Rendelõ
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 6 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 7:42 am ✥

✥ Today at 7:39 am ✥

✥ Yesterday at 1:52 pm ✥

✥ Yesterday at 11:04 am ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:09 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 9:34 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 8:05 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 4:00 pm ✥

✥ Hétf. Okt. 15, 2018 10:24 am ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Rendelõ •• Szomb. Dec. 23, 2017 10:47 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

******


A hozzászólást Admin összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Feb. 24, 2018 4:17 pm-kor.
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szomb. Dec. 23, 2017 11:04 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dr. Deveraux and Luna


Nem akarok itt lenni. Rendesen fizikai fájdalommal jár átlépni a kórház küszöbét, de anya annyira erősködött, hogy orvoshoz kell jönnöm. Mióta Lucie lebetegedett és meghalt a szüleim még a széltől is óvnak. Így történt, hogy reggel teljesen véletlenül elköhögtem magam előttük. Talán túl fáradt voltam ahhoz, hogy felmérjem a tettem súlyát és visszafogjam magam. Ha előre tudom, hogy ez lesz, akkor biztosan megpróbálom visszatartani. Én jól tudom, hogy semmi bajom sincs, de sajnos anya és apa ezzel nincsenek tisztában. Attól félnek, hogy a másik lányukat is elveszíthetik, pedig ez sajnos nem így van.
Egyetlen kikötésem volt, amikor anya a nyávogásom ellenére is elhozott ide, hogy Dr. Deveraux-hoz hozzon, hiszen őt már régen ismerem és Lucie leépülése alatt rá kellett jönnöm, hogy egy igazán kedves, humoros és felettébb jóképű fiatal orvosról van szó. Sokszor öntötte belém a lelket, legalábbis próbálkozott, míg az ikertestvérem állapota egyre csak rosszabbodott.
- Luna Faure – hallom a nevem, s ez azt jelenti, hogy én következem. Felállok a székből és látom, hogy anyám is hasonlóképpen cselekszik, mire hatalmasat sóhajtok. Ne, csak ezt ne. Elég érett vagyok már ahhoz, hogy egyedül is bemenjek az orvoshoz és elpanaszkodjam a „problémáimat”.
- Anya, nem – mondom egyszerűen és beszaladok gyorsan az orvosi rendelőbe, mint egy ötéves, mielőtt a nő, aki a világra hozott felmérné a tetteim. Ez az, így kell ezt csinálni.
- Jó napot Dr. Deveraux – köszönök az orvosnak lihegve. Eléggé lusta vagyok és már ennyi futás is ezt hozza ki belőlem. Jobban formában kellene tartanom magam, mi lesz így később? – Hogy van mostanában? Régen láttam – kezdek el dumálni mindenféle hülyeségről, csak el ne kelljen mondanom, hogy miért vagyok itt. Léon nagyon kedves volt velem mindig is, nem tudom, hogy a való életben milyen, de remélem le tudom beszélni vele, hogy ne írjon fel nekem semmi gyógyszert, mert tényleg egészséges vagyok. Azaz apró köhögés egyszeri volt és biztosra veszem, hogy többet nem fog megtörténni.

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szer. Dec. 27, 2017 1:34 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Luna &&  Dr. Deveraux
Manapság ritka, hogy szabadnapom legyen. Épp ezért ma sincs. Rezidensként nem engedhetem meg magamnak, hogy keveset dolgozzak. Ha már itt tartunk, nem is akarok. Szívesen vállalok be ha kell pluszműszakot, ügyeletet, túlórát is. És ezért csak elismerés jár minden oldalról, hogy milyen céltudatos és elkötelezett is vagyok. Na persze. Ha tudná a családom, a menyasszonyom, a főnököm, úgy általában bárki, hogy csak azért csinálom, mert addig is elszakadok a gondjaimtól… Amit a menyasszonyom és az ő húga jelentenek… Minél kevesebbet látom, annál jobb. Az a gond, hogy ezt arra a nőre jobban értem, aki életem szerelme, mint a testvérére. Tőle inkább a ráció, a józanész tart távol. Hisz könyörgöm, csak egy egyetemista, vagy tíz év van közöttünk! Meg úgy egyáltalán. Nem egészséges ez. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarognak bennem, ahogy visszatérek az irodámba egy pillanatra, hogy szusszanjak. Még van néhány órám a műszakom végéig, de még mindig nem vágyom haza. Haza… a menyasszonyomékhoz, de már lassan azt tekintem otthonnak. Nem mintha kevésbé lenne merev, álszent a légkör, mint a szüleim házában. De legalább Lily, a sógornőm ott van. Na jó, ebből tényleg elég!
A gondolataimat szerencsére úgyis eltereli az, hogy meg kell szakítanom az akták rendezgetését, mert megkérnek, hogy folytassam le a délutáni rendelést. Szeretem az ilyesmit, pont tökéletes arra, hogy elterelje a gondolataimat. Jönnek sorra a betegek a lényeges, de annyira mégsem tragikusan komoly panaszaikkal és ez épp megfelelő számomra. Mondhatni könnyed kikapcsolódás, ha nem sértés ezt így nevezni. Végtére is nekem valahol tényleg a munkám a hobbim. Sokkal inkább, mint az esküvőm szervezésében való asszisztálás a menyasszonyom, Eva mellett, annyi mindenesetre bizonyos. Nyílik az ajtó és egy ismerős arcocska jelenik meg.  Már több mint egy éve nem láttam Lunát, kicsit meg is lep, hogy itt van. Ennek ellenére arcomon barátságos mosollyal fogadom. Kedveltem mindig is ezt a kislányt, még ha a találkozásunk nem is épp örömteli eseményekhez kapcsolódott.
- Szervusz Luna! Én jól vagyok, köszönöm, de ha nem tévedek, inkább nekem kellene ezt kérdeznem tőled. Feltételezem nem csakúgy csevegni tértél be a rendelésre. Halljam, mi a gond? – mosolyogva, arcomon őszinte örömmel fogadom a köszönését. Egyelőre nem firtatom, miért egyedül van, végtére is nem olyan kicsi gyerek már, még ha a kislányos arca miatt valamivel fiatalabbnak is tűnik, mint a valódi kora, akár egyedül is jöhetett. De hogy mi okból, arra nagyon is kíváncsi vagyok. Mint orvos és mint magánember, mondhatni talán a barátja is.

■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Csüt. Dec. 28, 2017 8:44 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dr. Deveraux and Luna


Mikor kisebb voltam és a kórházba jöttünk mindig rosszul lettem a szagtól, ami az intézményt jellemzi. Befogott orral közlekedtem és eltorzított hangon beszéltem minden egyes ide tett látogatásom alkalmával. Lucie mindig csak nevetett rajtam, apám nem foglalkozott a dologgal, de anyám már annál inkább. Szerinte megjátszottam magam és folyton leszidott, hogy viselkedjek. Ahogy teltek az évek ezt a viccesnek nevezhető szokásomat elhagytam és teljesen hozzászoktam, hiszen sajnálatos módon egyre több időt töltöttünk itt Lucie miatt. Egy évvel ezelőtt még a napjaim nagy részét itt ütöttem el a folyosókon járkálva vagy az egyik teremben ülve és várva a biztos véget. Optimista voltam és reménnyel teli, hittem és vallottam, hogy az ikertestvérem fel fog épülni, míg nem egy napon jött a világ legszörnyűbb híre, amire még gondolni is szívszaggató. Talán ez a történés tett olyan komollyá és érett gondolkodásúvá, amilyen most is vagyok.
Emlékszem minden orvos sajnált engem, hiszen tudták, hogy nem lesz könnyű elveszíteni egy testvért. Főleg akkor, ha a másik teljesen ugyanúgy néz ki, mint te és minden időtöket együtt töltitek. Mára már tudom, hogy sokan csak sajnálatból beszélgettek velem és adtak mindenféle apróságot nekem. Hiszen ki akarna egy velem egyidős lánykával barátkozni felnőtt létére? Akkor még ebbe nem gondoltam bele, de egyet bizton állíthatok, hogy Dr. Deveraux volt köztük a legjobb fej. Talán azért is, mert fiatal és még csak rezidens, de az is lehet, hogy valóban ilyen jó lélek. Száz szónak is egy a vége, ritkán találkozik az ember ilyen jó tagokkal. Legalábbis nekem ez a megalkotott képem róla.
- Nekem semmi problémám nincs, köhögtem reggel egyet és anya paranoiásan berohant velem ide – sóhajtok egyet, majd utána rögtön el is húzom a számat. –Nem akarok gyógyszert – mondom vékony hangon és remélem, hogy a doktor úr csak elmosolyogja rajta magát és még itt tart vagy tíz percig, hogy anyámnak ne tűnjön fel, hogy nem vizsgált meg. Ha valami bajom lenne azt tudnám és jelezném, de nem kell ennyire túlkapni a vizet egy egyszerű köhögésen.
- Mára elég is ennyi belőlem, térjünk vissza magához. Együtt van még azzal a szép lánnyal, aki tavaly bejárt magához? – kérdezem hirtelen felindulásból, s remélem ezzel el is terelem a figyelmét. Nem ismerem a leányzót, a nevét sem tudom, mindössze emlékszem rá, s most igazán jó aduásznak tűnik.

