Rue Cremieux
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Chatbox


Akik erre járnak
Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Nincs
✥✥✥✥✥
A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ Yesterday at 8:16 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 8:42 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 7:44 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:10 pm ✥
✥ Szer. Nov. 14, 2018 6:03 pm ✥


Témanyitás ✥ Rue Cremieux •• Szomb. Nov. 25, 2017 4:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google
avatar
● ● Posztok száma :
2379
● ● Reag szám :
1564
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szer. Feb. 14, 2018 9:24 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Egy hónapja égett ki a szívem, egy hónapja nem találom a helyemet a világban. Csak a munka tölti ki a mindennapjaimat, reggeltől estig gürcölök, hogy ne kelljen gondolkodnom, hogy felejtsek, hogy megtanuljam gyűlölni, de képtelen vagyok, mert még mindig szeretem. Nem hívtam, ahogyan kérte, de attól nem tudott eltántorítani, hogy ne várjam meg titokban a munkahelye előtt, hogy ne lopjak egy pillantást gyönyörű arcáról, s hogy ne gyűlöljem magam azért, mert erre vetemedek. Mégis, mennyire szánalmasnak kell lennem ehhez? Mennyire alja ember lettem csak azért, mert visszautasított?
Elindultam haza, lábaim lassan cammogtak a megfelelőnek vélt irányba, de nem törődtem azzal, hogy merre jutok, nem figyelem a kereszteződéseket, nem érdekelnek a mellékutcák, figyelmen kívül hagyom az utcatáblákat. Felpillantok az egyik ház oldalára, a felirat ékesen hirdeti az utca nevét, majd ki is mondom, csak úgy magamnak. - Rue Cremieux...
Agyamban kutakodok az olyannyira ismerős név után, majd amikor körbenézek, észreveszem az egyik kapualjban lévő táblát, mely csalogatva hívja be a jazzre éhes közönséget. Elnevetem magam és mosolyognom is kell, hiszen fogalmam sem volt, hogy mi húzott ide, mi vonzott ehhez a helyhez, de azt tudtam, hogy mi találok majd, ha bevetem magam a szórakozóhelyre.
Shana Dumont. Egy név és egy hozzákapcsolt kép, ennyit tudtam róla, meg azt a keveset, amit az akták között találtam róla. S még azt, hogy a Rue Cremieux utcában lévő jazz klubban énekel. Véletlen lett volna, hogy éppen itt kötöttem ki vagy a tudatalattim próbál valamit közölni velem? S a még fontosabb kérdés az volt, vajon engedjek a csábításnak vagy sem? Él még a remény, hogy Cécile valaha meggondolja magát vagy csak áltatom magam? Képes vagyok ennyi idő után elfogadni, hogy közöttünk semmi sem lehet vagy még nincs itt az ideje, hogy tovább lépjek? Kérdések, melyekre nem akartam választ találni most, de egyszer biztosan szembe kell néznem mindegyikkel.
- Egy konyakot kérek. - ezt már a pultosnak mondom, aki kemény pohárban adja oda az italt. Nem jegyzem meg a nem tetszésemet, de valószínűleg nem is hallaná, hiszen már másik vendéget szolgál ki. Sóhajtok, s a kezembe veszem az italt, majd az egyik asztalhoz ülök le, egy olyan sötét kis sarokba, amit csak az asztalon hagyott lámpa fénye világít meg épphogy. A széken hátradőlök, aprót kortyolok az italból, majd a kicsiny színpad felé fordítom a figyelmem, ahol már hangolnak a zenészek, majd néhány másodperc múlva megjelenik ő.
Ismerős vonások, mégis most annyival másabb, mint azokon a képeken, s nem tudom nem észrevenni arcán a szomorúságot. A szívem egy pillanatra, mintha dobbanni készült volna, de erőtlen próbálkozás volt egy érzés kifacsarására. Ültem ott és néztem őt, ahogyan készülődik, ahogyan hátrafordul a doboshoz, ahogyan kézmozdulatokkal erősíti meg a mondott szavakat. Gyönyörű volt, határozott jelenség a színpadon, most azonban mégis arra kell gondolnom, hogy Cécile vajon már hazaért? Hogy csókkal üdvözölte Frederico-t és ő megölelte a feleségét? Vajon megbeszélik, hogy milyen nehézségük volt a mai napon vagy csak leheverednek a televízió elé pihenni?
Kiittam a poharamat és hatalmasat sóhajtottam. Felálltam az asztalomtól, a pulthoz léptem és az egész üveget elkértem a sráctól, aki először nem akarta nekem adni a félig teli palackot, de tíz euró meggyőzte arról, hogy nem fogok jelenetet rendezni. Amikor visszatértem, töltöttem magamnak, éppen csak annyit, ami egy kortyra lefolyik a torkomon, majd ismét csak sóhajtottam és hátradőltem a székemen. Vártam valami isteni sugallatra, egy jelre, hogy érdemes tovább küzdeni ezért az életért, hogy van kiút ebből a feneketlen üregből, hogy van értelme a jövőnek ... adj egy apró csodát Istenem, hogy ne öljem meg magam. Kérlek Istenem, kérlek! Adj értelmet az életemnek!
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szer. Feb. 14, 2018 9:47 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Franco && Shana

Egyetlen szabályom van az életben amihez mindig minden körülmények között ragaszkodom. Annyi emberség és életerő van bennem, hogy ezt az egy szabályt nem szegem meg, mindenkinek kell valami amibe kapaszkodhat az élete során nem igaz? Fellépések előtt soha nem fogyasztok tudatmódosító szereket. Szeretek a színpadon állni, énekelni és szeretek ezekre a pillanatokra visszaemlékezni, már csak ennyi örömöm maradt az életben. Megigazítom a ruhám, még egy utolsó pillantást vetek magamra az öltözőm hatalmas tükrében, majd széles mosolyt erőltetve az arcomra lépek ki a terembe. Nem szeretem ezt a hallgatóságot, bár az elmúlt hosszú hónapok alatt hozzászoktam, hogy szinte soha nem figyelnek, tapsot sem kapok az előadás végén és átnéznek rajtam. Sznob barmok, egytől egyik, nem értékelik a zenét, a művészetét, számukra nem vagyok semmi más csak háttérzaj, aki véletlenül még jól is néz ki. Hozzászoktam már, és hogy őszinte legyek jelen helyzetben ez a felállás tökéletes nekem, így legalább nem kell a kelleténél többet bájolognom senkivel, és a munkaidőm lejárta után mehetek haza, mert bizony itt senki nem tapsol vissza. Gyerekként jobb karrierről álmodtam, hírnévről és csillogásról, mostanra viszont már bőven megelégszem azzal amit kaptam, nem akarok kitűnni a tömegből, nem akarom, hogy a nevemre valaha is emlékezzenek majd. Kinőttem az álmokból és vágyakból, már rég szembe kellett néznem a saját valóságommal. Mosolyogva lépek fel a porondra, egyeztetek a zenekarral és felkészülök lelkiekben a rám váró néhány óra eseményeire. Átgondolom a dalokat, mindent elejétől a végéig miközben a zenészek behangolják a hangszereket.
- Jó estét kívánok mindenkinek! Shana Dumont vagyok én fogom szórakoztatni önöket ma éjszaka, mindenkinek jó szórakozást kívánok. motyogom a mikrofonba a jól begyakorolt mondatomat, majd elfoglalom a helyemet a zongora előtt. Minden este ugyanezzel a számmal indítok, szerelmem halála után írtam, az egyetlen saját dalt amit éneklek, és minden alkalommal ezzel nyitom az estét, nem érdekel, hogy a visszatérő vendégek esetleg már unják. Remegő kézzel nyomom le az első billentyűt, majd a másodikat, mígnem végül magával ragad a zene és megszűnik a külvilág. Ezerszer énekeltem már ezt a dalt, de még mindig ugyanolyan hatással van rám, még mindig összeszorul a szívem és még mindig kedvesem arcát látom magam előtt. Emléke olyan mélyen él szívembe, mintha csak tegnap lett volna, hogy örökre búcsút intett nekem. Nem mutatom a fájdalmamat, a hallgatóság számára ez csak egy dal, nekem viszont az életem rövid története. Zavartan, de még mindig mosolyogva állok fel a billentyűs hangszer mellől, tekintetemmel a közönségemet figyelve. Milyen hálátlanok és érzéketlenek, nem fér a fejembe, hogy egy ilyen érzelmes és gyönyörű dal senkit nem hat meg, úgy beszélgetnek és iszogatnak, mintha az előbbi néhány perc amíg énekeltem meg sem történt volna. Miután mindenki elfoglalja a helyét, és a billentyűs lenyomja a kezdő hangot immár valami vidámabb dallal próbálom lenyűgözni a közönséget. A zene mindig megnyugtat, újra szabadnak és boldognak érzem magam miközben énekelek, és elég csupán néhány perc ahhoz, hogy ragyogjak a színpadon, hogy elfelejtsem ki is vagyok valójában és élvezzem a pillanatot. Egy órán keresztül énekelek, pihenés nélkül, megállás nélkül, remélve, hogy van értelme, hogy legalább egyetlen egy ember hallja is amit adni akarok.
Pihenésre van szükségem, néhány percre, hogy kifújjam magam, hogy leöblítsem valamivel kiszáradt torkomat és leülhessek pár percre. Letipegek a színpadról és egyenesen a bárpulthoz lépkedek.
- A szokásosat. szólok oda a pultos srácnak, aki már rutinosan tolja elém a whiskeyt. Kortyolok az italból miközben újra végignézek a vendégseregen, látszólag fel sem tűnt nekik, hogy most a rádió szól. Valószínűleg észre sem vették, hogy már nem állok a színpadon, hogy hangomat a rádióból kiszűrődő férfi énekes váltotta fel.
- Kimegyek cigizni. intézem szavaimat a gitárosnak, majd vékony kabátomat a hátamra terítve sétálok a ki a hideg februári levegőre. Tekintetem a terem egyik sötétebb sarkába vándorol, ahol egy magányosnak tűnő férfi üldögél egymagában. Magam sem tudom miért, de rámosolygok, majd kilépek az ajtón, és a következő pillanatban már cigivel a kezemben kémlelem a csendes utcát


