Cantine
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Cantine •• Vas. Dec. 10, 2017 5:53 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Forrás: google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Vas. Dec. 10, 2017 6:49 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Nehezek a munkanapok most, hogy az élet minden apró mozzanata Ravi hiányára emlékeztet. Az orvosok, akik betérnek hozzánk, a fáradt hozzátartozók, akik egymás után döntik le a kávékat, mert enni nem tudnak, az utca forgataga, ahol csak elvétve látni egy-egy vidám arcot, a szivecskés bögre, amit Tőle kaptam, és amiben épp jegesre dermed a kávém, amire nincs időm… Vak voltam, és elvesztegettem annyi évet, annyi lehetőséget. Közben persze azzal nyugtatom magam, ha más szintre emeljük a dolgokat, talán mindent tönkretettünk volna. Sosem tudjuk meg. Itt hagyott, és egyedül kell cipelnem a kettőnk terhét, hogy a miénk lesz a világ és sikeresek leszünk, megállítjuk a globális felmelegedést, megteremtjük a világbékét, véget vetünk az éhezésnek. Jut eszembe, mennyire közönyös a világ. Kering az a videó, a natgeos felvétel az éhen haló jegesmedvéről. Az emberek meg csak görgetnek tovább a hírfolyamon, a perverzebbek megnézik a pár perces anyagot, akiben maradt némi érzés, talán elmorzsol egy-két könnycseppet, de tulajdonképpen semmit sem tesz másképp ma sem, mint tegnap. Csapongok… Ez van, mióta Ravi nincs, nem vagyok önmagam. Kilibbenek a pult mögül, kezemben tálca, újabb kávékat szállítok egy elgyötört pár asztalához. Míg korábban finoman érdeklődtem volna, mi a helyzet, bíztató szavakat mondtam volna és erőt sugározva rájuk mosolyogtam volna, most csak leteszem a kávékat, és egy biccentéssel nyugtázom a halk "merci"-t. Papírtömböt húzok elő a farzsebemből, felfirkantom a rendelést két asztallal odébb, és járom a véget nem érő mókuskereket tovább; asztal-pult-konyha-pult-asztal-pult… Alig van már hátra valami a műszakomból, a kedvenc rezidenseim majd csak éjszakára jönnek. Ismerős arc bukkan fel az ajtóban, akit már rég láttam errefelé. Mosoly szalad szét az arcomon, talán először ma, de ez a kiscsaj valahogy most erőt ad. Annyi mindenen ment keresztül, és most már biztos, hogy az Élet nem véletlen események sorozata. Neki most be kellett jönnie, szükségem van most rá. Talán neki is rám, hamarosan kiderül.
- Szia! Mit hozhatok? Pár perc és csatlakozom hozzád, ha ráérsz. – mosolyom töretlen, ahogy várom a rendelést, majd felveszek még kettőt, mielőtt leadnám őket a konyhának. Halálos pontossággal a műszak végén veszem le a kötényemet, veszem magamhoz a cuccaimat és helyezkedek el Luna asztalánál.
- Mesélj, mi szél hozott? – csak remélni tudom, hogy nem egy újabb szörnyű hírt fog velem közölni, mert azt most nem feltétlenül tudnám elviselni.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szomb. Dec. 23, 2017 10:06 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Violet and Luna


Lucie halála óta mintha teljesen kifordultam volna önmagamból. Az egykori játékos lány, aki élvezte az életet már a múlté. Mintha az ikertestvérem minden jót elragadott volna és magával együtt vitte volna a sírba. Nem tartom kizártnak ezt az opciót, hiszen ez egy hatalmas törés a számomra.
Sóhajtva csukom le a laptopom fedelét, miután elküldöm a mai levelemet Lucie-nek. Kezd ez már egy kissé betegessé válni a részemről, hogy nap, mint nap újabb e-maillel bombázom, amikor jól tudom, hogy ezek a levelek sosem kerülnek majd elolvasásra. Mindössze ott lesznek majd az éterben és rajtam kívül senki sem fér hozzájuk. A pszichológusom szerint ez segít abban, hogy visszatérjek a régi önmagamhoz. Már csak az a kérdés, hogy hogyan segít, mert semmi változást nem érzek.
Felvánszorogva az ágyról magamra húzok egy farmert és egy kötött felsőt, mivel kint már egészen hideg van és mielőtt anyám észrevenné kiosonok az ajtón, hogy elinduljak a cantine-ba, ami egy kis étterem a kórházban. Régen gyakran jártam oda és rengeteget beszélgettem az egyik pincérnővel, míg Lucie kapta a kezeléseit. A napokban sokat gondoltam Violet-re, hogy mi lehet vele mostanában. Eléggé hálátlannak érzem magam, mert rengetegszer meghallgatta a sírásom, s úgy érzem, hogy én ezt egyszer sem viszonoztam neki. Lucie halála óta pedig konkrétan egyszer vagy kétszer beszéltem vele, pedig megígértem, hogy gyakran látogatni fogom. Túlságosan önző vagyok, hiszen elfoglaltak a saját kicsinyes problémáim és a harc anyámmal, aki csak jobb életet szeretne nekem, mint ami neki adatott meg.
Lassan nyitom ki az ajtót, de belépve rögtön megpillantom a csinos pincérnőt, s ő is azonnal észrevesz engem. Egy széles mosolyt küldök az irányába és el is indulok felé.
- Szia, egy szelet csokitorta és egy forró bögre tea jól esne – mondom neki, hiszen ha már itt vagyok, akkor rendelek is valamit. Ne üljek itt feleslegesen és a főnöke ne húzogassa rám a szemét, mint régen, amikor egy falat sem ment le a torkomon az itt töltött idő alatt. Mindössze Violet-et tartottam fel. – Persze, hogy ráérek, hiszen azért jöttem! – teszem hozzá gyorsan.
- Régen jártam erre – húzom meg a vállam és villámmal a tortát bökdösöm. – Plusz te is hiányoztál és amúgy sem leszek már sokáig a városban, gondoltam meglátogatlak – tekintek fel rá a tányérról egy őszinte, de erőtlen mosoly keretei között.

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szer. Dec. 27, 2017 10:37 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

