Park Eun Yung
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 13 felhasználó van itt :: 7 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 2 Bots




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 6:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 10:53 pm ✥

✥ Yesterday at 10:11 pm ✥

✥ Yesterday at 8:47 pm ✥

✥ Yesterday at 8:21 pm ✥

✥ Yesterday at 8:19 pm ✥

✥ Yesterday at 8:00 pm ✥

✥ Yesterday at 8:00 pm ✥

✥ Yesterday at 7:59 pm ✥

✥ Yesterday at 7:59 pm ✥

Párizs lakói
Történet írók

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .
Park Eun Yung



✥ Szeretettel Vendég tollából
Témanyitás ✥ Park Eun Yung •• Vas. Nov. 26, 2017 4:12 pm

Park Eun Yung
A női lélek nem alkot, hanem megért, nem okoskodik, hanem megérez, nem tud, hanem megsejt.

általános jegyzet
» Anyja neve: Park Hei - elhunyt -  
» Apja neve: Lee Yong Shin
» Testvérek: Park Seung Jun  
» Egyéb hozzátartozók: Park Do Yeon - nagymama -  
Lee Kwang Joo - féltestvér -

Park Hei - édesanyám  volt az életem. Egy nő, akire csillogó szemekkel néztem fel, akinek imádtam a főztjét, az illatát és aki az anyám mellett a legjobb barátnőm is lehetett. Játékos kapcsolat volt közöttünk, sokan inkább tartottak minket testvéreknek, sem pedig szülő-gyerek párosnak. Imádtam a gondoskodását, a belőle áradó nyugalmat és a feltétlen szeretetét. Végtelen erejű és kitartással megáldott nő volt aki nem csak, hogy egyedül nevelt fel egy ikerpárt, de még a betegségével is dacolni tudott éveken keresztül.

Park Seung Jun - ikertestvérem, akit mindig is a másik felemnek tekintettem. Egy srác, aki védelmezett ahogy azt egy fiútestvérnek illik, óvott minden közeledő udvarlótól, még a saját barátjait is elhajtotta tőlem, nehogy egy ujjal is hozzám érjenek. Én pedig mindent megadtam neki, amire egy húg képes. Ápolgattam ha megsérült vagy lebetegedett, unszoltam ha kiszemelt magának egy csinosabb lányt. És ami a legfontosabb, csak mi maradtunk egymásnak azután, hogy anyu meghalt, így elválaszthatatlanok lettünk annak ellenére, hogy kötelességeként mint koreai férfi, katonai mandátumát tölti a seregben.

Lee Yong Shin és Lee Kwang Joo - apámról nem tudok sokat nyilatkozni tekintettel arra, hogy soha nem is találkoztam vele. Elméletileg azután, hogy anyuval egy ferde éjszakáján lefeküdt és teherbe ejtette, visszament a saját családjához, ahol már volt egy négy éves kisfia.  Ugyan ez az ismeretlenség vonatkozik a féltestvéremre is. Soha nem láttuk egymást.

tudj meg többet
» Születési hely: Dél-Korea, Seoul  
» Születési idő: 1995. Február 17.
» Mikor érkezett a városba: 2017 nyár vége

