimet. Egész katonásan kihúzom magam és úgy nézek egyenesen a régről jól ismert szemekbe. Kár, hogy eddig tart ki a bátorság és nagy határozottság.
- Hozzád. Vagyis önhöz. Egy olyanhoz, mint ön - érzem én, hogy kicsit össze-vissza beszélek. Mit kicsit? Nagyon. Úgyhogy nagy levegőt veszek és inkább a sírok felé fordítom a tekintetem, mintha keresnék valamit vagy valakit.
- Egy iskolai tanulmány miatt vagyok itt. Saját téma. Halál és gyász, főleg az itt maradtak érdekelnek - mondom és mondom, máris valamivel könnyebben és ekkor bukkan fel a tökéletes ötlet a fejemben.
- Lenne az interjú alanyom? Teljesen névtelen, csak beszélnie kell. Válaszolnia pár kérdésre. Vele kapcsolatban - intek a saját sírom felé. Egy pillanatig érzem, hogy átfut egy grimasz az arcomon. Komolyan arra készülök, hogy a legjobb barátom rólam meséljem? A halálomról?


Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
111
● ● Reag szám :
100
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 11:58 am



Mason & Edmund

Válasz nélkül hagy. Felbosszant vele és derogál az egész. Figyelem őt, méregetem, próbálok rájönni, hogy mi késztette arra, hogy ide egye a fene. Hogy mit akar azzal, hogy ide eljött. Nem is ismerjük egymást és kizártnak tartom, hogy Mich-et is ismerte valaha, hiszen még csak nem is rokona. Őket ismerem, már találkoztam velük, vagy épp fényképről láttam és tanulmányoztam őket…ő nem az. Ő nem tudom ki ő. De mégis ismeri a nevét. Ismeri, mi? Michael orvos volt, nem nagyhírű ugyan, de mindenki ismerte, bár nem sokáig élvezhette a munkáját, melyre gyerekkora óta vágyott. Jó fej ember volt, amolyan kétajtós szekrény típus és a nők bálványa, mondjuk azzal sosem élt vissza. De a kölyök meg csak névről ismerte?
- Na ne mond. - morranok oda neki kissé hidegen, még hogy ismeri a nevét, jó poén. Mit akar, inkább azt bökje ki. Az hogy hozzám jött, az meglep kissé, szemöldököm ugrik egyet és újra végig mérem. Mit akar. Pont tőlem? Na erre pont nem számítottam. De miért itt akar tőlem bármit is? Nem lett volna jobb, ha kint csíp el, vagy a munkahelyemen? Mégis mit gondolt, mikor idejött az ég áldja meg!
Szúrós szemekkel figyelem, szinte már égetem őt a pillantásommal, lehet már rég meghalt volna, ha szemmel ölni lehetne… de szerencséjére én nem voltam gyilkos. Másra rá kenhetik ezt a titulust, én még mindig ártatlannak vallottam magam.
Őt egyszerűen nem értettem… de mikor végre kinyögte hogy mégis mi az istenért jött… szerintem még nem éreztem magam ennyire elveszettnek…Most komolyan? Egy tanulmány miatt? Ki képes ilyent végig csinálni? Mégis melyik idióta tanár aggatta rá a kölykökre, hogy ilyet végig vigyenek? Gondolom az olyan tanár, aki még senkit sem veszített el maga mellől. Ez a srác meg képes erre, hogy végig gyurmázza a másik lelkét? Tudja ő, hogy mit élek én át nap mint nap? Honnan is tudhatná?
Akkor most nem lenne itt és nem röhögne magában az én tisztaságomon. Nem vagyok tiszta… ő miattam is meghalt. Én is bele haltam, egy részem vele halt.
Hogy beszélhetnék Michael-el kapcsolatban, amikor a saját feleségemmel nem beszélek róla? Mégis hogyan? Mégis miért és miképpen?
- Beszéljek?! - teljesen felé fordultam, tekintetem vissza siklott a sír feliratára, majd újra az ifjúra tekintettem.
- Bökd ki a kérdéseid... - ha nem bírom, akkor úgy is elküldöm melegebb éghajlatra. Meg még annál is tovább, hiszen ez nálam nem játék. Túl érzékenyen mar a lelkembe.