L & V


Botrány lassan haladnak a percek, pedig most már igazán nincs hova sietnem, csak az élet mocska vár rám a sarkon. Az öcséim tüneményesek, a szüleim mindent megtesznek, hogy könnyebb legyen, de a gyászt meg kell élni, hogy feldolgozhassam a veszteségt. A gyásznak állítólag öt szakasza van. Az elsőt viszonylag hamar felváltotta a második, tombol bennem a harag, bármit megtennék, hogy a fickó torkára léphessek. Hiába tudom, hogy az a nyomorult féreg is kórházban volt, csak azon aggódott, hogy nehogy a sajtó megtudja. Azt hiszem, ott gyűlt fel a számban először a harag savanyú íze, a fogaim egymásnak feszültek, állkapcsomban az izmok úgy feszültek, mint testépítőn a két számmal kisebb póló. Ez hülyén hangzik…
Újabb perc, a mutató lassított felvételben teszi meg azt a pár millimétert. Szinte hallom, ahogy kattan a fogaskerék a szerkezetben. Elnyomok egy ásítást, iszom egy kortyot az állott kávémból. Teszem a dolgom, az legalább lefoglal. Végre változik valami a hangulatomban, amikor az ajtó felett jelez a csengő, és tekintetem ismerős arcra bukkan. Ugyanakkor összefacsarodik a szívem, jó rég nem láttam, és egy kicsit örültem is, hiszen akkor nincs dolga a környéken, nevezetesen a kórházban, és bár ígérte, hogy jön, sokan tettek már hasonló, soha be nem tartott esküket. Nem hibáztatom őket, hisz nem túl jók a környék energiái; a kórház miatt vannak itt a vendégek, a mi arcunkat is azokkal az eseményekkel kötik össze, amikre az ember a legkevésbé szeretne emlékezni. Remélem, Luna az ígéretét tartja be és nem kényszerből jár erre ismét.
- Máris hozom, egy pillanat! – mosolyog, hát nem lehet nagy baj. A műszakom vége erősen kopogtat, így megduplázom Luna rendelését, nekem is jól esne valami jutalom falat – Milyen tea legyen? Gyümölcs, vagy zöld? – magamnak egy fűszeres feketét tervezek pici tejjel, de nem akarom koffeinnel mérgezni, legalábbis tukmálni nem fogom.
Lehuppanok vele szemben, miután lepakolom a két szelet tortát és a két bögrét az asztalra, ujjaim között forgatom a villát. Az előbb még jó ötletnek tűnt, most csak szimpla pazarlásnak. A jattomból vettem, de akkor is. Most már muszáj lesz megennem, pedig a gyomrom apróra zsugorodik a gondolatra, hogy egy falatot is a számba vegyek.
- Még a végén elpirulok! – vigyorgok, majd levágok egy apró falatot a szelet csücskéből – Hogy hogy nem leszel sokáig? Csak nem Hollywoodi siker sztoriba kezdesz? Kérlek, ne felejts majd ki a beszédedből, amikor átveszed az Oscart! – nevetek, kínzó szükségem van a jó hírekre. Nehéz elhinni erről a törékeny kislányról, hogy milyen keményen dolgozik. Mindene meglehetne. Mindene megvolt. Csak épp a gyerekkora ért véget túl hamar. Akárcsak az enyém, csak nekem egy kicsit más a hátterem, neki nem lett volna muszáj ilyen traumákon átmennie. Erős kiscsaj és tisztelem azért, ahogy tartja magát.
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Csüt. Dec. 28, 2017 9:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Violet and Luna


Az ember mindig csak ígérget, de nem tartja be a szavát. Lehetnék én is ilyen, s beállnék az átlag, semmirekellők sorába. Nem szeretem, ha valaki valamit mond és nem tartja be a szavát. Már így is kissé szégyellem magam, hogy ennyi kihagyás után vagyok itt újból a cantine-ban, hogy találkozzam a gyönyörű és tisztalelkű pincérnővel, Violettel. Egyike azon embereknek, aki segített átvészelni életem legnehezebb időszakát, aminek köszönhetően egyik percről a másikra nőttem fel fejben. Ugyan nem volt túl sok gyerekkorom, már egészen pici baba korom óta különböző reklámfilmekben szerepeltünk Lucie-val, majd jöttek a hazai sorozatok, s filmek egyárant. Folyton csak a munka és semmi más. Magánóvoda, magániskola. Mást nem is ismertünk és a mai napig nem ismerek a saját korosztályomból. Talán ezért is van az, hogy tizennégy éves létemre Violethez járok és az orvosokkal beszélgetek, amikor már semmi keresnivalóm nincs itt. Szerencsére vagy nem szerencsére, mindenki döntse el magának.
- Csak nyugodtan – mosolygok rá a lányra. Miattam aztán tényleg nem kell sietnie a rendelésekkel, hiszen tudok várni plusz még zárás után is itt leszek vele a terveim szerint, akkor is bőven ráér a nyalánkság. Anya biztosan parádézni fog, amikor hazaérek, hogy hova tűntem szó nélkül és miért voltam ilyen sokáig, de nem érdekel. Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázni tudjak magamra plusz szerencsére nem követik még minden lépésemet a lesifotósok, így nyugton is tudok lenni egy kicsit, ha már otthon nem igazán jön össze. – Gyümölcs – vágom rá rögtön a lány kérdésére a választ. Sosem kedveltem a zöld teát és a feketét sem, maradok a jól bevált gyümölcsös ízesítésnél. Igazából mindenből emellett adom le a voksom, legyen szó fagyiról vagy akár tusfürdőről. Külön kategória a kettő, de ígyis látszik, hogy nálam mi a nyerő.
Figyelmesen követem a tekintetemmel az elkövetkezendő időben a lányt, ahogy pörög a műszakja végéig és be kell vallanom, de alig várom már, hogy végezzen. Már el is felejtettem, hogy meddig vannak nyitva, ha ezt tudom, akkor biztosan várok még egy kicsit otthon. Mondjuk jobban belegondolva a szobámba sem jobb egyedül ücsörögni és éberen figyelni, hogy anya mikor jön be felidegesíteni.
- Hát ami azt illeti eltaláltad, megyek Los Angelesbe forgatni vagy valahova Amerikába, nem igazán figyeltem anyámra, amikor mondta a helyszínt – nevetem el magam kínosan. Egyre jobban nem érdekel a színészi karrier, de kitartok még mellette amíg van hozzá türelmem és lelkierőm, habár egyre fogytán van. – Nem hiszem, hogy Oscart fogok kapni az első nemzetközi szerepemért, de ha mégis te leszel a második, akit megemlítek – kacsintok rá és gyorsan megköszönöm a sütit és a teát és el is kezdem enni a finom édességet. Valami isteni finom! Ki hinné el nekem, hogy a kórháznál ilyen jókat ehetek?

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szer. Jan. 03, 2018 8:51 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

L & V


Luna olyan, akár egy kis felnőtt. Amikor megismertem, fiatalabb volt, de már akkor is úgy viselkedett, mintha egy felnőtt ember, egy bölcs öreg lélek lakozna ebben a fiatal testben. Csodáltam az erejét, ugyanakkor sajnáltam is, hogy nem élheti a gyerekek gondtalan életét. Aztán megismertem, és kiderült, mi okozza ezt a disszonanciát, de nem irigyeltem egy percig sem a sztárok között forgolódását. Látom az öcséimet, és tudom, hogy egy gyereknek hagyni kell, hogy gyerek legyen, hogy hibázzon, hogy csintalankodjon, hogy romboljon. Persze ettől Luna még egy édes bogár, akitől úgy érzem, most nagyon sokat tanulhatok, ha már ide fújta a szél. Nem kihasználni akarom, erről szó sincs, inkább csak tanácsot szeretnék kérni tőle. Persze nem támadhatom le…
Felveszem a rendelését, útjára indítom az utolsó pörgést, és végre ledobom magam vele szemben egy székre. Talán le sem ültem, mióta felvettem a műszakot. Figyelem, ahogy a váltás frissen pörgeti a rendeléseket, mintha most kezdődne a nap. Persze nekik igen, én meg olyan kimerült vagyok, hogy lassan azt se tudom, fiú vagyok-e vagy lány. Az egész napos emlékezés, a hullámokban rám törő sírhatnék, amit vissza kell fojtani és szorongató gombóccá gyűlve ül a torkomban… mind kiveszik az erőmet. Most a feltöltődés ideje van, elvégre Luna csak úgy árasztja az energiákat, ahogy mosolyog.
- Tényleg? Azt hittem, csak viccelek. De ez tök jó, nem? Vagy nem örülsz neki? És azt legalább tudod, miben fogsz játszani? – én is elnevetem magam, mert annyira szürreális az egész.
- Ne legyél kishitű, sosem tudhatod. Amilyen cukipofi vagy, tuti megpuhítod a vén rókákat a bizottságban. – rákacsintok én is – reflex, mint ahogy az ásítás is ragadós - , mintha csak ezen múlna, mintha nem tudnám, hogy ez az egész nem egy leányálom, hogy olyan fúrás-faragás van a mézes-mázos külcsín alatt, hogy nem is gondolná az épeszű ember, aki nem látott még a vörös függönyök mögé, vagy a szőnyegek alá, ahová minden be van seperve. Egyből elmegy a kedvem, hogy a saját nyomorommal traktáljam, hiszen neki is megvan a maga baja. Ugyan tök nagy kaland lehet kimenni az Államokba, és mennék én is szívesen világot látni, de minden itt van, amit ismer. Ugyanakkor… mi is köti ide? De annyira fiatal még, talán sosem jön vissza. Megtetszik neki kint, beszippantja Hollywood ellenállhatatlan örvénye, az Álomgyár, és elfelejt mindent, ami csak rossz volt az életében, beleértve Párizst, a kórházat, és a Cantine-t is. Engem is. De ez az élet rendje.
- Kénytelenek leszünk valami búcsú partit rendezni. Mikor utazol? – ha mást nem, még ma este elmegyünk valahova. Persze semmi olyanra nem kell gondolni, ahová amúgy ne mehetne, mégiscsak kiskorú. Vagy fiatalkorú? Hogy is van ez? Mindegy is, a lényeg, hogy még gyerek és nem akarom veszélybe sodorni semmilyen szinten sem. De azért valami kis csínyt el kéne követni…
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Hétf. Jan. 15, 2018 2:55 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Violet and Luna