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Pént. Jan. 05, 2018 2:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Luna &&  Dr. Deveraux
Ezt a délutánt nem egészen így terveztem, de összességében örülök, hogy így alakult. A rendelés lefolytatása alapvetően egész jól kikapcsolja az agyamat, ami rendre visszakanyarodna Lilyhez. A menyasszonyom húgához. Ami így az esküvőmre készülve tényleg több, mint helytelen… A felbukkanó régi ismerős, Luna legalább kizökkent egy kicsit ezekből a borús gondolatokból. Mindig is kedveltem ezt a kislányt. Tény, hogy sajnáltam, ami vele történt, hisz felfoghatatlan fájdalom lehet elveszíteni egy ikertestvért, pláne ilyen fiatalon. Engem még huszonévesen az is megviselt, hogy a húgom eltűnt az életemből. Pedig ha azt nézzük, ő hála az égnek nem halt meg, csak elszökött és négy éve nem tudok róla semmit. Tényleg borzasztó veszteség lehetett ez ennek a kislánynak. Látni pedig, hogy mi vár rá és a testvérére úgy, hogy semmit sem lehetett tenni ellene, még rosszabb volt. Egyébként én őszintén megkedveltem őt. Véletlenül botlottam bele a folyosón anno és kezdtem vele beszélgetni. Egy bohókás kislány volt, aki elsőre megnyerte a szimpátiámat. Amennyire a munkám engedte, szívesen beszélgettem vele, ha már úgyis mindig itt lebzselt. Idővel persze megtudtam azt is, miért is tölti itt az idejét. Szívfacsaró történet volt. Annak mindenesetre örültem, hogy a testvére még aránylag jól volt, mikor megismerkedtünk, így mikor az állapota rosszabbra fordult és közeledett az elkerülhetetlen, már megvolt köztünk egyfajta bizalom Lunával, jobban kiöntötte nekem, ami a lelkét nyomja és így valamelyest talán tudtam támogatni, vigasztalni is. Amennyire egy ilyen helyzetben bármilyen vigasztalás segíteni tud, pláne egy gyereknek. Mindenesetre természetesen érezhető rajta a változás, egy ekkora veszteség mindenki jellemére, viselkedésére, világlátására rányomná a bélyegét, ebben biztos vagyok. De jó látni némely szemvillanásából, megnyilvánulásából, hogy valahol mélyen ugyanaz a kislány, aki volt. Szélesen mosolygok rá, valahol kissé szórakoztat, mennyire próbálja elbagatellizálni az ittléte okát és másfelé terelni a témát.
- Az a szép lány a menyasszonyom, Eva és tavasszal lesz az esküvőnk –  válaszolom szelíd mosollyal, talán azt is hiheti egy pillanatra elérte a célját és elfelejtem, miért is van itt, de engem nem olyan fából faragtak ám!
- Viszont kisasszony, ki kell ábrándítsalak, én azért vagyok itt, hogy veled foglalkozzak és nem fordítva. Szóval kérlek vedd le a felsődet, meg szeretném hallgatni a mellkasodat és megnézni a torkodat. Ígérem, pikk-pakk megleszünk, oké? –  közben már nyúlok is a sztetoszkópért és a spatulát is a közelbe helyezem.
- Közben pedig mesélj nekem arról, van-e még valami egyéb is azon az egy darab köhögésen kívül? Fáj esetleg valahol? Nem érzed rosszul magad? Nézd el nekem, orvos vagyok és kíváncsi. Tudod, még nekem is sokat kell tanulnom, hogy igazi doki lehessek, lehetnél olyan rendes, hogy engeded, hogy gyakoroljak, jó? –  nem gügyögök neki, elvégre nem kisbaba, de tény, hogy lazább hangnemet ütök meg, mint általában a betegekkel szoktam. Végül is jól ismerjük egymás Lunával, másrészt emlékeim szerint ő mindig ilyen laza kiscsaj volt, aki kedvelte az ilyet. Bízom benne, most is célt fogok ezzel érni és megtöröm végre a makacskodását. Az ő érdekében is.

■ ■ See what I've become ■ ■Remélem jó lesz ■ ■credit
Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Hétf. Jan. 15, 2018 3:26 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next


Dr. Deveraux and Luna


Dr. Deveraux az egyik legjobb fej felnőtt, akit ismerek, s ami még dob a dolgon, hogy ezzel együtt orvos is. Mekkora királyság már! Régebben én is elgondolkoztam rajta, hogy követem a férfi példáját és belépek az egészségügybe majd, ha felnövök, hogy hasonlóan beteg embereken segíthessek, mint amilyen Lucie is volt. Aztán elég gyorsan kivertem ezt a fejemből, hiszen már egy halál vagy bármi, amin nem tudok segíteni leküldene a padlóra plusz túl sokat kell tanulni hozzá és köztudott, hogy én nem szeretek tanulni. Nem tudom, ha rendes iskolába járnék és lennének velem egyidős barátaim, akkor másképp gondolnám-ee ezt, de magántanulóként nem fenékig tejföl az élet.
Csodálok minden orvost a kitartásáért és a tudásáért, ám az olyanokat, mint Dr. Deveraux tartom a legtöbbre. Nem elég, hogy őszinte aggodalommal és törődéssel segít a betegein még jó beszélgetőpartner, tényleg tartja a páciensek titkait és még jóképű is. Kell ennél több? Minden tekintetben olyan, akire megéri felnézni.
- Huh ez nagyon izgalmasan hangzik! – tátom el a számat és előttem van a doktor úr menyasszonya, amint egy gyönyörű, fehér ruhában sétál az oltárhoz. Nem tudom, hogy nekem valaha lesz-e esküvőm, de szeretnék majd, ha megtaláltam az ideális srácot. Mondjuk nekem még elég korai erről ábrándozni, de lányból vagyok. Mindig ott lesz ez az álomkép a lelki szemeim előtt. – Lesz templomi esküvő? – kérdezem kíváncsian, hiszen arra szívesen beülnék. Tudom, hogy az esküvőkön csak a meghívottak vehetnek részt, de az egyházira elég sokan be szoktak ülni, akik nem feltétlenül tagjai a meghívottak körének. Biztosan élnék a lehetőséggel.
- Nem tetszik ez nekem – húzom el a számat, s sóhajtok is egyet mellé. Nem mindig válik be az elterelés és Dr. Deveraux túl okos ahhoz, hogy ne jöjjön rá, mire megy ki a játék, így hát engedelmeskedek neki. Leveszem a felsőm, ahogy parancsolja és unott tekintettel nézek rá. – Essünk túl rajta, de gyorsan – teszem hozzá még.
- Csak azért, mert még gyakorolnia kell, amúgy tényleg kutya bajom. A közérzetem jó, a hangulatom is, nem fáj semmim, mindössze köhintettem egyet körülbelül két órával ezelőtt és anyám meghallotta. Talán valami olyan gyógyszer kellene, amitől gyorsabban elfutok anya elől és el is felejteti vele, hogy paranoiás legyen. Habár akkor egyszerűbb lenne egyből neki adni valamit – gondolkozom el és tudom, hogy tiszta sületlenséget beszélek, ám mégis jól esik ilyen apróságokon agyalni.

Vendég
✥ Vendég ✥
avatar


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szomb. Feb. 17, 2018 1:12 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2356
● ● Reag szám :
1548
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Hétf. Márc. 12, 2018 5:56 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

[Craig játék után]