■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
114
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
Dua Lipa


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szer. Feb. 14, 2018 9:47 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hangja meglep, de ha már hetek óta ismersz egy arcot, tudod a nevét és elképzeled őt az elmédben, akkor minden olyan jegy, melyet másképp gondoltál, természetes módon ingatja meg a benned kialakult képet. Termetes, vékony alakja nem volt újdonság annak ellenére, hogy csak egy igen rosszul készített portré állt rendelkezésemre, de fantáziám ügyesen töltötte ki a hiányzó részleteket, bár a valóság így is felülmúlta az ábrándot. Sóhajtottam, s kissé megráztam a fejemet, s már-már ostorozva magamat gondoltam arra, hogy a szívem már másé, mégis itt ülök és fantáziálok az éppen leülő énekesről. Nem lenne szabad, tilos, tiltott, még van remény, még meggondolhatja magát, próbálok ezekbe a gondolatokba kapaszkodni, bár pontosan tudom, hogy el kellene őt engednem. Hagynom kellene, hogy élje az életét, hogy boldog legyen Frederico-val, hogy gyerekeket szüljön neki és háborítatlanul éljék le hátralévő napjaikat. Igen, ezt kellene kívánnom, mégsem megy, képtelen vagyok rá, túl gyenge vagyok hozzá.
Újabb sóhajban török ki, amikor meghallom a zongora billentyűjét koppanni, majd a következő hang a kottában, s még pár ritmus a gyönyörű hangszeren, s akkor ismét meghallom a hangját. Más, fájdalmas, lassú, melankolikus, s ahogyan hallgatom, ahogyan a szavak jelentése eljut az elmémig, egy könnycsepp jelenik meg jobb szemem sarkában, melyet hagyok, hogy a zakómon cseppenjen el, s a következőt sem állítom meg, szabad útja van öltönyöm felső részének anyagáért. Érzem, hogy a szívem fájdalommal telik meg, gyász öleli körbe, s én csak sírok, mintha még sosem hallottam volna ennél szebb vallomást a szerelemről. A szerelemről és az elmúlásról... Cécile-ről és rólam. Kettőnk soha be nem teljesülő érzéseiről. Némán hallgatom őt, csak sejteni merem, hogy neki kiről szól ez a dal, az ő elveszett szerelméről, férjéről, halálról, elmúlásról. S amikor abbahagyja, amikor torka már nem ontja magából a dal fájdalmas szavait, amikor ujjai már nem játszanak tovább szívem zongorájának billentyűin, tapsolnom kellene, kifejeznem a rajongásomat, bátorítani a művészetét, de annyira magával ragadt az élmény, hogy elfelejtek reagálni, elfelejtek mozdulni, elfelejtek élni. Csak szuszogok magam elé, nézem az üres pohár alkoholtól opálos üvegét, s csak pislogok, csak szipogok és ülök, mintha a pillanat keménnyé fagyott volna, mely örökké tartó telet borított lelkemre.
Néha, néha töltök magamnak, próbára teszem nyelvem ízlelőbimbóit, hogy még mindig élek vagy már elmúltam, s csak kísérteni járok vissza a testembe, a konyak azonban minden egyes alkalommal nyelőcsövet maróan láncol vissza a jelenbe. Néha, néha hallom őt, de dalai nem hatnak úgy, mint zongoránál előadott, mintha csak meg akarná úszni a kötelező köröket, mintha csak kötelességből zengné tele a terem négy sarkát, mintha csak azért tenné, amit tesz, mert éppenséggel nincs más dolga. Fejemben azonban még mindig a fél órával ezelőtt hallottak visszhangoznak, még mindig ott ragadt le elmém, s mint roncsolódott bakelit lemez, hangja újra és újra felcsendül, ugyanazokat a szavakat, ugyanazokat a dallamokat suttogva fülembe.
Már csak akkor figyelek rá újra, amikor a pultnál áll, amikor apró kortyot merít választott mérgéből, amikor elhalad előttem, majd amikor mosolyát látom felém csillanni. S a jégpáncél, a szívem köré emelt várfal egy apró reccsenést hallat magából, egy szilánk törik le a rendíthetetlen bástyából, s a hajszálnyi résen forróság szűrődött át, érzelmek lendültek neki, hogy a felszínre jussanak, a kőfal hirtelen szakadása azonban gyorsan összeforrott, amikor láttam őt kilépni, amikor az ajtó becsukódott utána. Újra csak a szándék él bennem, újra csak mozdulnék, de testem nem engedelmeskedik, a széken hátradőlve tesped az önsajnálat süppedő mocsarában.
- Kisasszony, kérem! - egy pincérlányt szólítok meg, fülig érő mosollyal áll meg előttem, s még mielőtt megszólalhatott volna, tovább folytatom. - A művésznő fog még énekelni?
- Művésznő? Ja, Shana? Persze, csak most szünetet tart... Mindig szoktak. - vállat vont, s ment is tovább, magamra hagyva a gondolataimmal és az italommal. - Te Shana, az a fickó ott a sarokban utánad érdeklődött, kicsit creepy, de egyébként aranyos... Meg szomorú, igen, leginkább szomorú... Gondoltam szólok!
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Vas. Feb. 18, 2018 10:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Franco && Shana

Néha eszembe jut, hogyha nem történt volna velem annyi szörnyűség, mint ami, hogyha nem veszítem el az életbe vetett hitet, akkor most hol tartanék? Akkor is ilyen lenne az életem? Ilyen üres, ilyen semmi ennyire lakatlan? Kedvesem halála óta meg sem próbáltam új életet kezdeni, csak sodródok az árral, minden reggel felébredek majd este lefekszem. Nincsenek álmaim, nincsen célom, nincs vágyam, csak létezem az üres életemben és túlélek. Túlélem a fájdalmat, a csalódottságot, a kínt és szenvedést, túlélem azokat akikkel együtt kellene élnem. Nem is emlékszem már, hogy mikor nevettem utoljára, mikor voltam igazán boldog. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez az állapot jó nekem, szeretnék kitörni, végre újra önmagam lenni, de fogalmam sincs hogyan kellene csinálnom, nem tudom, hogy egyáltalán lehetséges-e. Szeretném, de félek nincs hozzá elég erőm.
Csak olyankor érezem magam teljesnek amikor énekelhetek, amikor a színpadon állok és az egész világ megszűnik körülöttem. Csak én létezem és a zene. Sok hibát elkövettem életem során, de mind közül talán azt bánom a legjobban, hogy feladtam az éneklést, a karrierem és megfosztom magam attól a boldogságtól amit éneklés közben érzek. Bevallom, eleinte zavart hogy szinte senki nem figyel rám, hogy nem tapsolnak, nem éljeneznek és nem érdekli őket. Hogy éppen ki áll a színpadon. Ahogy teltek a hónapok viszont elfogadtam és már nem úgy tekintek ezekre az esték, mint lehetőségre, hanem mint munkára, amit kötelességem magamhoz mérten a legjobban teljesíteni. Ennyi maradt már nekem csupán a múltamból, hogy néha felállok a színpadra és megpróbálom lenyűgözni a hallgatóságot. Olyan távolinak tűnik már a gyerekkor amikor hírnévre és mindennapos koncertekre vágytam, mintha nem is én lettem volna az az álmodozó kislány.
Hónapok óta itt töltöm már az estéim nagy részét, a személyzet és a főnökség is pontosan ismer már. Aprót kortyolok az italból, miközben könyökömmel a pulton támaszkodom, ha tőlem függne akkor egy szuszra lehörpinteném a pohár tartalmát, de sosem lehetek biztos abban, hogy valamelyik vendég nem-e éppen rajtam legelteti szemeit. Magamra veszem a kabátomat és a pohárral a kezemben lépek ki a hideg februári levegőre. Rágyújtok és jólesően szívom magamba a cigi mérgező füstjét. Hideg van, ezért a lehető leggyorsabban szívem a füstölgő végű koporsó szeget. A csikket messzire pöccintem, majd indulnék befele, amikor Iris a pincérlány szólít meg. Kérdő pillantásokkal nézek rá és követem ujjának irányát az említett férfi felé. Neki mosolyogtam oda az előbb.
- Ja...kösz, hogy szóltál, remélem nem valami pszichopata, mint a legutolsó alkalommal amikor alig bírtam levakarni magamról. panaszkodok a lánynak, aki vihogva és valamit olyasmit motyogva az orra alatt, hogy „túl csinos vagy az ilyen helyekhez” már sarkon is fordul, hogy leszedje az üres asztalokat. Tekintetemmel az ismeretlen férfit fürkészem. A lámpa fénye nem világít meg túl sokat belőle, nem tudok olvasni arcának vonásain. Kíváncsiságom fölül kerekedik rajtam és lassú léptekkel közelítem meg. Megköszörülöm a torkomat amikor az asztalához érek.
- Iris, a pincérlány mondta, hogy utánam érdeklődött. Miben segíthetek? mosolygok rá, miközben végignézek jóképű, de valóban szomorú vonásain. Egy kicsit magamra emlékeztet, mintha a tekintete ugyanolyan szenvedést és szomorúságot sugallna a külvilágnak mint az enyém.
- Egy dalt szeretne kérni esetleg? puhatolózok tovább. Más ötletem nincs, az biztos, hogy nem ismerjük egymást, a törzsvendégek körébe sem tartozik. Ennyi idő eltelte után, már felismerem az arcokat. Tenyeremmel a szék támláját markolom és még mindig mosolyogva figyelem őt, arra várva, hogy megszólaljon.