Néha eléggé kíváncsivá tesz, hogy mit gondolnak rólam mások, ha velem beszélgetnek. Egy valamit viszont biztosra tudok, még pedig, hogy ott ül a szánalmas sajnálkozás minden embernek a szemében, akik ismernek engem. Nincs kivétel, hiszen tudják, hogy mi történt a múltban. A legtöbben csak segíteni próbálnak rajtam, de nem vagyok rászorulva, jobb szeretem, ha normális emberként tekintenek rám. Egy tizennégy éves kislányra, akinek még semmi dolga az életben. Most kellene elkezdenem érdeklődni a srácok iránt és különböző sorozatokat nézni, könyveket olvasni, a barátnőimmel pletykálni, de ez az én életemből kimarad.
Igazából már sokszor elgondolkoztam rajta, hogy jobban figyelek anyámra és élek a színészi lehetőségekkel már csak abból a szempontból is, hogy elhagyjam Párizst. Nem szeretek itt élni, mert minden Lucie-re emlékeztet. Egy napon még hátrahagyom ezt a helyet és nem térek vissza többé. Addig meg lesz, ami lesz.
- Nem olvastam el a forgatókönyvet, azt hiszem az a címe, hogy a puzzle darabjai, d enem vagyok benne biztos. Ha jól tudom Párizsban is forgatunk meg Amerikában, de hogy őszinte legyek mindig másmerre jár az agyam, amikor anya mesél róla. Annyira nem vonz ez a világ, mint amennyire kellene, de mindenesetre biztosan jól járok majd ezzel a szereppel – mosolygok Violet-re, hogy nehogy azt higgye ez olyan rossz vagy kellemetlenül érint a dolog. Nem mondom azt, hogy ez minden vágyam, de talán majd megbarátkozom vele. Legalább lefoglalják anyámat az előkészületek a produkcióval kapcsolatban, így nem lesz arra ideje, hogy Lucie-hez hasonlítgasson.
- Azért tudnék én mondani egy-két cukipofa színészt, akik a kinézetük alapján már rég Oscar díjat kaptak volna tőlem – nevetem el magam. Egyértelmű, hogy mind a ketten másra értettük most a cukipofát, míg én a helyes színészekre gondolok, addig Violet valószínűleg az aranyos gyerekekre gondol, amelyik kategóriába én is tartozom. Lehet, hogy a korom és a kinézetem alapján így is van, de nem hiszem, hogy egy tizennégy éves teljesen a kölyökökhöz tartozik. Azért már egy ideje ráléptem a felnőtté válás rögös útjára.
- Jó kérdés – nevetem el magam kínosan. Fogalmam sincs, semmit sem tudok. – A búcsú parti viszont nagyon is jó ötlet, majd kitudakolom, hogy mikor utazom és írok neked. Hívj jó sok embert! – mosolygok a lányra. Biztosan nem nagy alkoholizálásra gondolt, hiszen az én koromban az még nem a legmegfelelőbb, de nekem már az is nagy szó lenne, ha elmennénk valahova vacsorázni meg moziba. Ez inkább hangzik randinak, de elég nagy móka ez az én mindennapjaimban és legalább egy kicsit kimozdulnék otthonról.
- Elég is belőlem – szólalok meg hirtelen, miután befejezem a tortám evését. – Veled mi újság mostanában? – kérdezem a világ legnagyobb sablonkérdését, de ez mindig jó beszélgetés kezdeményezésnek, s idővel a szög mindig kicsúszik a zsákból.

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Kedd Feb. 06, 2018 7:12 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


karaktereltűnés miatt
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Pént. Márc. 02, 2018 10:09 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Helyileg: Folyosó, csak foglalt]

Oscar && Madeleine

Még mindig megannyi kétely volt bennem, hogy jól döntöttem-e azzal kapcsolatban, hogy visszatértem ide körülbelül két hónappal ezelőtt. Sokszor jöttünk be ide Cukorborsóval is, hogy beköszönjek a régiismerősöknek, vagy csak apáért jöttünk, mert úgy gondoltunk, hogy meglepjük. Most pedig mind a hárman itt voltunk, míg a fiunk az óvódában élvezte ki az utolsó hónapjait, hiszen most még csak játszás tölti ki az életét és a szerelem. Mosoly kúszik arcomra, hiszen eszembe jut, hogy miként is mesélt az egyik kislányról. Tiszta apja, főleg amikor belendül és képes elfeledkezni a világról. Mesél és mesél, közben pedig egészen hevesen gesztikulál, talán valamelyikünk felmenői között található olasz? Hmm, ez szerintem soha nem fog kiderülni már.
Kapva az alkalmon, hogy egy kisebb pihenő is belefér a napomba elindultam, hogy megkeressem a férjemet, hogy megigyunk egy kávét és esetleg beköszönjünk a lányunknak. De aztán szóltak, hogy beteg van nála, így máris mentem tovább, hogy a lányomra is ránézzek. Mosolyogva figyeltem őt az üvegen át, de most nem mentem be hozzá, mert ha éppen csipognak, akkor biztosan mennem kell. Szerencsére egészen jól el volt a többiekkel. Mosolyom egyre szélesebb lett, ahogyan a múlt „viccesebb” pillanatai is felderengtek. Sietve pillantok az órámra, már csak pár óra és máris mehetünk haza. Remélem, hogy Lemon is jön velünk, ha nem, akkor inkább nem akarom tudni, hogy Jonathan miként is fog engem megnyúzni, mert nincs apa otthon. Kezemet a szám elé rakom, amikor ásítok egyet, majd sietve kortyolok bele a kezemben lévő bögrényi kávéba. Most nagyon is szükségem van rá, hiszen még megannyi dolgot kell megtanulnom és megjegyezni, de úgy érzem, hogy az itteni élet legtöbb esetben még azon a pörgésen is túltesz, mint ami a gyerekeim mellett szükséges. Miközben pedig a lányomat fürkészem az olykor elhangzó köszönésekre automatikusan felelek, hiszen a legtöbbeket már ismerem. Akad olyan is, akivel együtt kezdtük el taposni ezt az utat. Oldalra pillantva egy ismerős idegent veszek észre. Láttam már a kórházban és hallottam hírét is, de még személyesen sose volt szerencsém találkozni vele, pedig két napja egy gyermek életét is megmentette.
- Jó napot Dr. Collard! – pillantok rá barátságosan és mosollyal az arcomon. Átveszem a bögrét a balkezembe, hogy a jobb kezemet nyújtsam felé.  – Még nem mutattak be minket egymásnak.  Dr. Truffaz, a szebbik. – nevettem el magam, hiszen a férjemet is sokan ismerték már, ha nem is személyesen, de hírből biztosan. És volt már, hogy a poén kedvéért úgy mutattak be valakinek, hogy a szebbik Dr. Truffaz, így jár az, ahol túl sok a doktor családon belül.
- Netán az Ön gyermeke is itt van? – kíváncsiskodom kicsit, hiszen sok jót hallottam már róla és reméltem, hogy egyszer lesz szerencsém megismerni őt is. Évek állnak még előttem, míg a mostani osztályvezetőtől átvehetem teljesen a dolgokat, ha nem bukom el, de úgy éreztem, hogy más vezetőktől is bőven akad még mit tanulnom. És mindig is szerettem ismerni valamennyire a kollégáimat.

■ ■ Ha vmi nem jó, akkor nyugodtan szólj!  tongue  ■ ■credit



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.


A hozzászólást Madeleine Destiny Truffaz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 05, 2018 2:27 pm-kor.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Pént. Márc. 09, 2018 3:15 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Madeleine & Oscar

William megosztott velem pár apróságot, ami a suli szünetei között zajlottak. Megint összeakasztotta a bajuszát az egyik kisebbel. Miért kicsikkel kezd ki? Miért nem nála idősebbel vagy korabelivel? Ejh gyerek. Mindegy is, amig nem hívnak be, olyan nagy baj nem történhet.
Max megdorgálom itthon, ha megint kap valamit a füzetébe, vagy ha úgy jön haza, hogy nem tetszik neki semmi. Akkor tuti történt valami. De ma időben haza érek, sőt, a suliba érte is megyek, így aztán nem lesz durcás, hogy 16:00 helyett, 16:45-kor érek haza. Ma tényleg meglepem a koraiságommal.
Sőt, együtt elmehetünk vásárolni, vagy megírjuk a leckét ha van… vagy bármi más. Csak tényleg időben való haza érés legyen és ne fél órás késés. Aggódom a fiam miatt, persze. Ugyan kilenc éves, képes egyedül is haza jutni, max rá küldöm az öcsémet, szóval meg vagyok nyugodva. Amúgy önálló gyerek, azóta amióta járni és beszélni tud, szóval miért is ne legyek rá büszke? De visszatérve a melóhoz. Akadtak sűrgős dolgok, amit az embereim nem oldottak meg könnyedén és hát besegítettem, ráadásul egy gyermek is a kezeim alá került. Életben van, csak ez számít. És igen, boldog vagyok, örülök, hogy ez a munkám. Nem is tudnám elképzelni az életem más területen. Nem tudnám elképzelni magam énekesnek… vagy épp ablakosnak vagy tanárnak. Will ez utóbbinak nagyon örülne nekem.
Az ebédlőbe mentem a szokásos ételemet és kávémat meg gyümölcsömet kikérve, egy kézzel ragadtam meg a tálcát és visszairányítottam magam az irodám felé. De valaki megszólított, így arra felé fordítottam a figyelmemet.
- Ááh, jó napot. - nyújtom én is a kezem, kollégák között már csak így megy, hiába nő az illető. Végig mérem, hiszen ismerős alak ő is, majd ahogy megemlíti kicsoda is, hát ezért ismerős. Hallottam hírét és igen…. a tálcát pedig felpakoltam addig a kávéautomata tetejére. Megvár, annyira éhes nem vagyok. Kérdésére csak fejet rázok. A gyerekem… na igen.
- Nem nem. Az enyém még iskolában van. - ott a helye még úgy háromnegyed óráig. Ha jól tudom az órarendjét persze, ami nem mindig biztos. Az övé pedig itt van, ha jól terjednek a hírek akkor van egy kisebb csemete is a családban.
- A férjét várja? - pillantok el a folyosón túlra, közpen vissza pislantok rá. Halottam egy két dolgot a nőről, hogy hamarosan magasabb pozíciót kap majd. Hát kíváncsi vagyok, mennyire is fog jól teljesíteni, bár azért szurkolok neki, hogy legyen meg.  


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szomb. Márc. 10, 2018 5:37 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Oscar && Madeleine

Megannyi éven át rohangáltam eme falak között, hogy időben odaérjek, ha szükség volt rám, hogy életeket mentsek, vagy éppen támasza legyek egy-egy aggódó szülőnek, netán testvérnek, vagy másabb rokonoknak. Sose könnyű egyetlen egy szerettünket betegnek látni, vagy éppen kórházban tudni, de annál talán nincs is rosszabb, amikor egy gyermek kerül ide életveszélyesen, vagy csak betegen. Látni a félelmet a rokonok szemében, a rettegést, amikor azt hiszik az élet megcáfolja a természeteset, mert nem a szülőnek kéne a gyermeket eltemetnie, hanem fordítva lennie, de olykor sajnos mi se tehetünk semmit se. Lassan kortyolok bele a kávémba, ahogyan figyelem a lányomat. Nem tudom, hogy mit tennék akkor, ha netán egyszer ő kerülne be ide, vagy a fiam és én lennék az aggódó fél, nem pedig az, aki megpróbálja menteni őt, hiszen akkor biztosan nem engednének a közelébe. Dühös lennék, túlzottan is, de megérteném, hiszen képtelen lennék akkor tisztafejjel gondolkozni, de amúgy fogalmam sincs, hogy miként viselkednék, mégis mindig igyekszem kicsit az ő helyükbe gondolni, amikor próbálok támaszt, vagy éppen reményt adni az üvegfal túloldalán állóknak.
Figyelem, ahogyan a tálcáját lerakja, hiszen nem akartam evés közben zavarni őt, de mintha egy pillanatra ő is a bent játszó gyerekeket fürkészte volna, vagy csak képzelődtem? Nagyon úgy néz ki, hogy tévedtem és lehet pont előtte indult el valaki, ezért tévesztettem össze. Legalább a nevet és a személyt nem, legalábbis a megszólítás mázlira helyes volt, így ilyen téren biztosan nem lőttem bakot.
- Akkor már nagyobb. Mennyi idős? Netán általános iskolába jár? – kíváncsiskodom, hiszen a fiamnak kellene találnom iskolát, hogy melyikbe is járjon és amennyi kétely van benne, most még több lett, hogy vajon azzal jól döntöttem-e? Miként lehetnék biztos benne, ha még azzal kapcsolatban se vagyok, hogy újra munkába álltam.
- Nem, páciense van, így egyedül töltöm ezt a pár percet. A lányomat fürkésztem. – rá is mutatok innen, hiszen édesen játszik ott a többi között. Ő az egyik legkisebb, de szerencsére akad még sorstársa, aki ennyire fiatalon bekerült a kórházi dolgozok gyerekei közé, hogy a szülei munkahelyén töltse a napjait a bölcsőde helyett. – Remélem nem tartom fel, nem akartam megzavarni. – barátságos mosoly kúszik az arcomra, majd újra a lányomat fürkészem. – Ha jól hallottam, akkor nemrégen érkezett még csak a városba. Megszerette ezt a családját is? – talán nem csak én tartom a családomnak a kórház dolgozóit, ha pedig nem fogja érteni, akkor úgyis kérdez. Már megszoktam, ha valamit nem értenek, akkor kérdeznek az emberek. Főleg egy ilyen helyen, ha úgy mondunk el egy betegséget, hogy az egyszerű halandok nem értenek belőle semmit se.

