sétány padokkal - Page 2
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 11 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 6:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek


✥ Today at 7:16 am ✥

✥ Today at 1:00 am ✥

✥ Yesterday at 10:25 pm ✥

✥ Yesterday at 10:18 pm ✥

✥ Yesterday at 8:31 pm ✥

✥ Yesterday at 8:24 pm ✥

✥ Yesterday at 7:54 pm ✥

✥ Yesterday at 7:32 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ sétány padokkal •• Szomb. Nov. 25, 2017 3:10 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

First topic message reminder :

*****
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
2167
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
I'm faceless


SzerzőÜzenet

✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Szer. Ápr. 18, 2018 10:29 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

to Andreas

Nem is tudom higgyek-e abban, hogy el lehet-e engem kényeztetni ilyesmikkel. Valahol hallottam, vagy olvastam (?!), hogy egy idő után ha valami új, az válhat megszokássá és később elvárássá is. Vajon ezt az egészet, amilyen ő most...meg tudom szokni? Elvárnám-e később, hogy ne változzon semmit, hanem legyen ugyanilyen? Áh, azt hiszem nem. Nem elvárni szoktam...mármint eddig soha nem volt jellemző. Csak..reméltem. Jobb híján. Mert hiszem, hogy mindenkinek legyen akár nő, akár férfi szüksége van a másik visszajelzésére, a törődésre. Az apró figyelmességekre. De ezt megszokni? Iszonyatosan nehéz. Ahogy azt megemészteni is, hogy egyesek képesek érzelmeket táplálni egy  vasútállomás iránt. Bár tőlem aztán...kevés dolgon akadok fenn egyébként. A világban pedig gomba módra szökkennek elő a bokrokból az ilyenek. Ha hozzámennék egy fiktív szeretőhöz, aki nem ember...legyen az ég..legyen egy rét...legyen egy hegy. De ne egy hülye épület! Azt lebonthatják. Összedőlhet. És akkor mit csinálok? Együtt hálok a téglákkal? Ugyanmár...
Érdekes az is amit az anyukája új élettársáról mond...mármint én is örülnék ha apának lenne valakije már csak azért is, mert megérdemli, hogy valaki szeresse. És tudom, hogy attól tart mi majd mit fogunk szólni hozz, de egyikünk sem hátráltatna egy új kapcsolatot. De..nem is tudom. Ő nem érzi magát késznek rá. Viszont Dr. Jess elmondásaiból úgy vélem, ez a bizonyos német pasas nagyon is ellentétben áll az apja jellemével. És amennyit felszedegettem az elmondottakból...nem lehetett könnyű személyiség. Ennek fényében meglepő, hogy Andreas ilyen. Ilyen jó. Ilyen pozitív kisugárzású. És ezt nem a hippis beszívott módiban gondolom. Hanem, mintha az aurája is melegséget sugározna. Olyat, amit szívesen magadhoz ölelnél, hogy ott tartsd mindig és mindig. Egy aranyló fényt. És elképzelve egy apát, aki a maga szilárdan realista jellemével még az ilyen apróságokat is összetöri, mint a Télapó...szeretném a kissrácot aki volt ettől a korai szembesítéstől megóvni. És sajnálom, hogy nem maradt meg neki a felismerés önmagában. Mert valahol mindenki rájön egyszer...de ezt az időt szerintem ki kell várni.
- Öhm... - felelem roppant intelligensen, de csókja élénken ég ajkaimon és csoda nehéz éppen Francisre koncentrálnom, így aztán annyira tényszerűen sikerül elmondanom a sztorit, mintha nem én szerepeltem volna benne, hanem csak a tv-ben láttam volna - ha elkezdte volna tervezni, arra rájöttem volna. - jelenik meg egy tárgyilagos mosoly arcomon - Így valóban meglepett. - és olyan mintha már nem is tudom, legalább tíz éve lett volna. Pedig...friss. Frissebb mint a diplomám. Mégis annyira távoli...akár egy illúzió. Egy halovány és elmosódott festmény, ami ugyan ott van és létezik..de már nem vagy biztos benne, hogy mikor is készült.
Számtalanszor megtettem már ezt az utat. Sorban. Felfelé. Lefelé. Most mégis más. Újabb. Új aurát, új varázslatot kap. Szavait hallva nem tudok nem felnevetni. - Miből gondolod, hogy otthonról hívnálak el? Úgy pedig aztán...tudod, amit nem lát az nem is fájhat.  Szóval, ne kezdj rajta gondolkodni. Ne kezdj rá számítani. Majd megjelenek. - rákacsintok, pont a tervező oldalát teszem ezzel óvatosan dobozba. Egyébként meglepő, de egyébként tudom, hogy mit szeretnék. Azt is, hogy hogyan. Azt persze már távolról sem, hogy mikor. De nem is ez a lényeg nem? Ha szerencsém van..ez ami most van..vagyis alakul, nem fog elillanni mikor holnap kinyitom a szemem. De előre nem merek gondolkodni...és nem miatta. Minden miatt. Én csak...szeretném ha nem tűnne el a ködben. Ha nem válna semmissé. Ez minden. Hé, odafent! Ez nagy kérés? Ugye nem...
A dal pedig jön..magától. Mindig dúdolok valamit. Mintha az agyam szektorai csak zenével lennének képesek működni. Az ismeretlen szóra felfigyelek. Ezt bizonyosan nem használta korábban. Nem mintha lenne róla bármilyen fogalmam, hogy mit jelent, de a hanghordozása alapján...nem hiszem, hogy negatív lenne. És nem is a bolond. Hmmm...a végén kénytelen leszek nekifeküdni egy dán szótárnak. Nem mintha olvasva kitalálnám amit kimond, de a szándék a fontos.
Odafenn más..régen azt hittem, itt lehet fordul meg a szél..és majd látom Mary Poppinst, filigrán sziluettjével alászállni a fura esernyőjével. Nem mintha lett volna nevelőnőm vagy ilyesmi...csak na, ki nem fogadta volna szívesen ha csettintésre rend rakódik a szobájában, vagy épp olyan ízű az orvossága amit szeretünk...szóval na. Nekem is álmom volt egy ilyen. Aztán...mindig magamnak kellett végül beágyaznom. Ilyen az élet ahogy mondani szokták. Meg a térlátásom is...
Mosolyogva nézek abba az irányba amerre a kezemet irányítja. Nos hmm, oké. Ennyire nem tájékozódom jól. Mentségemre szóljon volt rá példa, hogy azt is elfelejtettem hová parkoltam egyszer. Nem mintha ezt szándékomban állna elmondani neki...bár sanszosan szerintem sejt valami ilyesmit...hmm. - Sose néztem ki az ablakodon, hé! - mosolygok rá - A berendezésre és a dolgaidra fókuszáltam, nem a kilátásra. - ez pedig igaz is. - De pótolom, hogy magamtól is megtalálhassam egyszer. - meg a helyes irányt is khm, de ez másodlagos. Nem igazán szoktam eltévedni egyébként..és általában erdőkben mutatják meg hogyan is kell tájékozódni, nem pedig egy ilyen építmény tetejéről...na de nem is én lennék ha nem lenne ebben is valami..fura..
- Noos ... - sóhajtok mélyet - néha én is igénylem, hogy kicsit kiengedjek. Vagyis hát..szeretek eszemnél lenni, de volt időszak, hogy csak ki akartam szabadulni az életemből. És arra nem ismerek senkit. - jut eszembe a lány, Mori..őt sem ismertem. Egyébként meg nem is szeretem a lányokat. Sem a kábítószert. Sem semmi ilyesmit. Mégis megtörtént. Csak úgy, érkezett és én megéltem. Végtére is ez is a "valami új" volt. - A felszabadultság a kulcs azt hiszem. - bólintok..leginkább magamnak - Te nem szoktál így..kiengedni, vagy nem vágysz rá néha? - pillantok rá - Mi az ami teljesen kikapcsol? - ez meg már megint kíváncsiság. De ha azt mondja, hogy a futás vagy ilyesmi..beszerzek egy futócipőt. Egy újat. - Akkor nem is dolgozol messze otthontól ugye? - nézek abba az irányba, bár az a távolság akár több utcát is jelenthet. Több saroknyi sétát, futást. Bármit. - És te tudtad róla, hogy kicsoda vagy ő rólad? - vonom fel a szemöldököm - Mármint én nem mutogatnám neked képen a volt..pasim. - hiába, számomra az csak egy névleges, házasságnak csúfolt tragikomédia volt, ami úgy végződött, ahogy - El se tudom képzelni a jelenetet. - elmosolyodom, mert valahogy én sem egy véres vágóhidat látok magam előtt..egyszerűen nem. - Bár gyanítom nem lettetek barátok. A kérdés, hogy téged foglalkoztat-e, hogy ő milyen..őt pedig gondolom a jelenléted is frusztrálja. Mert megelőzted. Ez normális ha az ember érzelmileg kötődik. Mert nyilván rögtön fura dolgokra gondolunk. Háromból kétszer biztos a szexre. Hogy úristen..ő is. - megcsóválom a fejem és le is esik, hogy jaaa, látta Francist. Hogyne. Meg azt is akivel félredugott. Na akkor végképp nem kell körberajzolnom. És valahogy hmm, ennek hátteréből én nem akarom az új madame Dupontot látni. Olyan..hülye szitu lenne. Nekem. Megállok a korlátnál és csak nézem az előttünk, alattunk elterülő Párizst. Milyen nagy...és annyira semmik vagyunk benne. Innen nézve még ijesztőnek is hathatna. Azt, hogy mögém áll előbb fogom fel egyik érzékletemmel mintsem meg is bizonyosodnék róla. Kihasználom hát és neki is dőlök. És megnyugtató. Jó. Szeretném magam köré tekerni. Ujjammal szórakozott mintát rajzolok a kézfejére míg hallgatom. - Annyira nem lehetett spontán, ha volt nálad egy gyűrű. Nemde? - kérdezem egyszerűen - Ellenben..megleptél. Azt hittem eltervezted a dolgot. Helyszín, időpont meg minden. Viszont...noha nem mondtál róla sokat eddig, hogy milyen személyiség is...meghatottad. Így is. Tehát..akárhogy is spontán volt, de eltaláltad. És ez fontos. Minden lánynak az valahol. - jegyzem meg, de nem nézek fel rá. Nem azért mert nem szeretnék, hanem mert nem akaródzik megmozdulnom. Így most..jó. Az apósok dolgot kicsit megrágcsálom magamban. Az első felesége apját valahol megértem. Fiatalok voltak..egy gyerek pedig oltári felelősség. Nem mintha egyébként a szüleink kivételek lettek volna, hisz állítom, a legtöbbünk nem a 30-35. születésnap után született...mégis, persze mindenki ugyanazt akarja: karrier, stabil élet, megtakarítás..és majd csak utána minden más. Na általában ez az, ami nem így jön össze. - Cora apja miért nem? - az elsőre inkább rá sem kérdezek..azt valahol sejtem azért - Szerintem apa ki fog téged használni. - felsóhajtok teátrálisan - Intelligens vagy, ráadásul pszichológus, ő meg jó reggelt ex-nyomozó és krimiket ír. Túl ideális tápanyag vagy számára. - jegyzem meg egy kedves mosollyal, amit nyilván nem lát, viszont nem hazudok neki. Ahogy én sem, úgy apa sem a korát fogja nézni. Őt mindig az érdekli, hogy nekem jó legyen. Viszont megfordulok végül, hogy ránézzek. - Azonban ha nem bánod, magamat helyezném előtérbe apával szemben... a szabadidődet illetően. Legalábbis egyelőre. - mosolyodom el de az az igazság, hogy ha apa rákapcsolódik erre a fonálra, hogy nagyon is érdekes személyiséget ismerhet meg...sanszosan felhalmozza a programokat majd, a mondvacsináltakat. "Óóó segíteni kéne a garázsban, jaj mit találtam, jaj anyád rózsái, jaj a nem tudom micsoda csak gyertek át.." Imádom érte és borítékolom, hogy így lesz. És aztán jön az a nyomozós izé csatorna amin függ és aminek a fele hazugság szerinte. Istenem, megismerhetem az új Gyilkos Elmék csapatot???!!! Nagyon is tudatosan próbálom meggyőzni erről mikor is felemelkedve ajkaimat övéire forrasztom. Hideg van, a szél mindenhová befúj, de az a valami, az a melegség, vonzás, nagyon is fel tudna melegíteni. És ebből a csókból nem akarom, de nem is tudom kiengedni. Magamhoz akarom vonzani őt, édességét, a lényét és történetesen pont lényegtelen az is, hogy az Eiffel-torony tetején álldogálunk. Megmozgat és talán nem túl örömteli a tarkójára simuló tenyerem, de hát..ez ilyen. És olyan...nagyon...nagyon...sóhajtva pecsételem ajkára a csókot. - De ha apát szeretnéd megismerni..felhívhatom. - vigyorgok rá - Menjünk, lássuk azt a koripályát! - mondom úgy, mintha épp az Everestre készülnénk. Háááát...meglátjuk, meglátjuk.
És nevetve indulok meg vele, hogy kb. hátra kelljen lépnie, karjaim pedig átölelik. Ha pedig van elég helyem, akkor úgy fordulok, hogy vissza tudjunk menni a lifthez és benyomoroghassunk a többi magát kifényképezkedővel. Voltaképp nem is tudom miért jöttünk fel. Talán mert véletlen megláttam és eszembe jutott szokás szerint valami, ő pedig teret hagyott. Belépek a liftbe, bezsúfolódva a többiekkel. Háttal állok neki de vállára hajtva a fejem pont kényelmesen tudom nézni. - El fogod valaha mondani, hogy miket mondasz nekem dánul, vagy nyelvleckéket kell vennem? - mosolygok rá, bár némi kajánság azért lapul ebben a mosolyban - Mert érdekelne egyébiránt. - és ez szintén nagy igazság.