■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
114
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
Dua Lipa


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Kedd Feb. 20, 2018 1:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ahogyan elhagyja az épületet, mintha a fényt vitte volna ki a helyiségből, annyival lett sötétebb idebent. Figyeltem a közönségét, néztem amint egymással vannak elfoglalva, s nem is érdekelte őket az a szikrányi csoda, amit a hangjával el tudott érni. Mert bennem fellobbantott valamit, lángra gyúlt egy érzés a dalokat hallgatva, s aki képtelen felismerni egy ilyen csodát, annak nem itt lenne a helye.
Figyelem a pincérnőt is, akit az imént megszólítottam, asztalokat szed le, viccesen társalog a vendégekkel és a többi alkalmazottal, majd amikor a lány visszatér, felém sandítva és ujjal mutatva adja át az üzenetemet, mire én csak egy újabb kortyot töltök a poharamba és iszom ki fenékig. Már nem érzem a konyak bársonyát, már régen nem az élvezetek miatt iszom, hanem azért mert muszáj. Mert kell, hogy kimossa belőlem a vágyakat a szeretett nő iránt; kell, hogy megtaláljam azt a bizonyos tiszta lapot; és kell, mert másképp nem tudom elképzelni, hogy túljutok rajta. Becsukom a szememet, amikor az alkohol végigszánt nyelőcsövemen, majd újra kinyitom, amikor az énekesnő megszólít.
- Elnézését kérem, nem kellett volna idefáradnia... - nem értettem, hogy mi tört rám, hogy hirtelen miért vagyok ennyire védekező, hogy miért kérek elnézést. - Azt kérdeztem, hogy fog-e még énekelni, szívesen hallgattam a művészetét.
Jegyzem meg egy szomorkás mosoly mellett, hangom azonban még mindig messziről jött, még mindig fájdalmasan cseng. Figyeltem a szék támlájára tett kezeit, gyönyörűen hosszú, vékony ujjai voltak, gondoskodó női ujjak, melyek simogatása felérhet a finoman szőtt selyem érintésével. Elmémbe Cécile érintése kúszik be, s egy pillanatra újra lehunyom a szememet, gondolataim között élvezem az emlékek megállíthatatlan rohamát. Sóhajtok, megnyalom a számat, mintha csak csókjának ízét remélném ott, de a csalárd játék ecetet festett az ajkaimra, savanyú ízt adott nyelvem hegyére.
- Ismeri Diana Panton-tól a Tu sais je vais t´aimer dalt? Elénekelhetné egy beteljesületlen szerelem emlékére... - nézek fel rá, majd mosolyt erőltetek magamra, bár nem tudom, hogy mennyit láthat belőle. Próbálok erős maradni, próbálom kibírni sírás nélkül, de nem megy, képtelen vagyok megtartani az egyensúlyt és egyetlen könnycsepp hullik alá ismét a szememből, amit hirtelen mozdulattal törlök le. - Ha nem ismeri, nem baj, szívesen meghallgatok bármit, amit énekel.
Vallom be őszintén. - Köszönöm, hogy ide jött, nem akarom tovább rabolni az idejét.
Állok fel az asztalomtól, majd elsétálok mellette, s észre sem veszem, hogy ügyetlenségemben végigsimítok a combján, ujjaim munkája azonban olyan halványan érinthette, hogy talán még ő sem érezte az apró mozdulatot. A szemeibe néztem, igéző szemeibe, majd pár lépéssel később már a mosdót kerestem, hogy felfrissítsem magamat. Szükségem van most arra, hogy megmossam az arcomat, hogy a hideg víz fagyos érintése visszarázzon a valóságba és a jelenbe. Mert a múlt, a fájdalmas és kíméletlen múlt nem engedi a szívemet továbblépni, marcangolja a lelkemet és gúzsba köti a testemet. A múlt, a kegyetlen múlt, Cécile emléke és érzéseim hiábavalósága.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Pént. Feb. 23, 2018 1:36 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Franco && Shana

Nem ilyen életre vágytam, de a sors egyik kezével mindig adott a másikkal pedig elvett. Talán az én hibám, hogy nem használtam ki kellőképpen minden nekem jutott lehetőséget, az én hibám, hogy ide jutottam. Pedig én tényleg semmi másra nem vágytam csak boldogságra és arra, hogy szerelmem mellett öregedjek meg, hogy beteljesüljön a szerelmünk, hogy minden nap mosolyt varázsoljunk egymás arcára. Ez a vágy viszont már szertefoszlott, megsemmisült, én pedig az önsajnálat mocsarába süppedtem. Néha, tisztább perceimben úgy érzem, hogy készen állok arra, hogy kilépjek a gyász fogságából, széttört szívem felkészült arra, hogy újra dobogjon, hogy újra megtapasztalja a szerelmet. Bárcsak jönne valaki, aki megragadja a kezem, aki kivezet a szomorúságból és újra fényt varázsol az életembe. Figyelem a férfit, akire  a pincérlány hívta fel a figyelmem. Már messziről látni lehet rajta a szomorúságot és hirtelen késztetést érzek arra, hogy szóba álljak vele, hogy még ha csak pillanatnyi időre is, de boldogságot okozzak neki. Akarom, hogy miattam legyen jókedve, akarom, hogy szomorú arcvonásait mosolyra cserélje. Rámosolygok, és tekintetemmel arcvonásait fürkészem. Jóképű, kedves férfinek tűnik, akit szemmel láthatóan gyötör valami. Arca szomorú, hangja olyan messzinek és távolinak tűnik, mintha nem is itt ülne velem szemben, mintha csak egy feneketlen, mély szakadékból kiáltana segítségért. Nem tudom mi ez a fura késztetés, de segíteni akarok neki. Felé nyújtani kezem és újra a napfény felé rántani, megmutatni, hogy az élet szép. Együtt fedezni fel, hogy az élet szép. Szemem felcsillan szavait hallva, amióta itt dolgozom, ő az első aki valóban művészként tekintik rám.
- Nem volt fáradtság, és igen, természetesen fogok még énekelni, csak egy kis szünetet tartottam. Köszönöm elismerő szavait. Talán nincs is tisztában azzal, hogy milyen örömet okozott ebben a pár percben, fogalma sem lehet róla, hogy milyen ritkán kapok elismerést bárkitől is.
- Ismerem. bólintok, de tekintetem egyetlen másodpercre sem szakítom el az övétől. Van benne valami, valami ami vonzz és ami felébreszti bennem a kíváncsiságot. Van benne valami, ami nem engedi, hogy elmozduljak az asztalától. Olyan, mint a mágnes, vonzz magához én pedig egyszerűen nem tudok ellenállni neki és itt ragadok. Csak nézem szomorú és meggyötört arcát, követem pillantásommal az arcán végigsuhanó könnycseppet. Késztetést érzek arra, hogy letöröljem könnyeit, hogy magamhoz öleljem, mert átérzem a fájdalmát. Átérzem és osztozni tudok benne. Szeretnék, de nem mozdulok meg, inkább csak állok, mosolygok és figyelem őt. Hosszú másodpercekig nézem távolodó alakját, teljesen gondolataimba merülve, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a színpadhoz lépek. Utasítást adok a zenekarnak, kezembe veszem a mikrofont és visszasétálok vele az üres maradt asztalhoz. Abban a pillanatban intek a zongoristának, amikor a férfi újra belép a terembe. Énekelek. Neki énekelek. Őt nézem, miközben hangom szabadjára engedem és az imént kért dalt dalolom. Közben egyetlen pillanatra sem veszem le róla a tekintetem azt akarom, hogy lássa mi jár a fejemben, hogy érezze nincs egyedül. Közelebb sétálok hozzá, ujjaimmal végigsimítok szomorú arcvonásian. Senki más nem létezik a teremben, csak Ő és én. Szívem minden érzelmét igyekszem átadni neki ebben a pár percben. Már egészen közel állok hozzá, csak egy aprócska távolság van közöttünk. A zongorával egyszerre csendesedek el, de még mindig nem mozdulok, ha csak ő nem taszít el magától.
- Csatlakozhatom egy italra? kérdezem tőle, és őszintén remélem, hogy ma este a társasága lehetek.
- Szólítson csak Shana-nak.