■ ■ Ha vmi nem jó, akkor nyugodtan szólj!  tongue  ■ ■credit



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szer. Márc. 14, 2018 12:35 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Madeleine & Oscar

A gyerekek mindenkinél fontos szerepet játszanak, ők a fontosak az életünkben. Védjük őket, támogatást nyújtunk és szeretjük őket. Fontosak nekünk.
- Óh. William kilenc éves múlott. - mosolyodom el, ahogy rátapint a lényegre, hiszen igen, lehetnek idősebb gyerekem is, mondjuk egy 18 éves, de szerencsére nincs. Elég nekem az ikrek és a kisebb csemete, bár ezt nem kötöm a hölgy órára, hogy tulajdonképpen 2 gyerekem van és lesz majd egy harmadik is, akit a nevemre veszek majd. Ha eljutunk odáig persze.
- És az ön gyermeke? Csak egy van? - érdeklődtem, miközben a kislányra pillantottam, akire mutatott a sok közül. Hát igen, van aki a bölcsi helyett ide hozza, mindenkinek egyéni döntései vannak. Én sose hoztam el a gyereket ilyen helyre, rábíztam az öcsémre inkább. Szóval nem a férjét várta, akkor ezt benéztem, de nem is baj. Ebben a pár percben megbizonyosodhat afelől, hogy a törpéje jó kezekben van. Elvan a többi picivel és felnőtt is akad bent, hogy felügyelje őket, vagy egyéb mással szolgáljon számukra.
- Nem, nem tartott fel. Majd egy fél óra múlva megyek csak egy műtétre, aztán megyek a fiam elé a suliba. Legalábbis remélem nem egy 5 órás procedúra lesz ez a fél órás műtét. - nevettem el magam, mert már volt rá példa, hogy elnéztek a betegnél valamit és a röpke egy órából lett egy 6 órás műtét. De túlélte a páciens, senkit sem baszarintottam le a lábáról, mindenki tévedhet, emberek vagyunk. Ennyi.
- Szeptemberben költöztünk ide. Eleinte a társaság furcsállta az ittlétemet és a személyemet, de hamar bele szoktak az én tempómba és munka morálomba is. Jó fej a társaság is, meg úgy az egész is. Ha azt vesszük, akkor egy fél napot itt tölt az ember, ha olyan, akkor egy teljes napot. Szóval remekül összeszokott csapatot kaptam a kezem alá. - magyarázom, hogyan is érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. A kórház dolgozói részben a családunk is, főleg hogy napi majdnem 24 órát itt tölt el velük az ember. Lassan már mindenki mindent tud az emberről, azon túl, hogy hogyan issza a kávéját. Szerencsére William-al nincsen gondom, megold maga körül mindent ha épp késnék, néha mérges rám, vagy épp nyűgös, de megérti, hogy ez a munka ezzel jár. Én pedig próbálok vele türelmes lenni, 6-7 órás műtétet követően.
- Gondolom ön is többet tölt el itt, mint otthon.


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szer. Márc. 14, 2018 4:15 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Oscar && Madeleine

- Akkor már egészen nagy. Gondolom így már könnyebb végezni ezt a munkát. – gyűrűt nem látok az ujján, így gondolom felesége nincs. Azt viszont nem tudom, hogy egyedül neveli a fiát, vagy nem. Ostoba feltételezésekbe nem akarok gondolni, de biztosan könnyebb úgy a kórházban dolgozni és ilyen fontos beosztásban, mint az övé, ha már a gyerkőc egészen önálló.
- Kettő, a nagyobbik óvodában van. Fiam szeptembertől pedig már iskolába fog járni. Esetleg van valami tippje iskolára nézve? – pillantok rá barátságos mosollyal az arcomon, hiszen örök dilemma az, hogy hova is járassunk a gyerekünket. Melyik lenne a megfelelő iskola számukra. Sokat beszélgettünk mostanság erről a férjemmel is, ahogyan nem is egy iskolát néztünk meg a nyíltnapok alkalmával és ez még csak az általánosiskola. Mi lesz itt később? Akkor már három ember próbál majd egy hangú döntést hozni. Már előre nem várom azokat a pillanatokat.
- Reméljük a legjobbakat és előre is kitartást hozzá. – hiszen egyetlen egy műtét se egyszerű, ezt én magam is pontosan tudom. Volt már szerencsém hozzá, ahogyan minden egyes újabb eset akár egy újabb kihívást is jelenthet. Ugyanolyannak indul, mint a többi, aztán mégse. Nem csak a komplikációk miatt, hanem egyébként se mindenre egyformán reagál az emberiszervezet. Ezért is fontos, hogy nagyon körültekintőek legyünk és minden lehetőséget figyelembe vegyünk, mielőtt egy beteget kezelni kezdünk, hogy kisebb esélye legyen annak a hibázásnak, hogy netán félrekezelünk valakit. Aminek akár végzetes követkeményei is lehetnek.
- Ez szerintem mindenhol van. Új ember érkezik, akkor kell kis idő, mire megszokja az ember és el is fogadják, hiszen a mi szakmánkban a hírnév egyszerre jelent jót és rosszat is. De örülök annak, hogy sikerült megtalálnia a helyét közöttünk. Egészen családias legtöbb esetben a hely, kivéve akkor, ha éppen háború dúl két osztály között. – a háborút se kell szó szerint érteni, de olykor megesik, hogy az orvosok, vagy a nővérek is egymásnak esnek szavakkal. Főleg akkor, ha két osztálynak is be kell avatkoznia a betegnél és kié is legyen az elsőbbség, melyik a fontosabb. Nem mindig könnyű megoldani az ilyen konfliktusokat, de szerencsére nem is gyakoriak.
- Szerencsére nem, hiszen ők hívtak vissza. Jelenleg csal 6 órában vagyok, persze, ha közbe jön valami sürgős eset, akkor van hogy tovább, de egyelőre még a családom az első és ezt ők is tudják. Jelenleg fél évig biztosan így lesz, utána majd visszatérünk. Sok mindent kell még nekem is elsajátítanom. – avatom be, mert szinte már mindenki hírét, hogy milyen pozícióban is tértem vissza, emiatt is fura, hogy mégis csak 6 órát dolgozom, de voltak nekem is kikötéseim mielőtt belementem volna a dologba. Nem akarok soha karrierista anyává válni, de lehet már az lett belőlem. – Biztosan nem tartom fel? Ha jól látom, akkor éppen enni készült, gondolom még jó lenne az ebéd előtt befejezni. – adok neki újabb menekülési útvonalat, hiszen tanácsokat kérhetek máskor is. Pláne, ha tényleg enni készült és hamarosan pedig úgyis mennie kell a műtőbe.

