Rakpart
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 5 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 10:46 pm ✥
✥ Yesterday at 9:21 pm ✥
✥ Yesterday at 5:22 pm ✥
✥ Vas. Dec. 09, 2018 12:10 pm ✥
✥ Pént. Dec. 07, 2018 7:02 pm ✥


Témanyitás ✥ Rakpart •• Szomb. Nov. 25, 2017 4:09 pm

******
avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Jan. 28, 2018 4:20 pm


Jól éreztem-e magam az új helyen? Magam sem tudom, hiszen nem is sokat beszélgettem még velük, inkább ha tehettem nem is voltam nagyon náluk. Nem tudtam még mindig otthonomnak hívni, igazából egy helyet se, egyedül mások kedvéért emlegettem régebben is úgy azt a helyet, ahol anyával éltünk. A család darabokra hullott és fogalmam sem volt arról, hogy egy napon inkább hátrahagy, hogy megélje az álmait, mert nem tudja elviselni azt, ami történt velem. Ha ő nem tudja elviselni, akkor nekem miért kellene?  
Nem akartam most se ezzel igazán foglalkozni, ahogyan nem is beszéltem senkinek se, hogy már máshol lakom. Az előző otthonomat se ismerte senki se, akkor ezt minek kellene? Inkább csak elrángattam Lilyt is az egyetemi bulira, amit a vizsgaidőszak lezárásának akartak rendezni, de nem éppen jött össze, hiszen akadtak még olyanoknak, akik volt vizsga, de ez senkit se akadályozott meg abban, hogy akadjon olyan, aki felönt a garatra, mint mi is tettük.
Habozás nélkül Lilybe karoltam, ahogyan haladtunk az utcán, miközben a különféle bárokból kihallatszódott a zene, a fények meg olykor pislákoltak, mintha csak azt fontolgatná, hogy inkább sötétségbe borítja a város bizonyos részeit. – Tudod, az a fiú nagyon nézett téged. Nem értem, hogy mi a gond. Cserediák, ebben a félévben még itt lesz, de utána már nem fogod látni. – folytatom tovább a beszédet, hiszen eddig is olyan jól ment. Pláne, ha nem magamról van szó. – Semmi kötöttség, csak tapasztalatszerzés. – rántom meg a vállaimat, mintha nem jelentene semmit se, vagy éppen én arról lennék híres, hogy minden héten másik pasim van, pedig nem. Ő se láthatott még eggyel se, ennek meg megvan az oka, hiszen nem engedtem sose senkit se olyan közel. Azok után ami történt velem szerintem annyira nem is meglepő.
- Gyere!!! – kapom el a kezét és rohanni kezdek a rakpartra. Hó már rég a múlté, de attól még nem volt valami meleg, de akkor se tudott volna megállítani benne. Hmm, lehet a pia miatt volt, vagy egyszerűen csak újra érezni akartam azt a fagyosságot, amit oly sok ideig éreztem egy időben. – Mártózzunk meg!!! – álltam meg Lilyvel szemben és a kabátomat könnyedén dobtam a földre. – Gyerünk már! Ne légy nyusziiiii! Ez is csak egy buli! – kérleltem őt, miközben a pulcsimat is ledobtam a földre és a csizmából is kibújtam. Kib*szott hideg volt, de mégse érdekelt. Nem akartam itt megállni, nem akartam józanul cselekedni. Egyébként se volt annyira erős itt a fény, hogy a tetoválások között feltűnő legyen a vágások nyomai.


avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Feb. 04, 2018 3:48 pm

To my best friend

Hála a rengeteg tanulásnak, a tanévzárásnak és legjobb barátnőmnek sikerült legalább néhány napig nem gondolnom az összekuszálódott életemre. Talán tényleg csak arra van szükségem, hogy lekössem valamivel a figyelmem és a folyton Léon körül járó gondolataimat. Ehhez pedig egy jó kis buli, a legjobb barátnőm és temérdek mennyiségű alkohol éppen jó módszernek bizonyul. Sosem voltam az a fajta lány, aki hulla részegre issza magát, igazából az egyetemi buliból és rendezvényekből is sorra kimaradtam, addig a pillanatig amíg meg nem ismertem Athenat. Egy másik világba engedett betekintést nyerni, oda ami eddig ismeretlen volt számomra. Megmutatta, hogy nem érdekes a nevem, a családom által rám szabadított kényszer és megfelelési vágy, jól érezhetem magam, és kiélvezhetem fiatalságom minden percét. Legalábbis akkor biztosan, amikor ez az őrült csaj a társaságomban van, mert ő bizony egyetlen másodpercre sem hagyja soha, hogy unatkozzak. Bevallom őszintén, amikor először találkoztam vele, olyan távolinak éreztem őt, úgy véltem, hogy mi ketten teljesen más világ vagyunk, de ahogy telt az idő, és egyre többet beszélgettünk, szépen lassan belopta magát a szívembe. Olyannyira, hogy mostanra már ő lett a legjobb barátnőm, legfőbb bizalmasom és támaszom. A mai éjszakai buli is jobban sikerült mint azt elterveztem, egymásba karolva lépkedünk a kihalt, csendes rakparton. Az alkohol valószínűleg nem csak bennem, hanem benne is dolgozik, de azt hiszem ez így is van rendjén egy ilyen átbulizott éjszaka után.
- Áh, ugyan. Szerintem nem is tetszem neki, csak az alkohol azt sugallta neki, hogy rángasson be valamelyik sarokba. Az ártatlan tekintetnél azért kicsit több kell ehhez nálam. Felcsaptál a kerítőnőmnek édesem? nevetek fel, miközben megpróbálok kikerülni egy hirtelen a semmiből előtűnt pocsolyát. Hogy került ez ide? Mélyen gondolataimba merülve próbálok rájönni, hogy miért van tele a város ezen része pocsolyákkal.
- Mi a franc? Hová viszel? próbálom megszaporázni a lépteimet, hogy ne maradjak el tőle, vagy ne bukjak orra a saját lábamba. A parton azonban megtorpanok és kikerekedett szemekkel figyelem, ahogy barátnőm minden gondolkodás nélkül dobja le magáról a textilt és megmártózik a minden bizonnyal jéghideg vízben.
- Mit csinálsz? Teljesen elment az eszed? Meg fogsz fázni... csak állok ott, mint akinek földbe gyökerezett a lába és figyelem őt. Nem biztos, hogy erre fel vagyok készülve, buli ide vagy oda, nem szeretném hetekig az ágyat nyomni betegen.
- Hibbant vagy... nevetem el magam, majd követve az ő példáját levetem a pólómat, kibújok a nadrágomból és megszabadulok a cipőtől is. Gondolkodás nélkül szaladok bele a vízbe, de néhány másodperc múlva már rohannék is kifele.
- Ez kurva hideeeg sikítom fogvacogva, miközben arra próbálok gondolni, hogy a napsütéses Maldív szigeteken süttetem épp a hasam, és nem januárban úszkálok a jéghideg folyóban.
- Ha beteg leszek, esküszöm, hogy végig az ágyam mellett fogsz ülni és ápolsz, meg teát főzöl. vigyorgok rá Athenára, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve teljes erőből csapkodom a víz felszínét, lespriccelve őt.
.
■ ■love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Feb. 04, 2018 5:46 pm