Jerry && Athena


Szétázva és szakadt ruhában a kórházban dekkolni feleannyira se volt felemelő érzés, mint azt bárki is hinné. Igaz, legalább nem kellett hallgatnom a bunkó megjegyzéseit Craig-nek, mert félő volt, ha még 10 perccel tovább hallgatnom kell őt, akkor mit sem törődve azzal, hogy mennyire is fáj a kezem megpróbáltam volna behúzni neki egyet, hogy végre hallgasson el. Nem érdemeltem meg, hogy így beszéljem velem.  Percek túl gyorsan repültek, miközben a sebeimet látták el és még legalább 2 hétre sín is került a kezemre, mert megrepedt a csont az ütésnek köszönhetően. Más biztosan rajongana érte, hiszen legalább nem kell írnia semmit se az iskolában, de számomra már most a poklot jelentette, mert nem fogok tudni rajzolni. Emiatt meg félő volt, ha senki se látja, akkor kockáztatni fogok és nem fogom viselni, mert számomra a rajz jelentette a menedéket a dolgok elől.
Kaptam egy tiszta felsőt is, miután lemosták rólam a vért és összevarrták a számat belülről, mert felrepedt. Így jár az, aki egy vadbarommal szembe mer szállni. És most akár még Angelina Jolienak is elmehetnék ekkora szájjal. Még a hideg is kirázott tőle, illetve mások nem értem, hogy képesek ezért még akár botoxot is alkalmazni. Türelmesen vártam a papírjaimat és nem is sejtettem azt, hogy netán túl sokat csörgött a telefonom, amit a másik nővérnél hagytam és ő önállósítja fogja magát, mert ismerős neki a név és a szám is. Megköszöntem a segítségüket, miközben felajánlották azt is, hogy hívnak taxit, de mondtam, hogy nem kérek. Megoldom magam is. Alig léptem ki a rendelőből, amikor egy ideges és talán aggódó ismerős arcot pillantottam meg. Pillanatok alatt fagytam meg és még a táskámat is sikeresen leejtettem a kezemből meglepettségemben.
- Mit keresel itt? – ennyit bírtam csak kinyögni, ha automatikusan nyúlt volna a táskámért, akkor én sietve hátráltam meg és vélhetően még neki is mentem másoknak. Nem akartam a közelemben tudni, egyetlen egy férfit se akartam, hiszen ha nem hallja meg valaki a kiálltásomat, akkor az se kizárt, hogy netán a hullaházban feküdnék most, mint akit megerőszakoltak, majd megöltek, mert próbált ellenállni, vagy ne tudja azonosítani a támadóját.
- Nem kellett volna idejönnöd. – nem nyúltam a táskáért, s ha netán hozott ruhát is nekem, mert szóltak neki róla, akkor azt se próbáltam meg elvenni tőle. Jó lesz most ez a kórházi felső is. Fogalmam sincs, hogy mennyit tud, de a rémület és a félelem könnyedén kúszott újra a bőröm alá és úgy festhettem, mint egy riadt kismadár. Messze voltam én a harcos tigris ábrázattól jelenleg, mint amilyennek annyiszor mutatom magam, pedig nem vagyok az. Most a falak kicsit omlani kezdtek ilyen téren, ha mindent nem is, de sok mindent láthatott.


■■ credit



A hozzászólást Athena Blake összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Ápr. 04, 2018 9:51 am-kor.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Kedd Márc. 13, 2018 9:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Athena && Jerry

Még mindig nem sikerült rájönnöm, hogy mivel sikerült kivívnom Athena ellenséges viselkedését, pláne, mert szinte az eleitől kezdve hasonlóan állt hozzám - ettől függetlenül nem voltam hajlandó én is hasonló viselkedést tanúsítani irányába, akármennyire is lett volna könnyű. Az idősebb mutasson példát, ugyebár, másrészt viszont bíztam abban, hogy csak időre van szüksége, és a napok, hetek, hónapok múltával lassacskán rájön arra, hogy semmi rosszat nem akarunk neki. Bár abból kiindulva, hogy nem lépett le rögtön a második napon... talán van remény.
Mivel a leány még mindig nem ért haza, vártunk egy darabig a vacsorával, de miután az idő egyre csak telt-múlt, a lányok lefekvési ideje pedig vészesen közelgett, végül nem vártunk tovább - ellenben már többször is próbáltuk hívni, most, hogy Maddie a lurkókat próbálja elaltatni, nekem maradt a telefonálgatás, hiába. Legalábbis az első néhány próbálkozással nem sokra mentem, de mivel eddig nem fordult elő, hogy ne jött volna haza estére, és elég későre jár az idő, tovább próbálkoztam, mígnem beleszóltak a vonal túlsó végén.
Nem tudom, hogy én lepődtem-e meg jobban, vagy a nővér, akivel egy kórházban dolgozunk, és már többször  is kávéztunk együtt ebédszünetben, mindenesetre legalább annyival okosabb lettem, hogy tudjam, Athena a kórházban van, nem épp szép sérülésekkel.  Végül megkérem a nőt, hogy próbálják meg minél tovább ott tartani a feleségem unokahúgát, majd miután gyorsan tájékoztattam Madisont, hogy mi a helyzet, és megkértem, hogy szedjen össze pár ruhát a rokonának - férfi létemre ne én turkáljak a holmijai között - már indultam is a kórházba.
Reménykedtem, hogy nem fogjuk elkerülni egymást, a parkolóba érve már fel is kaptam a táskát amiben a ruhák voltak, majd sietős léptekkel indultam az említett osztály felé, ráadásul nem is kellett sokáig nézelődnöm... mielőtt még azon tűnődhettem volna, hogy melyik rendelőben lehet, nyílt is az ajtó, én pedig szembetaláltam magam a keresett személlyel.
- Szervusz, Athena. Azért jöttem, hogy hazavigyelek. - válaszoltam a kérdésére, mielőtt még felvettem volna azt a lepottyantott táskát, amit eddig szorongatott, igaz, mire visszaadhattam volna, meglepetten tapasztaltam, milyen rémülten hátrált el tőlem.
- Lehet, de késő van, de ismerem a várost... és nem feltétlenül biztonságos egy fiatal lánynak egyedül mászkálnia az éjszakában, azt hiszem, ezt már te is megtapasztaltad. - vetettem egy pillantást a sérüléseire, hisz azt hiszem, kellően beszédes már maga a látvány is.
- Hoztam néhány ruhát, ha szeretnél átöltözni. - szólalok meg ismét, bár az igazat megvallva, elbizonytalanít ez a roppant nagy rémülete. Elhiszem, hogy ijesztő lehetett egy támadást átélni, de tudhatná már, hogy tőlem nem kell félnie. Mégis, hogyan kéne megtörni azt a bizonyos jeget?
- Figyelj... nem tudom, hogy pontosan mi történt, ha nem akarod, nem kell elmondanod sem, de ha valamit tudok segíteni, hogy jobb legyen, akkor bármikor számíthatsz rám. - haza menni mondjuk nem fogok nélküle, hiába kéri, de ha neki az jobb, akkor meghallgatom, hozok neki egy forró teát, vagy kocsikázhatunk egyet az éjszakában, mielőtt hazamennénk, és a feleségem támadná be.

■■ credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Kedd Márc. 13, 2018 10:35 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Jerry && Athena


Nem szólt senki se arról, hogy felhívták telefonon a hozadékot. Még mindig csak így tudtam nevezni őt gondolataim között. Számomra nem hiányzott volna, ha egyszer nem jön haza, ugyanakkor olykor mégis a bűntudat könnyedén mart végig belülről, hiszen mindig igyekezett kedves lenni. Minél inkább próbálkozott, annál inkább igyekeztem ellökni őt. Nem kértem a kedvességéből, az álszentségből és a jómodorból. Nem bíztam benne és ezen az se változtatott  a helyzeten, hogy láttam mennyire is boldogok a feleségével és a gyerekeivel. Sőt egyre inkább úgy éreztem, hogy nem illik bele ebbe a tökéletes és már olykor hányingert keltően tündérmesére hasonlító családba. Persze, tudom, hogy a legtöbb ember erre vágyna és oda lenne értük, de nem voltam olyan, mint az átlag. Kezemet látható vágások tarkították, ha valaki jobban szemügyre vette, mint a nővérek és orvosok pár perccel korábban, de olykor nem is az az, ami igazán fáj, hanem sokkal inkább a láthatatlan sebek, amelyek még ezeknél is mélyebbek és oly sokszor szinte összepréselnek. Senki se kérdezett rá, senki se akarta megtudni, hogy miért történt, de vélhetően nem is kellett, mert valószínűleg az orvosi adataimat átküldték ide is, amikor elköltöztünk, így látják azt, hogy mi történt gyerekkoromban. Vagy passz, sose jártam utána, hogy miként is működik és nem is érdekel.
- Nem kértem, hogy gyere és nem tudom, hogy ki hívott, de remélem, hogy kirúgják, mert nem volt joga hozzá. Nem vagyok kiskorú. – hangom nyers volt, túlzottan is jégcsapra emlékeztető, mintha minden féle kedves érzés kihalt volna belőlem és nem maradt volna más, mint zord, fagyos és veszélyes vidék, ahova senki se tévedne szívesen, mert félő, hogy örökre ott ragadt; az életével fizetnek meg érte.
- Eddig is túléltem egyedül ebben a városban és nem neked köszönhetően, így felesleges volt idefáradnod, hogy játszd a gáláns lovagot. – nem gondolkoztam, hogy mit mondok. A szavak most is maguktól jöttek, miközben a hátam szép lassan már a falhoz simult, ahogyan teljesen meghátráltam, közben pedig alattomosan kezdett a félelem indái behálózni, hogy megbénítsanak és fogva tartsanak annyira, hogy szabadulni se tudjak.
- Kutakodtál a cuccaim között? – nem akartam kimutatni még inkább a félelmemet, de mégse tudtam eltitkolni. A hangom túlzottan vékonyan és halkan csendült, s mellé még többször meg is remegett. Kezem ökölbe szorult, mire arcom eltorzult a fájdalomnak köszönhetően. Ez nem volt jó ötlet.
- Miért akarnám pont neked elmondani? Nem vagy se a bátyám, se az apám. Ne próbálkozz, nem akarok tőled semmit se. Miért nem tudsz egyszerűen levegőnek nézni. Miért próbálkozol ennyire? Csak hagyjál már végre békén!!! – Pánik pedig egyre inkább rám tört, ahogyan újra áttértem a kihalt utcán történteket. Ajkam megremegett, a hideg végigfutott a gerincem vonalán és úgy éreztem, mint aki mindjárt megfullad, mint akinek a mellkasára ráült valaki és egyre inkább ki akarná préselni a levegőt. A következő pillanatban pedig valaki leejtett valamit, mire kisebb sikkantást hagyta el az ajkaimat, majd mire igazán felfoghattam volna a történéseket máris szaladni kezdtem. Sietve löktem ki a kórház ajtaját elejtve útközben a megkapott mappát is, majd földre roskadtam a fűben és úgy kapkodtam a levegő után, mint aki tényleg fuldoklik, a könnyeim pedig végre utat törtek maguknak. Remegett az egész testem és nem a sírásnak köszönhetően, hanem féltem, rettegtem. A sötétség túl nagy volt, a hideg pedig annyira ismerős, ami körbeölelt ebben a kórházi ruhában, amit kaptam, hogy még inkább a múltamra emlékeztetett. Szabadulni akartam, de úgy éreztem, hogy ott ragadtam, a jelen elmosódott és csak a múlt létezett, miközben levegőért kapkodtam nyöszörögve.


■■ credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szer. Márc. 14, 2018 9:10 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Athena && Jerry

- Nem fogják, mert nem szegett jogszabályt. Ha valaki kórházba kerül, szokás értesíteni a hozzátartozóit, ráadásul olyasmit sem mondott, ami a titoktartást sértené. - világosítom fel, mert lehet, hogy a határozott fellépése másokkal szemben meggyőző tud lenni, de én idősebb vagyok attól, hogy ilyen könnyen elbizonytalanítson - arról nem is beszélve, hogy magam is orvos vagyok évtizedek óta, tisztában vagyok vele, hogyan mennek a dolgok. Ilyen apróságok miatt nincsenek kirúgások, amikor amúgy is emberhiány van, sokkal komolyabb dolgokért is többnyire csak megrovás jár első alkalommal.
- Tisztában vagyok vele, hogy eddig is boldogultál, de miért olyan nagy baj az, hogy valaki segíteni akar neked? Egyedül sem lehetetlen, de könnyebb úgy, ha nem csak magára számíthat az ember. - fejtem ki a véleményemet, mert lehet, hogy nem ismer túl jól, de valamilyen szinten még is csak rokonok vagyunk, még ha vérségi kötelék nincs is, annyira talán nem meglepő a viselkedésem. Azt hiszem, egy vad idegentől sokkal gyanúsabb lenne az, ha hirtelen segíteni akarna.
- Nem kutakodtam. Megkértem Madisont, hogy kerítsen neked valami ruhát. - ennyire azért tiszteletben tartom a dolgait, még a feleségem cuccait sem túrnám át szó nélkül pusztán kíváncsiságból... azt meg, hogy Maddie a szekrényéből, vagy a szárítóról, vasalt ruhák közül szedte össze ezeket, arról majd őt kérdezze, én nem tudok nyilatkozni róla.
Meglep ez a heves kirohanása, még szerencse, hogy inkább a nyelvemre harapok, mielőtt visszavághatnék, hogy simán lehetnék mindkettő... akár a bátyja, vagy az apja is, a valós koromat tekintve, de azt nézve, hogy Jeremiah-ként még negyven sem vagyok, elég furcsán venné ki magát a dolog... Hirtelen elbizonytalanított a viselkedése, le is blokkoltam egy pillanatra, hogy mégis, hogyan tovább? Hagyjam egyedül? Menjek utána? Nem ismerem annyira, hogy tudjam, melyik lenne a célravezetőbb nála, de aztán végül az ösztöneimre hallgatva csak fogtam a táskákat - meg amit még út közben elhagyott - és utána indultam sietős léptekkel, gyors bocsánatkérést mormolva azoknak, akiknek megzavartuk a nyugalmát az iménti jelenettel vagy hangoskodással.
Szerencsére nem kellett messzire mennem, hogy a nyomára bukkanjak, a kórház előtti füves területen egészen hamar sikerült is észrevennem, egy pár pillanatig csak szótlanul figyeltem. Sírt... félt? A tünetei alapján úgy tűnt, mint aki enyhén sokkos állapotban van, abban azonban nem voltam biztos, hogy a ma este történtek miatt, vagy valami korábbi emléket elevenített fel ez az egész. Aki viszont fél és összetört, annak a magány segít a legkevésbé - maximum abban, hogy még mélyebbre süllyedjen ebben az egész érzelmi kavalkádban, így hát végül levettem a kabátomat, és felé indultam, ha épp hátat fordított nekem, akkor úgy, hogy érzékelhesse a közeledtemet. Ha pedig nem rohant tovább riadt őzike módjára, akkor óvatosan a hátára terítettem a kabátomat, mielőtt még az éjszakai hidegnek is komolyabb következményei lennének. Mást nem, ebből se kér, ő tudja, de amennyiben maradt, úgy néhány lépést hátrálva folytatom a mondandómat. Úgy talán könnyebb, mint egymás szemébe nézve folytatni.
- Azért, mert nem szokásom szó nélkül továbbsétálni, amikor látom, hogy valaki a környezetemben ennyire boldogtalan, vagy segítségre van szüksége. - a mai világ lépfenéje ez a fene nagy ridegség és érzéketlenség embertársaink irányába, én pedig köszönöm, de nem kérek belőle. Azt hiszem, talán azért is lettem orvos, hogy másokon segítsek.
- Ha nem szeretnéd, nem kell elmondanod, tiszteletben tartom a döntésedet. Még csak kedvelned sem kell, de árulj el valamit - tettem bármi rosszat, amiért ilyen ellenségesen viselkedsz velem már az első pillanattól kezdve? Vagy mi az oka, hogy gondolkozás nélkül mondasz nemet a segítségemre? Ha az unokanővéred, vagy más lenne itt helyettem, az jobb lenne?

■■ credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szer. Márc. 14, 2018 9:36 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Jerry && Athena


- Nem vagy a hozzátartozom. Senkim se vagy, csak tűnnél el végre és hagynál magamra. – állkapcsom megfeszült, a pillantásomba valami féle megvetés ülhetett ki, mintha nem is tudom én milyen bűnt követett volna el. Lehet nemrég megtámadtak, de bármelyik orvos megmondaná, ha kicsit is konyít a pszichológiához, hogy ez még akkor is túlzottan heves reakció.  Nem vicceltem és ez az arcomra volt írva minden egyes mimikájába, hogy tényleg azt kívánom, hogy bárcsak semmisé válna ő és ne kellene itt lennem. Hiába reszkettem, hiába uralt a félelem, ebben az egy dologban most nem akartam megadni magam.
- Ha valaki nem kér a segítségből, akkor nem kell zaklatni vele, tartsd meg annak, aki kér belőle! – fagyosan csendült, mint a téli éjszakában a jeges ágak játéka, amikor túlzott szélvihar tombol. Tomboltam, még ha nem is ordítottam, de minden egyes szavam és mondatom olyan volt, mint a jégcsap, ami ha ráesik az emberre, akkor túlzott károkat tud okozni.
Nem felelek a ruhás dolgokra, hiszen annak se örülök. Nem szeretem, ha bemennek a szobámba, ha a cuccaim között kutakodnak. Semmi közük ahhoz, hogy mit is őrizgetek a kapott szobában, de most mégis megtették, de hiába felelnék, inkább elfutok. Futok, mintha képtelen lennék megállni, mintha valami elől menekülnék és le akarnám hagyni, míg végül a hűvös földön nem kötök ki. Kezeim a földbe marnak, de nem érdekel. Reszketek, a félelem túlzottan is eluralkodik rajtam. Erős akarok maradni, mégis legyőzöttnek érzem magam. Mint akit hirtelen láncra vertek és elvárnák tőle azt, hogy újra élje át a múltat, de közben sértetlenül sétáljon ki utána. Nem ment, képtelen voltam rá. A hideg és a sötétség a bőröm alá kúszott, elmémet pedig a bűzös és ijesztő múltba lökte. Fuldokoltam, levegőért kapkodtam, mint aki tényleg nem kap levegőt, mint aki pánikrohamot kapott., de ez még annál is rosszabb volt.
Hallottam a közeledő lépteket, de nem bírtam megmozdulni. A cipő hangja túlzottan a fülemben dobolt, mintha a megnyikordulna alatta a fapadló…ajtó nyílt, a hold fénye beszűrődött. – Kérlek ne… neee… neee… - motyogtam az orrom alatt, amit senki se hallhatott, csak azt, hogy motyogok valamit. Kúsznék, elfutnék, de nem tudok, a körmeim csak jobban vájnak a földbe, mintha az menekvést jelentene. Aztán valami hozzám ér. - Neeeee ! – sikítom el magam és riadtan rezdülök össze, miközben úgy pillantok körbe, mint aki azt se tudja hirtelen merre van. Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de én nem azt éltem át, amit ő látni vélt. Én máshol jártam és a kabát érintése, hirtelen még inkább másabb érintésre emlékeztetett, ahogyan a bőrömhöz ért a ruha anyaga… Mellkasom hevesen emelkedik, de nem merek ránézni, nem tudok. A kabátból áradó férfiszag túlzottan émelyítő, túlzottan hasonló ahhoz a szaghoz.  – Engedj el… - csúszik ki ajkaim között, miközben a démonjaimmal küzdök, de ezt csak akkor hallhatta, ha egy-két lépés távolságon belül maradt. Kezem meg remeg, ahogyan a sáros földdel borított kezemmel próbálom hajamat kisimítani arcomból. Szememet félve csukom le, miközben mély levegőt próbálok venni és lassan kifújni, de most még inkább rémisztőnek tűnik így a világ, így sietve nyitom ki a szemeimet.
- Közöny uralja már a világot, talán neked is el kéne ezt fogadnod. – hangom megremeg még mindig, a mozdulataimban benne a félelem, az elveszettség, de mégis egyfajta erő, mint aki azon van, hogy a korábbi dolgokat megpróbálja újra elejteni. Hallom amit mond, de nem felelek, egyből nem. Lassan emelem fel a fejemet is, hogy végre íriszeimet övébe fúrjam.
- Az emberek legnagyobb bűne, hogy mindenkit előre megbélyegeznek. Akkor is, ha nem ismerik, elegendő egy rossz emlék, egy illat, egy pillantás, vagy csak ahogyan kinéz az illető. De ilyenek vagyunk, gyarlók és nem vetkőzhetjük le azt, akikké tett minket az élet. – komolyan csendül a hangom, arcom meg se rezdül, szinte minden érzés eltűnt belőle, az pedig, hogy jobb lett volna-e, akkor? Nem felelek rá, mert talán rájött arra, hogy akkor se lett volna jobb. Nem tartozom abba a családba, és jobb lenne nekik nélkülem. Egyedül talán a pillantásom volt beszédes, amiben a tanácstalanság is helyet kapott most. Másik kezemmel lassan engedtem el a földet, amibe eddig úgy kapaszkodtam, mintha attól tartottam volna, hogy mindjárt valaki magával ránt és csak így maradhatok meg ezen a helyen.


■■ credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szer. Márc. 14, 2018 10:24 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Athena && Jerry

Ha Madison ütött volna meg hasonló hangnemet, vagy stílust velem, már rég rászóltam volna, hogy fejezze be a hisztit, és viselkedjen felnőtt módjára - kár, hogy Athenával nem éreztem úgy, hogy megtehetem ugyanezt. Részben, mert "csak" a feleségem unokahúga volt, másrészt pedig elég rossz estéje lehetett az én kioktatásom nélkül is, valószínűleg ez hiányzik neki a kevésbé, arról nem is beszélné, hogy nem is érdekelné különösebben. Eddig se tette, bármit mondtam.
- Sokan vannak, akik segítségre szorulnak, mégis gyengeségnek tartják azt, ha segítséget kérnének, vagy elfogadnának bárkitől is. - nem említem a megannyi függőt, a drogosokat, az alkoholistákat, mert a végén még azt is a fejemhez vágná, hogy ilyennek tartom, holott szó sincs róla. Legalábbis nagyon remélem, mert akkor nehéz napoknak nézünk elébe, mindkettőnk részéről.
Épp, hogy felelek arra, hogy kerültek hozzám a ruhái, már menekülőre is fogja, én pedig némi fáziskéséssel utána is sietek, mielőtt még beleveszne a párizsi éjszakába, és még nagyobb bajba keveredne, mint amibe eddig. Szerencsére erről azonban szó sincs, olyan messzire nem ment, csak a kórház kertjéig jutott, követem is, minél közelebb kerülök hozzá, annál lassabban.
Látom, ahogy a földbe mar, és azt is hallom, hogy motyog valamit, de hogy pontosan mit, abból sokat sajnos nem igazán tudok kivenni - szinte semmit. Ettől függetlenül még közelebb merészkedek hozzá, hogy a kabátot a hátára terítsem, szinte már kínosan ügyelve rá, hogy ne lepjem meg, hallja a lépteimet. És úgy tűnik, mégis sikerül.
Még én is ijedten rezzenek össze, amikor felsikít, majd némi tétovázás után inkább úgy döntök, hogy előkerítem a pulcsiját a táskájából, hátha az ismerős anyag, illat, tapintás inkább lesz rá nyugtató hatással, mint a meleg. Nem foglalkozok az újabb motyogásával, miközben kicserélem a kabátot pulóverre, nemes egyszerűséggel a hátára terítve, majd belebújik, ha szeretne, a semmitől ez is több.
- Ha mindenki gondolkozás nélkül elfogadja, akkor az is fogja továbbra is. Én inkább lázadok ellene. - jelentem ki határozottan, sosem voltam igazán az a birka természet, aki gondolkozás nélkül áll be a sorba a többiek után, ilyen téren sem állt szándékomban, még ha ezzel a nehezebb utat is választom.
Én eddig se vettem le a tekintetem a lányról, de most, hogy végre ő is hajlandó rám nézni, egy kisebb szikla gördül le a szívemről, még ha az, amit hallok, nem is a legszívmelengetőbb. Ettől függetlenül végighallgatom, magamban pedig bőszen egyetértek vele - igen, amit mond, tipikus pszichológiai eset, még én is tanultam róla annak idején az egyetemen, hogy az ember hogyan alkot véleményt idegenekről anélkül, hogy ismerné őket. Elég gyakori probléma, ám így, hogy még ráadás gyanánt pont ezt említi, egyértelművé teszi számomra, hogy esetünkben is erről van szó. De melyik lehet pontosan? A kinézetem kelt rossz emlékeket benne, vagy valami, ami a múltban történt?
Ha pedig hozzátesszük azt is, hogy a kérdésemre sem felelt, maximum hallgatással, ami sok esetben egy igennel ér fel, tekintve, hogy az emberek többsége inkább hallgat, mintsem kellemetlen, nehéz választ adjon a másik kérdésére... nagyszerű.
- Ezzel nem értek egyet. Változtatni mindig lehet, ha akarjuk, igaz, hogy nem könnyű, ahogy a negatív előítéletek levetkőzése sem az. De nem lehetetlen. - fejtem ki a véleményemet, miközben egy pillanatra elgondolkozok azon, hogy felhozzam-e előtte a saját példámat, de végül inkább elvetem a dolgot. Pláne, mert én sem szívesen beszélek Jeremiah öngyilkossági kísérletéről, és még a részletekkel sem vagyok tisztában, hogy valójában miért...?
- Másfelől meg, van az embereknek nagyobb bűne is, mint ez. Sajnos. - fűzöm még hozzá, miközben egy zsebkendőt veszek elő, felé nyújtva, amennyiben szüksége van rá.

■■ credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szer. Márc. 14, 2018 10:59 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Jerry && Athena


Legszívesebben felröhögnék azon, amit mond, hiszen szép álom, de ez a rideg valóság, ahol legtöbb esetben azért nem kérnek segítséget az emberek, mert azt mondják, de közben meg nem. Azt mondják, hogy a múltat feledni lehet, el lehet engedni, miközben nem. Azt akarják, hogy beszélj, de valójában némaságra ítélnek. Fojtsd el az érzéseidet, lépj túl rajtuk és mosolyog, legyél kedves és előzékeny, hiszen nincs miért aggódni, a családod szeret. Melyik család? Apám, aki netán elrabolt, fogva tartott és megerőszakolt többször is, vagy anyám, aki kihajított az útszélére? Létezik egyáltalán még olyan, hogy család és menedék? Nem, mind csak illúzió, amiba a naiv emberek imádnak kapaszkodni, akik bármit megtennének a tökéletességért és már a hányingert keltő szeretetbombák lesznek, mint ez a család. S egyre inkább úgy éreztem, hogy én vagyok a feketebárány ebben a családban, semmi keresnivalóm nem lenne ott.
Faágak olykor súrolják a háztetőket és még a városzaja se képes hirtelen elnyomni azt. A hangja túlzottan ismerős, a természetzaja, ami annyi ideig volt az életem része. A sötétség, ami már hűséges barátjává fogadhatott volna, ha ez lehetséges lenne. A fénynek kéne riasztania, de mégis inkább az vonz és a sötétség rémiszt, mintha csak attól tartanék, hogy újra azon a sötét és piszkos helyen leszek. Hogy újra a bőrömbe fog vájni, ahogyan egykoron tette. Él, vagy netán meghalt? Miért nem beszéltek soha róla? Miért nem mondták el, hogy nem kell félnem, mert többé nem rejtőzhet el, nem fog bántani, hogy nem fogom hallani a lihegését, a hörgését a fülemben, mint a legborzalmasabb dallam. Azt mondták, hogy az idő múlásával könnyebb és nem fogok úgy nyüszíteni, mint hajdanán tehettem, akkor mégis miért nincs igazuk? Miért érzem ezt az ürességet, ezt a perzselő tüzet, ami szép lassan felemészt és milliónyi darabra perzsel szélt, mint a megperzselt papírdarabbal teszi.
A szag eltűnik, helyette ismerős illat ölel körbe. A megnyugtató érzés, mintha hirtelen már nem érezném azt a mardosó kezet se, ami a bőrömbe vájt hajdanán, amire az a korábbi szag emlékeztetett. Vállaim szép lassan ernyednek el, ahogyan a kezem se szorul már ökölbe, miközben a légzésem is egyre inkább kezd visszaállni a normál állapotba. A szemkontaktus mindig is nehéz volt, soha nem volt könnyedén jövő, mégis tökéletesen hazudtam ilyen téren mindig és álltam a pillantásokat, most mégis időbe telik, mire ránézek….újra…
- Lázadás olykor haszontalan, számkivetett leszel és furán fognak rád nézni, míg végül egyre kevesebben bíznak benned, mert nem olyan vagy, mit ők. – persze, most jöhetne az, hogy mennyire pesszimista egyéniség vagyok, menyire viharosnak és rossznak látom a világot, de nem a levegőbe beszélek. Légy olyan, mint amilyennek akarnak és akkor nyugtod lesz, akkor nem mutogatnak rád ujjal. Én olyanná váltam és azzal a lendülettel is együtt egy kalitkába bezártam önmagam, amibe apám lökött hajdanán, majd anyám még egy zárat rám fordított, de önmagam zártam be. Megtanultam együtt élni a pokolian kínzó érzéssel, a hányingerrel, amit oly sokszor érzek, ha valaki hozzám ér, de olykor mégis én esem térdre és temet be minden, mintha minden más csak illúzió volna és ez lenne a valóság. A bukás és csak a bárdra várnék, hogy valaki végre lecsapjon örökre, s azzal a lendülettel örök kárhozatra ítéljen.
- Nagyobb bűne? – nevetek el magam keserűen, pedig még ajkam széle is alig rándul meg, arcom pedig továbbra is inkább érzékletnek tűnik, mintsem keserűnek, vagy elveszettségről árulkodna, vagy arról a kínról, amit érzek. – Mégis mi lenne az? – kíváncsi vagyok rá, de ez még se költözik a pillantásomba, ahogyan nem is ül ki arcomra. Egy másodpercre se, mert nem akarom. Megtanultam azt, hogy miként rejthetem el azt, amit érzek és gyűlölöm azt, hogy korábban ennyire meginogtam. Nem mozdulok a földről, nem tudnék felállni.
- A változásban olykor hiszünk, de aztán rájövünk arra, hogy minden csak illúzió és képzelgés. Talán változtathatsz, de az áhított második vagy sokadig esély nem mindenkinek jön el. – hangom halkan csendül, majd megdörzsölöm a halántékomat, mint akinek hirtelen már a feje is hasogat. Ajkam megrándul, ahogyan a zsebkendőre pillantok, de inkább csak a ruhám ujjába törlöm most az arcomat, mert…. emlékszem, hogy milyen érzés volt azon keresztül kapni levegőt, amikor… nem akarok erre gondolni…. újra fejemhez kapok. – Hallgass már!! – vicsorgom a szavakat, miközben vadul dörzsölöm a halántékomat, mintha így akarnám elűzni az apám szavait. Apám, mintha megérdemelné, hogy még mindig így emlegessem. Csak egy féreg volt és semmi több, de mégis elegendő ahhoz, hogy tönkre tegyen az életemet…


■■ credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Vas. Márc. 18, 2018 9:52 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Athena && Jerry

- Mert ilyen az emberi természet, félnek attól, amit nem ismernek, könnyen kiközösítik azt, aki más, mint ők. Sőt, a legtöbb ember napi szinten rejti álarc mögé a valódi énjét, csak azért, hogy a külvilág számára szimpatikusabbnak mutassa magát, vagy elvegyüljön. De akármennyire is igyekeznek azt mutatni, hogy tökéletes az életük, hidd el Athena... biztos, hogy senki élete sem az. -  kiérezheti a hangomból a leheletnyi keserűséget, hisz nem csupán az orvosi tudásomra alapozok, áh, dehogy... sajnos hosszú évek tapasztalata, azé, hogyan tanultam meg én is egy hasonló álca mögé rejteni a valódi énemet. Mert ha felfedném az igazságot az emberek előtt, nem csak, hogy senki sem hinne nekem, de jó eséllyel még a saját feleségem is azt hinné, hogy elment az eszem, hogy miket magyarázok össze-vissza. Nem hiszem, hogy Athena is hozzám hasonlóan kapott volna második esélyt az élettől, emlékszem még, én hogyan viselkedtem miután magamhoz tértem, és egyáltalán nem emlékeztet az akkori önmagamra... azt viszont sejtem, hogy valami trauma rányomta a bélyegét az életére.
- Ha nem is olvastad, de biztos hallottál már sok idézetet a Bibliából, előszeretettel merítenek belőle az élet sok területén. Ne ölj, ne lopj, és még lehetne sorolni... - hiába, előző életemben a testvérem számára mindig is sokat jelentett a vallás, ő maga is egy lelkészhez ment hozzá, hallgattuk tőle eleget még úgy is, hogy engem mindig is jobban vonzottak a tudományok. Gondolom, Athenának is van annyi fantáziája, hogy eszébe jusson még néhány hasonló, még ha nem is tagadom, akadnak bőven morbid, vagy idejét múlt gondolatok is abban a vaskos kötetben.
- Nem éppen, Athena. Az áhított második vagy sokadik esély akkor nem jön el, ha az ember csak ül, és várja, mint a sült galambot. Néha igenis meg kell küzdeni érte, vagy akár türelmesen várni, amíg eljön az idő, nyitott szemmel, felismerve a lehetőséget. - hiszek abban, hogy aki keres, az megoldás talál, aki nem, az pedig kifogást.
Felé nyújtom a zsebkendőt, de miután látványosan tudtomra adja, hogy nem szeretné, így kénytelen-kelletlen csak ismét a zsebembe mélyesztem, nagyjából azzal egy időben, hogy összerezzen és még motyogni is kezd magában.
Csak csodálkozva figyelem a jelenetet, pláne, miután meg sem szólaltam az elmúlt pár pillanatban, de ha jól sejtem, nem is nekem szánta azokat a szavakat... mint ha képzelődne, vagy nem lenne teljesen önmaga, akár a sokk, vagy a kimerültség miatt... Nem túl bíztató, de legalább nézzük a jó oldalát, a kórház közel van, ha valami nagyobb baj lenne.
- Athena... milyen "démonok üldöznek"? - szólalok meg óvatosan, és vele szemben helyet foglalok a fűben, türelmesen várva, hogy mik lesznek a fejlemények, majd ha úgy látom, nem rosszabbodik a dolog, ismét megszólalok - Ne félj, amíg itt vagyok, nem lesz semmi baj. - tudom, orvosként soha, semmit nem lenne szabad megígérnünk, hisz sokszor nem rajtunk múlnak a dolgok, most mégis úgy érzem, hogy muszáj... s hogy a szavaimat megerősítsem, a lány felé nyúlok bátorítás gyanánt, hogy akár a kezére, vagy vállára helyezve a kezem biztosítsam az elhangzottakról.

■■ credit
Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Vas. Márc. 18, 2018 10:19 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Jerry && Athena


- Tényleg azt hiszed ezzel bármit is elérsz? Rohadtul nem érdekel, hogy milyennek tartod az embereket! Nem érdekel az idióta szövegelésed! Az emberek régóta ilyenek, közönyösek és azért akarják azt, hogy olyan legyél, mint ők, mert akkor nem kell úgy tenniük, mintha érdekelné őket a gondod. – derűs világmeglátás, mi? Nem, rohadtul nem az. Egyszerűen csak már nincs kedvem filozófia órán részt venni. Azt ahol mindenre próbálnak valami okosságot kitalálni, pedig nincs mindenre megoldás, nincs mindenre gyógyír. Az anyai ölelés nem gyógyít be mindent, a könnyek olykor elapadnak és annyira hosszú időn át újra nem gördülnek végig az ember arcán, pedig sírni szeretne. Azt mondják, hogy fájdalmas lehet  az, amikor saját magadon ejtesz sebet és valóban fájdalmas, de idővel inkább megnyugtató érzés tud lenni, nem sírsz. Egyszerűen csak úgy érzed, hogy még mindig élsz, már ha ezt a szarságot annak lehet nevezni. Egy újabb heg, ami elcsúfítja a bőrt, amit senki se értene meg, de nem is kell. Nekik nem kell tudniuk az okát, nem kell érezniük azt a perzselő érintést, amit én érzek a legtöbb este, ami miatt félek a sötétben, mint egy kisgyerek, amiatt utálom a csendet, az emberek érintését, közelségét. De legfőképpen azt, amikor bizalomra akarnak biztatni, miközben régóta nem bízok már senkiben se, talán már olykor önmagamban se…
- Komolyan? Ennyire vallásos lennél? Régebben is szartak rá, ahogyan most is a legtöbb ember. Miért pont a Biblia tanításait tartanák be, ha még a törvényeket se tartják be? Röhejes! – nem voltam sose igazán vallásos. Gyerekként néha elmentünk, de ennyi. Az eset óta meg be se tettem a lábamat. Papokkal se álltam szóba, hiszen nem hittem Istenben már. Még kevésbé, hiszen ha létezik, akkor miként hagyhatja azt, hogy egy ártatlan gyermek ekkora árat fizessen meg?
- Szerinted én csak várok rá? Talán olykor egyáltalán nem létezik. – keserűen nevetnék fel, de mégse megy. Szimplán csak úgy érzem, hogy kiszáradok, hogy nem tudok itt lenni. A szellő egyre hidegebb lesz, ahogyan a hajamba kap. A fákkal játszik, a szélnek köszönhető zajok túlzottan olyanok, mint azon a helyen voltak. Összerezdülök, motyogok és reszketek. Nem akarok ott lenni. Levegőért kapkodok szinte, mint aki éppen megfullad és tényleg megfulladtam. Hallom a kérdést, de mégse vagyok képes igazán felfogni, egyszerűen nem megy. Máshol járok, amikor viszont még hozzám is ér, akkor karjába marok körmeimmel és eltaszítom magamtól egy kisebb sikítást követően, mint akit nyúznak.  – Neee érj hozzám! Neee!!! – zihálva ejtem ki a szavakat, miközben rémültem tekintek körbe, míg a kép nem kezd el tisztulni és nem pillantom meg őt… - Ő is ezt mondta, hogy bízzak benne és mégis …. – nem tudom kiejteni a szavakat, nem megy. A torkomon akadnak, mint a mérgezett alma. Testem megremeg, miközben vélhetően akadnak már olyanok, akik minket néznek a sikításnak köszönhetően. – Az apám volt… én hittem neki…. – könnyek gördülnek végig az arcomon, majd a fejemet lehajtom. Nem tudom kimondani, nem tudok a szemébe nézni. Nem megy. El akarok futni, távol akarok lenni ettől a helytől, de még se tudok elszaladni, miközben egyre jobban eluralkodik rajtam a pánik.


■■ credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Hétf. Márc. 19, 2018 9:47 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Athena && Jerry

- Van egyáltalán bármi, ami érdekel?!  Mert néha olyan érzésem van, hogy teljesen mindegy, mit mondok, zsigerből jön ez az ellenségeskedés, mondjanak bármit, csak azért is az ellenkezőjét állítod vagy gondolod. Igen, közönyösek, de attól még senkit sem fognak máglyára vetni, mint a középkorban. - szögezem le, én már csak tudom. Maximum nem szabadulsz az orvosoktól, de azt hiszem, a minimális színészi készség elsajátítása csekély ár a nyugalomért és szabadságért cserébe. Velem is mennyivel együttműködőbben kezdtek viselkedni, miután beletörődtem, hogy Jeremiah vagyok, nem pedig Jean-Jacques...
- Nem mondtam egy szóval sem, hogy vallásos lennék, de attól akadnak olyanok, akik számára sokat jelent, ahogy értelmes gondolatok is akadnak benne, még ennyi év után is. - a többi megjegyzésére már nem is reagálok, úgy érzem, felesleges lenne, hisz úgy is csak kiforgatná a szavaimat. A testvérem ebben találta meg élete értelmét, engem a mai napig sem vonz a téma, pedig az én életemben is voltak nagy törés- meg mélypontok.
- Őszintén? Nem mondanám, hogy túlságosan régóta, vagy jól ismernélek, de az alapján, hogy mennyire ellenkezel minden ellen, és mindenbe csak belekötsz... igen, néha olyan érzésem van. - közlöm némileg nyersen, de minek finomkodjak annyit, ha egyszer úgy sem használ nála? Talán ha én is stratégiát váltok, több foganatja lesz a szavaimnak - Hidd el, ha én is kaptam, akkor létezik. - teszem hozzá gondolkozás nélkül, és csak miután kimondtam nagy indulatomban, kapcsolok, hogy lehet, ez még sem volt túl jó ötlet.
Helyet foglalok Athena előtt a fűben, ám hiába próbálok felé nyúlni, csak én járok pórul - amint megérzem a körmeit a karomba vájni, egy fájdalmas szisszenéssel rántom vissza, miközben a szemem sarkából azt leszem, vajon látta-e ezt az előbbit valaki? Hála az égnek, elég későre jár ahhoz, hogy ne legyen túl sok ember az utcán, csak egy párt szúrok ki a kórház bejárata felé haladva, akik megálltak, és furcsán méregetnek minket, de inkább ők is tovább sietnek szó nélkül, mint hogy belekeveredjenek a dolgainkba.
- Ki mondta? - kérdezek vissza, miközben a karomat dörzsölgetem, hogy alább hagyjon az égő érzés, ám a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le a lányról, amikor pedig végre kiböki, hogy az apja, elsőre össze sem rakom a dolgot, hogy mégis mi van vele... Aztán leesik. Legalábbis azt hiszem, hogy kezd összeállni a kép, s bár nem vagyok biztos benne, de abból kiindulva, hogy milyen ellenségesen viselkedett velem az elejétől kezdve, míg Madisonnal, vagy a nővérekkel közel sem ennyire rossz a helyzet... Vagy az, hogy milyen állapotban került most kórházba, és most is itt pityereg, miközben képtelen megszólalni...
- Ó, te jó ég... - sápadok le egészen, miközben percekig csak bámulom az előttem gubbasztó lányt, azon töprengve, hogy vajon eddig miért nem jöttem rá erre az egészre? Így már a viselkedése, a reakciói is sokkal érthetőbbek, más megvilágításba kerülnek.
- Tud... beszéltél már erről valakinek? Vagy hol van most? Az apád? - kérdezek vissza óvatosan, mert ha tényleg ez a helyzet, akkor az utolsó ember, akit a küszöbömön akarok látni felbukkanni, az az apja... de nyugodtabban aludnék, ha még csak a közelben sem lenne. Vajon az anyja tudott róla? Vagy ő sem...?

■■ credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Hétf. Márc. 19, 2018 10:09 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Jerry && Athena


- Akkor talán itt lenne az ideje, hogy a magad dolgával törődj és ne az enyémmel! Talán okkal nem látod azt, hogy mi számít és mi érdekel! – de egy dolog szerintem eléggé hamar levágott az a család, hogy a tetoválásokat szeretem, még ha nem is sokszor mutogatom, vagy éppen a művészet, azon belül is a rajzolás eléggé nagy szerepet játszik az életemben. Sokat rajzoltam, akár órákig képes voltam emiatt a városban is elveszni. Ma is emiatt történt meg ez az egész. Ezért kerültem ide és nem más miatt. Amiatt keveredtem bajba, mert túlzottan sokáig hagytam, hogy magával rántson a szenvedélyem, majd pedig az eső elől menekültem be a bárba, majd onnan haza… Igazából nincs is olyan, hogy haza és otthonom. Csak egy hely, ahol álomra hajthatom a fejemet, de régóta nincs már igazán családom, így a többi dolog se adatik meg. Még azon a helyen se.
- Értelmes? Inkább röhejes és álszent. – fejtem ki a véleményemet pont annyi megvetéssel, amennyi képes egy ember hangjába beleköltözni. Isten megbüntetni azokat, akik megérdemlik és védi a saját népét, nyáját. Mekkora egy álszent duma és hazugság az egész. Nem védd ő senkit se! Nem is létezik, csak ez is amolyan baromság, amit az emberek kitalálnak, hogy kapaszkodhassanak valamibe, amikor már úgy érzik, hogy nincs remény. Komolyan menjen oda, ahova akar ilyen idióta szövegeivel, de engem hagyjon békén és kerüljön el messzire vele.
- Leszarom, hogy mit kaptál és mit nem. – nyers és érezheti, hogy nem akarom ezt tovább vitatni, ahogyan mást se, de ahogyan az életben se mi választjuk meg azt, hogy mi történik velünk, úgy ebben a pillanatban se tehettem meg. Egyszerűen csak mintha a természet ellenem lenne, mintha lázadna ellenem, mintha csak a szelencét akarná kinyitni, amibe bezártam mindent és csak az ellenszenvet, a színjáték bizonyos kellékeit hagytam meg, hogy akkor öltsem magamra, amikor csak akarom. De most nincs menekvés, a bárd lecsap, az ujjaim a nedves földbe vájnak, majd pedig a karjába, ahogyan hozzám ér. Meg akarom védeni magam, nem akarom többé hagyni, hogy bárki megtehesse ezt velem. Még ő se, nem érdekel a sziszegése, hiszen a tudattomig teljesen el se jut. Nyúltál már forró edényhez? Égetett meg úgy igazán, hogy elrántottad szinte egyből a kezed? Van olyan perzselés, ami elől nem szökhetsz meg ilyen könnyedén és az esti hideg szellő, ami ebben a lenge orvosi ruhában könnyedén mart a bőrömbe, újra és újra, pontosan ilyen volt.
Emlékképek váltakoznak, de egyik se boldog. Inkább rémisztő, egy félelemmel teli kislány, akkor reszketett a sötétben, aki félt minden egyes ajtónyitástól, a zihálás, a léptek zaja. Mind-mind annyira eleven, mintha most történne meg, mintha az lenne a valóság és nem ez, ahogyan ő beszél hozzám. Keserűen nevetem el magam, majd könnyes függöny mögül pillantok rá.
- Fogalmam sincs, azóta nem láttam, hogy hosszú idő után sikerült megszöknöm. Megsebesítettem, de soha nem beszéltek róla nekem…. – gyűlöletnek kéne csendülni minden egyes szóban, de helyette csak fájdalom, megalázás minden érzése és elveszettség csendül, miközben úgy akadnak a szavak a torkomon, mint a mérgezett alma egy-egy újabb falatja, hogy aztán megfulladjak tőle. – Beszélni? Jobb lesz idővel, ezt mondták. Ne ugorj mindig neki az emberek torkának,  még csak gyerek. – s már nem csak az időjárás válik fagyossá, ahogyan újra esni kezd az eső, hanem a hangom is, miközben a pillantásom szinte üressé válik, mint aki abban a pillanatban megsemmisült örökre, ahogyan kimondta a szavakat….

■■ credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Kedd Márc. 20, 2018 9:33 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Athena && Jerry

Biztosra veszem, hogy megvan az oka, mondjuk egyrészt az, hogy sok időt töltök a munkahelyemen, és amikor otthon vagyok, akkor is inkább Maddie-vel és a kicsikkel töltöm az időmet, lévén kedves vendégünk annyira távolságtartóan viselkedik azóta is, hiába próbáltam már nem egyszer barátkozni vele. Téved, ha azt hiszi, ilyen könnyen feladom, ha barátok nem is leszünk, de mégis csak nálunk lakik, valahol érdekel a boldogsága, biztonsága.
- Ha csak azzal törődnék, akkor még annyira sem látnám a későbbiekben sem. - jegyzem meg, amikor pedig meghallom a vallásra tett megjegyzését, már belátom, hogy bodorság volt felhozni egyáltalán... Látszik, hogy nem az én generációm, mármint az eredeti... akkor mennyivel nagyobb szerepet kapott az emberek életében, bezzeg most! Vicc...
Egyfelől nagy kő esik le a szívemről, hogy nem kérdez vissza, hogy mégis miért magammal példálózok, másrészt meg a hangnem és a szóválasztás, amit használ, egy kisebb pofonnal ér fel. Talán a meglepettség miatt, de hirtelen magam sem tudom, mégis mit kéne reagálnom rá... van egyáltalán olyan, aminek lenne értelme, vagy haszna? Mert magam sem vagyok biztos benne, így inkább döntök a hallgatás mellett ahelyett, hogy ragaszkodnék ahhoz, enyém legyen az utolsó szó.
Helyet foglalok a fűben vele szemben, mit sem törődve a hideggel vagy az esetleges nézőkkel, komolyabb a helyzet súlyossága annál, hogy ilyesmiken fennakadjak. Felé is nyúlnék, hiába, mert mint valami sarokba szorított, riadt vad, úgy támad nekem, mentve magát, mint ha tőlem kéne tartania - holott elnézve úgy tűnhet, mint ha nem is lenne teljesen magánál, ha nem is hallucinál, de lélekben máshol járhat...
Végül pedig csak megtörik a jég, legalábbis a felszínen, én pedig türelmesen várom, hogy valami használhatót halljak tőle, igaz, amikor hirtelen teljesül a kívánságom, igencsak szíven ütnek a hallottak... lehet, hogy jobb lett volna a boldog tudatlanság? Nem, akármilyen elborzasztó is az igazság, még mindig jobb, mint továbbra is teljességgel sötétben tapogatózni vele kapcsolatban. Az meg, hogy a későbbiekben mit kezdünk ezzel az egésszel, vagy éppenséggel holnap reggel hogyan nézünk egymás szemébe, már egy egészen más történet.
- Megsebesítetted? Mégis... hogyan? - kérdezek vissza óvatosan, mert ez így eléggé... hogy is mondjam, tág megfogalmazás, pláne, ha azóta sem látta. Megannyi kérdés cikázik át a fejemen, mégsem merem őket rá zúdítani, attól tartva, hogy ismét bezárkózik azok után, hogy épp csak egy kicsit nyitni kezdett. Hogy szándékosan, vagy csak a sokk beszél belőle, az meg más kérdés.
- Lehet, hogy vannak olyanok, akiknél ez beválik, Athena, de amennyire tapasztaltam, elég ritka az ilyesmi. Aláírom, hogy nem könnyű beszélni róla, de hosszú időn keresztül egyedül cipelni egy hasonló titkot sem az. - nem látom értelmét annak, hogy naiv ábrándokba ringassam, de a véleményemet közlöm vele, akárkitől is kapta a tanácsot, jó nagy hülyeség... vagy lehet, hogy ez volt az illető célja? Elhallgattatni, elérni, hogy senkinek se beszéljen a történtekről? Mert akkor jó munkát végzett... abból kiindulva, hogy Athena már rég nem abban a korban van, amire gyerekként hivatkoznak az emberek.

■■ credit

Egészségügy
avatar
● ● Posztok száma :
45
● ● Reag szám :
40
● ● karakter arca :
Matt Czuchry


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ •• Szer. Márc. 21, 2018 6:45 pm
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Jerry && Athena


Mindenki az igazságra áhítozik, csak sokan nem gondolnak bele abba, hogy olykor az igazság mégse az, amire valójában vágynak rá, mert ha megismerik a titkot, vagy legalábbis egy részét, akkor azt kívánják bár soha ne tették volna. Talán anyám is eszerint élt, miután rájött, hogy a saját férje tette ezt a lányával, akiért aggódott, meg akart óvni és bármit megtenni, hogy megóvja. Erre rá kellett ébrednie hosszú idő után, hogy ott aludt mellette nap, mint nap mellette az ágyban békésen, mintha nem is ő miatta a szenvedne a lánya és a felesége. Vajon egyáltalán felfogta azt, amit tett, vagy azt mesélte be magának, hogy nem fáj, hogy nem öl meg minden egyes érintése, hörgése? Nem présel össze nem csak testileg, hanem lelkileg? Bár abban se vagyok biztos, hogy valaha meg akarom-e érteni azt, hogy mi járhatott a fejében és miért tette, mert soha nem bocsájtanám meg neki, s talán én magam ölném meg, ha egyszer csak szemben találnám magam vele.
- Nem tudom, gyerek voltam és el akartam tűnni abból a hideg, sötét zugból. Vártam rá, hogy újra meghaljam az ajtó nyikorgását, amitől mindig még inkább megijedtem, aztán támadtam, majd elfutottam. Nem néztem hátra, csak futottam, mint az életéért küzdő megsebesített préda… - mégis mit várt? Azt, hogy kölyök fejjel pont azt figyeltem meg, hogy orvosilag esetleg halálos sebet ejtettem-e az apámon? Igazából kész csoda, hogy meg tudtam szökni, hiszen csak abban a pillanatban tudtam meg azt, hogy ő az, hiszen hangját mindig eltorzította, amikor pedig azt tette velem, akkor meg… mondjuk azt, hogy nem éppen felismerhető volt a hangja és nem a beszéddel volt legtöbb esetben elfoglalva. Ahogyan arcát se láttam soha se. Mindig elérte valahogy, ne láthassam őt, csak a bűzös szagát érezzem. Még a hideg is kiráz a gondolattól.
- Beszélni róla? – nevetek fel gúnyosan. – Tudod milyen érzés az, amikor úgy néznek rád, amikor azt éreztetik, hogy részben a te hibád? És szerinted nem jártam dilidokinál? Az volt az első és ez inkább illene az ő szavaira, mintsem az enyémeimre. Némaság, legalább nem ugrom mások torkának. – megvetés bőven kicsendül a hangomból, majd pontosan úgy nézek rá, mint aki a következő pillanatban netalán ráveti magát és képes lenne megölni azért, amit megtudott. – Hagyd békén a múltamat, engem is és soha nem beszélhetsz erről senkinek. – nem volt fenyegetés, hogy akkor mi lesz, de érezhette, hogy nem sok jó dolog történne ki. Sőt, talán világgá is mennék és ezek után kötve hiszem, ha nem aggódna értem, hogy merre lehetek és mi történik velem. Ezek után meglepő, hogy goromba voltam kezdetektől fogva, vagy hogy nincs sok cuccom? Én vagyok az, aki idővel úgyse kell senkinek se és nincs is otthona se.


■■ credit

Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
212
● ● Reag szám :
193
● ● Keresem :
PJ
● ● karakter arca :
Scarlett Simoneit


Témanyitás ✥ Re: Rendelõ ••
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Rendelõ
Second Chance frpg
1 / 2 oldal

Similar topics

-
» Ichiraku Ramen Bar
» Fegyverek leírása // Ára és a Vásárláshoz tartozó szabályzatok
» Tara szobája

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Kórház-