■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
114
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
Dua Lipa


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Pént. Feb. 23, 2018 3:35 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Amikor először megállt előttem, nem is vettem észre, hogy mennyire lenyűgöző hangja van, de most, ahogyan megköszönte őszintén mondott szavaimat, fel kellett ismernem a kétségtelen tényt, szerelemes voltam belé. Nem a nőbe, nem abba a lenyügöző jelenségbe, ami előttem állt, hanem abba a néha törékenynek tűnő, néha velőt rázóan felforgató hangjába, mely a bár zsivalyán keresztül is olyan tisztán csendült a füleimben, olyan ékesen szólt a gondolataim között, olyan bársonyosan melengette a lelkemet, hogy akár egyetlen hangfoszlánynak is örök hűséget fogadnék. S amikor kimondja, hogy ismeri az előbb említett dalt, felvillanyozódtam, elvarázsolt már csak annak a gondolata is, hogy tőle fogom hallani ... hogy tőle fogom hallani egy halott szerelem balladáját. Sóhajtottam, torkomba gombóc költözött és tudtam, hogy menekülnöm kell, hogy itt kell hagynom, hogy összeszedjem a gondolataimat, mert az nem lehet, ó sanyarú Sors, miért kínzol újra és újra? Miért akarod, hogy újra reméljek? Miért akarod, hogy szeressek? Miért akarod, hogy feledjek?
Tudtam, hogy mit akarok az élettől, hogy nekem jövőm csak egy nő mellett lehet, de amikor elhaladtam mellette, amikor varázslatos képe elkúszott szemeim előtt, egy pillanatra, a másodperc tört részére másban kezdtem hinni. Másban akartam hinni, hogy lehet esélyem, hogy lehet nekem más, hogy adhat olyan ajándékot a gondviselés, mint Cécile, de amikor arcomat mosta a jéghideg víz, amikor ezernyi hamis könny csordogált alá a mosdókagyló lefolyójába, gondolataim újra tiszták voltak, s tudtam, az elmémet elködösítő kámfor azonnal el fog illanni. Amint kilépek a mosdóból, ő újra a színpadon fog állni, elő fogja adni az általam kért dalt, újra el fog varázsolni hanggal formált művészetével, mely után én elmegyek, és soha többé nem keresem fel ezt a helyet. Tudtam, hogy ezt kell tennem, a remény diktálja, hogy ezt tegyem, az abba vetett hit, hogy Cécile talán ... lehet ... esetleg meggondolja magát. S ahogyan néztem magam a tükörben, ahogyan vizslattam a szomorú arcot, melyet annyiszor láttam már, tudtam, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Tudtam, de ó mennyi bizonyíték kell még rá, hogy el is tudja fogadni, mennyi gondolat és érzés kell ahhoz, hogy elengedjem, mennyi időnek kell eltelnie, hogy ne kapaszkodjak a remény egyre fakuló gyertyalángjába?
Nem volt rá válaszom, pedig kutattam, kerestem a kérdésekre adott feleletet, s amint kiléptem az önmarcangolás kicsiny katlanából, megpillantottam őt, kezében mikrofonnal, hangja pedig csábítóan kelti fel újra a figyelmem. Szemei engem figyelnek, csak nekem szól a dal, csak én tudom értelmezni a szavak jelentését, csak bennem ébreszt érzéseket előadásmódja. Hátrálnék, de lábaim gyökeret vernek, képtelen vagyok mozdulni, s amint közelebb lép, sóhajjal születik újabb könnycsepp szemem sarkában. Hatalmasat nyelek, képtelen vagyok mozdulni, beszélni, lélegezni, gondolni, csak érzek, miatta érzek, elveszek a bennem tomboló szerelemben, a haragban, a kétségbeesésben, megtépázott szívem összeforr egy pillanatra, amikor megérint, amikor ujjai követik a könnycsepp vonalát.
Ő és én. Nem létezik más ebben a percben, nincs Frederico, sem Cécile, nincsenek kötelességek, nincsenek gátlások, minden egyetlen pontra fókuszál, minden egyetlen gondolatba gyúródik össze. - Megtisztelne.
Ajkaim mintha buborékot fújtak volna, úgy hangzik hangom, a gombóc ismét csak nem engedi, hogy több hang hagyja el a torkomat, s állok ott előtte, bambán és bután vágyva rá. Vágyom rá, szívemből szakad ki a gondolat, lelkemet édesgeti, elmémet csillapítja, s egy pillanatra, egy apró szikrányi időre, a szívdobbanás felismerhetetlenül rövid részére mosoly kúszik ajkaimra.
- Francesco vagyok. Örülök a találkozásnak.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szer. Feb. 28, 2018 5:24 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Franco && Shana

Van benne valami, valami szomorú, kétségbeesett, de tekintetében látom a reményt, pillantása segélykérés, én pedig valamilyen fura okból kifolyólag segíteni akarok neki. Felé szeretném nyújtani a kezem, hogy megkapaszkodhasson és a felszínre húzzam. Hogy miért? Én magam sem tudom, egyszerűen csak megfogott benne valami, a pillantása, az őszintesége és nem akarom futni hagyni őt. Talán a magány már teljesen elvette az eszem és kétségbeesetten próbálok kapaszkodni bármibe amibe reményt adhat nekem. Talán csak hasonlóságot látok magunk között, talán Ő is olyan mint én, eltévedt és belefáradt az életbe. Nem szoktam idegen emberek lelkét ápolgatni, nem szoktam csak úgy a semmiből gyógyír lenni a szívekre, mégis, ahogy megpillantottam őt, magányosan üldögélni abban a sötét sarokban úgy éreztem, hogy muszáj lépnem. Szinte mágnesként vonzott magához, nem bírtam ellenállni a vonzás törvényének. Pillantása megnyugtatott, lényének varázsa pedig teljesen elkábított. Nem is értem magam, talán túlságosan agyamra ment már az egyedüllét, az új élet és lehetőségek utáni vágy.
Azt hittem, hogy ez az este is olyan lesz, mint az összes többi, hogy dalaim nem jutnak be a hallójáratokba, hogy kötelességből végigénekelem a napot, hogy lehúzok három whiskeyt, majd pedig hazasétálok és a lakásom magányában beszívok, hogy felejtsek, hogy könnyítsek a lelkemen. De megjelent ez a férfi és minden felborult, minden megváltozott és végre figyel rám valaki és végre megértik a hangom és dalaim mögött bujkáló igaz érzelmeket.
Neki énekelek, ez a dal most csakis neki szól, szívem minden érzelmével adom át magam a zene varázsának, tekintetemmel őt figyelem, nem hagyom, hogy bármi is kizökkentsen, ebben a percben csak mi ketten vagyunk az egész világon. A zene nyelvén szólok hozzá, olyan ez, mint egy titkos beszéd amit csak mi érthetünk. Azt akarom, hogy érezzen, hogy rám figyeljen, hogy annyira felkeltsem érdeklődését, hogy visszajöjjön, hogy a hangom függője legyen, hogy akarjon engem. Ujjaimmal végigsimítok szomorú vonásain, követve a mélybe hulló könnycseppet. Hát tényleg ennyire bántja valami? Ilyen nagy szomorúság lakozik benne? A zene véget ér, de én foggal-körömmel harcolok azért, hogy ez a csoda kettőnk között megmaradjon, ha tovább nem is, de legalább ma éjszaka kiteljesedjen.
- Örülök a találkozásnak Francesco. rámosolygok miközben visszasétálunk az asztalhoz, és leülök az egyik szabad székre, lehetőleg úgy, hogy pont egymással kerüljünk szembe és tekintetemmel tovább falom az övét.
- Mi szél hozta erre Francesco? Nem láttam még itt. még mindig mosolygok, miközben az asztalhoz intem a pincérlányt.
- Hoznál nekem egy whiskeyt? kérdezem tőle, mire ő bólint és mosolyogva tovább áll, hogy néhány röpke perc után visszatérjen, kezében a kért itallal.
- Tegeződhetnénk? Úgy könnyebb lenne az ismerkedés. kezem az asztalon pihentetem, és egy pillanatra sem veszem le róla tekintetem. Szeretném megismerni, belelátni a lelkébe, megismerni szívének dobbanását. Szeretném, ha legalább addig, amíg az én társaságomban van mosolyogna. Igen, azt hiszem őszintén látni szeretném a mosolyát.
- Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni az előbb, kérlek ne haragudj. Kiigazítok egy kósza tincset a szememből. Az idő megállt forogni, most csak Ő és én vagyunk. Pedig vissza kellene állnom a színpadra, énekelnem kellene, de nem tudok elmozdulni mellőle.

■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
114
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
Dua Lipa


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szer. Feb. 28, 2018 8:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Követem, nem tehetek mást. Testemnek reagálnia kell arra, amit a szívem és a lelkem diktál, és annak ellenére, hogy nem ismerem őt, hogy csak pár képet láttam róla és a nevét tudom, bízok benne. Bízom a hangjában, ahogyan bársonyos altja kimondja a nevemet, ahogyan kérdez és amint mosolya megnyugtat. Igen, ez a legfontosabb erénye a találkozásunknak, hogy csillapítja a lelkemben kavargó szélvihart, hogy képes elcsendesíteni a fejemben pattogó gondolatokat, s elég újra a szemeiben néznem ... és Isten bocsássa meg nekem, amit mondani fogok, de ... elfelejtem egy pillanatra Cécile-t. Szabadnak érzem magam mellette, igen, szabad vagyok miatta.
- Elkalandoztak a gondolataim, csak a lábam vitt előre. Szóval csak a véletlen műve, hogy itt vagyok, de ha tudom, hogy ilyen varázslat részese leszek ön által, akkor előbb jövök. - próbáltam mosolyt kicsikarni magamból, de képtelen voltam rá, így csak sóhajjal ajkamon figyeltem, amint italt rendel magának, s amíg megérkezik a whiskey, egyáltalán nem érzem kínosnak a közöttünk lévő csendet.
Figyelem őt, mint ahogyan ő is fürkész engem, magamba szívom életerejét, s cserébe csak fájdalmat és szenvedést küldök cserébe. Miért vágyik erre? Miért akar megismerni?
- Persze, tegeződhetünk.
Nem találtam választ a kérdéseimre, mint az este folyamán oly sok másik kérdésre sem. Ülök vele szemben, figyelem vékony ujjait az asztal felületén, s egy kósza gondolat azt súgja, érintsem meg. Kíváncsi vagyok bőre kasmírjára, puha érintésére, de a gátlások, a fájdalom, a felettem őrködő lemondás nem engedi, hogy ujjaim felé mozduljanak. Helyette a kemény falú pohár oldalát markolom meg, töltök magamnak a konyakból és lassú kortyokkal nyakalom be az adagot. - Még sosem énekeltek nekem, nem tudtam, hogyan kell viselkednem.
Kissé feloldódtam az alkoholtól, így vallomásom közben egy mosoly szerű grimasz jelent meg az arcomon, majd amikor észrevettem ezt, mintha nekem nem lenne szabad örülnöm, úgy fordulok el tőle és rendezem vonásaimat.
- Fogalmam sincs, hogy mikor voltam utoljára élő koncerten, de határozottan tetszett az előadásod. - nézek újra a szemeibe. - Amikor az első dalt énekelted, azon gondolkodtam, honnan meríted az erőt? Milyen tapasztalat vezetett ahhoz, hogy ennyire átéld, ennyire megéld a fájdalmat? Hogy kit veszíthettél el?
Tenyerem ösztönösen indult el az asztalon, majd amikor középső ujjam hozzáért az övéhez, egy pillanatra megálltam és a szemeibe néztem. Sóhajtottam, majd mint apró gátugró, úgy emelkedett el a kezem és ujjbegyem úgy kapaszkodott vele körmének sima felületébe.
- Nem szoktam nőkkel ismerkedni. Öt évig egy remény éltetett, elfelejtettem, hogyan és miként kell csinálni, szóval ha valami túl gyors vagy kényelmetlen, akkor szólj. Bár lehet, hogy éppen ezzel riasztalak el magamtól végleg... - nevetek fel, majd rázom meg a fejemet, ujjamat azonban nem húzom vissza, csak nézem a kettős csodás összefonódását, s azt a természetességet, amivel egymáson fekszenek. - Egyébként nem várnak a színpadon? Kérlek, ne értsd félre, kellemes a társaságod, de nem lesz belőle gond?
Pillantok a zenészekre, illetve csak pillantanék, hiszen egyikük sem volt a hangszerek mögött, sőt valamelyiket éppen ebben a pillanatban látom távozni a főbejáraton.
- Azt hiszem, elrontottam a zenekedvelő érdeklődők estélyét. - jelentem ki ironikus hangon, majd visszatérek Shana szemeihez, ahhoz a gyönyörű, igéző tekintethez. - Jól érzem, hogy nem is bánod annyira?
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szer. Feb. 28, 2018 9:27 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Franco && Shana