■ ■ Zene ■ ■ szeretgetesi  ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
108
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Vas. Ápr. 22, 2018 6:11 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

a classic romantic of unlikely lovers
pour Janine



Figyelmesen hallgatom a szavait, nem titkolt jókedv íve ül az arcomra, és bár egyik szemöldököm a homlokom közepén ül, ez inkább az elmélyülés és érdeklődés jele, mintsem az elítélésé. Janine könnyed személyiség, egyáltalán nem nehéz elképzelni róla, ahogy zenére, énekelve-táncolva készül buliba (és nem csak azért, mert igencsak szívesen képzelem el, mondjuk, rövid ruhában, ami kihangsúlyozza a formás lábait); nem azért, mert külső megerősítésre lenne szüksége, vagy mert benyeli a mai, saját igényeink helyett a világnak, a nagyközönségnek élő társadalom. Hanem mert, ahogy ő is mondja, néha kell, távol a gondoktól, némi alkoholos mámor jótékony fedésében. – Mindenkinek van ilyen időszaka, néha csak egyszer, néha többször – bólintok, a levegőben ott lebeg annak egyértelmű ténye, hogy a mindenkibe én is beletartozom. Az a fél év, a tárgyalás alatt, amikor egyszer még alkoholmérgezéssel a kórházba is bekerültem, mert ezt tanultam, mert ezt láttam; ha az apámnak gondja volt, ivott, mert nem nehéz elmerülni a kábulatban, a jótékony semmiben, mert van, hogy a kavargó gondolatok nagyobb veszélyt rejtenek magukban, mint az eufória. Ami viszont nem tart örökre; ellenben egy függőség, rossz esetben, igen. – A klasszikusan vett bulizáshoz kicsit öreg vagyok már, nem gondolod? A végén még azt hinnék, középiskolai bálon vannak, én meg a felügyelő szülő… – Könnyedén veszem, de tény; lehet, hogy vannak korombeliek, akiknek még mindig jól áll egy-egy diszkó villódzó fénye, például Bobbie is, de én nem tartozom közéjük. Igazándiból már régen is csak azért mentem ilyen helyekre, mert a többiek szerették volna. – Inkább a kocsmázás. Régi egyetemi haverokkal, mostani munkatársakkal… – Kezemmel nyomatékosítom az „ez-az” konkrétumok nélküliségét. Hogy az egyik barátom kislányát idézzem: „felnőttnek lenni gáz”, és nem mondhatni, hogy túlzottan megengedné a rendszeres összejárást, ha mást nem, fáradtság okán.
Hogy mi az, ami kikapcsol? – A szex – vágom rá gondolkodás nélkül. Őszinte kérdésre őszinte válasz.  És nem tudok ellenállni a vágynak, hogy végigsimítsak a vállán, bár a kabát miatt talán nem érzi. – Főleg. De akár a főzés is, vagy a futás, a vezetés… Amikor csak egy dologra koncentrálok, ösztönből. – Az persze már a másik kérdés, hogy nem lehet egyiknek sem folyamatosan romantizált keretet találni, a mindennapok stresszei egyszerűen nem engedik. Ezért gondol sok ember a szex közben a be nem fizetett villanyszámlára, vagy a másnapi ebédre; ami nem azt jelenti, hogy ne élveznék, vagy ne szeretnék a másikat. Egyszerűen nem lehet mindennek mindig komoly lelki súlya. – Csak két kerülettel arrébb. Dugótól függően húsz-harminc perces kocsiút. – Azt nem hiszem, hogy hozzá kell tennem, a környék maga igencsak gazdag, a helyszínválasztásom pedig nem véletlen; anyagias gondolkodásmód, de a tehetősebb gyerekek szülei nagyobb valószínűséggel veszik észre ezeket a problémákat és tudják megfizetni a magánrendelés díját.
Tybalt kérdése már egy másik lapra tartozik, még ha a kínos találkozások önmagában nem lesújtóak számomra. – Hát, őt nem is kell képen mutogatnod – jegyzem meg hamiskásan, az ominózus bútoráruházas találkozásra célozva. Ahol megvettem egy vécékefetartót, mert a színe a szeplőire emlékeztetett. És amit Beau egyébként azóta már szétrágott. – Mivel Corával még mindig közös az ismertségi körünk egy része is, így majdnem lehetetlen lett volna nem találkozni, még ha Ő eléggé, hogy is mondjam… Introvertált is. Jobb ötletnek tűnt, ha már az elején megtudja, ki vagyok, minthogy a végén azt higgye, direkt titkoljuk. De nem igen lettünk barátok. – Ahogy azt sejtheti is. Nem erőltetem a dolgot; csak akkor kell elviselnie, ha a véletlenek így hozzák (a többiek sem hívnak el engem, ha tudják, Tybalt jön, és egyáltalán nem veszem magamra a dolgot), akkor pedig mindketten tudunk felnőttként viselkedni. Többnyire. – Még az is lehet, hogy te is ismered. Tybalt Girioux, író, bár hogy pontosan mit ír, azt most nem tudnám megmondani. Cora szerint nagy név a stílusán belül, folyton dedikálásokra járkál, de így magunk között szólva, Cora hajlamos túlzásokba esni. Tudod, amolyan amerikai módra. Nem rosszból, csak felnagyít ezt vagy azt; akkor nyitottam csak meg a magánpraxisom, amikor megismerkedtünk, de terjesztette rólam az igét, mintha évtizedek óta a szakmában lennék. – Mosolygok az emléken, ahogy azon a tényen is, hogy emellett azt is idejekorán terjesztette, hogy a feleségem; nem mintha ez befolyásolt volna később, hálás voltam érte, hogy segíteni szeretne, és lássuk be, hogy egy jó egzisztenciával, szilárd családi háttérrel (és az esküvőből levont konklúziók szerint, stabil erkölcsi értékekkel) rendelkező emberben szívesebben bíznak mások. És soha, de soha nem  panaszkodnék amiatt, hogy Cora a pletykák alapján előbb lett a feleségem, mint valójából; még utólag sem. – Hát, ha Freudra hallgatunk, háromból kétszer egyébként is biztosan a szexre gondol az ember – forgatom meg a szemem. Nem tudom elnyomni a nevetésem, amit elnyel a torony szele. – Megértem, miért ellenséges velem. Nem helyeslem, de ez a szép az emberekben, hogy mindenki más. Valójában még szórakoztat is. És ha Cora őt választotta, nyilván jó ember, a legvégén pedig ez a fontos, nem az, hogy jól kijön-e az exférjével. – Talán csak a leküzdhetetlen férfidominancia kérdésköre akadályozza meg; például nem látom magam előtt, hogy Janine akárkivel is rosszban lenne csak azért, mert korábban együtt volt valakivel, akivel ő is; nem lennének talán puszipajtások, abban kétségkívül igaza van, hogy ahhoz túl sok kétely és kérdés gyötri a legtöbbeket a múltról, de nem látom magam előtt, hogy utálná. Kivéve talán…
De a legvégén Joanne tulajdonképpen soha nem is volt az enyém, pusztán ebben a tévhitben éltem. És ezt igen világossá is tette, amikor egyszerűen kinevetett a gyűrű miatt. Cora elsírta magát örömében, ez a fajsúlyos differencia pedig könnyedén elhitette velem, hogy tulajdonképpen az ég (és az ékszerész) is neki szánta azt a gyűrűt, attól függetlenül, hogy eredendően nem neki vettem. Nem hiszek a tárgyak kötésében máshoz. Azé, aki végül ténylegesen megkapta, az pedig örökre Cora marad, mindegy, hogy mi lett a vége.
Nem találok jó választ a gyűrű véletlenségére, így csak mosolyogva vonom meg a vállam, és kósza csókot nyomok az állára, a füle alá. A haja útban van, és néhány szál még a számhoz is ragad, kénytelen vagyok felnyúlni, hogy odébb birizgáljam őket. – Azt érdemelte volna. Valami nagy gesztust, mint a filmekben, mint Rhett és Scarlett, Harry és Sally, vagy volt az a Ryan Goslingos… A Szerelmünk Lapjai. Hogy utáltam azt a filmet…! – Ha tízszer nem láttam, egyszer sem. Cora mindig sírt rajta, azzal a fura, női sírással, amikor úgy tűnik, mintha az egész családjuk odalett volna, holott csak túlzottan elöntik őket a romantikus érzések. Valahol nagyon édes ez a szintű érzelmi kötődés fikcionális karakterekhez; bár nem tagadom, hogy a Forrest Gumpon én is sírtam már. Az a film Hollywood csúcspontja. Period.Az esküvővel felhoztam magam. Vagyis, kényszerítettek, hogy felhozzam… A kisebbik nővére, Penny, annyira lelkesedett az egész szervezésért, hogy jóformán le kellett beszélnünk arról, feltétlenül lovon akarjon oltárhoz küldeni minket. – Halk nevetéssel csóválom meg a fejem, néhány pillanatra lehajtom, hogy a homlokom a vállának támasszam. – Nem szeretem a nagy banzájokat. Nevezzük északi visszafogottságnak. – Nevezzük, de nem lenne igaz, mert a nagyobbik nővérem akkora dobra verte az övét annak idején, hogy a dán hercegi pár is megirigyelte volna.
Főleg azért, mert több, mint tizenegy évvel idősebb voltam nála, alig töltötte be a húszat, mikor összejöttünk, három hónap múlva már nálam lakott és fél év múlva már eljegyeztem. Azt hiszem, kimerítettem nála a liliomtipró fogalmát. – Azt az információt pedig sosem kell megosztani vele, hogy én legfeljebb harmadjára taposhattam meg azt a bizonyos liliomot; de más persze, ha tizenhat évesen elkap a hév egy autó hátsóülésén, és más, ha egy majdnem ismeretlen fickó odaköltözteti magához. Nem mintha a toronyszobájából kellett volna elrabolnom, hogy aztán a saját tömlöcömbe zárjam, jött magától, sőt, nagyon is lelkesen, én pedig imádtam, hogy ott van. Lehet, hogy korai volt, lehet, hogy elsiettük, de utólag sem bánom a dolgot; és nem hiszem, hogy rosszat tett volna egyikünknek sem. Talán ha mindez tíz évvel később történik, még barátok is lehettünk volna az apósommal. Én legalábbis próbálkozom, ha a párom számára fontos; és bár még csak tapogatózom a sötétben, nagyon úgy tűnik, hogy Janine életében fontos részt játszik az apja, még ha nem is körülötte forog az élete. Fontos neki, ahogy egy szülőnek annak kellene lennie; nem tudom, vajon az anyja hiánya miatt van-e ez így, vagy egyszerűen ilyen a dinamikájuk. – Hát, ha édesapád is ilyen lehengerlő személyiség, mint te, és legalább fele ilyen szép melaninhiányos szemei vannak, lehet, hogy komoly konkurenciát jelentene – sóhajtok fel teátrálisan. Nem kérdés, hogy szeretném megismerni Janine-t, ahogy ő mondta, tokkal vonóval, ehhez pedig a családja is hozzátartozik… De nem siettetném a dolgot, bőven akad még, amit csak és kizárólag Róla szeretnék megismerni, elvégre, ez még csak az első randi, az első hivatalos. Még ha egy cseppet sem érződik úgy, és még ha az ajkai utáni vágyódás olyan megszokottságot és kialakult függőséget feltételezne is, amire még nem volt időnk. Bizsergető őrülettel áraszt el az érintése, mint egy zöldfülű tizenévest. Nem tudom, ez mennyire egészséges, de akarom, még többet, még fesztelenebbül, amit a jelenlegi szituáció csak elvétve enged meg. Sajnálom, hogy még nincs jobb idő, hogy nem igen érinthetem meg őt, csak a kabátját. Utána hajolnék, hogy újult erővel folytassam a csókját, de valahol meg kell szakítani a láncot. Különben sohasem jutunk le még a jégre sem. – Cseles vagy – mondom végül, és kérdés nélkül követem lefelé. Nem zavart a kitérő, még ha a  tervben nem is volt benne. Azt például kétségkívül megtudtam, hogy jobb lesz azért, ha a GPS-t nem dobom ki.
Ó, én nagyon szívesen adok neked nyelvleckét – szántom végig a haját ujjaimmal, óvatosan, hogy a széltől összegubózódott részeknél ne húzzam meg. – Ez a külföldiek bosszúja, amiért meg kell tanulnunk a nyelveteket, mert nem szólaltok meg angolul. Én több, mint fél tucat nyelven tudom elküldeni a francba a másikat… Vagy csúnya, csúnya dolgokat mondani köztéren anélkül, hogy bárki értené. Mmm, nagyon hasznos. – Csókot nyomok a homloka közepére, hogy aztán a másodikon kiszálljunk, és beálljunk a másik liftre váró sorba. Az egyik mellettünk lévő pár, talán holland turisták lehetnek, épp az időbeosztásukat tervezik, és már majdnem kijavítom őket, hogy az Eiffel-toronyra fél órát szánni, hacsak nem járt már itt sokszor, kicsit kevés. De gyorsabban jön a lenti lift, mint várom, és egyébként is kitapasztalják maguknak az emberek. – Ha szeretnéd, fordítok neked. Vagy nézhetünk mondjuk dán filmet majd, felirattal. Beszélsz amúgy másik nyelvet? Akár konyhanyelvi szinten, bár gondolom, a tánc univerzális, mint a matematika. Még mindig várom a Dirty Dancing előadásom, egyébként.
És egyre jobban.
Odalent már kellemesebb az idő, a szél hiányában, így ismét kicipzározom a kabátot. Úgy sejtem, hogy a korcsolyázás végére talán le is teszem teljesen. Elvégre, ez nálunk jóformán nyár. – Szeretnél rózsaszín korcsolyát? Vagy a babakékre esküszöl?

1713 szó
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
169
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Szer. Ápr. 25, 2018 11:34 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