One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
141
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 12:49 pm



Jól tudom, hogy dühös rám. Vagyis a kölyökre, aki megzavarta a kis szertartása közben. Talán ha este találkozunk, a legközelebbi fához kent volna dühében. Nem mintha erre még nem lenne esély... Hiába látott meg ma, nem fogok felhagyni azzal, hogy kövessem. Viszont egyelőre úgy néz ki, sürgetőbb dolgom is akad. Mint például előállni egy nem létező iskolai projekt kérdéseivel. Amiket elméletben már össze kellett volna gyűjtenem és most csak feltenni neki, ha már olyan... igazán kedvesen... segít nekem.
Úgyhogy megköszörülöm a torkom és újra rá emelem a tekintetem. Azokba a jól ismert szemekbe nézek és próbálok nem arra gondolni, én hogy fogom bírni.
- Kinek a sírja ez? - kezdek valami egyszerűbbel. Nem a névre vagyok kíváncsi, hanem a kapcsolatra. Hogy írnál le, haver? Ki voltam én neked?
Millió meg egy ilyen könnyű kérdést feltehetnék. Mégsem húzom az időt. Van egy sokkal lényegesebb kérdés, amire választ akarok. Pontosabban kettő is.
- Minden nap kijön ide hozzá? Esetleg minden héten? - nem tudok a szemeibe nézni tovább, úgyhogy gyorsan a zsebembe kezdek túrni. Keresem a mobilom és megnyitok rajta egy üres kis jegyzetet.
Ne feledd, Michael. Iskola projekt. Feladat. Jegyzetelned kell!
Kényszerítem magam, hogy ne idézzem fel azokat az estéket, ahogy lehajtott fejjel meglátogatja a helyszínt. Ahogy odateszi azt az átkozott gazt. Pár nappal ezelőtt majdnem odamentem hozzá, hogy megmondjam, fejezze be ezt az őrültséget. Mint valami őrült zarándok, aki...
- Bűnösnek érzi magát a halála miatt? - annyiszor meg akartam már kérdezi tőle és most egyszerűen kicsúszik a gondolataim befejezéseként. Legszívesebben meg sem várnám a választ, megmondanám, hogy nem az ő hibája. Veszekedtünk, igen. De ettől még nem miatta... nem miatta haltam meg.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
111
● ● Reag szám :
100
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 3:02 pm