Vajon mi az ami ennyire vonzz benne, mi miatt érzem azt, hogy nem szívesen szakadnék el társaságától. Megszoktam már, hogy általában a szívem parancsol az agyamnak, az a rendkívüli vonzás viszont ami a férfi felé húz ismeretlen. Szeretném, ha ma este mosolyogni láthatnám, ha megérteném, hogy mi ez a rendkívül szomorúság az arcán. Vajon mindig ilyen volt? Vagy csak az élet annyira meggyötörte, hogy elfelejtett mosolyogni? Egyáltalán azt sem tudom, hogy engem miért érdekel ennyire egy ismeretlen férfi szomorúsága, miért akarok válaszokat és miért szeretném, hogy arcvonásai ellazuljanak.
- Varázslat? Ugyan, csak teszem amihez értek. Rámosolygok, és lelkem egy darabja soha nem volt még ennyire boldog, szavai okoznak örömet. Arra születtem, hogy a színpadon álljak, hogy énekeljek, szíveket érintsek meg, hónapok óta szenvedek a színpadon, mert senki nem értékelte a művészetem, erre, csak úgy a semmiből előbukkan ez a férfi és újra értelmet ad az életemnek. Ha már egyetlen ember akad, akit megérint a hangom, már megérte, és most végre nem érzem fölöslegesnek magam.
Kortyolok a tüzes vízből, de pillantásom egyetlen másodpercre sem veszem le róla, próbálok belátni a fejébe, gondolataiba és megérteni őt. Talán sokkal több a közös bennünk, mint azt bármelyikünk is gondolná, talán a sors valamilyen furcsa játéka, hogy minket összesodort. Sosem hittem az ilyesmiben, de most elgondolkoztam, lehet ez egy jel? Jel a boldogságra és az új élet lehetőségére?Kérdései hallatán egy pillanatra levegőt venni is elfelejtek. Fájó kérdések ezek, amik összefacsarják a szívem és fájdalmas emlékeket és a múltad idézik fel előttem. Sóhajtok, és kiiszom a whiskeyt a pohárból. Válaszolnom kell neki, de a szavak nem jönnek olyan könnyen ajkaimra, mint ahogy szeretném. Ez még mindig fájó pont. Sóhajtok és egy röpke pillanatig az üres poharamat pásztázom tekintetemmel.
- A vőlegényem. Hat évvel ezelőtt veszítettem el őt. Legyőzte a rák. Nem volt hosszú kapcsolatunk, de nagyon szerettük egymást. Ő volt a másik felem, a jobbik énem, az az ember aki miatt érdemes volt élnem. A betegsége azonban legyőzte és szerelmünk nem teljesedhetett be. Azóta is minden pillanatban hiányzik és talán soha nem leszek képes elengedni őt. Vele együtt halt énem egyik része. csak a mondatom végén pillantok rá ismét. Az előbbi mosolyom eltűnt, arcvonásaim megkeményedtek.
- Neki írtam ezt a dalt, a halála után. És minden este eléneklem. megpróbálok mosolyogni, de most nem sikerül arcomra varázsolnom a görbületet, az emlékek elkomorítanak. Megrázom a fejem, mintha attól meg tudnék szabadulni a negatív és szomorú gondolatoktól. Nem húzom félre a kezem, tulajdonképpen élvezem ujjainak selymes érintését bőrömön. Rápillantok összefonódott kezeinkre, aztán vissza a tekintetébe.
- Ez tökéletes így, ne aggódj. Szóval reménytelen szerelem? Ki törte össze ennyire a szíved? Ki szakította el a világot a mosolyodtól? A színpad felé pillantok és sóhajtok.
- Igazából mennem kellene, de nem szeretnélek itt hagyni, élvezem a társaságodat, azt hiszem ennyi pihenő megengedett nekem is. Amúgy sem érdekel senkit, hogy ott vagyok vagy itt ülök. mosolygok rá, ez az igazság, az itt jelenlévők nem szokták értékelni a művészetet, a dalaimat, nekik csak az számít, hogy ne legyen üres a poharuk.
- Az én estémet nem rontottad el, az én estémbe örömet loptál. Kit érdekelnek a többiek? végigsimítok kézfején, teljesen gondolataimba merülve. Élvezem ezt a pillanatot, hogy itt van velem, hogy beszélgetünk, hogy érdeklem és ő is érdekel. Rég volt már ilyenben részem.
- Pillanat. felállok, hogy a zenekar maradék tagjával, a zongoristával beszéljek, majd kezemben a mikrofonnal térek vissza az asztalhoz. Pillantásommal jelzek, majd ahogy felsírnak a billentyűk én ismét Franco tekintetét keresem és neki éneklek. Őszintén, teljes szívemből, minden vágyamat és érzésemet felé vetítve. Csak azután ülök vissza az asztalhoz, miután az utolsó hang is elhagyja a torkom.

■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
114
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
Dua Lipa


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Csüt. Márc. 01, 2018 12:42 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Hallgatom a történetet, melyet címszavakban már ismertem, de ahogyan beszél, megértem fájdalmának mélységét és az erejét. Fogalmam sem volt, hogy mit kellene tennem, így pontosan nem is tudom, hogy miért kérdeztem rá, de ahogy ajkait elhagyják a szavak, érzelmek kavalkádja kerít hatalmába, talán ezt nevezheti a szakirodalom empátiának. Átérzem, megértem a szenvedést, amit a férje elvesztése okozott neki, hiszen valami hasonlót érzek én is. Gyászt, egy eleve halottnak ítéltetett szerelem gyászát, mely felőrölt, őrületbe kergetett és depresszióba hajtott.
- Gyönyörű emléket állítasz neki. - vallok neki, majd a kérdésén rágódom. Ő megosztotta velem élete egyik legfontosabb élményét, vajon én képes leszek erre? Tudok úgy beszélni Cécile-ről egy idegennek, hogy magam ne menjek abba tönkre? Húztam, halasztottam a pillanatot, vártam valami isteni sugallatot, hogy megkönnyítse mondandóm súlyát, de a hitem cserben hagyott. S amint én is a kezeinkre néztem, s megnyaltam alsó ajkamat, ami az elkövetkezendő vallomástól cserepesre száradt, úgy kezdtem bele én is.
- A bátyám ... az ikertestvérem felesége. - lehunytam a szemeimet, s miközben ráztam a fejemet, ajkaimat szélesre húztam, de nem mosoly volt az, ami megjelent ott, inkább a fájdalmas lemondás grimasza éktelenkedett ábrázatomon. Sóhajtottam, hosszan fújtam ki a levegőt, majd amikor újra rápillantottam, feloldozást kérően fúrtam íriszeim az övébe. - Én ismertem meg őt előbb, de közöttünk nem lehetett semmi, túl részeg volt ahhoz az első találkozásunk után, hogy emlékezzen rám. Kerestem, kutattam őt, de nem találtam rá, csak évekkel később, amikor a bátyám bemutatta nekem. Olyan volt az egész, mint egy rossz szappanopera, mintha csak egy tehetségtelen forgatókönyvíró vetette volna papírra az életünket, s azzal akarna nézőszámot emelni, hogy újra ébresztette bennem a lány iránt érzett szerelmet. Mert szerelem volt első látásra, legalább is részemről biztosan...
Újabb sóhaj részemről, újabb megálló a saját bejáratú kálváriámon, újabb pillanat arra, hogy a tőr ismét csak megforduljon a szívemben. - Sosem mondtam el neki, hogyan éreztem iránta, annyira boldogok voltak együtt, én pedig csak irigykedtem rájuk, ahogy az életüket, a házasságukat tervezték, ahogyan kimondták egymásnak a boldogító igent... Egy hónapja törtem meg, bevallottam neki mindent, minden apró részletet elmondtam neki, hogy előbb ismertük egymást, mint ő és a bátyám, szerelmet vallottam, de ő a házasságát választotta. Pedig tudom, hogy csak velem lenne...
Nem fejeztem be, hiszen ha az a volna ott nem volna, akkor teljesen más életet élnénk most, de ott volt, így nincs értelme a további szavaknak. Hallgattam a hangját, de tudatomig nem sok jutott el abból az értelemből, amit át akart adni, aztán csak azt érzem, hogy végigsimit a kézfejemen és feláll. A zongoristával beszél, mikrofont ragad és újra énekel. Csak nekem énekel, csak nekem szól a dal, s ha lehet, most méginkább zavarban érzem magam, hiszen értem a szöveget, mely rólam, rólunk szólhat, mintha elég lett volna ez a pár perc, hogy fogadalmat kössünk egymással. Nem tudom, hogy mennyire állok készen erre, hogy akarok-e egyáltalán érezni újra, de mi van, ha vele más lenne? Ha vele más lesz? Ha...?
- Gyönyörű volt. - szavaim neki szántam, mégis az üvegre pillantva hagyták el torkom a hangok. Félek attól, amit kérdezni szeretnék. Félek attól, hogy mi lesz a válasza. Félek attól, hogy a karomat, melyet felé nyújtok az asztalon, melynek tenyere felfelé fordulva nyúlik el a fényes felületen, nem fogadja el. Félek lépni, félek megtenni a következő lépést. Félek, így nem kérdezek, csak visszahúzom a kezem, s még mindig félek a szemeibe nézni. - Haza kellene mennem, Bella féltékeny lesz...
Jó kifogás, sosem rossz. - Haza kell mennem.
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Vas. Márc. 04, 2018 7:11 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Franco && Shana