to Andreas

Leplezetlen mosoly kúszik arcomra, akaratlanul. Milyen őszinték vagyunk Dr. Jess...és mert olyan hirtelen vágja rá, biztos vagyok benne, hogy ez őszinte. A maga ragyogó tökéletességében az. Mondjuk hozzá kell sóhajtanom, hogy örülök amiért ezt mondta első helyre és nem bármi mást. Nem azért mert tele lennék különös gondolatokkal őt illetően, pedig de, de nem ez a lényeg. Csak hát, mint már rájöhetett eléggé spontán kérdező vagyok sok esetben, viszont minden információt eltárolok. - Hmm.. - nézek fel rá - kifejezetten szeretném látni, amikor igazán elmélyülsz valamiben és csak arra figyelsz. - nem mintha sajnálnám, hogy ez kétértelműre sikeredett - Akár a főzésben is. - helyesbítek azért, de az is mögött ott sorakozik sok más, egyéb "program" is, ami határozottan igényelné a figyelmét. - De vezetés közben csomó dologra oda kell figyelni. - vonom fel a szemöldököm, mármint amennyire emlékszem ez így van. Főleg a sok parasztra az utakon. Rájuk kifejezetten. És nem pont kikapcsoló élmény ha éppen az életedért rallizol valahol. Mármint szerintem. - Milyen különös. Innen olyan kis semmis távolságnak tűnik..és két kerület. Ez önmagában is magyarázó érték lehet. - mondom elgondolkodva, mert párizsiként én is ismerem a határvonalakat. Melyek ugyan gyakorlatilag nincsenek meghúzva a város egyes részei között, de azért nagyon is ott vannak. Kik lakják őket. Hova érdemes menni vagy épp hova nem. - Melyik volt meg előbb? A lakásod, vagy az irodád? - kérdezem kíváncsian. Vajon ő is érzékeli ezeket a határokat és egyik vagy épp másik választás nem véletlen volt? Talán egyik sem volt véletlen?
Elmosolyodom. Tudom, nem kell. Emlékszem a jelenetre. A leforrázásra, hogy hirtelen odalett a bátorságom amit építgettem magamban előtte már pár hónapig. Nem is a látványa, vagyis mégis, de nem abban az értelemben, hogy elöntött valami naagy és elnyomott érzés, hogy szeretem őt és belehalok mert mással látom..semmi ilyesmi. Folyékony nitrogén szinten lett ez az egész lehűtve. Öt év. Egy fejezet volt a könyvben, aminek az alcíme az én nevemet viseli. - Nem mintha az orrod alá kívántam volna tolni. - nevetek fel - És már nem is szükséges. - legyintek. És próbálom elképzelni az ő helyzetét. Vagyis ha ez a valami közöttünk így marad, akkor esélyesen találkozni fogok Corával és talán a férjével is. Nem is tudom mit kellene erről gondolnom egyébként. Mármint nem érzem, hogy zavarna vagy ilyesmi. Egyszerűen Dr. Jess van annyira őszinte személyiség, hogy utalt volna már arra, ha nem sikerült volna azt a házasságot érzelmileg lezárnia. Így inkább kíváncsi vagyok Corára. Nagyon kíváncsi. - A híres férfi birtoklás lenne? Hogy nehéz elfogadni, hogy nem ő a voltaképpeni egyetlen? Vagy nem is tudom hogy kellene ezt mondani, hogy ne hangozzon hülyén... - csóválom a fejem ismét, mert tudom mit szeretnék mondani, csak nehéz kifejezni. Nem azt mondom, hogy Tybalt ne tudta volna, hogy Cora nem szüzen feküdt a nászágyba...csak gondolom van ez a "nő már az enyém, ne nézz rá" dolog. A nők ezt általában aljasabbul csinálják, ha csinálják. A férfiaknál inkább jelzés, ha pedig a kérdéses hölgy reagál is erre, az pedig egy hatalmas önigazolás és akkor lehet bőszen mosolyogni ugyebár. - Szívesen megismerném őket egyébként. - jegyzem meg - Különösen Corát. Ahogy így elmesélted, aranyos és imádnivaló személyiségű nő lehet. - mosolygok kedvesen, mert egyébként tényleg így gondolom. Hiába a volt felesége, része az életének még mindig. Egyszerűen látatlanban képtelen vagyok utálni. Nincs miért...nem érzem úgy, hogy kellene. - Nem rémlik így hirtelen, de említettem miket olvasok. - vigyorgok rá - Persze, mert szeretett. És akit szeretünk, mindig többnek látjuk. Apa elmondása alapján csoda, hogy nem tört még rám az adóhatóság, hogy enyém a színház mit hazudok az éves bevallásban... - nevetem el magam. A jótékony fény, a szeretet csodája tényleg ad ránk egy szemüveget. És jobb szeretünk büszkék lenni, mint nem.
Nos nálam ilyesmi sem fog fennállni, mármint, hogy neki ki kell-e jönni bárkivel is a múltamból, lévén nem. Viszont azon sem lepődöm meg, hogy így áll hozzá. Mármint, hogy a lényeget nézi. Hogy Cora boldog. Mert ez a lényeg nem? És végső soron megmaradt a barátságuk is, ami egy válás után első hallásra sokaknak lehetett furcsa. Ennek egyszerű a magyarázata is,  hisz a házasság az emberek fejében valami nagyon végleges, harangokat megszólaltató elvont fogalom és csak a filmekben van az, hogy haverok maradnak egy válás után. Már ha sikerül persze. Nekem kifejezetten örömteli, hogy a való életben is tapasztalhatok egy ilyet. - De, azt hiszem az a lényeg. - mosolyodom el végül. Ügyesen megkerüli a választ és a figyelmem is eltereli, kis cseles. - A legnagyobb lépés egyértelműen a Micsoda Nőben volt. Fehér limó, a mese megvalósítása..rád inkább igaz a Rhettes dolog. Spontán kérte meg, de már egy ideje tudta, hogy meg fogja tenni. Kifejezetten lenyűgöző, hogy pofátlanul akkor tette amikor Scarlett elvileg gyászolt. - mosolyodom el és fel is nevetek - Az a film egyébként már túlságosan is...sok volt. Nekem. - értek vele egyet, mert nyilván én is láttam, azt hiszem kétszer is, de erős túlzások vannak benne, amikben a nem álmodozós felem egyszerűen nem tud hinni. Mert ilyesmik alapján, akkor az én apámnak is egyszerre kellett volna meghalnia anyámmal. Most kortól függetlenül mondom. Ellenben a Levelek Júliának..na az tetszett. Pedig kategóriailag majdnem ugyanez..de mégis. Sírtam rajta, mert meghatott. Az Amerikai História X-en pedig azért, mert annyira sajnáltam a főszereplőt. Nem a srácot. A bátyját.
- Tehát nagy esküvőtök volt? - kérdezem kíváncsian de elnevetem magam - Lovon. Biztos bekerült volna valami rovatba az esküvői magazinokban. És így hirtelen nem is tudom elképzelni. - mosolygok még mindig - Tehát Penny szeretett téged. Ha nem így lett volna, nem tesz ennyi energiát abba az esküvőbe. Persze, mondhatjuk, hogy de a húga..viszont akkor is. - és ezt állítom, hogy így van. Érződik. Ha már mindenfélébe besegít és ilyesmiket is kitalál, akkor nem csak külön-külön kedveli őket, hanem együtt is. Mármint szereti. - Liliomtipró? Egy húsz éves lány esetén ez már elég elnagyolt. - vonom fel a szemöldököm - De azt hiszem értem. Másképp tervezte el az apai gondolatok között a lánya jövőjét. Gondolom először egyetem, meg karrier és majd utána az ilyesmi. Mintha nem is tudom, nem lehetne együtt csinálni a kettőt. Közben meg mindig kiderül, hogy mindegyik házsártos apa unokát szeretne, csak nem mondja ki. - csóválom a fejem, az enyém is csak azért panaszkodik, hogy messze vannak és ritkán jönnek ide. Pedig csalagúton egy óra alatt át lehet érni. De már nem mondok semmit.
- Apának barna szeme van. - mosolygok fel rá - Ráadásképp ex-zsaru, de szerintem imádnivaló. És Bobbie is állítja, hogy így van, neki pedig hiszünk. Szóval hidd el nem sértődöm majd meg nagyon, ha inkább vele csinálsz programot. - felnevetek.
Egyébként tudom, hogy apa kedvelni fogja. Amint átmegy a rostáján, ami a legutóbbi esetből kiindulva inkább arra fog vonatkozni, hogy vajon milyen viszonyt ápol a kolléganőivel. Mert ugye még az unalmas matematikus is félre tudott dugni, hát még akkor a szexi pszichológusra milyen kosztümös veszélyek leshetnek. Meg hálás anyukák. Apa sok mindenben nagyon élénken gondolkodik és azt hiszem tisztában van vele, hogy még egy ilyen esetből nem állnék fel ilyen gyorsan.
De ez most mind nem fontos. Most ő a fontos. A jelenléte, a közelsége. Ajkainak íze. Az illata. Hogy valóságos és itt van velem. A múlt árnyai pedig maradjanak csak ott, ahová valók. Elzárva, elfelejtve, továbblépve rajtuk. Majdnem csalódottan felsóhajtok, hogy megint ennyi időnk jutott, hogy a pillanatok melyeket már-már bűnösen élvezek, ennyiben merülnek ki. Jelenleg. - Ó, csak emlékeztetőnek szántam. - vigyorgok rá és igen, irány a lift. Újfent sajnos. Ha kicsit meg lehetne állítani az időt, a sokaságot körülöttünk, annyira jó lenne. Annyira örülnék neki. De ilyesmi felett nincs hatalmam.
- Tényleg? Nahát! Hidd el, jó diákod leszek. - újra mosolygok, vele mindig teszem. Természetes reakcióim egyike. - Tudod ez...része a naagy francia nemzettudatnak és a több évszázados utálatnak az angolokkal kapcsolatosan. Egyébként tudok angolul és ha szükséges akkor használom is, dee mivel nem szoktam elhagyni az országot...így.. - vonok vállat - Áh, szóval amikor majd esetleg számomra ismételten valami idegen hangzású nyelven szólalsz meg csak úgy, akkor vehetem úgy, hogy káromkodsz. Ki is a cseles? - nevetek fel és szabadon mozgatható (vagyis másik oldalról nem emberekbe nyomódó) karommal átölelem. Mert jó. Mert szeretném. És mert lehet. Ez pedig játszi örömmel tölt el. - Megpróbálhatjuk, de bevallom megnéztem azt az ábécét és a betűitek kicsit különösek... - jegyzem meg, mert némelyikről el se tudom képzelni, hogy hogyan kell kiejteni - Univerzális, igen. A test nyelvét mindenki érti, lényegtelen honnan származik. Ezért szeretnék egyszer elmenni Afrikába. Hihetetlen a mozgáskultúrájuk. Ahogyan kifejezik magukat és... - esik le, hogy kezdem magam elragadtatni - Bocsánat, néha nagyon bele tudom magam élni az ilyesmibe. Nem Flashdance-t ígértem? - vonom fel a szemöldököm - A másikhoz nem ártana egy Patrick, magamat nehezen tudom megtartani. - nevetek fel.
Valahogy észre sem veszem igazából, hogy már leérünk. Pedig itt már a szél is jóval kisebb. Azt hiszem nagyon is mással vagyok én elfoglalva, nem holmi időjárással. Nem mintha lenne ellenvetésem a dologgal kapcsolatban. Sőt, egyáltalán nincs. Megrökönyödve nézek rá. - Virágmintásat légyszi. Sokkal hatásosabb. - el is nevetem magam és ujjaimat az övéivel összekulcsolva indulunk meg a kölcsönzős részhez. A dolgozók sürögnek, sokan vannak, ami jó. Legalább egy szektor ahol elegen tudják csinálni és nem egy valaki vesződik vele. - 37-est szeretnék. - nézek a lányra és szerencséjére nem kérdezi meg, hogy milyen színben is szeretném. Úgyis fehér lesz. Klasszikus női. Hjuj a feministák mit szólnának, hogy nekünk ki lett osztva a fehér. Kapunk egy kulcsot is, ahová a cipőket tehetjük, úgyhogy elsétálva a padhoz kibújok a csizmámból és átlépek a koriba. Mindig elképeszt a keménysége. - Befűzni segítesz? Illetve meghúzni...magamnak vagy túl szorosra csinálom, vagy túl lazára és azért fáj a bokám. Ami nálam aztán pláne nem nyerő.-  Szóval a másikba is belelépek. - Hááát, eljött az igazság pillanata. - nevetek fel és elgondolkodva nézem a lábamon a korcsolyát. Régen nem voltam már jégen.

■ ■ Zene ■ ■ szeretgetesi  ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
108
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Csüt. Ápr. 26, 2018 8:16 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