Mason & Edmund

Itt vagyok, itt van, itt van Mich sírja is. Kérdezzen. Tényleg nem tudom kicsoda ő, de ha már valami tanulás dolog van a levegőben, akkor nem hervasztom le azt a bizonyos jegyét. Vagy bármi mást róla. Nem tehetek róla, a borongós hangulatom ilyenkor automatikusan érkezik, nem ő tehet róla. Illetve nem tett volna, ha a kérdésével nem piszkál fel.
Első kérdése nem lep meg. Nem gondolkodom a válaszomon, pontosan tudom kicsoda is ő nekem. ki is volt ő egykor nekem.
- A testvérem. A világ legjobb barátja. De inkább testvér. - felelem és semmi hezitálás nem történt, így éreztem akkor, hiszen pelenkás korunk óta ismertük egymást. A szüleink rendszeresen összejártak, így mi sem maradtunk ki belőle. Utána meg napi szinten futottunk össze, egy teljes napra, vagy épp a másiknál aludtunk, egy ágyban… kis taknyosok voltunk és igen visszasírom. Nem egyszerű barát volt ő. Testvér volt a testvéreim mellett. Barát volt a barátok mellett. A családom volt. Hozzám tartozott. Következő kérdésére elhúzom a számat, hiszen igen lenne a válasz, ha kihagynék egy napot, akkor bűntudatom lenne…túl nagy dolog ez, hogy kihátráljak.
- Mindennap jövök ugyanebben az időpontban. Még sosem késtem el. - egyszerű válasz, még ha keserűen is jön elő, noha a hangomon mindez nem hallatszik ki, az érzéseim kissé megkavarodtak, hiszen miért kérdez ilyeneket egy takony? Figyelem, hogy mit művel, mit írogathat, de valószínűleg csak a válaszaimat. Hát kérlek.
A mindennapos dolgaimat ezzel fejezem be, kijövök ide, lerovom a tiszteletemet és fél órán keresztül bámulok rá bambán, elmesélem a napi történéseket, majd ellépek haza. Mindennap bűntudattal, hogy neki nem volt itt helye. Pedig igazán megmondhatta a csajnak, hogy neki ő kell, hogy neki a másik a múlté.
Bűnösnek érzem-e magam? Ez az a kérdés amit nem kellett volna meghallanom, sem neki feltenni! Kissé felforr bennem az agyvíz, szívem hevesebben ver, az öklöm ökölbe szorul és máris itt a baj. A kölyök elé lépek hirtelen és a nyakánál ragadom meg a ruháját, úgy emelem meg a talajtól és úgy húzom kissé magam felé.
- Bűnösnek! Igen annak érzem magam, mert nem tudtam lebeszélni az őrültségéről! Nem tudtam nyugtatóul hatni rá, nem tudtam megmenteni! - aki ismer, az tudja, hogy ilyen helyzetben nehezebben nyugszom meg, hiába is próbáltam türtőztetni magam. Mich halála bekavart valamit odabent és nem távozik. Szétfeszít és megőrjít. De van bennem annyi, hogy lerakom a srácot és hátrálok tőle két lépést, hogy aztán újra a sírt bámuljam.  
- Mindkettőnknek élnie kéne, családostul, munkástul...erre ő halott. Ő halt meg. Nem tudta elérni azt, amire vágyott... olyan érzés, mintha megfosztottam volna mindentől...
- elhalkulok, a sírt figyelem, mintha bármi választ tudna adni, valami mentő övet, csónakkal, mindennel. De csak a hallgatás van.
- Olyan érzés, mintha kitépték volna a szívemet, vagy onnan egy darabot... - suttogom bele a csendbe, aztán azon kezdek el imádkozni, hogy ne legyen több kérdése.








One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
141
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 3:45 pm



Piszkosul próbálom tartani magam. Nem mutatni, hogy bármilyen hatással lennének rám a szavai. Hiszen ez csak egy kis kérdezz-felelek, egy iskolai feladat, amin minél hamarabb túl akarok lenni. Kár, hogy mégis az egész testem megfeszül, ahogy megkapom az első választ.
Testvér. Igen, testvérek voltunk. ...és rohadtul hiányzik.
Minden erőmmel azon vagyok, hogy bepötyögjem a választ a telefonba, miközben már teszem is fel a következő kérdést. Csak reménykedek benne, hogy nem akarja megnézni, mit jegyzetelek, mert értelmetlen szavak és betűk káosza, amit írok. Nem kell lejegyeznem, amit mond. Tudom én magamtól is. Azelőtt tudtam, hogy megkérdeztem volna.
Ahogy azt is, hogy az ártalmatlanabb kérdéseknél kellene maradnom, mégsem teszem. ...és ezt akkor sem bánom meg, amikor hirtelen a levegőbe emel. Egyenesen a szemeibe nézek. Egy részem reménykedik benne, hogy lát majd valamit bennük. Igaz, más a színűk, de mégis úgy hiszem, ez az egyetlen, ami elárulhat. A szemeim azok, ami a leginkább Én vagyok, és nem az, ami belőle maradt. Amit megörököltem.
- Tegyél le - szólalok meg, ahogy a kezeim az övére csúsznak, hogy lefejtsem magamról. Elmarad a magázódás, elmarad az illem. Azt hiszem, ez amúgy sem az a helyzet lenne. Viszont nem könyörgök, a régi határozottság jön elő. Lényegében az egészből annyi hiányzik, hogy a nevét is hozzátegyem. De nem ment el teljesen az eszem.
Nem meglepő, hogy amint a lábaim újra a földet érik, csendben maradok. Viszont figyelem, egyetlen mozzanat nélkül. Pedig inkább odalépnék hozzá és nagyot csapnék a mellkasára, hogy fejezze már be.
Mi a fenéért csinálod ezt magaddal, Ed?! Azt hiszed, én téged hibáztatlak? Vagy hogy bármi jobb lesz, ha hagyod, hogy teljesen felemésszen a bűntudat? Öt rohadt éve már, haver. Csak engedd el. Engedj el.
Persze, mondom ezt én, aki ugyanúgy öt éve van a nyomában, kutat utána, mindent elolvas, ami vele kapcsolatos. De... Az egészen más.
Végül túl hosszúra nyúlik a csend. Fogalmam sincs, mit mondatnék. Most kellene előállnom, hogy ki vagyok. Fáj így látni őt. Az egész mellkasom összenyomja, mintha valami satuval préselnék éppen. Az egészhez pedig adjuk hozzá azt a csipet fűszert, hogy felemlegeti, pontosan mit veszítettem.
- Nem csak neked fáj - jegyzem meg anélkül, hogy átmenne a szöveg azon a bizonyos szűrőn a fejemben. Fogalmam sincs, hogy magyaráznám ki, ha rákérdezne. De próbálok nem lehetőséget adni erre neki. Inkább kérdezek. Még egy utolsót.
- Ha visszajönne... Nevezze csodának vagy aminek szeretné... akarna találkozni vele? - képtelen vagyok úgy előadni, mintha egy előre megírt kérdés lenne. A kezeim ökölbe szorulnak és igazából felkészülök a futásra. Nem csak azért, mert tartok tőle, mi lesz a reakciója. Inkább azért, hogy véletlen se most álljak elő azzal, ki is vagyok.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
111
● ● Reag szám :
100
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 6:44 pm