Fogalmam sincs, hogy miért vagyok ennyire nyílt és őszinte egy idegen férfival. Ahogy rám pillant, ahogy látom tekintetében a szomorúságot késztetést érzek arra, hogy meséljek neki. Hogy mindent elmondjak az életemről, titkok nélkül. Nem szoktam a magánéletem teregetni, nem igazán beszélek senkinek a fájdalmas múltamról. Nem azért, mert akarok, egyszerűen csak nincs szükségem a sajnálkozó tekintetekre, úgysem érti meg senki igazán, hogy mit érzek. Most viszont úgy érzem, hogy beszélnem kell róla, a fájdalom ami szívem mardossa már nem olyan erős, nem olyan kegyetlen, könnyebb beszélnem elvesztett szerelmemről, mint hosszú hónapokkal ezelőtt. Ahogy rápillantok látom rajta, hogy megérti, hogy átérzi amiről beszélek és igen, ez könnyít valamit a lelkemen. Fürkészem arcának vonásait, hallgatom szavait. Olyan meggyötört, olyan szomorú, és ahogy beszél hirtelen kedvem támad ahhoz, kitépjen annak az idióta libának az összes szál haját aki miatt így érez most. Tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor legjobb a csend, nem kell mondani semmit, a hallgatás néha többet ér minden szónál. Ahogy beszél, ahogy kiadja szívének összes fájdalmát a szeretett nő iránt rá kell döbbennem, hogy van rosszabb annál, ha a szerelmed elragadja a halál. A soha nem viszonzott szerelem sokkal rosszabb. El sem tudom képzelni mit érezhet. Nap mint nap látni őt, a testvére oldalán, vágyakozni csókja, érintése után, és tudni, hogy soha nem lehet az övé.
- Veled lenne boldog... fejezem be helyette a félbehagyott mondatot és ahogy nézem őt, hiszem, hogy igaza van. - Nagyon sajnálom... ennél többet nem igazán tudom, hogy mit mondhatnék neki. Nem hiszem, hogy léteznek szavak amik ebben a helyzetben megnyugtatnák széttört szívét, vagy segítenének abban, hogy jobban érezze magát. Csak az idő lehet gyógyír a fájdalmára és az, ha újra rátalálna a szerelem, egy boldogabb és viszonzottabb formájában.
Mindig is úgy tartottam, hogy amit szavakkal nem lehet elmondani, azt kifejezik a dalok. Azért vannak, azért létezik a zene, hogy az ember fájdalmára gyógyír lenne, hogy helyettünk mondja el amit igazán érzünk és szeretnénk. Magam sem tudom, hogy miért ezt a dalt éneklem, hogy mi van ebben a szomorú tekintetű férfiban, ami arra késztet, hogy megnyíljak neki. Talán ostoba dolog tőlem, tőlem annyira vágyom már valakire, hogy megpróbálok belekapaszkodni az első emberbe, aki az átlagosnál kedvesebb velem. Nem tudom mi történik velem, hogy agyam és szívem miért vívnak hatalmas csatát egymással. Szívem azt szeretné, ha végre újra szerethetne, de agyam menekülne, hogy megkíméljen a fájdalomtól. Őszintén, megrémít a reakciója, azt hiszem már ismét sikerült túlzásba vinnem, sikerült zavarba hoznom őt. Pedig nem ez volt a szándékom, én csak éreztetni akartam vele, hogy van még esélye, hogy nem szabad feladni, hiszen szerethet még és őt is viszont szerethetik. Csak nézem őt, és szívem szakad meg, hogy nem sikerült olyan hatást elérnem nála amit szerettem volna, sőt, pontosan az ellenkezőjét értem el. Annyira szeretném legalább egyszer látni az őszinte mosolyát, hogy örül, és igazán élvezi a társaságomat.
- Ne menj, kérlek. megragadom a kezét, és szorosan húzom magamhoz, ha esetleg szabadulni szeretne ne legyen esélye.
- Ígérem többé nem hozlak kellemetlen helyzetbe, kérlek maradj. Mindjárt végzek, hazakísérhetnél, beszélgethetnénk. Kérlek. Ha csak Bella nem a barátnőd és nem rád vár éppen. Nem akarlak feltartani, de szeretném, ha maradnál. Szinte már könyörgök tekintetemmel, úgy nézek rá. Ne kérdezze meg senki, hogy miért, de a közelemben akarom tudni, beszélgetni vele, hallani hangját és kicsikarni tőle legalább egy mosolyt. Csak egyetlen egyet. Ujjaimmal megsimogatom szomorú arcvonásait és rámosolygok, remélem látja a tekintetemben, hogy tényleg szeretném, hogy mellettem maradjon ma.
- Ne haragudj...azt hiszem túlzásokba estem... közelebb lépek hozzá, tekintetét fogva tartom az enyémmel. - Hazakísérsz? még közelebb araszolok hozzá és szívem vad ritmusra dobol a mellkasomban. Mi ütött beléd Shana? Ezt nem szabad, te nem ilyen vagy. Szívem azonban nem hallgat agyam intésére, érezni szeretne végre.

■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
114
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
Dua Lipa


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Hétf. Márc. 05, 2018 1:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Amikor elhúznám, megragadja a kezem, s ebben a pillanatban nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy már idejét sem tudom, hogy ki ragaszkodott ennyire hozzám az utóbbi években. Mindig voltak pótlékok, akikkel inkább csak az időt múlattam, de komolyabb érzelmek, velőt rázó vonzalom egyikkel sem alakult ki, most mégis egy idegen nő szemeiben és mozdulataiban találom meg, amit már évek óta keresek valakiben. Figyelem őt, hallgatom a szavait, szívemből pedig forró melegség árad szét az egész testemben, s a gondolat, hogy marasztal, jól eső bénultsággal ragaszt a székhez. - Nem a barátnőm, a kutyám.
Nevetem el magam, először az este folyamán őszintén, s amikor megérinti arcomat, tenyerébe simítom alig három napos borostámat, s ez a pillanat olyan elemi erővel vág fejbe, mintha csak itt és most találtam volna rá az örök szerelemre. Arra a szerelemre, ami soha nem fog cserbenhagyni, aki úgy és olyannak fogad el, amilyen vagyok, arra a tiszta és önzetlen szerelemre, amit már mióta reméltem egy másik nőtől, s most mégis Shana-tól kapom meg. Vagyis csak azt hiszem, hogy azt kapom tőle, vagy csak remélem, vagy ... már fogalmam sincs, hogy mit kapok tőle és mit adok neki.
- Talán csak egy kicsit. - válaszolok neki, bár szavaim most nem őszinték voltak, de mit mondhatnék annak a nőnek, aki pár óra leforgása alatt olyan érzelmekkel töltötte meg a lelkemet, amellyekkel most hirtelen nem is tudok mit kezdeni. S amint közelebb lépett, úgy fordulok ki az asztaltól, és állok fel vele szemben, majd kihajtok egy kósza tincset a szeméből, hogy utána ujjaim a hajába túrjanak és a tarkóját öleljék. Elveszek a tekintetében, fürkészem szemeinek fátyolát, s miközben kérdésén gondolkodom, apró dallam üti meg a fülemet, kezét pedig elengedem és a derekára fűzöm. Bele sem gondolok, hogy honnan jöhet a zene, ki játsza a fájdalmas hangokat, de úgy érzem, táncolnom kell, s miközben lábaim jobbra és balra mozdulnak, testem aprókat fordul, magával rántva a kezeim között tartott nőt. Homlokom az övéhez nyomom, még mindig íriszeinek eszményi gyönyörét iszom magamba, ajkainak dús vöröse igéz minduntalan csókra, testének melege húz egyre közelebb és közelebb.
- Hazakísérlek. - szakad ki belőlem a felismerés, hogy semmi mást nem akarok ettől az élettől, mint elkísérni őt a lakásáig. S még mindig táncolunk, cipőm halk kopogása még mindig visszhangzik a padlón, de a zene már régen megállt, már csak a lelkemben hallom fájdalmas dallamát. Vagy egész végig csak a fejemben szólt az ismeretlen kottából felcsendülő zene? Nem volt válaszom, nem is kerestem tovább a kérdésre adott feleletet, csak öleltem magamhoz, mintha életemben nem lenne más fogódzó e világon, mintha csak ő lenne képes elhitetni velem, hogy a sanyarú realitás felett létezik egy álomkép, melyet vele ismerhetek meg Morpheus ölén. - De nem maradhatok sokáig, Bella ... a kutyám különben hisztis lesz.
Újabb őszinte mosolyt csal arcomra a gondolat, majd kiegyenesedem és sóhajjal engedem el őt. - Kérlek, siess!
avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Hétf. Márc. 05, 2018 5:23 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Franco && Shana