a classic romantic of unlikely lovers
pour Janine



A lakásom. Ott lakom úgy… 2006 óta. Az irodámat csak később nyitottam, 2007 legvégén. – Ami úgy tűnik, mintha tegnap lett volna, pedig már több, mint tíz éve is megvan; sosem hittem volna, hogy igaz lesz, amit az idősebbek mondanak, és minél inkább öregszik az ember, annál kevésbé emlékszik, mi történt két napja, de kristálytisztán fel tudja idézni a gyerekkori álomképeket. Néha megcsap a nosztalgia szele; kicsit dohos, de szerethető, mint a régi könyvek. Az már talán az ember jellemétől függ, mennyire uralkodik el rajta; ebből a szemszögből is megértem, ha valakit zavar, amennyiben az efféle, joviális nosztalgia álomalakjai hirtelen valós, kézzel fogható formában jelennek meg. Vannak, akik túl sokat hajlandóak megadni azért, hogy a múltban élhessenek, és ez néha okot ad a bizonytalanságra; Cora esetében nem, de nem erőszakolható rá senkire a megértés. – Hát, az tény, hogy a hímekbe, fajtól függően, génszinten van kódolva a birtoklási ösztön, ezért fér el ritkán két hímegyed egymás mellett, amennyiben nem szabályozza egyik a másikuk szaporodását. Biztosra akar menni, hogy a születendő utódok az övéi… Néhány évezrednyi társadalomban élés még nem tudja kiölni évtíz- és százezredek evolúcióját. A modern társadalom pedig csak tovább bonyolítja a helyzetet a történelmi monumentalitás szempontjából jelentéktelen ideje élő dogmákkal, amiket a monogámia lelki komponense köré kerítünk. Nem hiszem, hogy Corában ne bízna… Szerintem inkább bennem. – Végül csak vállat vonok. Elfogadott helyzet ez a részemről, és mivel nem fogunk több időt együtt tölteni, már csak a bizarr mivolt miatt sem, ezért nem érdekem különösebben, hogy bebizonyítsam az ellenkezőjét. Legalábbis alapvetően én is ezt vallom; egy dolog, ha az ember jóban van az exével, az más, ha esetleg a partner is belekeveredik. Nem mintha ellenezném, hogy Janine megismerje Corát, azért is mesélek róla; valójában sok embernek szívesen bemutatnám, bár tudom, hogy még nincs itt az ideje. S, önzőségem ékes bizonyítékaként, még nem is szívesen osztanám meg mással, elvégre, még alig volt időnk egymásra, és még nagyon, nagyon sok mindent szívesen felfedeznék benne. Rajta. Általa.
Sokkal jobban le is köti a figyelmem, mint a kilátás maga; minden idegszálam rá fókuszál, még ha nem is úgy tűnik, a kérdéseire, az érdeklődésére és véleményére, ami igen kellemes módon jár együtt ajkainak vonzó mozgásával. Tényleg eljön az ideje a távozásnak, mert ha még sokkal tovább maradnánk, a végén annyira leköt, hogy át találok bukni a korlát felett, és még meg is vádolnak azzal, hogy terrorakció volt. Nem akarom kirobbantani a Francia-Dán háborút. Bár Dieter Bohlent is megbocsájtottuk a németeknek, nem?
Emlékeztetőnek. Csupán mosolygok rajta, és legfeljebb szavak nélkül, a tekintetem mélyén teszem hozzá: semmi szükség rá, a csók irizálva ég gondolataim tengerének közepén, minduntalan magához vonzva. Veszélyes elveszni az elvontságban, legyen az emlék vagy idea, ha eközben véletlenül sem akarod az élő, lélegző, mozgó valóságot elsuhanni engedni magad mellett. – Rendben, mindketten cselesek vagyunk – emelem fel egy pillanatra mind a két kezem megadóan, már amennyire ezt a heringparti megengedi magunk körül. Azt hiszem, megtapiztam valaki hátsóját a mozdulat közben, és csak remélem, hogy Janine az, nem pedig az a japán pasas. – Mit gondolsz, ez is a legkisebb gyerek sajátja lehet? Bájos és cseles, ezzel együtt tudok élni. – Ahogy azzal is, hogy esetlegesen nem tudja jól kiejteni az ø vagy å hangokat, főleg figyelembe véve azt, hogy ugyanúgy létezik „könnyű” és „nehéz” kiejtése, függ attól, hol áll a szóban, és persze attól is, hogy az ember épp egy hosszabb mondat részeként mondja, vagy külön, artikulálva… Ami a franciában is megtalálható, ám ezt Janine, őshonosként, nem szenvedte végig. – Hát, sokat változott a nyelv az előző évszázadban. A w és a v gyerekkoromban nem is számított külön betűnek, csak amolyan írásmódnak, szabályokkal… 1980-ban változtatták meg, de az ábécédalban például még mindig azt mondja, hogy otte-og-tyve skal der stå, vagyis és ez így huszonnyolc. Szerintem mókás. – És teljességgel lényegtelen, ráadásul most eszembe jutott a dalocska zenéje, és más sem fog menni a fejemben. Igen érdekes kontrasztot alkot a jégpálya méretes hangszóróiból szóló dallal; legalább egy perce hallgatom már, mire egyáltalán rájövök, hogy angolul szól, és a maga nagyvárosi afroamerikai stílusában isteníti a hölgyek hátsó felét, különösen, ha lábujjhegyen járnak. A távolban, valahol az üzleti negyed égbe törő felhőkarcolói feletti távolban sötétebb szürke fellegek kezdenek gyülekezni, azok a fáradtak, amik hópelyhek ígéretével kecsegtetnek. – Én felemellek, de lehet, hogy aztán tigrisbalzsammal kell kenegetned a derekam egy hétig, és csak teljes testtel tudok fordulni bármerre – sóhajtom, végül azonban felnevetek; nem az ő súlyára teszek ezzel célzást, és őt ismerve nem is veszi úgy, de ahogy neki is mondtam: a tánctudásom igen behatárolt keretek között mozog. – Én bármit szívesen látnálak táncolni – nézek rá aztán, visszaszelidült mosollyal. Enyhén szorítom meg a kezét, nyomatékosítva a szavaim. – Komolyan. Itt van a táncruhád, azt mondtad? Van esőztető zuhanyom. Hm? – Dőrén, játékosan lépem a következőt kicsit ferdén, hogy összeütődjön a vállunk. Csak viccelek, persze; már ami a most azonnali hazaindulást illeti. Rövid randevú volna, illetlenül az, az előző, hat éves után.
És Janine gondolata a zuhanyom alatt túl csábító ahhoz, hogy hagyjam magam elveszni benne.
A lenti szél legalább észhez térít kissé, ahogy az egyre inkább késő délutánból estére fordulóra járó idő ellenére is zsongó tér tömege is. Nem mintha a „nehogy elszakadjunk” álcájába kellene bújtatnom, miért nem szeretném elengedni a nő kezét, lévén épp ő az, aki kezdeményezi odalent. Nem tagadom, hogy jól esik, és szórakozottan cirógatom a sokkal kisebb és sokkal puhább kezét. – Van Disney hercegnős ragtapasz a kocsimban, mikor legutóbb Dániában jártam, a nővérem csak azt tudott adni, vagy legalábbis ezt hazudta. Ha szeretnéd, rányomunk egyet. – Egy ideje már nem korcsolyáztam, pontosabban nem olyan helyen, ahol kölcsönözni kellett; sajátom is van, amit most nem hoztam magammal, bár ott lapul az egyik vendégszoba sarkában, élezésre várva. Vagy arra, hogy tizenhét év után végre kidobjam, és vegyek egy másikat, de nem szeretek pazarolni. Bár az könnyen meglehet, hogy egy szerencsétlenebb, véletlen esés után mégis kénytelen leszek kidobni ezt az öltönyt; nem erre a sportra tervezték, meg tulajdonképpen másmilyenre sem. A velünk foglalkozó lány meg is néz magának, mint aki hirtelen nem biztos benne, melyikünk van rossz helyen. Végül nem zár ki a nem létező dresscode megszegéséért, és átadja nekem a 46-os korcsolyát; fekete. Kíváncsi lennék, fehérben van-e, vagy a női láb véget ér negyvenkettőnél a boltok szerint.
Azért annyit mégis megteszek, hogy előhúzok egy zacskót a kabátom zsebéből (minden ruhám Beau séta-pozitív, kutyagumis zacskókkal tele), belerakom a cipőmet, és ezt a rekesz aljára tolva, még ráhajtogatom az öltönyömet, magát. Annyira nem volt olcsó, és a nyakkendő is repül mellé. Még szerencse, hogy nem passzentra terveznek, vagy japán méretekre, így befér. Elég néhány lépést tennem a korcsolyában, hogy rátaláljak az élre, és a kellő mód bedöntésre. Jobban magaménak érzem ezt a merevséget, mint a lakkcipők világát. Akkor már inkább bakancspárti leszek. – Én szívesen bekötöm a cipőfűződ, de ha apunak hívsz, sikítok – jegyzem meg, és csak azután jut eszembe, hogy ugyanezt mondtam már Pennynek is, hasonló indokból, hogy elönt a déja vu érzése. Lehet, hogy túl mélyen gyökeredzik bennem az Amerikai szépség. És túl sok körülöttem a fiatal, szőke nő; na nem mintha panaszra lenne okom, csak… – Szólj, hogy mikor jó – térdelek azért elé, hogy eleget tegyek a kérésének. Végül, remélhetőleg éppen jól bekötött korcsolyákkal Janine lábán, felnézek rá. Pontosabban, először arra, ami szemmagasságban van rajta. A kabátja és bő pulóvere végett legfeljebb halovány sziluettjét látom csak a melleinek, a fantáziának mégis elég; túl sok is, és egy pillanatra elbambulok. – El – bólintok, még egy fejemben zsongó, ki nem mondott kérdés utójával, majd megrázom a fejem és visszafókuszálok Janine-re. Az arcára. – El. Vagyis, el, igen… Fel tudsz állni? – Több, mint lelkesen segítek neki, ha esetleg szüksége volna némi támogató kézre az első pár, mindenkinek bizonytalanabbra sikerülő lépésnél. Elég egy rossz lépés, hogy napokig fájjon az ember bokája, ami mindenkinek kellemetlen, de számára, úgy sejtem, még inkább. A kulcsomat, a mobilomat (némítva) és a tárcámat a kabátom belső zsebébe rejtem.
Én lépek először a jégre, ahol már legalább annyi ember suhan körbe vagy álldogál beszélgetve a palánkoknál, mint ahányan a pályán kívül vásárolgatnak a bódéknál. A büfék előtt is tömött sorok állnak, megnő az igény a forró csokoládéra vagy a gofrira a hidegben. És hirtelen meg is kívánom. – Majd szólj rám, hogy vigyek haza belga csokis gofrit, jó? – hárítom Janine-re a feladatot, de valójában a felelősség mégis az enyém; amolyan Murphy törvénye, hogy ha valaki megkér valakit, emlékeztesse valamire, az illető úgyis elfelejti, a másik meg annyit aggódik, hogy el fogja felejteni, hogy végül magától eszébe jut.
Mintha másik világba lépnék a jégen, mindig így éreztem; megnyílik előttem a szabadság és gyorsaság lehetősége, amit cipőben a betonon sosem tudnék utolérni. Hasonló eufórikus érzés, mint a motorozás a végtelen, embertelen úton. Már az első lépéstől felpezsdül a vérem és jól esően sóhajtok, lélegzetem könnyed fehér pamacsként száll a szürke ég felé. Nem állom el teljesen az utat, hogy mások is el tudjanak menni mellettünk, ha valakik esetleg sietnének, és Janine felé nyújtom a kezem. – Na, Jéghercegnő? Vagy inkább királynőnek érzed magad? – Nem sértődöm meg, ha nincs szüksége a segítségemre, és inkább a saját egyensúlyában és eltemetett jégkorcsolya tudásában bízna. Az első lépések segítésével vagy anélkül, végül mégis elengedem a kezét, hogy előtte hátrafelé haladva tarthassam a kellemes beszélgető távolságot. Amennyire szeretek is a jégen siklani, nem azért jöttem. – Szóval szívesen mennél Afrikába, hm? Gondolom a középsőbbik részre, nem a tunéziai bolhapicara… Van ennek valami köze ahhoz a filmhez, amit tegnap néztünk? Ugye véletlenül nem a sötét bőr a fixa ideád? Mert bármennyire próbálkoznék is, belőlem legfeljebb rák lenne. Egy szexi rák, de azért…

1552 szó
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
169
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Hétf. Ápr. 30, 2018 10:12 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

to Andreas

Valahogy a liftben már kissé hihetetlen annak a realizálása, hogy én mint született párizsi lány megint felmentem az Eiffel-toronyra majdcsak 30 évesen, ő pedig aki itt él ilyen régóta, szintén. Úgy értem, ez egy megszokott látványosság, gyanítom a britek sem lógnak a Towerben csak úgy, mert realizálják hirtelen, hogy hú, ezer éve nem voltam. Viszont így sokkalta jobb volt, másabb, hogy együtt voltunk. Együtt néztük meg a helyet ahol élünk. És olyan magasan is beszélgettünk. Lévén már le lettünk nyűgözve Párizstól párszor, most nem ez volt a rendeltetése. Legalábbis esetünkben biztosan nem.
- Nekem ez így nem mond sokat. - mosolygok fel rá, lévén csak rákerestem az ábécére, de nem hallgattam meg tanulós dalocska formájában, de azért imádom érte. Ezért is. És a mosolyom ezt világosan közvetíti is. Hát hogy lehet valaki ennyire...édes? Néha ijesztő egyébként, hogy ennyire magától értetődően jó vele. Hogy nincs az a görcsös csend, amikor nem tudod mit kellene mondanod, hogy ne tartson teljesen hülyének, vagy ne forduljon rögtön sarkon, hogy úristen hát bárkit csak őt ne..pedig azt hiszem a hülye rénszarvasos pulcsim, vagy, hogy beletörlöm a szemembe a hagymát után már nem tudnám jobban kiábrándítani abból, hogy egyáltalán nőként megjelenjek a radarján. Vagyis nem is ez a helyes, hanem, hogy komolyabban nőként. Mert nyilván ösztön szinten ha tetszem neki, akkor nem érdekli, hogy életem sok pontján egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok. A szexhez nem kell ész ahogy mondani szokták. De...valamiért mégis itt van, velem van és figyel rám. Virágot hozott és bort és egyébként a múltkorit igen is életem legjobb randijaként vonultattam be a történelembe. Mert nagyrészt spontán volt és lenyűgözött. És főzött. Ettünk. Mesélt és állkoppanósan őszinte volt végig. Ha nem ismerném jobban magam azt mondanám, hogy kezdem megszeretni..de hát még ilyet korai mondani. Csak..mégis..van itt ez a valami, ami olyan mint egy kis virág. És csak akkor nyílik, ha eszembe jut, ha találkozunk..ha együtt vagyunk. És ezen gondolat okán bújok hozzá míg lefelé tartunk. Mert jó. Mert szeretem ezt a kis virágot magamban.
- Majd gyakoroljuk mi is vízben azt a kiemelést, hogy meglegyen a rutin. De ha kiderül, hogy olyan csípőmozgásod is van mint Swayze-nek.... - nézek rá rettenet szuggesztívan, mert pontosan tudom, hogy ezt a gondolatsort nem kell hangosan kimondanom neki, lévén teljesen más irányba vinné el a napot is, meg esélyesen a beszélgetést is, mert csupa olyan tartalma lenne, ami leginkább 18-as karika mellett zajlódhat csak le. Nem mintha amúgy nem járna ilyesmi az eszemben vele kapcsolatosan, csak így elképzelni azt az egészet...hmmm, nem lesz ez így jó... - Nem pont arra a jelenetre gondoltam. Hanem a végére. - nevetek fel - De ha gondolod... - nézek rá ismételten egy különös mosollyal, bár inkább a technikai részletek sokaságába nem mennék bele, hogy mennyit is kellene gyakorolni azt a székes dolgot, hogy úgy menjen meg úha..azt hiszem neki sem az lenne a lényeg, hogy finomhangoltan tökéletes legyen az egész. És ez valahol..izgató is. Mármint, hogy beledolgozhatnám a fantáziámat egy ilyenbe. De azt hiszem még második randin nem igazán illik zuhanyjelenetes sztriptízt adni. Vagy igen? Hmmm.
- Akkor adj majd ha bibis leszek valahol mert feltöröltem a jeget. - mosolygok fel rá és amilyen szerencsefaktorom van ez a homlokom közepét érintené. Vajon melyik hercegnőt kapnám? Kérlek, csak ne Hamupipőkét. Szegényt sosem bírtam. Bár ha egészen őszinte akarok lenni, nagyon a többit se, bár Csipkerózsika szerepköre a leginkább egyszerűsített. Élt, jött a rokka, aludt és aludt és aludt és megjött a herceg. Nem erre vágyunk a legtöbben? Hogy ennyire egyszerű legyen?
- 46-os... - mondom elhűlve, mert lábméretben számolva 11-el van felettem, ami azért nem mondhatnám, hogy meglepő, mert a férfiaknál szériatartozék, csak kimondva mindig ámuldozok, hogy hogy tudnak ekkora lábakon élni..én néha a 37-tel is hülyének érzem magam, mert vagy annyira standard, hogy azért nem kapok magamra cipőt, vagy ennyire satnya a lábam, hogy keveset gyártanak. Míg a leányzó kiadja a korit azért nem titkoltam végigmérem Andreast. Mert így...zakó és nyakkendő nélkül csak az ing meg az öltönynadrág, ami ráadásul pont úgy terveződik rájuk, hogy istenien kiemeli a fenékvonalat (már akinél van mit persze), a lábak formáját pedig nem kevésbé...hát...majdnem kiszalad a számon, hogy inkább menjünk haza és kaphat zuhanyzós jelenetet. Többet is. Inkább illene a saját ruházatommal foglalkoznom nem? A korcsolyához viszont segítséget kell kérnem. Ezt speciel nem szégyellem, mert inkább kérjek és legyen minden oké, mint ne és menjek gallyra. Ugye ugye?
- Sikítasz... - nevetek fel halkan - Nem terveztelek apunak szólítani ne aggódj. - és engedelmes meg rendes lány módjára nyújtom neki a lábam, hogy meg is kaphassam azt a segítséget. És így..még jobb. Mármint őt nézni. Mert még mindig valami különös fétiseim az ingek, főleg ha lazán vannak gombolva és az, hogy gyakorlatilag előttem térdel hát...elismerem, esendő vagyok és gyenge és nagyon is a hatása alatt állok. És..jaj. Mosolyogva nézem míg végez. Fordítok egyet-kettőt a bokáimon, hogy érezzem valóban kényelmes-e. Ő viszont...mintha nem pont rám nézne. Más körülmények között...de ezek most nem más körülmények. A mosolyom viszont mégis megmarad. Nagyon is meg. - Hogyne tudnék. - vagyis remélem, de ezt már nem teszem hozzá. Elég kínos lenne összeesni előtte, bár ismerjük csak el, hogy először felállni két kb. vastag késsel tűzdelt cipőre, nem valami felemelő. Leginkább furcsa. De kapaszkodom a kezébe és tényleg sikerül elvonatkoztatnom attól, hogy még az illata is isteni, mert arra koncentrálok, hogy ne boruljak össze. Mindjárt jó lesz, álltam már korin, elég sokszor. Csak..egy ideje nem. Kilépek a jégre és elgondolkodom, hogy biztos jó ötlet-e, de amúgy tudom, hogy az meg minden csak ne lennék ennyire idióta. Hogy is kellett? Jobb láb, bal láb nagy V-ben és jó lesz. Ééés sikerül is elindulnom, bár megbillenek. Ouu, mindjárt rátalálok a zen formációmra. Mindjárt, mindjárt. - Jégbolondnak. - koncentrálok magamra, de megfogom a kezét. - Ah, inkább várj. - elengedem, nem akarom elrántani, még nem stabil a tempóm. Szóval kicsit gyorsítok, miatta nem aggódom, a végén még elkezd nekem tripla axeleket ugrani...nem mintha meglepődnék rajta. Bár ez inkább az oroszoknál elvárás szerintem, már az oviban. Rittberger alatt semmi. Amikor elém érkezik, vagyis velem szemben..igyekszem az arcán tartani a tekintetem. Úgy könnyebb. És...két billenés után azt hiszem megtalálom a tempómat is. Elmosolyodom, de közben érzem azt a kis feszülést a combomban ami azt jelzi, hogy dolgoznak az izmok. Na igen, az ilyesmit szeretem...
- A világon semmi. Csak ellátogatnék valami törzsi területre, de nem dédelgetem, hogy ott éljek egy maszáj harcos mellett. És nagyon meleg is van... - mondom még mindig mosolyogva - Egyébként azt hittem nem sokra emlékszel abból a filmből. Olyan jóízűt aludtál rajta, hogy csatlakoznom kellett a nemes tevékenységhez. - emlegetem fel, mert muszáj..meg mert jó volt. Így volt jó. Hogy csak odabújhattam hozzá, bár nem volt túlságosan tudatos. - És nekem így tetszel, bár ha egy kockás takarót szeretnél hordani mindössze és pár nyilat...kicsit furán fogok nézni. - hiába hozzánk, fehérekhez egyszerűen nem illenek az ilyen törzsi dolgok - és most elnézést az írektől meg a skótoktól - mert másmilyenek vagyunk. Persze én a Marie Antoinette féle km-es parókát sem bírnám elviselni azokkal a cipőkkel főleg nem amiket akkoriban hordtak..de szerencsére nem is kell. - Ellenben Toszkánába elmennék. És nem csak azért, mert egy filmben láttam. - mosolygok rá - Hanem mert szerintem gyönyörű és varázslatos. Jártál esetleg arra nagy utazó? - nézek rá kíváncsian.