Mason & Edmund

Meg kapom az erélyes választ is. Tegyem le. Visszhangzik az elmém sarkaiban, neki csapódik a koponyám minden egyes falának. Ismételi magát, de szerencséje van, hiszen lerakom. Semmi testi problémát nem okozok neki, semmi sérülést, semmit. Nem olyan fából faragtak, hogy kölykökkel vívjak eszmecserét, vagy épp kiüssem a divatból csak azért mert vannak dolgok, miket nem tudhat. Nem az ő bűne ez. Ezzel próbálom magamat nyugtatni…na de a körülöttem lévőket? Velük mi lesz? Nem tudom a válaszokat és ez az ami igazán megrémít. Tanácstalan vagyok. Egyedül maradtam (még úgy is ezt érzem, hogy Vero és a lányom itt vannak, meg a kölykök és a nővérem, no meg Gale).
Nem csak nekem fájhat. Azt hiszi, hogy én ezt nem tudom? Azt hiszi, hogy nem tudhatom? Mich-nek volt családja, akik ugyanígy szenvednek, vagy szenvedtek, de én magamon cipelem…. még mindig. Nem vagyok normális? Hát aztán! Nekem fáj, sőt, ordítanék is ha tehetnék. Ott voltam vele a kocsiban, veszekedtünk…ha egyedül ült volna benne, talán akkor is marcangolnám magam, hogy miért nem voltam vele ott, miért nem próbáltam lenyugtatni, vagy hogy miért engedtem kocsiba ülni! Sok minden van, amit tehettem volna, de az isten szerelmére…múlt időről beszélünk. Ő már nincs többé! Dühös voltam. Nem is kicsit, ami azt illeti. Az egész helyzet bosszantott.
Az újabb kérdésre összeszorul a torkom. Miért jön ilyen nevetséges kérdésekkel? Miért köszörüli rajtam a csorbát? Miért rajtam hegyezi a kérdéseit? A fájdalom jár át miközben a sírfeliratot nézem. Annyiszor vágytam rá, hogy egyik nap arra ébredek, hogy ott van mellettem. Mintha mi sem történt volna. Vagy épp elmesélné milyen volt az a bizonyos fehér fény. Elmosolyodom, bár ez keserű, mint a kávé, amit Michael inni szokott. Visszalépek szembe a sírhoz, a kezem ismét ráhelyezem és szinte égetem a tekintetemmel a nevet.  
Szeretlek. Szeretni foglak. De tudod mit? Várj rám. Egyszer viszont látjuk egymást ott, talán hamarabb, mint gondolnánk. Ott és akkor tényleg testvérek leszünk. Sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem voltam nagyobb támaszod, hogy nem tudtam segíteni megakadályozni.... mindezt. Nem kellenek a szavak, tudom jól, hogy tudod, mindennap hiányzol.
Eleresztem a hideg követ, majd a srác felé fordulok és megindulok el, mellette lépek el és csak ennyit fűzök az egészhez.
- Minden vágyam teljesülne azzal a csodával! - ennyit mondok, semmi többet, hiszen ebben minden benne van. Minden fájdalmam és minden örömöm. Másra sem vágytam az öt év alatt, mint hogy Michael újra éljen, újra fapofával vállba bokszoljon és kinyögje, hogy hülye vagyok...vagy épp az őrült vigyora...
Álmodozol kölyök, nincs olyan, hogy ha visszajönne....