Ha valaki ránk nézne, akkor azt mondaná, hogy ellentétek vagyunk, de mélyen legbelül talán annyira nem is. Mind a ketten töröttszárnyú madarak vagyunk, vagy talán inkább olyanok, akiket részben méreggel etetnek, hogy szép lassan marjon szét belülről minket a saját kis titkunk. Magam sem tudom, hogy egykoron miért csapódtam mellé, talán mert magammal akartam rántani, vagy titkon reméltem, hogy ő még mindig közelebb van a jódolgokhoz, így talán végre egyszer én is láthatok napfényt átszűrődni a felhők között. Még magam sem döntöttem el, de hazug voltam részben, mert nem feleltem azon kérdésekre, amikre nem akartam. Abba se avattam be, hogy anyám miként pakolt ki a ház előtt egy ismeretlen rokonom előtt, vagy éppen az apám mit művelt velem fiatalkoromban. Ő meg sose hozta fel a vágásaimat, amik a tetoválások között rejtőznek, vagy éppen mellette. De talán addig jobb, mert lehet akkor elviselhetetlenné válnék és magára is hagynám. Ezek ellenére még is ő volt az, aki legközelebb állt hozzám, akiben megbíztam és a barátomnak tartok. Tudom, fura kettőség ez és nem is férhetne meg egymás mellett, de mégis így van.
- Ugyan, én? Netán szőke lettem? – kérdezem meg nevetve, miközben tovább andalogtunk a rakparton. Figyeltem a víztükrén megcsillanó városi fényeket, az olykor felbukkanó embereket, de a város viszonylag már kihalt volt. Idősebbek pedig azt mondták volna, hogy ilyen fiatalok ne sétáljanak egyedül ennyire későn, mert ahhoz már ez a város is túlveszélyes. De inkább férnék a várostól, mint a saját családomtól kelljen.  – Nem kergültem még meg teljesen. Tökéletesen megvagyunk férfiak nélkül is, de egy kis szórakozás mindenkinek kell, nem? Vagy netán hirtelen titokban neked lett valaki, akiről nem meséltél? Vagy csak valami James Bond féle sármőrre vársz? – nem volt számonkérés a hangomban, inkább csak kíváncsi. Féltem, hogy egyszer majd rátalál a szerelem és akkor őt is elveszítem, vagy ha be akarná mutatni nekem, akkor én mindent tönkre teszek, mert nem bírom igazán a férfiak közelségét, és félteném őt is tőlük, hogy talán aljasságot tervez a háta mögött.
- Bízz bennem! – pillantottam hátra rá, miközben a kezét elkapva tovább futottam vele, vagyis majdnem futottunk már. Őrültség és hibbantság is kell ehhez, de még se érdekelt. Néha szükség van ilyenre is.
- És akkor mi van? Legalább nem az utcán sétálva fáztam meg, meg majd lesz mint mesélnem 80 éves koromban. Ne legyél ennyire nyuszi! Gyere be, annyira nem vészes! – kicsit még felé is fröcsköltem, hogy rávegyem arra, hogy már pedig jöjjön be. A víz tényleg túlzottan is hideg volt, de mégse érdekelt. Nagy levegőt vettem, majd rövid időre lebuktam a víz alá. Sötétség és a hideg úgy ölelt magához, mint oly hosszú időn át régebben is tette. Egyszerre volt ijesztő, de mégis részben olyan, mintha hazatértem volna. Végül sietve bukkantam fel és levegő után kapkodtam, addigra pedig már ő is elindult a vízbe.
- Gondolj arra, hogy valami tengerparton vagy és  mozogj kicsit, akkor annyira nem lesz az. – még hogy nem. Ez tényleg kurva hideg volt, de még se akartam most kimenni belőle. Egyszerűen talán arra vágytam, hogy magával rántson és többé ki se köpjön a sötétség magából.
- Melletted ülni? Ugyan, inkább melletted fogod szenvedni én is és végignézzük a Jóbarátokat, vagy van valami kedvenc sorozatod? – pillantok rá kérdőn és mosolyogva.

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Feb. 11, 2018 6:40 pm

To my best friend

Nem tudnám kiemelni azt a napot az életemből, amikor Athenával jóban lettünk. Lassan, fokozatosan épült ki a barátságunk, napról napra egyre több időt töltöttünk egymással, mígnem azon kaptam magam, hogy megszerettem és a legjobb barátnőm lett. Az tény, hogy külsőre nagyon sokban különbözünk, de a személyiségünkben sokkal több a közös, mint azt bárki hinné. Bár néha úgy érzem, hogy túlságosan is titokzatos, olyan mintha lenne valami amiről nem szeretne beszélni, de sosem kérdeztem még rá, nem szeretek tolakodó lenni és remélem, hogy idővel, majd teljesen megnyílik és nem lesz közöttünk többé fal. Jelenleg Athena az egyetlen olyan ember az életemben, aki képes felvidítani, aki eltereli a gondolataimat és akinek még számítok valamit. Az elmúlt hónapok alatt olyan lett nekem, mint egy testvére, sokkal többet kaptam tőle, mint a saját nővéremtől, és sokkal jobban számíthatok rá, mint azokra az emberekre, akikkel összeköt az azonos családnév és vér. Egyszer valaki azt mondta, hogy nem attól lesz családtag valaki, hogy ugyanazt a nevet viseljük, hanem attól, hogy kölcsönösen szeretjük és támogatjuk egymást. Ez az állítás pedig beigazolódott, hiszen tudom, hogy képesek lennénk tűzbe tenni egymásért a kezeinket. Sosem voltam az az igazán bulizós típusú nő, az egyetemi összejöveteleket, szülinapokat rendszerint kerültem, Athena viszont megmutatta az életnek egy olyan oldalát, amiről eddig nem akartam tudomást szerezni. Megmutatta hogyan lehet szórakozni, önfeledtnek és boldognak lenni. A ma esti partira is miatta jöttem el, és egyáltalán nem bántam meg. Bár még kicsit szédelgek az elfogyasztott alkoholmennyiség miatt, nem vagyok hozzászokva és már előre félek a holnapi ébredéstől, de nem bántam meg, hogy eljöttem. Kérdését hallva elnémulok, még nem beszéltem neki Léonról, hogy talán életemben nem szerettem még annyira férfit mint őt, de ő becsapott és galád módon a nővérem vezette oltár elé. Szívem azóta darabokra törött és nem hiszem, hogy valaha képes leszek kiheverni azt a pofont amit az élet adott nekem. Vagy amibe én kevertem saját magam. Hosszúnak tűnő percekig bámulom a rakpart kavicsos járdáját, majd mintha csak gondolataimba merültem volna, mosolyt erőltetve az arcomra rázom meg a fejem.
- Ugyan, hova gondolsz? Tökéletesen megvagyok én férfiak nélkül is, velük úgy is csak a baj van, hiányzik nekem egy kolonc nyakamra? Mondjuk egy James Bond -féle sármőrnek talán lenne esélye. kacsintok rá barátnőmre, miközben megpróbálok lépést tartani vele, és kikerülni a pocsolyákat. Fogalmam sincs, hogy miért lett most ennyire fontos nekem a pocsolyák kerülgetése, de a jelenlegi állapotomban zavar, hogy folyton a lábam előtt van egy. mégiscsak ez az egyik kedvenc cipőm. Hozzászoktam, hogy barátnőmnek néha a semmiből egészen hajmeresztő ötletei támadnak, de ez a mostani azt hiszem túltesz minden eddigin. Fürdeni? A folyóban? Télen? Ha nem gázolna már derékig a vízben  most biztosan leellenőrizném, hogy nincs-e véletlenül láza.
- Hát nem tudom...ha így folytatjuk nem biztos megérjük, hogy unokáink legyen. mélázok még egy pillanatig a parton őt figyelve, majd gyors mozdulatokkal szabadulok meg minden ruhámtól és gondolkodás nélkül rohanok bele a vízbe. Hideg, sokkal de sokkal hidegebb, mint ahogy azt elképzeltem, szinte már vacogok ahogy a víz körbeölel.
- Tengerpart...brr...persze.... én próbálkozom, tényleg látom magam előtt a napsütötte Balit, szinte már érzem a számban a különböző koktélok ízét, bőrömön a nap sugarait, de az a csodálatos képzelet nem segít a helyzetemen, vacogok és úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban idefagyhatok.
- Mellettem szenvedsz és te főzöd a teámat. öltök nyelvet barátnőmre.
- A jó barátokat szeretem, nézhetünk Family Guyt, vagy Dr. Csontot, igazából mindegy, kétlem, hogy a negyven fokos láztól szenvedve még képesek leszünk érteni is valamit belőle. Mosolygok vissza barátnőmre. A hideg víz hatására már egyre kevésbé zsibbad a fejem, ha másra nem, az alkoholos állapot megszüntetésére mindenképp jót tesz ez az éjszakai fürdőzés.
- Gyere, ússzunk versenyt, a... hmm...a bójákig. Benne vagy? kérdezem tőle még mindig mosolyogva, de vacogó ajkakkal.
- Egy, két, három...és! számolok jól hallhatóan, majd elrugaszkodok és úszni kezdek a megbeszélt cél irányába. Szemem sarkából néha figyelem, hogy barátnőm mekkora távolságra van tőlem. Dolgozik bennem a versenyszellem, de ebben a hideg vízben nem tudok olyan gyorsan úszni, ahogy egyébként szoktam.
- Ki van ott? egy ismeretlen férfihang töri meg a csendet, és a víz felszínén lámpa fényét vélem felfedezni. Ijedten nézek Athenára.
- Most mi a szart csinálunk? suttogom alig hallhatóan és a hang meg fény forrását keresem tekintetemmel.