■ ■ Zene ■ ■ szeretgetesi  ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
108
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Pént. Május 04, 2018 7:59 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

a classic romantic of unlikely lovers
pour Janine



Ha jobban belegondolok, régen valóban sokat korcsolyáztunk. Olyasmi ez, mint a síelés a kicsit északabbi helyeken, ahol nem látsz el az ország végéig, ha felállsz egy vasúti töltésre; a gyerekek majdnem olyan értelemszerűen tanulják meg, mint a járást, vagy kevésbé túlozva a vezetést. Egyszerűen muszáj. Voltak olyan telek, amikor nem is lehetett máshogy közlekedni, csak sílécen vagy korcsolyán, akkora volt a hó, főleg az átfúvások miatt, amit nem volt érdemes eltakarítani, mire végez az ember, már jön az újabb adag. A síelés mai napig az egyik kedvencem; és bár Párizs környékén több nagyobbacska domb és hegy is található, egy igazán nagy síelést munka után nehéz volna beiktatni. Pedig szeretném; még a tavaszi olvadások előtt. Kár, hogy ez az utolsó két hét elveszik február végén, mert nem hiszem, hogy előtte be tudnánk sűríteni egy ilyen hétvégét… Elvégre, mindkettőnknek megvan a maga élete.
Szerintem meglepőbb lenne, ha akkora lenne, mint a tiéd, nem gondolod?  vonom fel a szemöldököm. Érzem magamon a tekintetét, miközben előbányászom a zsebemből egy tíz eurós bankjegyet, hogy mosolyogva (s a lány arcán megjelenő ugyanilyen görbület mellett) a borravalós címkéjű dunsztosüvegbe nyomjam; és határozottan legyezgeti a hiúságom. Elkapom a tekintetét, és széles vigyorral karolom át a vállát, hogy ráérősen induljunk az öltözőrész felé. – Biztos vagyok benne, hogy szerencsét hoz. Tudod, nagy lábon élni, biztos van valami alapja… Meg egyéb urban legendeknek is. – Igazán nem tehetek róla, hogy bár nem erőszakosan, de gondolataim újra s újra visszatérnek a nagyon is fizikális síkra. Nem kell sok hozzá, és nem is kínálkozik tálcán, s mégis… Mégis. A szeplő az orra hegyén, a mosoly az ajkai sarkában vagy a hirtelen megcsapó illata is elég a bódulathoz. Próbálok nem túl feltűnően elveszni benne; a térdelésből hirtelen felnézve ez nem megy annyira. Mégsem panaszkodik. Remélem, ez jó jel. – Igazán megnyugtatsz – bólintok, és ha most cipőfűzője lenne, egészen csinos masnit kötnék rá. Sanne-nal sokat gyakoroltam régen, és igazándiból még most is. Így legfeljebb tökéletesre húzni próbálhattam meg a rögzítő szíjakat; azt hiszem, sikerült, legalábbis nem tűnik elégedetlennek.
Határozott kijelentése ellenére nem távolodom el tőle túlzottan, hátha véletlenül előre, hátra vagy oldalra találna borulni az első lépéseket követően. Szerencsére egyenesben marad, még a jégen is, annak ellenére, hogy egy pillanatra már épp úgy néz ki. – Alábecsülöd magad, Jan – csóválom meg a fejem, mikor igencsak lealacsonyítja a képzeletbeli jégudvarban elfoglalt szerepét. És bár a neve rövidítése inkább csak a hirtelen elfúlás miatt csúszik ki a számon (elég közel megy el mellettünk két tinédzser), bár tulajdonképpen… Egészen tetszik a hangzása. Akkor is, ha az én számra valahogy az á-s hang helyett egy dánosabb å jön, ami sokkal jobban hasonlít az a-ra. Eddig nem szólt, hogy zavarná. – Ez igazán gyakorlatias hozzáállás – nevetek fel, a hang elhal valahol a zene üteme, egy távolabbi egyetemista fiúcsapat rikácsolása és a korcsolyák sikló-csúszó hangja mellett, ahogy a jeget szelik. – Varázslatos tehetség – kacsintok rá, ami a filmet illeti. Tényleg nem sokra emlékszem, épp csak néhány igen összefüggéstelen jelenetre. – És milyen jól tetted…! Még ha Beau felettébb féltékenyen szaglászott is végig reggel. Szerintem még ő sem döntötte el, hogy rám féltékeny, vagy rád. – Azt a részt pedig, hogy még most is érzem kicsit a derekamban a sajgást, nem kell tudnia; és jobb is úgy gondolni, hogy még elég fiatal vagyok a kanapén alváshoz. Elvégre, akár az irodai munkától is lehet; és harmincöt felett egyébként is meglehetősen indokolatlan időpontban és helyeken kezd el sajogni az embernek több pontja is, amikről korábban talán még nem is gondolta, hogy képes fájni, tompán és lüktetve, ahogy egy álmos, de kitartó lajhár kopogását képzelem. – Tényleg? És mi van a vikingekkel? Bőrzeke és rókaprém, meg tülkös sisak, amire amúgy nincs is történelmi bizonyíték… Az bejön? – vonom fel az egyik szemöldököm. Na, nem mintha bármelyiket is tartanék otthon, sem pedig fokost vagy csatabárdot, és legrosszabb napjaimon sem igen vagdosom le más emberek kezeit, hogy előbb érjek oda Grönlandra, mert a fiúk a másik csapatból átbasztak a névvel…
Nagyon remélem, hogy nem bukik a tülkös sisakra, mert nem biztos, hogy bevállalnám. – Toszkána szép hely, bár azért szintén nem a hidegről híres. – Nem tudok nem mosolyogni; a gesztus ragadós, és nem is szívesen mosnám le magamról, főleg nem róla. Gyönyörű a mosolya. – Csak átutazóban. Kilenc hónapot voltunk a katonaságnál néhány barátommal, és még volt időnk az egyetemig… Úgyhogy túráztunk egy kicsit, Nyugat-Európa legtöbb országát megjártuk, de nem volt időnk mindenre. Firenzében volt az egyik szállásunk, de jóformán csak aludtunk, és indultunk tovább. Arra biztosan emlékszem, hogy a vidék tényleg úgy fest, mint azok a tájképek, tudod, a végtelen lankákkal, olajfákkal, a lapostetős tanyákkal… Megkergetett minket egy dühös szamár. Na, ezekről nem készül tájkép. – És szerencsére akkoriban még nem az volt az első reakció, hogy nyúljunk zsebbe és kamera be; lehet, megmutatnám Janine-nak a felvételt, és megpukkanna a nevetéstől. Pedig akkor és ott tényleg mérhetetlenül rémisztő volt, talán épp a szürrealitásából fakadóan.
Magam mögé pillantok, a menetirány szerint, és egyszerűen nem tudom eltéveszteni azt a hirtelen megfogyatkozott forgalmat előttünk, ami tökéletes helyet biztosít… – Mit gondolsz, meg tudsz verni a fal végéig? – mutatok előre, nagyjából száz méterre, ahol fordul a pálya, el a bódék mellett. Épp ugyanolyan kihívással nézek rá, mint a játszótér előtt; ami sokkal régebbi emléknek tűnik, mint amilyen egyébként. – [color=#A16130]Ha szeretnéd, kapsz headstartot…

857 szó
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
169
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Kedd Május 08, 2018 12:50 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

to Andreas

- Érdekesen festenél valljuk be. - elmosolyodom, mert hát ez is csak amolyan meghökkenés. Kimondani, hogy 46-os és 37-es...égbekiáltó jóformán a különbség. Pedig hát férfi és magasabb is nálam. Érdekes lenne ha egy méretben eveznénk. És látjuk? Elég egy ilyen program, máris megtudtam róla egy ennyire tényleges információt. Hogy mekkora a lába. Ha most jéghokizni jöttünk volna, a ruhaméretét is tudnám. Bár azt talán ránézésre is meg tudnám állapítani, mondjuk a vállak csalókák lehetnek férfiak esetén. Hozzá pedig olyan jó színek mennének. Nem mintha arra szorulna, hogy elrángassam valami ruhaboltba, csak..nem is tudom. Még mindig vágyom rá, hogy erdő színekben lássam. Talán egyszer..valamiképpen. Ajándékként...bár elég szégyentelen olyat adni, ami egyébként nekem tetszik csak és az én fantáziámat képviseli..mmmm. És gyanúm szerint le is buktam, hogy miféle tekintettel nézek rá. Na nem baj...a mosolyát látva nem szégyellem magam, pedig talán kicsit illene visszafogottabban mustrálnom őt, pláne társaságban...de hát...próbáltam. Nem megy.
- Valóban? - nézek fel rá felvont szemöldökkel - Akkor ez alapján nekem ostobának kellene lennem, nem? - célzok a szőke nőkhöz párosított dolgokhoz, bár az urban legendek nos igen. Van pár, amit kivételesen vele szeretnék igazzá tenni, de nem publikus információk. Egyelőre nem. Azonban gondolati szinten nagyon is jelen vannak, ez pedig szerintem nem feltétlenül probléma. Sőt, ami azt illeti szerintem egyáltalán nem az. És kifejezetten tetszik ahogy rám néz, mert mondjon bárki bármit, fontos mit látunk megcsillanni a férfi szemében. Főleg mert ismételten nem mondhatom el magamról, hogy úgy láthat mint valami femme fatale-t. Bár még mindig jobb, mint a rénszarvasos pulóver. Határozottan. - Ennek igazán örülök. - mosolygok rá, mert hát valljuk be, sok minden jönne a számra vele kapcsolatosan, de az apu? Nagyon nem. Akkor sem ha lenne bizonyos helyzet amikor humorosan hathatna. Őszintén mondtam neki mikor ideértünk, hogy egyáltalán nem érdekel a korkülönbségünk. 50 is lehetne. Nem életkori ideák alapján működöm. És nekem így tetszik, ahogy van. Talán ha tíz évvel fiatalabb lenne, nem lenne meg ez az..íze, mint most. Nem tudom. Erről nem én tudnék nyilatkozni, hanem valaki aki régebb óta ismeri.
Viszont stabilan állok és próbálok valami sebességet találni, na meg ösztönszerű emléket, hogy ez csak jégkorcsolya, nem artistának készülök, szóval menni fog ez. Nem fogok seggest dobni. Remélem. Mély levegő és jó lesz ez. Viszont kizökkent a becenév. Sosem hívott még így. Akaratlanul is mosoly kúszik az arcomra. Ez jel, egy jó jel, igaz? Legalábbis én azt becézem bárhogy, aki érdekel valamennyire, fontos nekem. - Neem, nem becsülöm. Te is jókat szoktál rajtam mulatni. - felnevetek, nyilván nem sértődöm meg az ilyesmin. Pontosan tudom mikor mondok mosolyogtató dolgot. - Egyébként is jobban illik hozzám szerintem mint a főnemesi titulus. A királylányok élete olyan kötötten unalmas, nem? - próbálom eltalálni a tökéletes egyensúlyt és amikor sikerül, büszkén elmosolyodom. Eszerint még nem öregedtem ki ebből. Jó tudni. Ugyanilyen furcsa volt x év kihagyás után biciklire is felülni. Amiről azt hinnéd, hogy már nem megy, hirtelen valahol menetben bekapcsol.
- A kunyhóban élés és a szavanna nem nekem való. Ráadásul igen csak kitűnnék a helyi lakosok közül, nem gondolod? Minden pontom fakóbb, mint az övéké. Még a szemem sem barna. Szóval veled együtt aztán két fehér pont lennénk a fekete tengerben. Megfelelő távolságra formázhatnánk velük együtt egy kerek arcot két szemmel. - nevetem el magam az ötlet képtelenségén is. - Szegényke.. orvul kimaradtál éjszakára és az én illatommal mentél haza. Lebuktál előtte. - nevetek újra - De reméljük nem lesz szigorú és nem büntet meg. Egyébként rád miért lenne féltékeny? - vonom fel a szemöldökömet - Nem vettem észre, hogy engem különösebben kitüntetne, mármint oké, imádom..de én vontalak el tőle, nem fordítva. - mosolygok, mert egyébként tényleg nem bánom. Nem akartam felkelteni. Sem elküldeni. Bár a kanapém helyett kényelmesebb lett volna odafent az ágyból filmezni, de én sem hittem, hogy el fogunk aludni. Őszintén nem. Sőt, azt sem gondoltam, hogy így végződik a tegnap este. Viszont az elvarázsolt mosoly mutatja, hogy cseppet sem bánom. Egyáltalán nem. - A vikingek szexik lehettek. - mérem végig - Ők hódítottak, ellenben az afrikaiakkal, akiket csak meghódított kb. mindenki aki arra tévedt. Na meg hát minden tisztelet jár azoknak, akik képesek voltak olyan időjárási körülmények között ilyen tettekre. És akkor még ott a harcmodor. Ah, zseniális. Jó felhozatal az ősökből. - kacsintok rá mosolyogva.
És kényelmes a sebesség is, már érzem, hogy stabil ez, bár azért nem fogok nekiállni a trükközésnek. Ahhoz még rozsdálok. Pedig régen nagyon szerettem korizni járni, de a tánc miatt háttérben hagytam az egészet. Hiába mondják, hogy a kettő remekül kiegészíti egymást. Azért..mégsem. A parkett nem csúszik, ellenben a jéggel. - De azért nem Afrika... - vonom össze a szemöldököm, utána pedig irigykedve-ámélkodva hallgatom. Mennyire jó neki, hogy ennyi helyen járt már! - Na látod? Ezért szeretném látni. Mert tényleg ilyen azt mondják. Régen ott akartam esküvőt is, abból sem lett semmi. Ahogy persze nászútból sem. És tessék, mikor elutazhatok végre az is munka miatt van... - sóhajtok kelletlenül, mert hát ismerem Astort. Maximum akkor láthatok bármit is, ha kilógok a tudta nélkül, vállalva a lebaszást. - Egy szamár? Neked különös módon mindig van valami furcsa történeted egy patással. - felnevetek és meglepve pislogok rá utána. Verseeeny? Ó, jaj! Előre nézek, a falig. Majdnem egyenes. Ha nem ugrik be elém egy nyugdíjas, még esélyem is lehet. - Lássuk! - vigyorgok versenyre készen - És ezzel most élek, a rozsdás hátrányból fakadóan. - ismerem el, mert hát ez is vele jár, beismerni gyengeségeinket. És ha megkapom az előnyt akkor el is indulok és jóformán az alakok elmosódása jelzi, hogy valóban gyorsulok. Ő azonban elég hamar feltűnik mellettem. Érzem, hogy megfeszülnek a combjaim. Ah, ennek van sportértéke igen. Előre dőlök egy kicsit, hogy nagyobb sebességet tudjak felvenni, de rohamosan közeledik a fal és nem tudom képes leszek-e időben fékezni, vagy átesek a kordonon. Nevetve ismerem el, hogy igen itt veszíteni fogok. Ő viszont jóval gyorsabb nálam. Ha én nem állok meg, ő hogyan fog? Próbálok már csak siklani, de még így is majdnem sikeresen pottyanok fenékre, noha karral blokkolom egy kicsit a becsapódási sebességet. Sose tudtam fékezni időben. Semmivel lényegében. Ő meg? Lihegve nézek rá, mert én majdnem, de ő tényleg kevés híján szaltózott át a kordonnál. - Te tuti valami rakéta voltál. Vagy versenykoris. - fújom ki magam mosolyogva - Elismerem vereségem Dr. Jessen, leborulok tudásod előtt. - szelídül a nevetés egy vigyorba - És pechedre most nem kötöttünk semmilyen fogadást. - ingatom a fejem - Pedig biztos volt, hogy nyerni fogsz. - vagyis én biztos voltam benne. Az számít, nem? Mondjuk én akkor fogadok, ha érzem az erőt magamban.

