amerikai konyhás nappali
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Nincs



A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Yesterday at 1:03 pm ✥

✥ Pént. Okt. 19, 2018 4:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 6:31 pm ✥

✥ Csüt. Okt. 18, 2018 2:45 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 9:15 pm ✥

✥ Szer. Okt. 17, 2018 8:40 pm ✥

✥ Kedd Okt. 16, 2018 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói

amerikai konyhás nappali



Témanyitás ✥ amerikai konyhás nappali •• Kedd Nov. 28, 2017 5:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

*****
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szer. Nov. 29, 2017 7:00 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Idegesen toporgok házunk bejárati ajtaja előtt. Eltelt néhány hónap, mikor legutoljára itt jártam. Akkor minden gond nélkül benyitottam a tágas nappalinkba, hogy pár lépés után a konyhában legyek és lepakoljam kezeim közül a bevásárló táskákat. Mosolyogva álltam neki a vacsora elkészítésének, mert tudtam, Tybalt hamarosan hazaérkezik a kiadótól és bőven lesz mit mesélnie. Egy pohár bor kíséretében vágtam apróra a zöldségeket és tettem fel őket pirítani egy kis olajon, hogy perceken belül az egész ház illatos legyen.
Most viszont, egyik lábamról a másikra állok, idegesen harapdálom a számat és akkora erővel szorítom ujjaimat, hogy abba belefehérednek. Telefonáltam, nehezen ugyan, de felvette a kagylót és hajlandó volt velem néhány rövid mondat erejéig szóba állni. Azt kérte, jöjjek át és beszéljünk, bár az igazat megvallva, talán én adtam szájába a mondatokat. ÉN akarom annyira, hogy találkozzunk, én vagyok az, aki képtelen nélküle élni. Látszólag jól meg volt a társaságom nélkül, nem keresett és ettől kiráz a hideg. Azt hittem, hogy a mi szilárd lábakon álló kapcsolatunk, amit az idő sem kezdhet ki, kibírja ezt a rémes időszakot, de tévedtem. Nem akarok belegondolni abba, mi lesz, ha nem éljük túl ezt a megpróbáltatást. Ha én nem élem túl a betegséget. Ha eluralkodik rajtam a letargia, amikor már minden mindegy lesz. Néha elgondolkodom azon, talán most kellene véget vetni a házasságunknak. Most, mikor még önmagam vagyok és tudok ép ésszel döntéseket hozni. Most, mikor még megvédhetem a fájdalomtól. Lényem egy része azért is utazott el, mert nem akarta látni a szenvedést, ami beköltözött a szemeibe. Az örökkön vibráló, mosolygós szemekbe.
Nem csak az okozott fejtörést, hogy elviseljem az olykor terhes aggódását, hanem az is, hogy végignézzem, miként roppan bele a betegségembe. Az életerős, mindig vidám Tybalt megváltozott és szörnyű volt beismerni, hogy mindez miattam van. Persze tudom, hogy nem tehetek róla, hisz nem én akartam rákos lenni, nem én választottam magamnak ezt a jövőt. Bárkivel cserélnék, ha újra egészséges lehetnék és megajándékozhatnám egy gyerekkel. Mégis fáj és a szívem szakad bele, hogy így látom.
Bőrkabátom zsebébe nyúlva megérzem a medaliont, ami kulcsom ékes dísze immáron három éve. Születésnapomra kaptam, egy szívet mintáz, melynek közepébe házasságkötésünk dátuma van gravírozva. Végighúzom ujjhegyem a vésett íráson, légzésem egy pillanatra kihagy. Mostanra talán már itthon lehet, de ha mégsem, az lenne a legjobb nekem. Legalább lesz időm felkészülni és egy kicsit összeszedni a gondolataimat.
Óvatosan tolom a kulcsot a lyukba és vacillálok még néhány pillanatig, mire hangosan kattan a zár. Belépve a házba újra az a vanília illat fogad, mint mikor elmentem. Nem hiába, imádom és más eszenciát el sem tudok viselni magam körül. Beteszem magam mögött az ajtót, a kabátom felakasztom, a kulcsot a komódra teszem. Mezítláb indulok a konyhába, hogy egy erős kávét készítsek magamnak.
A telefonom rezegni kezd a zsebemben, valószínűleg a pirulák miatt, amiket mindig azonos időben kell bevennem. Egy kicsit várhatnak, tompa leszek tőlük, most minden idegszálamra szükségem van.
A kávéfőző duruzsol mögöttem, miközben én az asztalon hagyott levelek közt válogatok. Egy a kiadótól jött, ahol Tyblt dolgozik, másik három a számlákat rejti, az utolsó pedig nekem, a kórházból. Eszem ágában sincs felbontani, biztos azért írnak, hogy mennyi a fedezete a betegbiztosításomnak. Köszönöm, nem akarom tudni, hogy az állam is lemond rólam.
Kockacukrot dobok a pohárba, a tejért nyúlok, de meghallom, ahogy csukódik az ajtó. Nyilván tudja, hogy itt vagyok, hisz megbeszéltük, illetve a kocsim ott áll a ház oldalában, a szőlős mellett.
Izzadni kezd a tenyerem, feketén kortyolok a kávéba, borzasztó íze van, de kell is most valami erős. Kilépek a polcok és falak takarásából, hogy a gőzölgő kávéval a kezemben, ajkaimon bátortalan mosollyal, szembenézzek a Végzetemmel.
-Szia! – Ennyit vagyok képes kinyögni, könny szökik a szemembe, ahogy végigfut rajta tekintetem. Megváltozott… és mindez az én hibám.


A hozzászólást Coralie Girioux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 30, 2017 8:19 pm-kor.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Csüt. Nov. 30, 2017 8:00 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

Az ember soha nem lehet biztos semmiben… az egyik pillanatban a mennyország fényárában úszva eszi a mennyei mannát, hogy a következőben már a poklok poklát élhesse meg annak perzselő tüzével. Be kell ismerni, hogy az emberélet viszontagságai mindenki háta mögött ólálkodik, és a legváratlanabb pillanatokban tűnik elő. Naivan azt hisszük, hogy a család, mint olyan egy állandó lét, egy megkérdőjelezhetetlen kapocs ember és ember között, amit nem választhat el se fizikai megtestesült forma, se tér és se idő. Soha nem gondolunk bele abba, hogy mi történik akkor, hogyha valaminek egyszer csak vége van… feleslegesen ígérgetünk, bele se gondolva annak valós súlyába. Ígéreteket teszünk egyszerű, hétköznapi tényezők kapcsán, mint, hogy hazaérünk időben. Az eskető pap előtt elmondott eskü, a „melletted leszek egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ” is már csak egy hangzatos szállóige, ami elhagyja a szánkat akkor, mikor a választottunk kezét megragadva annak gyűrűsujjára húzzuk az arany ékszert, ami szimbolikusan ugyan, de egymáshoz csatol minket. Egy életre…
Akkor, abban a pillanatban, mikor egymás szemébe nézünk, halovány mosollyal az ajkunkon, mindketten arra gondolunk, hogy ez így is lesz. Hogy nincs az az ésszel felfogható, vagy éppen felfoghatatlan erő, ami meg tudja másítani az isten színe előtt elmondott szavakat, melyet aztán csókkal pecsételünk. Azt szokás mondani, hogy a házasság áldás és átok egyszerre. A legboldogabb és legbékétlenebb pillanatokat tulajdoníthatja magáénak a házas ember, mégis olyan állandó, olyan kézzel fogható és biztonságot nyújtó érzés az, amikor a haragvó momentumok közepette is ott van az a másik fél, akinek hűséget fogadtunk. Nincsen házasság viták, viszályok és nézeteltérések nélkül. Ezeket kezelni kell, nem szabad engedni, hogy elhatalmasodjon felettünk. A kezelés azonban kettőn áll. Nem küzdhet egy ember azért, amiért a másik kénytelen. Amiért a másik a magányt választja a több éve ott lévő biztos pont ellenében.
Hogy milyen lesz a házas élet több hónap kihagyást követően? Fogalmam sincs… nem tudom, hogy mit várhatok majd, ha az autóm bőrülését a benti kanapéra cserélem, ahol Cora fog várni rám. Hiszen a kocsija a ház előtt, a függönyök mögött gyújtott tompa fény pedig árnyakat fest a fehér anyagra. A férfiak évszázadok óta őrzik a bátorság, a határozottság és erő jelképét, mely rabigákat én egyszerűen ráztam le magamról. Akkor érkeztem, mikor becsukódott mögötte az ajtó, én mégis képtelen vagyok utána menni… Egyszerre támad bajjóslatú és nosztalgikus élményem, ami kettő keveredése nem éppen az a duó, amire az ember leginkább vágyakozik.
Résnyire nyitom az ablakot, cigarettára gyújtok és a kékes füst lassú, ütemezett kifújása közben határozom el magamat a felől, hogy ennek végeztével bemegyek a házba. Még ha nem is akarok túlesni a beszélgetésen, visszafojtva ezzel a jövőt. A helyzet kétesélyes: kérhette azért a találkozót, hogy elmondhassa, a külön töltött hónapok biztossá tették számára, hogy az egyedüllét ilyen válságos időkben nem célravezető. Ugyanakkor fennáll annak a lehetősége, hogy ezúton akarja közölni, hogy a hosszú kihagyás egyértelművé tette számára, hogy önállóan is boldogan megállja a helyét az élet színházában. Bármi lehetséges, ám alapvető emberi természetre vall az, hogy ösztönösen a második opciót tartom esélyesnek a végkimenetelre, hiszen mindig a legrosszabbra számítunk, hogy végül kellemes csalódás érjen bennünket.
A slusszkulcsot elfordítva húzom azt ki a zárból, hogy kilökve magam előtt az ajtót elegáns cipőm sarka az utca aszfaltján karistolódhasson. Az ajtó felé tett lassú andalgásom közepette hallatja hangját az autó zárja, ami bizonyosságot ad afelől, hogy nem gondolhatom meg magamat. Nem fordulhatok sarkon, könnyedén hessegetve el a fejem körül a felelősség gondolatát. Boldognak kéne lennem azért, mert hosszú ideje először a feleségem vár itthon engem, én mégis olyan rezignáltan simítom ujjaimat a kilincsre, mintha odabent a biztos halál várna rám.
Mégis lenyomom a hideg fémet, majd ugyan olyan óvatossággal teszem a helyére az ajtót. A barna bőr aktatáskát a falnak támasztom, ezt követően a szövetkabátomat a rég nem látott fekete bőrkabát mellé akasztom. Őszinte, mégis keserédes mosoly ül ki arcomra, ahogy ujjaim az anyagra simítanak, kezemben tartva a kabát kezét. Számos illat úszik a légtérben: a mindig jelenlévő, édes vanília, a kevésbé gyakori dohány és füst szaga. Most mégis, hónapok óta először érzem Cora jellegzetes, szívemhez nőtt parfümének illatát. Ez most a legintenzívebb, a leginkább domináló.
Zsebre dugott kézzel fordulok el a kabáttól, ezzel bizonytalan léptekkel haladva a ház belseje felé. A számomra legédesebb, most mégis szomorú felhangot kapó köszönés megakasztja a következő léptemet. Behunyt szemmel, reszelős sóhajt véve hajtom le a fejemet. A telefont se tudtam elsőnek felvenni, mikor az ő neve szerepelt a kijelzőn, így most se vagyok képes felé fordulni. Önkéntelenül feszül meg állkapcsom, ökölbe szorított ujjaim fájó, félhold alakokat vájnak tenyerembe. Teleszívva tüdőmet az ő parfümétől édes levegővel fordulok felé, hogy ráemelhessem tekintetemet. Megváltozott… arca beesettebb, fáradtabb, soványabb. Minden porcikám arra rezdül, hogy odalépjek elé, hogy magamhoz ölelhessem, ujjaimat, arcomat a hajába fúrhassam, hogy végre érezhessem a közelségét, hogy elmondhassam, hogy mennyire hiányzott, hogy azt sugalljam, hogy itthon biztonságban van, hiszen csak itt, velem van otthon. Mégse teszem… leszegett fejjel lépek el mellette, hogy lépteim a konyháig vigyenek, ahol töltök magamnak egy bögre kávét. Szigorúan feketén. Kigombolom öltönyömet, meglazítom a feszesen lógó nyakkendőmet, ami alatt kibontok két gombot, míg megkörnyékezem a nappalit.
- Üljünk le –kinyújtott kézzel lépve mellé hellyel kínálom, mintha legalábbis idegen lenne a saját házában. Pedig mióta elment semmi nem változott. Csak az első találkozásunkkor kiválasztott, második világháborús lámpa nincs a megszokott helyén. Ha helyet foglal, magam is letelepszem a fotelba, üveges szemmel pillantva fel rá.
- Nekem csak egy kérdésem lenne –ragadom magamhoz a szót, mielőtt bármivel el tudná kezdeni az ő nézőpontját. – Miért?... Miért kellett elmenned? Miért szó nélkül mentél el tőlem? Megértettem volna… -a pillanat hevében szakadnak fel belőlem a legfájóbb kérdések, amikre bizonytalan ideje várom a választ. Személyesen tőle szeretném hallani, nem pedig bármely testvérétől, hiszen csak ő tud őszinte választ adni a miértekről.

947 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Csüt. Nov. 30, 2017 9:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Tétova pillantásokkal nézem, ahogy előttem áll. Annyira szeretném megölelni. Érezni testének melegét, erős karjainak védelmét, illatát, amit ezer közül felismernék. De be kell érnem néhány lélegzetvételnyi csenddel. Talán már sosem fogom tudni helyrehozni a házasságunkat. Megérdemelném, ha így lenne, én voltam az, akinek szabadság kellett, aki – még ha csak egy pár órácskára – de el akart szabadulni a kétségbeeséstől. Félek, nem… nem ez a jó szó rá. Egyenesen rettegek, hogy meg fogok halni és itt kell hagyjam Őt. Akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Nyilván a legjobbakat akarom neki, részben ezért is mentem el, de idővel rájöttem, hogy nélküle nem igazán vagyok teljes. Visszajöttem én, csupán nem volt bátorságom találkozni vele. Megtehettem volna azt is, hogy – ahogy leléptem – szó nélkül hazaállítok, mintha mi sem történt volna, de azt nem voltam képes megtenni. Tudom, hogy szenved, hisz látom rajta. Ennek tetejébe, még ha akaratlanul is tettem, de rápakoltam még egy lapáttal.
Nézem, ahogy elsétál mellettem, egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy keze után nyúlok és magamhoz húzom, de a gondolat amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is illan. Idegesen toporgok a nappalit és a konyhát elválasztó, vékony csíkon, mintha a saját érzéseim mezsgyéjén egyensúlyoznék. Dühös vagyok, amiért senki sem érti meg a helyzetem és félek, hogy a kapcsolatunk talán nem éli túl ezt a beszélgetést. Teszek egy óvatos lépést a saját otthonomban. Mintha én lennék az űzött vad, a vadász pedig csalogat, hogy közelebb férkőzhessen hozzám. Én pedig, megteszem, amit akar. Leülök a fotelba, vele szembe, továbbra sem eresztve a bögrém, ami utolsó mentsváramként szuperál. Ha elengedném, azzal odaveszne a biztonságom.
Nem tudnék megszólalni, a szám nem engedelmeskedik, pedig annyi mindent akarnék elmondani neki. Így jobbára hallgatom, és a szívem facsarodik bele minden egyes mondatba. Ajkamba harapok, a fájdalom, melyet fogaim ejtenek, néhány másodperc erejéig elveszik a figyelmem arról, hogy a könnycsatornáim csordultig telnek. Pislogok párat, hátha attól elmúlik, de csak rosszabb lesz.
-Nem, Tybalt, nem értetted volna meg. – Esdeklő tekintettel nézek rá és teszem le a poharat a dohányzóasztalra. Remegő kezeim elárulják, mit érzek valójában. - Gondoskodtál rólam, mindent megtettél, de nekem sok volt. Megfulladtam attól, hogy minden lépésemet figyeltétek. Olyan voltam, mint egy cirkuszi állat. – Felnézek a plafonra, még mindig ott éktelenkedik a paradicsomszósz egy aprócska foltja, ami egy átmulatott éjszaka maradékaként most szemem elé nyomakodik. A gondtalan, boldog, mámoros napok véget értek és helyettük nem maradt más, csak a keserűség és az örökös harc valami olyan ellen, aminek végkimenetelét mindenki ismeri. - Sajnálom, hogy elmentem, életem legrosszabb döntése volt, de muszáj volt. El kellett mennem, hogy rájöjjek, nélküled semmit sem ér az életem.– Nem bírom ki a köztünk lévő távolságot. Megértem, ha nem akarja a közelségem, de nekem veszettül szükségem van rá. Felállok, a hirtelen mozdulattól megszédülök, tenyereimet az asztal lapjának préselem. Csupán néhány pillanat volt, avatatlan szemeknek fel sem tűnt volna.
Leülök mellé, tétován nyúlok keze után, mégsem zárom a sajátomba. Ismerem a férjem, most mégis annyira kiszámíthatatlan a viselkedése.
-Kellett idő ahhoz, hogy felfogjam, nem azzal segítek rajtad, ha elhagylak. Ha én már nem leszek… – Belém akad a szó, keresem a kifejezéseket, melyek most a lehető legjobban leírják, mit érzek. - …akkor sem szabad feladnod. – A mondat utolsó néhány szavát már csak suttogom. Inkább saját magamnak szól, mint neki. Tudom, hogy a végsőkig ki fog tartani mellettem, de vajon akarom e, hogy olyan állapotban lásson, mikor már nem leszek önmagam? Akarom e, hogy olyan dolgokat csináljon meg, ami emberi mivoltomat feszélyezi?
Arca után nyúlok, tenyerem alatt serceg borostája. Hüvelykujjammal végigsimítok arccsontján. Elmosolyodom, aki nem ismer, az talán azt gondolhatja rólam, hogy megőrültem. Nem, csupán igyekszem magamba szívni minden szeplőt, amit csak látok. Az orrának különös vonalát, ajkának görbületét, mely hajszálpontosan illeszkedik az enyémekre. Vörösesbarna fürtjeit, amit most már soha többé nem láthatok viszont a gyermekünkön.
Óvatos csókkal pecsételem meg a fejemben elmormolt esküt, melyet még a húszas éveim elején, abban a kicsi kápolnában mondta el azelőtt a néhány vendég előtt, akik megjelentek éltünk legfontosabb napján. Nem voltunk sokan, meghitt, családias ceremónia volt, a buli ellenben hatalmasra és hangosra sikeredett. Hiányozni fog minden, ami hozzá köt.
-Félek Tybalt! – Bukik ki belőlem minden aggódásom. - Én nem… nem bírom ezt. – Utat engedek a könnyeimnek, némelyiket kézfejemmel azonnal letörlöm, néhányuk a blúzom anyagán veszik el.
Most már úgyis mindegy. Ha költöznöm kell, hát megteszem. Majd túlélem, mint ahogy minden mást, ami eddig akadályként szembejött velem.
De ne akarja senki tőlem, hogy boldogan nézzem végig, ahogy más nő mellett végre boldog lehet.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Pént. Dec. 01, 2017 12:28 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

Elvesztettem a méltóságomat… önmagamat alázom meg, tiprom a földbe azzal, hogy képtelen vagyok megemelni a fejemet, hogy egy pillantást vessek tulajdon feleségemre. Én se értem az okát, saját magamnak nem tudom megmagyarázni, hogy mi a kiváltó tényezője annak, hogy a szemeim fedve maradnak előtte. Talán nem akarok szembesülni az őt apránként felemésztő kór velejárójával, hiszen anyám révén tapasztaltam, hogy a rákos megbetegedések milyen értelemben hagyják rajta a pecsétjüket a védhetetlen ember testén. Mint lehetőség felmerül az is, hogy félek, hogy mindez, mint az utóbbi időben a dolgok legtöbbje csak a képzeletem szüleménye, és ahogy felnyitom a szememet nem ő, hanem a nagy üres semmiség, a végtelen űr fog fogadni, ami azóta uralja a házat, hogy ő kitette a lábát a közös otthonunkból. Mind azt hisszük, hogy az otthon érzete az épülettől, annak kialakításától, és a bútorokkal, különböző értéktárgyakkal kidíszítve válnak azzá a térré, ami számunkra a legkomfortosabb, ahol leginkább jól érezzük magunkat. Hiszen mind a sajátunk, mind a mi ízlésünket mutatják, meg lehet mondani, hogy a bizonyos díszek melyik lakos személyiségének a darabkái. Van benne realitás, én ezt soha nem tagadtam, mi több, én is ezt vallottam. Viszont mikor Cora úgy döntött, hogy, noha csak arra a pár hónapja, de az életünk szerteágazik, rájöttem arra a tényre, hogy az otthont nem a díszek, a könyvek, a különböző illatosítók aromái teszik azzá, ami, hanem mi magunk. Cora nélkül a mindig is kellemes hangulatúnak vélt lakás szinte ismerős idegen volt a számomra. Ismerem minden paraméterét, de nem éreztem azt a bensőséges hangulatot, amit a ház úrnője teremtett meg a szürke hétköznapokban.
De most itt van… látom, ahogy kinyitom a szemeimet, egyenest az ő könnytől csillogó, világoskék szemeibe révedek. Ez a szempár máskor mindig élettel teli volt, buzgó és mosolygós… most mégis, mintha kihunyt volna benne ez a tűz. Amikor diagnosztizálták nála a betegséget, amikor először mondta el nekem… már akkor tudtam, hogy a házasságunk nem lesz olyan, mint amilyen volt. Azt mondják, hogy a legnehezebb helyzetekben, bár embert próbáló, de akkor kell igazán összetartani. Labilis környezetben gyakran rossz, járatlan utakra tévedhetünk… én úgy gondolom, hogy megtettem mindent annak érdekében, hogy Cora mellett álljak, hogy érzékeltessem vele, hogy nem fogom elhagyni, hogyha kell, ápolni, védelmezni fogom, mint hűséges férje. Ő mégis eltaszított magától… nincs olyan erő, ami ennél jobban meg tudja edzeni két ember közösen élt életét.
Nem akarok távolságtartó lenni, mégis az akaratlanul tett cselekedeteim arra ösztökélnek, hogy a kényszertávolság minimális formáját fenntartsam. Nem akarom ezzel frusztrálni, de nem vagyok képes arra, hogy önfeledt mosollyal, meleg, szívélyes öleléssel üdvözöljem. Az őt sújtó betegséget mindkettőnknek el kell szenvednie… ez az a pillanat, ami felemészt.
Hezitálva dőlök neki a háttámlának, ujjaim kelletlen táncot lejtenek a bögre ívén, míg ujjbegyeimet égeti a kerámiába töltött, forró kávé. Nem kortyolok belőle előtte, de az után se, hogy felteszem a kérdést. Egyszerűen csak egy kellék, amin keresztül levezetem azt a feszültséget, amit nem kívánok a hangomban kiadni. Pedig isten a tanúm, szeretném kiereszteni a hangomat, őrjöngve kiabálni, hogy kiadjam mindazt a feszültséget, ami a hónapok leforgása alatt felhalmozódott bennem, legyen szó magánéletbeli, vagy munkahelyi stresszről. Hiszen a zátonyra futott magánéletemnek a munkahelyi produktivitásom a megsínylője.
- De jobban megértettem volna, mint azt, hogy szó nélkül itt hagysz! –emelkedett hangon szöknek ki ajkaim közül a szavak, mely felindulást pillanatokon belül megbánom. Lesütött szemmel, mély levegőt véve kívánom rendezni szaporán verő szívem ritmusát. – Mégis mit vártál tőlünk, Cora? –lemondó, halk nevetéssel pillantok újra felé. – Nem tehettem és továbbra se tehetek úgy, mintha mi se történt volna, mintha nem tudnék semmiről! Mindeninél fontosabb vagy számomra, de én tehetetlen vagyok! Mindenem, amim van, amit nyújtani tudok neked az a szeretet és a törődés… ha ezt megtagadod tőlem, ha nem tudom érzékeltetni veled azt, hogy melletted maradok bármi is történjék, akkor miért vagyok itt? –előre dőlve helyezem el a bögrét az asztalon, mert félő, hogyha tovább tartogatom a kezemben, a végén megadja magát a szorításomnak és darabjaiban fogjuk viszont látni. Önkéntelenül, görcsösen feszülnek az izmaim… ha nem türtőztetném magamat, vajon mi lenne a következő értéktárgy, ami szintén a kuka aljában végezné a hirtelen kitörő dühkirohanásom eredményeként?
Megemelkedek ültemből a bizonytalan mozgását látva. Utána akarok nyúlni, de már nincs rá érkezésem… ismerem testének minden rezdülését, és megrémít az állapota.
- Kételkedtél valaha a házasságunkban? –hiszen az, hogy magányra vágyott, hogy rájöjjön a létem szükségességére, hogy önmagától nem volt biztos abban, hogy fontos szereplője vagyok az életének más kérdést nem tud megfogalmazni bennem.
Megnyugvással kecsegtet bőrének lágy érintése, mely rég nem tapasztalt harmónia formájában áramlik szét ereimben. Átfordítva kezemet tenyerembe csúsztatom az enyémhez mérten apró kézfejét, törődő mozdulattal simítom végig hüvelykujjammal puha porcelánbőrét. Veszettül hiányzott…
- Ne mondj ilyeneket… -nagyot nyelve, a kétségbeesés apró szikráját mutatva vezetem rá tekintetemet. Ebbe nem mertem soha komolyabban belegondolni… mi lesz akkor, hogyha a betegség erősebbnek mutatkozik nála, ha az elragadja tőlem? – Együtt túljutunk rajta, csak… csak ne taszíts el magadtól –félelemmel teli a hangom, ám pillantásomból annál nagyobb határozottság tükröződik. Úgy kell nekem ő, mint egy falat kenyér… nem bírok létezni nélküle. Végtelenül nehéz lesz, tudjuk ezt mindketten, de vannak akik azt vallják, hogy nincsen lehetetlen. Jelen állás szerint én is próbálok ebben bízni.
Érintései nyomán, az ő mosolyát követve görbülnek ajkaim óvatos mosolyra. Tekintetem körbejárja enyhén megváltozott arcának szegleteit, pillantásom beissza látványát. Vannak, akik üresen dobálóznak azzal a kijelentéssel, hogy „jobban szeretem bárkinél”… én viszont ezt érzem a legőszintébben az első találkozásunk óta. Mikor a halántékán dagadó erekkel kiabált velem az utcafronton, én pedig már akkor gyönyörűbbnek láttam bármely embernél. Ez az igaz, őszinte érzés soha nem fog megváltozni.
Csókja leoldja a szívemen ülő, a magány keltette lakatot, aminek kulcsát mind idáig csak ő őrizte. Mindig is tudatában voltam annak, hogy rajta kívül nem kell nekem más… viszont a magányos hétköznapok csak gerjesztették a tudatát annak, hogy nélküle nem vagyok senki.
Szavai éles késként döfnek tudatomba, kiserkenő könnyei az akaratlanul érvénybe lépő védelmező mechanizmust hozzák elő belőlem. Halkan csitítva őt simítom arcára tenyeremet, hogy hüvelykujjammal egyengessem el a lassan lefolyó, sós cseppeket. Én is rettegek, jobban, mint eddig bármikor, de mosolyommal próbálom ennek ellenkezőjét sugallni.
- Én nem ismerek nálad bátrabb, erősebb nőt, Coralie –ujjaim a kezei után nyúlnak, hogy azokat közrefogva, noha nem erősen, de határozottan szorítsam meg. – Tudom, hogy végig fogod tudni csinálni… én pedig itt leszek melletted, és mindenben támogatlak. Ha te is így akarod… ismersz, nem ígérhetem meg, hogy megváltozok, hogy kevésbé leszek törődő, de számomra az a legfontosabb, hogy olyan közeget tudjunk kiépíteni neked, ahol maradéktalanul komfortosan érzed magad. Ahol gyógyulni tudsz… -újból arcára simítok, hogy közelebb hajolva hozzá adhassak csókot homlokára törődésem zálogául. – Ezek után bárhogy döntesz is, én meg fogom érteni –hiszen általa tapasztalom azt, hogy mindenki máshogy kezeli a betegséget. Anyám minden pillanatában kívánta a társaságunkat, nem érezte nyűgnek a törődést, míg Coralie sokkal inkább az önállóság útját óhajtja járni. Én viszont nem tudok tétlen lenni… végignéztem, ahogy meghal a tulajdon anyám. Fiatal voltam, nem tudtam tenni semmit. Most, évtizedekkel később úgy érzem, hogy nem nézhetem végig karba tett kézzel, hogy megismétlődjön a múltam.

1155 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Pént. Dec. 01, 2017 10:17 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Szavai késként vájnak szívembe. Az igazság sosem volt kellemes, pláne akkor nem, ha olyantól hallja az ember, akit szeret. Hiába is fáj, hogy most az egyszer nem az enyém az utolsó szó, engednem kell neki és be kell látnom, gerinctelen módját választottam annak, hogy én levegőhöz juthassak. Önző voltam és saját, önnön érdekeimet néztem ahelyett, hogy kettőnk fejével gondolkodtam volna. Az eskünk szerint kitartok mellette egészségben, betegségben, gazdagságban és szegénységben.  Megtörtem a szent fogadalmat és nem tudom, helyre tudom e hozni. Talán már nem lesz ugyan olyan, mint előtte, de akarom. Dolgozni fogok rajta, hogy működjön, még ha néha úgy is érzem, elég volt.
-Nem ezt akartam. Úgy értem, bele se gondoltam, mi lesz, ha elmegyek. Egyszerűen csak fuldokoltam. Nem tudjátok, milyen érzés, egyikőtök se tudja, mit érzek. Meg fogok halni Tybalt. Talán kitolhatom a kemóval és a pirulákkal az időt, de nem sokáig. – A kanapé végébe húzódok, könyökömmel karfájára támaszkodom, szőke fürtjeim sátorként takarnak el vizslató szemei elől. Hátrasimítom tincseim, ujjaim fejem tetején marokba fogják hajamat. - Meg fognak műteni, akkor pedig végleg elvesztem a reményt, hogy gyereket szüljek neked. Inkább felhagyok az egésszel, csak had tartsam a karomban a babánkat. – Szipogva ejtem kezeim ölembe, bármit megtennék azért, hogy anya lehessek. Egy göndör hajú, angyalarcú gyermek édesanyja.
-És ha minden erőmmel küzdeni fogok, de nem elég? – Kérdezem szinte suttogva, az ember elméje különösen mély árok, melyben szinte minden megél. Olykor a világ legjobb dolgai sejlenek fel előtted, máskor pedig a sötétség legmélyebb bugyraiban találod magad. E két világ mezsgyéjén egyensúlyozom és bár itt van velem, továbbra is szeret – nem tudom mivel érdemeltem ki – mégis a sötétség óvatos léptekkel eszi be magát tudatalattimba.
-Tybalt… – Sosem tudtam huzamosabb ideig távol lenni tőle. Ez a néhány hónap is kínkeserves volt, de kellett ahhoz, hogy most ismét itt legyek. Szinte az ölében ülve, félig meddig a kanapén és a padlón. Testem rázza a zokogás, gyönge próbálkozásom ellene hasztalan. Engedem, hogy a cunami elsöpörjön mindent. Utána jobb lesz, ez teljesen biztos.
-Sosem kételkedtem a házasságunkban, te vagy életem szerelme. – Könnytől nedves arcom kézfejére fektetem. Szapora légzésem kezd lenyugodni, ugyanakkor lelkem továbbra is olyan, mint egy háborgó tenger, mely a következő pillanatban elnyeli a vízén békésen ringatózó csónakot. Nem tudom, leszek a valaha is újra az a régi Coralie, aki voltam, mielőtt megtudtam, hogy rákos vagyok. Aki addig harcolt, míg igaza nem lett. Aki összeveszett egy vadidegen férfival a bolhapiac kellős közepén egy ócska lámpa miatt.
Rendezem arcvonásaim, letörlöm a kósza könnyeket, szipogva nyúlok farmerem hátsózsebébe, hogy az onnan kibányászott zsebkendővel letisztítsam arcomat. A padlóra huppanok, hátamat a kanapénak vetem, térdeimet felhúzom. Nadrágom szakadt varrásával játszom, ide-oda pöndörítem az anyagot. Keresem a szavakat, vagy egyszerűen csak csendre vágyom. Magam sem tudom eldönteni. Mindenesetre arra jut időm, hogy szabad kezem ujjaival Tybalt nadrágjának szárát gyűrögessem.
-Szeretnék dolgozni. Legalábbis, amíg megtehetem. Nem akarok itthon ülni, abba belepusztulnék és tőled se várhatom el, hogy itthon maradj velem. – Megőrülnék, ha egész nap itt kellene lennem. Persze, tudnám itthon is végezni a munkám, meg is tehetném, én vagyok a főszerkesztő, mégis inkább vállalom, hogy minden nap elautózom a munkahelyemre. Emberek között kell lennem, le kell foglalnom magam, különben bekattanok. - Ha menned kell, elkísérlek. A lehető legtöbb időt akarom veled tölteni. Még sosem jártam Franciaországon kívül. Szeretném látni a piramisokat, sivatagokat. El akarok menni Amerikába, hegyet mászni, kaszinózni, még sosem játszottam szerencsejátékot. – Elmosolyodom, a bakancslistám fele megíródott, a többit majd együtt kitaláljuk. Természetesen itthon is szeretnék lenni, bekuckózva filmet nézni egy pohár jó minőségű bor mellett. Áthívni a barátainkat vacsorára vagy társasozni. Jó ég, mikor játszotta utoljára…  
-Szeretnék valamit elmondani neked. – Nesze neked Andreas, te bátorítottál arra, hogy mondjam el neki, most tessék. Remélem csuklasz… - Emlékszel, legutóbb Madridban voltál a könyved miatt. – Bennem élénken élnek azok a napok, mikor egyedül voltam itthon és megtörtént a tragédia.
Mély, tisztító levegőt veszek. Halkan fújom ki a levegőt, és ha időközben mellém is keveredett a padlóra, jobbára inkább csak az előttem terpeszkedő dohányzó asztal repedéseit firtatom. - Már rég el kellett volna mondanom, csak egyszerűen nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá. – Fáj még mindi a gondolat, hogy egy aprócska élet növekedett bennem, minket választott szüleinek és mégsem tarthatom a karomban. - Elvesztettünk még egy babát Tybalt. Nem tudtam róla, eszembe se jutott, hogy terhes lehetek. Semmi szokatlant nem éreztem. – Bennem akad a szó, nyelek egyet. - Minden csupa vér volt, egyedül voltam. Annyi erőm volt, hogy felhívjam a mentőket. – Tekintetem ködös lesz, az újabb sós cseppek elhomályosítják a látásom, összemosódott képként köszön vissza rám esküvői fotónk, mely épp előttem áll a komódon. - A kórházban egy sor vizsgálat után azt mondták, a rák miatt volt és köszönjem meg a gyermekünknek, mert ezzel megmentette az életem. – Lemondó hangsúllyal, már-már gúnyosan ejtem ki számon a szavakat. Az orvos, aki megállapította, hogy áldott állapotban voltam azzal biztatott, adjak egy kis időt a testemnek és újra belevághatunk a családalapításba. Akkor még nem tudta, miért ment el a magzat. Akkor még én sem tudtam…
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szomb. Dec. 09, 2017 11:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

Az emberélet tele van sorsfordító mérföldkövekkel, kinek több, kinek kevesebb osztja szakaszokra az életét. Az első számomra anyám betegségének híre volt… előttem eleinte nem merték nevén nevezni a kórt, szimpla rébuszokban kommunikáltak róla a jelenlétemben. Olyan helyzet volt ez, amit talán a nyílt titok fogalmával lehetett illetni. Tudtam, miről beszélnek, ők is tudatában voltak annak, hogy a gyerekük nem hülye, de próbálták megőrizni a békés tudatlanságomat, hogy a hármasban töltött idő a családi idill jegyében maradjon meg számomra. Nem értettem, hogy apám hogyan tudja megőrizni a hidegvérét, a pozitív gondolatait. Nem láttam rajta, hogy félne. Egy pillanatig nem mutatta látszatát annak, hogy retteg attól, hogy a közeli jövőben el fogja veszíteni azt a nőt, akit a legtisztább szerelemmel szeretett a kezdetektől fogva. Legalábbis, anyám így fogalmazott különböző írásaiban, melyeket csak halála után találtam meg… Apám azt mondta nekem, hogy úgy kívánta megteremteni az ideális hangulatot anyám számára, hogy ne észlelje a benne dúló viharokat. Ordítani, tombolni, keservesen sírni lett volna képes az erős férfi látszatát keltő családfő, aki mégis a béke szigetét varázsolta el az otthoni nappaliba. Hiszen tudta, hogy a beteg feleségének arra van égető szüksége, hogy fenntartsa a harmóniát, és, hogy ugyan ebben a légkörben hagyhassa el a földi síkot.
Meg se fordult a fejemben, hogy egyszer én is arra a sorsra leszek kárhoztatva, amire apám is… próbálva megőrizni a hidegvéremet egy rákban szenvedő feleség oldalán. Most, hogy mindezt saját bőrömön tapasztalom, egyre kevésbé értem, ám annál nagyobb tisztelettel vélekedek az idősebb Girioux-ról. Hiszen az ingerülten felszakadó mondatom legkevésbé se azt sugallja, hogy képes vagyok apám útját járni. Tudom, hogy kötelességem, hogy meg kell tennem ezt Coralie-ért, mégse tudom féken tartani a kikívánkozó dühömet, melyről jelen pillanatban nem tudnám megmondani, hogy ellene, vagy a szituáció ellen irányul.
Ujjaim fékezhetetlen erővel markolnak bele a kanapé anyagába, mikor felszínre kerül az a bűvös szó, amit mindenki igyekszik elkerülni egy súlyosan beteg személy társaságában: halál. Szeretném hinni azt, hogy ez nem így lesz, hogy minden, amit mond csak azért hagyja el a száját, mert nem tudja feldolgozni a betegség tényét, és ez ilyen formán ölt benne negatív gondolatokat. De mi van, ha az ő szavai rejtik az igazságot, nem pedig az én optimista nézeteim, amik szüntelenül azt diktálják, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, hogy a legjobb orvosok kezébe fogom juttatni, ha addig élek is? Hogyha azok a „legjobb orvosok” egy napon azzal a hírrel fognak várni, hogy innen nincs tovább?
- Ebben igazad van. Nem tudjuk, és mindnyájan reméljük, hogy nem is fogjuk tudni… viszont te se tudod, hogy mi mit éreztünk akkor, amikor szó nélkül, hónapokra itt hagytál bennünket, miközben mi a lelkünket tesszük ki azért, hogy neked a legjobb legyen. Igazat adok neked abban, hogy fojtogató érzés az, hogy nem hagyunk neked teret, de meg kell értened azt, hogy ahogy neked, úgy nekünk is meg kell tanulnunk kezelni a helyzetet. Talán most még túlzónak érzed a körülötted való nyüzsgést, de idővel ez mérséklődni fog… hidd el, anyám révén tudom, hogy miről beszélek –kelletlenül préselem össze számat, hogy a későbbiekben már az alsó ajkamon felrepedezett apró bőrdarabokat harapdálhassam, mintegy pótcselekvésként, miközben alakját figyelem.
Keze után nyúlok, apró tenyere szinte elveszik oltalmazón köré fonódó ujjaim között. Lágyan simítom át vékony, hófehér bőrének felszínét.
- Elégnek kell lennie… egy fiatal szervezet könnyebben le tudja győzni a rákot. Számtalan embernek sikerült már, és te is köztük leszel –biztató mosolyom mögött lassan kezd megszűnni a gondolataimnak táptalajt adó életerő. Belefáradtam… lassan két évtizede érnek a különféle ostorcsapások, amik előtt én szorgalmasan hajtom meg a hátamat, behódolva a nagykönyvben megírtaknak. Anyám elvesztésével apám is szinte megszűnt ember lenni. A mai napig gondoskodom róla, de soha nem lehet tudni, hogy meddig fog még tartani az ő története, hogy mikor kerül ki az életét leíró könyv utolsó lapjára a mindennek véget vető pont. És most Coralie földön megadatott ideje fordult tempójának duplájára, én pedig ezt az időt próbálom megfutni, utolérni és legyőzni.
Tenyerem arcára simítom hüvelykujjammal lemosva a patakokban lefelé gördülő könnycseppek töredékét. Maga a kérdés abszurd volt, melyre mégis a legnyugtatóbb választ kaptam… Homlokomat övének döntöm, hogy az ilyen formán eltöltött, nyugodt tizedmásodperceket egy lágy csókkal koronázhassam meg. Mondhatnám, hogy szeretem, bizonyíthatnám én is, hogy nincs más, akivel ilyen boldogságban le tudnám élni az életemet. Azonban azt szokták mondani, hogy a nemes, igaz cselekedetek többet érnek minden szónál.
- Ha elkezdik a kemoterápiát steril környezetre lesz szükséged. Nem lehet a háznál kisállat, növény, semmi olyan, ami porfogó lenne. Ilyen formán még a könyvek is rizikósak, így napi szintű takarítást kell eszközölni. Nem mehetsz tömött, zsúfolt helyekre. Nem lehetsz majd nagy létszámú csoport társaságában. A helyzetedben az orvosi maszk használata több mint kötelező neked, és a környezetedben lévőnek is. Itthon lenne a legjobb neked, Coralie… legalábbis abban az időszakban biztosan, amíg meg nem tudjuk az első kezelés eredményét –kezem szőke tincseit simítja, olykor mutatóujjam köré csavarva a loknik egyikét. Persze, mindezt olyan elhatározással mondom, mintha legalábbis módomban állna megakadályozni, hogy a saját útját járja… hiszen egyszer már tudtomon kívül kicsúszott a kezem közül az irányítás. – Egyszer ezekre is sort kerítünk, ígérem –mellé telepedve helyezem tenyeremet kézfejére, közelebb hajolva hozzá lehelek csókot halántékára. Egy férj szerepében szinte kulcsfontosságú elem a támogatás. Hogy a legnagyobb áhítattal figyelje feleségének minden kívánságát, és annak módja szerint járjon el a teljesítés érdekében. Ugyanakkor rá hárul a családfő szerepe is, mely egy szerepen belül teszi ki a döntőbíró alakját is. Boldog lennék, ha elkísérne a kötelező utakra, de még boldogabbá tenne, hogyha itthon maradna, ahol nincs rohanás, nincsen stressz, aggódás, csak békesség és tisztaság. Elismerem, hogy nem ez az életvitel dukál egy harminc éves nő számára, de mindenkinek le kell küzdenie a démonját…
A csönd telepszik egész lényemre Coralie magához ragadott szavából kibontakozó története által. Egyszerre ér hidegzuhanyként és perzsel fel... az érzéseim kaotikusak, keveredik bennük a fájdalom, az aggódás, a féltés, a düh és fojtott agresszió, melynek jegyében húzom vissza ölembe kezemet, hogy ne szorítsak rá törékeny ujjaira. Állkapcsom kelletlen erővel feszül meg, elködösült gondolatokkal pattanok fel a földről, egyenesen célozva meg a bejárati ajtót.
- Bocsáss meg… -csak arra fordítok még időt, hogy előtúrjam szövetkabátom zsebéből az abba rejtett doboz cigarettát, aminek társaságát kiélvezve lépek ki a ház elé, és nagy rántással, abból következő hatalmas csattanással téve vissza a helyére az ajtót.
Jobb vállamat vetem a ház oldalának, ujjaim közé csípek egy szálat az erős dohányból, végét a fellobbanó tűzbe mártva, hogy a következő pillanatban már a kéken felsejlő füst gomolyoghasson az ég felé törekedve. Talán most értem el a tűrőképességem legvégső határára. Szakadékba estem, ahonnan a legjobb tudásom szerint kell kimásznom. Úgy viszont nehéz, hogy a felsejlő viszontagságok egyre inkább döngölnek bele a földbe… Mindig is szerettünk volna gyereket, hogy megadja a bizonyosságot arról, miért is érdemes a Földön lennünk. Akinek átadhatom mindazt a tudást, amit én az éveim alatt magamra szedtem, aki intellektusával tovább gazdagíthatná a társadalmat. És most, másodszori próbálkozásra se sikerült… és ha reálisan nézzük a jövőnket, nem lesz lehetőségünk arra, hogy szülőkké váljunk.
Elpöckölöm a leégett cigiből megmaradt csikket, ezzel nyúlva a kilincs után. Lassan indulok el a nappali felé, ám nem jutok el Cora-hoz, helyette nekidőlök a falnak, távolról meredve rá.
- Ezért is mentél el, ugye? –a hangom szinte teljesen érzéketlenül csendül fel, újra felvéve a visszahúzódó magatartást. Nem haragszom rá… csupán tudatában vagyok annak, hogy a madridi utam olyan intervallumba esik, amit bátran lehet távoli múltnak nevezni…

1215 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Vas. Dec. 10, 2017 6:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Szerda volt. Néhány órányi alvás után ébredtem fel arra, hogy rettenetesen fázom. Szorosabbra húztam magam körül a takarót, lábaimat begyűrtem a paplan és a pléd közé. Jégcsappá fagytak, pedig hallottam, ahogy ropog a tűz a kandallóban. Egy pillanat alatt lett nyirkos a lepedő, csupán néhány lélegzetvételnyi idő és egy rövid, ám de annál intenzívebb szúrás a méhembe. Pontosan olyan, mint mikor az ember lánya első nehéz napjaira virrad reggel. Pár perccel később, már véresen, zakatoló szívvel és fájdalommal tárcsáztam a segélyhívó számát, majd hívtam a nővéremet, Penelope-t.
Halogattam az igazságot, elhallgattam előle, de csak azért, mert képtelen voltam végignézni azt, ahogy reagál a hírre. Egy gyereket már elvesztettünk, annak átélése hatalmas trauma volt mindkettőnknek. Tervezgettünk, boldogok voltunk, aztán az álmunk, hogy végre igazi család legyünk, hirtelen semmisé foszlott. Mégis, hogy kellett volna elmondanom neki, hogy – bár nem tudtam róla -, ismét állapotos voltam? Borzasztóan fáj, hogy az életünk, ami tökéletes volt ezidáig, már sosem lesz ugyan olyan. Le kell mondanom mindenről, amit elterveztem.
Lényem egy része egyetért vele, hisz még borzasztóan fiatal vagyok, előttem az élet. Küzdenem kell, még ha néha kilátástalannak is érzem a helyzetet. Ha néha úgy érzem, könnyebb lenne feladni. Olyankor ott lesz mellettem, támogatni fog és lökni előre, hogy folytassam, okkal születtem a Földre.
Lelkem sötétebbik fele viszont folyamatosan ott duruzsol a fülembe, mantraként dübörög szívemben a lemondás, a harc feladása, az életem eldobása. Annyi embert veszítettünk már el. Olyan sok ártatlan lélek hagyta itt az otthonát és költözött fel az égbe. Ők is erősek voltam, ők is küzdöttek a maradásért, mégis távoztak. Tybalt megérthetné… az édesanyját is elmarta mellőle a kór. Minden hazugságom, minden aprócska titok elhallgatása az ő védelmét szolgálta.
-Nem akarok bezárva lenni a házban. Ki kell mozdulnom innen. Ismersz, nem bírom a négy fal között. – Igyekszem meggyőzni őt tervének ellenkezőjéről. Ha valóban a házam fogságában kell töltenem napjaimat, legalább hadd tegyek egy próbát azért, hogy megkönnyítsem az életem. - Sétálni szabad, a friss levegő különösen jót tesz és van, aki sportol is mellette. A minap a kórházban egy hölgy azt mesélte, bejárták a közeli erdőt a férjével, táboroztak és istenien érezték magukat. – Talán beleegyezik abba, hogy ha az országot nem is hagyjuk el, de legalább felfedezzük a város adta lehetőségeket. Annyi szép helyen nem jártunk még, ami körülöleli Párizst.
Igyekszem egy kicsit oldani a hangulatot, legalábbis reményeim szerint sikerül és bár ismét közel érezhetem magamhoz, nem tart sokáig. Torkomban óriásira duzzad a gombóc, mely szinte egész délután fojtogatott. Szorosan összefűzött ujjaink egy pillanatra fájdalmasan felordítanak, amikor kibontakozik az ölelésemből és magamra hagy. Elcsigázva, könnyes szemmel nézek utána, térdeim – mely néhány perce még az égnek meredtek – most a padlót nyaldossák, tenyereim combjaimhoz préselődve pihennek.
-Tybalt! – Erőtlenül mondom ki nevét, mely el is száll az ajtó csattanásának hangjával együtt. Ajkamba harapok, szemeimet összeszorítom, mintha csak azt akarnám, az ismételten szétnyíló pillák felfedjék, ez csupán egy rosszra sikerült álom volt. De ugyan ott találom magam, ahol eddig is. A nappalink padlóján térdelve, sírva, kilátástalan helyzetben. Mert jelenleg nem tudom, merre tart a kapcsolatunk. Mi az, amit még kibír.
Laza kontyba tűzöm tincseimet a fejem tetején, a kanapéra ülök, felhúzott térdeim tartanak most egyben. Hallom lépteinek zaját, azt is látom szemem sarkából, hogy az ajtóban veti meg lábát és nem hajlandó közelebb lépni hozzám. Megértem… legalábbis a szívem egyik fele. A másik tajtékzik a dühtől és csalódottságtól.
-Igen. – Rövid válaszom nem sértettségemből fakad, csupán nincs mit hozzáfűznöm. - Elmentem és megtenném újra. Sajnálom, de ez az igazság. – Nem nézek rá, attól csak elgyengülnék. Belenézni szemeibe olyan lenne, mint elveszni a legmélyebb tenger hullámai között. Hasztalan lenne a kapálózás. - Nekem is fáj, hogy már sohasem lesz gyerekünk. Úgy látszik, nekem ez jutott. – Vállaim megemelkednek, majd leereszkednek mondandóm végére. Elfáradtam, fémes íz keveredik nyelvemre. Jócskán lekéstem a gyógyszerek idejét, ezt a napot már kihagyom. Baj talán nem lesz belőle.
-Az életem jelentéktelenné vált. Az lenne a feladatom, hogy gyereket szüljek, anyává váljak és gondját viseljem a családunknak. Hogy támogassalak minden jó és rossz döntésedben. De képtelen vagyok még erre is. – Hangom elhal, ma már sokadjára fojtogatja torkom a sírás. Nagyot nyelek, összeszedem magam és felé fordulok. A gondolat, mely eddig csak ostobaságként jelent meg fejemben, most alakot ölt. Nem figyelek a tudatalattim visító, jajveszékelő hangjára, kibuknak belőlem a szavak. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elviseljem a boldogtalanságát.
-Menj el Tybalt. – Megremeg az állam. - Keress magadnak egy lányt, aki megérdemel téged. Aki megajándékoz egy gyerekkel, aki egészséges, fiatal… – Bennem akad a szó, képtelen vagyok folytatni. Valóban ezt akarom? Elküldeni azt a férfit, aki a legfontosabb az életemben? De ha egyszer ezzel megmentem az életét? - …boldogtalan vagy Tybalt, hiába is tagadod. Ez az egész téged is felemészt, akár csak engem. – Felállok, három lépéssel leküzdöm a köztünk lévő távolságot és mielőtt még ellenkezne, végigsimítok borostás állán. - Mindennél jobban szeretlek, csak jót akarok. – Az elmém szórakozik velem, vagy csak a tabletták, amiket hiányzol a szervezetem. Már rég be kellett volna vennem őket, nélkülük mit sem ér majd a kemoterápia. Gyűlölöm őket és bevallom, többször eljátszottam a gondolattal, hogy beleszórom őket a lefolyóba, de mindig letettem erről a tervemről. Most mégis, az indulatok, az érintések, a letargia… elfeledtette velem hiányukat.
-Nem vettem be a pirulákat. – Suttogom ajkaiba. Szemembe költözik a félelem, lábam erőtlenné válik, a légzésem szapora lesz. - Nem tudom, hova tettem őket. – Pánik lesz úrrá rajtam, az élniakarásom felülkerekedett a halál elleni tusában. Egyszerre bánom meg a szavakat, amik elhagyták a számat, de már késő. - Ne haragudj, én nem… nem gondoltam komolyan amiket mondtam. – Hátamat az ajtófélfának vetem, mély, tisztító levegőt veszek. Ez csak egyetlen alkalom, még sosem fordult elő. Ettől még nem lesz baj… akkor mégis miért szorít a mellkasom és hagy ki néhány ütemet a szívem.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Hétf. Dec. 25, 2017 12:48 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

A Fények városa… Párizs. Mindenki így ismeri, mindenki így gondol rá. Közkedvelt turisztikai látványosság, első az emberek bakancslistáján, melyet még kinek hosszabbra, kinek rövidebbre nyúló élete során legalább egyszer meg akar látogatni. Vannak hamis önvallomások, melynek során sokan titkolják, ezáltal fintorral nyilatkoznak a Francia fővárosról, de valójában ők is meg szeretnék egyszer csodálni az Eiffel-tornyot, a Notre Dame-ot, a Louvre-t, de még a Diadalívet is. Hiszen minden, amit nyújtani tud az egyszerűen mesébe illő… talán úgy is mondhatnánk, hogy nem csak a fények, de fennállása óta az Álmok városa is. Mivel Párizs gyönyöre gyakran elfeledteti a publikummal azt a tényt, hogy itt is ugyan olyan húsvér emberek élnek, mint New Yorkban, Londonban, vagy bármely más, szintén nagy volumenű városban. Itt is a napi megélhetésért dolgoznak az emberek, itt is, ahogy van gazdagság, úgy van szegénység is. És ahogy van egészség, úgy egyértelműen van betegség… Akik idejönnek, jegyet váltanak egy hosszabb időtartamú látogatásra, tátott szájjal néznek bele az itteni lakosok arcába, felmérve annak minden mimikáit, és keresve rajta a sztereotípiákat. Vagy szimplán annak a felsőbbrendűségnek a jelét, amivel a francia rendelkezik, mondván, ő ebben a csodás városban él, ahol minden tökéletes.
Az igazságot azonban a házfalak őrzik. Lehet valakinek fényűző élete, pompás, kifogástalanul fizető állása, címlapra illő háza, élhet akár a belváros legnagyobb luxusában az Eiffel-torony fényárában vagy a külváros egy magasra nyúló villájában; a tény attól még tény marad, hogy Párizs hiába tökéletes, az itteni életszínvonal pont ugyan olyan szintet súrol, mint egy átlagosabbnak tetsző, nagyobb városban. A különbség csak annyi, hogy itt a fővárosban szebb a körítés, és az emberek képesek megfeledkezni a problémáikról, csak akkor figyelnek fel rájuk, hogyha az valószerűen beleordít a képükbe, és csalárd módon akkor üti fel a fejét, amikor a legkevésbé számítanak rá. Hiszen a Fények nagyvárosában is ott lappang a sötétség, elvégre mind ismerjük az igazságot: nincs fény sötétség nélkül. Csak ez a sötétség nem kézzel fogható, nem egy lámpa leoltásával jár, sokkal inkább a lakosság életébe ássa be magát, konokul törtetve, hogy érzelmi úton tegye tönkre a kiválasztottakat. Márpedig bizonyos, hogy a Girioux nevet évtizedek óta sújtja önnön átkával, és csak rajtunk múlik, hogy fény tudunk-e csempészni az enyészetbe.
- Áldozatokat kell hoznod, Coralie, és ezt te is tudod –hasonlón fogom most a kezét, mint ahogy tettem azt az eskető pap előtt azon az ominózus estén. Akkor még nem hittem, hogy kettőnk élete valaha is ilyen úton fog haladni. Mégis, ezekben a vészterhes időkben is olyan határozottsággal, meg nem ingó hittel tudom tartani a kezét, mint amikor a szemébe nézve mondtam ki az igent. Sokan mérlegre tennék az életüket… elgondolkodnának azon, hogy ezt érdemlik-e. Én már beletörődtem a sorsomba, ezért is van, hogy egy pillanatra se fordult meg a fejemben az, hogy megelőzöm Cora-t, és mire visszaér a kettőnk fészkébe, én akkora már nem leszek itt. – Majd akkor térjünk vissza erre a beszélgetésre, hogyha már tudjuk, milyen hatással lesz rád a kemoterápia, jó? Az első kezelések alkalmával le fog gyengíteni, utána viszont, ha már hozzászokott a szervezeted, szintúgy nem szabad megerőltetned magadat. Nem vetem el a hölgy által mondott lehetőségeket, de én csak arra kérlek, hogy te is lásd reálisan a helyzetet; fontos a sport, a séta és a friss levegő is, de bizonyos mennyiségben több károd származhat belőle, mint hasznod –mindaz, amit mondok, egy orvos szava által megcáfolhatók. Én csak az anyám kezeléséből fennmaradt emlékeimből táplálkozom, de el kell ismerni, az orvostudomány sokat lépett előre húsz év leforgása alatt. Én már csak alanyi jogon is vágyom arra, hogy Cora-t elzárjam minden veszélyforrás elől… még ha ezzel előidézem azt is, hogy a túlzó féltésem árán egy kalitkába zárt madárral lesz rokonítható.
A meleg, otthonias környezet egyszeriben válik fagyossá, nyomasztóvá… ujjait lefejtem a sajátomról, hogy pánikszerűen, a halántékomon a dühtől kirajzolódó erek lüktetésével hagyhassam el a szobát. Csak egy szál… a láncdohányosok rendre azt mondják, hogy már annyi is képes csillapítani a felgyülemlett feszültséget, csak arra kell gondolni, hogy a tüdődben megült füst, melyből a nikotin végigáramlik az ereidben a gondjaidat jelképezi, és mikor szépen lassan engeded azt ki a levegőbe, egyszeriben kifújod a problémáidat is. Az elméleti technika a sajátom, de a kivitelezése nem arat osztatlan sikert, hiszen azzal, hogy az ember a gondjait szajkózza annak céljából, hogy megszabaduljon tőlük, csak többet rágódik rajtuk, mint amennyit tenné azt alapból. Ezért nem gyújtok rá még egy szálra… különben is, a spontán megfutamodás után alkalmasabb szembenézni a problémával, nem?
Nekidőlve az ajtófélfának emelem kezemet a nyakamhoz, hogy ereszthessek a nyakkendő fojtogató szorításán. Szinte lesújthatónak mondható a pillantásom, de a haragvás mögött ott bujkál a csalódottság, ahogy teketóriázás nélkül közli velem az igazságot: elment, és ismét megtenné. Egy férj, aki mindennél és mindenkinél, teljes rajongással szereti a feleségét, ezt a mondatot semmiképp nem akarja hallani…
- Tehát elmennél… értem… -egyre csak száradó ajkamat nyaldosva szakítom le a nyakkendőt gallérom takarásából, hogy ingerült mozdulatokkal fogva közre végét végül felcsavarhassam a kézfejem köré, majd ledobhassam a kávézóasztal fedőlapjára. A betegsége egyre inkább értelmezhető úgy, hogy próbára tesz minket, meddig megyünk el józanésszel, és mikor jelentjük ki, hogy ennek itt a vége…
- Igen, ez a középkorban még így volt. Ott a nőnek valóban nem volt más szerepe, mint utódot hozni a világra. De ez már a nyomorult 21. század, Coralie! Könyörgöm, ne traktáld magad hülyeségekkel, mert a fejedben ülő zűr hamarabb fog felemészteni téged, mint a cseszett betegséged! –érzem, ahogy dagadnak az erek a nyakamon, miközben meggondolatlanul, emelkedett hangon vágom hozzá a szavakat. – Mérhetetlenül fáj az, hogy sokaknak sikerült, mi pedig elbuktunk… ez jutott nekünk, és ebbe képes leszek egyszer beletörődni. Azt viszont nem tudom felérni ésszel, hogy miért nem én voltam az első, akinek szóltál. Miért pont nekem kell utoljára megtudnom, Coralie? Ezt meg tudod nekem magyarázni, hogy én is megértsem? –arrogáns számonkérésem egy lemondónak tetsző, hitetlen mosollyal párosul. Ezen beszélgetés egy számomra is ismeretlen Tybalt-ot lök a felszínre, amit a mélyen rejtőző, józan ítélőképességgel rendelkező énem képtelen elnyomni.
- Nem… Nem! –kiáltom kétségbeesetten, mintha legalábbis ezzel semmissé tudnám tenni mindazt, amit a fejemhez kíván vágni. – Ne akard megmondani nekem, hogy boldogtalan vagyok-e vagy nem! –elégedetlenül, kezemet magam elé tartva kívánom kivédeni a rágalmakat. El akarok lépni a keze elől, de végül csak megnyugvást hoz a simítása.
- Kétségbe vagyok esve, Coralie… Nem érdekel más nő, csak te. Miért akarsz elüldözni magad mellől? Azzal, hogy megpróbálsz eltaszítani… azzal teszed a legrosszabbat –arcomat simító keze után kapok, csuklója körül szorulnak össze ujjaim, nem túlzón, de érzékelhetőn. Ha ez a fizikailag kifejtett ragaszkodás nem lenne elég, a szememből áradó határozottság tesz tanúbizonyságot szavaim igazáról. Homlokomat döntöm az övének, ajkaim simítják az övéit, de nem nyerek tőle csókot.
- Miért teszed ezt magaddal, Cora?... –hiába suttogom, néminemű ingerültséget tükröz a hangszínem, mikor eltávolodva tőle kapok a keze után, hogy ujjait összefűzhessem az enyéimmel. Szabad kezem szüntelenül arcát, haját simítja.
- Ne foglalkozz vele… csak… próbálj megnyugodni –szüntelenül keresem tekintetét, hogy szemkontaktus gyanánt próbáljam meg csillapítani a hirtelen megjelent pánikot; csak közben az én vérem is dübörög az ereimben… - Megkeressük… megkeresem őket. Csak mondd meg, hol lehetnek. Kérlek… -két kézzel fogom közre arcát, nyugtatólag simítva végig rajta. Apró lépésekkel haladok csak előre, de kezdem megérteni azt, hogy apám miért jutott oda, ahol most van… a problémás idősek otthonába. Érzem, hogy betűnként vésődik fel a nevem az elmegyógyintézetbe való beutalóra.

1200 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Hétf. Dec. 25, 2017 9:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Én nem tudom, mit mondjak… egyszerűen, én csak le akarok ülni. Friss levegőt akarok, ki kell innen mennem. Kapkodva veszem a levegőt, elveszek Tybalt szemeiben, ahogy felnézek arcába. Istenem, mennyire hiányzott. Mennyire hiányzott az érintése, a hangja, a mosolya. Minden egyes porcikám tiltakozik ostoba ötletem ellen, de nem lehetek önző. Nem láncolhatom magamhoz, miközben tudom, hogy meg fogok halni. Idő kérdése és elhagyom a Földet, ezt jobb, ha Ő is belátja.  - Úgy sajnálom, el sem hiszed, mennyire sajnálom. – Dadogom, ahogy hátamat az ajtófélfának vetem és lecsúszom a padlóra. Kattog az agyam, gondolkodom, hova is tehettem a pirulákat. Azt hiszem, a kocsiban hagytam. Nem, nem, talán a kabátom zsebében. Vagy a táskámban, amit a konyhapultra raktam. De az is lehet, hogy nagy idegességemben, Olympia-nál hagytam. -Nem csak a középkorban volt így, ez most is így van. Csak nem nevezzük nevén vagy máshogy beszélünk róla. Gyereket akarok szülni neked Tybalt! Neked, a férjemnek, életem szerelmének. – Meredten nézek a bejárati ajtóra, mintha megváltást várnék, mintha csak azt várnám, hogy az óriásira duzzadt tabletták mosolyogva, lassú léptekkel besétálnának rajta. Lehunyom szemeim, forog velem a szoba, hirtelen apróra szűkül és levegőtlen lesz a máskor oly szellős helyiség. Megpróbálom leküzdeni gyomrom bucskázását, mély, tisztító levegőt veszek, amitől egy kicsit jobban leszek. Hallom lépteit a házban, ahogy ide-oda járkál, keresve a gyógyszerem. - Nincs itt, Olympia-nál maradt. – Nyögöm halkan, kövér izzadtág cseppek gördülnek le halántékomon. Egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy eldobom őket. Hogy ezentúl nincs szükségem rájuk. Csak mérgezik az elmém és a testem. Olyankor, elvesztem önmagam. Elvesztem a maradék tartásom és jobbára csak fekszem. Gyűlölöm magam ilyenkor és ettől szeretném megóvni Tybalt-ot is. - Állj meg kérlek és ülj ide mellém. – Döntöm fejemet a nappali felé, onnan hallom a motoszkálást. Ha megáll és rám emeli tekintetét, talán nem sírom el magam. Hatalmas erőfeszítés kell, hogy ne zokogjak ismét, mint egy kisgyerek. Beletúrok szőke tincseimbe, markomban ragad néhány kósza szál. Dühös leszek tőle, legszívesebben ordítanék.
-Nézd meg! – Szólok ingerülten. Hangom egy oktávval feljebb csúszik. - Nézd meg mi történik velem. Én nem akarom ezt Tybalt. Napról napra egyre rosszabb a helyzet és még csak a tablettákat szedem. Mi lesz, ha elkezdődik a kemoterápia? Teljesen elveszítem önmagam. – Megpróbálok felállni, erőtlen lábaim azonban maradásra bírnak. Egyik pillanatról a másikra lettem gyönge, ilyet még sosem éreztem. Talán a találkozó híre, a közelsége az, ami miatt ennyire elgyengültem. - Fogsz még úgy tekinteni rám, ha már nem lesz hajam? Fogsz még szeretni, ha neked kell feltakarítani a hányásom? Mi lesz velünk, ha úgy érzem, elég volt és ne bírom tovább? Hát nem érted, mitől akarlak megóvni azzal, hogy arra kérlek, keresd meg a boldogságod? – Megnyalom alsó ajkam, melegség árad szét ereimben. Fáradt vagyok, legszívesebben aludnék, de nem tehetem meg. Emlékek sokasága ugrik a szemem elé, erőszakosan furakodnak be elmémbe, hiába is próbálok ellenkezni. Életre hívnak, keringőzni akarnak velem, miközben megannyi csodálatos kép mellette lépkedem el. Képzeletben aprócska gyermek nyugszik karjaimban, barna, fürtös haja keretezi pufók arcát, jégkék tekintete sajátoméra emlékeztet. Aztán hirtelen szertefoszlik minden és fájdalmas szúrást érzek a méhemben. Hiszem, hogy az ember érzelmei összeköttetésben állnak a szervezetében munkálkodó, az élethez fontos szervekkel és most, hogy dühös vagyok, csalódott és a helyzetemet kilátástalannak vélem, a testem bejelez, mint valami hangos, fülsiketítő harsona. - Nem akarlak ellökni magamtól, csupán lehetőséget adok arra, hogy anélkül lépj tovább, hogy lelkiismeret furdalást éreznél. – Sosem fogok neheztelni rá, ha mégis úgy dönt, megszegi hitvesi eskünket. - De ha úgy döntesz, mellettem maradsz, ígérem neked, hogy sohasem fogom feladni. Hogy mindig küzdeni fogok. Magamért és érted. Miattunk… – Elmosolyodom, kezeim öleben pihennek, még mindig szorítják azt a néhány hajszálat, ami kihullott az előbb. Ragaszkodva tartom őket combjaimon, mintha nem akarnék megválni tőlük. Holott már rég elvesztettem őket. Az élet ennél sokkal bonyolultabb. Ragaszkodunk olyan dolgokhoz, melyek már rég nem tartoznak hozzánk. Én döntök a saját sorsomról, még ha néha úgy is érzem, beletörik a bicskám.
Légzésem csillapodik, a szívem tempója lassul és már nem ver ütemes ritmust a vérem fülemben. A szám szárazsága enyhül, a remegés, mely kezeimet rázta, amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen elmúlik. Arra gondolok, mennyi mindent tehetünk még meg. Hogy amint a szervezetem megbarátkozik a kezelésekkel, azonnal útnak indulhatunk és felfedezhetjük a világot, amit annyira szeretünk.  - Utolsónak tudtad meg és röstellem, hogy nem neked mondtam el először. – Szétnyitom tenyerem, szalmaszőke szálak hullnak a padlóra. Elengedtem őket… elengedtem a betegségemmel járó terhet is. Már nem egyedül cipelem tovább. - Az édesanyádra gondoltam. Eszembe jutott, milyen kicsi voltál, amikor elvesztetted. Nem akartam, hogy újra azt érezd, amit akkor. A mérhetetlen fájdalmat. Hogy azt hidd, Isten gyűlöl téged, amiért így büntet. Hogy Utána végig kell nézned azt, ahogy én is tönkremegyek. –A szavak olykor összemosódnak, ügyelnem kell arra, mit is akarok mondani.
Ígéretet tettem, melyet nem akarok megszegni. Erős leszek és küzdeni fogok, minden erőmmel. Foggal, körömmel azért, hogy együtt öregedhessünk meg. A teraszon üldögélve, egymás kezét fogva, miközben forró teát szürcsölünk. Már az sem marja szívem, hogy kettecskén éljük le életünket. Már nem érdekel… csak Vele lehessek.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Kedd Dec. 26, 2017 3:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

Mindig is kíváncsi voltam, hogy a Sors milyen alapon válogat… mi az a feltétel, amik alapján kiosztja a magánál tartott paklit: ki az, aki a nyerő lapokat kapja, és ki az, aki sorjában veszti el a köröket. Ők azok, akik szüntelenül reménykednek, akik ugyan úgy kikérik a következő fordulóban a kártyákat, hiszen reménykednek abban, hogy ennél rosszabb már nem lehet. Az élet azonban drága tanulópénzt képes adni: mindig van rosszabb. Ez az, amit a magam fajtának meg kell jegyeznie… amikor valami túl jó, amikor úgy érezzük, hogy már sínen van az életünk, hogy innen már csak felfelé vezet az út, akkor kell ráeszmélni, hogy ez így túl kellemes, túl szép. Valami olyan, ami nem illik hozzánk, a mi formánkhoz… Mi vagyunk az örök vesztesek, akik hiába tepernek, nem kapják meg a kellő bánásmódot, és a Sors, hogy ezt érzékeltesse is, még egyet belénk rúg, hiába vagyunk már amúgy is a földön. Harminchárom éve várom azt, hogy levegye a terhet a vállamról… ezen az alapon jogom van azt hinni, hogy születésünk pillanatában már elrendelt célokkal érkezünk a világra. Az én célom az, hogy átvészeljem a szeretteimet sújtó betegségekkel járó viszontagságokat. Azt mondják, hogy akit a földi életben büntetnek, azt majd a túlvilágon duplán jutalmazzák…
Könyökért támasztom mindkét kezemmel, míg a fal mentén a földig süpped. Az alsó ajkamon felrepedt apró bőrdarabokat idegesen rágcsálva figyelem vonásait… a lényem egy darabkája abban a reményben dédelget, hogy ez csak egy átmeneti állapot, egy kezdeti fázis, amit a kemoterápia, az orvosok tudatos közbenjárása egyszeriben eloszlat, mint egy egyszerű náthát. Azonban látva a szenvedését, azt a kínt, amit meg kell élnie fekete fellegekként borítják be az idáig a kettőnk békés életét jelképező, gyönyörű és makulátlan tájat. Azonban ezek a felhők nem csak egy kósza nyári záport hoznak magukkal, annál sokkalta többet szimbolizálnak, ami ellen már nem tudunk védekezni.
- Ne kergess irreális álmokat, Cora… -az ellenszegülő szavak szinte marják a torkomat, de a közlési kényszerben ridegen hagyják el a számat. Lehajtott fejjel tanulmányozom vékony, csontos ujjakban végződő hófehér kézfejét, mígnem végigsimítva rajta állok fel, hogy eleget tegyek az ígéretnek. Bárhonnan leakasztom én azt a gyógyszert, ha addig élek is… kézrátétellel tanulmányozom kabátjának zsebeit, táskájának minden egyes zugát, mit se törődve azzal, hogy megelevenedik előttem a női táskák pokla. Úgy várom a gyógyszeres dobozban összekoccanó pirulák hangját, mint éhezett vad a zsákmánya által ejtett neszezést. Helyette viszont egy szembesítést hallok, melynek következtében a kezem ügyében lévő bögre ingerülten csattan a földön, és a belőle maradt apró darabok halkan csilingelve gördülnek tovább a padlón. Erőteljesen markolok rá a kávézóasztal fedőlapjára, mintha képes lennék a fába vezetni a feszültségemet. A sikertelenségemet viszont csak sikertelenség halmozza… egyenként szedem fel a dühkezelési problémákról tanúskodó kisebb-nagyobb maradványokat. A szemetes azonban csak egy távoli cél, amit a felszólításának értelmében nem érek el. A cserépdarabok az asztalon terülnek el, míg én Cora-val szemben kuporodok le a kelletlenül hideg földre, hangtalanul kísérve végig minden egyes szavát. Idült, halovány mosoly játszik ajkaimon, mintha pillanatnyi hallásvesztés következtében nem érteném a felém címzett szavakat… ez is csak egy újabb akadály, amit át kell hidalnunk. Ökölbe szorított kezeire óvatosan, gyengéden simítom rá a sajátomat, lágy mosolyom őszinteségéről a szemem is árulkodik. Hiszen a szem a lélek tükre, ugyebár…
- Az én boldogságom itt van veled, Coralie –apró csókot lopva hajolok közelebb hozzá. – Nem számítanak a körülmények: bármi is történjék, számomra te voltál, vagy és leszel a leggyönyörűbb nő. Egy áldás az, hogy itt vagy nekem, hogy engem szeretsz és én ezt feltétel nélkül viszonozhatom. Az elmúlt hónapok számomra is bizonyossá tették azt, hogy az életem nélküled nem ér semmit… nem tudnék megválni tőled, hiszen a lényem egy részét te birtoklod, és más nem rendelkezhet vele csak Te –az újból együtt töltött idő során először áramlik szét ereimben a jóleső megnyugvás. Azzal, hogy az eddig a fejemben élt szavak kimondásra kerültek, úgy érzem, mintha ez által pecsételődtek volna meg. Az esküm nem csak egy elrebegett, felszínes ígéret volt, mégis ezzel a pár mondattal vált kerek egésszé. Az ő problémái az én problémáim is… egy házasság összekovácsolja a két felet, így nincsen olyan, hogy „te” vagy „én”, csakis „mi”. Az ő vállát nyomó terhek egy részét magamra vállalom, hogy ennyivel is könnyebb legyen neki. Mindent megteszek azért, hogy érezze, ezt a csatát nem kell egyedül elszenvednie, hiszen ketten túllendülünk rajta.
- Soha nem gondolkoztam el más választási lehetőségen, a közös életünk fontosabb számomra mindennél –mosolya nyomán görbül ajkam széle. Apám is ezt mondta anyámnak, mikor a betegségének utolsó fázisába ért… Épp, hogy árnyéka volt már önmagának, ezért is bíztatta arra, hogy hagyjuk hátra őt, keressük meg a számításainkat máshol, legyen szó más városról, országról, kontinensről; csak legyünk tőle minél távolabb. Ezzel próbált minket megóvni attól, hogy végignézzük az életének kegyetlen hanyatlását. Nem volt méltó hozzá, ahogy nem méltó Cora-hoz sem… egy élet nem érhet véget ilyen céltalanul, ilyen fiatalon, ilyen tragikus hirtelenséggel. Apám, mint végtelenül vallásos ember édesanyám temetésén mondta, hogy Isten azokat, akire szüksége van hamar magához szólítja, míg a szennyet a Földön hagyja…
- Isten egy furcsa, groteszk játékot űz velem, viszont én nem ismerem a játékszabályokat. Próbálok hinni abban, hogy mindennek megvan a miértje, hiszen apám, a biblia és a hit legfőbb ismerője azt plántálta belém, hogy feltétel nélkül bíznom kell abban, hogy Isten tudja, mit miért tesz, és nem kérdőjelezhetem meg az Ő akaratát… Viszont hogy hihetném azt, hogy az általa nagynak, irgalmasnak tartott Istenkép nem csak parasztvakítás?! Anyám halálával már megrengett a hitem, mostanra viszont megszűnt létezni… A fájdalmat úgyis képes vagyok viselni, hogy nem fohászkodok nem létező természetfeletti erőkhöz, hiszen láthatjuk, a segítség nem érkezik –csak magamra számíthatok… az elvakultan hívő emberek látnak rációt abban, hogy feltétel nélkül megbízzanak a biblia tanaiban, a papok szent szavában, hogy Isten házában gyónják meg bűneiket, hiszen mindenki érdemel megbocsájtást. Azonban, ha Isten ekkora ügyet fordít a vallást gyakorlókra, én, aki sokáig hittem a létezésében, miért nem kaptam kegyeletet?
- Mikor elmentél beszéltem Andreas-szal… Ő már tud róla? Találkoztál vele… előttem? –nem tudnám megmondani, hogy miért olyan égető ez a kérdés. Hogy miért nem tudom elereszteni olyan könnyedén a tényét annak, hogy a volt férje továbbra is egy fontos, állítólag bizonyos értelemben már hátrahagyott állomását képezi az életének… Rettegek attól, hogy egyszer újra befut arra az állomásra, ahonnan már nem fog tudni tovább indulni, mert ott valami jobb, biztosabb vár rá. Noha a biblia is kimondja, hogy „szeresd felebarátodat”, de hiába nincsenek gyűlölködő érzéseim Andreas-t illetően, nem tudok megbirkózni a Cora életében való aktualitásával…

1065 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Kedd Dec. 26, 2017 11:38 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



A kezdeti sokk múlandóban van, már nem érzem, hogy a gyomrom tartalma az ölebem kívánkozik, de még mindig nem vagyok annyira erős, hogy magamtól talpra álljak. Jól esik a hűvös kövön üldögélné, a konyha és a nappali közt, éppen félúton. Mintha csak a saját életemet látnám, mintha ez a távolság a két helyiség közt az életet és a halált szimbolizálná. Fél úton vagyok és csak rajtam áll, hogy merre visz majd az utam. Most, hogy végre csillapodott a vihar lelkemben és újra magam mellett tudhatom Őt, talán könnyebb lesz szembenézni a rám váró feladattal. Azt hiszem, egyszerűbb lesz reggelente felkelnem és mosolyogva fogadni az új napot ahelyett, ahogy az elmúlt hetekben tettem. A támogatás, a szeretet eddig is körbe vett, de hiányzott valami. Valami egész különleges, amit csak Ő adhat meg nekem. Ez pedig a szerelme, melyet azóta hordoz a szívében, hogy összevesztem vele a piacon, azon a fránya második világháborús lámpán. A kapcsolatunk jelképe azonban már nincs a helyén, említenie sem kell, hogy tudjam, valószínűleg ripityára törve fekszik a garázsban vagy rosszabb esetben, a kukában.
Ne kergess irreális álmokat Cora. A mondatra összerándul a szívem. Nem harcolhatok ellene. Egyszerűen, bele kell törődnöm. Nekünk nem lesz gyermekünk. Legalábbis most nem. Most arra kell koncentrálnom, hogy kigyógyuljak ebből a kórból és újra egészséges legyek. Ez a cél lebegjen a szemem előtt, semmi más. Ráérünk később gondolkodni azon, hogy családot alapítsunk. - Mint mindig, most is igazad van. – Erőtlen mosoly vándorol ajkaimra, érzem, ahogy végei felfelé kunkorodnak. Összerezzenek a pohár okozta csörömpölésre, de nincs erőm felé fordítani tekintetem. Nem érdekel, hogy a pohár hány szász darabra hullik szét, csak az érdekel, hogy érezzem testének melegét. Úgy vágyom az érintésére, mint éhező ember egy falat kenyérre. Viszonzom csókját, sőt, el is mélyíteném, csak hogy végre úgy érezhessem Őt, ahogy mindig is. De nincs erőm… - Meg fogok változni és félek ettől a változástól. – Vallom be remegő hangon, miközben lenézek a combom mellett pihenő, olykor egy-egy lélegzetvételtől megmozduló, szőke tincsekre. - Hetente hivatalos leszek a kórházba, ha nehezen viselem a kezeléseket, akár bent is tarthatnak majd. Azt pedig, nem akarom… – Az előzetes megbeszélések során, a műtétet követő hetekben megkezdődik a kemoterápia. Csak rajtam áll, hogy vállalom e a beavatkozást és csak utána kezdjük meg a kemót, vagy először megpróbáljuk a sugárral legyőzni a rákos sejteket és ha nem sikerül, akkor kerítünk sort a műtétre. Ezt pedig kettőnknek kell eldöntenünk. Tudom, hogy Tybalt azonnal az első lehetőséget mondaná, de meg kell értenie az indokaimat. Így hát nagy levegőt veszek és felvázolom előtte a tényeket, melyet az orvos csoport is ismertetett velem, néhány héttel ezelőtt. - Az orvosok választási lehetőséget adtak, de jobban belegondolva, inkább csak az egyik opciót ajánlották. – Fülem mögé tűröm tincseimet, érzem, hogy visszatért belém az élet, már nem émelygek. - Vagy megműttetem magam és utána kapom a sugárt vagy először a kemót és meglátjuk, hogy reagál a szervezetem. Lehet, hogy nagyon jól és akkor nem kell műteni, de az is lehet, hogy mindenképp kell a beavatkozás, de akkor csak korrigálni kell és minden maradhat a helyén. – Felcsillan egy aprócska remény, egy vékony szalmaszál, amibe kapaszkodhatok. Tudom és az előbb ígéretet tettem, hogy felhagyok ama ötletemmel, hogy gyermeket szüljek neki, de az ember mindig csak remél. - Kicsi az esélye, de ha így megmenthetem a testem, akkor megteszem. Csak pár hét az egész, akár egy hónap. Történik e változás. Ha nem, esküszöm, én magam kérek időpontot a műtétre. – Meg is teszem, ha nem látom értelmét a várakozásnak.
Közelebb csúszom hozzá, fejemet a vállára fektetem. Parfümjének illatától könnyes lesz a szemem. Furcsa, hogy milyen apró dolgok képesek az embert megríkatni. - Nem kell most azonnal döntenünk, alhatunk rá pár napot, legközelebb a hét közepén kell orvoshoz mennem. Szeretném, ha te is eljönnél. – Meg kell szoknia, hogy az életünk már nem lesz ugyan olyan. Hogy a napi rutinunk a pirulák és kezelések közt fog egyensúlyozni. Hogy minden óracsipogásra felkapjuk a fejünket, hogy az émelygés, mely a gyógyszerek egyik mellékhatása, bizony kihat majd a mindennapjainkra. Tudom és hiszem, hogy együtt megbirkózunk ezzel a helyzettel és amennyire féltem az elején, most annyira vagyok biztos abban, hogy menni fog. Erős várat építünk, amit senki és semmi sem rombolhat majd le. Ha beszorulunk a falak közé, akkor is feltaláljuk majd magunkat és nem hagyjuk, hogy a betegségem meggátoljon mindabban, amit eddig is tettünk.
Andreas neve hallatán kényelmetlenül bizseregni kezd a fejbőröm. Sosem voltak egymás vetélytársai, hisz ő a múltam, egy megkopott emlék, mely mára ismét feltűnt az életembe, de már csak mint barát titulusban. Ennek ellenére, érzem Tybalt hangjában az ingerültséget. Sosem adtam okot arra, hogy így gondoljon Andreas-ra, férfiúi büszkesége azonban erősebb. - Tud róla, igen. Szükségem volt az orvosi kapcsolataira és miután szó nélkül elmentem, nem volt kihez fordulnom. A családom rám telepedett, te haragudtál rám… – Hazudhatnék, de nem látom értelmét. - De ez most egyáltalán nem fontos. Az a lényeg, hogy most újra itt vagyok, nem igaz? – Tenyeremre támaszkodom, felnézek arcára, majd tekintetem ajkaira vándorol. Olyan, akár a jól megtervezett mestermű. Finom, mégsem tolakodó és hívogat, mint nyári estéken a fény a vérszívókat. Végig simítok arcán, borostája serceg érintésem alatt, hüvelykujjam alsó ajkán játszik.
Hogy tudtam gondolkodás nélkül itt hagyni?!
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szer. Dec. 27, 2017 5:22 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

Az élet a tűrésről és az elfogadásról szól. Először is elfogadni azt, hogy nem rendelkezhetünk önkényesen felette, hiszen a külső befolyások gyakorta többet változtatnak az életvitelünkön, mint ahogy mi azt tesszük saját erőnkből. Ezek a változások lehetnek meglepően jólesőek, ugyanakkor vészjóslóan kellemetlenek is… ez esetben pedig érvénybe lép a tűrés stratégiája. Meg kell tűrnünk a mindennapi élet okozta akadályokat, amiket nem minden esetben tudunk kikerülni, átvészelni. Van, hogy a saját bőrünkön való tapasztalás célravezetőbb, mint az, hogy elmenekülünk előle, netalán tán félelemből áthidaljuk azt. Ez viszont egy emberi tulajdonság, valamelyest egy mindenkibe kódolt késztetés, hogy a rosszat evolúciós fejlődésünkből eredendően a tőlünk telhető legnagyobb szakértelemmel elkerüljük. Hiszen a rossz lehet materiálisan, vagy szellemi úton fájdalmas, megviselő, amit mi, húsvér emberek gyakorta nem tudunk helyén kezelni. Éppen ezért, amikor elér minket ez a változás, amikor már kénytelenek vagyunk belerohanni a rossz tapasztalatok útvesztőjébe, nem tudjuk kezelni őket. Az idegen érzések lényünk egy idegen zugát idézik elő, hogy valahogy mégis megpróbáljuk túlélni… hiszen valamiért úgy éljük meg ezeket a szituációkat, mint amiket túl kell élni.
Az ilyetén túlélési stratégia emberenként változó. Van, aki alkoholhoz, drogokhoz, egyéb tudatmódosító szerekhez folyamodik, elvégre, bár nem hosszú távon, de feledtet, ellazít. Vannak, akik egy csoporthoz fordulnak, hogy a szintén mélypontjukat élő sorstársaik visszaigazolást adjanak arról, hogy a leejtőt egy emelkedő követi, ahogy a vihart is a napsütés váltja fel. Akadnak, akik ennél személyesebben, szakemberek útján kívánják megkapni a biztató szavakat, mivel ha kell, vakon megbízunk bárkiben, egyszerűen nyújtson nekünk segítő jobbot… Én anyám emlékének fenntartása mellett ezért választottam pályámként az írást. Az alkotói folyamat elfeledteti az emberekkel a fennálló problémákat, hiszen egy olyan eszköz van a kezükben, amivel szívesen rendelkeznek, ami, noha nem véglegesen, de pillanatnyilag igényli a figyelmet, az agy rendelkezésünkre álló teljes kapacitását. Új világok, új szereplők születnek a kezünk alatt, melynek megteremtése lehet személyes vonatkozású, vagy az általunk élt élettől független. A lényeg az, hogy a szerzőt is elkalauzolja ebbe az újonnan született világba, ahol belebújhat főhőse szerepébe, megfeledkezve önmagáról azonosulhat a karakter teljes lényével.
Csak mi van akkor, amikor az író távolmaradásra kényszerül a biztonságot nyújtó lapok, az általa írt sorok mellől? Könnyen megeshet, hogy elveszti az irányítást… hogy önnön akaratán kívül tör el egy bögrét, hogy megfeledkezik önmaga lenni, kilép a saját személyiségéből. Esetleg egy általa formált karakter jellemét ölti magára… hiszen azok, amiket mi írunk, a mi jellemünk egy kiragadott darabkái, amit aztán felruházunk több őt igazán leíró jellemvonással. A tényen azonban nem változtat, hogy a karaktereink mi vagyunk, csak nem ismerjük be.
Hüvelykujjaim kényszeresen, körkörös mozdulatokkal simítják kézfejét, noha magam se tudom, hogy őt, vagy sokkal inkább magamat kívánom nyugtatni ezzel a pótcselekvéssel.
- A változásnak nem mindig kell rossznak lennie, ezt te is tudod. Ismerlek, jobban, mint bármi más, és tudom, hogy nem szereted a változásokat, de ne félj tőle, még ha nehéz is, próbáld meg inkább elfogadni és együtt élni vele. Ez is csak egy folyamat, aminek vannak kellemesebb és kellemetlenebb pillanatai, de a végén minden értelmet fog nyerni, hiszen a cél a gyógyulás –hiszen kétségtelen, hogy itt is fellép az életünk vezetésének egy alappillére: az elfogadás. A környezete el fogja fogadni, együtt fog tudni élni ezekkel a körülményekkel, hiszen ő ugyan az a személy marad, akit mindig is szerettünk. A kérdés az, hogy ő maga el tudja-e fogadni azt, hogy gyengébb, fáradékonyabb lesz, hogy a tükör nem az addig látott egészséges nő látszatát fogja számára visszatükrözni, sokkal inkább egy önmagánál is soványabb, a betegség számára kelletlen lenyomatát hordozó énjét. Én képes leszek együtt élni ezekkel a változásokkal… de Ő?
- És mi az, amit az orvosok ajánlanának? –összevont szemöldökkel méregetem vonásait. – Nem mondhatom meg, hogy mi mellett dönts, bármennyire is szeretnék befolyással lenni a választásodra… viszont ha jól is reagál a szervezeted a kemoterápiára, és azt mondják, hogy a műtét nem szükséges, bármikor esélyessé válhat, hogy a későbbiekben kiújuljon a daganat. Számomra a műtét egy biztosabb, garanciálisabb útnak tűnik, mint a kemoterápiával való kísérletezés… Ezzel nem a te döntésedet akarom megvétózni, csak nem szeretnék játszani az idővel, még ha most soknak is tűnik az az egy hónap –ujjai közé simítom a sajátjaimat, járomcsontomat fejbúbjának támasztom. A döntés joga az ő kezében van… nem rendelkezhetek felette, a gondolatai felett, hogy megmásítsam azokat. Úgy is mondhatjuk, hogy én megrögzötten hajtok a biztonsági játékra, míg ő szeretné az emberségesebb útját választani a kezeléseknek. Ha nem félteném annyira, ha nem rettegnék attól, hogy bármikor elvesztem, én is azt mondanám, hogy próbáljuk meg először a kemot... de így, hogy a féltésem nagyobb a gyógyszerekben való bizalmamnál, nem merek rábólintani a lassabb folyamatra.
- Rendben… rendben, lemondom az új kiadóval való találkozást, és mindenképp ott leszek –hiszen mellette van a helyem. Mit se számít a kiadó nevének mértéke, hiszen annyi van belőlük, mint a szemét. Ha az egyik képtelen várakozni, akkor ott a másik, legfeljebb kevesebb részesedésünk lesz a könyv nyomtatásából, mint amennyit a másik tud ígérni. Élni tudok a kedvezőtlen kínálatokkal is…
Andreas nevének kiejtése is feszültséggel kecsegtet, mely csak az évenként talán egyszeri találkozásunk tud nagyobb mértékűvé változtatni. Nem az emberségével, személyiségével van bajom, csak a kedvezőtlen felbukkanásaival. Talán ha Coralie nem viselte volna a nevét két éven keresztül, még barátok is lehetnénk… így viszont ismertségünk alapjait se fektetjük le.
- Cora… -halk nevetések sorozatával övezve döntöm fejemet a falnak, tekintetemet a plafon felé szegezve. – Tudom, hogy Andreas személyében nem csak az orvost keresed… miért kell a volt férjednek ilyen nagy szerepet vállalnia az életedben? Miért nem lehet a múltat lezárni, nem pedig szüntelenül hátrapillantgatni, visszafordulni felé? Bárkihez fordulhattál volna, bárkihez! Megannyi barátnőd, munkatársad tárta volna ki előtted az ajtaját, te mégis az ő házába mentél… Az én haragvásom értetlenség, hátrahagyottság volt semmint haragudás. Válaszokat várok hosszú ideje, és megkaphattam volna őket, mennyivel ez előtt? Napokkal, hetekkel? A férjed vagyok, a családod mellett bennem kéne leginkább megbíznod, és mégis előrébb veszed a volt házasságodat a jelenleginél, mint bizalmassági alapot? –a hangom nem erősödik, nem vált fennhangon való kiabálássá, még csak emelkedetté se. Higgadtan, megfontoltan teszem fel a kérdések sorozatát… - Persze, hogy az a legfontosabb, hogy itt vagy, de miért sorolsz Jessen mögé, Coralie, mikor én másra se vágytam, mint, hogy haza gyere hozzám? –bármennyire is szeretném, nem élvezem ki érintésének nyugtató hatását. Tenyerébe simítom a sajátomat, hogy az ölébe fektethessem, végül, bár fájó, de utolsó ujjpercemmel is elengedem az övéit.

1041 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szer. Dec. 27, 2017 7:58 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Sosem adtam okot arra, hogy azt higgye, fontosabb az életemben Andreas, mint Ő. Egyszerűen nem volt más lehetőségem. Védhetném magam, mégsem teszem. - Szükségem volt a szakértelmére. Semmi érzelmi kapcsolat nincs köztünk, barátok vagyunk. Kislány voltam Tybalt, mikor hozzámentem. Ő a múltam, de nem tudom kitörölni csak úgy az életemből. – Elhúzom kezem szorításából, holott jól esett bőrömnek ujjai melege. - Sosem lesz fontosabb nálad senki. De elmentem és nem tudtam, mire számítsak, ha visszatáncolok néhány hét elteltével. – Senki sem tudta, mi fog történni, csak remélni tudtam, hogy rendezni tudjuk majd a kapcsolatunkat. Vágyom rá, akarom kettőnket. Úgy akarok felébredni, hogy magam mellett érzem. Beletúrni a hajába, ahogy minden reggel teszem. Reggelizni az ágyban és elolvasni a legújabb könyvének jegyzeteit. - Ostobaságokat képzelsz, jelentéktelen dolgoknak adsz jelentést. – Tenyereimet a hideg padlónak nyomva felállok és a konyhába sétálok. Biztosabban mozgok, mint néhány perccel ezelőtt, de még kavarog a fejem. Vizet töltök egy pohárba és az egészet kiiszom. Egy csepp sem marad az alján. Valószínűleg a folyadékhiány is közrejátszott a pánikszerű rosszullétembe. Az orvosok is azt mondták, a pirulák mellett a szokásosnál több vizet kell meginnom. Néha elfelejtem, a munkámból kifolyólag, olykor még enni is.
-Nem azért jöttem ide, hogy Andreas-ról beszélgessünk. Nekem egy pillanatra sem jut eszembe, hogy zöldszemű sárkányként viselkedjek, mikor hetekre elmész egy-egy könyvbemutatód miatt. Pedig rajongók hada ácsingózik utánad, ne tagadd, hogy nem így van. – Nem vagyok irigy a sikereire, szeretem, hogy független íróként is megálljak a helyét, hogy sorra nyeri el a rangos könyvítészek elismerését és hogy a könyveit több százezren veszik meg az országban. De nő lévén – még ha csak egy rövid időre is -, de felüti fejét bennem a bizonytalanság. - Azért jöttem haza, mert Te kellesz és nem ő. Barátként van rá szükségem az istenért… miért látsz bele olyan dolgokat, amiknek az alapja a nullával egyenlő. – Kicsit feljebb emelkedik a hangom, sértettnek érzem magam. Sosem beszéltünk nyíltan a volt férjemmel való kapcsolatomról, mert nem láttam értelmét. Egyszer sem bonyolódtunk bensőséges viszonyba Andreas-al azóta, hogy elváltunk. Mindketten mentünk a magunk útján. Az én sorsom Tybalt volt, nem pedig ő.
–Ne gyanúsíts meg azzal, hogy több van köztünk, mint barátság. Te sem gondolhatod komolyan. Ugye? – Kérdezem tőle, kilépve a konyhasziget takarásából. - Jézusom Tybalt, ugye nem gondolod komolyan? – Egy pillanatra levegőtlen lesz a helyiség, kiszárad a torkom és nem tudom, mit mondhatnék. Az aprócska medalion tűzforróvá válik a nyakamban. Kedves gesztus volt tőle még a kapcsolatunk elején. Azóta is féltve őrzöm és csak akkor válok meg tőle, ha nagyon muszáj. Ujjaim ide-oda forgatják, a konyhapultnak támaszkodva figyelem minden rezdülését. Nem hiszem el, hogy ilyen és effajta gondolatok kavarognak benne. Ez képtelenség, ő is tudja, hogy az.
Nem tudok mást kitalálni, mint elterelem a témát egy másik mederbe. - Nem lesz műtét addig, míg meg nem látjuk, mi lesz a kemoterápia hatása. Tudom, hogy nem ezt akartad hallani, de így döntöttem. – Sarkon fordulok és meg sem állok addig, míg ujjaim nem fonódnak a kilincs köré. Erőteljesen nyomom le, a zár hangosan kattan, majd becsukódik mögöttem az ajtó. A nap lemenőben, narancssárgára színezi a horizontot. Összefonom magam körül karjaimat. Néhány lélegzetvételnyi időre elmélázom az egen, a mellettem csivitelő madarak hangján. Vajon mit tehettem előző életemben, hogy ezt érdemlem?
Elsírom magam, már nem is számolom, hányszor ezen a napon. Ordítani tudnék, de hiába nyitom szét ajkaimat, egy árva hang sem jön ki. Egyik lábamról a másikra toporgok egy helyben, miközben könnyeim a kavicsos talajt áztatják. Fázom, reszketek, mint a kocsonya, teszek egy óvatlan lépést a hátsó kert felé, de meggondolom magam. Inkább a ház melletti filagória kecsegtet egy kis nyugalommal. Leülök padjára és azonnal észreveszem a belé karcolt monogramokat. Akkor kerültek oda, amikor megvettük a házat. Istenem, mennyire izgatottak voltunk. Tele reménnyel és roskadásig voltunk tervekkel. Nagyon megszenvedtünk ezért a házért. Nem mi voltunk azok, akik a legtöbbet ajánlották érte és bizony versengeni kellett a tulajdonos kegyeiért. A mai napig nem tudom, miért pont minket választott, de végül magukénak tudhatjuk ezt a kis ékszerdobozt. Hónapokig csinosítottuk, saját magunk, mert elfogyott a pénzünk, de akkor sem éreztük azt, hogy itt a vége. Matracon aludtunk és a földön, párnákon ülve vacsoráztunk esténként. Akkor még a legnagyobb gondunk az volt, hogy milyen színű falak legyenek, vagy hogy a konyhabútor milyen fából készüljön.
Most nagyobb problémák okoznak fejtörést és visszasírom ezeket az időket. Fogalmam sincs, mi lesz velünk. Úgy érzem, két különböző módon látjuk a világot és sehogy sem tudunk egy közös útra tévedni. Én elveszek az önsajnálat minden formájában, mert nem tagadom, beleragadtam és képtelen vagyok kimászni belőle. Kapálózom, érzem magam körül a biztos, erős kezeket, de egyet sem tudok úgy megszorítani, hogy kihúzzanak.
Erősen szuggerálom a bejárati ajtót. Ha kinyílik és meglátom alakját kirajzolódni a félhomályban, akkor együtt küzdünk tovább. Addig, míg bírom erővel. De ha nem jön utánam, az egy jel lesz számomra. Egy jel, hogy tovább engedjem. Még ha a szívem szakad bele, akkor is.
Szorosabbra fonok karjaimat magam körül, ujjamra húzom blúzomat, arcomat a küszködő nap felé fordítom. Magamba szívom utolsó sugarait, lehunyt szemmel, egy pillanatra kikapcsolva minden érzékszerveim. Olyan ez, mintha egy gombnyomásra elfeledném emberségem és nem érdekel más, csak a nagy, üres semmiség. Talán, ez lenne a legjobb megoldás…

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szer. Dec. 27, 2017 11:19 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

A bizalom egy meglehetősen különleges dolog… azt hisszük, hogy feltétel nélkül odaígérjük másnak, ennek fényében éljük életünket, hiszen nincs okunk a kételkedésre. Egyszer azonban mégis felüti a fejét a gyanú, mely plántálva a kételyeket lyukat beszél az ember hasába, mígnem az szavak formájában kikívánkozik vádaskodás formájában. Önmagunkat elbizonytalanítva oktalanul vonjuk kétségbe a másik hűségét, csupán azért, mert a saját magunkról alkotott képpel nem vagyunk kibékülve. Elvégre melyik párkapcsolatban élő személy fejében nem fogalmazódott még meg a sokat hallott és hallatott kérdés: mi van, hogyha nem vagyok elég jó neki? Soha nem lehetünk biztosak semmiben, és senkiben, gyakran még saját személyünkben sem… Egyszerűen csak hinni kell a másinak, saját nyelvünkre harapni, mikor kikívánkozna a hűség megkérdőjelezéséről fogant gondolat, noha a féltékenység egy emberi velejáró. Nem mondanám teljes jogú féltékenységnek azt, amit én Andreas kapcsán érzek, mégis epés szájízt hagy a számban az, ha kettejüket egy mondaton belül kell említenem. Szeretnék teljesen megbízni Cora szavaiban, de nem tudom neki rendelni az őszinte bizalmat, mikor az ingerültség elnyomhatatlanná válik a hangomban…
- Miért kell a múltadnak a jelenedben élnie? –ahogy elválnak egymástól ujjaink, kérdőn tárom szét karjaimat, mielőtt a saját ölemben pihentetném meg őket. Az alábbi is egy kérdés, amit nekem kéne megválaszolnom: miért kell mindent elrontanod? Amikor már minden jónak, sínen lévőnek tűnik, én gondoskodom arról, hogy az amúgy se könnyű életünket újból felbolygassam…
- Hogy mire számíthattál volna? Tán most tudtad, hogy mire számíts, amikor ide jöttél? Valószínűleg nem… bár ki tudja, lehet, hogy pszichológus „barátunk” tanulmányt fogalmazott arról, hogy miként reagálnak az emberek ilyen kétes helyzetben –gunyoros, egészen rátarti mosolyt, ezzel együtt hangszínt is ütök meg egyre magasabb léptékekre helyezve ezzel az arroganciám mértékét. Hogy volt-e valaha ilyen méreteket öltő, hosszú távú veszekedésünk? Állíthatom, hogy nem. Hogy volt-e valaha merszem ilyen tiszteletlen hangszínt megütni vele szemben? Soha… most mégis megteszem, és a lelkiismeret furdalásnak csak egy halvány szikráját érzem felpattanni lelkem legmélyén. Egyelőre az önnön táplált harag az, ami elüli előle az oxigént. Pedig másként is végződhetett volna… békésen, nyugalomban, mint a régi estéink. Beszélgetve, kettesben ülhettünk volna végig egy vacsorát, hogy a tisztító fürdőt követően egymást ölelve hajtsuk álomra fejünket. Nem kellett volna kellemetlennek, feszengőnek lennie… most mégis egyre mélyítem a kettőnk közt húzódó árkot, és képtelen vagyok nem tovább lapátolni ki a gödörből a földet.
- Ostobaságokat? Persze, legyen menten az én hibám az, hogy nem tudod lezárni a múltadat, és emiatt én érezzem magam rossz férjnek, mert bármit is feltételezni merek a te és a volt férjed barátságáról! –felpattanva a földről, széttárt karokkal és teljes vállszélességgel fogadom az ezúttal engem ért vádakat. Felsejlő, kifejezetten pánikszerűnek tűnő röhögéssel csapom tenyeremet a tarkómra, hogy hátat fordítva neki lassú léptekkel, de elérjem a fotelt, melynek karfáján helyezkedek el, ebből a távlatból figyelve őt, amint a konyha egy távoli pontjában érvel a saját igaza mellett. Ilyenek vagyunk most mi… kettő különböző szemszögből próbáljuk meggyőzni a másikat a saját igazunkról, noha mindketten tudhatjuk, hogy ebből a vitából soha nem fog egyetértés születni, ameddig az egyikünk nem enged a maga igazából.
- Azok egyszerű rajongók, akikkel csak a könyveimen keresztül van kapcsolatom. Nem említhetők egy lapon egy volt férjjel! –vagy talán mégis, és csak én nem vagyok képes beismerni, hogy neki is van nyerő lapja ellenem? – Miért, Cora?... Még mielőtt megismerkedtem veled, volt egy három évig tartó kapcsolatom. Te miként reagálnál arra, hogyha én a mai napig baráti alapon találkozgatnék vele? Te talán nem feltételeznél semmit, ami szembe mehet a házasságban fogadott hűséggel? –persze, nincsen sehol kőbe vésve az, hogy rossz viszonyt kell ápolnunk a volt élettársainkkal, ahogy arról sincsen íratlan szabály fogalmazva, hogy kebelbarátunkként kell őket kezelnünk. Ez csakis a jelenleg kapcsolatban álló két félen múlik, hogy miként értelmezik a velük való kapcsolattartást… mégis, talán úgy ildomos, hogy mindkét fél részéről megtörténik a tolerancia. Az egyik, még ha nehezére is esik, elfogadja a bizarr barátságot, viszont a másik félnek is meg kell értenie azt, hogyha az a viszony sértésnek, netalán tán veszélyforrásnak értelmezi. Lehet kezelni ezeket a helyzeteket, csak meg kell találni azt a bizonyos arany középutat, ha már Horatius megfogalmazta.
- Én nem benned nem bízok, Coralie, hanem benne –ez a válasz pedig szabadon értelmezhető. Nem mondtam ki, mégis ott van a halvány sejtelmessége, ami talán azt sejteti, hogy volt már precedens arra, hogy megfordult a fejemben a gondolata. Persze, mégis hogy ne fordult volna meg?! Ha egyszer, még évekkel ezelőtt fellobbant köztük a láng, hogyha annak következtében oltár elé álltak, akkor mi a garancia arra, hogy most barátilag közömbösek egymás számára?
- Cora… Coralie, kérlek, ne dönts elhamarkodottan! –felpattanva lódulok utána, de megtorpanok a konyha és a nappali peremén. Mégis mit ér a kérlelésem, hogyha a szavaimat elnyomja az ajtó csukódása? Ujjaim ingerülten hajlanak a tenyerembe, összeszorítva őket körmeim félhold alakú köröket vájnak a bőrömbe. Kezem a fal irányába lendül, de mielőtt bütykeim találkozhatnának a festett felülettel, megtorpanok az önmarcangoló mozdulatban. Helyette alkarom, így kézfejem kisujjam felőli íve csattan rajta, megtámasztva homlokomat kezemen. Mennyi vádat, kételyt, bizalmatlanságot és fájdalmat bír el egy házasság?
Fáradtan taszítom el magamat a faltól, hátracsapódó kezeim tántorodó mozdulatsort váltanak ki belőlem. Zavaros tekintetem az italokat őrző polcra téved, ahonnan gondolkodás nélkül emelem le a még bontatlan whiskyt; még ha nem is vagyok oda az íz- és hatásvilágáért. Az aranylóbarna folyadék a sajátos aromáit árasztva gyűlik össze az éppen kéznél lévő üvegpohár aljában, melyben nem tölt sok időt, mielőtt egy bő korttyal utolsó kortyáig iszom a méregdrága italt. Kelletlenül rándulnak arcizmaim… hiszen a spontán alkoholizálás nem az én stílusomat igazolja.
Azt mondják, hogy egy kapcsolat folyamatosan változik úgy, ahogy formálódnak az azt képező személyek. A kezdeti, fiatalos és szenvedélyes hév talán már kiveszett a mi házasságunkból, de nem tudom megítélni, hogy mi hányadán állunk most a szerelemnek. Talán már el is érkezett az az időszak, amikor már csak a szeretet, az egymáshoz való ragaszkodás tart össze minket, csak nem ismerjük fel, hogy ez már az a stádium?
Lehajtott fejjel, behunyt szemmel markolom a két kezemben lévő üvegeket, erősen teketóriázva a további hogyanokkal. Tölthetnék magamnak még egyet, leülhetnék a fotelba, hogy ezúttal megfontoltabban, apró kortyonként fogyasszam el azt, mérlegelve magamban az iménti veszekedést. Esetleg visszatehetnék mindent a helyére, és megkísérelhetném azt, hogy ne egyedül kelljen megtalálnom a kérdéseimre a választ… Az üvegek az asztal fáján koppannak, hogy megválva azon terhektől folytathassam azt a távot, amit Cora követésében tettem meg. A kültéri lábtörlőn állva teszem a helyére az ajtót, hogy zsebembe mélyesztett kezekkel, a lemenő Nap által kirajzolt ösvényen haladva a kerti pagodáig juthassak. Vállamat döntöm a fa gerendának, pár másodpercig csak elrévedő pillantásokkal méregetem…
- Hűvös van, meg fogsz fázni –közlöm vele a téli időszakkal járó egyértelmű következményeket. Elé állva kapom le magamról a zakómat, hogy azt a vállára fektethessem, majd elé guggolva, megingó magabiztossággal, de végül combja külső ívére simítom ujjaimat.
- Nagyon sajnálom, Cora… bocsáss meg –nagyot nyelve, alsó ajkamba harapva, bár vonakodva ugyan, de végül felpillantok rá tekintetét keresve. A feldobott érmének azonban két oldala van: a kérdés az, hogy a földet érése nekem kedvez-e.

1150 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Csüt. Dec. 28, 2017 8:32 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Még visszhangzik fejemben minden egyes mondata. Valahol, a lelkem legmélyén én is tudom, hogy igaza van a volt férjemmel kapcsolatban, de ez nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Ő volt az első szerelemem, mellette végre azt érezhettem, hogy felnőtt, felelősségteljes nő vagyok. Nem kislány, aki az anyukája szoknyáját fogva elevickél a szülők keltette hullámokon. A kapcsolatunk hamar fellángolt, erősen izzott, végül mégis kihunyt és mi nem tettünk erőfeszítéseket azért, hogy helyrehozzuk. Barátokként váltunk el egymástól és a mai napig bizalmasai vagyunk egymásnak. Csak azért nem volt ott az esküvőmön, mert sem Tybalt, sem pedig az én családom nem nézte volna jó szemmel. Bár apám a válás után végre megenyhült és nem érez gyűlöletet Andreas iránt. Úgy látszik, nem csak a sors akarta annyira, hogy külön menjünk.
Ahogy kinyitom szemeimet, a távoli horizontot kémlelem, összeszűkült íriszekkel. A Szajna vizén egy ladik siklik, azt már nem tudom megállapítani, hogy hányan utaznak a fedélzetén. Lassan csordogál lefelé, talán épp egy pár ül benne, romantikázva. Amikor ide költöztünk, gyakran jártunk le a folyóhoz túrázni. Élelmet pakoltunk és ha nem voltunk túl lusták, akkor autó helyett biciklivel tekertünk a folyóhoz. Útközben persze megálltunk és forró, friss croissant-ot ettünk, sokkal jobb volt, mint a boltban vásárolt, pár napos péksütemény. Kézen fogva sétáltunk a folyó parton, miközben arról diskuráltunk, milyen színűre festessük majd a gyerekszobát. Hány gyereket szeretnék és lehet e hasonló csengésű neve Tybalt új regényének női hősnőjének. Gondtalanok voltunk, nem lebegett a fejünk fölött pallos, ami bármelyik pillanatban lecsaphat ránk.
Nem számít, mennyire fázom, az sem számít, hogy ujjaim jéghideggé fagytak blúzom alatt. Akkor sem vagyok hajlandó visszamenni hozzá a meleg házba. Bármennyire is kecsegtet a kandallóban ropogó tűz gondolata. Makacs vagyok és konokul ragaszkodom a saját igazamhoz. Jelen esetben ahhoz, hogy sem a kapcsolatunk elején, sem pedig házasságunk évei alatt, egy percre sem kalandozott el a gondolatom azon, hajdanán mennyire jó párost alkottunk Andreas-al. A múltam azon részét lezártam, a szerelmem iránta semmisé vált abban a szent percben, hogy egyszerre csaptunk le a piacon az oly sokat emlegetett, második világháborús lámpára. Ott, akkor megpecsételődött a sorsom, eszem ágában sincs megkockáztatni, vagy tönkretenni.
Mégis fáj még csak a feltételezés is, hogy képes lennék visszatáncolni hozzá. Nem… Nem tenném meg még akkor sem, ha most véget ér a házasságunk. Akkor majd kibírom valahogy. Majd hazaköltözöm a szüleimhez, újra kislány leszek és elviselem, hogy halálra nyaggatnak. A szó legszorosabb értelmében.
Lopva tekintek a bejárati ajtó hófehérre mázolt keretére. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, többé nem látom kilépni az otthonunk bejáratán. Egyedül nem tudnám fenntartani a házat, eladni pedig nem lenne szívem, de nem lesz más választásom. Talán a nővérem szívesen költözne be a csemetéivel, hányszor hallottam, hogy mennyire tetszik neki az otthonunk.
Az autómra nézek, azt hiszem, eleget vártam. Ideje hazaindulnom. Útközben még Penelope-hoz is be kell mennem és persze a pirulákat is magamhoz kell vennem, el ne felejtsem a legfontosabbat. Penny kanapéja még mindig rám vár, azt hiszem, nem lenne értelme most összepakolnom és Andreas-hoz költöznöm, bármennyire is kedves volt tőle a gesztus.
Mocorogni kezdek, hangosan fújom ki a levegőt és csak most tűnik fel, milyen régóta nem vettem levegőt. Meleg gőz kavarog arcom előtt, ahogy utoljára a házra nézek. Ujjaim végigsimítanak a padba vájt monogramokon, mikor meghallom cipőjének jellegzetes hangját a murvás udvaron. A szívem kihagy egy ütemet, újra könny szökik a szemembe, kedvem lenne karjaiba futni, de tartom magam. Egyelőre Ő volt az, aki megbántott. Elnézek mellette, ahogy megáll előttem, de elfogadom a zakóját. Jéggé fagytam, buta gondolat volt minden nélkül, egy vékony szatén blúzban elhagyni a házat.
Meleg kezének érintése jól esik fagyos combomnak, de édeskevés ahhoz, hogy rendesen átmelegedjek. Dohány és alkohol szaga keveredik a téli idővel és különös egyveleget alkotnak. Tybalt csak akkor iszik, ha már nagy a baj. Nem híve a hirtelen felindulásból való alkoholizálásnak. Az sokkal inkább az apám szokása. Ezért is lepődök meg, amikor megérzem leheletén a szesz utánozhatatlan illatát. Nem fogom felhánytorgatni, én is az ital után nyúlnék, ha nem szednék gyógyszereket. Egy kis időre, tényleg egy kicsire, elfeledhetném ezt az egészet. A rákot, a vitákat…
-Tényleg azt hiszed, hogy felrúgnám a házasságunk egy órányi örömért? – Kérdezem tőle épp hallhatóan, mintha attól félnék, bárki meg fültanúja lenne beszélgetésünknek. - Senki sem fontosabb nálad. Sajnálom, ha az elmúlt időszakban nem ezt érezted. - Tényleg bánom, hogy olyan rútul elbántam vele, de egy percre sem érzem úgy, hogy hiba volt elmennem. El kellett menjek, tiszta fejjel kellett gondolkodnom és épp erre volt szükségem. - Túl kell lépned azon, hogy mi van köztem és Andreas között. Felesleges ezen agyalnod, mert értelmetlen. Itt vagyok, Tybalt. Veled vagyok és veled is akarok maradni. De kell a barátom segítsége, ha netán elfáradnál. – Szemébe nézek, elgyengülök, homlokomat az övének nyomom. Lehunyt szemmel, magamba szívom illatát, melyen nyomokban kiérezni a méregdrága whisky zamatát. - Egy hónap. Ennyi és nem több. Ha nem segít a kemoterápia, megműttetem magam. De hagyj egy apró szalmaszálat, amibe kapaszkodhatok. Csak ennyit kérek tőled. – Lecsúszom a padról, átölelem izmos vállait, fejemet arcának döntöm. - Anya akarok lenni… – Suttogom a fülébe, tudom, hogy hallja, még akkor is, ha valami misztikus oknál fogva, épp akkor repülnek el fejünk felett, hangosan gágogva a vadlibák.
Ajkamba harapok, elfojtok egy épp feltörő sírást, elég volt mára. Nem tudom, hogy a koromnál fogva vagy egyszerűen a gyógyszerek mellékhatása, hogy ennyire érzelgős lettem. Fáradt vagyok, éhes és rettentően fázom. Reszketek, fogaim össze-összekoccanak, lassan nem érzem végtagjaim végződéseit.
Eltolom magam tőle, szemeit fürkészem, végül csak kibukik belőlem. - Egy pillanat kellett ahhoz, hogy elinduljak. El a nővéreimhez, onnan pedig a szüleimhez vidékre. Azt hittem, elhiszed azt a sok butaságot. Hogy én és ő… – Elmosolyodom, még magamnak is vicces hangosan kimondani. Már rég nem érzünk úgy egymás iránt, mint hajdanán, fiatalon és szenvedélyesen. Azok az idők elmúltak.

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Pént. Dec. 29, 2017 12:32 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

Az aranyló folyadék kezem hirtelen mozdulatával fodrozódik össze, ahogy számhoz emelve a poharat, gondolkodás nélkül a kiöntött, nem csekély mennyiséget egy tetemes korttyal tüntetem el az üveg aljáról. Kelletlenül rándulnak arcom izmai, nyelőcsövemet végigégeti az alkohol ereje. A tölgyfahordóban érlelt minőségi ital hosszú évek óta ékesítette érintetlen formájában a polcaink sorát… Egy ismerősünk adta még a beköltözésünkkor, lelkünkre kötve, hogy csakis különleges, ünnepi alkalommal bonthatjuk meg. A kérdés, hogy én most mit ünneplek? Az emberi hülyeség véget nem érő törtetését? Azt, hogyha másban nem is vagyok kiemelkedően jó, de abban igen, hogy egy alig öt percig tartó veszekedés formájában megkíséreljem elveszteni a számomra legfontosabb ember bizalmát? Ki tudja, talán sikerrel jártam… talán az utóbbi időszakban igazán ingatag lábakon álló kapcsolatunk végére odabiggyesztettem a pontot? Vagy csak az én naivitásom sugallja titkon azt, hogy ennyi nem vethet véget egy házasságnak? Hiszen a legjobb párkapcsolatban is felüti a fejét a veszekedés, a kétely és bizalmatlanság, de nem minden körülmények között pecsételik meg a negatív végkimenetelt. Még ha most úgy is tűnik, hogy minden ellenünk fordult, minden ellenünk is szól, csak hinnünk kell és megírnunk a saját sorsunkat.
Az ember fiatalon még mindent illetően bizonytalan… elvárja a külső támogatottságot, főleg szülői, családi körből merítve építi a maga életét. Tizennégy évesen megkövetelik a fiatal generációtól azt, hogy pályaválasztás címszó alatt elhatározzák a szakmai orientáltságukat, holott ilyenkor az ember legfőbb problémája még az, hogy parázsvitát folytasson a szüleivel a felmerülő apró-cseprő dolgokat illetően. Az iskola a megannyi tanított, ámbár felesleges információval elveszi a diákok érdekeltségét, így nem meglepő tényező az, hogy sokan huszonévesen is tanácstalanul adják be a felvételijüket bizonyos felsőoktatási intézményekbe. Az iskola nem nevel az életre, bárhogy is híresztelik a magasztos szállóigét… Hogy én mindig is írónak készültem? Nem mondanám. Hiszen, bár az eltökéltségem, az okom megvolt arra, hogy miért kívánom a művészet ezen ágát választani, a felnőttek ideje korán letörték az épp csak növő szarvaimat. Tanáraim alantas nevetéssel közölték, hogy azzal bizony nem lehet megélni… történészet felé kacsintgattam, mivel a magasztos, marcona történelem tanár iránymutatása alapján jobb és kifizetődőbb szakmát az ember keresve se talál. Az iskolai élet azt rendelte el nekem, de nem voltam képes lemondani az írásról, melyet fizetség fejében ugyan, de tanfolyamon keresztül tanultam. Egy diplomával a kezemben, mely a hadtörténész pozíciómat hirdeti, huszonhat évesen kijöttem az egyetemről. Nem tudtam a továbbiakat, nem láttam magam előtt, csak kifürkészhetetlen homályt, de legalább büszkén verve a mellemet elmondhattam, hogy bizony, nekem van egy diplomám! A hadtörténész végzettségemnek azonban életem legfontosabb momentumát köszönhetem: ha nem lettek volna az álmaimat porba döntő tanáraim, ha nem küzdöm végig azokat az éveket, ha a világháború témájában érdekelt apám nem küld el a bolhapiacra, hogy szemrevételezzem az általa hallott második világháborús lámpát, soha nem ismertem volna meg Cora-t. Ha Őt nem ismerem meg azon a zavaros napon, ha hagytam volna elmenni azzal az egy szem lámpabúrával, most nem itt tartanék… boldogtalanul, mint a minden reggel látható, fáradt és nyúzott ember mennék be a munkahelyemre, hogy elvégezzem azt a munkát, amit számomra elrendeltek. Ha Ő nem támogatott, nem bízott volna meg bennem, nem mertem volna a régóta az íróasztalom fiókjában porosodó könyvemet kiadóhoz vinni. Hiszen Ő mellettem állt, amikor mindenki más nevetve legyintett az ambícióimat illetően…
Hangosan koppan az üveg talpa az asztalon, cipőm sarka egyenletes, nem túl lassú és nem is túl gyors ritmust ver a talapzaton. A Szajnán tükröződik a Nap lemenő sugara, a víz jellegzetes illatát a néha fel-feltámadó szél hozza közelebb hozzánk. Mindennek megvan a maga oka és miértje… annak, hogy az ingatlan ügynöknek a mi kevesebbet érő pénzünk kellett, annak, hogy aznap az ő tekintete is akkor akadt meg azon a kopott, poros lámpán, mint az enyém. És az imént folytatott veszekedés is megalapozott… hiszen minden veszekedés, ha tudják kezelni, csak közelebb hozza egymáshoz a két viaskodó felet.
Eligazgatom vállán a zakó anyagát, igyekszem figyelni arra, hogy bőrének egy apró millimétere se találkozhasson a csípősen hideg széllel. Ujjaim jólesően melengetik combját, simító mozdulatokkal legjobb tudásom szerint kívánom felmelegíteni fagyos tagját.
- Nem… nem, és nagyon sajnálom. Nem értem mi ütött belém… -jobb kezem ezúttal fáradtan dörzsöli szemeimet, érdes tenyerem végigsiklik nyúzott arcomon, mielőtt visszasimítanám ujjaimat lábára. Apró, helyeslő bólintásokkal hallgatom végig Andreas-t illető beszédét. Állkapcsom feszülésével, fogsoraim összeszorításával tartom vissza magamat a kikívánkozó, ellenszegülő replikától. Édesanyám egyszer egy veszekedésünk alkalmával azt tanította, hogy amikor úgy érzem, hogy helytelenül válaszolnék, hunyjam le a szememet, vegyek egy mély levegőt, és azt bent tartva számoljak el tízig, csak azután fújjam ki… Jelen esetben is képtelen vagyok ezt alkalmazni bízva annak sikerében.
- Én nem fogok elfáradni, Cora –halvány mosollyal bizonyosodok meg a szavaim igazáról, melyeket akár ebben a minutumban jó magam is meg tudnék cáfolni… - Igyekszem elfogadni… viszont neked is meg kell értened az én álláspontomat. Legkevésbé se támogatom, egyáltalán nem tartom helyénvalónak és nem is fogom hazugságok mögé bújva ennek ellenkezőjét mutatni, de megpróbálom a legjobb tudásom alapján kezelni a helyzetet. Hogyha neked tényleg ennyire fontos Andreas személye, mint barát, akkor igyekszem felülkerekedni a saját rögeszméimen –nem ezek azok a szavak, amik kikívánkoznak a számon, nem ezek a mondatok azok, amik megformálódnak a fejemben. Viszont nem akarom tovább húzni a végeláthatatlan vitát… Andreas kettőnk között egy megosztó személyiség marad, így a szavaim, bár nem generálják és szítják a feszültséget, de leírják az iránta érzett kételyeimet. Ezek eddig is fent álltak, mindketten tudtuk, hogy ott lóg a levegőben, csak soha nem kerültek kimondásra az elmúlt hét évben.
Ahogy az ő karjai a vállam köré, úgy az én kezeim a zakó alá csúszva simulnak hátára, oltalmazón körbefonva azt. Az éppen csak elrebegett, fülembe suttogott szavak azonban elgyengítenek… egy önálló döntés, egy szabadon meghozott vállalás az, hogyha valaki azt mondja, nem szeretne szülői örömök elébe lépni. Egy egészséges ember meg tudja változtatni a véleményét. Azonban vannak, akiknek nincsen választási lehetőségük. Más az, amikor te döntesz úgy, hogy nem akarsz, vagy hogyha megmondják, hogy nem lehet… Jobb tenyerem végigsimít gerincének ívén, alkaromat hátára fektetve, ujjaimmal a vállára fogva ha lehet, még közelebb vonom magamhoz. Lehunyt szemmel fúrom arcomat a nyakába, érezve bőrének bársonyosságát, beszívva parfümének jól ismert aromáját. Évek óta tervezzük, évek óta próbálkozunk családdá válni. Nekünk egyszerűen nem sikerült… Mély levegőket véve kényszerítem magamat arra, hogy vizenyőssé vált szemeim egy kósza könnycseppet se eresszenek el, lévén egy férfi nem engedheti meg magának, főként, ha rendíthetetlenül erősnek kell mutatnia magát…
Nem akarom, mégis elengedem. Gondoskodón húzom össze előtte a zakót, majd halovány mosollyal fogom közre arcát, homlokára lehelek egy csókot.
- Megbízom benned –lágy simítással szántom végig hüvelykujjaimat járomcsontján. – Gyere, menjünk be. Teljesen átfagytál idekint… -elégedetlenül ingatom a fejemet, majd ha beleegyezik a döntésembe, felsegítem és átkarolva, továbbra is óvva a hidegtől vezetem el az ajtóig, amit előtte tárok ki, majd őt követően zárom azt be magunk mögött.

1111 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Pént. Dec. 29, 2017 4:16 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Széles mosolyra fut ajkam, újra magamhoz ölelem, amiért végre elástuk a csatabárdot és ismét békesség telepedik közénk. Nem bírnék haragban lenni vele és bevallom, az elmúlt néhány hét életem egyik legnehezebb időszaka volt. Tudom, önként vonultam száműzetésbe, de hiányzott, még ha úgy is éreztem, megfojt az aggódásával. - Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy. – Csókot lopok, már amennyire kocogó fogaim engedik. Szorosabbra fűzöm magam körül a zakóját, felállok, hogy a meleg házban végre visszakapjam átfagyott végtagjaimat, de a hirtelen mozdulattól elszédülök és a filagória oszlopában kapaszkodom meg. - Semmi baj, jól vagyok. – Előzöm meg azt, hogy felpattanjon és túl aggódva a helyzet semmisségét, orvost hívasson rögtön. - Csak megszédültem, gyorsan álltam fel. – Mosolygok rá, bár az igazat megvallva, nem tudom, hogy a hidegtől érzem furcsán magam vagy tényleg a pirulák okozta hiány ütötte fel fejét szervezetemben. Előfordult már, hogy nem volt időm bevenni, de akkor legkésőbb egy óra múlva már az ágyamba kucorodva néztem egy filmet, mert rosszul voltam a mellékhatásoktól.
Nagyot nyelek, gyomrom nagyon bucskázik, de szerencsére eszébe sincs napvilágot látni. Mély, tisztító levegőt veszek, a hideg szétfeszíti tüdőmet, de rettentő jól esik. Leülök néhány újabb pillanatra, míg összeszedem magam. - Előfordul, mostanában egyre többször, de az orvos szerint a tabletták miatt. Kell egy kis idő, míg hozzászokik a szervezetem. – Magyarázom, hogy megnyugtassam. A doktor elmondása szerint pár hét az egész és már fel sem fog tűnni, hogy gyógyszert szedek. Lassan két hete, hogy kiváltottam őket a patikában és minden nap beveszem az előírt adagot, de a mai napig sem sikerült megbarátkoznunk. Az elején annyira felkavarta a gyomrom, hogy az esetek nyolcvan százalékában kihánytam, így kezdhettem előröl. Mostanra kifejlesztettem egy technikát, ami hellyel közzel, de bevált. Semmi mást nem teszek, csak egy kocka csokoládét veszek a nyelvemre, amint lekortyoltam a pirulákat.
Hozzábújva, kicsit talán ki is használva a helyzetet megyek vele együtt a házba. Azonnal megérzem a meleget, meghallom a kandallóban lobogó tűz hangját, amint becsukódik magunk mögött az ajtó. Egy kis ideig még élvezem a zakójának súlyát vállaimon. A konyhába fordulok elsőként, meleg vizet engedek a csapból és aládugom kezeimet. A forróság átjárja ujjaim hegyét, de néhány perc elteltével már túlságosan égető az érzés.
-Kérsz egy teát? – Kérdezem tőle és ha igent mond, úgy kettőnknek elegendő vizet öntök a teafőzőbe. Gyümölcsöset választok, nagyon szeretem a zöld teát is, de most inkább valami édesre vágyom. Közben a nappaliba pillantok. A törött bögre darabjai még mindig szétgurulva fekszenek a padlón. A szemem megakad a dohányzó asztalon felejtett whisky-s üvegen, de mint mondtam, nem fogok ez miatt még egy vitát generálni. Ha tehetném, én is legurítanék pár töményet.
Talpam alatt ropog a szilánk, ahogy beljebb sétálok a helyiségbe, egyik lábammal igyekszem egy kupacra húzni a milliónyi kis darabkát. Előbb vagy utóbb valamelyikünk belelép, és bár nem vagyok a takarítás élharcosa, ezt mégsem bírom sokáig nézni. - Új kiadóval találkozol? Baj van a mostanival? – Az eltűnésem óta nem tudom, mi folyik a munkahelyén, ahogy azt sem tudom, halad e a megkezdett regénye. Tybalt mindig is kreatív ember volt, én legalábbis mindig annak látom. Olyan könnyen feltalálja magát, olyan hamar szót ért mind az idősebb korosztállyal, mind pedig a fiatalokkal, hogy legtöbbször csak egyet hátralépve hagyom, hogy másokat is elbűvöljön. Tanárnak is tökéletes lenne, végzettségét tekintve pedig, minden iskola kapkodna utána. Ha egyszer úgy döntene, nem folytatná tovább az írást, addig fogom nyaggatni, míg ki nem próbálja magát pedagógusként. - Őszintén szólva, a hideg is kiráz Josefine-től. – Libabőrös lesz a nyakam, ahogy felrémlik előttem a nőnek az arca. Csupán egy évvel idősebb nálam, de férjének életkorát és pénztárcáját tekintve, aranyásóként is lehetne emlegetni. A kiadó vezető helyettese és bár a férjem nem veszi észre, de a vak is látja, hogy ha tehetné, elcsábítaná. Ennek azonban egyetlen visszatartó momentuma van. Megfenyegettem, meg én, és bármikor megtenném újra. Így jár az, aki több vasat tart a tűzben és elég figyelmetlen ahhoz, hogy egy szemfüles szemtanú észrevegye őket. Ráadásul a takarító fiúval… - Kedvelem Jerome-ot, nagyon kedves ember, de hogy az istenbe tudta megfogni ez a nőszemély. – Fejemet csóválva szedem bele a maradék porcelánt egy markomba, hogy aztán lekapcsolva a tűzhelyet a teafőző alatt, a szemetesbe dobjam.  
A bögrékben teafilter, csordultig töltve a forró vízzel. Nem szokásom megízesíteni az italait, amúgy sem tudom sosem eltalálni az ízvilágot. Hol túlságosan savanyú, hol pedig túlontúl édes. A sajátomba két kanál cukrot teszek és egy pici citromlevet, az övét a konyhasziget végére tolom, hadd csinálja saját maga. Belekortyolok a sajátomba, hátha valami csoda folytán a mindig is gyógyító erővel felruházott tea képes elűzni émelygésem. A szédülés ugyan erősödik, de azzal nem foglalkozom, amióta beteg vagyok, mindennaposak. Sokkal jobban idegesít a hányinger, ami már a torkomat kaparja. Legyűrök még két nyeletet a teámból és a konyhapultra támaszkodva igyekszem rendezni a vonásaimat. - Tybalt, én… – Hangom elhal, mielőtt befejezhetném a mondatot, elvesztem az eszméletem és nagy valószínűséggel, a konyha padlóján találom magam.
Álomvilágban ébredek, amiben szőke angyalkák futkároznak, apró talpacskáik csattognak az üres lakás kövén. Hangosan nevetgélnek, kergetőznek, hol körülöttem, hol pedig apjuk körül. Anyának szólítanak, én pedig olyan természetességgel fogadom mindezt, mintha világ életemben édesanya lennék. A játék végére körém gyűlnek, ölelem őket és úgy érzem, megtaláltam a boldogságom.
Ezzel jár a halál? Álmodozással? Mert akkor most azonnal akarom!
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szomb. Dec. 30, 2017 2:20 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Coralie & Tybalt

Halvány mosoly fut át arcomon, ujjaimat a derekán fonom össze, hogy a következőkben már csókját viszonozhassam. Valóban így lenne? Tényleg megértő vagyok, vagy csak ezt kívánom láttatni? Én a magam részéről inkább arra szavaznék, hogy önkényes békepártivá léptem elő… a megértésemet a témát illetően mély árokba zártam, és eldobtam a lakat kulcsát. Nem, egy pillanatig se tudom kellő meggyőződéssel azt állítani, hogy napirendre tértem kettejük barátságát illetően. A nemrégiben kivitelezett mellékelt ábra is mutatja azt, hogy jobb az elfojtás technikáját alkalmazni, semmint rázúdítani az összes sérelmünket a másikra, ragozva a nüánsznyi problémák sokaságát. Kiskoromtól kezdve híve vagyok annak, hogy jobb, ha megpróbáljuk elnyomni magunkban a heves érzelmeket… abból semmi baj nem származhat, túl azon, hogy az illetőt ettől fogva elkönyvelik túlzottan finomkodó, modoros alaknak. Inkább viselem ennek a billogját, mint, hogy a kelleténél többször mutassam ki a valós gondolataim által vezérelt tetteimet. Ha szabad teret adnék ezen feltörni kívánkozó cselekedeteknek, valójában már stabil állás híján elkötelezett otthonülőként tűntethetném fel a foglalkozásomat. Így viszont csak a munkahelyi és itthoni bögrekészlet számát csökkentem bevett szokásom gyanánt…
Hiába a felszólítás, a visszaigazolás az állított jóllétéről, akaratlanul, reflexszerűen nyúlok utána, de mielőtt közbeavatkozhatnék, már biztos támaszát leli a fa cölöpben.
- Ez teljesen biztos? –az aggodalom halvány jeleit mutatva vonom összes szemöldökömet. Képtelen vagyok nem rásimítani ujjaimat felkarjára, biztos ami biztos alapon nézve előre a jövőre. Talán ez az, amiről beszélt… a túlzott aggódás, a széltől való óvás, a végletekig hajszolt gondoskodás. Szeretném jelét mutatni annak, hogy nem kell rám is teherként gondolnia, hogy csak akkor segítek neki, hogyha annak ő is szükségét érzi, és külön felszólít rá. A beállítottságom azonban lehetetlenné teszi azt, hogy mindezt kivitelezni is tudjam… csak egyszerűbbé szeretném neki tenni ezeket a vészterhes időket, mindenben és mindenhol támogatni, még ha ő ennek nem is érzi szükségét. Általában ilyenkor szokták tanácsolni, hogy képzeljem magamat a helyébe… én vajon mit várnék el az élettársamtól ebben a helyzetben? Talán én is fojtogatónak érezném azt, hogyha árgus, segítő szemekkel figyelné minden bizonytalanul megtett mozdulatomat?
Leginkább az emberi magatartáshoz tudnám kötni azt, hogy miért kezeljük így a beteg személyhez való hozzáállásunkat. Hiszen ha az utcán sétálva meglátunk egy testi fogyatékossággal, így vaksággal, mozgáskorlátozással élő embert, sajnálatot táplálunk iránta, neki is, noha nem ismerjük, de felajánljuk a segítségünket. Így mikor egy hozzánk közel állónál diagnosztizálnak betegséget, rögtön érvénybe lép a segítséget tápláló ösztönünk, azt hisszük, hogy az élet minden területén rászorul a mi közbenjárásunkra, holott mi is tudjuk, hogy a kórlap ellenére ugyan olyan teljes értékű ember… talán ezért is ölelem a megszokottnál szorosabban magamhoz, hogy az említéseim alapján a hidegtől és a széltől is óvni tudjam, mindaddig, míg előttem be nem lép a házba.
Jólesően dörzsölöm össze tenyereimet, igyekezve felmelegíteni azokat… fel se tűnt, hogy fáznék odakint. Talán a hidegtől való elvonatkoztatás, vagy a nemrégiben elfogyasztott, melengető alkohol tette meg a hatását.
- Igen, köszönöm –megtámaszkodva a kandalló párkányán nyúlok a mellette sorjában felállított, hasított fák irányába, hogy azok közül kettő vékonyabb darabot kiválasztva dobhassam azokat az egyre kevesebb intenzitással lobogó tűzre. Felsejlő szégyenérzettel fordulok felé, mikor meghallom az apró kerámiadarabok halk neszezését, mely érzetet csak a felnyitott whiskys üveg látványa tud fokozni. Lehajtott fejjel, ajkamba harapva szinte kapkodva nyúlok utána, hogy azt visszatehessem méltó helyére. Mintha legalábbis ezzel meg tudnám változtatni a történteket… bármit is próbálok tenni, az üvegbe töltött ital megfogyatkozott mennyisége úgyis árulkodik az instabil lelkivilágom kellően gyér állapotáról.
- Kénytelen vagyok… itt, bármennyire is sajnálom, már nem megy olyan olajozottan a közös munka. A kiadó mélypontját éli ezért az ajánlatok is egyre kedvezőtlenebbek. Mindazt, amit eddig a nyomtatás alatt lévő könyvemből befolyó bevételből ígértek nem kapnám meg, csupán annak tört részét… ha rászolgálok, talán a felét, hogy a maradékból a saját kiadásaikat tudják finanszírozni. Nem azt mondom, hogy nagyon meg kéne húznunk a nadrágszíjat, hiszen egy nálunknál rosszabb anyagi helyzetben élő párnak, családnak ez is egy nagy összeg lehetne, de lássuk be, az, hogy kedvelem őket még nem elég indok arra, hogy vállaljam ezt az anyagi visszaesést. Még leállíttathatjuk a nyomtatást, hiszen a napokban kezdték el, és esélyünk van arra, hogy még időben meghozzuk a döntést, hogy át akarunk-e térni egy másik kiadóhoz, vagy megvárjuk, hogy stabilizálják a helyzetüket és addig összeszorítjuk a fogunkat, és mosolyogva tűrünk –fordulva a polc felől ismét a dohányzóasztalhoz lépek, hogy az igénybe vett pohárral a kezemben a konyháig menjek. Felhajtva ingujjaimat nyúlok a csap után, hogy kiöblítsem az üveget, majd azt a többi tiszta edény mellé téve, nekidőlve a konyhapultnak itatom fel egy ronggyal a kezemről a vizet.
- Josefine valóban egy… meglehetősen különleges egyéniség, de alapvetően nem rossz szándékú csak túlzottan nagyvilági. Nem mondom, hogy kifejezetten kellemes és magával ragadó a személye, de bármennyire is érdekember, azt azért el kell ismernem, hogy találkoztam már nála rosszabbal –kétrét hajtom az eddig szorongatott konyharuhát, majd újból félbehajtva hajítom le a mosogató szélére, hogy az apró cseppekben álló vízfoltokat is felitassa. – Jerome pedig túlzottan hiú. Tudod, az a fajta, aki nem látja a fától az erdőt. Josefine számára maga a megtestesült tökély, hiszen fiatal, csinos, és őt választotta… csak azt nem látja be, hogy nem a két szép szeme vezette az oltár elé, hanem a pénztárcája és a neve, na meg élemedett életkora és a végrendelet kedvezőségének reménye –mellkasom előtt fonom össze karjaimat, hogy a mondandóm végét egy vállrántással koronázhassam. Lépteim a konyhasziget túlsó végébe vezetnek, hogy ujjaimat a bögre köré fonhassam, mielőtt a citrom és a cukor után nyúlnék. Az ő ízlésével éppen ellenkezőleg jóval több citromot, és igen kevés cukrot választok ízesítés gyanánt. A konyhapulton támaszkodva, a kiskanállal apró örvényt formálok a teában. Csak a bizonytalan szólításra kapom fel a fejemet…
- Coralie! –a pánik elsöprő erővel száguld végig ereimben, szívem erőteljes, gyors lüktetéssel kalapál a bordáim alkotta kalitkába zárva. Másodpercek tört része alatt termek mellette, remegő kezeim tarkójára simulnak, ujjaim bizonytalanul simítják ki arcából a kósza hajszálakat.
- Cora! Coralie, hallasz? –közelebb hajolva hozzá igyekszem meggyőződni a légvételéről, melyet épp, hogy csak hallok a fülemben szüntelenül áramló vérnek köszönhetően… A sós könnycseppek marják a szememet, ahogy felpattanva minden ablakot kinyitok, hogy legyen kellő légáramlás nappali területén. Sietősen térek vissza hozzá, hogy térdhajlata, valamint háta alá nyúlva emelhessem meg, hogy a kanapéra fektethessem… a pehelysúlya még elenyészőbbnek tűnik, mint valaha.
Kapkodva veszem elő a telefonomat, felnyitott képernyővel helyezem az asztalra, hogy szemmel tudjam tartani az időt, ami ideális esetben nem sokkal több kettő percnél, míg visszanyeri az eszméletét. A szakirodalmi tudásom, vagy éppen tudatlanságom diktálja, hogy lazítsam az őt körbefogó ruhadarabokat, fejét döntsem az egyik irányba. Letörlöm a szemem aljában összegyűlt könnycseppeket, melyek újra elárasztják azokat, mikor lábát megemelem, hogy elősegítsem a véráramlást. Megrögzötten bűvölöm a telefon kijelzőjét, de egyelőre nem váltott a percek mutatója… még nem hívom a mentőket, holott ujjaim bizsergése és a józan eszem harsány felszólítása másra se késztet.

1117 szó △ ÖltözetZene
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szomb. Dec. 30, 2017 7:36 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Tybalt and Coralie



Nem válaszolok kérdésére, remélem, tudja, hogy pont az effajta aggódó kérdések voltak azok, amik közrejátszottak abban, hogy egy kis időre száműztem magam az életéből. Az orvos szerint hamarosan elmúlnak az émelygések és szédülések, megbízom benne, elhiszem minden szavát, noha előfordul, hogy kétkedve fogadom az álláspontját.
Josefine és Jerome házassága sosem azért nyugodott biztos alapokon, mert az asszonyka annyira hűséges volt az urához. Sokkal inkább Jerome volt az, aki elnézte felesége kikacsingatásait csak azért, hogy maga mellett tudhasson egy jóval fiatalabb nőt. Az első perctől kezdve ellenséges érzésekkel viseltetett felém, konkurenciát vélt felfedezni bennem, pedig esze ágában sincs lecsapni kezéről a férjét. Egyrészt, mert teljesen meg vagyok elégedve a sajátommal, másrészt pedig, apámmal épp hogy egy idős Jerome hiányzik már csak a repertoáromból. Valószínűleg kitérne a hitéből mindkét szülőm.
-Úgyis tudod, mi lesz a válaszom. – Mosolyodom el. Ha a helyzet megkívánja, lépni kell tovább. Bármennyire is sajnáltam a Penelope-t, mikor válságba került a munkahelye miatt, nem tudtam anyagilag segíteni, mert épp akkor vettük meg a házat. Olympia megszülte a két csemetéjét, nekik a gyerekek vitték el az összes pénzüket. Néha - még ha tudod, hogy ezzel magadra haragíthatsz embereket – muszáj meghoznod egy fontos döntést. Saját magamat helyezem előtérbe vagy másokat? Jelen esetben, mint a felesége, nekem is van beleszólásom. Illetve, elmondhatom a véleményem, de nem kérhetem arra, hogy tegye azt, ami az én meglátásom szerint jónak bizonyul. - Én úgy gondolom, hogy most az egyszer dönts úgy, ahogy jónak érzed. Te legyél a első, ne pedig azzal foglalkozz, hogy Jerome-al egy újabb haragost szerzel. Ez az élet rendje, menni kell tovább. – Akkor én miért nem vagyok képes tovább lépni és beletörődni abba, hogy ami most számomra a legfontosabb, az a harc, a folytonos küzdelem a rák ellen.
-El sem tudod képzelni, mennyire ellenszenves számomra az a nő. Olyan szívesen felnyitnám Jerome szemét, de csak azért nem teszem, mert azzal tönkretenném. – Még egy ilyen érzelmes, lelkiismeretes fickót, mint ő, még életemben nem láttam. - De egyszer, csak egyetlen egyszer érjen úgy hozzád, hogy azt én is lássam… – Be sem fejezem a mondatot, elég éreznem azt, hogy lángol a fülem a haragtól és az émelygésem, a hányinger a tetőfokára hág. Hörpintek a teámból, tényleg csak egy kortyra jut időm, mert hirtelen elsötétül minden előttem. Hallom a hangom, ahogy elhal a konyha és a nappali nagy terében, még talán azt is érzem, ahogy a fejem találkozik a hajópadlóval, amit nagy viták árán sikerült csak a konyháévá tennem.

■ ■ Édes gyermekek futkároznak a réten, a szél belekap göndör, szőke fürtjeikbe. Egy apróság szuszog a karomban, barna tincsei Tybaltéhoz hasonlatos, kék íriszei megcsillannak a napfényben, ahogy felpillant rám. Idősebb testvérei sikongatva ugrándoznak a parton, élvezik, hogy a tenger nyaldossa meztelen talpukat. Olyan békés az egész. Mellettünk egy gyermektelen házaspár nézi, ahogy a gyerekek nevetve sietnek felém. Paris alszik már a kezemben, cuppogtatva követeli tőlem a cumiját, amit pillanatokon belül meg is kap. Mutatóujjamat szám elé tartva jelzem családom felé, hogy legkisebb Girioux szerencsésen elaludt. Órákat küzdöttem azért, hogy ez így legyen. Mózeskosárba teszem és a napnak háttal, közvetlen magam mellé húzom. Biztos, ami biztos, bármelyik percben meggondolhatja magát és üvöltve ficánkolhat.
A pléden ücsörögve, elmélázom azon, hogy Montague kiköpött apja, Juliet pedig mintha csak saját magam gyermeki mása lenne. Paris ezzel szemben már kettőnk egyvelege, mint legkisebb, ő kapott többet belőlünk. A haja színe is inkább barnás, mintsem tejföl szőke, akárcsak testvéreié.
Ikrek lévén a két idősebb most sem tud megegyezni. Három évesek, most kezdenek nyiladozni, feszegetik a határaikat és ezáltal a miénket is. Sokszor cseng fülemben nővérem szavajárása és az újdonsült anyuka, Penelope is kiveszi részét a szállóigék gyártásában.
Palacsintát tekerek, lenyalom az ujjamra tapadt csokoládé krémet. Felnézek, széles, elégedett mosollyal ajkaimon nyújtom gyermekeim felé az édességet, de nem találom őket. Kettőt pislantok, hogy tisztuljon kép. Görcsbe rándul a gyomrom, az ismeretlen pár játszik a gyerekekkel, ölelik, puszilják őket. Az üres homokon ücsörgök, mellette néhány eldobott, üres műanyag palack. Felállok, meglódulok a lejtőn és becélzom őket. Egyre gyorsabban szedem lábaimat, miközben a dühöm a tetőfokára hág. Már csak néhány lépés, ők az enyémek, hozzám tartoznak.
Hirtelen fékezek le. Majdnem orra esek. Idegen gyermekarcok néznek fel rám. Az álom szertefoszlik és egy koromsötét szobában találom magam. Tybalt hangját hallom, a sírás fojtogatja torkom. Szólnék, de képtelen vagyok. Rosszul vagyok, mellkasomon nyugszik tenyerem, szétfeszített ujjaim kulcscsontomon matatnak. Erőt kell vennem magamon és valahogy jeleznem neki, hogy itt vagyok. Nyelek egyet, majd kettőt, résnyire nyitom szám, de nem megy. Leülök a földre, összekulcsolt karjaim lábaimat szorítják, ahogy lassan ringatom magam. Elfekszem a földön, lehunyom a szemem. Sós könnyeket törlök le kézfejemmel. A pillanat tört része alatt merülök mély álomba. Egy különös álomba, melyből nem tudom, hogy valaha felébredek e.  ■ ■

Fázom… jeges fuvallat áramlik be az orromon, ahogy levegőt próbálok venni. Mellkasomon mázsás súly, fáj és feszít. Szemgolyóm ide-oda cikázik csukott szemhéjam alatt, érzem, ahogy igyekszik felmérni a helyzet súlyosságát. Hasogat a fejem és szédülök, de egy percre sem tudom kiverni gondolataimból a gyerekeket. Résnyire nyitott szemem kutatva keres kapaszkodót az álomvilág és a valós világ között. Tybalt arca az, ami észhez térít.
Beszélni kezdek, de semmit se hallok. Tátogok, mint a hal, akit kiemeltek a vízből. Köhögni kezdek, epe marja a torkom. - A gyerekek… – nagyon nyelet. Még mindig nem tudom, hol vagyok. - Az ikrek, Paris… – Remegni kezd az állam, görcsbe rándult izmaim kezdenek feloldódni. - Elvették őket. – Fakadok ki. - Montague olyan volt, mint te. Nyúlánk és gyors. Juliet rám hasonlított, cserfes és vidám. Paris, a pici Paris pedig kettőnk tökéletes egyvelege. – Összeszorul a szívem, ahogy a fiaimra és lányomra gondolok.
Lassan tér vissza belém az élet, felismerem a konyhám jellegzetes hófehér színét, a gyümölcsös tea illatát és a nyomorúságos napot, melynek egyik legszebb pontja épp az volt, hogy elájultam.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

amerikai konyhás nappali
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Amerikai Istenek NOIR
» Tévésorozatok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: House of Girioux's-