Nem tudnám megmagyarázni, hogy mi ütött belém, hogy pontosan mi váltotta ki bennem ezt az érzést, de hosszú idő óta először végre érzek valami mást is a fájdalmon és saját magam gyűlöletén kívül. Nem vagyok naiv, tudom, talán ez a szívem melengető érzés nem tart örökké, egyáltalán létezik már olyan számomra, hogy örökké? Kérdések amelyekre hiába kutatom a választ, nem találom. Kérdések, amikre talán jobb nem is keresni a választ. Szívem vadabbul dobog a mellkasomban ahogy nézem őt, és olyan érzés kerít hatalmába amit már nagyon régen nem éreztem. Fogalmam sincs mi fogott meg benne ennyire, vonzz, kétségtelenül vonzz magához, ellenállhatatlanul akár egy mágnes, és ebben a percben úgy érzem, hogy nem akarok ellenkezni, át szeretném adni magam annak a csodálatos érzésnek ami a közelében magával ragad. Nevetése betölti a termet, szívem melengeti hangja, vonásai teljesen megváltoznak, meglágyulnak és ettől még vonzóbbá válik. Vele együtt nevetek, ösztönszerűen és olyan természetesen, mintha évek óta ismernénk egymást.
- Nekem Buddy a lakótársam. A rozsdabarna nyuszi. mosolygok még mindig, és most, hogy láttam őszintén nevetni sokkal jobban érzem én is magam. Csak állok vele szemben, kezét szorongatom és szívem bizsereg attól az érzéstől amit ő indított el bennem. Nem gondoltam volna, hogy érezni fogom még ezt a mindent elsöprő és megmagyarázhatatlan érzést, igazából nem is tudnám szavakba önteni, hogy mit érzek, egyszerűen csak jól esik és azt hiszem, hogy képes lennék megszokni ezt a varázslatot. Megborzongok ahogy ujjai az arcomhoz érnek, ahogy hajamba túr, csak bámulom gyönyörű lélektükreit és azt hiszem elvesztem. Megbabonázott és úgy érzem ebből már nincs visszaút, a maradék eszem is elvette, hosszú ideje csak fájdalmat ismerő szívem újra és újra megdobban. Lehunyom a szemem ahogy kezét átfonja a derekam körül, mély levegőt veszek és gyengéden ölelem magamhoz. Most az egyszer igazán hálás vagyok a zongoristának, hogy unalmában ilyen lágy, és mégis oly fájdalmas dallamokat játszik. Szeretném csókolni őt, érezni ajkainak játékát, ízlelni ízét. De nem teszem, csak élvezem a zenét, közelségét és elveszem tekintetében. Rég nem érzett érzelmek kerítettek hatalmába, olyanok, melyeknek  a létezéséről már meg is feledkeztem. A külvilág megszűnik létezni, már nincs zene, nincsenek vendégek, nincs kötelesség, most csak Ő és én létezünk, neki dobban a szívem, miatta csillognak szemeim. Csak mi ketten vagyunk, kettősünk csodája és a hirtelen megszületett vágyakozás ami felcsillan a szemükben. Csak ez az ami ebben a percben igazán számít. Elmosolyodom.
- A világért sem szeretném, hogy Bella megharagudjon... kibontakozom öleléséből, még mindig mosolyogva állok előtte. Nem akarom, hogy ez a pillanat véget érjen, hogy megszűnjön a varázs és ismét a fájdalmas hétköznapok rabja legyek.
- Sietek... suttogom ajkaira, majd sarkon fordulok és meg sem állok az öltözőig, nem akarom húzni az időt, így a váltós ruhámat csak a táskám mélyébe rejtem, magamra veszem a kabátomat és sálamat, hogy néhány perc múlva már újra Francesco előtt álljak mosolyogva.
- Mehetünk. megvárom amíg felveszi a kabátját, majd megfogom a kezét és úgy hagyom magam mögött a bárt, mintha soha többé nem akarnék visszajönni. Nem érdekel mi lesz holnap, vagy azután, a mának akarok élni, vele akarok lenni.
- Nem kell sokat sétálnunk. húzom össze a cipzárt a kabátomon, igencsak lehűlt a levegő.
- Zavar, ha rágyújtok? kérdezem és válaszától függően veszek ki egy cigit a csomagból és rágyújtok. Mélyet szívok a koporsószegből, miközben csendesen ballagunk egymás mellett, fura, de a minket körülölelő némaság nem feszélyez, nem zavaró, sokkal inkább nyugtató és kellemes.
- Nem szeretném, ha Bella rosszul érezné magát otthon egyedül, de azért remélem nem sietsz túlságosan. Egy ital még belefér? nézek rá ismételten, miközben már a tömbház előtt sétálunk.
- Itt lakom!  mutatok az épületre és idegesen toporgok egyik lábamról a másikra.
- Feljössz? Buddy is örülne neked, szereti a látogatókat. közelebb lépek hozzá és végigsimítok immár sokkal vidámabb arcvonásain.

■ ■  iloveu■ ■credit

avatar
● ● Posztok száma :
114
● ● Reag szám :
67
● ● karakter arca :
Dua Lipa


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Hétf. Márc. 05, 2018 5:40 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

avatar
● ● Posztok száma :
2379
● ● Reag szám :
1564
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szomb. Márc. 17, 2018 11:01 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Renard & Sabrine


Az elmúlt napok és a tény, hogy a bátyám most már tud arról, hogy táplálkozási zavaraim vannak, teljesen leszívták az energiáimat. Részben azért, mert bár megeskettem, hogy nem mondhatja el senkinek, minden otthon töltött percben azon kattogok, hogy anya vagy apa nem tudja-e esetleg. Nem tudom milyen reakcióra kellene tőlük számítanom, ha megtudják. Vajon az lenne-e aggasztóbb, hogy ugyanolyan passzívak és érdektelenek maradnak, vagy inkább a rám irányuló figyelmük és a kezelésbe beleölt pénz? Az agyam egy másik fele pedig állandóan azzal van elfoglalva, hogy vajon a többiek hogyan reagálnának? Mondjuk a legjobb barátnőm, a táncedzőm, vagy Ren. Főleg Ren.
Egyedül akkor érzem magamat igazán felszabadultnak, akkor tudom magam elengedni, és kizárni a nem kívánatos gondolatokat, amikor a táncteremben vagyok. A zene már egészen kicsi koromtól kezdve nagyon gyorsan megnyugtatott. Alig pörög le egy-két dal a bemelegítés alatt, nekem máris mozdulatokkal, ritmusokkal és a varrodában készülő ruháimmal telnek meg a gondolataim, amelyek megnyugtatóan hatnak a hétvége óta megtépázott idegeimre. Abban is biztos vagyok, hogy nem egyedül a zene az, ami jót tesz nekem, hanem a táncpartnerem is nagy szerepet játszik benne. Már amikor belépett azzal az ismerős mosollyal az arcán, éreztem, hogy az eddigi pocsék napom szinte semmivé foszlik. Csak pár perce gyakoroltuk még az aktuális koreográfiát és máris olyan mosoly volt az arcomon, hogy le sem tudtam volna vakarni onnan. A szemeim csillogása pedig csak újabb árulkodó jel volt. Másfél óra elteltével már nem azt éreztem, hogy úgy fogom magam hazavonszolni, mint amikor a suliban egyik óráról a másikra úgy mentem át, mint valami zombi. Tagjaimba kellemes fáradtság költözött, olyan, amit akkor érez az ember, ha jól átmozgatta mindenét és később csak ezerszer inkább megtelik tőle energiával. Mint amikor hiába kapcsolgatod egy lámpa kapcsolóját, nem akar működni, de amint valaki más próbálkozik vele, hirtelen mindent eláraszt a fény.
Az öltözők felé baktatva Ren megkérdezi hazakísérhet-e, én pedig hülye lennék nemet mondani neki. A vele való találkozás a napom fénypontja, és lehet, hogy ez neki semmit nem jelent, mert egészen biztosan körülrajongják őt az egyetemen nálam sokkal szebb és okosabb lányok is, de imádok vele beszélgetni, szóval beleegyezem.
- Hú, bocsi, ne haragudj.. - lépek ki a folyosóra lihegve, ahol Ren már vár. Igyekeztem minél gyorsabban elkészülni, de: - Szinte lehetetlen ebbe a ruhába beleszenvedni magam. Már majdnem azt hittem, hogy tűzoltót kell hívnom, hogy szabadítson ki belőle, de.. Megoldottam. - Magyarázom vigyorogva, miközben még a vállamon lógó táskával babrálok. A ruhát anyának, meg valamelyik tervező barátjának köszönhetem. És bár baromira szép és még tetszik is, de az tuti, hogy nem arra van tervezve, hogy csak úgy fel meg le lehessen kapkodni.
- Biztos nem túl nagy kitérő, ha elkísérsz? - vonom fel finoman ívelt szemöldökeimet kérdőn, miközben már kilépünk az utcára. - Biztos fárasztó napod volt az egyetemen, miattam meg még a világ végére is el kell jönnöd...