■ ■ Zene ■ ■ szeretgetesi  ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
108
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Csüt. Május 10, 2018 10:46 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

a classic romantic of unlikely lovers
pour Janine



Kérlek! A modern hercegnőket már megérintette az emancipáció szele, nem kell egy toronyszobában ücsörögnöd… Lehetsz menő. Mint Fiona a Shrekből. – És bár ő maga is panaszkodott már arról, hogy mindig csak elnyűtt pulóverekben és ócska farmerben látom, egyáltalán nem esik nehezemre elképzelni valami modern, fantasyba illő ruhacsodában, habosbabos vagy sem. Hord egyáltalán ilyesmit? Már nem feltétlenül várkisasszonyi maskarát, hanem szoknyát. Nyilvánvalóan nem kutakodtam a szekrényében, mindegy, mit segítettem összeszerelni, így nem tudhatom, milyen darabokat tartogat, és bár alapvetően igencsak el tudja csavarni a fantáziámat a ruhátlanság gondolata, egy esetlegesen sok fedetlen bőrt villantó szoknya, ami épp a jó helyeken feszül és sejtet…
Gyorsan ki kell vernem ezt a fejemből.
Nevetve kell egyetértenem azzal, hogy nehéz volna észrevétlenül a tömegbe olvadnunk odaát. Valahol pedig megnyugtat, hogy hosszabb távú ottmaradást nem tervez; rémlik valami azzal kapcsolatban, hogy a városon kívül sem töltött el túl sok időt, nemhogy más országban, pláne egy olyanban, melynek nem csak a klímája és beszélt nyelve idegen, de az egész felfogás, amely átitatja az emberek mindennapjait. Apró különbségek minden nemzet, de még városok és egyszerű családok között is vannak, ám ez messze nem közelíti meg a teljesen más talajból táplálkozó, más felfogású, más értékrendű népek és a közöttünk lévő különbséget. Nem túlzás azt állítani, hogy ezek a különbségek gyakran áthidalhatatlannak bizonyulnak; és azzal, hogy forszírozzuk a gyorsított eljárásban való hozzánk csatlakoztatást, attól függetlenül, hogy ezzel beláthatatlan antropológiai károkat okozunk… Ez hosszabb és békétlenebb kifejtést igényel, amelyet ez a jégpálya még elbírna. És egyébként is csak bosszankodom.  – Le. Egy makrancos szerető sem olyan sértődékeny, ha megcsalásról van szó, mint egy kutya – sóhajtok fel túldramatizálva. – Megint alulbecsülöd magad! Beau alapvetően magának érez mindenkit, akit kedvel… Mintha az egyik legjobb barátodat bemutatnád a másiknak, és aztán kiderülne, hogy közös programot szerveztek nélküled. Érted, mire célzom? – Épp elég időt töltöttem tinédzser lányok hasonlatos problémáinak kigubancolásával ahhoz, hogy otthon legyek az ilyesféle hasonlatokban, még ha az érzelmi hátterüket inkább csak elméleti szinten értem is meg, nem pedig tapasztalati vagy empatikus értelemben.
A vikingek szexiségét szintén csak racionális értelemben, empirikus módon lebontva tudom csupán átérezni, és mindössze egy igen elégedett, fogvillantó mosollyal nyugtázni. – Ne is mondd. És azt még nem is meséltem, mikor anyám versenylova, aki amúgy ki nem állhatott engem, egyszerűen belelökött a trágyába, arccal előre, mikor lenyűgözni próbáltam egy lányt azzal, milyen jól megértjük egymást… – Megforgatom ugyan a szemem, ám igazság szerint végül tulajdonképpen a lány elég készségesnek bizonyult, és könnyű volt balesetnek beállítani, amiben súlyosan megsérültem, s ápolásra szorultam… Mint kiderült, oda és vissza van a nővérkés szerepjátékért. Én nem annyira; meg a lovakért sem.
A versenyt, ellenben, szeretem.
Most nincs ugyan tétje, mint a biliárdnál volt (habár a végkimenetelt tekintve annak sem volt), és mégis már akkor pezsegni kezd a vérem, mikor hirtelen megindul mellőlem, kihasználva az előnyt, amit adok neki. Udvarias vagyok, de nem részrehajlóan; talán értékelni, hogy hagynám nyerni, csak azért, hogy jó érzés legyen, de nem hiszem, hogy nyereségként érné meg. Így persze nem sok esélye van az első helyre, de nem is az a lényeg. Tíz méterrel van már előttem, mikor hirtelen én is elindulok, és nem csak rutinból, lényegesen nagyobb testsúlyomból fakadóan is könnyebben gyorsulok, a korcsolya sebesen falja a métereket a cél és köztem, no meg Janine és köztem is. Nem szalasztom el, hogy elégedett nevetéssel vigyorogjak rá, mikor mellé érek; és bár lassíthatnék, nem teszem. Felszabadító érzés gátlás nélkül menni előre; épp olyan, mint motorral róni a kilómétereket, a gép bőgésén és az aszfalt súrlódó hangján kívül csak a szél és az egy idő után a szívemmel együtt lüktető testem. A nap végi kellemes fáradtság és gémberedettség biztos érzése.
Most épp a kordon felső, kapaszkodónak kialakított vasvége az, ami a bordám alatt csapódik a hasamba, egyszerre szakítva ki a gondolatsorból és majdnem az öltönyömből. Ha még rajtam lenne. Így csak a precízen öv alá tűrt ingem oldódik kissé könnyebbre, és a szendvics köszön vissza majdnem. Még az előtt összeszedem magam, hogy Jan felé fordulnék. – Rakéta, viking, bútorszerelő, doktor… Egészen multifunkciós vagyok, nem gondolod? – nevetek vele együtt, egyelőre küzdve a nem kapkodó légzésem visszaállításával, és azzal, hogy a hasamban megint elinduljon a vérkeringés. Kénytelen vagyok rövid szünetet beiktatni, s hátammal a korlátnak dőlve megpihenni egy kicsit, Janine felé fordulva a hátam mögött könyöklöm a hideg fémen. – Nos, valószínűleg úgyis csak ismét egy randevút kértem volna tőled… Azt pedig remélem, fogadás nélkül is megkapom – felelem széles vigyorral, s aztán felé nyújtom az egyik kezem, remélve, hogy elfogadja. Amennyiben így tesz, közelebb húzom magamhoz, a pálya széléhez, a korcsolya miatt veszettmód könnyedén. Vigyorom előbb mosollyá szelídül, ahogy egyik kezem a korlátról a derekára vezetem, s végül el is tűnik, ahogy csókba fojtom. Aznap már sokadjára fordul meg a fejemben, mennyivel kényelmesebb is volna, ha most otthon lennénk… Hogy lekerülhessenek ezek a fránya kabátok, amik elrejtik az érintés elől, és hogy egyikünk orrának hegye se legyen veszettül hideg. Nos, többek között ezért is, és mert semmi kedvem elszakadni tőle, a puhaságától és ízétől, s ha lehetne, még tovább mélyíteném… De az csak ránk tartozik. Ez persze nem tántorít el attól, hogy az első után egy második, rövidebb táncra is hívjam az ajkait, miután sikerült levegőhöz jutnom. Kósza tincset csavarok az ujjam köré, szórakozottan figyelem, ahogy elengedve visszaugrik eredeti helyére és formájába. – És miért feltételezted, hogy esélyed sincs nyerni? El is eshettem volna. Akkor te érsz előbb ide, és elfogadtam volna a nyereséged tényét. Megint. – Ciccegek, ellököm magam a korláttól, de ha engedi, az egyik kezem a derekánál átkarolva tartom, úgy invitálom lassú, korcsolyát tekintve andalgó tempóra. – Ez a bizonytalanság vajon gyermekkori traumából fakad, amiért te mindig a legkisebb voltál, vagy a felnőttkori elutasítások okozzák? – Teszem fel a kérdést, bár nem gondolom komolyan, ezt a dőrén ráncolt orromból is sejtheti. Komolyan mondtam, hogy nem elemezek ki mindenkit, akivel csak találkozom; néminemű szakmaiságot azonban nem tudok nem belecsepegetni azokba a folyamatokba, amelyek valóban érdekelnek. Akik valóban érdekelnek. A hangszórókból ismét valami nyolcvanasévekbeli szám szól (talán Aerosmith, bár nem mernék esküdni rá, ilyen közelről recseg, és egyébként is inkább Janine-ra koncentrálok), én pedig lassan felgyorsítok. Némi belerázódás és idő után arra is megpróbálom rávenni, hogy mind a két kezünket összekulcsolva forogjon velem egyet valahol középen, mert… mert lehet. Fogalmam sincs, mikor csináltam utoljára ilyet. Tíz éve? Húsz? Talán még több. Bőven eltelhetett már egy óra, de talán kettő is, mire a kijárat felé kezdenék orientálódni. A nap már rég alábukott a város alacsonyabb épületeinek is, és épp csak halovány pír ült a horizont alján, az égbolt már helyet adott az éjszaka sötét palettájának. A pálya éjfélig nyitvatart ugyan, és szinte nappali derengésbe vonja az egész teret a díszes kivilágítás, ám nem maradhatunk örökre, akkor sem, ha egyelőre cseppet sem érzem lábaimban a kimerültség halovány jelét; a bizsergés valami egészen másnak szól, valami olyannak, ami letörölhetetlen jókedvet festett vonásaimra. Talán nem az önnön túlértékelés beszél belőlem, ha ugyanezt látom tükröződni a szőkeség arcán. Derűs sóhajjal lépek ki az öltözőket is magába foglaló épület ajtaján, immár cipőben és az öltönyömet a karomra terítve. A másikkal Janine vállát ölelem át, közelebb húzva, illékony csókot nyomok a hajára, a halántékára, és a füle alá. Ott kifejezetten erősen vélem érezni az illatát. – Nem haragszol meg, ha azt mondom, most nagyon, nagyon szívesen hazamennék veled? – mormolom halkan, ajkaim végigsimítanak az állán. Többen jönnek szembe, a tágas térről pedig lassan visszaérünk a zegzugos utcákhoz, így akkor is muszáj volna elhajolnom, ha történetesen egyébként sem lenne szerencsés hagynom, hogy a kósza gondolatok utat törjenek maguknak. – És, hogy mindennek ellenére, még van egy hely, ahová szívesen elmennék. Természetesen, ha csak nem vagy fáradt. A Madame a végén még lekap a tíz körmömről, ha botor és tisztességtelen módon kifárasztalak…

1255 szó
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
169
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Kedd Jún. 05, 2018 5:49 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

to Andreas

- Még jó, a végén én is összebarátkoznék mindenféle pókkal és együtt énekelgetnénk, míg a fura herceg megtalálja a tornyot. És ilyen hajhosszal véget nem érő szerenádok lehetnének csupán.. - nevetek fel - Fiona is passzolta a herceget a lazább változatért. - ingatom a fejem, tehát az új mese felülírta a régi forgatókönyvet. Nem mindig a fehér lovon vágtató az igazi. Távolról sem. Na meg a sok szabály...nehéz bizony nehéz. Viszont szerencsénkre nem lettem igazság szerint hercegnő. Egyszer, talán még az oviban egy farsangon volt hozzá jelmezem, de ráléptem a ruhára és a többit kitalálhatjuk. Azóta combközépnél hosszabb szoknyát nem viseltem. Érthető okokból.
Vigyorogva hallgatom, mondjuk nem gondoltam bele ebből a szemszögből. Még a röpke kis sértődésbe igen, hogy hát apa kimaradt egy egész éjszakára és ezt így hogyan is képzelte, ráadásul velem maradt ki, na de a duplán bántó résszel nem számoltam. Szegény drága... - Ooooh.. - lágyulnak el a vonásaim ahogy eszembe jut a szőrgombóc - ki kell őt engesztelni, vaaagy én járok át vendégségbe hozzátok. És akkor nincs kihagyva ő sem. Mit szólsz? - nézek rá mosolyogva, bár azért lenne egy-két dolog amihez nem kellene közönség. - És majd jó kislány módjára a saját ágyamban fogok aludni, otthon. - sejlik fel a pimasz vigyor egy kacsintás kíséretében. Nem tehetek róla, egyre több ilyen gondolat sorjázik a fejemben tegnap óta. Ami mondjuk egy részről egyáltalán nem meglepő, hisz csak rá kell nézni, másrészről pedig egy nap. Vesszek meg, nem bánom, hogy ezek a gondolatok megfogannak. Ami azt illeti nagyon nem. Főleg amikor ilyen mosolyokat látok...kicsit nehéz valóban a korizásra koncentrálni. Rendben, nem kicsit. Mégis felnevetek a történetet hallva.
- Szagos egy randevú lehetett. - mondom még mindig nevetve - De hé, legalább puhára estél. - paskolom meg a karját - És sikerült a lányt lenyűgöznöd vagy sem? - kérdezem azért kíváncsian. Mert ha eleve tetszett a lánynak, ez a mutatvány nos..egy zuhany után megérdemelt volna némi gondoskodást meg ápolgatást...
Amire lehet, hogy nekem lesz szükségem, ha orral nyalom végig a jeget belegondolva ebbe a versenybe. Az előnyt azonban kihasználom, de nem lepődöm meg a végeredményen. Pillanatnyi hálaimát azonban sikerül elmormognom, hogy orrom-lábam épen maradt, ellenben a Rakétaembert azért érdeklődve nézem. Szép nagy iramban csapódott bele a kordonba.
- De, a multifunkciós mivoltod egyike veszedelmesen vonzó tulajdonságaidnak. - ejtem el a bókot mosolyogva - Vissza sem tudnám utasítani azt a meghívást. - mondom őszintén, hisz ez az igazság. Szeretek vele lenni és érdeklődve várom is, hogy egyébként legközelebb vajon mit talál ki. Nem unalmas, sőőt! Elfogadom a felém nyújtott kezét és szó szerint odasiklok hozzá, örömmel veszve el egy kicsit a csókban. Szabad karommal nyakát ölelem át (még ha orvul hideg is a kezem), cirógatva melegét. Erre a rövid időre megszűnik a világ. És most nagyon szeretném ha máshol lennénk. Csak ketten, hogy ezt ne kelljen még befejezni. És rossz elszakadni, még akkor is ha érkezik a kárpótlás. Sóhajtva engedem hát el, de mégis felmosolygok rá.
- Az nem olyan győzelem lett volna. - jegyzem meg - A múltkori tiszta meccs eredménye volt, ha elesel és úgy nyerek, az nem igazi. - ingatom a fejem, mert hát éles versenyben szép győzni. Igaziban. Ebben pedig már az elején tudtam, hogy esélyem sincs. Északi, mindenféle téli sportban jobb nálam, ebben majdnem biztos vagyok. - De ha műkorcsolyázó ugrásokat kezdesz produkálni térdet is hajtok előtted. - vigyorgok és megkapaszkodva benne (ne feledjük, a jég azért csúszik), követem. Vagyis próbálom és magamban hálálkodom az andalgó tempóért. Felnőttes módon kinyújtom rá a nyelvem és felnevetek. - Dr. Jessen ne pimaszkodjon kérem, mert a végén a díványán fogok feküdni és sorolom majd az összes viszontagságot ami életem során ért, kezdve onnan, hogy 5 évesen a homokozóban kiütötték a fogam kislapáttal. Ráadásképp egy fiú. Apa revansot akart, anya pedig azzal kommentálta, hogy biztos tetszem neki. - csóválom a fejem és mikor a pálya közepére siklunk némi félelemmel fogom meg a kezét. Na ez az amit kb. tinédzser korom óta nem csináltam. - A tempót te diktáld, mert ha rajtam múlik egy helyben fogunk maradni. - fogom kérősre a hangomat és a lábait kezdem figyelni, hogy követhessem a mozgást.
És nem történik katasztrófa, ami felszabadult mosolygást húz elő belőlem. És amiért végtelenül hálás is vagyok, mert ez élmény. Nosztalgikus és új is egyben. Idő közben pedig? Elmarad a jégen való aggódás is. Épp ezért fogalmam sincs, hogy mennyi idővel később fura mosollyal váltok vissza utcai emberre és átölelve a derekát, kényelmes tempóban sétálok mellette. Ajkai érzete azonban megborzongat, bizseregtet, határozottan a legjobb értelemben. Haragszom-e? Mmmmmm... - És mi tart vissza attól, hogy ez így legyen? - kérdezem egy halk sóhaj kíséretében és aprót fordulva ellopom az ezernyi csók egyikét amit szeretnék kapni. Hívás ez, egy igen, én is mennék. Szeretném. Őt szeretném. Zárom a csókot és rápillantok, ujjaim arcát simítják. És folytatjuk utunkat. Érdeklődve pillantok rá. Most kis női hazugságként bedobhatnám, hogy de bizony elfáradtam, azonban ez nincs így. Élveztem az első percétől az utolsóig (miután lenyomtam a félős oldalamat). - Őszintén kíváncsi lennék hova szeretnél elmenni. - mosolygok felnézve rá és menetben hozzá is bújok - Horgászni is elvihetsz, ha szükséges tudok nagyon halk is lenni. - ezt viszont szuggesztív nézéssel spékelem meg, bár nem feltétlen tudatosan - A Madame pedig akkor kapna le a tíz körmödről ha megtudná, hogy nálam töltötted a tegnap éjszakát. Ez bűűn, ilyet rendes lány nem enged. A végén hírbe hozol. - nevetek halkan és amikor elérjük a kocsit megvárom a zárnyitó pittyenését és beszállok - Elmondod hová viszel, vagy meglepetésnek szánod? - nézek rá kíváncsian és becsatolom az övemet.