Eun, "Aranyos"
Kim Ah Young (Yura)
22
Oktatás, egyetemista - hobbi fotós

2017. Január.
Fehér alapon magenta színű virágokkal hímzett köntösömet óvó lepelként húzom szorosabbra magamon és igyekszem a segítségével elrejteni testemet a kinti cidri elől, minek után bizonytalanul ugyan de átlépem a küszöböt, hogy a jégvirágokkal cirádázott kovácsoltvas kerítésnél vethessem meg a lábaim. Ujjaim ragaszkodva a meleghez, bőszen markolnak egy apró, égetett kerámiából készült s rajta piciny cseresznyevirágokkal díszített csészét, melyből a korábban elkészített jázmintea ontja kellemes, édeskés de mégis nyomokban kesernyésen andalító párafelhőjét. Ez a két dolog maradt igazán rendhagyó az életemben... a tradicionális ázsiai díszekkel és mintákkal kiegészített kimonók, köntösök és az egyéb szokásokhoz kedvelt, sőt, megkövetelt teakészletek, evőpálcikák, apró kis tálkák. Ezen még Amerika se változtathatott az elmúlt három évben ahol a jazz szól és a charleston, a modern hacacárék és mosógépzenék, elkényeztetett milliárdos csemeték illegetik magukat ide-oda a Central Park oldalait övező felső tízezreknek fenntartott utcákban. Villákkal esznek és papírpoharakból szürcsölik az édes, cukros löttyöket anélkül, hogy akárcsak egyetlen egy olyan szokásuk volna, amivel felidézhetnék a rendhagyóbb népek áhított ragaszkodását tradícióikhoz.
Meglehet, hogy életem jelentős részét hatalmas kettősségben töltöm mióta világ a világ, hiszen egyszerre vagyok mind máig a büszke, tradicionális hagyományoknak hatalmas figyelmet szentelő keleti gyermek, és ugyan úgy modern, világias nyugati is, ami felé édesanyám egykori szakmája révén kíváncsiságból, és az életem jelentős részére jellemző hazugságból eredő és azokkal szembeszegülő dac miatt fordultam. Ám tagadhatatlan, hogy az édesanyám által készített képek nem adják vissza olyan élethűen és nyilvánvalóan mind azt ami "Amerika" vagy éppen "Európa", így nem meglepő az sem, hogy a saját népem hagyományai forrtak ki bennem igazán. Ezért idegenek, és lettek számomra tabuvá az amerikaiak, ezért maradtam meg gyermekkoromban kapott szokásaim mellett és tisztelem oly annyira keletünk szépségeit, a pagodatetőket és a papírvékony, mégis szépen kivitelezett falakat. A csepp kis asztalokat a hatalmas, üres szobák közepén, a matracágyakat és díszes, illatozó díszkerteket.
Viszont olyan vagyok mint egy rossz, makacs és nevelhetetlen kutya akinek mondjon nemet bárki és bármi, amit egyszer a fejébe vett, azt véghez is viszi. Erre pedig édesanyám halála után ébredtem rá, s befejezve tanulmányaimat indultam útnak, hogy mind azt a sok, páratlan képet amit édesanyám emlékdobozai rejtenek, újra fényképezhessem. Én is látni szeretném azt, amit ő... és én is részese szeretnék lenni annak, amit több, mint negyven évvel ez előtt teremtett.

Tekintetem egy messzi, vakítóan fényes pontot figyel a horizonton ébredező Nap sugaraitól nem messze, melyek így télnek idején hála a világra ereszkedő hópaplannak, aranya és vöröse helyett ezüstösre, igazán mesebelire festi a tájat és annak hosszan elnyúló határmezsgyéjét merre csak a szem ellát. Lehet, hogy a tiszteletem a Koreai épületeké maradt, de felesleges lenne letagadnom, hogy mindig is imádtam Manhattant és annak egekbe törő hatalmas toronyépületeit. Már egészen kislány koromban ezt a látványt láttam viszont álmaimban minek után elővettem édesanyám fotográfiáit az azokat millió kíváncsi tekintet elől is remekül elrejtő szövetdobozaiból. Ezek a képek nem csupán kedvesek a számomra mindmáig és arról a személyről árulkodók, akinek az életemet köszönhetem, de ezek lettek az én legszebb és legkedvesebb titkaim is, életemnek különlegességei. Egy olyan asszony hagyta hátra ismeretlenül, hátoldalaikon cirádás szignóval ellátott műremekeket, akibe a tanárai hatalmas reményeket fektettek. Legalábbis a nagyi ezt állította miután annak ellenére, hogy bőven elmúltam tizennyolc, mesedélutánokat tartott anyu halála után. Az öreg és bölcs tekintet szeretetteljessé, mégis szomorúvá vált az említését követően, bár tudtam jól, hogy nem gyásszal akart arra a mindig mosolygós nőre visszaemlékezni aki a lánya volt, és akire én magam oly nagyon emlékeztettem mind ahányszor  puha lépteimmel elé táncoltam anyu egy hátra hagyott ruhájában. Mindig is imádtam a csinos ruháit melyeket nem kidobtam és elajándékoztam, miután örök álomra hajtotta a fejét, hanem eltettem a szekrényembe és azóta is hordom őket.
Nagyi szerint a tanárai hittek a sikerében és a tehetségében, újító látásmódjában olyan csodákat láttak, amit talán még a legnagyobb írók se lennének képesek kifogástalanul papírra vésni tollaikkal. Munkáit látva nem volt szükség a szavakra és arra, hogy belemagyarázza, mit érzett azokban a pillanatokban mikor az expozíciós időt vagy éppen a blendét állította. Ezek nem csupán fotók voltak, de olyan művészet elemei, melyek egyesével mutattak be újabb és újabb életérzéseket, leplezetlenül sikoltott képeiről mikor szerelmes volt és boldog, vagy zokogta ha fájdalmak között vergődött, szomorú volt, esetleg gyászolt. Rettegés és bizonyosság kézzel volt tapintható s a legnagyobb fotóművészek kezdték el megismerni munkáit, akik képesek lettek volna megteremteni neki azt a világot amire mind az előtt csak vágyhatott.
Művei főként a New York-i elitet mutatták be, azt amit most én is premier plánban, testközelből láthatok... Ezek nem csak papíron előhívott egyszerű képek voltak amit mind ahányszor mikor szükségem volt valamire, ami kimozdít a hétköznapjaimból, elővehettem a dobozból, hogy nézegessem. Vágyaimmá váltak. Vágyakká egy másik életet éltetve és vágyakká, hogy az elhunyt édesanyám munkáit én magam is újra fotózhassam.
De a legnagyobb csodát az orrom előtt lévő Amerika helyett mégis egy nyers, egy feldolgozatlan anyag jelenti. Franciaország.