■ ■love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Feb. 11, 2018 9:54 pm


- James Bond, tényleg életem? – kérdeztem meg kisebb kacagás kíséretében. – Akkor tartóstejet nem akarj már venni a boltokban, mert tudod jól, hogy a szexi bond lányok azok, akik elsőnek halnak meg azokban a filmekben. Mármint ha a rosszfiúkat nem számoljuk, így ne akarj Bond lány lenni. Inkább valami más? – pillantottam rá cinkosan, mert tudtam jól, hogy nem így értette, de én akkor se bírtam megállni, hogy ne szóljak bele. Bond fiúk. Hmm, nem rosszak, csak annyi volt a bökkenő a képletben, hogy nem akartam még gondolatban se eljátszani férfiakkal. Szűzen már nem fogok meghalni, maximum csak úgy, aki képtelen hinni abban, hogy az lehet tényleg mennyei, ahogyan mások mondogatják, vagy éppen gyengéd szeretők a férfiak. Vicc, mintha a világ csak ebből állna, hogy mindenki találjon magának valakit. A szívek összetörnek, de ők újra azt keresik, ami már fájdalmat okozott. Mindenki mazochista, vagy miért félnek ennyire az emberek a magánytól? Nem olyan borzalmas, mint azt sokan hinnék. Mindennek megvan a maga szépsége, csak meg kell találni és akkor a sebeket is el lehet fedni hazugsággal.
- És kimondta, hogy akarok unokákat? – nem értem a dolgot, de meg se várom a választ. Inkább csak csobbanok a vízbe. Hamar libabőrös leszek, de mégse érdekel a jegesvíz. Most egyszerűen feledni akarok, feledni az érintéseket, feledni a múltat és menekülni; talán örökre elveszni a víz nyújtotta ridegségben és sötétségben.
- Minek nézel engem, majomnak? Én biztosan nem főzök teát, mert abból hamarabb lenne méreg, mintsem iható állapotba keveredne.- játszadozom vele, de tényleg nem állt szándékomban teát főzni. Egy kis betegség nem a világ vége, ami nem öl meg, az megerősít. Talán direkt kísértetten olykor újra és újra a sorsomat, hogy hátha egyszer talán túl messzire megyek és akkor végre nem maradna a kitaszítottság érzése, csak a semmi maradna… nem éreznék többé semmit se.
- Rendben! – nem kell nekem kétszer mondani azt, hogy versenyt úszunk. Ahogyan pedig számolni is kezd, majd indulhatunk is, sietve kezdek el úszni mit sem törődve semmivel se. A tempó egyre gyorsabb lett, miközben a hideg egyre inkább húsomba mart, a levegőt se volt olyan egyszerű idővel venni, mert egyre inkább átfagytam.
Fogalmam sincs, hogy mit csinálunk, csak azt éreztem, hogy egyre inkább kezdek átfagyni, ahogyan egyre mélyebb vizekre eveztünk.
- Nincs valami ékszered. A karkötőd. – pillantottam rá, hiszen az eléggé nehéznek tűnt. Sietve kértem el tőle, majd ha megvolt, akkor elkezdtem halkan visszaszámolni, hogy mikor indulunk. A másik irányban csobbant a vízben az ékszer, mi pedig sietve indultunk a part felé. Alig, hogy kimásztunk hangos nevetésben törtem ki. – Ez nem volt semmi. – ha kellett segíteni neki, akkor segítettem a partra evickélni, de esélyesen inkább nem kellett volna nevetgélni, mert hamarosan lámpa fény irányult ránk, meg ordítozni kezdtek. Sietve kaptam fel a ruháimat, hogy szaladni kezdjek. Szaladni, míg le nem hagyjuk a partot felügyelőket. Reméltem, hogy Lily is jönni fog és nem fulladt ki a fagyos úszásban.

avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Szomb. Feb. 17, 2018 6:05 pm