One life


Elit
avatar
● ● Posztok száma :
154
● ● Reag szám :
141
● ● Keresem :
Az iker
● ● karakter arca :
Tyler Hoechlin


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 7:25 pm



Tisztában vagyok vele, hogy ez neki is fáj, mégis tovább kérdezgetem. Újra és újra szóra nyitom a szám, akkor is, ha már úgy érzem, minden csepp levegő kiszorul lassan a mellkasomból. Az egészet pedig megkoronázom azzal az utolsó kérdéssel.
Csoda. Mást sem hallottam az Ébredés utáni hónapokban, minthogy egy csoda vagyok. Csoda, hogy életben vagyok. Hogy felébredtem. Csoda, csoda... A könyökömön jött ki az egész, de túlzottan el voltam foglalva azzal, hogy próbáljam feldolgozni a tényt, hova is kerültem.
Most pedig én is ezzel a szóval dobálózok mielőtt csendben maradnék és csak figyelném a reakciót. Mintha tényleg egy tanulmányhoz gyűjteném az információt. Kívülállóként. Idegenként. Tudom, hogy most egy szót sem szabad szólnom. Abban is egészen biztos vagyok, hogy hozzám beszél.
Miért nem mondod ki, hogy halljam?
Na persze. Azért, mert én nem Mich vagyok. A szemében, nem. Néha a sajátomban sem. De mindez nem számít. Akkor nem, amikor kimondja a válasz és elsétál mellettem. Hogy mit kellene tennem? Utána fordulni és közölni, hogy minden nap történnek kisebb csodák. Olyanok, amire nem számítunk. Legyen szó egy vizsgálatról, ami éppen időben jött. Vagy egy ébredésről. Nem számít, hogy épp háttal állok neki. Hogy a sírt bámulom. Ezekről a csodákról kellene mesélnem neki.
Mégis az egyetlen dolog, ami elhagyja a szám...
- Ed... - a rohadt életbe. Ezt nem kellett volna. Abban a pillanatban, amint kimondtam, tudom, hogy hatalmas hiba volt a nevén szólítanom.
Mégis mi a fenét akartál, Mich?!
Hiába nem beszéltem túl hangosan, a temető csendjéhez mérve akár kiálthattam is volna a nevét. A nevet, amit nekem nem kellene ismernem. Amit nem ismerhetek!
Most bezzeg hallgatok. Lényegében a lépteit hallgatom. Anélkül, hogy hátranéznék, próbálom a saját egye hevesebben dübörgő szívverésem mellett meghallani, mit tesz.
- Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre - jegyzem meg végül, ha van még annyi időm és nagy léptekkel indulok az ellenkező irányba. Lehetőleg minden mozdulattal egyre sietősebben.
Meg akarok lépni, mielőtt bármi összeállna a fejében és elkaphatna, hogy kérdőre vonjon.

Középisk.
avatar
● ● Posztok száma :
111
● ● Reag szám :
100
● ● Keresem :
Kölyök
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Vas. Márc. 18, 2018 8:25 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2245
● ● Reag szám :
1463
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Temetõ •• Szomb. Jún. 23, 2018 1:10 pm

I don’t go crazy, I am crazy
Virágomnak

Nagyot szippantok a hűvös reggeli levegőből; hosszú esőzésekkel járó zivataros napokat tudhatunk magunk után, drága, fényesre suvickolt lakkcipőmet heveny harmat veszélyezteti, ahogy rálépek a mindenféle gizgazokkal, meg lóherékkel teli fűre. Fura, mennyire feltűnik az ilyesmi, az egyenetlen fűcsomók meg a göröngyök, amiknek korábban nem szenteltem nagy figyelmet, maximum eltaknyoltam bennük. Minden. Reggel. Mióta viszont hét kertész és saját tájépítész által karbantartott villakertre kelek minden reggel, mondjuk ki: borzasztó egy nyegenyóka lettem. Van bátyám, akiből doktor lett (jó, elég pocsék, és csak állatorvos, de akkor is), az egyikből meg ügyvédbojtár, én meg ma reggel fél órán át próbáltam kinyitni egy pisztáciát.
Bár mentségemre legyen mondva, ennek semmi köze az új életemhez. Előtte is úgy dobáltam el a reményeim és álmaim meg a lehetőségeim, mintha magokat vetnék aszály után.
Jogos-e egyáltalán új életnek nevezni…? Nem sokat figyeltem a tanításokra, az igaz, de nem emlékszem, hogy az újjászületés egy másik életbe születésről szólt volna. Mármint, nyilván megérdemlem, hogy gazdag, jóképű fickóként térjek magamhoz, hát hogy a fenében ne! De mi lett volna, ha nem is tudom, elölről kezdhetem…? Csak a biztonság esetére, hogy a saját hibáimat tudjam véteni, nem pedig attól félni, a test előző tulaja által okozott kárt mikor jönnek behajtani. Egészében véve, Victor életét élni olyan, mint egy teszt, amire nem tanultam, sőt, még csak aludni sem jártam be órára, de itt a sarkon nem egyes vár, hanem egy orr, az enyém, amit betörnek.
Nem mondanám, hogy sok időm volt efféle filozófiai kérdésekkel tökölni, valahogy az újdonsült, családnak nevezett diszfunkcionális személy-halmazom mindig talál valamit, amit csinálni kéne, nem beszélve az állítólagos barátaimról, akik viszont folyton kibeszélnek a hátam mögött. Gondolom. Abból kiindulva, hogy én is kibeszélném magam. Már kezd egyre nehezebb lenni a balestre fogni mindent, így az irodába is vissza kellett ülnöm, bár nem csinálok semmit, csak mosolygok; ha pedig tárgyalásra visznek, egy armadányi ügyvédbulldogot ültetnek mellém. Lényegében nem is engednek szóhoz jutni, és addig jó; az akcentusom már kezd kiveszni, de még mindig dadogok, mint egy veszettegér.
Tekintetem most a fára fonódik, arra a magányos mandulafára a temető szélén. Nem volt nehéz kinyomozni, mi történt, hát… velem. A városi vezetés környezetszennyezés okán nem engedi a hamvakat a folyóba szórni, így ilyenkor marad az urna meg a fa alá ásás. Bérházban lakunk, saját udvarunk soha nem is volt, tehát… A szegények temetője. Tömegsír, mondhatjuk. Már innen is látszik, hogy a fa vaskos, öreg törzse tele van tűzdelve táblácskákkal, az elhunytak nevei, akik szereztek engedélyt oda temetni a halottakat. Mivel az ügyem Victorral kapott némi sajtóvisszhangot (hát nyilván nem miattam, hanem Victor miatt), talán egyszerűbb volt kibulizni, hogy ide kerüljek, mint korábbi eseteknél. Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy a titkár, akit megbíztam ennek kiderítésével, tényleg jól tájékozódott; kiderült, hogy tíz Ravi is él Párizsban. Össze kellett volna ülnünk, mikor még éltem.
–  Oké… Akkor most bemegyek – sóhajtom. A két méterrel mögöttem álló testőr meg sem szólal. Nem szokása. Teszek egy lépést előre, de szinte rögtön megrázom a fejem. – Nem, nem, ez mégsem fog menni… Menjünk inkább.
Rendben.
Döbbenten bámulok fel rá. – Neeem, neeeeem, haver, ilyenkor neked azt kell mondanod, hogy dehogyis, te gyökér, fordulj meg és menj oda! Ez a dolgod! Tudod, mint az Oroszlánkirályban. – Erre csak felvonja a szemöldökét. – Tudod, Timon és Pumba, hadd verjem szét, hadd verjem szét… fogd meg… Nincs meg? Miért is töröm magam… Úgy nézel ki, mint aki a Men in Black forgatásról szökött. Csak… Maradj itt, jó? Innen is tökéletesen rám látsz, és gondolom nagyjából négy másodperc alatt gyorsulsz százra… – Az utolsó pár mondatot már menet közben tettem hozzá, miközben már távolodtam tőle, a kocsitól, a temető kapujától, és célirányosan a fa felé indultam. A szívem egyre hevesebben vert. Ez az első lépés, talán? Az elismerés? Elvégre, ha látom ott a nevemet, a képemmel, akkor talán… Nem tudom. Változik valami? Teljes őrület az egész, és a távol őrködő sírkövek néma dacolása kifejezetten fojtogatón hat rám, mintha minden lépéssel egyre több súlyt szednék magamra.
Aztán egyszer csak ott vagyok. A fa előtt, a táblák előtt; a vaskos, göcsörtös törzsön keresem azt a kis fatáblácskát… És megtalálom; az az én nevem, az enyémre abszolút nem hajazó kalligrafikus írással, két évszám, gyötrelmesen közel egymáshoz, és egy végzős koromban készült kép. Úgy nézek ki, mint akinek rángásai vannak, mert épp tüsszentés előtti pillanatban kapott el az igen érdektelen fotós, aki nem volt hajlandó újat csinálni.
Hát, ez vagyok én. Ezt tudom felmutatni; Ravi Marwah, 1996-2017. Semmi szerető apa, férj, gyermek, tetsvér, vagy legalább közepesen jó pizzafutár… Csak egy béna kép. Elég elszomorító. Ahogy az a gondolat is, hogy az elhamvasztott testem most valahol a kőburkolat alatt fekszik egy urnában, hamu és csont. Vajon Violet járt itt kint…? Fáj neki az elvesztésem, vagy el is felejtett már? Nem mertem beszélni még senkivel; azt a pénzösszeget is csak sunyiban küldtem el, anoním szerettem volna maradni, de a rendszer nem hagyta. Csak reméltem, hogy nem ágált nagyon ellene. Eszemben sincs tagadni, hogy hiányzik, pedig naponta több száz ember akar beszélni velem, de egyik sem igazán velem, csak… velem. Szinte még mindig hallani vélem a hangját, ahogy vitatkozik, és egyre közelebb jön, és…
…?!
Döbbenten fordulok meg, hogy a valóban felém haladó Violetet bámuljam, meglehetősen meredten. Épp élesen vitatkozik a mobilja túloldalán lévő akárkivel, így nem vesz észre, időt adva a teljes és tökéletes pánikra. Most mit csináljak? Fussak a másik irányba? Feküdjek a földre, hátha nem vesz észre? Ugorjak a bokorba? Elég tüskésnek látszik, a fájdalomtűrő képességem pedig nem változott az új testben sem… Úgyhogy azt teszem, amit minden felnőtt, érett férfi tesz. Hazudok, pánikolok, és keresem az első adandó menekülési útvonalat. – Elnézést, hölgyem, van ideje beszélni Urunkról és Megváltonkról, Jézus Krisztusról? – Az öltönyöm megvan hozzá.

I just go normal from time to time
Elit
avatar
● ● Posztok száma :
40
● ● Reag szám :
27
● ● karakter arca :
Richard Madden


Témanyitás ✥ Re: Temetõ ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Temetõ
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» A Hydra felemelkedése 7: A rettegés háza
» Lafayette temetõ

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Külváros-