vizsgáló
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ vizsgáló •• Szomb. Nov. 25, 2017 4:04 pm

*****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Szomb. Dec. 02, 2017 1:18 pm

⚏ Olympe részére ⚏


(Egyelőre még a párizsi utcákon...)

Az igazi ősz utolsó napjai már a nyakunkon, és a későn észbe kapó fák is elkezdték aranyló-vöröslő levélköntösbe öltöztetni az utakat, amiket az utcaseprők győztek takarítani. AZ időjárás jelentés sem igen jósolt már jó időt, sőt, néhány hét, és az első fagyok is elérnek hozzánk, aztán jön a hó, ami a közlekedést tekintve alapvetően is kész szenvedés – hát még, ha nem négy keréken nézzük, hanem kettőn!
Kiskoromban talán szerettem a motorokat, ám eme rajongásom sosem terjedt addig, hogy jogosítványt is szerezzek rájuk, sőt, míg Párizsba nem költöztem, eszembe sem jutott, hogy egyszer majd ez lesz az egyik stresszoldó hobbim. Futni télen, fagyban is lehet, épp csak óvatosnak kell lenni; nyilvánvalóan a motorozás sem más, ám az óvatosabbak közé tartozom, aki beállítja a garázsba, míg újra nulla fok fölé nem megy a hőmérséklet. Kénytelen vagyok hát lassan búcsút mondani a két éve vásárolt motoromnak. Az elődjét, bár mára már valószínűleg szintén leváltottam volna, inkább balesti arányainak köszönhetőek kellett az örök betonmezőkre száműznöm; miután a városon kívüli szerpentinen véletlenül kifordultam egy kanyarban, egyébként eltörve a vállam és a csuklómat is (mert hiába mondja mindenki, hogy nem, dehogy, ő soha, mindenki a keze kinyújtásával próbálja meg tompítani ez esést; ez ösztönös), sajnos több hibát is beszerzett, amik ugyan nem voltak halálosak, a kijavításuk nem érte volna meg, és túrázásra sem volt alkalmas már.
Most néhány hónapra megint motor nélkül maradok, bár a karbantartást persze ilyenkor is el kell végezni, és ki tudja? A felmelegedés sok dolgot akadályozott már meg az átlagos telekben.
Néhány barátommal róttuk az utolsó, megnyugtató köröket odakint; vicces belegondolni, mennyire előítéletesek az emberek, és az autósok és járókelők nagy része is azt hiszi, minden motoros huligán, jövőkép nélküli balfácán; és csak akkor ámulnának nagyot, ha kiderülne, hogy legnagyobb részük több diplomával is rendelkezik, vagy épp rendőr, tűzoltó, mentős, rezidens… Csupa olyan foglalkozás, amit ugyanakkor igen nagyra tartanak.
Már hazafelé tartok, a városi forgalom lagymatag tempójában csordogálva a kertvárosi kerületben; egyértelmű, hogy a sebességkorlátozás közel sem okoz olyan nagy élményt, mint az autópálya szabadsága, de igyekszem kiélvezni az utolsó fél órát, míg haza nem érek. Mire befordulok a Rue de Patay-ról a Rue de Tolbiac-ra, már egyedül maradok, a többiek leszakadtak vagy más irányban mennek. Délelőtt 10:12 van, az iskola- és munkaidő elstartolásával már csak a szabadnaposok és a babakocsikat tologató kismamák maradnak a kevésbé forgalmas, őszi hideggel behintett utcákon. Szinte andalító az egyhangúság, a szürkeség, a forgalom; valószínűleg ez okozhatja azt a gondot is, amibe a következő kereszteződésben elfordulva kerülök.
Nem látom rendesen, hogy mi történik; csak azt, hogy valaki megpróbált olyan helyen átfutni az úton, ahol nem szabadott volna, egy autó olyan hirtelen fékez elől, hogy az utána jövő satufék mellett is nagy erővel robban belé, mire az első az út másik oldalán lévő árokba lökődik. A szembe oldalon közlekedő autós, ha jól látom, hogy öreg néni dauerolt hajjal (érdekes, néhány másodperc alatt milyen részleteket jegyez meg az ember) megijed, és ösztönösen elrántja a kormányt; felém.
Kénytelen vagyok én is félrehúzni, és a jobbról, egy áruház parkolója felől kikanyarodó mellékút felé kanyarodni, pillanatnyi gázt adva, hogy még azelőtt elhagyhassam korábbi helyem, hogy a néni odacsapatna a kis Suzukijával. Arra nem számítok, hogy valaki – szőke hajpacát látok csak, két hatalmas fülhallgatóval a fején – körül sem   nézve próbál meg átsétálni előttem. Úgyhogy megpróbálom őt is kikerülni, ami azonban már csak úgy sikerül, hogy behúzom a féket, elrúgom magam a dőlő motortól, és keményen az aszfaltba csapódom. Egy pillanatra az összes levegő kiszorul a tüdőmből, és fojtogató kéz szorul a torkomra, aztán egy fájdalmas, első levegővétel következik, fölöttem az ég egyenletes, világos, szinte fehér fakószürkében világít.
Néhány másodpercig még kábán fekszem a földön, aztán megpróbálok feltápászkodni. Érzem a sajgást a csontjaimban, a fejem lüktet a koppanástól, de azt is érzem, hogy nem lett komolyabb bajom. Valószínűleg ritkán olyan boldog az ember, mint mikor kiderül: tényleg hasznos volt megvennie a drága protektoringet, meg az összes védőfelszerelést, amit csak fel lehet lelni egy boltban. Már térdelő helyzetből állok fel, mikor sikerül lecsatolnom a bukósisakot, amin ronda és igen mély karcolások éktelenkednek, jelezve az aszfalttal való találkozás helyét és erejét. A motort egy behajtani tilos tábla állította meg, ami kissé bele is hajolt az ütközésbe; mivel az van a legközelebb hozzám, valamiért ösztönösen előbb oda lépek, hogy leállítsam, és csak azután nézek a néhány méterrel arrébb fekvő tömeges baleset felé. A legelöl haladó autó hátulja elég rendesen összegyűrődött, akárcsak a belé hajtó kisbusz eleje, mintha csak papír volna. Ám a két sofőr máris egymással pöröl, úgyhogy olyan nagy gond nem lehet. A közeli buszmegállóból pedig már odaszaladtak ketten a szembe sávból kisodródó, hirtelen fékező nénihez, holott neki az ijedtségen kívül tényleg nem esett baja.
Aztán tekintetem megtalálja a telefonjába és a zenébe túlzottan belefeledkező gyalogost is, akit sikerült majdnem elgázolnom, és aki most a járdán feküdt döbbenten; valószínűleg elesett. A térdem, ami először leért, minden protektor ellenére is fáj egy kissé, így némileg, de nem olyan feltűnően sántikálva, egyik kezemben a sisakomat markolászva megyek oda hozzá.
Hé, minden rendben? – kérdezem tőle már néhány méterről, és csak akkor tűnik fel, hogy pontosan miért is volt olyan ismerős, mikor már ott állok mellette. – Olympe?! – pislogok rá majdnem olyan meglepetten, ahogy ő a helyzetre. Összevonom ugyan a szemöldököm, mégis leguggolok elé, már amennyire tudok, és a feje hátuljára próbálok rálátást kapni, amit valószínűleg beüthetett esés közben. – Szédülsz? Vagy fáj valahol?
Majdnem elgázoltam Joanne lányát.

two can keep a secret
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Szomb. Dec. 09, 2017 6:32 pm

Dr. Jess részére

A szokásossá vált reggeli dilemmám ellenére ma úgy döntöttem, adok egy esélyt az iskolának, de pocsék ötletnek bizonyult. Az első óra végeztével én voltam az első, aki rohamos léptekkel kivágtatott a teremből és valószínűsítem, hogy már mindenkinek leesett, hogy a többi órámat ma is kihagyom. Én próbálkozom, de mit tehetnék, ha egyszerűen az is nehezemre esik, hogy ne grimaszolva válaszoljak a tanárnak. Ezek sznobok mind, anyámnak meg hiába bizonygatom, hogy esélytelen beilleszkednem az elit diákok közé, ha én magam nem vagyok ripacs, mintha meg se hallaná... Naná, hogy nem, ez az egész az ő ötlete volt. Utálom Párizst, az Eiffel-tornyot, meg ezt a fene nagy lelkesedését, hogy a fővárosba költözve több lehetőségünk van. Meg se kérdezte, hogy akarok-e egyáltalán jönni, mikor nem voltam hajlandó csomagolni, önkényesen pakolta be a ruháimat a bőröndbe. Utálom az új szobámat, a házat, az osztálytársaimat és az emberek nagy részét is, aki semmit sem tud rólam, de a vezetéknevemből hamar rájön, hogy a családom milliárdos üzleteket köt a pezsgővel.
Hiányzik a gyár is, ahol minden borpárlatot kerülni kellett, hogy ne vegye be a hajam az aromát, hogy mindig kitessékeltek, mert csak láb alatt voltam, de leginkább az, hogy ha ott voltam, biztos lehettem abban, hogy apám szembe fog jönni velem a folyosón nem egészen öt percen belül. Párizs utcáit róhatom éjt nappallá téve, akkor se fogok belebotlani a csálé nyakkendőjébe a következő sarkon. Pedig megigazítanám neki, ahogy mindig is tettem.
Ismét felültem az érzelmi hullámvasútra és azon gondolkozom, mikor tűnne fel anyámnk, ha vonatra pattannék, hogy hazamenjek. Haza-haza. Nem ebbe a krémszínű rémálomba, amit ő mostanság otthonnak hív. Talán hamarabb apám irodai székében trónolhatnék, minthogy anyám bármit is megsejthetne belőle. Talán, ha most indulok a pályaudvarra még elkapok egy vonatot, ami elvisz ebből a kamu rózsaszín világból.
A helyzet viszont az, hogy nem a pályaudvarig, de következő sarokig se jutok el. Nem látom, mi történik körülöttem, hogy ki hajt a másiknak, csak a dudálás jut el a tudatomig, a fejem oldalra kapom, de nem kéne. Valaki egyenesen felém tart, én meg lefagyok és mire a lábaim mozognának, lépés közben megbotlom a járdaszegélyben és hanyatt vágódók az asztfalton. Mindez olyan hirtelenséggel történik, hogy a levegő kiszorul a tüdőmből és előbb köhögve fordulok oldalra, hogy lélegezni tudjak. Aztán már minden oké, többnyire. A felüléssel próbálkozom, de a fejembe nyílall a fájdalom, így megtámaszkodom a hátam mögött és résnyire nyitott szemmel próbálom felmérni a helyzetet. A káosz magától értetődik, páran kiabálnak, valaki meg hozzám beszél, de olyan lassan jut el a tudatomig a mondandója, hogy már azelőtt felismerem őt, mielőtt válaszolni tudnék.
- Dr. Jessen! - szakad ki belőlem meglepetten aztán a motorra nézek, ami elég csúnyán néz ki, és ami majdnem keresztülhajtott rajtam. - Zúg a fejem - ismerem el vonakodva. Leplezetlenül nem csípem a fazont, nem találkoztunk sokszor, de ő az öcsém dilidokija, ki a fene kedvelne egy dilidokit? Már csak a testvéri szolidaritás is ellene szól, tudom, hogy nem akarja ezt, csak bele van kényszerítve és őszintén csodálom, hogy Pascal után nem az volt anyám következő fantasztikus ötlete, hogy én is járjak dokihoz. A francokat..
Fogalmam sincs mennyi idő telik el, de a mentőket hallom meg először, aztán a rendőröket látom és pánikba esek. Épp lógok a suliból, hatalmas bajba keveredhetek, mindenkit felelősségre vonhatnak miattam, sőt, akár felé is függeszthetnek. Eddig nem aggódtam igazán amiatt, hogy kirúgnak az elit gimnáziumból, de eddig nem is lebegett a fejem fölött a lehetősége.
- Tudja mit, Doki? Jól vagyok, semmi bajom... De a többieknek biztos jól jönne a segítsége - ülök fel aztán és hunyorogva konstatálom, hogy mégis van, ráadásul szédülök is mint a ringlispil. A rám szóródott üvegszilánkoktól próbálok épp megszabadulni, mikor feltűnik az egyik mentősnek a párosunk. - Valószínűleg magának se árt, megvizsgálják, menjen csak.. - noszogatom bármilyen elfuserált próbálkozásnak is tűnik. Már teljesen biztos, hogy esélytelen ezt megúsznom kórház nélkül, főleg miután felismerés ér, hogy egy szilánk az arcom oldalát is felsértette és potenciális áldozatnak látszom.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Szomb. Dec. 16, 2017 2:08 pm

⚏ Olympe részére ⚏


Még sosem ütöttem el senkit. Ami, tegyük hozzá, nem nevezhető sikernek, mert eléggé alapvető követelmény volna egy ember életében, de aki nagyvárosban él, az előbb vagy utóbb valahogy mindig kifogja azt a vásárba siető nénit, zebra nélkül közlekedő „nagyon fontos” üzletembert, vagy Facebookon lógó tinédzsert, aki körülnézés nélkül lép le a járdáról ha az út pedig le van fagyva, esélytelen anélkül megállni, hogy legalább egy kicsit meg ne pöckölné. Úgyhogy valamilyen szinten mégis büszke voltam arra, hogy vagyok elég jó sofőr ahhoz, ne történjen meg velem ilyen; még balesetem sem volt soha, leszámítva, amikor épp belém hajtott hátulról egy audis, mert úgy gondolta, ha négy karikája van, nem vonatkozik rá a követési távolság betartásának kötelezettsége. Egy pillanatra, nevetséges módon, az villant a fejembe, hogy most megszakítom a láncolatot; kicsinyes, de az ilyen szituációkban nagyon sokszor ilyen gondolatok jutnak az ember eszébe. Mikor néhány hónapja kisodródtam egy kanyarban, azon pörgött az agyam, hogy elfelejtettem befizetni a gázszámlát.
Miután azonban felfogtam, hogy baleset részese lettem, a legnagyobb fejfájást már nem az kezdte okozni, hogy megfejeltem a betont, hanem a tény, hogy ki is az, akivel sikerült közös káoszba bonyolódnom. – Ne próbálj meg felállni – vonom össze a szemöldököm, miközben anélkül próbálom vizsgálgatni, hogy bármelyikünknek is kényelmetlen volna. Nem látok rajta sebet hátul, bár az arcát megvágta egy szikánk, valószínűleg a buszmegállóban lévő hirdetőoszlopnak ütköző néni felől, de már egy apró koccanás is nagy gondot tud okozni, ha rossz helyen történik. – Vegyél mély levegőt. Nincs hányingered? Vagy nem cseng a füled? – Talán csak képzeltem, ám úgy tűnt, mintha a szemei kissé nehezen fókuszálnának. Ezek az agyrázkódás tipikus tünetei is lehetnek; a mentők és egy rendőrautó szirénázva érkezett meg, szerencsére közel volt az állomás ahhoz, hogy az első hívást követően alig két perc alatt kiérjenek. Egyenruhások szaladnak az összekoccant autókhoz, bár a sofőrök már kiszálltak. Az egyiküknek, azt hiszem, nem lehetett légzsákja, mert jobban megfigyelve feltűnik, hogy a szemöldöke és az orra véres, a kormányba üthette.
Míg az érkezőket figyelem, nem kerüli el a figyelmemet a lány hangjába vegyülő izgatott sietség és félelem sem. Elcsuklik, egy kissé; nyilvánvalóan takargatnivalója van. Valahogy nem hiszem, hogy füvet rejtegetne a zsebében, azért riadt volna meg annyira a rendőrök láttán, ám hamar eszembe jut, hogy hétköznap délelőtt van – vagyis iskolai előadási nap. Igazán nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember összerakja a képet. – Maradj nyugton! – fogom meg a karját, mielőtt a végén még megpróbálna táncra is perdülni, hogy bebizonyítsa, mennyire jól van, holott eltéveszthetetlen, ahogy fájdalmában hosszabbat pislog. Vetek egy pillantást a közeledő mentősre, aki tekintete alapján máris kész a számlámra írni az egész balesetet, csak azért, mert nálam van a motor. Az előítélet mókás, amíg nem múlnak rajta komoly dolgok.
Üdv, Étienne vagyok… Mi történt? – térdel le a harmincas pasas mellém, Olympe-pal szemben. Végigvizsgálja ugyanazokat, mint én, a pupillatágulást figyeli, végigkérdezgeti Olympe-tól, hogy rosszul van-e, hol fáj, van-e valami betegsége vagy szed-e gyógyszert, amiről tudnia kéne. Miután végzett az ilyenkor általános kérdésekkel, velem is végigzongorázza őket, bár látható, hogy nekem nincs olyan nagy bajom, leszámítva a fájó térdemet, amire érkeztem. Egy kis zsibbadás, semmi több, bár meglehet, hogy egyelőre a térdvédő szorítása tartja csak helyén a dolgokat; könnyen bedagadhat, ám ettől még, azt hiszem, járó betegnek számítok, ellenben a lánnyal. – Kiskorú, ugye? – pillant kérdőn Olympe-ra, bár nem igazán kérdés; elég egyértelműen ütközik ki rajta fiatalsága, még ha én már azt is tudom, hogy néhány év múlva sem fog sokkal idősebb látványt nyújtani; az anyja szakasztott mása. – Értesítenünk kell a szüleit vagy gondviselőit…
Arra semmi szükség – vágok közbe, és mielőtt még a mentős ellenkezni tudna, szemrebbenés nélkül folytatom: – Az apja vagyok.
Szemmel láthatóan nem számított erre a fordulatra. Két másodperccel korábban én sem, mégis, ösztönösen jön a hazugság. – Az apja?... És elütötte egy motorral?
Nem ütöttem el. Nem a nevelési módszerem része – húzom össze a szemeimet. Étienne-nek láthatóan nem tetszik sem a válasz, sem a tény, hogy újabb esetet rögzíthetnek, ahol nem a motoros a hibás. Kérdőn pillant Olympe-ra, megerősítést várva tőle; a lány saját érdekében remélem, hogy ezt maradéktalanul megadja neki.
Nos… Fennáll az agyrázkódás gyanúja, és lehet, hogy azt a vágást is jobb volna megnézni. Be kell vinnünk a kórházba. A motort hagyja csak itt… Lehet, hogy szükség lesz rá a helyszíneléshez –mondja, de azt hiszem, ő sem hiszi, hogy így lesz. Tulajdonképpen szó szerint nem vettem részt a balesetben, bár a két autós lehet, hogy nem fog tudni megegyezni, kinek a hibája volt, és kinek a biztosítója kell, hogy fizessen a másiknak. A buszmegálló miatt is csak a nénit fogják feljegyezni; így, azt hiszem, az a tény sem fog feltűnni senkinek, hogy Olympe-ot mégsem a nevem alatt jegyzik, ráadásul a mentőst valószínűleg nem is látjuk többé. Bár kellene egy jegyzőkönyv az én biztosításomhoz is.
A mentőssel közösen kísérem a lányt a mentőautóhoz, és miután beültetik oda a vérző orrú sofőrt is, aki leginkább dúl-fúl mérgében, hamar becsukódik az ajtó, és alig egy perc múlva már a kórháznál is vagyunk. Nem szólítom meg Őt, és valószínűleg ő sem engem, egészen addig, míg egyedül nem maradunk egy vizsgálóban, várva, hogy egy rezidens ráérjen és megvizsgálja a lányt. Sürgősségi osztály a fenét.
Szóval… Nincs nagy rutinod a lógásban, hm? – sandítok a lányra a szemem sarkából. Muszáj itt maradnom vele, mint „apja”; akkor is, ha a helyzet mindkettőnknek kényelmetlen. – Sose járkálj nyílt és gyakran látogatott helyeken. Nagy az esélye, hogy felfedeznek. Jól sejtem, hogy anyádnak fogalma sincs arról, nem iskolába indultál? Vagy út közben untad meg az oktatási rendszer békylóját?

two can keep a secret
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Pént. Dec. 29, 2017 9:25 pm

Csak egy újabb negatívumot írhatok Párizs számlájára, ennyi az egész. meg egy kis szédülés, kóválygás, fejfájás. Remélem, hogy olyan gyorsan múlik el, ahogy jött, mert nekem már épp indulnom kellene. Sürgősen mehetnékem támad, amint a kelleténél egyel több hivatalos személy fordul felém. A dokinak még csak-csak ki tudnám magyarázni az egészet egy körmönfont hazugsággal, hogy anyám meg ne tudja, de ha a rendőrök szerint közöm van ahhoz, ami az imént történt, és bevisznek az őrsre, oda legjobb esetben is csak az anyám jöhet értem. Kihagynám a lehetőséget, hogy ekkora csalódást okozzak neki. Sose keveredtem még balhéba, életem legnagyobb kihágása az iskolából való lógás, erre tessék, még ezt is elrontom. Már értem, miért én voltam mindig a rendes gyerek, abban legalább volt némi sikerélményem.
- Nem, tényleg, én jól vagyok. Jól leszek.. - javítom ki magam automatikusan és ezzel el is ismerem, hogy jelen pillanatban még vannak problémák, amikkel nem igazán tudok mit kezdeni. - Nincs, nem.. - válaszolok gyorsan, de a tanácsát nem fogadom meg. Túl közel van a mentős, nekem meg nincs kamu személyim, mint a bajba kerülő tiniknek az amcsi filmekben. Egyetlen pillanat alatt realizálódik bennem, hogy most aztán megiszom a levét annak, hogy túl sok mindent tettem kockára.
- Én nem maradhatok itt, doktor Jessen! - sepregetem magamról továbbra is a szilánkokat, futó pillantást vetek a bámészkodó tömegre és már csak annyit látok, hogy egy vaku is kattan. Nem tudom, hogy felénk, vagy sem, de a szememet szorosan behunyom a hirtelen villanás hatására. Pedig már épp a lábaimat húzom magam után, eszemben sincs szót fogadni neki, mígnem arra leszek figyelmes, hogy elszámítottam magam és a mentős már rég előttem térdel, figyelget, és valószínűleg a sérüléseimre kíváncsi.
Gyorsan ismétlek meg mindent, amit már egyszer elmondtam. Nem szeretem feleslegesen jártatni a számat, pláne nem akarom elkotyogni, hogy sportoló vagyok, még bekerülne az aktámba és annyi lenne az egész bajnoksága való felkészülésemnek holmi hülye baleset miatt, amibe sikeresen belesétáltam. Inkább vállalom, hogy vizsgáljon meg ez a doki is, vegyen csak alaposan szemügyre, aztán viszont látásra.
A fiatalkorúságomra való kérdésre hezitálok csak, nem bólintok egyértelműen, de hang sem jön ki a torkomon. Aha, erre vártam, tudtam, hogy ennyi elég is ahhoz, hogy a nyakamra hívják az anyámat és a szemembe mondhassa, hogy tőlem nem ezt várta. Más se hiányzik. Ha sokat ficergek, fáj a fejem, így oda kapok, miközben fülelek, hogy jól hallottam-e. Egyetlen kérdő pillantás után már rendezem is a vonásaimat és kitűnő partnerként támasztom alá a doki állítását. Ha már lebuktam és közvetve elég nagy kalamajkába kevert, én nem állok az útjába, hogy ki is húzzon belőle. Naná, hogy meglátom benne a kínálkozó lehetőséget.
- Tényleg jól vagyok... - kezdenék bele újra, de csakhamar befogom a szám a rámvillanó szempárok kereszttüzében. - Oké, kórház... - nyugszom bele, hogy esélyem sincs tiltakozni és minek után az előbb felöltött álcámat nem vagyok hajlandó kidobni a kukába, így most kezdek csak el feltápászkodni. Ketten kísérnek a mentőig, mint valami óvodást. Mondom én, hogy nincs nagy bajom, csak a fejem sajog, meg olykor beleszédülök a lépésbe is. A francba.. Agyrázkódás mi? Az edzésnek tuti annyi egy pár napra... Mérgesen, majdnem durcásan ülök be a mentőbe, már tényleg csak az kell, hogy mellettem szitkozódjon az a jóember, a vehemenciáját én is hamar átveszem, de csak annyiban nyilvánul meg, hogy a kelleténél jóval nagyobb erővel vágom le a táskámat és ráncigálom is egy sort a csatját. Nyilvánvalóan nem alakul úgy ez a nap, ahogy én azt reggel elterveztem. Még szerencse, hogy a szótlanságra nem kell rájátszanom. Nem is igazán tudnék mit mondani.. Igazából tartok attól, hogy bármit képes kielemezni, ami elhagyja a számat és valami nyakatekert magyarázatot tulajdonítani a semminek is. Pszichológus.. Ahhoz mérten is kezelem a helyzetet. Ha én egy szót se szólok, maximum egy idő után az ő feje is fájni fog.
- Nem lógtam, edzésre mentem... - vágok közbe, de túl könnyedén lát át a szitán ahhoz, hogy csak úgy elhitessem vele. Az nem lenne gyanús, hogy nincs nálam az edző cuccom, mégis ki az, aki a komplett vívófelszerelését magával cincálja minden alkalommal?! Arra van a szekrény. - Jól sejtem, hogy anyámnak fogalma sincs róla, hogy maga az apám? - vonom fel a szemöldököm kérdőn puhatolózva. Hazudott miattam, akár a bokáját is megütheti, hisz orvos. Orvos hazudott orvosnak, hogy mentse a szénámat. Részemről ez egy igen burkolt köszönömnek is megfelelhetne, ha nem lenne túl nagy szám, és felvágott nyelvem. - Voltam iskolában reggel... Nem szeretem a művtörit, és a tanár se engem - töröm meg végül a csendet, oldalt fordulok az ágyon, amire ráparancsoltak és lelógatom a lábam. Minek kertelnék? Úgyis tudja.. Különben is kezd egészen kínosra nyúlni köztünk ez a beszélgetés. Vagy csak én érzem magam kényelmetlenül, hogy szóba hoztam az apámat, miután már hónapokkal ezelőtt világossá vált, hogy apa nem az apám?
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Csüt. Jan. 04, 2018 10:16 pm

⚏ Olympe részére ⚏


A pánik jólismert jelei keverednek Olympe arcán a sokkra jellemző zavarodottsággal. Ha nehezebb természetem volna, vagy rosszabbul viselném a kudarcot, mint amilyen esszenciálisan egy baleset is, talán keményebben bánnék vele, talán elveszteném a kontrollt az érzelmeim felett, és haragosan letolnám, amolyan szülősen, amiért lóg, felelőtlenül zenét hallgat, és még hazudni is próbál. Ám egyiket sem teszem; nem csak azért, mert valahol én is félek, hogy a végén kiderül, és nevetséges, de az zavar, hogy a lány hivatalosan is köthető Joanne-hoz. Ráadásul, kinek ne volna ismerős a helyzet? A tinédzserkori hormonokkal fűszerezett rémálom, amit egy új iskolába kerülés jelent? Ráadásul a végzős év közeledtével… Ha Joanne kikérte volna a véleményemet, nem csak azért elleneztem volna a költözésüket, mert úgy túl egyértelművé vált volna a kapcsolatunk, hogy sokkal nagyobbra nőtt volna a lehetséges lebukás esélye. Tényleg nem tesz jót egy ilyen kényes időszakban a jól ismert környezetből való kiragadás. Egyébként is ingatag táptalajba szül még több bizonytalanságot, mint holmi vírus.
A szemem sarkából figyelem őt, a mozdulatait; egy részük fájdítóan emlékeztet Joanne-ra, egy másik részük pedig riasztóan idegen. Bizonyára Oscarra jellemzőek; szerencsére sosem töltöttem vele igazán időt (leszámítva egy-két publikus eseményt, amin épp ő is ott volt), nem volt esélyem megfigyelni a szokásait. Valahol, azt hiszem, egy kicsit megnyugtat, amiért mégis többet vélek felfedezni benne az anyjából. Majdnem olyan, mintha ismerős volna.
Azt hiszem, igen sokakat meglepne – felelem, felvont szemöldököm az övét tükrözi. Nem publikus információ; sem neki nem kell elmondania másnak, sem nekem. Ha szerencsénk van, az egész kellemetlen incidens eltűnik valahol az egészségügy kacifántos folyosóinak mélyén. Ha.Nem látom értelmét annak, hogy egy kis lógás miatt esetleg megrójanak az iskolában. Vagy otthon. Mindenkivel megesik. – Ez nem valami nagyon elrontott, fordított pszichológia része, ahol megpróbálok a jófej felnőtt szerepében tetszelegni, hátha elnyerem a gyanútlan tinédzser lány bizalmát, hogy aztán megnyissa a lelkét. Ez legfeljebb a rajzfilmekben működik így, és a valóság, mint megannyiszor, sokkal árnyaltabb. Tényleg nem szeretném, hogy bajba kerüljön. Nevezhetjük elhivatottságnak is, egyfajta alaptételnek, ami a személyiségemhez kötődik. Nem csak munkaidőben, kilenctől ötig számít, hogy minden tőlem telhetőt megtegyek mások boldogulásáért. Mondhatjuk, hogy egész napos meló.
Nem erőltetem, hogy beszéljen. Van az a fajta csend, az a kézzel nem fogható üzenetet sejtető, ami a nagy beszélgetések kezdetén; Ő szorong, én pedig hagyom, hogy a saját medrében folyjanak a dolgok. Azt mégsem mondhatom, távolról sem, hogy hidegen hagy, mikor megszólal. – A tanároknak nem az a dolguk, hogy szeressenek, azt hiszem, mindaddig, míg kellőképp átadják a tudásuk a szemfüles diákoknak. Az ellenérzéseid a tárgy mivolta, a tanár oktatói képességei, vagy esetleg személyes megjegyzései felé irányulnak? – kérdezem, majd mielőtt esetleg megsértődhetne, és újra visszagubózna, megadóan magam elé emelem a kezeim. – Nem Enigma-gép vagyok, nem analizálni próbállak. Csak érdekel. Rengeteg tanár szaladgál, büszkén lengetve a diplomáját, holott a nyomába sem ér azoknak, akik naggyá és megbecsültté tették a szakmát… Részre hajlóak és gyerekesebbek, mint akiket tanítanak. Ha tudnád, hányan járnak hozzám, olyan lelki és mentális lestrapáltság jeleit produkálva, mintha már negyven éve a munkaerőpiac aktív részesei lennének…! – Megrázom a fejem, és csalódott ciccegéssel fordulok az ablak felé. Nem úgy tűnt, mintha az őszi, világos szürkeség tűnni akarna. – Szóval csak és kizárólag a művtöri miatt döntöttél úgy, hogy sétálsz egyet a városban? Három kerülettel arrébb?
two can keep a secret
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Pént. Jan. 26, 2018 11:46 am

Csak a lábaimat lógatom az ágyról, bámulom a cipőm orrát, megint megállapítom, hogy milyen rövidek, ha le akarnék mászni, le kellene ugranom innen. Szó szerint. Nevetségesen kicsi vagyok. És most tényleg úgy is kezelnek, mintha csak egy gyerek lennék. Pedig alig néhány hónap és akár a magam útját is járhatom, elköltözhetek otthonról, elmehetek a városból is, és minden bajom megoldódna. Na jó, mind talán mégse. De annak az esélye, hogy ezután lógás miatt lebukok, teljesen egyértelmű.. Azért egy halvány vigyor kúszik az arcomra, mert kórházi igazolásom lesz az egész napra. Nem mondom, hogy örülök neki, de pont kapóra jön. Persze azt elfelejtem a doki orrára kötni, hogy mostanában egyre többször esik meg, hogy inkább az iskola mellé járok, mint be órára, de héé. Az én pártomat fogja, ha anyám előtt lebukok, legalább tudok majd mivel érvelni.. Mindenkivel megesik, és ezt egy pszichológus szájából hallani, azt hiszem egyszerre mulatságos és megnyugtató. Akkor csak nincs velem túl nagy baj.
- Azért ezt megpróbálhatná sugallni az összes többi embernek is, akik szerint ez főbenjáró bűn.. - sóhajtok nagyot. Még mindig nem nézek fel rá, de már nem is vagyok annyira magam alatt. Az arcomat tapogatom fél kézzel, az ujjbegyem bele is akad a sebbe, ami már varrosodásnak indult. Csak finoman érek hozzá, talán maradt még ott pár kósza üvegszilánk, amiket én észre sem vennék. Igazán jöhetne valaki, aki kitisztítja, vagy azt mondja, hogy semmi bajom és hazamehetek. Mondjuka fejem nem épp így érzi, néha akkorát fordul velem a szoba, hogy jobb ha nem is ingatom túlságosan. Olyankor még a homlokom is ráncba szalad, de nem tart tovább néhány másodpercnél. Tényleg jöhetne egy doki, akitől meg tudom kérdezni, hogy ez meddig marad így, hogy tudok-e menni a délutáni edzésre, meg másnap suliba. Holnap nem lesz művtöri.
- Az lenne a dolguk, hogy tanítsanak és ne vagdalkozzanak, ne próbáljanak megszégyeníteni mindenki más előtt, fitogtatva, hogy náluk van a gyeplő. Az lenne a dolguk, hogy megszerettessék velünk a tárgyakat, segítsék a pályaválasztásunkat, és az se árt, ha szeretik amit csinálnak, elvégre csak össze vagyunk velük zárva több mint 8 órára.. - magyarázom aztán egy szuszra. Erről igenis meg van a határozott véleményem. Azt hiszem minddel van bajom, amit felsorolt, de ez nem is csoda. Én sem tettem túl sok mindent azért, hogy beilleszkedjek az új közegbe. Nem csatlakoztam klubokhoz, nem járok rendszeresen az egyetemi felkészítőre se. Nem is akarok én egyetemre menni, miért akkora bűn ez? Az életem kétharmadát az iskolában töltöttem, semmi kedvem nincs még négyet szenvedni, csak azért, hogy egy papírral több legyen a kezemben. Talán részben ennek köszönhetően vagyok az iskola ellen, az új ellen, meg még Párizs ellen is. Próbálok én hozzászokni, de csak elviselni tudom, szeretni nem. Az is valami, ha néhány hónap alatt megtanulok szimbiózisban élni ezzel a lüktető forgataggal, még ha a szívem haza is húz. Ennél többet én nem tehetek, és őszintén nem is akarok tenni.
- Szóval csak a rendelőben próbálja megfejteni az embereket? - nézek fel rá aztán valódi kíváncsisággal a szememben. Az egy dolog, hogy az öcsémmel nem sokat kommunikálok, de néha elcsípek egy-egy hangosabb mondatot, mikor anyával beszél, vagy inkább anya neki. Ő is elég önfejű mostanában.. - Rajtam nincs is mit analizálni. Nem utálom az embereket, csak haza akarok menni. - rántok vállat, de az ilyen hirtelen mozdulatok igazán kellemetlenek még. Nem is kell orvos ahhoz, hogy tudjam, ebből nem igazán lesz edzés délután. Pedig még csak nem is ütöttem meg magam annyira.
- Nem, a művtörivel nincs akkora bajom, csak nem szeretem. De nem is kell szeretnem, hogy jó legyek belőle. A humán tárgyak az erősségeim.. - magyarázom, aztán elhallgatok, gyanakvó pillantást vetek felé, mielőtt kibökném, hogy matekból viszont elég ramatyul állok. - Tudja Dr. Jessen, elég jól csinálja.. Már majdnem elhittem... - mosolyodok el én is, bár neheztelek rá. Csak kiszedi belőlem, azt is amit nem akarok mondani. Nem tudom, mire jó ez, vagy ez az általános protokoll? Hogy beszéltet, míg nem jön valaki, aki rendbe tesz és megállapítja, hogy hazamehetek? Inkább csende burkolózom, előveszem a mobilomat, hogy megvizsgálhassam az arcom. Nem kérdezem meg, de azért kíváncsi lennék, hogy ez a seb begyógyul-e majd heg nélkül. A bőröm egész szép volt, majdnem annyira, mint anyáé. Sokáig szerettem is, hogy ennyire hasonlítok rá, hogy mindig megdicsérik a vonásaimat, amiket tőle örököltem. Nem lehet okom panaszra, én már nem is vagyok annyira tökéletes, mint ő.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Vas. Jan. 28, 2018 1:35 pm

⚏ Olympe részére ⚏


Már majdnem rászólok, hogy ne piszkáld, ösztönösen. Aztán rájövök, hogy semmi közöm hozzá, elvégre, nem vagyok én neki senkije, csak a behazudott apja, ha le szeretné kaparni a varrt, mert viszket, vagy csak úgy piszkálni, mert megteheti, az ő dolga. Mégis, a nyakamat nyújtogatva próbálok kilesni a folyosóra, ahol már a sokadik köpenyes suhan el. Dolgoztam kórházban, tudom, hogy micsoda fejetlenség uralkodik néha, úgyhogy nem nevezném magam türelmetlennek, de minden itt töltött perc tovább növeli a lebukás esélyét. – Ez mindennel így van. Hidd el, bármilyen rendszert vizsgálsz, a profizmus csak álca, és ha belekerülsz, ha csak egy pillanatra is a színfalak mögé látsz, akkor veszed észre, hogy senki sem tud semmit, és mindent szigszalaggal és gumipókkal fognak össze. Ami néha metafora az emberi kitartásra és problémamegoldó készségre, de néha tényleg szigszalag és gumipók. – A szomorú igazság, némi próbálkozó humorral körítve, soha jobb életviteli tanácsot!
Pascal, bár viszonylag sokat beszél, mikor bent van nálam, ritkán árul el személyes részleteket. Valószínűleg nekik nem tűnik fel, de ebben nagyon hasonlítanak; kinyilvánítják a véleményüket, ám amint ráeszmélnek, hogy a téma személyessé vált, visszabújnak ha nem is a csigaházukba, de a tinédzseri homály mögé. Néhány dolog Olympe-ról is dereng; elvégre, a családi kapcsolatok fontosak a beszélgetések szempontjából, így a köztük lévő dinamikáról több dolgot is megtudtam. Az egyik ilyen, hogy eltávolodtak egymástól; a másik, hogy Olympe nagyon is apás, ezért, bár ez következtetés, valószínűleg Pascalnál is rosszabbul viseli a költözéssel járó zűrt. Egy gyereknél az, ha a szülei külön élnek, akaratlanul is sejteti, hogy talán elválnak, és úgy érzik, pártot kell választaniuk. Azt hiszem, Olympe nem az anyja mellett teszi le a voksát.
Bár, mint arra évek fájdalmas munkájával rájöttem, Joanne soha, de soha nem fog elválni a férjétől. Az én kedvemért biztosan nem.
Különben nem kifizetődő – vonom meg a vállam, és bár pénzügyileg is érthető, inkább az emberi kapcsolatok törékenységére célzom. Elvégre, mások sem szeretnék, ha folyton analizálnám őket, és én sem. Vannak dolgok, amiket jobb, ha mindenki megtart magának; nevezhetjük emberi titokzatosságra való igénynek is. Az érdeklődés persze egészen más, annak nem a vesébe látás a célja, hanem a megismerés. Bár nem tudom, miért lenne jó ötlet megismernem a lányt, az általános kíváncsiságon kívül. Annyira hasonlít Joanne-ra, és hogy ez jó-e vagy rossz? Nem tudom. Ki kéne deríteni. Az egyik ilyen eldöntendő kérdés például akár az is lehetne, hogy a „haza” alatt vajon miért is volna nehéz a párizsi otthont érteni. Mert gondolom, nem arra céloz.
Csak makacsság, vagy valami más?
Már majdnem elhiszem, hogy tettünk egy lépést előre, amikor hirtelen megtorpan a szóáradat, nekem pedig sokat tudó mosoly kunkorodik az ajkaim szegletébe. Elértük hát a ráeszmélés pillanatát. – Az ember azzal keresi a kenyerét, amiben jó. Bár érted nem fizetnek. Ha nem szeretnél beszélni róla, nem kell. – Megvonom a vállamat, és kinézek a reluxával fedett ablakon, a műanyag csíkok között kitűnően átlátszik a kórház parkjában lustán lengedező fák lombkoronájának mintázata. Vannak olyan módszerek, melyeknek lényege a passzivitás; hogy addig maradsz csendben, míg a másik kényelmetlennek nem érzi, és beszélni nem kezd. Ez nem olyan féle csend. Egyszerűen felesleges erőltetni, ami nem megy.
Nem hiszem, hogy aggódnod kellene miatta – szólalok meg aztán, immár az ablaknál állva, ahogy átállítom a spalettákat, hogy több fényt engedjen be. Állammal felé biccentek, aztán a saját arcomra bökök ott, ahol a sebe van. – Annyira nem mély, ha hegesedik is, el fog tűnni, legfeljebb fél év alatt. Inkább azt próbáld meg kitalálni, hogy magyarázod meg otthon.
Aztán végre beállít, vagy inkább bezuhan egy orvos is, bár a fiatalságát elnézve, inkább rezidens lehet, és nyilvánvalóan nagyon sietett. Szabadkozik egy keveset a késés miatt, majd a lányhoz fordul, és a szórakozott dokikra jellemző lazasággal kezdi kérdezgetni, vizsgálgatni. Én tovább bámulom a fákat. A szemem sarkából látom csak, ahogy fertőtleníti a sebet, és közli a lánnyal, hogy szerencsére nem kell összevarrni, aztán felállva rám pillant.
Dr. Jessen? – Meglepetten pillantok rá. Ismernem kellene?
Igen…?
Elneveti magát és megrázza a fejét, ahogy felém lép. – Mark. Bonnet. Néhány éve jártam az egyik órájára.
Így már több értelme van annak, hogy ismeri a nevem, bár nem mutatkoztam be. Ha jobban megnézem, tulajdonképpen ismerős is; nem tartok olyan sok rendszeres kurzust, és sok arcot megjegyzek, még ha nevet már nehezebb is párosítani hozzá. – Ah! Gyermekorvos?
Hát, hamarosan, reményeim szerint – nevet fel, aztán Olympe-ra néz. – Azt hittem, ne haragudjon… Hogy a lánya, tudja…
Csak a fejemben hangzik a csűrt-csavart káromkodás. Hát persze, hogy sikerült azon orvosok közül kifognom egyet, aki épp a rendellenességekkel született gyermekek fejlődéséről tartott előadásomat látta. Amiben Sanne-ról is szó esik, hogy személyesebb legyen. – Ő a másik lányom.
Ó, igen, én nem… Elnézést. – Elhiszi-e? Nem tudom. Zavarban érzi magát mindenesetre, és a torkát köszörülve fordul vissza a szőke lányhoz. – Szerencsére csak könnyű sérüléseket szerzett, nem hiszem, hogy különösebb gond lenne. A szédülés és hányinger normális, a pupillareflexek is rendben, nem látszik külső nyoma szubdurális hematómának, de a biztonság esetére a legjobb az volna, ha éjszakára mellette maradna, és óránként felébresztené. – Legszívesebben ismét káromkodnék, mert erről a részletről megfeledkeztem. Titokban tudnánk tartani a dolgot, de ezt nem tudom, hogy lehetne megoldani. Főleg így, hogy a tény sem titok, hogy a „lányommal” jártam itt. – Pihenjen sokat, ne tegyen hirtelen mozdulatokat, és ha lehet, a tévét is kerülje, erőltetné a szemét. Ha bármi rendelleneset észlelne magán, esetleg hosszan elnyúlik a rosszullét, vagy a rándulás sem csillapodik, forduljon orvoshoz. A papírokat rendezték már?
Ami azt illeti… Az anyja, tudja, hajlamos túlaggódni a dolgokat. Ha megtudja, hogy baleset után a kórházba került, nyárig itt fogja röntgeneztetni… Meg lehetne oldani esetleg, hogy…?
Persze, végül is, nem volt semmi… Egy kis horzsolás. A gyerekek már csak ilyenek, ugye? – Mosolyogva bólogatok, nem rámutatva a tényre, hogy alig néhány évvel lehet idősebb Olympe-nál, még ha a lány fiatalabbnak is tűnik a koránál. Talán a magassága miatt. Már az ajtóban van, én pedig megigazítom a bőrdzsekimet, mikor visszafordul. – Biztos sokan mondják, de nagyon hasonlít magára a lánya, tudja? Persze, ő sokkal csinosabb.
Nem feltétlenül attól remeg meg a mosolyom, mert ez a hízelgés tipikusan az ötvenes-hatvanas háziorvosokra jellemző, és valószínű, hogy az idősebb kollégákból leste el, hanem mert fogalma sincs, hogy ezzel mennyire érzékeny pontra tapint. Már nyilván nem a csinossággal. Megvárom, míg kimegy a vizsgálóból, és utána fordulok Olympe felé. – Szóval… Mg tudod valahogy olvasni az ébresztés dolgot? Egy megbízható barát, esetleg…?
two can keep a secret
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Kedd Feb. 13, 2018 12:14 am

Nehéz elhinnem, hogy a fickónak, akiről eddig csak rosszat hallottam, akivel azért nem akarok beszélni, mert az öcsém elmondása alapján ítélkeztem felette... Nos, van humorérzéke, és képes mosolyt csalni az arcomra. Bár ha jobban belegondolok igaza van, a szövetségen belül is látom a problémákat, amiket ilyen-olyan módszerekkel akarnak megoldani, toldoznak-foltoznak, aztán egyszer csak úgyis kibukik a hiba.. Egyelőre ilyennel nem kellett számolnom, de a klubváltás után - mivel a párizsi jóval nagyobb, mint ahova eddig kötött a szerződésem - talán nem ártana felkészülnöm ezekre a lehetőségekre is. Talán.. Majd ha épp nem azzal leszek elfoglalva, hogy folyton-folyvást bizonygassam a rátermettségemet francia bajnokként. Majd akkor. Addig pedig mérgelődhetek anélkül a művtöri miatt, hogy komolyabban a dolog mélyére tekintenék. Egyszerűen csak azért, mert nem érdekel, mostanában elég sokszor ez a helyzet. Talán anyám is megérti majd egyszer, hogy nem a világ vége, ha nem megyek egyetemre. Hány olyan fiatal van, aki vígan éli az életét érettségi után? Ráadásul még csak nem is céltalanul tengődnék, komoly terveim vannak annak ellenére, hogy bizony a továbbtanulás egyáltalán nincs köztük. Az edzőm szerint szép karriert futhatok be, minden lehetőségem megvan rá, hogy az olimpiára is kijussak, ha keményen hajtok érte. Én pedig megteszem, mert akarom. Mert arra vágyom, hogy ne apám neve miatt legyek közismert, ha már egyszer az lettem akaratm ellenére. Ismerjenek el engem saját magam miatt, az eredményeim miatt.. De ne azért, mert apám elnevezett rólam egy pezsgőt.
Én lepődök meg a legjobban, mikor újabb félmosolyra húzódik a szám, pedig próbálom leplezni, de egyetértek vele. Fel is pillantok rá, látom, hogy ő is hasonlóképp tesz, ami zavarba is hoz kissé. Egyetértek vele, furcsállom is, de aztán csak bólintok, de nem csak arra, hogy nem fog faggatózni, ha magamtól nem akarok beszélni. Én a sportot választottam hivatásul, még akkor is, ha ez egyáltalán nem tetszik egyeseknek, és az elkövetkezendő harminc évben is ezzel szeretnék foglalkozni. Belőlem nem lesz könyvelő, színésznő vagy a pezsgőgyár örököse. Olimpiát akarok nyerni, sokat.
A tükörképem bámulásából aztán ismét az ő hangja ránt ki, pedig egy egész rövid ideig azt hittem, hogy végre társaságot kapunk, de még mindig nem vetnek rám ügyet se. Talán azt várják, hogy saját felelősségre botorkáljak el innen, ami azért lenne nehézkes, mert néha még most is megszédülök, de egyre jobban vagyok. Tutira nincs is semmi bajom.
- Fél év? - csúszik ki a számon, a hangom magasabb, mint amilyennek hallatni szerettem volna, de már nem tudok rajta változtatni. Ezután még erőteljesebben kezdem vizsgálni a sebet, szinte már szuggerálom, hogy kezdjen el most azonnal gyógyulni, nem érek én rá fél évig vagy még tovább.. Különben se megnyugtató, hogy csak azt tudja mondani, hogy nem hiszi.. És mi van ha téved? Nem akarok örök életemre egy sebet az arcomon. Így is elég lesz kimagyaráznom, hát még akkor, ha kiderül, hogy hogy szereztem. Anya úgyis kiszúrja, ha kötés lesz az arcomon, mostanában mindig a körmömre néz.. De majd.. Azt mondom neki, hogy nem volt rajtam a gyakorlásnál a fejvéd. Azzal úgyis tisztában van, hogy hajlamos vagyok efigyelmen kívül hagyni ezt a szabályt, de sosem volt még belőle baleset. Eddig legalábbis. Remélem anya beveszi..
A továbbiakban igyekszem kicsit rendezni a vonásaimat, de akkor se zavartatom magam, ha nem sikerül teljesen, elvégre azért vagyok itt, mert balesetet szenvedtem, senki nem róhatja fel nekem, ha egy kicsit kiborulok. Pláne nem egy fiatal férfi, akinek az idétlen humorára már egyáltalán nem is vagyok vevő. Csak a számat húzgálom és elismétlem neki is, amit már a mentős előtt Dr. Jessennek is mondtam. Tényleg nincs semmi bajom, csak engedjen az utamra, a fejem se fáj, picit szédülök, még mindig nincs bajom... Mondtam már, hogy teljesen jól leszek, amint leléphetek innen?! De a sebet gyorsan lefertőtleníti, a számat összepréselem, egy pisszenés se csúszik ki rajta. Nem beszélek, ha csak nem kérdezget, és látszólag ők amúgy is sokkal jobban elbeszélgetnek, sőt értik is egymást, minek szóljak bele. Addig se én vagyok a téma.
Amikor a léc megrezzen, csak egy aggodalmas pillantást vetek Dr. Jessen felé, azt vártam, hogy majd én bukok bele a sztoriba, erre csak még több bajt zúdít a nyakamba. Hazudtam egy hivatalos személynek, ezért igencsak megüthetem a bokámat, etikátlan viselkedés miatt pedig még fegyelmi eljárást is indíthatnak ellenem. Meg ellene is, bár ez engem annyira nem érdekel, az ő ötlete volt az egész. Pont annyira meg akarja úszni, mint én.
- Hogy szub... minek? - kérdezek rá egy kis fáziskéséssel, mert a csepegtetett információ, hogy Dr. Jessennek valóban van egy lánya, elég nagy újdonság a számomra. Vajon mit szól ahhoz, hogy az apja agyturkász? Engem biztos a hideg rázna tőle, ha mindenbe megpróbálna belemagyarázni valamit. Valamit, aminek egyáltalán nincs köze az egészhez.. Ja nem, az az anyám. Persze ez nem változtat a tényen, hogy jobb lenne, ha közérthetően beszélne, nem orvosira készülök, sőt lassanként sehova se készülök, mert kicsapnak.. A vége viszont nagyon is világos, de nem tartom fontosnak. Mégis hogy fogok én úgy aludni, ha óránként felkelek? Ezzel egyáltalán nem vagyok kibékülve, de bólintok. Szótlan vagyok, talán elhiszi, hogy a sokkos állapottól, habár ő inkább tudná be a balesetnek, mint annak, hogy az imént tudtam meg, hogy épp csak varrni nem kellett a vágást az arcomon. Le is fordultam volna a székről, ha tűvel közelít az arcom felé, az a heg mégis hogy tűnne el?! Húzom a számat, húzódik az arcomon a tapasz is, amit biztosan csinosan aggatott rám, már nyitnám a számat, hogy közbeszóljak, nem vagyok gyerek, de nem akarom, hogy az orvos egy pillantást is vessen a papírokra és kiderüljön, hogy nem is vagyok a lánya.. Feltűnően csendben vészelem át az egész tortúrát, nem fecsegek feleslegesen, lévén, hogy nem vagyok kifogástalan hazudozó, meghagyom annak, aki látszólag elég jól műveli, közben pedig felvetődik bennem a kérdés, hogy milyen gyakran folyamodhat ilyen trükkökhöz az életben.
- Köszönöm, doktor úr... - préselek ki magamból aztán egy halk mondatot, bár a mellé tűzött mosolyom nem őszinte. Csak tűnjön már el és ne fitogtassa ennyire ezt az apja lánya témát. Ha látná az anyámat tudná mennyire tévesen ítélte meg, még akkor is, ha csak be akart vágódni a régi tanáránál.
- Még egy ilyen tenyérbemászó alakot... - morgok az orrom alatt, ahogy már biztos lehetek benne, hogy nincs hallótávolságon belül. Ezúttala kötést vizsgálom meg, és örömmel látom, hogy nem teríti be a fél arcomat, de ettől függetlenül a fertőtlenítő továbbra is húzza a sebet, elég kellemetlen érzés, főleg azzal együtt, hogy a fejem is kóvályog. Izomlázon kívül nem igazán vagyok hozzászokva a fájdalomhoz.
- Biztosan szükség van arra, hogy óránként felkeljek? - nézek rá tanácstalanul, és jócskán kihangsúlyozom, hogy mennyire túlzásnak gondolom az idősávot. Nem is igazán a fejem aggaszt jelenleg, hanem inkább az, hogy egy tervem dugába dőlt, nem lesz igazolásom a mai napra, elvégre papírok sem születtek és minden úgy néz ki, mintha itt sem jártam volna. - Úgy értem teljesen jól vagyok, tényleg. Mire hazaérek már szédülni sem fogok... - mintha csak ígérettel próbálnám meggyőzni őt ahelyett, hogy szólnék Monának, hogy hívjon óránként... Felesleges úgyis elalszik. - Ha nagyon muszáj, majd állítok ébresztőt.. - rántok vállat hirtelen, ami nem esik jól. Aha, az ilyen mozdulatokat kellene elkerülnöm most. Világos, mint a Nap. De persze most azért én is füllentek, biztosan nem keltem fel magam óránként, hogy mire visszaaludnék máris újra csörögjön a telefonom. A-aaa.
- Nem mertem megkérdezni tőle, nehogy lebukjak, de maga szerint meddig nem mehetek edzeni? - kászálódom le lassan az ágyról, egy darabig csúsznom kell, hogy legalább a lábujjam helye leérjen a talajig. Máskor leugranék, de legalább addig úgy teszek, mintha megfogadnám az orvosi utasítást, amíg itt vagyok. Azután, hogy elválnak útjaink, úgyse lesz kíváncsi rám a kutya se.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Pént. Márc. 02, 2018 11:20 pm

⚏ Olympe részére ⚏


Szubdurális hematóma – ismétlem meg. – Az agy egy belső rétegében keletkező vérömleny, amikor elszakadnak a hajszálerek. – Nem szeretném különösebben sokáig vesztegetni az idejét, mivel jobb szeretném, ha nem lenne szüksége erre a tudásra, rokonság vagy sem. Ha már az arcán lévő seb miatt is aggódik, talán jobb nem azzal traktálni, hogy potenciálisan meg is kellhet lékelni az agyát, a nyomáscsökkentés végett.
Az az utálkozó nézés, amivel a kisdoktort illeti, még az is olyan veszettül ismerős, olyan erőszakosan ordítja, hogy Joanne, szinte mosolyogni támadna kedvem, ám az nem csak a jelenlegi helyzetben lenne oda nem illő. Valahol nagyon, nagyon hálás vagyok, amiért egy cseppet sem látom benne a nagy és dicső Lamoureux-t, minden pezsgők atyját. Valahol pedig nem hagy nyugodni. A genetika rizikós terület, semmit sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, mert az orvostudomány rengeteg dologra képtelen választ adni, így csak statsztikákról és valószínűségről beszélhetünk, mikor olyat jelentünk ki, hogy vannak „erőszakosabb” tulajdonságok, minthogy egy barna és egy kékszemű pár utódja nagyobb valószínűséggel örököl sötétebb szemszínt. Vékonyszálú egyenes és vastagabb göndör hajból gyakrabban öröklődik az utóbbi; de nem mindig. Mégis, valahogy olyan feltűnő, olyan szemet szúró, Olympe mennyi mindenben hasonlít az anyjára, és mennyire semmiben az apjára. De miért is tulajdonítok ennek bármekkora jelentőséget?
Talán azért, mert úgy tizenhét évvel ezelőtt, mikor néhány hónapos volt csupán, valamiért mérhetetlenül irritált mindkettejük jelenléte, és leginkább azért voltam mérges, mert egy huszonéves hevével hittem, hogy az enyémnek kellett volna lenniük, mert csak nekem volt hozzá jogom – elvégre, nem engem csaltak a hátam mögött, nem én nem voltam elég jó. És midőn nem úgy lett, ahogy kigondoltam, a legegyszerűbb az volt, ha utálom őket.
Oly’ felnőttes és férfias két kölykön tölteni ki az elutasításból fakadó frusztrációt, elvégre.
Elismerő, noha halovány félmosoly költözik az ajkaimra a megjegyzését hallva. A tinédzserek híres morgolódása. Az egyetlen ok, amiért hálás vagyok, hogy nincs saját gyerekem, akit én nevelnék; így nem aggaszt, csak mókásnak tartom. – A szubdurális vérzések egyik legveszélyesebb hozománya, hogy nem feltétlenül érzed magad rögtön rosszul. A tünetek lassan alakulnak ki; és ha túl mély alvási fázisban ér… – megvonom a vállam. A többit, gondolom, ki tudja találni. Habár az általános felelősségérzetnek nem feltétlenül kellene tovább terjednie annál, amit eddig segítettem; pontosabban, más irányba terelődött volna (például, hogy nem hazudok a kedvéért, és rögtön értesítem az anyját), előre érzem, hogy nem tetszik, amerre ez a beszélgetés folyik. Hogy muszáj leszek két percnél tovább fenntartani az ismertséget. Csábító a gondolat, hogy hagyjam az egészet a fenébe, elvégre, csak a macera van vele, és amúgy is kicsi az esélye, hogy bármi baja lesz, mégis… Ott motoszkál a molyrágta múlt egy kósza gondolatfoszlánya. Az enyém is lehetnél. És valóban. Ha Sanne lenne most itt, helyettem pedig valaki más, szeretném-e, hogy vigyázzon rá? – Az ébresztésnek nem az a lényege, hogy Te felkelj. Az, hogy valaki más meg tudjon bizonyosodni arról, nem történt gond, ha pedig mégis, időben értesíteni tudja az illetékeseket.
Az aggódással az a helyzet, hogy nem visz előre. Ha kifejezem, hogy szeretném, hogy legyen mellette valaki, mondhat nekem bármit, honnét tudhatnám, igazat mond-e? A helyében én is inkább csak füllentenék, hogy minél előrébb lerázzam a másikat. Talán nem kéne érdekelnie, ha hazudik, mégis azon kezdek agyalni, hogy lehetne megoldani. Az eszembe ötlő megoldások egyike sem nyeri el osztatlan tetszésem, és sejtem, hogy az övét sem. – Egy hétig semmiképp. Utána lassan visszaszoktathatod magad… Bár úgy sejtem, az a „lassú” mást jelent neked, mint nekem – fűzöm össze a karjaim magam előtt, de semmi jelét nem mutatom annak, hogy esetleg zavarna a renitenssége, sőt. Az edzéshez való ragaszkodását, mely az iskolára talán épp nem terjed ki, kifejezetten tisztelni tudom. Az elhatározást. A makacsságot. – Mehetünk? – Feltűnő lenne, ha egyedül lófrálna, talán. És addig is tudom húzni az időt, hogy olyan megoldást találjak, mely egyszerre elégíti ki a lelkiismeretem követelményeit, és sejteti, hogy talán Olympe is beleegyezhet.
A kórházi folyosók tisztítószer-, és gyógyszerszagú, fehérre meszelt sterilségtől villódzó folyosóinak felénél, miután számos dolgozót, látogatót, szobát és csipogó műszert hagyunk magunk mögött, rá kell jöjjek, hogy ilyet nem találok. – Nézd, tudom, hogy most olyat fogok mondani, aminek nem örülsz – lépek elé, elállva előle az utat. Szeretném, ha végighallgatna, és ha más viszont nem hallgatna végig, így a nem működő kávéautomata melletti alkóv megfelelőnek tűnik erre. – Mégsem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj. Azt mondod majd, hogy nem alszol el, vagy szólsz egy barátodnak. De nem fogsz. Ugye? – Nem várok választ. – Sajnálom, de nem hagyhatom, hogy csak úgy kisétálj, potenciális agyvérzéssel. Nevezd őrültségnek vagy szakmai ártalomnak. A lényeg, hogy két opciót látok… Vagy muszáj leszek felhívni az anyádat, és elmondani neki az igazat… Vagy hagyod, hogy segítsek, és amint holnap reggel elindulsz az iskolába, soha többé nem hozom fel a dolgot, akkor sem, ha úgyis tudom, hamarabb visszamész edzeni, az utasítás ellenére.
Egy orvos siet el mellettünk, fehér köpenye lebeg utána, mint valami rossz szuperhős-palást. Annyira bele van mélyedve a tabletjába, hogy talán akkor sem vett volna észre minket, ha épp ölnénk egymást. – Nem kockáztathatom, hogy a végén mégis lesz valami bajod. Kicsi az esély. De ilyen kis esélyeken nagyon sok minden múlhat. – Sóhajtok, és némileg idegesen harapok a számba. Eszembe jut, hogy meg kéne borotválkoznom, bár semmi köze a helyzethez. – Van egy kanapém. Egész jó. Egy plusz szobám, meg egy unokahúgom, aki ott lakik, mielőtt azt hinnéd, hogy így szoktam vesedonorokat rabolni. Vagy… Az irodám. Ott is alhatsz. A másik lehetőség, hogy én foglak hívogatni. Akkor viszont fenn áll az eshetőség, hogy ha véletlenül nem veszed fel, mert túl mélyen alszol, ugyanúgy szólnom kell Joa… édesanyádnak. Ami visszavisz a legelső opcióhoz, ami, azt hiszem, egyikünknek sem túl kifizetődő.
two can keep a secret
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Szomb. Márc. 10, 2018 12:40 am

Ízlelgetem a szót, ami nekem nem mond semmit, de olyan csúnya, hogy a hangzása is sokat sejtető, komoly dologról lehet szó. Elég komolyan ahhoz, hogy már akkor megijedjek, mikor még azt sem tudom, hogy eszik-e vagy isszák. A magyarázat pedig, amit kapok, egyáltalán nem vidít fel. Az arcomra van írva, mennyire remélem, hogy eszébe sem jut ennek a szubdurális akárminek megkörnyékeznie az agyamat. Így is zizi vagyok néha, de örülnék ha.... Ez most tulajdonképpen egy agyvérzés? Ahh, na még mit nem. Biológiából nem vagyok túl jó, de eleget tudok róla ahhoz, hogy elszörnyedjek, mikor ráeszmélek, hogy egy mondatba került az én fejemmel. Meg persze az is gyorsan realizálódik bennem, hogy bármilyen kontextusban kerül elő a vér egy kórházban, abba nagy valószínűséggel - a vérvételen kívül, mert ahhoz már eléggé hozzá vagyok szokva - bele lehet halni. Nem pont így tervezem, így mindenféle színjáték nélkül tudom mondani, hogy na még mit nem. Vagyis tudnám, ha megszólalnék, de inkább megvárom, míg a doki, aki eddig csak arra volt jó, hogy a lehetséges agyvérzés mellé szívrohamot is hozzon rám, teljesen elpárolog.
- Szerintem adja vissza a diplomáját, egy kicsit se nyugtatott meg... - csoda, ha zaklatott vagyok? Sejtem, hogy nem is pont ez volt a célja, inkább rám akar ijeszteni és sajnos sikerül is neki. Ahogy a hajamba túrok akaratlanul is próbálom megérezni, hogy van-e baj és ha igen, mekkora... Csakhát a koponyám egy kicsit útban van, én meg tehetetlennek érzem magam. Sose viseltem jól, ha nem vagyok ura a helyzetnek. Hiába mondja nekem, hogy majd alvás közben.. Hát fogok szerinte így aludni? - Szóval ha ma este lefekszem aludni, akkor simán lehet, hogy nem kelek fel? Vagy lebénulok? Vagy nem fogok tudni beszélni? De.. Szinte meg se ütöttem magam, nem is fáj már... - kezdek kétségbe esni, egyből nem is az arcom miatt aggódom. Magamban és magamnak bizonygatom, hogy igazából teljesen felesleges ennyire felfújni ezt az egészet. Akkor is beverhettem volna így a fejemet, ha bebújok az asztal alól veszek fel valamit és hirtelen állok fel.. Szóval lényegében akármikor. Az viszont továbbra is nyugtalanít, hogy szerinte egy hetet kell kihagynom az edzésben. Ó, na ne már. Biztos, hogy nem. Akkor már teljesen mindegy, hogy van-e bajom, az edzőm úgyis kinyír, ha még holnap is hiányzok, onnan sosem lógok..
Szótlanul sétálok ki, követem a dokit, szinte nem is igazán tudom merre megyünk, annyira sokkolt. Pedig én csak el akartam lógni a művtörit. Rosszkor voltam rossz helyen.. De csak nincs semmi bajom.. Nem kezelhetik ilyen hanyagul. Mi van, ha mégis van valami gond a fejemben? Azért egy kicsit mégis fáj.. És mintha a dudor is nőne rajta a hajam alatt, ahogy tapogatom. Egyre többször téved oda a kezem. A dilidoki meg csak elém áll, csoda, hogy nem sétálok neki, annyira agyalok azon, hogy most mégis mi a csudát kezdjek. Annyira rám ijesztett, hogy hirtelen nem is tűnik olyan rossz ötletnek elmondani anyunak. Előbb a nyakamat is kitekerné, mert nem tudott róla, hogy bajom van és utána aggódna is értem. Vagy talán fordítva.
- Szóval maga szerint kicsi az esély, hogy bajom lesz? - nézek fel rá, észre se veszem, hogy egy kicsit könnyes a szemem, csak sűrűbben pislogok. Azért mégiscsak szólni kéne anyunak... De nem akarom vállalni, hogy lebukok a lógással, hogy megint csalódnia kell bennem és még aggódhat is miattam. Nem is akartam én ennyi problémát okozni.. A dokinak se. Nem is tetszik nekem, amit mond, mert nem így lettem nevelve, egyáltalán nem. Ez az ártatlan kis hazugság is túl sokba került. Most aztán tényleg azt hihetik, hogy a lánya vagyok.
- Nem akarok galibát okozni, majd szólok Pascalnak, hogy ébresszen fel... - ó, dehogy szólok neki. Majd találok valaki mást. Vagy... Vagy nem. Túl sokat kellene mesélnem és a végén arra jutnának, hogy kórházban van a helyem. Oda lyukadnék ki, hogy csak anya jöhet szóba, neki meg nem... Egyszerűen neki nem akarom elmondani, úgyse értene meg, sose ért meg. Dr. Jessen meg valószínűleg elég nyilvánvalóan látja, hogy már megint hazudok. Nem mintha azon munkálkodnék, hogy kiváló teljesítményt nyújtsak most színészetből. Csak arra próbálok rájönni, hogy mégis mi a fenét csináljak most.
- Ha az anyám erre valaha rájön, előbb magát nyírja ki, Dr. Jessen... - figyelmeztetem halkan, a hangom egyszínű, de a mondandóm önmagában is elég vészjóslóan cseng. De nincs jobb ötletem, és akárhányszor gondolok bele, valahogy szimpatikusabb az a kanapé, mint anyám villámokat szóró, de mégis egyszerre csalódott és aggódó tekintetének kereszttüze. - Csak ma este, ugye? - bizonytalan vagyok, még nem határoztam el magam, mert rossz érzésem van, de ha már sikerült egyedül nyakig belemásznom, akkor valahogy meg is kell oldanom. A doki meg mégiscsak doki....
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Kedd Márc. 13, 2018 1:29 pm

⚏ Olympe részére ⚏


Nem tudok nem elmosolyodni a replikáján, ami annyira tökéletesen illik a tinédzserek sztereotípiájába, hát még, ha olyan felvágott nyelvű ágról szakasztották őket, mint amit Joanne képvisel. És nem tudom nem újra meg újra, unalomig ismételgetni magamban a nevét, forgatni és megfigyelni személyisége egymásra rakódó rétegeit, mint valami relikviát. Kétségtelenül rengetegen mondják neki, mennyire hasonlít az anyjára; kétségtelenül gyűlöli az egészet. Joanne szavainak sorai közül legalábbis azt olvastam ki, nincsenek jóban, és meglehet, hogy ez az ellentét mélyebben gyökeredzik az átlagos lázadásnál.
De most nem az irodámban ülünk, Ő pedig nem a páciensem, hogy fejtegessem, csakis a saját kontómra. Most a kórházból próbálunk kijutni anélkül, hogy valaki elénk ugorjon egy biztosítási betétlappal. Annyira lefoglal, hogy a lehető legmagabiztosabbnak tűnjenek a lépteim, mintha épp arra volna dolgom, kifelé, Olympe pedig tényleg hozzátartozna, hogy addig észre sem veszem, talán túlzottan is sikerült belé plántálnom a kételyt, míg meg nem állítom. A pszichológuson és aggódó felnőttön túl, elődugja fejét gondolataim közt a férfi énem, aki igencsak rosszul kezeli a síró nőket. Pláne, ha ő siratta meg őket. Pláne, ha nem is nő, hanem lány.
A zebrán is elüthetnek. Nem sok az esélye, de el. Akkor mostantól rettegve mész át a zebrákon? – vonom fel a szemöldököm kérdőn. – Nem, csak mindig jól körül nézel. Ez is valami ilyesmi. – Nem akartam én ráhozni a pánikot a kislányra, de némi egészséges félelmet ébreszteni a saját épségével szemben azért nem árt. Csak aztán nehogy inszomniás legyen a végén, és rám fogja, miattam nem mer elaludni. Egyébként is, mit tanítanak manapság biológiából, ha épp az ilyen fontos dolgokat nem? A spórákkal való szaporodást, gondolom… Esszenciális tudás.
Én is pont attól félek – bólintok. Nem attól, hogy kiborul, nem attól, hogy jogosan érzi úgy, átverték, nem;attól, hogy jelenetet rendez, otthon vagy az irodámban, hogy mindegy, mennyire igyekszem elhatárolódni tőle, visszakúszik az életembe, hogy még egy utolsó rúgást követően végleg kivonuljon belőle, nevetve égetve fel mindent. Túlreagálom? Lehetséges. Sok rosszat lehet mondani Joanne-ról, hogy felelőtlen, hogy házasságtörő, hogy önző… De a gyerekeit mindennél jobban félti, még ha nem is úgy tűnik néha. Nem hiszem, hogy nála a „kikaparom a szemed” alaptalan fenyegetőzés volna.
Lelkes altruista filantróp vagyok, ám attól tartok, a kanapémat ritkán adom bérbe hosszabb távra – mosolyodom el. Tudom, hogy nem erre célzott. De még mindig olyan csálén áll a szája… Meglehet, hogy mégsem poénkodással kellene megpróbálnom oldani a feszültséget. – A legvalószínűbb, hogy csak a rosszullét húzódik el még egy kicsit. És fájni fog a búb a fejeden. Van mirelit zöldborsóm, ha gondolod… De egyébként, nem kell aggódnod, ha ma este nincs semmi, nincs bajod.
Ha eldönti, mi legyen, s ennek bármi jelét adja, egy megnyugtatónak szánt mosollyal lépek hátra, hogy kisétálhassunk a sarokból, és folytathassuk utunkat kifelé. A kórház fűtöttsége után pofoncsapással ér fel a november hideg, bár még nem érte el igazi tetőzését; hirtelen a lábamba is új fájdalom nyilall, de csak a fogam szívom, eszemben sincs sarkon fordulni, és micimackós sebtapaszt kérni a bibimre. Ostobaság, de csak ekkor jut eszembe az is, hogy nem autóval kocsikáztam idáig, a motorom pedig még a helyszínen van, majd a rendőrségtől kell visszakérnem, gondolom, megfelelő pénzösszeg fejében. Drága mulatság ez a baleset; és még a taxi díjáról nem is ejtettem szót, amelyet muszáj igénybe vennünk. A kórház előtt négy is parkol belőlük, az első, egy elég biztonságosnak tűnő Volvo felé veszem az irányt, hogy az ablakhoz sétálva megzavarjam a keresztrejtvényt fejtegető sofőrt.
Helló. Szabad…?
Ha nem lennék az, már nem állnék itt, jöjjenek csak! Motorszállítást nem vállalok – ereszt meg egy poénnak szánt beszólást a tömött bajszos pasas a felszerelésem és a még mindig a kezemben szorongatott bukósisakom látva. Pont egy taxisnak kellene beszólogatni…?
Kinyitom a hátsó ülés ajtaját Olympe-nak, én pedig a forgalom felőli oldalon szállok be, újabb fájdalom-hullámot indítva el tagjaimban. Jobban belegondolva, a lapockámat és a vállövemet is megütöttem. Bemondom a címet, a sofőr pedig késlekedés nélkül indul a tizenhatodik kerület felé, a rádióból a legújabb slágerek szólnak útközben, ami kellemes változatosság az átlagos, híradást követő rádiók mellett. A kínos csendhez az passzolna a legkevésbé, márpedig nem egy idegen előtt fogom elkezdeni faggatni Olympe-ot, a végén beteg fazonnak tűnök, aki tizennyolc éves kislányokat szed fel kórházakban. Nem az a gond, amit emiatt gondolna, hanem a tény, hogy talán van benne néminemű lelkiismeret, és a végén rám hívná a rendőrséget. Legalábbis, az emberiség nevében remélem, hogy van bennünk annyi, ilyen helyzetben gyanakodjunk és tegyünk is valamit.
A zene elhalkul, majd végleg a gyér mellékutcai forgalom zajába vész, ahogy a taxi végül elhajt az egyirányú utcában, minket pedig kellemes, kínos csendben hagy a járdaszegélyen. Sóhajtva sétálok el a kapuig, próbálva nem úgy húzni a lábam, mint egy vietnami veterán. Beütöm a kódot, és kinyitom az ajtót előtte. – Fel, a negyedikre… Ugye nem félsz a kutyáktól?
two can keep a secret
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Kedd Márc. 27, 2018 12:20 am

Persze, hogy elüthetnek a zebrán. Meg a fejemre is eshet egy tégla, ha elsétálok egy építkezés mellett, vagy megfulladhatok egy fél szem mogyorótól, mikor a reggeli müzlimet lapátolom be - szokásomhoz hívem sietve. Mégse rettegtem semmitől annyira, mint most ezektől a latin szavaktól, amiknek hirtelen olyan súlya lett, hogy levegőt is nehezen veszek. A szívemet is lenyomja, pedig egyértelműen meg tudom állapítani, hogy nem akarok szólni anyának az esetről. Apának se, sőt még Hervét is biztosan ki fogom hagyni, pedig vele aztán tényleg mindent megbeszéltem eddig. Még a fiúkat is, és az életem ügyes bajos dolgait, azt hiszem ő a két lábon járó szemetesládám. Vagyis csak volt, amíg anyám ide nem rángatott.. Ha nem költöztünk volna ide, ez se történt volna meg, szóval végeredményben ez is csak anyám hibája.
- A kettő nem igazán van egyensúlyban.. - rázom meg a fejem, ami megint hevesre sikerül, de most nagyon igyekszem türtőztetni magam. Még szerencse, hogy egy helyben állok, különben a következő lépésemnél bizony bajok lennének. Nem szabad hirtelen mozdulatokat tennem. De ha most azt mondja, hogy megelőzhettem volna a bajt, akkor esküszöm kiszaladok a világból is. A járda azért van elválasztva egy szegéllyel az úttól, hogy jól látható legyen, azt a gyalogosok használják. Nem állítom, hogy lenne a hibás, sokkal inkább az autós vétett, és ő is csak elszenvedi... De ez nem jelenti azt, hogy rám kell hozni a frászt és belém beszélni, hogy minden sarokban veszély les rám, sőt a kórházból kifele menet is tucatnyi módon halhatnék meg. Érzem, ahogy a szemeim könnybe lábadnak, de letörlöm őket, mielőtt kicsordulna egy is közülük. Naná, hogy aggódik, hogy anyám majd leszedi a fejét. Eddig csak azért fizette, hogy az egyik gyerekét pesztrálja, most meg hirtelen én vagyok soron. Én, aki hallani se akart arról, hogy dilidokihoz menjen, most meg még örülhetnék is neki, hogy falaz nekem. Csak hát még mindig kétes szemmel nézek rá az ajánlata miatt, végül csak egy sóhaj szakad fel belőlem. Beletörődő, mégis gondterhelt. A fejem most kezd igazán lüktetni, hunyorogva nézek fel rá, és rájövök, hogy egyáltalán nem tesz jót, hogy hátrabiccentett fejjel ilyen magasra kell néznem.
- Maga vallásos dr. Jessen? Imádkozhat velem, hogy ne legyen se ma, se holnap semmi bajom.. - sokadjára már nem teszem hozzá, hogy különben anyám házisárkány énjével kellene szembenéznie, úgy tűnik sikerült felfognia az első féltucatszor elejtett figyelmeztetésem nagy részét. Meg... Igazából ezzel mutatom ki, hogy értékelem a próbálkozását. De teljesen már akkor sem tudna megnyugtatni, ha professzorokat hívna ide a meggyőzésemre. Csak nagy levegőt veszek, vetek egy bizonytalan pillantást a hátunk mögé, aztán fordulok csak vissza és emelem indulásra a lábam. Nehezen megy, kényszerítenem kell magamat, hogy tartsam a tempót vele, pedig már szótlanul beleegyeztem, hogy továbbra is partner vagyok az ügy eltusolásában. De azért a telefont ott szorongatom a kezemben és bizalmatlan pillantással méregetem a taxisofőrt, aki első nekifutásra mindkettőnket alaposan végigmér. Nem köszönök neki, csak igyekszem úgy ehuppanni az ülésre, hogy a fejem a legkevésbé fájduljon bele - nem sikerül. Sziszegek egy sort, nem tesz jól, hogy a forgalom nem a mi pártunkon van és sokszor tapos a fékbe. Furcsa, hogy pont most tesz jót, hogy behunyom a szemem, de legalább így tudok arra koncentrálni, hogy a hirtelen felkavarodó gyomrom tartalmát ne adjam ki az anyósülésre. Egész úton igyekszem tartani magam, kétpercenként próbálok meg valami normális választ pötyögni anyámnak, de végül mindig feladom, egész addig, míg a telefonom be nem adja az unalmast. Nagy sóhajjal ejtem vissza az ölembe, a táskámat is oda húzom, azt ölelem magamhoz, mint egy durcás kislány, akinek óvodába kellene mennie. Még hazamehetek ugye? Még meggondolhatom magam... Különben se fogok aludni ma éjjel, szinte magam előtt látom, hogy egész éjjel fent leszek, hogy biztos lehessek abban, nem lesz bajom reggelre.
- Kéne írnom egy üzenetet anyunak, hogy egy barátnőmnél alszom... - nézek végig rajta, amint becsukódik a kocsi ajtaja. Nehogy meghallja az a nevetségesen poénkodó sofőr. Nem véletlenül nem beszéltem előtte, talán a doki is jobbnak látta hallgatni a zenéket, amik már amúgy is unásig folynak minden rádióból. Talán zokon veszi, hogy a barátnőm álcáját húzom rá, de anyám valószínűleg csak így nem fog gyanút, azt is csak azért, mert épp annyira nem érdekli a helyzet, hogy fogalma sincs arról, hogy nem hogy egy egész, de egy fél barátot se szereztem közel fél év alatt.
- Hatodik? - kérdezek vissza, a kezemet a púpra teszem, lenyomva tartom, míg végigjáratom a tekintetem a házon, gyors fejszámolással azt is megállapítom, hogy az a tetőtéri lakás lesz fent, vagyis az egyik... És.. Elnézve kívülről, nagyon úgy tűnik, hogy nincs más, csak a lépcső. Hát ez fantasztikus menet lesz. Inkább majd itt leülök a lépcső alján és reggel elmegyek iskolába. - Nem félek a kutyáktól... A szomszédnak van egy kis szőrgombóca, Arthur.. Én szoktam sétáltatni.. - válaszolok zsigerből, aztán ráeszmélek, hogy már megint túl sokat beszélek. Topogok párat egy helyben, míg a taxi elhajt, kellemetlenül érzem magam, amiért belemászok a személyes terébe, ráadásul itt van az unokahúga is, hát mondta... Hogy fogja neki megmagyarázni? Valahogy kénytelen lesz, és kíváncsi vagyok, hogy vágja ki magát előtte. Végtére is neki nem mondhatja azt, hogy a lánya vagyok.. Mindegy, fájjon csak az ő feje miatta, nekem épp elég a tudat, hogy egy vadidegen ember lakásába készülök belépni. Bár nem ártana, ha megvárnám, így legalább minden lépcsőfordulóban szusszanhatok egyet én is. Máskor meg sem kottyanna, kettesével szedve a lépcsőket futnék fel, most viszont csoszogok lépcsőről lépcsőre. Soha nem lesz vége ennek. Aztán egyszer csak mégis. Idegesen szorítom magamhoz az iskolatáskámat, és talán olyan sápadt is vagyok, mint akit épp kivégzésre visznek, de bizony mondom, nem miatta van. Csak nem szoktam én ekkorákat hazudni, olyan távol áll tőlem, mint ide Moszkva.
- Biztos nem kellett volna megnézetni egy dokival a lábát? Vagy... A többit? Elég nagyot zakózott arról a motorról.. - hirtelen támad bűntudatom, amiért igazából végig azzal voltam elfoglalva, hogy mi van velem. Közben meg ő is szépen megsérült. De talán a bocsánatkérő grimasz után beéri majd azzal, hogy meghagyom neki a fagyasztott zöldborsót. Minden sajgó pontjára tehet egy szemet.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Hétf. Ápr. 02, 2018 9:33 pm

⚏ Olympe részére ⚏

Vallásos vagyok-e? Nem igazán, mindegy, hogy az anyám mennyire megpróbálta rám erőltetni a dolgot. Tiszteletben tartok mindenkit, aki hisz valami felsőbb hatalomban, és mint minden gyarló emberi lény, én is reménykedem abban, hogy nem csak a sötét, üres semmiben lebegünk a végtelenségig halál után (bár az agyunk határait bőven túllépi annak elképzelése, milyen az, ha tényleg, teljesen megszűnik létezni, vagy milyen az igazi örökre), de nem hiszek ilyesmikben. Jobban járnék? Talán. Erőt ad, nem véletlenül uralja az erőforrások igen nagy részét.
Megvédene-e Joanne haragjától, ha tényleg valami gond akadna a lányával végettem? Aligha.
Sok rosszat el lehet mondani róla, a hűtlenségtől kezdve az önzőségig, de ha bárki bántani merné a gyerekeit, vakon ugrana neki, tépne, harapna, csípne, rúgna, súlycsoporttól függetlenül. Jogos félelem volna, ezen a rémképen azonban csupán az idő tud túljuttatni mindkettőnket, mindegy, mennyire kényelmetlen ez mindkettőnk számára. A taxi út nem jelez túl sok jót a későbbiekre nézve, még akkor sem, ha egyébiránt sosem zavar a hallgatás. Talán a hazugság teszi? Nem csoda, hogy ritkán élek vele. Csak bosszúságot szül. és azt az émelyítő érzést. – Az csak öt forduló. Hány éves is vagy, tizenhét…? – vonom fel a szemöldököm némileg energikusabban. Muszáj vagy összeszedni minden erőmet, mert a térdem a több tucat lépcsősor gondolatára lázadozni kezd, és égető-szúró fájdalommal próbál visszatartani tőle, mintha ugyan lenne más opcióm.
Azt viszont meg kell gondolnom, hogy vajon fel tudok-e hívni valakit, vigye le Beau-t sétálni ma; holnapra összeszedem magam, de most nem biztos, hogy megbirkóznék a mozgásszükségletével. Talán Janine megharagudna miatta…? Jól kijött Beau-vel, de igazság szerint amióta összeszereltük a polcait, nem sikerült összefutnunk. Ha jól emlékszem, nem illő pusztán azért felkeresni valakit, mert szeretnénk tőle valamit. Akkor sem, ha tulajdonképpen jó kifogás lenne az újra találkozásra. Elvetem hát az ötletet, és miközben a magassággal és a harminc centis fellépési magasságokkal küzdünk felfelé, fejben végigpörgetem a híváslistámat. Talán, ha megkérném Ginát… – Hát, Beau egy kis szőrgombócnál cseppet… nagyobb szőrgombóc – pillantok oldalra, de kétségtelenül mosoly ül az arcomra. – De barátságos. És jól nevelt, ha rá szólsz. – Az mindenesetre megnyugtató, hogy nem kell sehová bezárnom szegény ebemet rövid itt tartózkodása idejére. Minden bizonnyal elrontottam a nevelését, még az elején, tudom jól; nem szabadott volna engednem a sírásának kölyökként, és pláne nem szabadott volna megengednem, hogy felmásszon mellém az ágyra, de ami megtörtént, már megtörtént. Bár a kutyákról úgy tartják, könnyen elfeledik az elszenvedett sérelmek nagy részét, és töretlen lelkesedéssel fogadnak az emberek felé, a tulajdon lelkiismeretem okozna gondot, tudván, mekkora lelki törést okoznék neki, ha eltiltanám nem csak magamtól, a környezetétől és az idegentől is.
A lábam? – nézek rá meglepetten. Aztán megértem. Ösztönösen lenézek rá, épp csak a térdprotektor szürkére karcolódott anyaga jelzi kívülről, hogy bármi is történt. A kezemben szorongatott bukósisak már kicsit több kárt szenvedett el, de szerencsére használható. – Ah, ez az öreg alváz? Amúgy is mindig baja van, egy kis esés nem számít. Majd helyre jön. A motoromat jobban sajnálom. – A lány épségéért való félelmem felülírta azon ösztönös kárfelmérésem, mellyel közelebb lehetnék a valósághoz; vajon meg lehet még javítani, vagy nem érdemes? Tekintve, hogy néhány hónapja vettem, igencsak kár volna, ha máris meg kellene válnom tőle, és attól tartok, hogy nem lenne egyelőre fedezetem egy másikra, egy darabig biztosan nem. Cserélnem kell majd a nappaliban az egyik ablakot, és nem felel meg bármelyik műanyag nyílászáró, természetesen műemlékvédelmi szempontokat figyelembe véve pontos replikát kell használnom, legalábbis ami a külsejét illeti. És még a bojler is az utolsókat pöfékeli…
Előhalászom a kulcsokat a dzsekim zsebéből; ekkor tűnik csak fel az is, hogy az ujjatlan kesztyűm is megsínylette kissé az esést, egy helyen felszakadt, egészen a bütykömig, amin ronda, mélyrózsaszín horzsolás éktelenkedik. Ugatás harsan bentről, és karmok izgatott kopogása a hajópadlón, ahogy bedugom a zárba és elfordítom. – Mi casa es tu casa – lököm be az ajtót; kinyitom, és vele együtt hátrálok neki az előtér falának, szabad utat biztosítva neki. Beau természetesen az első adandó résen megpróbálja kidugni a fejét, de amíg nem tudom biztosan, Olympe hogy fog reagálni az óriás schnauzer méreteire, a biztonság esetére megfogom a nyakörvét. Előre intek, a rövid folyosóra, melyről rögtön a bejárati ajtó mögött jobbra egy tároló nyílik, az alig két méter hosszú baloldali fal mögött pedig a konyha egy része bújik meg, mely azonban össze van nyitva a szint többi részével; épp csak a szobák vannak elkerítve.
Bár úgy volt, hamarabb érek haza, Beau nem csinált akkora felfordulást, mint elsőre gondoltam, épp csak a kutyaágy-párnáját vonszolta végig a nappalin, összetűrve ezzel a szőnyeget, szétgurítva néhány dísztárgyat, és lelökte a magazinjaim a dohányzóasztalról. A kanapé néhány párnája is feldőlt, másokon pedig gyanús bemélyedések jelezték: megágyazott. Máskor valószínűleg gyerekekhez hasonló lelkes „rossz voltam, de azért aranyos” nézéssel próbálna meg levenni a lábamról és bocsánatot kérni a rosszaságért, most azonban túlzottan is leköti, hogy megpóbálja minden lehetséges szögből körbeugrálni a lányt, és a lehető legtöbb szagmintát begyűjteni róla. Tőle függ, mennyire engedi ezt neki. – Van két szabad szobám, az egyik ott, a másik ott fent – mutatok fel a galériára, amelyre rövid falépcső vezet fel, épp szemben a konyhával. Az enyém az, amelyik a konyha és a fürdő felett terül el, Beau pedig lényegében mindenhol ott alszik. – Szeretnél… Nem tudom. Enni valamit? Hány óra van egyáltalán? – nézek sóhajtva a faliórára. Egyszerű, rozsdamentes fémből készült, az újhullámos bauhaus jegyében, mint a bútoraim legtöbbje; nem foglalkoztat különösebben, de passzolnak a konyhai Inox berendezésekhez. A kényelem, persze, elsődleges szempont, ezért is vettem bőrkanapét; ezért, és mert egyszerűbb szőrtelenül tartani. Már dél is elmúlt, amit csupán egy sóhajjal veszek tudomásul. Elsántítok az étkező helyén felállított iroda-részhez, hogy az irodai szék támlájára terítsem a bőrdzsekimet. Most, az itthoni légkörben, hirtelen ólmos fáradtság nehezedik tagjaimra, mintha legalábbis fél napot töltöttem volna az edzőteremben. Az esés utóhangja volna? – Ott a wifijelszó, ha szeretnéd – mutatok a hűtőre, ahová több cetli közt ez is ott figyel, fekete filccel írva egy post-itre. Folyton elfelejtem. Én magam a kávéfőzőhöz lépek; hogy őszinte legyek, a napból van még pár óra vissza, amit kellemetlen csendben eltölteni csupán rontana a helyzeten. Ezért próbálkozom inkább beszélgetéssel. – Iszol kávét? Nem nagyon értek ehhez a masinához, de… – összeráncolt szemöldökkel, tűnődve méregetem a Nescafé gépet, amely a konyhapult sarkában terpeszkedik, épp a beépített mikró alatt. – Azt mondják, finomat csinál. Azokkal a… kapszulákkal.
two can keep a secret
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
209
● ● Reag szám :
164
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Hétf. Ápr. 16, 2018 9:38 pm

Folyamatosan az eszemben van, hogy ez mégse jó ötlet és nem lenne-e jobb visszautazni inkább Monához Épernay-be, minthogy az öcsém dilidokijánál aludjak, akit még csak nem is ismerek igazán. Sőt.. Azon kívül, hogy anyám bedugta oda Pascalt és néha engem küld be, hogy megsürgessem, nem is nagyon beszéltem vele.. Mégis trappolok fel a lépcsőn, mert nincs kedvem két órát ülni a vonaton, aztán hajnalban visszajönni.. Bár gyanítom, hogy az arcomon éktelenkedő kötést holnapra sem lehet hercegnős ragtapaszra cserélni, úgyhogy nagyjából mindegy is lenne. Néha visszapillantok a lépcsőn, morfondírozok, a hátamon ott a táska, kanyarodhatnék egyszerűen haza és tehetnék úgy, mint aki hamar elaludt, a doki meg felhívhatna..
- Hmm.. - méltatlan sóhaj szakad fel belőlem, a harmadik forduló után a korlátnak támaszkodva várom meg, úgy felelek neki. - Tizenhét, nemsokára tizennyolc. - Bár akár vállat is ránthatnék, mert olyan mindegy, hogy mennyi vagyok, anyám tudta, hogy nemsokára nagykorúak leszünk, mégis magával cibált ebbe a városba, ahol minden mű és ragad a cukormáztól. Amíg a felszínt meg nem kapargatja valaki és rá nem jön, hogy voltaképp csak a gyomrát rontja el vele. Vagy az életemet. Részletkérdés.
- A nagyobb szőrgombócoktól sem ijedek meg. Ott van például rögtön az öcsém... - kuncogok fel, annak ellenére is, hogy majdnem biztos, hogy a humoromat nem találja majd viccesnek. - Szóval Beau.. kisfiú.. akarom mondani, nagy.. - túrom hátra a hajam, aztán visszaigazítom előre, mert rájövök, hogy minden lépcsőfokkal, amit felfelé haladok, egyre inkább kiül az arcomra a zavar is. Igazából már nem is figyelek arra, mit mond, csak tompán hallom, hogy beszél. A fejem is jobban belesajdul a gondolataimba, így nem tudom visszatartani, egyszerűen csak úgy kibukik belőlem.
- Ugye nem gondol most rólam semmi rosszat, Dr. Jessen? - óvatos a kérdés, és már majdnem fel is értünk, mikor kibukik belőlem. Simán vissza tudok fordulni és megtenni öt jóval gyorsabb kört lefelé, hogy aztán jó messzire eltűnjek innen. Nem akarom, hogy azt feltételezze, hogy ez az általános.. Hogy simán felsétálok bárki lakására csak hogy anyámmal ne kelljen konfrontálódnom. Ráfoghatom arra is, hogy nem akarom őt meghurcoltatni. Hogy nem akarok tömérdek időpontot lemondani, míg végül anyám maga veszi kézbe a dolgokat és be nem rángat a kórházba egy alapos kivizsgálásra. Meg arra is, hogy nem akarom a szezont kivágni az ablakon...
Az ajtó viszont már nyitva áll előttem és meglátom az emlegetett szőrgombócot is. Tényleg nagy, nagyobb, mint amire számítottam, egy pillanatra meg is torpanok, ebbe szeretném belemagyarázni, hogy a kutya miatt van, de nem. Mégiscsak az ő otthona, a kutyája, a virágcserepe, tudom is én.. Érzem, hogy ez így nem jó, bűntudatom van, de sokkal jobban félek attól, hogy baj lesz éjszaka. Hiába próbált megnyugtatni, valahogy az a rész sokkal jobban megragadt bennem, hogy agyvérzésben meghalhatok. Egy pillanatra még azt is megkérdőjelezem, hogy épelméjű-e a doki, aki ezzel együtt engedett haza. Csakhogy.. Hazudtunk neki, ha nem mondom azt, hogy Jessen doki az apám, elég nagy eséllyel tartott volna bent. De hát ő tudja mit kell csinálni? Fejekben turkál, de nem pont így..
Nehezen veszem rá magam, hogy belépjek az ajtón, azt is inkább azért, mert látom, hogy Beau izgága és alig lehet vele bírni. Tudat alatt dönthetem el, hogy elmosolyodok, mert már csak azt veszem észre, hogy a ragasztó húzódik az arcomon, ahogy a szám széle felfelé kezd kunkorodni. Tétova mozdulatot teszek felé, hagyom, hogy orrát a kezemhez dugja, a kézfejem nedves lesz tőle. Aztán nyálas is, mert az első adandó alkalommal végignyal rajta. Rögtön azután, hogy a nadrágomat hevesen végigszimatolta.
- Szia Beau.. - kissé előre hajolva vakargatom meg a füle tövét és egészen addig nem mozdulok, amíg be nem fejezte a szaglászást. Egészen biztos, hogy ma még nem futottam össze Arthurral, de mintha érezné rajtam, hogy van némi közöm egy másik kutyához. Pedig annyira nem is sok. - Hű, ezt a felfordulást, te csináltad? - nézek fel aztán a helyiségre. Igyekszem diszkrét lenni, nem túlságosan alaposan vizsgálgatni a szobát, mindenhonnan elkapom a pillantásom, ahol azt sejtem, hogy a doki személyes dolgai lehetnek. De be kell látnom, hogy ez reménytelen és csak akkor sikerülne, ha csukott szemmel gubbasztanék a kanapén. Vagy valami hasonló. - Pedig a doki azt mondta, hogy jól nevelt vagy.. - suttogom oda neki, mire látványosan nagyot ugrik az eb, párszor körbe is táncol, én meg igyekszem úgy tenni egymás után a lábaimat, hogy ne akadjon össze a kutyáéval. Nem lenne kellemes érzés még itt is felnyalni a padlót.
- Elvagyok én bárhol, csak mutasson egy helyet, ahol nem zavarom.. - csúsztatom le a táskát a vállamról, de még nem teszem le sehova. Egyszerűen csak rosszul érzem magam, mert egy ártatlan hazugság miatt ragadtam a nyakán éjszakára. Pascal vajon tartaná a száját, ha hazadugnám inkább az orrom? Vagy az első dolga lenne teleóbégatni a házat, mert nem vagyok normális.. És mert már megint nem mentem iskolába.
- Nem vagyok éhes és nem kávézom, köszönöm... Nem kérek semmit.. Csak, mondjuk.. Egy telefon töltő jól jönne. Csúnyán menne a levesbe ez a sok kamu, ha anyu végül a maga telefonjáról kapna üzit, hogy nem alszok otthon... Az enyém meg hát.. lemerült... - próbálok én lazának tűnni, de valahogy most épp nem azt a farmert vettem fel, amiben le tudok nyugodni. Talán csak Beau van rám jótékony hatással itt, mert amint a kezem alá dugja a fejét, máris azon kapom magam, hogy nem agyalok hülyeségeken.
- Látja, doki? Mondtam én, hogy jól kijövök a kutyákkal.. Hipphopp összebarátkoztunk. - lépek egyet megint beljebb és felveszek a földről egy magazint. Tudom, hogy nem kéne nyúlkálni, de egyszerűen rossz nézni, ahogy ott hever lent és különben is úgy tűnik, hogy most én vagyok az, aki könnyebben mozog kettőnk közül. - Biztos jól van?  Mármint... Beau.. Szóval, ha le kell vinni, akkor... Tudja.. Inkább pihenjen egy kicsit vagy valami.. - finoman célzok arra, hogy átvállalom a sétát vele, ha kell. Vagyis.. Nem egészen vagyok abban biztos, hogy nem a kutya sétáltatna engem, de csak rá kell néznem a férfira és simán megállapítom, hogy nem húsz éves már. Ráadásul tényleg nagyot zakózott. ha meg belemegy, még mindig van... Nagyjából tizenhét órám arra, hogy leckét csináljak, ne legyek útban és  valahogy átvészeljem az éjszakát. Nagyszerű program. Legalább addig se kell átdübörögnöm az öcsémhez, hogy halkítsa le a hülye sorozatát.

köszönöm a játékot, várom a kövit love
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló •• Szer. Ápr. 18, 2018 10:24 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: vizsgáló ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

vizsgáló
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-