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Vas. Márc. 18, 2018 11:14 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


●●●● Sabrine & Renard ●●●●

Az életem a tánc körül forgott. Mindig ott volt mindenbe. Az agyam állandóan a mozdulatokon, a tökéletes számon és új koreográfiákon járt. Lehet már függő lettem. Az egyetem sem segített ezen, hisz ugyan azt csináltam ott, mint szabadidőmben. Féltem attól, hogy be fogok sokallni az állandó mozgástól, de egyelőre nagyon élveztem. Az egyetemi órák eléggé elfárasztottak és kicsit tébolyogva értem be a táncstúdióba, ahová külön jártam, de ott mindig ismét felpörögtem. Ezek a plusz órák teljesen mások voltak. Nem csak azért, mert itt csak társas táncot táncoltam és csak velem foglalkozott az edző, de itt azzal táncoltam, akivel tényleg akartam és szerettem is. Legszívesebben sose táncoltam volna mással, csak Brievel. Imádtam vele táncolni. Teljesen más volt, mint másokkal. Eddig majd meg haltam a fáradtságtól, de miután átöltöztem, már tudtam, hogy mi jön és egy hatalmas vigyor jelent meg az arcomon a kimerültség jelei helyett. Azzal az idióta mosollyal léptem be a terembe. Ne vigyorogj már úgy, mint egy hülye! Mondogattam magamba, de csak nem hallgattam magamra. Amint elkezdtünk próbálni és közel kerültünk egymáshoz, megláttam hogy ő is mosolyog. Ennek örültem. Szerettem a mosolyát, meg úgy mindent. Tudtam, hogy nem szabad, de nem tudtam mit tenni. Próbáltam elnyomni és szerintem egész jól ment, de nem tudtam, hogy meddig bírom.
Próba végén megkérdeztem, hogy hazakísérhetem e. Belement, szóval rohantam is átöltözni. Nem tartott sokáig. Csak átvettem a nadrágom egy farmerre, az össze izzadt pólóm meg lecseréltem egy másik, sima egyszínűre. Felvettem rá a fekete bőrdzsekit és már indultam is. Kint még várnom kellett, de rá megérte.
- Semmi baj, én se rég értem ki. - Ez egy kis füllentés volt, de nem akartam, hogy rosszul érezze magát, amiért várnom kellett rá. Én tényleg szívesen vártam rá bármennyit.
- Ha szólsz, akkor segítettem volna. - Még mindig mosolyogtam. Csak később esett le, hogy lehet nem kellett volna mondanom, mert ez már olyan flörtölős dumának tűnt. Tényleg szívesen segítettem volna és nem csak a hatalmas szívem miatt, de ezt nem mondhattam. Amúgy meg már öltöztünk együtt, szóval tényleg nincs benne semmi olyan.
- Dehogy! Szeretek sétálni - megvontam a vállam. Kicsit tényleg nagyobb kitérő volt, mintha rögtön hazaindultam volna, de még vele akartam lenni egy kicsit.
- Bírom én. -  el is indultam. Szerencsére már ismertem a járást.


clothes ||  Remélem jó lett  pirulo   ||  ©️
avatar
● ● Posztok száma :
14
● ● Reag szám :
12
● ● karakter arca :
Thomas Doherty


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Szer. Márc. 21, 2018 11:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Renard & Sabrine


Nem mondanám, hogy túlzottan sok barátom van. A suliban igyekszem mindenkinek a kedvére tenni, de csak néhány ember van, akikre talán azt mondhatnám, a barátaim. Persze, ott van nekem Oly, akivel egy két - tulajdonképpen rettentően - lényeges dolgon kívül mindent megosztok. Aztán itt van Ren, akit évek óta ismerek már, és annyi mindennek tekintettem már. Kezdetben csak egy ismeretlen volt, csak az új táncpartnerem. Egy srác, akivel meg kellett próbálnom összeszokni, hogy mi lehessünk a legjobbak a táncparketten. És azt hiszem, ez be is jött. De a puszta "munkahelyi" kapcsolatból később már olyan barátság lett, amit ha fizetnének sem cserélnék el bármi másra. Mostanában pedig már egyre jobban úgy érzem, vagyis sokkal inkább csak eljátszom a gondolattal, hogy mi lenne, ha Rennel mi nem egyszerűen csak barátok lennénk. Hanem valamivel többek annál. Bármennyire is próbálom őt visszagyömöszölni a "barát" címszó alá, úgy érzem egyre kevésbé tudom megtenni. Egyszerűen nem sikerül. És amikor rám mosolyog, úgy érzem nem is akarom már, hogy egyszerűen csak a barátom legyen.
- Akkor jó. - Felelem mosollyal az arcomon, miközben felpillantok Rá. Tényleg feldobta a napomat már magában az is, hogy próbáltunk és el is szórakozhattunk egy kicsit a táncteremben. De a tény, hogy még haza is kísér talán még boldogabbá tesz.
- Előfordulhat, hogy lesz még legközelebb. Akkor biztosan nem felejtek el szólni - magyarázom nevetve. Bár tény, hogy a hétköznapi, normális ruháimmal általában sokkal kevesebb bajom adódik, mint mondjuk a táncruháimmal. A vékony anyagú, tollakkal, flitterekkel és különböző dolgokkal televarrt rucikkal, amikről néha azt sem tudom melyik az eleje és melyik a hátulja. Néha azokkal is Ren segít. Amikor villámgyorsan kell átöltöznünk és már rohanunk vissza a parkett felé, de az én hátamon még nincs felhúzva teljesen a ruha cipzárja.. De ez fordítva is ugyanúgy működik, amikor mondjuk én igazítom meg az Ő gallérját, vagy a derekán az övet.
- Hívhatunk akár taxit is tőlünk, és azzal még gyorsan haza is érsz - kérdőn pillantok rá, miközben zsebre dugom a kezeimet. Csak egy ötlet a részemről, dönteni úgyis Ő fog végül. Én csak igyekszem őt megkímélni a kerülőtől és attól, hogy későn érjen haza. Bármennyire is élvezem most, hogy itt sétál mellettem és beszélgethetünk. - És egyébként.. fárasztó napod volt az egyetemen? - Teszem fel a rutin kérdést, amire a válasz nem fért bele a korábban, még a próba alatt kérdezett 'mizu'-ra.
- Akartam tőled kérdezni egyébként valamit... - megköszörülöm a torkom és néhány pillanatig csak az utcán visszhangzó lépéseink zaját hallgatom. Felpillantok, előbb az előttünk elterülő utcát és az utat szegélyező házakat figyelem, aztán oldalra sandítok, Renre. - Szerinted felvennének engem is arra az egyetemre? Irtóra szeretnék a tánccal foglalkozni... Hiába próbálok megkedvelni valami foglalkozást, nem akarok állatorvos, vagy közgazdász lenni. - Úgy csinálok, mint akit kirázott a hideg és ez nem is áll olyan messze a valóságtól. Én tényleg nem valami uncsi irodai melót szeretnék. A tánc pedig még jól is menne.


avatar
Vendég


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux •• Hétf. Ápr. 02, 2018 11:20 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


●●●● Sabrine & Renard ●●●●


Tudtam, hogy nem szabad, de az ember nem parancsolhat az érzéseinek. Mindenki tudta, hogy nem szabad a pároknak többet érezni egymás iránt. Csak barátság, különben nem lesz olyan jó a táncuk. Akkor teljesen megváltozik két ember tánca. Lehet, hogy több érzelem lesz benne, de a párkapcsolatban több hangulatingadozás volt, gyakoribb volt a veszekedés is, mint barátoknál. Ez meg egy verseny előtt nagyon nagy hátrány. A próbákon is hátráltat, de a versenyeken még jobban. Voltak profik, akik el tudták különíteni a dolgot, de még amúgy sem voltam annyira jártas az ilyen komolyabb barátnős dolgokban, szóval nem bíztam magamban. Úgy éreztem, hogy én nem tudnám elkülöníteni a kettőt. Meg még az sem volt biztos, hogy ő is így érez e irántam. Ha én megtettem volna az első lépést és ő visszautasít, akkor is teljesen megváltozott volna a mi párosunk és nem a jó irányba.
Szívesen hazakísértem. Amúgy sem volt jobb dolgom. Otthon úgy is csak tanultam meg videókat néztem. Meg minden percnek örültem, amit vele tölthettem.
- Remélem is - nevettem én is vele. Már gyakori volt, hogy segítettünk egymásnak. Sok versenyen az öltözőnk is közös volt, úgyhogy amit magunknak nem tudtunk megcsinálni, abban a másik segített.
- Nem szükséges. Ráérek, meg amúgy is szeretek sétálni. - Igazából elég lett volna telefonálnom egyet és apám sofőrje hazavitt volna, de ki akartam szakadni ebből a világból. Egy kicsit nem a gazdag Fournier csemete akartam lenni, hanem egy hétköznapi srác. Ezért jártam gyalog minden fele. Ha hosszabb út volt, akkor nyilván igénybe vettem ezt a szolgáltatást, de volt hogy tömegközlekedést használtam.
- Eléggé... közeledik az év végi gála és az elsős színészekkel közösen előadunk egy musicalt. Rengeteg tánc van benne és agyon hajtanak minket. - Kemény volt ez a sok tánc, de élveztem. Minden egyes próbán tanulhattam és jobbá válhattam. Meglepődtem, mikor elmondta, hogy kérdezni akart valamit. Nagyon izgultam, hogy mi lehet az. Talán észre vette, hogy odáig vagyok érte? Csak ez lehetett. Nagyon feltűnő lehetett, ahogy epekedtem utána. Viszont mikor kimondta a kérdést, megnyugodtam.
- Még szép! Jobb diákot el sem tudok képzelni. - mosolyogtam rá. Nagyon jól táncolt és ő is olyan kitartó volt mint én. Neki való volt ez a szakma. Nem véletlenül nyertünk annyi versenyt.


clothes ||  Remélem jó lett  pirulo   ||  ©️
avatar
● ● Posztok száma :
14
● ● Reag szám :
12
● ● karakter arca :
Thomas Doherty


Témanyitás ✥ Re: Rue Cremieux ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom

Rue Cremieux
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros-