amerikai konyhás nappali
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:10 pm ✥
✥ Today at 8:54 pm ✥
✥ Today at 8:30 pm ✥
✥ Today at 4:50 pm ✥
✥ Today at 4:46 pm ✥
✥ Today at 4:42 pm ✥
✥ Today at 4:34 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ amerikai konyhás nappali •• Kedd Nov. 28, 2017 5:53 pm

*****
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1404
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Coralie Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szer. Nov. 29, 2017 7:00 pm



Tybalt and Coralie



Idegesen toporgok házunk bejárati ajtaja előtt. Eltelt néhány hónap, mikor legutoljára itt jártam. Akkor minden gond nélkül benyitottam a tágas nappalinkba, hogy pár lépés után a konyhában legyek és lepakoljam kezeim közül a bevásárló táskákat. Mosolyogva álltam neki a vacsora elkészítésének, mert tudtam, Tybalt hamarosan hazaérkezik a kiadótól és bőven lesz mit mesélnie. Egy pohár bor kíséretében vágtam apróra a zöldségeket és tettem fel őket pirítani egy kis olajon, hogy perceken belül az egész ház illatos legyen.
Most viszont, egyik lábamról a másikra állok, idegesen harapdálom a számat és akkora erővel szorítom ujjaimat, hogy abba belefehérednek. Telefonáltam, nehezen ugyan, de felvette a kagylót és hajlandó volt velem néhány rövid mondat erejéig szóba állni. Azt kérte, jöjjek át és beszéljünk, bár az igazat megvallva, talán én adtam szájába a mondatokat. ÉN akarom annyira, hogy találkozzunk, én vagyok az, aki képtelen nélküle élni. Látszólag jól meg volt a társaságom nélkül, nem keresett és ettől kiráz a hideg. Azt hittem, hogy a mi szilárd lábakon álló kapcsolatunk, amit az idő sem kezdhet ki, kibírja ezt a rémes időszakot, de tévedtem. Nem akarok belegondolni abba, mi lesz, ha nem éljük túl ezt a megpróbáltatást. Ha én nem élem túl a betegséget. Ha eluralkodik rajtam a letargia, amikor már minden mindegy lesz. Néha elgondolkodom azon, talán most kellene véget vetni a házasságunknak. Most, mikor még önmagam vagyok és tudok ép ésszel döntéseket hozni. Most, mikor még megvédhetem a fájdalomtól. Lényem egy része azért is utazott el, mert nem akarta látni a szenvedést, ami beköltözött a szemeibe. Az örökkön vibráló, mosolygós szemekbe.
Nem csak az okozott fejtörést, hogy elviseljem az olykor terhes aggódását, hanem az is, hogy végignézzem, miként roppan bele a betegségembe. Az életerős, mindig vidám Tybalt megváltozott és szörnyű volt beismerni, hogy mindez miattam van. Persze tudom, hogy nem tehetek róla, hisz nem én akartam rákos lenni, nem én választottam magamnak ezt a jövőt. Bárkivel cserélnék, ha újra egészséges lehetnék és megajándékozhatnám egy gyerekkel. Mégis fáj és a szívem szakad bele, hogy így látom.
Bőrkabátom zsebébe nyúlva megérzem a medaliont, ami kulcsom ékes dísze immáron három éve. Születésnapomra kaptam, egy szívet mintáz, melynek közepébe házasságkötésünk dátuma van gravírozva. Végighúzom ujjhegyem a vésett íráson, légzésem egy pillanatra kihagy. Mostanra talán már itthon lehet, de ha mégsem, az lenne a legjobb nekem. Legalább lesz időm felkészülni és egy kicsit összeszedni a gondolataimat.
Óvatosan tolom a kulcsot a lyukba és vacillálok még néhány pillanatig, mire hangosan kattan a zár. Belépve a házba újra az a vanília illat fogad, mint mikor elmentem. Nem hiába, imádom és más eszenciát el sem tudok viselni magam körül. Beteszem magam mögött az ajtót, a kabátom felakasztom, a kulcsot a komódra teszem. Mezítláb indulok a konyhába, hogy egy erős kávét készítsek magamnak.
A telefonom rezegni kezd a zsebemben, valószínűleg a pirulák miatt, amiket mindig azonos időben kell bevennem. Egy kicsit várhatnak, tompa leszek tőlük, most minden idegszálamra szükségem van.
A kávéfőző duruzsol mögöttem, miközben én az asztalon hagyott levelek közt válogatok. Egy a kiadótól jött, ahol Tyblt dolgozik, másik három a számlákat rejti, az utolsó pedig nekem, a kórházból. Eszem ágában sincs felbontani, biztos azért írnak, hogy mennyi a fedezete a betegbiztosításomnak. Köszönöm, nem akarom tudni, hogy az állam is lemond rólam.
Kockacukrot dobok a pohárba, a tejért nyúlok, de meghallom, ahogy csukódik az ajtó. Nyilván tudja, hogy itt vagyok, hisz megbeszéltük, illetve a kocsim ott áll a ház oldalában, a szőlős mellett.
Izzadni kezd a tenyerem, feketén kortyolok a kávéba, borzasztó íze van, de kell is most valami erős. Kilépek a polcok és falak takarásából, hogy a gőzölgő kávéval a kezemben, ajkaimon bátortalan mosollyal, szembenézzek a Végzetemmel.
-Szia! – Ennyit vagyok képes kinyögni, könny szökik a szemembe, ahogy végigfut rajta tekintetem. Megváltozott… és mindez az én hibám.


A hozzászólást Coralie Girioux összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 30, 2017 8:19 pm-kor.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
23
● ● Posztok száma :
natalie dormer
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tybalt Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Csüt. Nov. 30, 2017 8:00 pm

Coralie & Tybalt

Az ember soha nem lehet biztos semmiben… az egyik pillanatban a mennyország fényárában úszva eszi a mennyei mannát, hogy a következőben már a poklok poklát élhesse meg annak perzselő tüzével. Be kell ismerni, hogy az emberélet viszontagságai mindenki háta mögött ólálkodik, és a legváratlanabb pillanatokban tűnik elő. Naivan azt hisszük, hogy a család, mint olyan egy állandó lét, egy megkérdőjelezhetetlen kapocs ember és ember között, amit nem választhat el se fizikai megtestesült forma, se tér és se idő. Soha nem gondolunk bele abba, hogy mi történik akkor, hogyha valaminek egyszer csak vége van… feleslegesen ígérgetünk, bele se gondolva annak valós súlyába. Ígéreteket teszünk egyszerű, hétköznapi tényezők kapcsán, mint, hogy hazaérünk időben. Az eskető pap előtt elmondott eskü, a „melletted leszek egészségben, betegségben, gazdagságban, szegénységben, míg a halál el nem választ” is már csak egy hangzatos szállóige, ami elhagyja a szánkat akkor, mikor a választottunk kezét megragadva annak gyűrűsujjára húzzuk az arany ékszert, ami szimbolikusan ugyan, de egymáshoz csatol minket. Egy életre…
Akkor, abban a pillanatban, mikor egymás szemébe nézünk, halovány mosollyal az ajkunkon, mindketten arra gondolunk, hogy ez így is lesz. Hogy nincs az az ésszel felfogható, vagy éppen felfoghatatlan erő, ami meg tudja másítani az isten színe előtt elmondott szavakat, melyet aztán csókkal pecsételünk. Azt szokás mondani, hogy a házasság áldás és átok egyszerre. A legboldogabb és legbékétlenebb pillanatokat tulajdoníthatja magáénak a házas ember, mégis olyan állandó, olyan kézzel fogható és biztonságot nyújtó érzés az, amikor a haragvó momentumok közepette is ott van az a másik fél, akinek hűséget fogadtunk. Nincsen házasság viták, viszályok és nézeteltérések nélkül. Ezeket kezelni kell, nem szabad engedni, hogy elhatalmasodjon felettünk. A kezelés azonban kettőn áll. Nem küzdhet egy ember azért, amiért a másik kénytelen. Amiért a másik a magányt választja a több éve ott lévő biztos pont ellenében.
Hogy milyen lesz a házas élet több hónap kihagyást követően? Fogalmam sincs… nem tudom, hogy mit várhatok majd, ha az autóm bőrülését a benti kanapéra cserélem, ahol Cora fog várni rám. Hiszen a kocsija a ház előtt, a függönyök mögött gyújtott tompa fény pedig árnyakat fest a fehér anyagra. A férfiak évszázadok óta őrzik a bátorság, a határozottság és erő jelképét, mely rabigákat én egyszerűen ráztam le magamról. Akkor érkeztem, mikor becsukódott mögötte az ajtó, én mégis képtelen vagyok utána menni… Egyszerre támad bajjóslatú és nosztalgikus élményem, ami kettő keveredése nem éppen az a duó, amire az ember leginkább vágyakozik.
Résnyire nyitom az ablakot, cigarettára gyújtok és a kékes füst lassú, ütemezett kifújása közben határozom el magamat a felől, hogy ennek végeztével bemegyek a házba. Még ha nem is akarok túlesni a beszélgetésen, visszafojtva ezzel a jövőt. A helyzet kétesélyes: kérhette azért a találkozót, hogy elmondhassa, a külön töltött hónapok biztossá tették számára, hogy az egyedüllét ilyen válságos időkben nem célravezető. Ugyanakkor fennáll annak a lehetősége, hogy ezúton akarja közölni, hogy a hosszú kihagyás egyértelművé tette számára, hogy önállóan is boldogan megállja a helyét az élet színházában. Bármi lehetséges, ám alapvető emberi természetre vall az, hogy ösztönösen a második opciót tartom esélyesnek a végkimenetelre, hiszen mindig a legrosszabbra számítunk, hogy végül kellemes csalódás érjen bennünket.
A slusszkulcsot elfordítva húzom azt ki a zárból, hogy kilökve magam előtt az ajtót elegáns cipőm sarka az utca aszfaltján karistolódhasson. Az ajtó felé tett lassú andalgásom közepette hallatja hangját az autó zárja, ami bizonyosságot ad afelől, hogy nem gondolhatom meg magamat. Nem fordulhatok sarkon, könnyedén hessegetve el a fejem körül a felelősség gondolatát. Boldognak kéne lennem azért, mert hosszú ideje először a feleségem vár itthon engem, én mégis olyan rezignáltan simítom ujjaimat a kilincsre, mintha odabent a biztos halál várna rám.
Mégis lenyomom a hideg fémet, majd ugyan olyan óvatossággal teszem a helyére az ajtót. A barna bőr aktatáskát a falnak támasztom, ezt követően a szövetkabátomat a rég nem látott fekete bőrkabát mellé akasztom. Őszinte, mégis keserédes mosoly ül ki arcomra, ahogy ujjaim az anyagra simítanak, kezemben tartva a kabát kezét. Számos illat úszik a légtérben: a mindig jelenlévő, édes vanília, a kevésbé gyakori dohány és füst szaga. Most mégis, hónapok óta először érzem Cora jellegzetes, szívemhez nőtt parfümének illatát. Ez most a legintenzívebb, a leginkább domináló.
Zsebre dugott kézzel fordulok el a kabáttól, ezzel bizonytalan léptekkel haladva a ház belseje felé. A számomra legédesebb, most mégis szomorú felhangot kapó köszönés megakasztja a következő léptemet. Behunyt szemmel, reszelős sóhajt véve hajtom le a fejemet. A telefont se tudtam elsőnek felvenni, mikor az ő neve szerepelt a kijelzőn, így most se vagyok képes felé fordulni. Önkéntelenül feszül meg állkapcsom, ökölbe szorított ujjaim fájó, félhold alakokat vájnak tenyerembe. Teleszívva tüdőmet az ő parfümétől édes levegővel fordulok felé, hogy ráemelhessem tekintetemet. Megváltozott… arca beesettebb, fáradtabb, soványabb. Minden porcikám arra rezdül, hogy odalépjek elé, hogy magamhoz ölelhessem, ujjaimat, arcomat a hajába fúrhassam, hogy végre érezhessem a közelségét, hogy elmondhassam, hogy mennyire hiányzott, hogy azt sugalljam, hogy itthon biztonságban van, hiszen csak itt, velem van otthon. Mégse teszem… leszegett fejjel lépek el mellette, hogy lépteim a konyháig vigyenek, ahol töltök magamnak egy bögre kávét. Szigorúan feketén. Kigombolom öltönyömet, meglazítom a feszesen lógó nyakkendőmet, ami alatt kibontok két gombot, míg megkörnyékezem a nappalit.
- Üljünk le –kinyújtott kézzel lépve mellé hellyel kínálom, mintha legalábbis idegen lenne a saját házában. Pedig mióta elment semmi nem változott. Csak az első találkozásunkkor kiválasztott, második világháborús lámpa nincs a megszokott helyén. Ha helyet foglal, magam is letelepszem a fotelba, üveges szemmel pillantva fel rá.
- Nekem csak egy kérdésem lenne –ragadom magamhoz a szót, mielőtt bármivel el tudná kezdeni az ő nézőpontját. – Miért?... Miért kellett elmenned? Miért szó nélkül mentél el tőlem? Megértettem volna… -a pillanat hevében szakadnak fel belőlem a legfájóbb kérdések, amikre bizonytalan ideje várom a választ. Személyesen tőle szeretném hallani, nem pedig bármely testvérétől, hiszen csak ő tud őszinte választ adni a miértekről.

947 szó △ ÖltözetZene
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
5
● ● Posztok száma :
Tom Hiddleston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Coralie Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Csüt. Nov. 30, 2017 9:33 pm



Tybalt and Coralie



Tétova pillantásokkal nézem, ahogy előttem áll. Annyira szeretném megölelni. Érezni testének melegét, erős karjainak védelmét, illatát, amit ezer közül felismernék. De be kell érnem néhány lélegzetvételnyi csenddel. Talán már sosem fogom tudni helyrehozni a házasságunkat. Megérdemelném, ha így lenne, én voltam az, akinek szabadság kellett, aki – még ha csak egy pár órácskára – de el akart szabadulni a kétségbeeséstől. Félek, nem… nem ez a jó szó rá. Egyenesen rettegek, hogy meg fogok halni és itt kell hagyjam Őt. Akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek. Nyilván a legjobbakat akarom neki, részben ezért is mentem el, de idővel rájöttem, hogy nélküle nem igazán vagyok teljes. Visszajöttem én, csupán nem volt bátorságom találkozni vele. Megtehettem volna azt is, hogy – ahogy leléptem – szó nélkül hazaállítok, mintha mi sem történt volna, de azt nem voltam képes megtenni. Tudom, hogy szenved, hisz látom rajta. Ennek tetejébe, még ha akaratlanul is tettem, de rápakoltam még egy lapáttal.
Nézem, ahogy elsétál mellettem, egy pillanatra eljátszom a gondolattal, hogy keze után nyúlok és magamhoz húzom, de a gondolat amilyen gyorsan jött, olyan hamar el is illan. Idegesen toporgok a nappalit és a konyhát elválasztó, vékony csíkon, mintha a saját érzéseim mezsgyéjén egyensúlyoznék. Dühös vagyok, amiért senki sem érti meg a helyzetem és félek, hogy a kapcsolatunk talán nem éli túl ezt a beszélgetést. Teszek egy óvatos lépést a saját otthonomban. Mintha én lennék az űzött vad, a vadász pedig csalogat, hogy közelebb férkőzhessen hozzám. Én pedig, megteszem, amit akar. Leülök a fotelba, vele szembe, továbbra sem eresztve a bögrém, ami utolsó mentsváramként szuperál. Ha elengedném, azzal odaveszne a biztonságom.
Nem tudnék megszólalni, a szám nem engedelmeskedik, pedig annyi mindent akarnék elmondani neki. Így jobbára hallgatom, és a szívem facsarodik bele minden egyes mondatba. Ajkamba harapok, a fájdalom, melyet fogaim ejtenek, néhány másodperc erejéig elveszik a figyelmem arról, hogy a könnycsatornáim csordultig telnek. Pislogok párat, hátha attól elmúlik, de csak rosszabb lesz.
-Nem, Tybalt, nem értetted volna meg. – Esdeklő tekintettel nézek rá és teszem le a poharat a dohányzóasztalra. Remegő kezeim elárulják, mit érzek valójában. - Gondoskodtál rólam, mindent megtettél, de nekem sok volt. Megfulladtam attól, hogy minden lépésemet figyeltétek. Olyan voltam, mint egy cirkuszi állat. – Felnézek a plafonra, még mindig ott éktelenkedik a paradicsomszósz egy aprócska foltja, ami egy átmulatott éjszaka maradékaként most szemem elé nyomakodik. A gondtalan, boldog, mámoros napok véget értek és helyettük nem maradt más, csak a keserűség és az örökös harc valami olyan ellen, aminek végkimenetelét mindenki ismeri. - Sajnálom, hogy elmentem, életem legrosszabb döntése volt, de muszáj volt. El kellett mennem, hogy rájöjjek, nélküled semmit sem ér az életem.– Nem bírom ki a köztünk lévő távolságot. Megértem, ha nem akarja a közelségem, de nekem veszettül szükségem van rá. Felállok, a hirtelen mozdulattól megszédülök, tenyereimet az asztal lapjának préselem. Csupán néhány pillanat volt, avatatlan szemeknek fel sem tűnt volna.
Leülök mellé, tétován nyúlok keze után, mégsem zárom a sajátomba. Ismerem a férjem, most mégis annyira kiszámíthatatlan a viselkedése.
-Kellett idő ahhoz, hogy felfogjam, nem azzal segítek rajtad, ha elhagylak. Ha én már nem leszek… – Belém akad a szó, keresem a kifejezéseket, melyek most a lehető legjobban leírják, mit érzek. - …akkor sem szabad feladnod. – A mondat utolsó néhány szavát már csak suttogom. Inkább saját magamnak szól, mint neki. Tudom, hogy a végsőkig ki fog tartani mellettem, de vajon akarom e, hogy olyan állapotban lásson, mikor már nem leszek önmagam? Akarom e, hogy olyan dolgokat csináljon meg, ami emberi mivoltomat feszélyezi?
Arca után nyúlok, tenyerem alatt serceg borostája. Hüvelykujjammal végigsimítok arccsontján. Elmosolyodom, aki nem ismer, az talán azt gondolhatja rólam, hogy megőrültem. Nem, csupán igyekszem magamba szívni minden szeplőt, amit csak látok. Az orrának különös vonalát, ajkának görbületét, mely hajszálpontosan illeszkedik az enyémekre. Vörösesbarna fürtjeit, amit most már soha többé nem láthatok viszont a gyermekünkön.
Óvatos csókkal pecsételem meg a fejemben elmormolt esküt, melyet még a húszas éveim elején, abban a kicsi kápolnában mondta el azelőtt a néhány vendég előtt, akik megjelentek éltünk legfontosabb napján. Nem voltunk sokan, meghitt, családias ceremónia volt, a buli ellenben hatalmasra és hangosra sikeredett. Hiányozni fog minden, ami hozzá köt.
-Félek Tybalt! – Bukik ki belőlem minden aggódásom. - Én nem… nem bírom ezt. – Utat engedek a könnyeimnek, némelyiket kézfejemmel azonnal letörlöm, néhányuk a blúzom anyagán veszik el.
Most már úgyis mindegy. Ha költöznöm kell, hát megteszem. Majd túlélem, mint ahogy minden mást, ami eddig akadályként szembejött velem.
De ne akarja senki tőlem, hogy boldogan nézzem végig, ahogy más nő mellett végre boldog lehet.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
23
● ● Posztok száma :
natalie dormer
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tybalt Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Pént. Dec. 01, 2017 12:28 am

Coralie & Tybalt

Elvesztettem a méltóságomat… önmagamat alázom meg, tiprom a földbe azzal, hogy képtelen vagyok megemelni a fejemet, hogy egy pillantást vessek tulajdon feleségemre. Én se értem az okát, saját magamnak nem tudom megmagyarázni, hogy mi a kiváltó tényezője annak, hogy a szemeim fedve maradnak előtte. Talán nem akarok szembesülni az őt apránként felemésztő kór velejárójával, hiszen anyám révén tapasztaltam, hogy a rákos megbetegedések milyen értelemben hagyják rajta a pecsétjüket a védhetetlen ember testén. Mint lehetőség felmerül az is, hogy félek, hogy mindez, mint az utóbbi időben a dolgok legtöbbje csak a képzeletem szüleménye, és ahogy felnyitom a szememet nem ő, hanem a nagy üres semmiség, a végtelen űr fog fogadni, ami azóta uralja a házat, hogy ő kitette a lábát a közös otthonunkból. Mind azt hisszük, hogy az otthon érzete az épülettől, annak kialakításától, és a bútorokkal, különböző értéktárgyakkal kidíszítve válnak azzá a térré, ami számunkra a legkomfortosabb, ahol leginkább jól érezzük magunkat. Hiszen mind a sajátunk, mind a mi ízlésünket mutatják, meg lehet mondani, hogy a bizonyos díszek melyik lakos személyiségének a darabkái. Van benne realitás, én ezt soha nem tagadtam, mi több, én is ezt vallottam. Viszont mikor Cora úgy döntött, hogy, noha csak arra a pár hónapja, de az életünk szerteágazik, rájöttem arra a tényre, hogy az otthont nem a díszek, a könyvek, a különböző illatosítók aromái teszik azzá, ami, hanem mi magunk. Cora nélkül a mindig is kellemes hangulatúnak vélt lakás szinte ismerős idegen volt a számomra. Ismerem minden paraméterét, de nem éreztem azt a bensőséges hangulatot, amit a ház úrnője teremtett meg a szürke hétköznapokban.
De most itt van… látom, ahogy kinyitom a szemeimet, egyenest az ő könnytől csillogó, világoskék szemeibe révedek. Ez a szempár máskor mindig élettel teli volt, buzgó és mosolygós… most mégis, mintha kihunyt volna benne ez a tűz. Amikor diagnosztizálták nála a betegséget, amikor először mondta el nekem… már akkor tudtam, hogy a házasságunk nem lesz olyan, mint amilyen volt. Azt mondják, hogy a legnehezebb helyzetekben, bár embert próbáló, de akkor kell igazán összetartani. Labilis környezetben gyakran rossz, járatlan utakra tévedhetünk… én úgy gondolom, hogy megtettem mindent annak érdekében, hogy Cora mellett álljak, hogy érzékeltessem vele, hogy nem fogom elhagyni, hogyha kell, ápolni, védelmezni fogom, mint hűséges férje. Ő mégis eltaszított magától… nincs olyan erő, ami ennél jobban meg tudja edzeni két ember közösen élt életét.
Nem akarok távolságtartó lenni, mégis az akaratlanul tett cselekedeteim arra ösztökélnek, hogy a kényszertávolság minimális formáját fenntartsam. Nem akarom ezzel frusztrálni, de nem vagyok képes arra, hogy önfeledt mosollyal, meleg, szívélyes öleléssel üdvözöljem. Az őt sújtó betegséget mindkettőnknek el kell szenvednie… ez az a pillanat, ami felemészt.
Hezitálva dőlök neki a háttámlának, ujjaim kelletlen táncot lejtenek a bögre ívén, míg ujjbegyeimet égeti a kerámiába töltött, forró kávé. Nem kortyolok belőle előtte, de az után se, hogy felteszem a kérdést. Egyszerűen csak egy kellék, amin keresztül levezetem azt a feszültséget, amit nem kívánok a hangomban kiadni. Pedig isten a tanúm, szeretném kiereszteni a hangomat, őrjöngve kiabálni, hogy kiadjam mindazt a feszültséget, ami a hónapok leforgása alatt felhalmozódott bennem, legyen szó magánéletbeli, vagy munkahelyi stresszről. Hiszen a zátonyra futott magánéletemnek a munkahelyi produktivitásom a megsínylője.
- De jobban megértettem volna, mint azt, hogy szó nélkül itt hagysz! –emelkedett hangon szöknek ki ajkaim közül a szavak, mely felindulást pillanatokon belül megbánom. Lesütött szemmel, mély levegőt véve kívánom rendezni szaporán verő szívem ritmusát. – Mégis mit vártál tőlünk, Cora? –lemondó, halk nevetéssel pillantok újra felé. – Nem tehettem és továbbra se tehetek úgy, mintha mi se történt volna, mintha nem tudnék semmiről! Mindeninél fontosabb vagy számomra, de én tehetetlen vagyok! Mindenem, amim van, amit nyújtani tudok neked az a szeretet és a törődés… ha ezt megtagadod tőlem, ha nem tudom érzékeltetni veled azt, hogy melletted maradok bármi is történjék, akkor miért vagyok itt? –előre dőlve helyezem el a bögrét az asztalon, mert félő, hogyha tovább tartogatom a kezemben, a végén megadja magát a szorításomnak és darabjaiban fogjuk viszont látni. Önkéntelenül, görcsösen feszülnek az izmaim… ha nem türtőztetném magamat, vajon mi lenne a következő értéktárgy, ami szintén a kuka aljában végezné a hirtelen kitörő dühkirohanásom eredményeként?
Megemelkedek ültemből a bizonytalan mozgását látva. Utána akarok nyúlni, de már nincs rá érkezésem… ismerem testének minden rezdülését, és megrémít az állapota.
- Kételkedtél valaha a házasságunkban? –hiszen az, hogy magányra vágyott, hogy rájöjjön a létem szükségességére, hogy önmagától nem volt biztos abban, hogy fontos szereplője vagyok az életének más kérdést nem tud megfogalmazni bennem.
Megnyugvással kecsegtet bőrének lágy érintése, mely rég nem tapasztalt harmónia formájában áramlik szét ereimben. Átfordítva kezemet tenyerembe csúsztatom az enyémhez mérten apró kézfejét, törődő mozdulattal simítom végig hüvelykujjammal puha porcelánbőrét. Veszettül hiányzott…
- Ne mondj ilyeneket… -nagyot nyelve, a kétségbeesés apró szikráját mutatva vezetem rá tekintetemet. Ebbe nem mertem soha komolyabban belegondolni… mi lesz akkor, hogyha a betegség erősebbnek mutatkozik nála, ha az elragadja tőlem? – Együtt túljutunk rajta, csak… csak ne taszíts el magadtól –félelemmel teli a hangom, ám pillantásomból annál nagyobb határozottság tükröződik. Úgy kell nekem ő, mint egy falat kenyér… nem bírok létezni nélküle. Végtelenül nehéz lesz, tudjuk ezt mindketten, de vannak akik azt vallják, hogy nincsen lehetetlen. Jelen állás szerint én is próbálok ebben bízni.
Érintései nyomán, az ő mosolyát követve görbülnek ajkaim óvatos mosolyra. Tekintetem körbejárja enyhén megváltozott arcának szegleteit, pillantásom beissza látványát. Vannak, akik üresen dobálóznak azzal a kijelentéssel, hogy „jobban szeretem bárkinél”… én viszont ezt érzem a legőszintébben az első találkozásunk óta. Mikor a halántékán dagadó erekkel kiabált velem az utcafronton, én pedig már akkor gyönyörűbbnek láttam bármely embernél. Ez az igaz, őszinte érzés soha nem fog megváltozni.
Csókja leoldja a szívemen ülő, a magány keltette lakatot, aminek kulcsát mind idáig csak ő őrizte. Mindig is tudatában voltam annak, hogy rajta kívül nem kell nekem más… viszont a magányos hétköznapok csak gerjesztették a tudatát annak, hogy nélküle nem vagyok senki.
Szavai éles késként döfnek tudatomba, kiserkenő könnyei az akaratlanul érvénybe lépő védelmező mechanizmust hozzák elő belőlem. Halkan csitítva őt simítom arcára tenyeremet, hogy hüvelykujjammal egyengessem el a lassan lefolyó, sós cseppeket. Én is rettegek, jobban, mint eddig bármikor, de mosolyommal próbálom ennek ellenkezőjét sugallni.
- Én nem ismerek nálad bátrabb, erősebb nőt, Coralie –ujjaim a kezei után nyúlnak, hogy azokat közrefogva, noha nem erősen, de határozottan szorítsam meg. – Tudom, hogy végig fogod tudni csinálni… én pedig itt leszek melletted, és mindenben támogatlak. Ha te is így akarod… ismersz, nem ígérhetem meg, hogy megváltozok, hogy kevésbé leszek törődő, de számomra az a legfontosabb, hogy olyan közeget tudjunk kiépíteni neked, ahol maradéktalanul komfortosan érzed magad. Ahol gyógyulni tudsz… -újból arcára simítok, hogy közelebb hajolva hozzá adhassak csókot homlokára törődésem zálogául. – Ezek után bárhogy döntesz is, én meg fogom érteni –hiszen általa tapasztalom azt, hogy mindenki máshogy kezeli a betegséget. Anyám minden pillanatában kívánta a társaságunkat, nem érezte nyűgnek a törődést, míg Coralie sokkal inkább az önállóság útját óhajtja járni. Én viszont nem tudok tétlen lenni… végignéztem, ahogy meghal a tulajdon anyám. Fiatal voltam, nem tudtam tenni semmit. Most, évtizedekkel később úgy érzem, hogy nem nézhetem végig karba tett kézzel, hogy megismétlődjön a múltam.

1155 szó △ ÖltözetZene
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
5
● ● Posztok száma :
Tom Hiddleston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Coralie Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Pént. Dec. 01, 2017 10:17 pm



Tybalt and Coralie



Szavai késként vájnak szívembe. Az igazság sosem volt kellemes, pláne akkor nem, ha olyantól hallja az ember, akit szeret. Hiába is fáj, hogy most az egyszer nem az enyém az utolsó szó, engednem kell neki és be kell látnom, gerinctelen módját választottam annak, hogy én levegőhöz juthassak. Önző voltam és saját, önnön érdekeimet néztem ahelyett, hogy kettőnk fejével gondolkodtam volna. Az eskünk szerint kitartok mellette egészségben, betegségben, gazdagságban és szegénységben.  Megtörtem a szent fogadalmat és nem tudom, helyre tudom e hozni. Talán már nem lesz ugyan olyan, mint előtte, de akarom. Dolgozni fogok rajta, hogy működjön, még ha néha úgy is érzem, elég volt.
-Nem ezt akartam. Úgy értem, bele se gondoltam, mi lesz, ha elmegyek. Egyszerűen csak fuldokoltam. Nem tudjátok, milyen érzés, egyikőtök se tudja, mit érzek. Meg fogok halni Tybalt. Talán kitolhatom a kemóval és a pirulákkal az időt, de nem sokáig. – A kanapé végébe húzódok, könyökömmel karfájára támaszkodom, szőke fürtjeim sátorként takarnak el vizslató szemei elől. Hátrasimítom tincseim, ujjaim fejem tetején marokba fogják hajamat. - Meg fognak műteni, akkor pedig végleg elvesztem a reményt, hogy gyereket szüljek neked. Inkább felhagyok az egésszel, csak had tartsam a karomban a babánkat. – Szipogva ejtem kezeim ölembe, bármit megtennék azért, hogy anya lehessek. Egy göndör hajú, angyalarcú gyermek édesanyja.
-És ha minden erőmmel küzdeni fogok, de nem elég? – Kérdezem szinte suttogva, az ember elméje különösen mély árok, melyben szinte minden megél. Olykor a világ legjobb dolgai sejlenek fel előtted, máskor pedig a sötétség legmélyebb bugyraiban találod magad. E két világ mezsgyéjén egyensúlyozom és bár itt van velem, továbbra is szeret – nem tudom mivel érdemeltem ki – mégis a sötétség óvatos léptekkel eszi be magát tudatalattimba.
-Tybalt… – Sosem tudtam huzamosabb ideig távol lenni tőle. Ez a néhány hónap is kínkeserves volt, de kellett ahhoz, hogy most ismét itt legyek. Szinte az ölében ülve, félig meddig a kanapén és a padlón. Testem rázza a zokogás, gyönge próbálkozásom ellene hasztalan. Engedem, hogy a cunami elsöpörjön mindent. Utána jobb lesz, ez teljesen biztos.
-Sosem kételkedtem a házasságunkban, te vagy életem szerelme. – Könnytől nedves arcom kézfejére fektetem. Szapora légzésem kezd lenyugodni, ugyanakkor lelkem továbbra is olyan, mint egy háborgó tenger, mely a következő pillanatban elnyeli a vízén békésen ringatózó csónakot. Nem tudom, leszek a valaha is újra az a régi Coralie, aki voltam, mielőtt megtudtam, hogy rákos vagyok. Aki addig harcolt, míg igaza nem lett. Aki összeveszett egy vadidegen férfival a bolhapiac kellős közepén egy ócska lámpa miatt.
Rendezem arcvonásaim, letörlöm a kósza könnyeket, szipogva nyúlok farmerem hátsózsebébe, hogy az onnan kibányászott zsebkendővel letisztítsam arcomat. A padlóra huppanok, hátamat a kanapénak vetem, térdeimet felhúzom. Nadrágom szakadt varrásával játszom, ide-oda pöndörítem az anyagot. Keresem a szavakat, vagy egyszerűen csak csendre vágyom. Magam sem tudom eldönteni. Mindenesetre arra jut időm, hogy szabad kezem ujjaival Tybalt nadrágjának szárát gyűrögessem.
-Szeretnék dolgozni. Legalábbis, amíg megtehetem. Nem akarok itthon ülni, abba belepusztulnék és tőled se várhatom el, hogy itthon maradj velem. – Megőrülnék, ha egész nap itt kellene lennem. Persze, tudnám itthon is végezni a munkám, meg is tehetném, én vagyok a főszerkesztő, mégis inkább vállalom, hogy minden nap elautózom a munkahelyemre. Emberek között kell lennem, le kell foglalnom magam, különben bekattanok. - Ha menned kell, elkísérlek. A lehető legtöbb időt akarom veled tölteni. Még sosem jártam Franciaországon kívül. Szeretném látni a piramisokat, sivatagokat. El akarok menni Amerikába, hegyet mászni, kaszinózni, még sosem játszottam szerencsejátékot. – Elmosolyodom, a bakancslistám fele megíródott, a többit majd együtt kitaláljuk. Természetesen itthon is szeretnék lenni, bekuckózva filmet nézni egy pohár jó minőségű bor mellett. Áthívni a barátainkat vacsorára vagy társasozni. Jó ég, mikor játszotta utoljára…  
-Szeretnék valamit elmondani neked. – Nesze neked Andreas, te bátorítottál arra, hogy mondjam el neki, most tessék. Remélem csuklasz… - Emlékszel, legutóbb Madridban voltál a könyved miatt. – Bennem élénken élnek azok a napok, mikor egyedül voltam itthon és megtörtént a tragédia.
Mély, tisztító levegőt veszek. Halkan fújom ki a levegőt, és ha időközben mellém is keveredett a padlóra, jobbára inkább csak az előttem terpeszkedő dohányzó asztal repedéseit firtatom. - Már rég el kellett volna mondanom, csak egyszerűen nem tudtam, hogyan is kezdjek hozzá. – Fáj még mindi a gondolat, hogy egy aprócska élet növekedett bennem, minket választott szüleinek és mégsem tarthatom a karomban. - Elvesztettünk még egy babát Tybalt. Nem tudtam róla, eszembe se jutott, hogy terhes lehetek. Semmi szokatlant nem éreztem. – Bennem akad a szó, nyelek egyet. - Minden csupa vér volt, egyedül voltam. Annyi erőm volt, hogy felhívjam a mentőket. – Tekintetem ködös lesz, az újabb sós cseppek elhomályosítják a látásom, összemosódott képként köszön vissza rám esküvői fotónk, mely épp előttem áll a komódon. - A kórházban egy sor vizsgálat után azt mondták, a rák miatt volt és köszönjem meg a gyermekünknek, mert ezzel megmentette az életem. – Lemondó hangsúllyal, már-már gúnyosan ejtem ki számon a szavakat. Az orvos, aki megállapította, hogy áldott állapotban voltam azzal biztatott, adjak egy kis időt a testemnek és újra belevághatunk a családalapításba. Akkor még nem tudta, miért ment el a magzat. Akkor még én sem tudtam…
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
23
● ● Posztok száma :
natalie dormer
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Tybalt Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Szomb. Dec. 09, 2017 11:52 pm

Coralie & Tybalt

Az emberélet tele van sorsfordító mérföldkövekkel, kinek több, kinek kevesebb osztja szakaszokra az életét. Az első számomra anyám betegségének híre volt… előttem eleinte nem merték nevén nevezni a kórt, szimpla rébuszokban kommunikáltak róla a jelenlétemben. Olyan helyzet volt ez, amit talán a nyílt titok fogalmával lehetett illetni. Tudtam, miről beszélnek, ők is tudatában voltak annak, hogy a gyerekük nem hülye, de próbálták megőrizni a békés tudatlanságomat, hogy a hármasban töltött idő a családi idill jegyében maradjon meg számomra. Nem értettem, hogy apám hogyan tudja megőrizni a hidegvérét, a pozitív gondolatait. Nem láttam rajta, hogy félne. Egy pillanatig nem mutatta látszatát annak, hogy retteg attól, hogy a közeli jövőben el fogja veszíteni azt a nőt, akit a legtisztább szerelemmel szeretett a kezdetektől fogva. Legalábbis, anyám így fogalmazott különböző írásaiban, melyeket csak halála után találtam meg… Apám azt mondta nekem, hogy úgy kívánta megteremteni az ideális hangulatot anyám számára, hogy ne észlelje a benne dúló viharokat. Ordítani, tombolni, keservesen sírni lett volna képes az erős férfi látszatát keltő családfő, aki mégis a béke szigetét varázsolta el az otthoni nappaliba. Hiszen tudta, hogy a beteg feleségének arra van égető szüksége, hogy fenntartsa a harmóniát, és, hogy ugyan ebben a légkörben hagyhassa el a földi síkot.
Meg se fordult a fejemben, hogy egyszer én is arra a sorsra leszek kárhoztatva, amire apám is… próbálva megőrizni a hidegvéremet egy rákban szenvedő feleség oldalán. Most, hogy mindezt saját bőrömön tapasztalom, egyre kevésbé értem, ám annál nagyobb tisztelettel vélekedek az idősebb Girioux-ról. Hiszen az ingerülten felszakadó mondatom legkevésbé se azt sugallja, hogy képes vagyok apám útját járni. Tudom, hogy kötelességem, hogy meg kell tennem ezt Coralie-ért, mégse tudom féken tartani a kikívánkozó dühömet, melyről jelen pillanatban nem tudnám megmondani, hogy ellene, vagy a szituáció ellen irányul.
Ujjaim fékezhetetlen erővel markolnak bele a kanapé anyagába, mikor felszínre kerül az a bűvös szó, amit mindenki igyekszik elkerülni egy súlyosan beteg személy társaságában: halál. Szeretném hinni azt, hogy ez nem így lesz, hogy minden, amit mond csak azért hagyja el a száját, mert nem tudja feldolgozni a betegség tényét, és ez ilyen formán ölt benne negatív gondolatokat. De mi van, ha az ő szavai rejtik az igazságot, nem pedig az én optimista nézeteim, amik szüntelenül azt diktálják, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, hogy a legjobb orvosok kezébe fogom juttatni, ha addig élek is? Hogyha azok a „legjobb orvosok” egy napon azzal a hírrel fognak várni, hogy innen nincs tovább?
- Ebben igazad van. Nem tudjuk, és mindnyájan reméljük, hogy nem is fogjuk tudni… viszont te se tudod, hogy mi mit éreztünk akkor, amikor szó nélkül, hónapokra itt hagytál bennünket, miközben mi a lelkünket tesszük ki azért, hogy neked a legjobb legyen. Igazat adok neked abban, hogy fojtogató érzés az, hogy nem hagyunk neked teret, de meg kell értened azt, hogy ahogy neked, úgy nekünk is meg kell tanulnunk kezelni a helyzetet. Talán most még túlzónak érzed a körülötted való nyüzsgést, de idővel ez mérséklődni fog… hidd el, anyám révén tudom, hogy miről beszélek –kelletlenül préselem össze számat, hogy a későbbiekben már az alsó ajkamon felrepedezett apró bőrdarabokat harapdálhassam, mintegy pótcselekvésként, miközben alakját figyelem.
Keze után nyúlok, apró tenyere szinte elveszik oltalmazón köré fonódó ujjaim között. Lágyan simítom át vékony, hófehér bőrének felszínét.
- Elégnek kell lennie… egy fiatal szervezet könnyebben le tudja győzni a rákot. Számtalan embernek sikerült már, és te is köztük leszel –biztató mosolyom mögött lassan kezd megszűnni a gondolataimnak táptalajt adó életerő. Belefáradtam… lassan két évtizede érnek a különféle ostorcsapások, amik előtt én szorgalmasan hajtom meg a hátamat, behódolva a nagykönyvben megírtaknak. Anyám elvesztésével apám is szinte megszűnt ember lenni. A mai napig gondoskodom róla, de soha nem lehet tudni, hogy meddig fog még tartani az ő története, hogy mikor kerül ki az életét leíró könyv utolsó lapjára a mindennek véget vető pont. És most Coralie földön megadatott ideje fordult tempójának duplájára, én pedig ezt az időt próbálom megfutni, utolérni és legyőzni.
Tenyerem arcára simítom hüvelykujjammal lemosva a patakokban lefelé gördülő könnycseppek töredékét. Maga a kérdés abszurd volt, melyre mégis a legnyugtatóbb választ kaptam… Homlokomat övének döntöm, hogy az ilyen formán eltöltött, nyugodt tizedmásodperceket egy lágy csókkal koronázhassam meg. Mondhatnám, hogy szeretem, bizonyíthatnám én is, hogy nincs más, akivel ilyen boldogságban le tudnám élni az életemet. Azonban azt szokták mondani, hogy a nemes, igaz cselekedetek többet érnek minden szónál.
- Ha elkezdik a kemoterápiát steril környezetre lesz szükséged. Nem lehet a háznál kisállat, növény, semmi olyan, ami porfogó lenne. Ilyen formán még a könyvek is rizikósak, így napi szintű takarítást kell eszközölni. Nem mehetsz tömött, zsúfolt helyekre. Nem lehetsz majd nagy létszámú csoport társaságában. A helyzetedben az orvosi maszk használata több mint kötelező neked, és a környezetedben lévőnek is. Itthon lenne a legjobb neked, Coralie… legalábbis abban az időszakban biztosan, amíg meg nem tudjuk az első kezelés eredményét –kezem szőke tincseit simítja, olykor mutatóujjam köré csavarva a loknik egyikét. Persze, mindezt olyan elhatározással mondom, mintha legalábbis módomban állna megakadályozni, hogy a saját útját járja… hiszen egyszer már tudtomon kívül kicsúszott a kezem közül az irányítás. – Egyszer ezekre is sort kerítünk, ígérem –mellé telepedve helyezem tenyeremet kézfejére, közelebb hajolva hozzá lehelek csókot halántékára. Egy férj szerepében szinte kulcsfontosságú elem a támogatás. Hogy a legnagyobb áhítattal figyelje feleségének minden kívánságát, és annak módja szerint járjon el a teljesítés érdekében. Ugyanakkor rá hárul a családfő szerepe is, mely egy szerepen belül teszi ki a döntőbíró alakját is. Boldog lennék, ha elkísérne a kötelező utakra, de még boldogabbá tenne, hogyha itthon maradna, ahol nincs rohanás, nincsen stressz, aggódás, csak békesség és tisztaság. Elismerem, hogy nem ez az életvitel dukál egy harminc éves nő számára, de mindenkinek le kell küzdenie a démonját…
A csönd telepszik egész lényemre Coralie magához ragadott szavából kibontakozó története által. Egyszerre ér hidegzuhanyként és perzsel fel... az érzéseim kaotikusak, keveredik bennük a fájdalom, az aggódás, a féltés, a düh és fojtott agresszió, melynek jegyében húzom vissza ölembe kezemet, hogy ne szorítsak rá törékeny ujjaira. Állkapcsom kelletlen erővel feszül meg, elködösült gondolatokkal pattanok fel a földről, egyenesen célozva meg a bejárati ajtót.
- Bocsáss meg… -csak arra fordítok még időt, hogy előtúrjam szövetkabátom zsebéből az abba rejtett doboz cigarettát, aminek társaságát kiélvezve lépek ki a ház elé, és nagy rántással, abból következő hatalmas csattanással téve vissza a helyére az ajtót.
Jobb vállamat vetem a ház oldalának, ujjaim közé csípek egy szálat az erős dohányból, végét a fellobbanó tűzbe mártva, hogy a következő pillanatban már a kéken felsejlő füst gomolyoghasson az ég felé törekedve. Talán most értem el a tűrőképességem legvégső határára. Szakadékba estem, ahonnan a legjobb tudásom szerint kell kimásznom. Úgy viszont nehéz, hogy a felsejlő viszontagságok egyre inkább döngölnek bele a földbe… Mindig is szerettünk volna gyereket, hogy megadja a bizonyosságot arról, miért is érdemes a Földön lennünk. Akinek átadhatom mindazt a tudást, amit én az éveim alatt magamra szedtem, aki intellektusával tovább gazdagíthatná a társadalmat. És most, másodszori próbálkozásra se sikerült… és ha reálisan nézzük a jövőnket, nem lesz lehetőségünk arra, hogy szülőkké váljunk.
Elpöckölöm a leégett cigiből megmaradt csikket, ezzel nyúlva a kilincs után. Lassan indulok el a nappali felé, ám nem jutok el Cora-hoz, helyette nekidőlök a falnak, távolról meredve rá.
- Ezért is mentél el, ugye? –a hangom szinte teljesen érzéketlenül csendül fel, újra felvéve a visszahúzódó magatartást. Nem haragszom rá… csupán tudatában vagyok annak, hogy a madridi utam olyan intervallumba esik, amit bátran lehet távoli múltnak nevezni…

1215 szó △ ÖltözetZene
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
5
● ● Posztok száma :
Tom Hiddleston
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Coralie Girioux tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali •• Vas. Dec. 10, 2017 6:55 pm



Tybalt and Coralie



Szerda volt. Néhány órányi alvás után ébredtem fel arra, hogy rettenetesen fázom. Szorosabbra húztam magam körül a takarót, lábaimat begyűrtem a paplan és a pléd közé. Jégcsappá fagytak, pedig hallottam, ahogy ropog a tűz a kandallóban. Egy pillanat alatt lett nyirkos a lepedő, csupán néhány lélegzetvételnyi idő és egy rövid, ám de annál intenzívebb szúrás a méhembe. Pontosan olyan, mint mikor az ember lánya első nehéz napjaira virrad reggel. Pár perccel később, már véresen, zakatoló szívvel és fájdalommal tárcsáztam a segélyhívó számát, majd hívtam a nővéremet, Penelope-t.
Halogattam az igazságot, elhallgattam előle, de csak azért, mert képtelen voltam végignézni azt, ahogy reagál a hírre. Egy gyereket már elvesztettünk, annak átélése hatalmas trauma volt mindkettőnknek. Tervezgettünk, boldogok voltunk, aztán az álmunk, hogy végre igazi család legyünk, hirtelen semmisé foszlott. Mégis, hogy kellett volna elmondanom neki, hogy – bár nem tudtam róla -, ismét állapotos voltam? Borzasztóan fáj, hogy az életünk, ami tökéletes volt ezidáig, már sosem lesz ugyan olyan. Le kell mondanom mindenről, amit elterveztem.
Lényem egy része egyetért vele, hisz még borzasztóan fiatal vagyok, előttem az élet. Küzdenem kell, még ha néha kilátástalannak is érzem a helyzetet. Ha néha úgy érzem, könnyebb lenne feladni. Olyankor ott lesz mellettem, támogatni fog és lökni előre, hogy folytassam, okkal születtem a Földre.
Lelkem sötétebbik fele viszont folyamatosan ott duruzsol a fülembe, mantraként dübörög szívemben a lemondás, a harc feladása, az életem eldobása. Annyi embert veszítettünk már el. Olyan sok ártatlan lélek hagyta itt az otthonát és költözött fel az égbe. Ők is erősek voltam, ők is küzdöttek a maradásért, mégis távoztak. Tybalt megérthetné… az édesanyját is elmarta mellőle a kór. Minden hazugságom, minden aprócska titok elhallgatása az ő védelmét szolgálta.
-Nem akarok bezárva lenni a házban. Ki kell mozdulnom innen. Ismersz, nem bírom a négy fal között. – Igyekszem meggyőzni őt tervének ellenkezőjéről. Ha valóban a házam fogságában kell töltenem napjaimat, legalább hadd tegyek egy próbát azért, hogy megkönnyítsem az életem. - Sétálni szabad, a friss levegő különösen jót tesz és van, aki sportol is mellette. A minap a kórházban egy hölgy azt mesélte, bejárták a közeli erdőt a férjével, táboroztak és istenien érezték magukat. – Talán beleegyezik abba, hogy ha az országot nem is hagyjuk el, de legalább felfedezzük a város adta lehetőségeket. Annyi szép helyen nem jártunk még, ami körülöleli Párizst.
Igyekszem egy kicsit oldani a hangulatot, legalábbis reményeim szerint sikerül és bár ismét közel érezhetem magamhoz, nem tart sokáig. Torkomban óriásira duzzad a gombóc, mely szinte egész délután fojtogatott. Szorosan összefűzött ujjaink egy pillanatra fájdalmasan felordítanak, amikor kibontakozik az ölelésemből és magamra hagy. Elcsigázva, könnyes szemmel nézek utána, térdeim – mely néhány perce még az égnek meredtek – most a padlót nyaldossák, tenyereim combjaimhoz préselődve pihennek.
-Tybalt! – Erőtlenül mondom ki nevét, mely el is száll az ajtó csattanásának hangjával együtt. Ajkamba harapok, szemeimet összeszorítom, mintha csak azt akarnám, az ismételten szétnyíló pillák felfedjék, ez csupán egy rosszra sikerült álom volt. De ugyan ott találom magam, ahol eddig is. A nappalink padlóján térdelve, sírva, kilátástalan helyzetben. Mert jelenleg nem tudom, merre tart a kapcsolatunk. Mi az, amit még kibír.
Laza kontyba tűzöm tincseimet a fejem tetején, a kanapéra ülök, felhúzott térdeim tartanak most egyben. Hallom lépteinek zaját, azt is látom szemem sarkából, hogy az ajtóban veti meg lábát és nem hajlandó közelebb lépni hozzám. Megértem… legalábbis a szívem egyik fele. A másik tajtékzik a dühtől és csalódottságtól.
-Igen. – Rövid válaszom nem sértettségemből fakad, csupán nincs mit hozzáfűznöm. - Elmentem és megtenném újra. Sajnálom, de ez az igazság. – Nem nézek rá, attól csak elgyengülnék. Belenézni szemeibe olyan lenne, mint elveszni a legmélyebb tenger hullámai között. Hasztalan lenne a kapálózás. - Nekem is fáj, hogy már sohasem lesz gyerekünk. Úgy látszik, nekem ez jutott. – Vállaim megemelkednek, majd leereszkednek mondandóm végére. Elfáradtam, fémes íz keveredik nyelvemre. Jócskán lekéstem a gyógyszerek idejét, ezt a napot már kihagyom. Baj talán nem lesz belőle.
-Az életem jelentéktelenné vált. Az lenne a feladatom, hogy gyereket szüljek, anyává váljak és gondját viseljem a családunknak. Hogy támogassalak minden jó és rossz döntésedben. De képtelen vagyok még erre is. – Hangom elhal, ma már sokadjára fojtogatja torkom a sírás. Nagyot nyelek, összeszedem magam és felé fordulok. A gondolat, mely eddig csak ostobaságként jelent meg fejemben, most alakot ölt. Nem figyelek a tudatalattim visító, jajveszékelő hangjára, kibuknak belőlem a szavak. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy elviseljem a boldogtalanságát.
-Menj el Tybalt. – Megremeg az állam. - Keress magadnak egy lányt, aki megérdemel téged. Aki megajándékoz egy gyerekkel, aki egészséges, fiatal… – Bennem akad a szó, képtelen vagyok folytatni. Valóban ezt akarom? Elküldeni azt a férfit, aki a legfontosabb az életemben? De ha egyszer ezzel megmentem az életét? - …boldogtalan vagy Tybalt, hiába is tagadod. Ez az egész téged is felemészt, akár csak engem. – Felállok, három lépéssel leküzdöm a köztünk lévő távolságot és mielőtt még ellenkezne, végigsimítok borostás állán. - Mindennél jobban szeretlek, csak jót akarok. – Az elmém szórakozik velem, vagy csak a tabletták, amiket hiányzol a szervezetem. Már rég be kellett volna vennem őket, nélkülük mit sem ér majd a kemoterápia. Gyűlölöm őket és bevallom, többször eljátszottam a gondolattal, hogy beleszórom őket a lefolyóba, de mindig letettem erről a tervemről. Most mégis, az indulatok, az érintések, a letargia… elfeledtette velem hiányukat.
-Nem vettem be a pirulákat. – Suttogom ajkaiba. Szemembe költözik a félelem, lábam erőtlenné válik, a légzésem szapora lesz. - Nem tudom, hova tettem őket. – Pánik lesz úrrá rajtam, az élniakarásom felülkerekedett a halál elleni tusában. Egyszerre bánom meg a szavakat, amik elhagyták a számat, de már késő. - Ne haragudj, én nem… nem gondoltam komolyan amiket mondtam. – Hátamat az ajtófélfának vetem, mély, tisztító levegőt veszek. Ez csak egyetlen alkalom, még sosem fordult elő. Ettől még nem lesz baj… akkor mégis miért szorít a mellkasom és hagy ki néhány ütemet a szívem.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
23
● ● Posztok száma :
natalie dormer
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: amerikai konyhás nappali ••

Tell me your secrets

amerikai konyhás nappali
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Nappali & Előszoba (földszint)
» Nappali
» Part 14 / 2
» Amerikai Istenek NOIR
» Tévésorozatok

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Lakónegyed :: Kertváros :: House of Girioux's-