■ ■ Ha vmi nem jó, akkor nyugodtan szólj!  tongue  ■ ■credit



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Hétf. Márc. 19, 2018 10:22 am
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Madeleine & Oscar

Sokkal könnyebb lenne? Nem, ezt nem mondanám. Főleg mikor tudom, hogy melyik nap milyen és mennyi órája van és nagyjából mikor ér haza…addigra én is próbálom összekapni magam, hogy haza érjek. De hát akinek van gyereke, az tudja mit és meddig, meg hogy mit kockáztat ha egyedül hagy egy 9-10 évest. Jó persze, Will nem sűrűn van egyedül, Mikkel elég sűrűn vigyáz rá szerencsére. Jól meg vagyunk kettecskén, de amúgy igen, hiányzik az anyja. Szóval neki két lurkója van. Egy nagyobb és a törpe.
- Tippem? Hát várjon. A fiam a De Belleville Általános iskolába jár. Én nem mondhatok róla rosszat, elég sok remek tanár van, vár William nem nagyon szereti. Ő a régi iskoláját akarja, mert ott mégis csak több barátja volt, mint most itt. - ha már a fiának sulit keres, akkor szívesen segédkezek, igaz én ezt az egy sulit ismertem Mikkel által, de nekem bejött. Will meg hát… ő bufforog csak miatta. Én meg hallgatom. Jó kiegészítés vagyunk ami azt illeti. Ez a Collard familly.
Amikor az ember a csúcson van, más szabályok szerint játszik. Én még nem vagyok ott, de mindig a saját szabályaimat követem. Nem hagyom meghalni a betegeimet. Mindig van másik megoldás. Egy gyerek halála meg teljesen taccsra tenne, nem bírnám feldolgozni.
Az osztályok közötti vihart már láttam, illetve érzékeltem hiszen, eléggé összekaptak valamin, mikor ide kerültem… nem is tudom pontosan mi volt a téma. De eléggé nagy vita keveredett belőle. Valami olyasmi, hogy nem jó gyógyszert kapott a beteg, mert az egyik főorvos ezt magyarázta, a másik meg amazt. Szóval igen, első hét hurrá. No de meg oldódott a probléma könnyedén és mindenki ment a saját dolgára, azóta szent a béke.
Szóval csak 6 óra. Az elég jó idő, főleg hogy a családja mellett is akar lenni. Ugyanígy vagyok én is, csak hát nem hagyhatok félbe egy műtétet, hogy időben hazaérjek a kölyökhöz. Azonban ha valaki több mindent elakar érni, azért nyújtózkodnia kell és megdolgoznia. Ahogy neki is. Hiszen már lenne helye, csak bele kell tanulnia. Ez már csak így van. Amúgy még én is tanulok, másoktól, amit én vagy máshogy vagy sehogy sem tudtam. Közösen okosodunk. Én szeretek tanulni, mert tudom, hogy van bőven még mit. És ez nem szégyen. Szavai megmosolyogtatnak, egész kedves hölgyemény.
- Nem tart fel. Csak nyugodtan kérem. Én nem sietek, a kaja hamar lemegy, a műtét meg… nos van gyomrom hozzá. - tehát ha az előtt eszek, mielőtt a területre lépnék, akkor sem lenne baj. Nem dobnám ki a taccsot.
- Amúgy a fia mi szeretne lenni ha nagy lesz? - érdeklődtem, hiszen ebben a korban már van minden mik szeretnének lenni, de majd a tizenakaárhányadik évüktől dől el rendesen. A fiam olyan hős akar lenni, mint én...de hát még egy orvos a családban? Még ez úgyis eldől. Legyen belőle akármi, én támogatom benne...


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Hétf. Márc. 19, 2018 8:31 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Oscar && Madeleine

Sokaknak az az első gondolatuk, amikor megtudják, hogy mekkora a fiam, hogy véletlen baba volt. Nem szégyelltem soha ezt a dolgot, de a fiammal sose éreztettem azt és nem is tudja azt, hogy mekkora is volt a kavalkád, vagy éppen azt, hogy eleinte csak hárman voltunk. Ő, a keresztanyja és én., mert az apjának nem mertem elmondani. Nem én akartam az lenni, aki netán egy gyerekkel a karrierje útjába áll. Amikor az iskola nevet említi, akkor gondosan elraktározom a többi dolog közé, amit nem kellene elfelejteni és kíváncsian hallgatom azt, amit mond.
- Ez érthető, hiszen mindenkinek hiányoznak a barátai. Magának nem? Vagy esetleg arra nem gondolt, hogy szünetben visszautazzanak a régi helyre és találkozhasson velük, netán meghívni közülük valakit? – kíváncsiskodtam kicsit, de érezhető volt, ha túlzottan is tolakodásnak veszi, akkor nem kell felelnie. Megszokás részben, hogy mi mindig mindent megosztunk egymással, mármint nem ő és én, hanem az itt dolgozok, hiszen olyanok vagyunk tényleg, mint egy tanács. Segítünk talpon maradni, ha szüksége, vagy éppen együtt örülünk mások boldogságának. Másképpen talán ezt a helyet és munkát nem is lehetne túlélni.
- Elég ciki lenne, ha nem lenne gyomra hozzá, de lehet magából születne az újabb youtube sztár. – kuncogom el magam, majd újabb pillantást vetek a békésen játszó lányomra. Újabb nővérek haladnak el mellettünk. Köszönnek, aztán máris mennek tovább, Nagy a sürgés és forgás most is. Azt mondják az esték könnyebbek, szerintem nem. Lehet nyugodtabbak hangyányit, de a csend, ami olykor érzékelhető annyira tapintható, mintha csak minden másodpercben már azt várná az ember, hogy mikor üt be valami nagyobb baj… Egyelőre még megúsztam 6 órával. Ők akartak engem, én akarom őket, így pedig sikerült jelenleg megállapodni, hiszen osztályvezetőkkel a főnökség is ritkán kezd el vitát kialakítani, hogy már pedig kinek adják át a stafétát. Szerintem úgy vannak vele, hogy maximum elbukom, de nem áll szándékomban. Mindig is kitartó voltam, s kismamaként is levizsgáztam, anyaként is talpon maradtam és nem adtam fel azt, amiért annyi éven harcoltam. S most itt vagyok újra, újra azt érzem, hogy teljeserőből küzdenem kell, ami nem mindig könnyed, de szerencsére eddig sikerült és remélhetőleg így is fog maradni.
- Mi nem? – mosolyodom el újfent. – Minden egyes hétre jut valami újabb foglalkozás, ami szeretne lenni. Maga fia már pontosan tudja, hogy mi szeretne lenni? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen Törp úrfi még eléggé kicsi ahhoz, hogy ne változzon legalább havonta, ha nem is hetente, hogy belőle mi lesz és miként váltja meg akár a világot, vagy majd menti meg a hercegnőket. – De most talán Jedi. – hiszen a Star Wars otthon is nagytéma ám. Pláne, amióta fénykardot is szereztünk be. – Sose bánta meg, hogy osztályvezető lett? A felelősséget, hogy mindig ennek kell lennie az elsőnek a családja előtt is? – hiszen hallottam már hírét, hogy milyen felelősséggel jár, mennyi kötelezettség. Ez pedig mindig képes újra és újra akár elbizonytalanítani kicsit. Még van pár év addig, hogy ez szóba jöhessen, de akkor is érdekelt a véleménye ilyen téren és remélhetőleg talán meg is osztja velem.