■ ■ Zene ■ ■ szeretgetesi  ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
108
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Szer. Jún. 06, 2018 11:16 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

If it feels like paradise running through your bloody veins
pour Janine



Valójában nem emlékszem – vonom össze a szemöldököm egy pillanatra, lemondó sóhajjal, nevetve rázva meg a fejem. A megpróbáltam lenyűgözni egy lányt annyiszor tűnik fel körítő szövegként az ilyesféle történeteimben (még azokban is, amiket nem osztok meg másokkal, csak magamban tartom, valahol a szép és kevésbé szép, de sajátos emlékek dobozában), hogy sokszor összeolvadnak a végére, hülyeséget meg nem akarok beszélni. Ha sikerült is lenyűgöznöm, láthatóan nem volt hosszúéletű, mert talán a lány neve sem jut eszembe. Negyed évszázad távlatából ez talán nem olyan meglepő. Láthatóan Janine-nak nehezet esik elfogadni, hogy nem álszerénység beszél belőlem, mikor azt mondom, nem volt olyan nagy sikerem a lányoknál; pedig tényleg. Ahhoz nem voltam elég nagydumás, és a tizedik osztályig alig voltam magasabb, mint ő most. Aztán megnőttem, kínosan és véznán, ahogy az szokás.
Az akkori énemet talán rendesen megütötte volna a gyomromba csapódó korlát; most is fájt, de legalább volt, mi felfogja. És egyébként sem engedhettem meg magamnak, hogy kimutassam az esetleges fájdalmat, ezt az ösztönt soha nem nőjük ki talán, ha lenyűgözni kívánt hölgy társaságát élvezzük. – Multifunkciós és veszedelmesen vonzó, szerintem  ezt nyomtatom rá legközelebb a névjegykártyámra – dörzsölöm meg ösztönösen a hasam, hátha sikerül eldörgölni a tompa sajgást is. Ez nem válik be túlzottan; Janine közelsége sokkal gyógyítóbb hatással van rám, még ha a jegesen hideg érintése a nyakszirtemen elsőre másféle szikrákat is fakaszt, mint a csókja. Ez a mellkasom helyett inkább a fejemet veszi célba. És kellemesen ellágyult érzékekkel, a rám települő extatikus nyugodtsággal, cseppet sem érdekel, hogy ki győzött meg ki nem. – Meglepődnél, de vannak, akik azt mondják, még fizetnének is nekem a hallgatásért! – jegyzem meg dramatikus sóhajjal, a nyelvöltésére kissé későn reagálva, megnyomva az orra hegyét. – Szinte úgy érzem, szakmámnak kéne választanom…
Furcsa belegondolni, hogy még csak tegnap beszéltünk először elég hosszú hetek, hónapok óta, és előtte is csak néhányszor találkoztunk, most pedig… Bár felesleges belegondolni; részemről inkább nem birizgálom az okokat (kivételesen), és egyszerűen elfogadom. Elvégre, neki jó, nekem jó, akkor nincs gond, nem? Ahogy azok a kihagyott hetek egyszerűen úgy tűnik, eltűntek, úgy reppennek el most is az órák. Nem érzem még úgy, hogy különösebben szükségem lenne a térre, sőt; felettébb nyomasztó gondolatnak tűnik ezek után csak úgy hazamenni. Akkor is, ha sem ő, sem én nem jutottunk még haza munka után egyelőre, én nem érzem tagjaimban a fájdalmat (már az órákig tartó korcsolyázást követő üres zsongást leszámítva), ő pedig elég nagylány ahhoz, hogy szóljon, ha menni szeretne. A tekintetéből kiolvasott, néma üzenet, testének félreérthetetlen jelei (még a kitágult pupillája) alapján, nem önámító feltételezés, ha azt mondom: amennyiben most indulnánk haza, azt sem az alvás utáni sóvárgás vezetné. Ki kell vernem a fejemből a gondolatot, mielőtt még a végén rávenne, hogy sutba vágjam a korábbi terveim; ami sokkal egyszerűbb lenne, ha nem lenne ennyire… Ennyire könnyen kívánható.
Bár azért, az illedelmesség jegyében, mégis szóvá váltom a lehetőséget. – Ezt az információt elteszem későbbre. – Sokkal, sokkal későbbre, különben tényleg nem jutunk egyről a kettőre. Megőrjítő. Vajon direkt csinálja? Tudattalan? A kettő keveréke? Még mielőtt ismét tovább indulnánk, elkapom a kezét, hogy csókot nyomjak az ujjai hegyére, amik aggasztóan hidegnek tűnnek. Odaadtam volna neki a saját kesztyűmet, bár attól tartok, kicsit nagy lett volna rá. Az autóban majd meleg lesz. – Ah, igazad van… Lehet, hogy meg kéne vívnunk az erényed miatt. Ássak magamnak gödröt? – kúszik széles vigyor az arcomra, a tegnapira reflektálva. Tulajdonképpen, ha derékig beásnám magam a gödörbe, valószínűleg egészen szép kilátásom nyílna Jan formás lábaira és mértékegységére, szóval majdnem win-win szituáció, azt leszámítva, hogy fejbevághatna egy harisnyába gyömöszölt kővel.
A Ford a városra ereszkedő, késő téli esti hideg ellenére gondolkodás nélkül indul. Mondjuk, még csak az kellett volna, hogy itt maradjunk. – A sivatagba. Elcseréllek Mötley Crüe lemezekre és tupperware-re – vágom rá szinte csuklóból, kaján pillantást vetve a szemem sarkából a nőre, míg a műszerfalon bíbelődtem a fűtéssel. – Nem szereted a meglepetéseket? – Én nem szeretem, úgyhogy egyáltalán nem venném magamra, ha esetleg ő sem, bár eddig nem úgy tűnt; Janine nálam sokkal inkább él a pillanat hevének. Az én kiszámíthatatlanságom inkább az információ meg nem osztásában rejlik, és olyan apróságokban, minthogy néha a megszólalások közepén, egy-egy piros-lámpánál vagy a forgalmasabb utakra való ráforduláskor szinte oda sem figyelve veszem le a kezem a sebváltóról és teszem a combjára vagy a kezére, szórakozottan szorítva meg. Nem hiszem, hogy zavarná.
Aztán végül lefordulok, a miénktől két kerülettel odébb; a 19. századi eklektikus stílusban felújított épület nem magaslik ki a többi közül, ám homlokzatán zászlók feszülnek; az Unióé, a francia, a városi, végül pedig az egyetemé. A homlokzaton felirat hirdeti római számokkal az egyetem alapításának évét, egy kisebb plakát valahol fejmagasságban pedig az épület átadásának évét. Alig lehet kivenni; az utcai lámpákat leszámítva bentről csupán halovány fény szűrődik ki néhány ablakon. A római évszám alatt nagy betűk hirdetik az egyetem nevét, és azt, sportcsarnok. Leparkolok közvetlen az épület előtt, ahol még néhány építési kellék (fehér dobozok, hőszigetelő táblák, festéket léstrák) várják az elpakolást egy építési törmelékes, fedett konténer mellett. A homlokzat előtt néhány fémállvány áll még, illetve a zöld, műanyag védőháló. Szó nélkül szállok ki, ha nem egyértelmű, Janine-nek is jelezve, ez itt a célállomás. Aztán a csomagtartóhoz lépek, és az üres kutyaszállító fémketrec meg némi autós kellék mellől kiveszem a sporttáskát, és átvetem a vállamon a pántját. Ha Janine kérdezi is, mit keresünk pontosan itt, csak vicces grimaszt vágok, és a lépcső felé terelem. Az ajtó kovácsoltvas kilincsét lenyomva az egyből nyitódik, hogy a hatalmas előcsarnokba léphessünk, melyből több folyosó és lépcső is elágazik, némelyik a háromszintű galériák felé visz, némelyik ajtóval záródik. Közvetlenül az ajtó mellett, a portánál ég csupán néhány lámpa, ahol egy egyenruhájába némileg beledagadó, ötvenes férfi ül, feje tetején megcsillannak a fények. Váltok néhány szót vele; ismerjük egymást, bár csak keresztnévi szinten, és egyébként is előre lebeszélt volt, hogy jövök. Muszáj lefutni a kötelező kört („hogy van a család?”), de nem húzzuk a beszélgetést; rám Janine vár, rá pedig a mai focimeccs, amit a tabletjén néz. Átad nekem egy kulcscsomót a sokból, és már úton is vagyunk. – Most fejezték be a felújítást – magyarázom végül, az enyhén még a nyitott ablakok ellenére is érezhető festékszag nyomán, ahogy kicsit távolabb értünk. Azért azt még hallom, hogy valaki gólt rúg, és valószínűleg nem az a csapat, akinek Pierre szurkolt, a káromkodásból ítélve. – Holnap lesz a végső bejárás, aztán egy hét múlva megint átadják a természettudományi karnak… Gondoltam, kihasználhatnánk az üresjáratot. A fenntartó régi ismerősöm. Néha eljövök úszni zárás után – vonom meg a vállam. Nem én vagyok az egyetlen, aki kihasznál bizonyos adott lehetőségeket, kicsit megkerülve a szabályokat, na és persze a tömeget. Azt hiszem, most is vannak páran az emeleti edzőteremben, mi azonban nem felfelé megyünk, hanem végig az egyik folyosón, aminek végén hatalmas, két szárnyú lengőajtó feszül, a folyosó oldalaiban ajtók nyílnak; a legtávolabbiak egyértelműen jelzik a férfi-női öltözőket. A levegőben félreérthetetlenül terjeng a klórszag is; a nagy ajtó ablakain túl csempézett folyosó fogad, lábmosóval, nyitott zuhanyokkal, azon túl pedig látszik a félig kivilágított sportmedence víze által okozott, különös mintázatú reflexió. – Tudom, hogy ez olyasmi, ami miatt tényleg szólnom kellett volna… De az olyan tervszerűnek hangzik. Bár jelentősen megkönnyítette volna az úszási terveket, ha hozol fürdőruhát… Úgyhogy rögtönöztem – magyarázom, közben a sporttáskába nyúlva, hogy előszedjek egy műanyag zacskót, benne egy olyan frissen vett fürdőruhával, hogy még a műanyag vállfán van. Munka után, a boltban vettem. Semmi csiricsáré és extra, egy egyszerű fekete fürdődressz. – Remélem, jó a szemmértékem. És ha nem, hát… Nincs itt senki más. – Értse ezt úgy, ahogy szeretné. Mosolyogva pillantok a karórámra. – Mit szólsz hozzá, hogy tíz perc múlva odabent találkozunk?