- Jó reggelt, szomszéd - a kellemes orgánum hallatán kíváncsian fordulok a szomszéd erkély irányából érkező hang tulajdonosa felé, hol Mr. Titokzatos Mindig Tip-Top ácsorog elbűvölő vigyorával, két mandzsettagombjának begombolása közé csípve egy pajkos kacsintást. Talán bennem van a hiba, hiszen kezdem úgy érezni, hogy én vagyok az egyetlen akinek ez a túlzó magabiztosságról árulkodó sárm és roppant undok egoizmussal keveredő pacsuli ködöt eregető kisugárzás nem imponál, hiszen nem a dollár jeleket akarom látni egy férfi lélektükrei előtt forogni pont, mint azokban az idétlen mesékben amit a televíziókban szoktak vetíteni. Mégis, minden reggel megkörnyékez az ellenállhatatlanak hitt mosolyával ami pont annyira természetes, mint a másik erkély tulajdonosának ki tudja, hány köbcentis "ajándékba kaptam a páromtól" vadonatúj mellei.
- Nocsak, Mr. Tip-Top. Olyan csend volt önnél, már azt hittem rég dolgozni ment... de minimum belefulladt valamelyik csinos kis bigéjének a parfümbombájába... - hallottam ám a tegnap esti kis mórikázásukat. Sajnos előnytelenül vékonyak a falak, aminek köszönhetően már fél éve, hogy tökéletesen tisztában vagyok szomszédom ágybeli képességeivel. "Isteni!... Fantasztikus! Eszméletlenül jó vagy!...Még!!!"
- Tudod Aranyos, van aki megengedhet magának egy kis pihenést is a kőkemény munka mellett. Hogy az milyen forma pihenés legyen, az én igényeim szerint válogatom.
- Tudod "Aranyos", egy kis pihenés mindenkinek jár még akkor is, ha nincs olyan flancos makkos cipője... - nyújtogatom a nyakam, hogy rálátásom legyen a fényesre suvickolt lábbelijére - vagy aranyból a budi! - na erről már tényleg nem tudok nyilatkozni, de elnézve a milliárdokat érő vasvillás autót és a mindennapos öltözékét, csak sejthetem, hogy milyen fényűzésben tölti napjait.
- Ugyan már! És mi van az utazással? Sikerült összeválogatni a képeket tegnap este amit majd viszel annak az új... stúdiónak? Azt csicseregték a kismadarak, hogy sokáig volt itt egy faszi... jól mulattatok?
- Igen, jól mulattunk. Megittunk egy üveg bort, elkészült a falnézet, szóval ma mehetek repjegyet venni és viszlát, Amerika! Köszönöm az érdeklődést... - gúnyos mosoly jelenik meg a szám szélén s próbálom nem felvenni a pimasz megjegyzéseit. Hozzászoktam már az elmúlt bő fél év alatt ahhoz, hogy mással sincs elfoglalva őkelme csak azzal, hogy legjobb tudása szerint hozzon ki a sodromból. Eleinte sikerrel is járt, de én se vagyok már az a kicsapongó, hirtelen haragú csitri aki régebben rendszerint pirított oda bárki alá. Felnőttem, benőtt a fejem lágya s ma már tudom, illik kulturáltan fogadni mások piszkálódását.
- És mi tart vissza?
- Te. Feltartasz. Már rég megittam volna a teát és ez a köntös se lenne rajtam, ha nem fárasztanál a hülyeségeiddel - tűröm a fülem mögé egy világosbarna hajtincsemet miközben az apró kis csészét az ajkamhoz emelve kortyolok egyet. Kelletlen grimasszal rázom meg a fejem.
- Hát persze... kihűlt. Köszi - tettetett sértettséggel fordítok neki hátat, majd vetem meg a lábaim.
- Hallgasd csak! Azt hiszem valamelyik babád neked suttog - vagyis ordít mint akit nyúznak - csak nem elszakadt a melltartója? Viszlááát - nyújtom el huncut mosollyal ujjaimmal integetve s már csukom is be magam mögött az erkély üvegajtaját. Alapjáraton nem utálom őt. A fivérem korábban, mikor gyermeteg hisztim alkalmával a fejéhez vágtam, hogy utálom őt, megértette velem, hogy legyek bármilyen haragos, hisztis és sértett, képtelen lennék arra, hogy bárkit is utáljak. Most már látom, hogy igaza volt. És különben is! Nagyok sokat köszönhetek Mr. Tip-topnak, hiszen az ő munkabéli kitartása miatt tartok ott én is, ahol. Mert ő volt az az ember aki talált nekem a közelben egy galériát és fotóstúdiót akiknél puszta tehetségemnek köszönhetően, minden iskolai előképzettség nélkül dolgozhattam, hogy képes legyek fizetni az egyetemet. A kitartás pedig mindig eredményt szül, így ösztöndíjjal a nyakamban kerekedhetek fel és vehetem célba Franciaországot. Az egyik legjobb orvosi egyetemen tanulhatok, ráadásként pedig elővehetem édesanyám képeit, hogy újra elkészítsem őket és megértsem, mi is volt számára az a hatalmas szerelem, ami a városhoz kötötte.


Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
A csillagok vezettek  || Saját/div>
avatar
Vendég
Tell me your secrets


✥ Szeretettel Pandora Jasmine Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Park Eun Yung •• Vas. Nov. 26, 2017 5:19 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Eun,

Igazán tetszetősre sikeredett már a családod leírása is és könnyedén magával rángatott. Volt benne valami, amivel már képes voltál ott megfogni. Jó volt elveszni a soraidba, kicsit bepillantást nyerni a „múltadba”, az érzésekbe, hogy kihez mi köt vagy éppen mit is gondolsz bizonyos dolgokról. edi Lehet másoknak az avid netán ismerős, de számomra ő is újdonság erejével hatott. Jó látni nem annyira ismert arcokat a sok felkapott avi alanyok között. edi
Ami pedig a történetedet illeti, le a kalappal előtted. woo Nagyon tetszett az, ahogyan megmutatkozott a szülőföldedhez kapcsolódó apróbb hagyományok, amiket meg mindig őrzől és nem is tudnál, nem is akarsz megválni ezen szokásaidtól. Remekül jelenítetted meg a dolgokat és teljesen beszippantott. Mire észbe kaptam volna, addigra máris a végén voltam, pedig még szívesen olvastam volna tovább is. edi Remekül tudsz megjeleníteni dolgokat, aprónak tűnő, de mégis nagy jelentőséggel bíró szokásokat, hagyományokat, vagy éppen érzéseket. woo Kíváncsi voltam, hogy miként is keveredtél te Amerikába, vagy éppen miként is fogsz onnan Franciaországba keveredni. Ötletes és egyedi megoldást találtál rá, hiszen nem mindennapi az, hogy számunkra fontos személy fényképeit újra elkészítjük, hogy mi is be akarjuk járni azt az utat, amit ő megtett, megismerni a világot ezáltal, a benne rejlő szépségeket, vagy éppen arra rájönni, hogy őt vajon miért ejthette rabul az a vidék. edi A végén lévő párbeszédes rész pedig igazán mulatságos volt, s tökéletesen illett a történetedbe is.

Nem is húznám tovább az időt, hiszen egyértelmű, hogy engem megnyertél magadnak, de nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mi fog veled itt történni. Kikkel találkozol, mennyire fogod szeretni ezt a vidéket és merre sodor téged is az élet, hiszen nem éppen könnyű szakot fogsz te se végezni a helyi egyetemen. edi

Utadra is engedlek, de még mielőtt beköltöznél Párizsba, előtte még azért térj ki kicsit a foglalókra is, de utána téged is vár. Jó szórakozást kívánok! lufi




Hope is a small word with a big meaning but it's a reason to live.
And we need a reason
avatar
Elit
Tell me your secrets
Online
● ● Posztok száma :
734
● ● karakter arca :
✶ Gal Gadot

Park Eun Yung
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Hullócsillag Park
» Central Park, Manhattan
» -= Park =-
» Smaragd Park
» Flushing Meadows–Corona Park

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: Karakterlapok-