To my best friend

Lemondóan sóhajtok ahogy kiejted a szavakat, tudnom kellett volna, hogy kapva kapsz az alkalmon és kiforgatod a szavaimat. Veled együtt nevetek és beismerem, ha dolgok ezen oldalát nézzük akkor már nem is olyan vonzó Bond lánynak lenni.
 - Na jó, ez igaz. Így már nem olyan vonzó Bond sem. - ismerem be és hangosan felnevetek.
 - Tudod mit, maradjunk inkább szinglik, így sokkal bulisabb az élet nem? Végül is, ha két pasi loholna a nyakunkban folyton akkor most nem úszkálnánk a jéghideg vízben majdnem teljesen meztelenül. Micsoda vétek lenne. - Azt mégsem ismerhetem be, hogy akire én vágyok az nem szabad, sőt egyenesen tiltott és már-már bűnnek számít. Fél szavakban ugyan meséltem Leonról, de csak annyit, hogy orvos, majdnem tíz évvel idősebb mint én és menyasszonya van. Azt az apró részletet kihagytam a sztoriból, hogy történetesen már fél lábbal a családom tagja és a nővérem jegyese.
- Majomnaaak? Ugyan már, ilyent sosem mondanék. Sokkal inkább tekintelek a legjobb barátnőmnek, akiről tudom, hogy azonnal ott lenne mellettem, ha negyven fokos lázzal az ágyat nyomnám. - öltök rá nyelvet és komolyan is gondolom amit mondok. Biztos vagyok benne, hogy ha bármelyikünk is beteg lenne a másik ott lenne mellette és együtt szenvednénk, nevetnénk és bámulnánk az idióta sorozatokat a TV-ben. Mert erről szól a barátság nem?  - én biztosan főznék neked teát. - vigyorgok rá még mielőtt kezdetét venné a verseny.
Ez a verseny talán nem volt a legjobb ötlet, ami ma kipattanhatott a fejemből, azt reméltem, hogy a mozgástól majd kevésbé fog fájni a hideg, de tévedtem. Minden egyes karlendítés után olyan éles fájdalom hasít bele a testembe, hogy legszívesebben felordítanék a testem foglyul ejtő fájdalom miatt. Még az olyan egyszerű feladat, mint a levegővétel is nehezemre esik, szinte már a tüdőmig mar a fájdalom. Agyam zsibbad és semmi másra nem tudok gondolni csak egy jó meleg fürdőre és száraz ruhákra. Még egyszer nem hagyom magam rávenni egy ekkora őrültségre. Ijedten kapom tekintetem a hang és lámpafény irányába, szinte leblokkolok a félelemtől és kérdő tekintettel figyelem barátnőmet. Azt hiszem én teljesen bepánikoltam. Szerencsémre ő viszont észnél van. Kapkodva adom át neki a karkötőt és figyelem mozdulatait, szavait és arcvonásait. Abban a pillanatban ahogy az anyámtól kapott karkötőm csobban a vízben követem barátnőmet és a part fele úszok. Még gyorsabban és még kitartóbban haladok mint az előbb, az adrenalintól és felfokozott izgalomtól mintha a víz sem marna olyan fájdalmasan húsomba. Lihegve mászok ki a partra, lábaim remegnek és úgy érzem bármelyik pillanatban összeroskadhatok a fájdalom és félelem keserves egyvelegétől.
  - Csss...csss... - próbálom csitítani Athenát miközben levegő után kapkodok. De nincs időm kifújni magam, mert a hangzavarnak köszönhetően a lámpa fénye ismét felénk világít. Magamhoz ölelem a ruháimat és szaladni kezdek, hogy minél távolabb lehessünk végre a parttól. Alig bírok már a lábaimon állni, levegő után kapkodok, de az adrenalin nem hagyja, hogy lassítsak vagy megálljak pihenni. Addig szaladok barátnőm után amíg végre biztonságos távolságba nem érünk csínytevésünk tetthelyétől. Ruháimat leejtem a földre, tenyeremmel a combomba kapaszkodom és próbálok levegőt juttatni a tüdőmbe.
 - Nem vagyunk normálisak. - motyogom miután végre sikerül megszólalnom. Hátrapillantok, hogy megbizonyosodjak róla, hogy senki nem jön a nyomunkba. A levegő már szinte csíp, annyira hideg van, félek, hogy ha nem mozdulok meg idefagyok a macskakövekre. Gyorsan magamra kapkodom a ruháimat, ujjaim remegnek és a lábaim alig bír megtartani. A ruha nem sokáig marad száraz,- ahogy felveszem nedves testemre szépen lassan átázik az anyag és egyáltalán nem tart melegen.
  - Ez őrületes volt. - próbálok mosolyt varázsolni az arcomra, de annyira fázok, hogy most inkább tűnhet vicsorgásnak mint mosolynak.
  - Menjünk haza. - suttogom remegő ajkakkal, majd ha Athena is felöltözött kézen fogom és megszaporázom a lépteimet. Meleget akarok.
  - Ha akarsz gyere hozzám. Veszünk egy forró fürdőt, adok neked száraz ruhát és kialusszuk az éjszaka fáradalmait. Szoba van bőven, de ha szeretnél az én szobámban is elalhatsz, elférünk egymás mellett. Mit gondolsz?


■ ■love ■ ■ruha■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
54
● ● Reag szám :
41
● ● karakter arca :
Magdalena Zalejska


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Feb. 18, 2018 12:56 am


- Szerintem eddig is te voltál az, akire jobban tapadtak a férfiak. – kuncogtam el magam és még pimaszul egy kacsintást is kapott, mert tudtam, hogy tőlem nem fogja zokon venni. Ha más mondaná neki, akkor nagyobb esély lenne arra, hogy sértődés lesz a vége.  Így viszont nem aggódtam emiatt, mert barátok között nem újdonság a hasonló „évődés”, vagy éppen „kedvesség”. Tisztában voltam azzal is, hogy akadt volna most számomra is partner, de jobban örültem annak, ha egyetlen egy férfi se kerül hozzám túl közel.
- Ebben nem tévedsz, tényleg ott lennék melletted és az agyadra mennék a sok hülyeségemmel, meg a sok filmmel, amit meg kéne néznünk, de azért teát ne várj tőlem. Tudom, nem nagy tudomány, de nem mondanám azt, hogy én jó vagyok ezekben. Az én fegyverem inkább a ceruza és társai, nem a konyhai dolgok. - miután egyszer megégettem magam a visszatértem után és anyám azt hitte, hogy szándékos volt, így el is tiltott attól a helytől. Így inkább hagyjuk azokat a teákat, amik nem ilyen filteresek, mert nem biztos, hogy jó kerekedne belőle. Inkább beszaladok az egyik boltba és megveszem ott készen. – Mert te vagy az angyal, én meg az ördög. – vele együtt nevetek, mert magam előtt látom, ahogyan a konyha is boszorkánykonyhává válna., ha mi oda ketten beszabadulunk. Biztosan ő még főzni is tud, én nem, így még főnyeremény se lennék senki számára se, de nem is akarok az lenni. Én boldog vagyok így, egyedül.
Félnem kellett volna, reszketnem és kicsit meg is tettem, ugyanakkor hirtelen olyan érzés volt, mintha csak hazatértem volna. Az ismerős fájdalom, ami átjárta a testemet, a hideg, ahogyan magához ölelt és szép lassan megbénított. A sötétség, a szinte zajtalan világ. Mind-mind a múltam sötét zugába repítettek. Nem akartam ott lenni, nem akartam újra érezni azt, ahogyan a hideg a húsomba váj, de mégis valami fura oknál fogva egy kisebb békesség is rám telepedett. Olyan volt az egész, mint amikor az anyai közé fut a gyermek, megnyuszik, de mégis félne tőle, viszont nem tud elszakadni tőle.
Sietve pillantok a barátnőmre és ekkor ébredek rá arra is, hogy őt jobban megviselte ez az egész, mint hittem volna. Már éppen bocsánatot kérnék és próbálnám menteni a helyzetet, amikor ismét társaságunk akad. Nincs sok időnk vacakolni. A cuccainkat fel kell kapni, aztán pedig irány előre. Nem tudom, hogy merre kéne menni, csak messze tőlük. Én nem akarok a rendőrségen megint kikötni. Nem hiszem, hogy Maddie vagy éppen a hozadéka örülne annak, ha ezzel vernék fel őket az éjszaka közepén.
Aggódva fürkészem őt, ahogyan előre dől kicsit, majd sietve pillantok körbe. Annyira a futás nem viselt meg, hiszen a szabadulásom óta az volt a másik dolog, ami a lényem részévé vált. A futás, hogy el tudjak futni megint, ha arra van szükség, hogy gyorsabb lehessek bárkinél. Tudom, testnevelésórán mindig én voltam a béna lány, de csak azért, hogy sose akarjanak elküldeni versenyekre. Kabátomat magamra öltöm, felhúzom a cipzárt, majd lenyúlok az övéért és hátára terítem. – Tényleg nem volt az, de talán jobb lenne, ha belebújnál legalább ebbe. – szólalok meg kicsit aggódóan; hiába fülelek már nem hallok semmit se, így nincs miért aggódnunk. Meglepődve pillantok le a kezünkre és sietve harapok az ajkamba, mielőtt kirántanám a kezemet. Sokkal jobban felzaklat a váratlan érintése, mint az egész kaland. Ezt viszont ügyesen titkolom továbbra is, amikor pedig azt említi, hogy menjünk hozzájuk, akkor egy pillanat alatt húzom be a kéziféket és gyökerezik a lábam a földbe.
- Hozzátok? Nem lesz ebből baj? Én nem akarok gondot okozni. – hangom óvatosan csendül, de ha tényleg nem lesz ebből gond, akkor végül beadtam a derekamat. Még akkor is, ha nem elsőre, se nem másodjára, de végül belementem, mert ilyen tájban szerintem az új „otthonomba” vissza se mennék, így ez még mindig jobb ötletnek tűnt, mintsem kitalálni, hogy merre is mehetnénk. Meg akkora gond csak nem lehet belőle.

|| Köszönöm, imádtam és akkor folyt. köv. nálad! iloveu
avatar
● ● Posztok száma :
231
● ● Reag szám :
211
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Feb. 18, 2018 10:59 am

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Hétf. Május 07, 2018 12:56 pm



Jobban kellene lennem, nem igaz? Ed tudja, ki vagyok és valljuk be, piszok jól fogadta. Vannak pillanatok, amikor egész olyan minden, mint régen volt. Ráadásul Nathan biztonságban van, náluk. Nem kell azon pörögnöm, mi történik vele, amikor éppen nem vagyok otthon. Érzem magamon, hogy akaratlanul is védelmezőbb lettem, miután az egész baleset megtörtént és kiengedték a kórházból.
Ma hajnalban mégis újra azt az álmot láttam. A halálomat. Ebben igazából semmi különös nem lenne, ha ugyanaz lenne, mint ami eddig volt. Nem mondom, hogy a megszokott megnyugtató, de mégis... Ezúttal az egészbe belekeveredett valami különös félelem. Sőt, rettegés. Már a veszekedésünk elején. Tudtam, hogy rossz vége lesz. Tudtam, hogy meg kellene állnom. De hiába voltam jelen, képtelen voltam a testemre hatni.
Ismered azokat a bizarr hasbeszéléshez használt bábuk? Mind úgy néz ki, mintha rettegne. Nem érti, mi történik, de képtelen hatással lenni az eseményekre. Azt tesz és mond, amit a bábmestere akar. Amire a mester kényszeríti. Ő pedig ott van legbelül, bezárva, remény nélkül.
Pont ilyen érzés volt. Eddig egyetlen álmomban sem tudtam, mi fog következni. Nem láttam előre, hogy hova vezet a veszekedésünk és az egyre gyorsuló kocsi. De most... Izzadtan és remegve ébredtem, ez utóbbi percek múlva sem akart elmúlni. Mégis talpra kényszerítettem magam és mint mindig, magamra kapva a ruháimat, felülre a kapucnis pulóverem és teljes csendben futni indultam.
Azóta is visznek a lábaim, egyre gyorsabban. Kisebb sziklákra ugrálok fel, ahogy végighaladok a rakparton. Nem tudom, mikor ébredtem. Nem tudom, mennyi ideje futok. Megyek, amíg nem érzem elég tisztának a fejem ahhoz, hogy megálljak. Az egyetlen gond, hogy minél több idő telik el, annál rosszabb minden. Élesem rémlenek fel álmaim képei. Egyre fájdalmasabban hasít belém a bezártság és tehetetlenség érzése.
Meg kell állnom. Meg kellene állnom.
Még egy kis szikla. Fel, megtámasztom a lábam, ugrás, le. Futás. Egyik láb a másik után. Szikla. Fel. Csúszik.
Nem érzek fájdalmat. Nem érzek semmit. Nem vertem be a fejem. Mégis kapaszkodnom kell a saját tudatomba.
Veszítek.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Hétf. Május 07, 2018 5:28 pm

Anyák reggel mindig korán indul, még akkor is, ha már nagyobb a csemetéjük. Ez sose változott, én voltam mindenki ébresztője, amióta pedig magam mögött hagytam a kórházat, hogy kicsit nyugisabb vizekre evezve kamatoztathassam a tudásomat könnyebb volt megtalálnom az egyensúlyt is. Több időt tölthettem a lányommal is, ahogyan a fiammal is együtt készülhettünk az iskolára, hiszen ő már most gyakorolni szeretett volna. Ha Törpök közül kellene választani, akkor ő lenne Okoska és ezt nem rosszértelemben mondom. Büszke vagyok arra, hogy ennyire kíváncsi a világra és könnyedén meg is ragad a legtöbb dolog a buksijában, így pedig remélhetőleg szeptembertől se lesz gond, amikor már iskolába fog menni az óvoda helyett. Hamarosan el is fog ballagni, pedig még csak most tartottam először a kezemben őt.
A nap még alig mutatta meg magát, amikor kibújtam a hatalmas franciaágyból. Betakargattam minden éjszaka átkóválygott egyedet is, majd pedig irány volt a part, hogy a futásnak hódoljak. Régebben is imádtam futni, de mindig reggel, mert egész napra feltölt és hiányzott is már. A kórház és család mellett nem volt sok időm rá, de most újra kezdtem visszacsempészni az életembe. Még nem mentek akkora távok, mint féléve, de egyre jobban bírtam és segített abban is, hogy rövid időre elmémet kitisztítsam és ne rágódjak bizonyos dolgokon. Mai nap is pontosan így indult, élveztem a reggeli hűvösséget, a város viszonylagos csendjét, amikor fura dologra lettem figyelmes. Figyeltem az előttem futót, míg végül baj nem érte. Ebből a távból legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy valami történhetett. Kicsit gyorsabbra vettem a tempót, majd odaérve a fülhallgatómat is kivettem a fülemből, a zenét kikapcsolva pillantottam a fiúra.
- Szia! Minden rendben van? – kérdeztem meg érdeklődve, miközben egyik lábamról a másikra helyeztem az egyensúlyomat. Ha pedig fura volt a reakciója, akkor óvatosan másztam le hozzá. – Orvos vagyok, azt hiszem már találkoztunk is. – mondom barátságosan, ahogyan közelebb érek neki, mielőtt netán megtámadna, mert ellenségnek hisz. Nem vágytam arra, hogy valaki felkenjen a kövekre, mert netán nincs magánál. Nem tudtam első blikkre megállapítani, hogy mi lehet vele a gond, hiszen elég távol voltam az eseményekkor. – Mason? – talán tévedek, de általában egészen jó a név és az arcmemóriám is. Esélyesen a testvére miatt botlottunk egymásba még múlt hónapban vagy előtte netán a kórházban? A lényeg, hogy mostanság volt. – Fáj valamid? Hallod amit mondok? – utóbbit csak akkor tettem fel, ha netán semmi reakciót nem kaptam. Aggódás és a segítőkészség automatikusan bukott a felszínre, hiszen orvos létén nem újdonság, hogy mindig segíteni igyekszünk, ahol csak tudunk.



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Kedd Május 08, 2018 10:59 am



Sötétség. Világos. Foltok. Színek.
A szemem nyitva. Újra? Talán. Máris próbálok feltápászkodni, legalábbis könyökölni. Pedig tudom, hogy nem vagyok egyedül, még a szavakat is hallom, de semmi mással nem törődök, csak mozdulni akarok. Tudni, hogy ura vagyok a saját tetteimnek.
- Michael - javítom ki már reflexből, igaz alig érthetően, de semmi mást nem mondok. Végül is, ez is valami, nem igaz? Észnél vagyok. Tudom a saját nevem. Csak volt itt valami, ami a fejemben lecsapta a biztosítékot.
Nem mintha egyelőre törődnék vele. Aggódni ráérek később is. Egyelőre próbálom megnézni magamnak az előttem lévő embert. Lányt. Nőt. Jó párat pislogok, mire kitisztul a kép. Nem számít ép érv, ülő helyzetbe tornázom magam, de abban a pillanatban bele is hasít a fejembe a fájdalom. Ösztönből veszem a kezeim közé, kicsit megmasszírozva. Ezt ismerem. Ezt a fajta fájdalmat jól ismerem. A megszokott fejfájás az álmaimból ébredve. Szinte már hiányzott...
- Nem tudom - bököm ki végül arra, hogy fáj-e valamim. A fejem igen, de az megszokott és nem tud rajta segíteni. Amint egy kicsit is csendesedik. végignézek magamon. A térdemnél látni a nadrágon, hogy átüt a vér. Valószínűleg lehorzsoltam. Ahogy a bal tenyerem is. Most már érzem, ahogy egyre inkább észhez térek.
- Ismerjük egymást - szólalok meg végre, miközben úgy igazán felnézek rá. - Michael vagyok. Ott voltál, amikor Nathan... - elhallgatok. Valami nem stimmel. Nathan? Michael. Nate a kölyök. Az öcskös, nekem pedig nincs testvérem.
Megrázom a fejem. Persze, hogy van. A vér nem minden. Tisztában vagyok benne, hogy eléggé összekavarodtak a dolgok a fejemben.
- Mennem kell - jelentem ki, majd elmotyogok egy köszönetet, amiért megállt. Csakhogy itt kezdődnek a gondok. Na nem a köszönetnél, hanem annál, ahogy talpra akarok állni. A horzsolás az egy dolog, de ez nem az a test, ami gond nélkül megy tovább egy esés után. Láthatóan bizonytalan minden mozdulatom, de a végeredmény a lényeg, ugye.
- Jól vagyok - győzködöm, valószínűleg inkább önmagam. Kár, hogy nem a fizikai kis sérülések zavarnak igazán.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Kedd Május 15, 2018 4:33 pm

Ennyi idő alatt megtanulhattam már, hogy legtöbb esetben a betegre, vagy a hozzátartozókra kell hagyatkoznunk, hiszen nem vagyunk ott a baleset pillanatában. Ez pedig sokszor megnehezíti a dolgunkat, mert nem egyszer esett meg már, hogy teljesen másabb dolgokat mondtak. Mi meg próbáltunk rájönni, hogy melyik mozzanat lehet az igaz, hogy teljesképet kapjunk a dolgokról, hiszen néha ezen is sok múlik. Ahogyan olykor igazán makacs pácienssel is találkozunk. Soha nem volt és nem is hiszem, hogy valaha könnyű lesz a munkánk. Az pedig mindegy, hogy ki melyik területen dolgozik az orvosok közül, mert biztosan akad mindegyikünknek nehezebb és könnyebb pillanata is.
Igyekeztem kivenni, hogy mit mondhat, de nem voltam biztos abban, hogy jól hallottam. Nem túlzottan hangosan beszélt, én pedig még nem voltam elég közel hozzá, hogy minden suttogásnak beillő szót tökéletesen értsek. Ha tippelnem kellene, akkor másik nevet mondott, de az említett okok miatt ezt kézpénznek se venném, remélhetőleg elismételi, vagy nem is lesz lényeges, mert netán nincs akkora baj.
Mozdulatai és az arcára kiülő érzések eléggé árulkodóak voltak, hogy fájdalmai vannak. Nem kerülte el a figyelmemet a kezén lévő sérülés, ahogyan a véres nadrág se, de leginkább az aggasztott, ahogyan a fejét fogta. Mi van akkor, ha netán későn érkeztem és úgy esett el, hogy a fejét is beverte? Jobb lenne inkább mentőt hívni, mert nem szabad félvállról venni, ha valóban beütötte a fejét. Néha a legapróbb dolgokból születnek a legnagyobb katasztrófák. S hiába vagyok orvos, attól még látó nem lett belőlem, így azt nem tudom megmondani, hogy mi is lehet a gond.
- Merre fáj a feje? Milyen erős a fejfájása egy 10-es skálán? – kérdeztem meg aggódva, ahogyan leguggoltam elé és próbáltam bármit leolvasni az arcáról. Utána jöhet majd az, hogy milyen a látása, mennyire homályos, mennyit mutatok és társai teszt, de kezdjük a legelején.
- Igen, a kórházban találkoztunk és nagyon aggódtál érte. – csapok le egyből a dologra, mert ha dereng neki valami, akkor az már jó jel. Még akkor is, ha nekem kicsit homályosan van meg az esemény. Sok emberrel és gyerekkel is találkoztam, de ha jön mellé az, hogy miért is került be, akkor esélyesen nekem is jobban meglesz, hogy kiről is lehet szó.
- Hééé, várj! – nyúlok egyből utána nem sokkal a köszönöm után. A mozdulatai se arról árulkodnak, hogy biztos lábakon állna. Gyengéden kapok utána, hiszen se az orvosiénemet, se az anyait nem tudom már letagadni. Azokról is gondoskodni szeretnék, akikről nem is kellene, de engem már az élet ilyenné formált. – Mind a ketten tudjuk, hogy nem vagy. Ülj le kérlek. – mondom kérlelően, ha pedig szót fogadott, akkor előveszem a kulacsomat is felé nyújtom. – Madeleine vagyok, te? – pillantok rá kérdőn, hiszen ha a saját nevére se emlékszik, akkor tényleg nagyobb lehet a baj, mint elsőre tűnt. Főleg akkor, ha netán most egy másik nevet mond és nem azt, amit korábban...

Bocsi, nyomi lett. doboz


Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Vas. Május 20, 2018 3:13 pm



Minden erőmmel azon vagyok, hogy tovább menjek. Talpra álljak és tovább... egyik lépés a másik után, hogy kitisztuljon a fejem. Hogy újra önmagam lehessek, mielőtt ez a különös érzés teljesen elvenné az eszem és még jobban összezavarna.
- Nincs semmi különös a fejfájásban. Így szoktam ébredni - préselem ki a szavakat, azért sem válaszolva nyíltan a kérdésére. De végül is, amit akart, azt ezzel megtudhatta, nem igaz? Nem kell aggódnia, ez a megszokott fájdalom, talán csak kicsit erősebb fokozatban, de nem az esésről és ez a fő.
Még egy kicsit próbálom tompítani a fájdalmat, ahogy tovább jár a kezem lassan masszírozva, majd kicsit próbálva összenyomni a fejem. Mintha ez a fájdalom erősebb lehetne, mint a belső lüktető...
- Mindig aggódok érte. Túl álmodozó kölyök, észre sem veszi és máris ott van, ahol semmi keresnivalója - mondom teljes természetességgel, mintha nem is arról lenne szó, hogy kórházba került. Mintha csak általánosságban ismerne minket, egy kerti partiról. Egy születésnapról.
Vagy... nem tudom. Az egyetlen, amit tudok, hogy hiába a kicsit kusza beszéd, talpra kell állnom és tovább menni bármi áron. Kár, hogy egy "kérlek" elég a részéről és vissza is ülök. Kinyújtom a lábaimat, kicsit megfeszítve az izmaimat... az alig létező izmaimat és végre úgy igazán felnézek rá, egyenesen azokba az aggódó szemekbe.
- Köszönöm - veszem el a kulacsot, pár kortyot azonnal eltüntetve, majd letörölve az államról azt az egyet, ami épp készült lecsorogni. Mintha napok óta nem ittam volna, pedig ilyesmiről szó sincs.
- Michael - válaszolom ösztönből és különös módon ezúttal nem érzek késztetést, hogy kijavítsam magam. Pedig most már tudom a nevem. Mason. Mason. Mason. Nem!
- Jól vagyok. A fejfájásom normális. A lábam nem tört el, csak egy kis horzsolás, ahogy ez is - emelem fel a tenyerem, hogy megmutassam a sérülést. A kis vágás, amit valószínűleg egy élesebb szélű kis kő okozhatott. Mintha őt kellene meggyőznöm előbb és utána törődhetnék a komolyabb részlettel, amivel egyelőre nem akarok.
Azzal a pillanattal, amikor az agyam lecsapta a biztosítékot.
- Madeline. Szép név. Hogy becézik? - próbálom terelni a témát az egész kis balesetről. - Mosolyogjon, úgy sokkal szebb.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Kedd Május 22, 2018 8:08 am

- Soha nem gondoltál még arra, hogy nem kellene elviselned ezt az érzést? Hogy esetleg megvizsgálhatnának és segíthetnének? – még mindig aggódva csendül a hangom. Nem normális, ha valakinek folyamatosan fáj a feje. Ahogyan az se, ha most még inkább. Talán már nagykorú is, ki tudja, hiszen nem rémlik a papírjainak az adata és mint kiderült, hogy őt csak látogatóként ismerem, nem pedig úgy, mint egy beteg. Hiányzik a kórház, a gyerekek, de meg kellett hoznom ezt a döntést. A gyerekeim és a családom érdekében, mielőtt egyszer arra ébrednék, hogy miként hullott darabjaira az egész életem…
- És ő szerinted nem aggódna érted? Nem szeretne biztonságban tudni és azt, hogy legközelebb is ott lehess vele? – kérdezem meg barátságosan, mintha így akarnám rávezetni arra, hogy nem menekülhet örökké. Nem kell eljátszania azt se, hogy jól van, hiszen a bizonytalan mozgás, a fejének a masszírozása ellenkező hatást kelt, főleg egy orvosban. Lehet tovább kellett volna haladnom, de nem tudok. Nem tudnék úgy elsétálni, ha nem tettem meg mindent annak érdekében, hogy később se lehessen baja, következménye ennek az esésnek.
Kisebb kő gördül le a szívemre, pedig nem kellene, amikor inkább visszaül. Legalább nem vallok teljesen kudarcot orvosként, mint néha éreztem az elmúlt időben. Csak egy nincs mit pillantást kap, miközben én is leülök vele szemben. Okos srácnak tűnik, akinek fontos a testvére is, azt pedig nem bánnám, ha inkább magára is vigyázna. Szakmai ártalom, nem tehetek róla.
- Megnézhetem? – kérőn pillantok rá, majd ha engedi, akkor megfogom a kezét és a sebet kezdem el nézni. Mélyebb, mint amit az ember általában szerez, de nem vészes. – Ki kellene tisztítani és bekötözni, mielőtt elfertőződne. – komolyan csendül a hangom, hiszen ki tudja, hogy mivel érintkezett ez a hely is, milyen fertőzéseket hordoznak a kövek. Ahhoz pedig elég mély a seb, hogy bármi következménye lehessen a vágásnak. A név pedig stimmelt, ugyanezt mondta az előbb is, de akkor miért másik név rémlett nekem? Biztosan csak összefolynak a napok, nem lehet másról szó.
- Általában Mad-nek hívnak. – nevetem el magam, hiszen pontosan tudom, hogy mit jelent az angolban. – Köszönöm, de vigyáz, ha sokat bókolsz akkor azt fogom hinni, hogy a fejedre estél. Gyakran jársz erre? – kérdezem meg barátságosan, miközben még mindig a fiút fürkészem. Vajon a szülei nem aggódnak értük? Mintha több felelősség szorult volna belé, mint a hasonlókorúakba, vagy ne vonjak inkább könnyed következtetéseket? Lehet nem kellene…




Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Pént. Május 25, 2018 9:54 pm



Nyugton maradok. Ha tetszik, ha nem, dolgozik bennem az ösztön mellett a józan ész is és tudom, hogy képtelen lennék csak úgy elsétálni. Nem vagyok elég jól hozzá. Nem most, azonnal. Úgyhogy maradok és bőszen válaszolgatok, ezúttal már elhagyva a nagy magázódást. Valahogy nem áll rá a szám.
- Segítenének megszabadulni a gyerekes rossz álmoktól? Tudod, csak ennyire lenne szükségem és elmúlna a fejfájás - állítom egészen magabiztosan, bár valljuk be, valahol azért dühösen is. Ha valamiről, erről utálok beszélni, mert tudom, hogy semmi nem változtathat rajta. Nem fognak elmúlni, ha beszélek, hiszen nem álmok, hanem emlékek. És nem olyanok, amit bárki megértene. Még Gale sem teljesen érti! Csak próbálja.
- Nathant nem fogom cserben hagyni. Bármi van - jegyzem meg egy apró mosollyal. Na nem is a szavaknak szól a mosoly, sokkal inkább a ténynek, hogy a kölyök nem is a testvérem, mégis úgy védem. Úgy, mint Eddel tettem, mióta csak az eszemet tudom.
De legalább ennek a gondolatnak köszönhetően egy kicsit könnyebben maradok ülve, sőt, első szóra nyújtom a kezem, hogy megnézhesse a tenyeremen lévő sérülést.
- Tudom - bólintok aprót a szavaira. Kitisztítani, bekötözni. - Ennyiért nem fogok kórházba menni. És téged sem foglak feltartani. Talán valamivel többet, mint fél órát futottam. Annyi lesz vissza, haza és elintézem - meglepő is lehetne, milyen könnyedén jön a haza szó, miközben köze sincs otthonhoz. Legalábbis nem az enyémhez. Ed és Vero otthona... és mégis...
De egyelőre szó sincs visszafelé futásról. Terelem a szót, mint már annyiszor tettem. Ösztönből jön és ez egy pillanatig sincs ellenemre.
- Mad. Ez tetszik - jelenik meg egy igazi mosoly az arcomon, abból a széles fajtából. - Mad a beceneved és még én csavarodtam be egy kis eséstől? - kérdezek vissza, de aztán valamivel komolyabbra veszem a figurát.
- Arra megyek, amerre a lábam visz. Ma erre - válaszolom meg a kérdést kicsit különös módon, de ennyi baj legyen. Aztán már állok is elő a sajátommal.
- És te? Menekülsz valami elől, vagy csak formában tartod magad?

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Szomb. Május 26, 2018 2:54 pm

Érezhető a magabiztosság mellett az is, hogy mennyire dühös. Egész jól megtanultam, hogy fontos a részletekre is figyelni, de erre nem csak a munkám, hanem az anyaság is megtanított. Egy anyának egyébként is szükséges mindig a sorok között olvasni, hogy tudja mi lehet akár a baj a csemetéjével.
- Vannak olyanok, akik biztosan tudnának segíteni, vagy legalább enyhíteni rajta. Az egyik tanárom azt mondta, hogy a lelkiismeretünk az, ami okozza mindig ezt a gubancot, így sokszor inkább nekünk kell szembe nézni a dolgokkal, ha pedig nem megy, akkor ne féljünk segítséget kérni. – még mindig türelmesen és barátságosan csendül a hangom. Nem mondhatom meg, hogy mit tegyen, de ismerős érzés, hogy mennyi álmatlan éjszakám volt, vagy mennyiszer keltem úgy, hogy szétrobbant a fejem, mert eltitkoltam a fiam édesapja elől, hogy apa lesz, mert egyszerűen féltem. Szerencsére nekem akadt segítségem, még ha nem is orvosként, de Sandy ott volt.
- Szerencsés, hogy ott vagy neki. – viszonzom a mosolyát, mert érezhető, hogy tényleg fontos neki a testvére és védeni is szeretné. Bár ahhoz nem ártana az, hogy ne törje össze magát, vagy egy szobában akar lenni vele? Vagy netán azóta már haza is engedték? Fogalmam sincs, annyira csak az új munkámmal és a gyerekeimmel foglalkoztam mostanság, hogy be se néztem a kórházba. Erre határozottan nem vagyok büszke, hiszen egykoron az a hely volt az otthonom.
- Először is nem tartasz fel és nem is emiatt gondoltam, hogy szerencsésebb lenne a kórházba menni. Inkább… - habozok, végül a saját halántékomat érintem meg. – lehet nem ártana megnézetned magad, hogy nem-e ütötted meg, vagy akármi. – óvatosan csendül a hangom, esélyesen már túlzottan is, hiszen nem kötelezhetem rá, az is lehet sértésnek veszi, de akkor is jobban tenné, de az ő döntése és felelőssége lesz.
- Látod, még a végén kiderül, hogy inkább én vagyok az és egy őrülthöz van szerencséd. – kuncogtam el magam és még a fejemet is megráztam. Mennyi poént hallottam már a nevemmel kapcsolatban a barátaim társaságában. Illetve mennyi egyetemi történet van, ami inkább azt támasztja alá, hogy mennyire is illik hozzám ez a név.
- Az jó, néha kell ilyen, hogy ne gondolkozzunk, csak menjünk. – pillantok körbe, hiszen gyönyörű innen is a kilátás, illetve ilyenkor még egészen csendes és könnyedén a futóké lehet a terep. – Ez a tipikusan a pasik első gondolata, hogy formában tartjuk magunkat. – nevettem jóízűen, majd megráztam a fejemet. – Elsődlegesen nem emiatt futok. Segít kikapcsolódni és megtartani az egyensúlyt. Nem mindig könnyű két gyerekkel, munkával és egy férjjel, aki néha olyan, mintha lenne még egy gyerekem. – mosolyom pedig továbbra se tűnik el az arcomról, hiszen tényleg boldog vagyok a családom miatt, de néha úgy érzem, hogy lemerült az elemem. Szükségem van erre a kis időre, amikor biztosan egyedül vagyok.




Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Pént. Jún. 01, 2018 5:06 pm



Semmi más választ nem lehet kicsalni belőlem csak egy bólintást. Ha valaki, akkor én tudom, hogy az orvos csak segíteni akar, ahogy az emberek is. Hiszen nekem is mindig ez volt a célom. Most mégis egyre inkább dühösebbé tesznek a szavai. Nem azért, mert ő ezt akarja elérni, inkább csak képtelen vagyok teljesen és tökéletesen uralkodni magamon. Persze eszemben sincs mindezt ráengedni. Segíteni akar. Pont.
Egész sokáig biztos vagyok benne, hogy érezni lehet rajtam ezt a kis feszültséget, mégis csak akkor látszik teljesen megszűnni, amikor elérünk a beszélgetésben hozzá. Amikor végre nem rólam van szó, nem a... családomról...
- Három gyerek? Kemény lehet, én ezzel az eggyel alig bírok - jegyzem meg kicsit nevetve, majd elhallgatok, amikor rájövök, ez így elég furán veszi ki magát.
- Mármint Nathannel. Néha úgy érzem, mintha az én fiam lenne és nem az öcsém - ennek már mindegy, túl sok dolgot kellene megmagyaráznom, hogyha jobban elmélyednénk a témában, így hamar váltok is, vissza hozzá.
- ...és ilyenkor hol vannak a gyerekek? A férjed készíti őket útnak, tiéd a szabadság? - faggatom ráérősen, de már egyre inkább mocorgok ültömben. Szűnik a hasogató fejfájás, halványul az a különös tehetetlenség érzés. Innentől már semmiség az a pár horzsolás.
Nem csoda, hogy egy perc és máris állok talpra, ezúttal óvatosan indulva neki, mint az előbb, igaz, nem is olyan sürgős, hogy eltűnjek. Sőt. Egész magabiztosan sikerül végül megállnom a kép lábamon és már mosolygok is Madre.
- Látod? Semmi bajom - mondom, ahogy ha úgy van, nyújtom neki a kezem, hogy egy lendülettel felhúzzam.

avatar
● ● Posztok száma :
164
● ● Reag szám :
152
● ● karakter arca :
Cameron Monaghan


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Szomb. Jún. 02, 2018 8:44 am

- Nem mindig könnyű, de szerencsére a férjem tudja, hogy mikor kell férfinak lenni és nem gyereknek. Ez pedig sokat számít, hogy mellettem áll és támogat, mellette pedig imádja a gyerekeit. – de amikor mind a hármat az asztalhoz kell könyörögni, mert annyira játszanak, hogy elfeledkeznek arról is, hogy már ebédelni kellene, vagy hasonló dolgok, akkor azért ott fogom a fejemet és néha nem könnyű elérni azt, ami helyes lenne. Ha viszont apa is kapcsol, akkor onnantól már könnyebb dolga van az embernek.
Meglepetten nézek rá, amikor azt mondja, hogy ő alig bír el ezzel az eggyel is. Aztán hamarosan érkezik is a válasz. Hümmögök egy sort elsőkörben, majd kicsit habozva szólalok meg.  
- Ezek szerint sokszor veled van és esélyesen ezért érzed így. – nem biztos, hogy túlzottan érdekli az, amit mondok, vagy a véleményem, de vajon milyen lehet a családja, ha neki kell többségében vigyáznia a testvérére? Hol voltak a szülei, amikor behozták a kórházban. Nem értem és ez újra, meg újra belém mar, hogy vajon jó helyen vannak-e. Nem az én dolgom már, hiszen nem dolgozom ott többé, de akkor is láttam már sok rosszat. Láttam azt, hogy még ha nem is a legjobb, de még mindig jobb helye lehetne egy-két gyereknek máshol, mintsem a szülei közelében.
- Még alszanak, mire hazaérek, akkor kezdenek ébredezni, vagy még akkor se. Rázhatom ki őket az ágyból aztán reggeli és rohanás az óvodába. – mondom mosolyogva, hiszen a reggelek mindig káoszosak. Nem számítanak az évek és a rutinok, mert a gyerekek mindig képesek valami újat mutatni, felborítani a terveket, nekem meg muszáj olyankor rögtönözni. Egy-két esetben esett csak meg, hogy a férjem hamarabb fennvolt és ő kezdte el a fiúunkat összekészíteni a startvonalhoz, de ez inkább az én dolgom.
Aggódva pillantok rá, amikor feláll, figyelem a mozgását, hogy mennyire magabiztos, de szemmel láthatóan már nem szédül. Remélhetőleg nem is pár lépést követően fog összeesni.
- Ennek örülök, de azért vigyázz magadra, meg ha rosszul vagy, inkább nézesd meg magad. Halott macsóknak nem sok hasznát veszik. – ugratom őt. Felé nyújtom a kulacsomat, ha netán inna még, ha nem, akkor csak visszarakom a helyére, miután én is felálltam. – Akkor további szép napot és jobbulást a testvérednek. Te meg vigyázz magadra, viszont megyek én is, mert a végén én fogok elkésni, meg téged se akarlak jobban feltartani. – mondtam egy barátságos mosoly keretében. Ha pedig nem volt más, akkor indultam is, hogy folytassam a futást, kicsit nagyobb sebességre kapcsolva, mint terveztem, mert tényleg haza kell érnem, hogy mindenkit időben elinduljon otthonról. Fiam az óvodába, a férjem pedig a munkahelyére.

|| Köszönöm a játékot! Nem tudom, hogy írsz-e még, de zárást majd kérsz rá? Köszi! edi iloveu




Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Rakpart •• Szomb. Jún. 02, 2018 9:56 pm

avatar
● ● Posztok száma :
2391
● ● Reag szám :
1570
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Rakpart ••

Ajánlott tartalom

Rakpart
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-