You know it's love heading your way
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
169
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Janine Duval tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Csüt. Jún. 07, 2018 1:04 am
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

to Andreas

- Akkor bizonyára nem okozott túl maradandó élményt, már a nő. Nem a ló. - elmosolygom a végét, hisz a lóra nagyon is emlékszik, mint ahogy az látszik is. És ami nem is probléma. Legtöbbször élményekkel dolgozunk ha emlékezni próbálunk, már nem arcokkal, hisz elhalványodnak bennünk szépen lassan. Ez az élet rendje. Persze egy fényképről ő is biztosan bármikor felismerné, hogy kiről volt szó, de más látni és más ténylegesen felidézni a vonásokat, az illatát, a hangját...amikor anya meghalt azt mondtam, hogy mindig emlékezni fogok rá. Emlékszem, de halványodik, minden egyes nappal, hogy valójában milyen volt. Ki volt. Így működünk.
- Szerintem ezek elég hamar észrevehető tulajdonságaid. - elmosolyodom - Utóbbihoz csak látni kell, előbbihez pedig magánemberként találkozni veled. - mérem végig lopva, bár azért számára elég nyilvánvaló, hogy megteszem. Nyilván a rendelési idő alatt nem mutat meg töredék annyit sem magából, minta amit én láttam belőle az első két alkalommal mint szomszédja: szakács, bútorszerelő, állatszerető, nyitott, humoros, árufuvarozó, béna szomszéd fuvarozó, sportember...szép hosszú a sor. A vonzó mivoltja pedig teljesen nyilvánvaló, csak..rá kell nézni. Igaz én fejjel lefelé láttam először, de onnan nézve is kellemes látványt nyújtott, szóval mondjuk úgy, hogy nem lepődtem meg azon, hogy sikerült megállapítanom az új szomszédom nagyon is vonzó mivoltját. Bár ezt próbáltam csupán tényként kezelni.
- Fizetnek is. - mosolygok rá, bár igaz nem a srácok és lányok akiknek segít, hanem a szüleik - Ha praxist bővítenél a végén túl sok nő jelenne meg.. - állapítom meg, bár nem féltékeny hangnemben. A munka az munka. És legalább annyira nem lenne alapom ilyesmiken merengeni a páciensei kapcsán, mint ahogy tőle is furcsállnám ha szóvá tenné, hogy mennyi testi interakcióm van munka közben a kollégákkal. - Hmmm, akkor velem ne dolgozz, mert én szeretlek hallgatni. - pislogok rá.
És olyan gyorsan elrepülnek az órák, hogy észre sem veszem. Bár nem bánom, mert szeretek vele nagyjából bármit csinálni. Igaz futásban nem feltétlenül leszünk kiegyensúlyozott páros (egyszerű biológiai tény: ő férfi én meg nő), de nekem az is szórakoztató amikor csak nézem ahogy csinál valamit. A kis semmis mozdulatok gyakran többet mesélnek egy egész monológnál. Szavaival viszont cseppet sem segít, hogy randi vonalban tartsam magam és ne ugorjam át a filmet a szaténos ágyjelenetig. És iszonyatosan, nagyon, nagyon nehéz nem azt mondani, hogy toljuk el azt a másik helyet máskorra, mert ajánlanék valamit ami nagyon...pezsdítő. - Ó, nem is félek attól, hogy nem jegyzed meg. - mosolygok rá meghagyva ezt a kétértelmű színezetet, mert hát valóban képes vagyok nem szövegelni és már horgászni is voltam, de természetesen szavaim igazzá tehetők egy merőben más helyzetet tekintve is. Ellágyult tekintettel figyelem a mozdulatot, ajkai melege jól esik az ujjaimnak. - Eskü alatt vallom majd, hogy erényeim végig biztonságban voltak és makulátlan úriemberként viselkedtél. - hisz ez így volt, leszámítva persze, hogy csókolóztunk, többször is, de nem próbálta másba átfordítani a tegnap estét és noha nálam aludt, mi ketten tudjuk, hogy valóban nem történt semmi az alváson kívül. A kocsiban gyorsan helyezem magam kényelembe és most érzem csak, így, hogy az elmúlt pár órában azért mozogtam. Isteni érzés, tényleg az. Rámosolygok. - Kérlek, lakókocsiba lakjon legalább az illető. Az sem baj, ha bajsza van és néni. Hívhatnák Donnának. - felnevetek - Nincs bajom a meglepetésekkel, már amennyiben tényleg ötletesek. Nem kell aggódnod ellenben.. - nyújtom ki a karom, megsimogatva az arcát - eddig egyetlen ötleted sem váltott ki bennem negatív visszhangot. Komolyan nem. - biztosítom és út közben hol őt nézem, hol a várost. Milyen furcsa, nem is realizáltam, hogy egyébként besötétedett. És a kocsi csendjében még kifejezetten szeretem is a fények játékát odakintről. Ahogy azt is, amikor Andreas megérint. Mint mondtam, a kis - mondhatni - reflexszerű dolgok sok mindent tudnak mesélni. És eleinte bizony mosolyogva nézek inkább kifelé az ablakon. Mikor megállunk érdeklődve nézek előre. Sportcsarnok? Felvont szemöldökkel szállok ki a kocsiból. - Kosárlabdázni jövünk? - kérdezem idiótán, mert most értük el a pontot, hogy fogalmam sincs miért vagyunk itt. A grimaszt látva is csak pislogok, de megyek előre engedelmesen és a portán is ugyanígy köszönök. Követem Őt előre a víz tükröződését meglátva egy halk és meglepett "ó" hagyja el a számat. De hát nálam nincs is fürdőruha! - Úszni? Nálam nincs... - bár ez gondolom számára is nyilvánvaló. Megállok a szavakkal. - Rögtönöztél? - na itt már azért kezdek kíváncsi lenni és amikor meglátom a fürdőruhát nem bírom ki de elnevetem magam a hitetlenkedés felhőjében. - Te még elmentél nekem fürdőruhát venni? - ezen őszintén, komolyan meglepődöm. Hihetetlen ez a pasi. Lenyűgöz mennyire alapos. Átveszem tőle vállfástól. - Ha túl kicsi jót nevethetsz, ha túl nagy lenne..nem fogsz nevetni. - felmosolygok rá és bólintok. - Igenis uram! - indulok meg engedelmesen az öltözők felé, de menetben azért megfordulok, hogy utána szólhassak. - Hihetetlen vagy, tudod? - és fejcsóválva lépek be a teljesen üres öltözőbe. Igyekszem relatíve sietni az átöltözéssel és mély sóhajjal veszem fel a fürdőruhát is, hogy bele is igazítsam magam minden résznél. Azt hiszem jó lesz. Remélem. Kicsit azért belegondolok, hogy látott már mindenféle idióta, ostoba, otthoni szerelésben, de most azért sokat fog látni belőlem és persze érkezik pár gondolat, hogy mi van ha a béna ruháimban is másképp festek majd mint nélkülük, de igyekszem elhessegetni őket. Felkontyolom a hajam és egy mély sóhajt követően elhagyom az öltözőt.
Kényelmes léptekkel sétálok a találkozási ponthoz, nem lepődöm meg rajta, hogy előbb ideért mint én. És nem tudom nem végigmérni, ami azt illeti alaposan. - Nos, a fürdőruha jó lett. - igyekszem ezzel úrrálenni a pillanatnyi zavaromon is és elterelni a kétkedésemtől a dolgot - Mehetünk? - indulok meg a medence felé. Van valami meghitt jellege így ennek a helynek. Hogy csend van. Beállok az egyik zuhany alá, mert igen bekattannék ha így ugranék bele a medencébe. Folyatom magamra a vizet, ami inkább langyos, mintsem hideg és a befejezés után kilépek ismét. A medence szélénél állva rávigyorgok. - Tehát ez tudatos ötleted volt mára? Kis körmönfont. - lököm meg, hátha beborul a medencébe is. Ha igen, úgy kimosolygom, ha pedig nem, akkor szégyen az ugrás de hasznos elven én a medence mélyébe ugrom.

■ ■ Zene ■ ■ szeretgetesi  ■ ■credit

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
108
● ● karakter arca :
Kayslee Collins


✥ Szeretettel Andreas Jessen tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal •• Kedd Jún. 12, 2018 8:15 pm
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

If it feels like paradise running through your bloody veins
pour Janine

Akit bakelitért és mikrózható műanyagért adnak el, ne válogasson – rázom meg a fejem könnyed mosollyal, majd el is nevetem magam. Szinte reflexből futtatok le egy gyors analízist a rendszerben; nemrég úgy jártam, hogy az irodám előtti szabad parkolóban valaki felettébb mókásnak találta kibökni a kerekeimet, amit persze csak azután vettem észre, hogy megpróbáltam elindulni… Szerencsére nem forgalmas hely volt, és gyorsan kapcsoltam, de egy kevesebb tapasztalattal, vagy csak máshol álló sofőr rosszabbul is járhatott volna annál, hogy a saját kárán kell fizetni; a rendőrségen persze be lett jelentve az eset (elvileg a környéken több ilyen is akadt már az utóbbi időben), de, és ezt Janine apjára és Bobbie-ra való minden tisztelettel mondom: nem bízom a rendfenntartó erők gyorsaságában. – Mert nem a traktorhátsóra ugrálós, szamárral összeverekedős korszakomból ismersz – mondom, miközben kikanyarodom a parkolóból. Az egyik piros lámpánál fogom a parkolócetlit is, ami a kormányfelőli oldalon ült, és begyűröm a sebváltó mögötti tartóba; a gyűrés erős szó, ugyanis az aprópénzes dobozka mellett mint névjegykártyák sorakoznak a változatos helyekről való cédulák. Egyszer ki kéne már dobnom őket, mert így csak az elköltött pénzre emlékeztetnek.
Nem mintha az efféle „magán-alkalmakért” ne kéne bizonyos összegeket lecsengetni; nem sokat, mégsem luxuskörülményekről beszélhetünk, vagy olyasmiről, ami ne lenne megtalálható minden egyetemen. Kollegiális együttérzés és segítségnyújtás; vagy hasonló. Nem drágább, mintha lenne egy bérletem valamiféle úszodával rendelkező komplexumba, úgyhogy ennyit igazán rá lehet fordítani. Érdeklődve figyelem Janine arcát, ahogy előbb körülnéz, felméri majd felismeri a helyet, aztán jön a fogósabb kérdés: miért? Igazán mulatságos az az apró ránc, amiről valószínűleg nem is tud, hogy a szemökdökei közé ül, ha gondolkodik. Nem sietem el a felvilágosítást, elvégre, azt mondta, szereti a meglepetéseket, és egyébként sem tűnik kétségbeesettnek. Valahol nagyon is jól esik a bizalma; hogy tényleg nem érdekli, hová megyünk, pedig egy gyilkossági nyomozó apával az ember, az én logikám szerint, mindig a legrosszabbra készül… Vagy épp fordítva, az apja akár teljesen meg is próbálhatta óvni ettől, a félelem helyett inkább a jézusi „tégy jót, hogy jót tegyenek veled” mottót követve. Persze, Jézus néha templomokban felállított fogadóasztalokat döntögetett üvöltve, mint a mai, őrültebb aktivisták, aztán végül úgy végezte, ahogy azt tudjuk (vagy tudni véljük)…
De persze a másik lehetőség is játszik. Hogy Janine tisztában van a veszélyekkel, mégis inkább a bizalmat választja. Talán kevésbé racionális (bár korántsem ostoba) döntés, mégis… Kedvesebb. Tisztább. Megmosolyogtatóbb és melegebb. Aztán végül, nem tudom, hogy a víz tükröződése, vagy a klórszag árulja-e el előbb (vagy talán a hatalmas „USZODA” felirat az egyik átjárónál, amin áthaladunk), de eléri a megvilágosodás, amit széles vigyorral veszek tudomásul. – Nem hiszem, hogy bármelyik esetben a nevetés lenne az első reakcióm… De mint mondtam, érezd szabadnak a döntést. Megjelenhetsz ruhában… alsóneműben… anélkül – sorolom, szinte már ártatlanul, és viccelve. Saját káromon tanultam meg annak idején, hogy a nyílt vízben (legyen az természetes, mint egy tó, a tenger, vagy egy medence) való szexelés tényleg csak a filmekben tűnik jó ötletnek, vagy olyasminek, amitől ne lenne fertőzésed, esetleg néhány kellemetlen hólyag olyan helyen, amit nem sokaknak mutogatsz. Nem mintha feltétlenül csak és kizárólag a szex lehetne, ahová ez tart; önmagában. Arról nem tudok nyilatkozni, hogy reagálnék, ha a végén tényleg Évakosztümben jelenne meg előttem. Valószínűleg úgy, ahogy minden épelméjű hetero férfi, egészséges szépérzékkel és szexualitással. Úgy, ahogy a Madame elméjében egyébként valószínűleg élhetek, egy visszafoghatatlan, már majdnem vén kujonként.
Azt persze nem szeretném hazudni, hogy a Janine-nel való közelebbi intimitás messze elkerülné a gondolataim, sőt. Kénytelen vagyok egy-két perc erejével tovább maradni az öltözőben. A sötétkék fürdőnadrág fájóan nyilvánvalóvá teszi azt, amit a kinti viselet elrejt. Sikerességem azonban hamvában holtnak bizonyul; nagyon is ismerős rándulást érzek valahol az alhasam tájékán, amint megjelenik; egy egyszerű, fekete dressz, semmi más, semmi kirívó, nincs olyan vonal, amit ne láttam volna… És mégis. Kellemetlen valósága ez a kontrollálhatatlan hormonoknak, amik az emberrel járnak, mindegy, mikor hagyta maga mögött a tinédzseréveit. – Ó, igen… Határozottan jó – bólintok. Felesleges tagadnom, hogy élvezettel szívom be a látványát. Addig talán az arcomat nézi.
Aztán a kérdésére megindulunk befelé; hogy őszinte legyek, nekem ki is megy a fejemből a zuhany, görcs ide vagy oda, és épp csak néhány másodpercig állok a fém tusfej alatt, mielőtt megközelíteném a vizet. A vízkeringetők láthatatlan, vízalatti hullámokat vetnek, a világoskék csempéket megtörő sötéteket szalagszerűnek láttatva. Már azon gondolkozom, hogy ugorjak-e bele, amikor meghallom Janine lábainak dobogását magam mögött. Sejtem, mire készül, mégis csak félig fordulok felé, és nem tanúsítok sok ellenállást, mikor meglök.
Az első érintés összerántóan hideg; aztán mélyebbre süllyedek, és nem érek rá a hidegséggel foglalkozni, a felszínre kell törni. A medence szélének közelében jövök fel, épp időben ahhoz, hogy lássam Janine mosolyát, majd a vízbe ugrását. Nevetve simítom hátra a hajam és dörzsölöm meg az orrom. – Ha nem vigyázol, a végén hozzászokok, hogy ennyi kedves jelzővel illetsz – mondom aztán, mikor ő is túlteszi magát az első sokkon. Könnyedén siklom oda hozzá, hogy vizes csókra lopjam az ajkait. Aztán még egyre. És mielőtt ismét elindulhatnék az állától a nyakáig vezető vonalon, megemberelem magam. – Gyönyörű lábaid vannak. Csak fürdőruhában kéne járnod – vigyorgom rá szemtelenül kajánul, amely aztán mosollyá szelídül. Szórakozottan csavarom egyik nedves, kontyából kilógó hajtincsének végét az ujjam köré. – Hiányozni fogsz, ha Svájcba mész.  Te, meg a lábaid – teszem még hozzá, komolyan, mielőtt felé csapnék egy adag vizet, és a hátamra fordulva arrébb tempóznék. A kihalt uszoda falairól tisztán verődnek vissza a karcsapások, a csobogás, a beszélgetésünk hangjai. Ez az akkusztika olyasmi, ami eszedbe sem jut, ha többen is vannak errefelé. – De te meg a lábaid nagyon eltökéltek is vagytok. Hogy visszamentek az egyetemre. Ezt most komolyan mondom. Tény, te még mindig kettessel kezded a korod leírását. De akkor is. Ha azt mondták volna az egyetem után… Pontosabban, mondták. Hogy próbáljam meg az orvosit, legyek pszichiáter. És akkor még nem egészen a gyógyszerezés okozta ellenérzéseim tartottak vissza… Magadtól újrakezdted volna? Megint a ranglétra alján lenni, mások kénye-kedve szerint sodródni, hogy megkapj egy darab papírt?

You know it's love heading your way
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
● ● Posztok száma :
169
● ● karakter arca :
Nikolaj Coster-Waldau


✥ Szeretettel Ajánlott tartalom tollából
Témanyitás ✥ Re: sétány padokkal ••
Ugrás a következő oldalra : Previous  1, 2

Tell me your secrets

sétány padokkal
Second Chance frpg
2 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Eiffel-torony-