■ ■ Ha vmi nem jó, akkor nyugodtan szólj!  tongue  ■ ■credit



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szer. Márc. 21, 2018 2:04 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Madeleine & Oscar

Hogy a szünetekben menjünk vissza? Hát igen, ezen már gondolkodtam én is, hiszen jó lenne mosolyogni látni a srácot, de ezzel még várni kell. Érthető okokból, de ez remek ötlet amúgy is.
Bólogatok szavaira, hiszen tényleg adott egy remeg kirándulós hosszú hétvéges dolgot, szóval ha majd ráér a hölgy, akkor meghívom teára, kávéra, valamire. Aztán kibeszélhetünk pár dolgot, ha hosszabb időnk lesz. Persze csak akkor és nem egy ilyen rohanós időben. Most még nem, majd egy óra múlva megyek tovább a műtő felé. Nekem aztán mindenhez van gyomrom, még olyan is, amit a legtöbb orvos inkább elkerülne. Tapasztalat. Anno sok mindenen átmentem, sok mindent átéltem és hát nem kellemes dolog csonkokat látni, vagy épp a saját hányásában és vérében fuldokoló embert. Szóval igen, sok mindent láttam és tapasztaltam, de a pelenkázáshoz nagyon béna voltam.
A gyerekek mindig sokszínűek akarnak lenni, az ő fia is ezer meg egyféle dolgot kitalált már. De hogy magyarázza meg az ember, hogy abból nem kell a világnak, vagy ha kell is, akkor más néven fut… Elhiszi a gyerek? Hát nem. Mert a hős az hős. Apa és anya ne magyarázza be, hogy az nem úgy van.
- Jedi? - húzódnak fel szemöldökeim, meg hát mosolygok is mellette, ezek a gyerekek annyi mindent ki tudnak találni.
- Az enyém a világ leggyorsabb embere akar lenni. Barry, vagyis a Flash… - forgatom meg a szemeimet, mondjuk hetek óta ezt szajkózza, így aztán már kívülről fújom, mi is lehet majd később. De ez változik úgyis. Mi a szuperhősökért vagyunk oda, én távol állok kicsit a star wars-tól, nem azt mondom, hogy nem nézném meg, de ha lehet hanyagoljuk. Will meg aztán egyedül is megnézi, vagy az unokatesójával. De inkább egyedül, úgy tudja tömni a képét rágcsával.
- Amúgy már kijelentette, hogy olyan Hős akar lenni, mint én. - bólogatok és azt hiszem büszke vagyok a srácomra. De azt nem várhatom el tőle, hogy ugyanezt az utat kövesse mint én. Amúgy én nem vágnám be a katonaságba, nem én…
Kérdése kicsit megakaszt a nosztalgiázásban, megnyalom az ajkam, elgondolkodva miképp is osszam ezt meg vele....
- A feleségem kilenc évvel ezelőtt elvált tőlem. Sok volt a munkám és hát nem voltam ott se a gyerek születésénél, sem egyéb másnál. Túl sok volt a munka, tisztára munkafüggő lettem. Aztán egyedül maradtam a fiammal, szóval jah, ezzel a kérdéssel elkésett. De amúgy Will egész önálló, ha úgy van, akkor az öcsém vigyáz rá, de ha tíz percet van egyedül, vagy csak fel órát, akkor sem rémül meg. Talpra esett kölyök... - jó persze, páran már megszóltak, hogy egy 9 évest nem kellene hosszabb időre egyedül hagyni mert akármi történhet... de hát kérlek... senki se szóljon bele a nevelésembe, eddig is jól meg voltunk így, most meg még jobban. Próbálok nem késni hazafelé, a közös dolgainkat pedig feltúrbózni és olyanokat főzni, amiket mindketten nagyon szeretünk.
- De mindig igyekszek haza érni, mire ő megjön, addigra ott legyek... vagy érte menni a suliba... - tarkót vakarok, hiszen nem tudom ez mekkora súly másnál... Nálam ez mindennapos dolog, megszoktam az egyedüllétet, szóval rutinosak vagyunk Will-el. Amúgy is mindene megvan, a hisztijeiről eltekintve meg minden megy a maga módján. Kitérők nélkül.







Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Szer. Márc. 21, 2018 10:13 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Oscar && Madeleine

- Tudja, a Star Wars. Mostanság eléggé felkapott lett, hiszen már mesét is csinálnak belőle. – mosolyodom el, de inkább ilyeket nézzen, mint az agyatlan meséket, amiből akad pár. Nem is értem, hogy miként csinálhatnak manapság olyanokat. Persze azt is tudom, hogy mulandó szeszély ez a fiamnál, mint az, hogy ő kukás lesz. Minden óvodás fiú szerintem átesik ezen, vagy legalábbis a többség. Majd biztosan jön még ezernyi dolog és köztük lesznek a szuperhősök is, mert az egy fiú életéből nem maradhat ki. Az első találkozáskor meg eldől, hogy szerelem lesz-e elsőlátásra, vagy nem ez a világ, vagyis univerzum, azt hiszem…
- Akkor ő már a következő fejezetnél tart. A végén még futó lesz belőle… - komolytalankódom el a dolgot mosolyogva és igazán jókedvűen.  Szerintem ha elsőre valaki megpillantja, akkor látja a katonás kiállását és kicsit talán mogorvának is tartja, mármint olyan morgómedve típusnak, de aztán kiderül, hogy egészen jó fej és jól el lehet vele beszélgetni. Sőt, még van humora is és még inkább értelmet nyer az, hogy sose ítélj első pillantásra. Azt is értem, hogy a beosztottak miért kedvelik, vagy miért nem csak a remek munkássága miatt beszélnek róla más vezetők. Mi szakmánkban fontos az elismerés, tisztelet és az is, hogy bízzunk a másikban, ahhoz pedig az kell, hogy ismerjük részben egymást és tényleg olyanná váljunk, mint egy őrült család. Az én gondolkodásomban mindenképpen, aztán lehet sokan máglyán égetnének el a nézeteim miatt.
- Biztosan melengeti a szívét és büszke rá. Ahogyan büszke magára is a fia. – bár ezt szerintem anélkül is tudhatta, hogy én kimondtam volna. Azért olykor jó ezt hallani, hiszen a legtöbb gyermek azért akar az lenni, mint anya vagy éppen apa, mert annyira nagyra tartja a szüleit és érdekli őt az a foglalkozás.
Hezitál, ami miatt aggódva pillantok rá, mert nem hittem volna, hogy ennyire kényes dolgot kérdezek. Valamiről lemaradtam volna, ami sokak számára már nem rejtély, de az én figyelmemet valahogy elkerülte? Nem tudom, egyszerűen magam sem tudom. És már azon gondolkozom, hogy inkább felejtsük is el a kérdést, mert netán rossz dolgokat juttattam eszébe és bárki is lássa a lelkemet az állt legkevésbé szándékomban.
- Sajnálom, nem tudtam. Én nem akartam rossz emlékeket felidézni. – szólalok meg hangyányit kábán, amikor kiderül a történet és végre meglelem a hangomat. Ugyanakkor valamilyen szinten ismerős a történet, hiszen én is részben egyedül néztem szembe az anyasággal. Bőven tartottam már a kezemben a fiamat, mire az apja egyáltalán valamit megsejtett és utána már nem volt menekvés. – Akkor ezek szerint nem annyira egyszerű a kettőt összehozni, de valamennyire meg is lehet oldani. Soha nem szeretném elhanyagolni a családomat, de talán az évek alatt eldől, hogy képes vagyok-e így is helyt állni, vagy nem. Egyszer már majdnem elszakítottam két embert egymástól, még egyszer képtelen lennék arra, hogy darabokban lássam a családomat. – halovány mosoly bujkál már csak az arcomon, de nincs olyan történet, ami ne lenne elmesélhető. S a lényeg az, hogy tanultam belőlem, hogy olykor bátrabbnak kell lennünk és nem nekünk dönteni mások helyett.
- Nem lehetett egyszerű egyedül felnevelni, de amit eddig hallottam magáról biztosan remekül helyt állt ott is. – mondom komolyan. Ez nem nyalás, se nem hízelgés a részemről. Sose ment az ilyen és nem is fog. Inkább csak őszinteség volt és nem más.

■ ■ Ha vmi nem jó, akkor nyugodtan szólj!  tongue  ■ ■credit



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Vas. Ápr. 01, 2018 12:10 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next



Madeleine & Oscar

- Igen, igen, tudom. Már 6 évados… - ingatom meg mosolyogva a fejem, hiszen a TV állandóan leadja, még ismétlés formájában is akár. Néha már unalmas, szóval jobb lenne ha másra váltanának. Én személy szerint a filmet kedvelem, az első hármat, a folytatás kukába való, de ha kimondanám mindezt, akkor karóba húznák a fejem. Vannak rajongók még ere is. Amúgy se a filmek alapján mérjék be az embereket nem? Hiszen egyikünk sem egyforma.
- Ne is mondja… annyi mindent megvettünk már együtt, ami Flash-el jár, hogy az hihetetlen, vagy a többi hős… Oliver Queen, vagy épp Batman… - a fiam nagy rajongója ezeknek, én is elnézem őket, de már túl nagy vagyok azt hiszem, hogy rajongjak akár egy szereplőért is. Kinőttem a rajongói táborból, másért már jobban rajonganék…valami 20-25 évvel ezelőtti dologról valóért.
A volt feleségem nem tabu téma, én csesztem el, az én bűnöm és nem a körülöttem lévőké. Nem is a gyerekeimé. Ez az én hibám, meg a volt nőé, mert türelmetlen volt… de hát nem hibáztathatom őt sem, nem igaz?
- Ugyan hagyja csak, ne szabadkozzon, nem tudhatta. - nézek a szemébe őszintén, majd hallgatom a folytatást. A család és a munka közé állni, melyiket válassza az ember. Főleg ha mindkettőt szereti. Elég nagy macera van egy ilyenből és nem csak egy egy embert akaszt meg egy ilyen dolog. Szerintem akad pár család aki ekképp van, szóval senkit sem kell félteni. Helyt állnak egyedülálló szülőként. Én is megtettem, hát nem mondanám hogy könnyű volt, de túléltem. Eskü! Szeretem mindkét csemetémet, szeretem Gjertát is, de a munkamániám már olykor nekem is sok. A fiamat felneveltem, egymástól tanultunk, megtanultunk a másikkal élni és időt adni… Szóval nehéz volt, de én minden percét élveztem. Imádtam. Nem cserélném el senkivel azokat az éveket. Most is jó kettesben lenni a kölyökkel, elvoltunk a Disneylandben is, hát azt a mosolyt… jó volt látni, hogy nem csak felpörgött búgócsiga volt, hanem igenis igazi nagy mosoly bújkált az arcán.
- Hát….- kezdeném, de csak idáig jutok el vele, a csipogóm elkezdi, kinyögök egy elnézést és meg is nézem mi a helyzet. Szívom a fogam, majd elteszem a készüléket és a tálcáért nyúlok.
- Ne haragudjon, de elszólít a kötelességem. Majd még biztosan összefutunk, ez kétségtelen… - biccentek neki, majd a tálcával együtt lelépek a folyosón, a tálcát az irodámban hagyom majd. Később elfogyasztom az ételt. Az irodámban majd egy 3 óra múlva megtalálnak, vagy majd holnap. Szívesen válaszolok mindenki kérdésére, de ez a műtét nem várhat.


Civilek
avatar
● ● Posztok száma :
62
● ● Reag szám :
50
● ● karakter arca :
Joseph Morgan


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Vas. Ápr. 01, 2018 1:43 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Oscar && Madeleine

- Mindent a gyerekekért, ugyanakkor mégis olykor mennyire nehéz egyensúlyozni, hogy az ember ne essen túlzásba. – lehet, hogy mind a ketten jólkereső orvosok vagyunk a férjemmel, de mégis büszke vagyok arra, hogy a fiam neveltetését nem rontottuk el. Mind a ketten emlékszünk arra, hogy honnan jöttünk és a pénz se hullott csak úgy az ölünkbe, ezt pedig próbáljuk a gyerekeinkbe is belenevelni, hogy mindenért meg kell keményen dolgozni és semmi jó se jön magától. Kivéve olykor, amikor az élet tényleg képes jó dolgokat csempészni az életünkbe. Remélhetőleg a lányunk se lesz egy elkényeztetett kiskirálynő, de ebben olykor nem vagyok biztos, hiszen a fiúk mindig képesek elkényeztetni őt és könnyedén leveszi nem csak az apját a lábáról, de még a bátyát is. Elegendő egy igazán édes mosoly, vagy egy lefelé görbülő száj. Rafinált a kisasszony, állítólag annyira, mint anya. Már ha hihetünk apának.
Szavaira bólintok egyet sietve, mert igaz, nem tudhattam, de attól még lehet nem kellett volna ennyire személyes kérdést feltenni. Én nem hiszem, hogy képes lettem volna helytállni egyedül. Nem ment volna, s ha akkor nincs Sandy, majd a férjem, akkor azt is tudom, hogy most nem itt lennék. Nem lenne belőlem orvos, hanem teljesen máshol járnék már. Ahogyan az se kizárt, hogy hazaköltöztem volna a szüleimhez, mert egyedül képtelen lettem volna helytállni. Nem tartom magam szuperanyunak, de igyekszem, ahogyan olykor magamba is roskadok, mert melyik anya ne tenné meg? Szerintem mindegyik olykor leereszt, elkeseredik, amikor senki se látja, de utána újra talpon vagyunk.
Kíváncsian hallgatom azt, amit mondani kezd, de aztán az ismerős csipogás kizökkent mind a kettőnket. Türelmesen várom, hogy megnézze miről lehet szó, ahogyan azt is a tudtára adom, hogy nem történt semmit se.
- Kitartást mára és mindenképpen beszélünk még, vagy legalábbis lesz szerencsénk egymáshoz. – nagy a kórház, de annyira azért nem, hogy tényleg az emberek el tudják kerülni a másikat. Még rövid ideig a lányomat fürkészve álltam ott, majd pedig ideje volt megkeresni a vezetőséget, hogy a megbeszélésre visszaérjek, ha netán nem történt semmi olyan eset, ami miatt riasztottak volna akár engem, vagy minket. Sokat kell még tanulnom és a hátralévő évek alatt biztos vagyok abban, hogy a legjobbtól tanulhatok majd.

■ ■ Köszönöm a játékot! Smile  ■ ■credit



Thank you for staying even if you had every reason to leave. Thank you for making it easier when life gets hard.
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
64
● ● Reag szám :
53
● ● Keresem :
broken boy
● ● karakter arca :
Ana de Armas


Témanyitás ✥ Re: Cantine •• Vas. Ápr. 01, 2018 1:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Cantine ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Cantine
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-