Restaurátor műhely
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ


Akik erre járnak

Jelenleg 8 felhasználó van itt :: 1 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek

✥ Today at 10:50 am ✥

✥ Today at 7:11 am ✥

✥ Yesterday at 11:35 pm ✥

✥ Yesterday at 11:06 pm ✥

✥ Yesterday at 6:48 am ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 9:08 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 7:01 pm ✥

✥ Kedd Aug. 14, 2018 6:21 pm ✥

✥ Hétf. Aug. 13, 2018 9:11 pm ✥

Párizs lakói


Témanyitás ✥ Restaurátor műhely •• Hétf. Jan. 08, 2018 5:58 pm

Forrás: Google


Forrás: Google
Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2252
● ● Reag szám :
1468
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 09, 2018 7:51 am


with love to Hazel


Hosszú idő óta nem éreztem így magamat. Na nem mintha az öt órával ezelőtti be nem vett gyógyszer lenne az oka- hiszen tudom, olyan nagyon jól tudom, hogy a gyógyszernek legalább negyvenkét óra kell mire teljesen kiürül a szervezetemből, s a betegségem majd még annál is később jelentkezik, egy váratlan pillanatban, ha előjön, ha egyáltalán előjön. Hiszen meggyógyulhattam, nem? Történhetett valami ami teljesen megváltoztatott, ugye? Lehetséges, hogy minden rendben lesz, ugye? - de azért jól esik azt hinni. Tisztában vagyok vele, hogy mindent csak beképzelek, hogy az agyam űz velem gonosz tréfát, úgy tesz, mintha minden megváltozott volna. Pedig az egyedüli dolog ami változott az én vagyok. Felpezsegtem, s a titkom még több életet lehel belém.
Nagyon régen voltam ennyire inspirált, ennyire kitartó, s ennyire vidám. Az egész délelőttöt a műhelyben töltöm, belemerülök Aalbert Cupy tájképépnek kiretusálásába. A színek még sohasem voltak ilyen élénkek, vagy ha voltak is, akkor odahaza Moszkvában. A kezem sohasem volt még ilyen magabiztos, mióta kiengedtek a pszichiátriáról, sohasem voltam azóta ilyen koncentrált, magabiztos.
Festeni fogok, ha lejárt a munkaidőm, festeni fogok. Valaha imádtam festeni, hosszú órákat töltöttem el egy-egy részlet tökéletesítésével, és imádtam beleveszni a színek tengerébe. Volt, hogy én magam készítettem festőanyagot, volt, hogy hónapokig dolgoztam egy-egy művemen. De ez már nagyon régen volt, talán fel sem tudnám idézni, hogy mikor. Hiányzik, annyira nagyon hiányzik a festészet, az ecset szaladása a vásznon, az olajfesték szag, a köröm alá szökő színezőanyag. Persze itt is festek, de itt csak javítok, csak kiegészítek, újraszínezek.
Elfeledkezem. Elfeledkezem mindenről, az időről, a körülöttem lévőkről, s úgy szívom magamba a lehetőséget, a kép adta varázst, mintha csak ez éltethetne. Mintha lehetséges lenne, hogy egy pillanatra Cupy legyek, talán azzá is válok összeráncolt szemöldökkel, ecsettel s palettával a kezemben.
Madam. Monierée dél tájékán kikapja a kezemből az ecsetet, egész délelőtt nem mentem szünetre, s ha itt maradok, az olaj belemászik a fejembe, s meglátom rosszul leszek. Ó, ha Madam Monierée tudná, hogy az olaj keserédes aromája nem fog rajtam, talán Ő maga is meglepődne.
A büfé felé kacskaringózva - nem tudom merre mentem, a lábam vitt igazán - összeütközöm valakivel, a válunk egymásnak feszül, és mind a ketten felnézünk egy pillanatra. A tekintetünk egymásba mar, és ha bevettem volna a gyógyszert, most fel sem pillantottam volna, hiszen mit nekem egy koccanás, mit számít egyáltalán ha észrevesznek, s mit érdekel ha nem? De most felvillanyoz a pillantás, a titkos mérlegelés, egy pillanatra, majd ki is huny, és gyors 'bocs' után - felnevetek, hogy éppen egyszerre mondtuk - folytatom az utamat, beleveszve a tegnap és a ma közti különbségekbe. Lehetséges lenne, hogy minden megváltozott, hogy a piros ma pirosabb, és a napfény ma fényesebb? Lehetséges lenne, hogy a karamellás lattek illata erősebb - kettőt vettem, mert az idő tudatában elönt a bűntudat, hogy ma meg sem látogattam Hazelt -, s visszafele egész úton azon gondolkozom, hogy mi minden változott.
Annyira belemerülök a gondolataimba, annyira máshol járok, hogy majdnem neki megyek. Meglepődötten lépek hátra egyet, hiszen Hazel az, én pedig majdnem elgázoltam, mert balfék vagyok, s mert lefoglal saját gondolatmenetem.
- Hazel. -
A neve meglepődve csúszik ki a számon, de finoman, talán túl lágyan is.
- Engem keresel? -
Megköszörülöm a torkomat. Egészen beképzelten hangzik, sokkal inkább kellett volna úgy kérdeznem, hogy kit keres, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy miattam jött ide. Lehetett az Madam Monierée, vagy Yvonne is aki idecsalta.
- Mert én téged akartalak megkeresni. Hoztam neked egy karamellás latte-t. -
A műanyag poharat, amin persze fedő is van az egyik kezéhez nyomom, hogy vegye el, mert az én másik kezem tele van.
-.. és vettem macaront is, megkívántam az édeset. Vagy öt fajtát vettem, eredetileg csak négyet szerettem volna, de a büfés asszony rábeszélt erre a levendulás-fehércsokoládésra. Igazából egészen jól néz ki, lila, megkóstolod? -
Az, hogy itt találtam, hogy majdnem elgázoltam, s a gyógyszereim hiánya, az ő közelsége zavarttá tesz, a szavak csak úgy áradnak belőlem. Az egészet hülyeségnek érzem, nem kellene ennyit beszélnem.
- Egyébként nagyon csinos vagy ma. -
A szememet pedig végig eresztem rajta, de nem úgy, mint tegnap vagy azelőtt, nem csak gyorsan pillantom meg, ma kivételesen lustán csúsztatom végig a szememet, megakasztva a kulcscsontjának finom ívén, a dereka vonalán..
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 09, 2018 6:28 pm


with love to Boris


Rengeteg a mai teendőm. Azt sem tudom, mihez kapjak elsőként. Természetesen, nem egyedül kell becsomagolnom a képeket és műtárgyakat. Annyira azért még ne hagynak magamra. Időszakos tárlat nyílik az alagsorban, a francia irodalom nagy alakjainak műveiből. Könyvek, festmények, vagyontárgyak kerülnek kiállításra. Olyan híres francia zenészek tárgyaiból, mint például Édith Piaf vagy elismert költők köteteiből, köztük az egyik kedvenc írom, Victor Hugo sorozataiból. Az én feladatom annyi a mai nap folyamán, hogy a puha kesztyűbe bujtatott kezemmel becsomagoljam azokat a tárgyakat, relikviákat, amiket épp az ujjaim közé helyeznek. Nem igazán akarták, hogy segédkezzek a munkában, mondván, nem szeretnék, ha bármelyik vagyonokat érő kiállított darabnak baja esne, de ragaszkodtam hozzá, hogy segíthessek. Olyan ez, mint mikor Claire-nek kellett szétválogatnom a poharakat. Foltokat látok, most is látom, hogy mit tartok nagy elővigyázatossággal a kezemben, képes vagyok megcsinálni a rám bízott munkát. Még eddig egy darab poharat sem törtem össze a pékségben.
-Hazel, figyelj oda kérlek, ezt sem csomagoltad be rendesen. – Közvetlenül mellettem hallom a hangját, fülsértően idegesítő a hanghordozása. Bárcsak ki tudnám kapcsolni a gyűlöletet, amit iránta érzek. De nem tudom és ez rányomja bélyegét az egész napomra. Nyilván a magasabb beosztású személyek is értesültek arról, mi történt köztem és Léah között a múlt héten. Azt azért elmondanám, hogy nem én kezdtem, ő volt az, aki inzultálni kezdett a folyosón és szándékosan megetette Lucy-t, holott minden munkatársamat személyesen kerestem fel és kértem meg őket, ne adjanak különböző falatkákat a kutyámnak. Nem szeretem, ha ellenszegülnek nekem, ilyen fontos helyzetben pedig pláne nem. Nem hagytam magam és a végén az egész épület kettőnk hangjától harsogott. Kevés hiányzott ahhoz, hogy nekiugorjak, mert bár nem nézik ki belőlem, ha kell, bárkit szívesen elagyabugyálok.
-Majd jobban odafigyelek. – Válaszolok kedves, meleg hangszínnel, nehogy még abba is belekössön, hogy a kényszeredett közös munka során bunkó voltam vele. – El kell mennem a mosdóba. – Természetesen nem kell wc-re mennem, de nem bírok ki még öt percet vele egy légtérben. Hallom, ahogy cuccog a háta mögött, talán még mutogat is, de nem érdekel. Ujjaimat a falon vezetve lépek ki a tágas folyosóra. Érzem, ahogy a résnyire nyitott ablakokon befúj a szél. Kettőt lépek és karamellás latte illata csapja meg az orrom. Előbb érzem a kávé aromáját, mint hallom meg a hangját. Önkéntelenül is elmosolyodom és igyekszem nem fülig vörösödni.
-Boris… Én csak próbáltam elszökni Léah elől. – Nyilván ő is tudja, sőt, szerintem jelen volt akkor, amikor megtörtént a nagy vita. Eddig még egyszer sem említette, talán kedvességből. – De örülök, hogy beléd botlottam. Szó szerint… - Eltűröm az egyik kósza tincset, amit ajkaim közé kevert az ablakréseken beszökő szél. Ujjaim szorításába botlik a pohár, ahogy szinte egyszerre nyújtjuk karunkat a másik felé. A műanyagon át is érzem, mennyire forró, így nem kortyolok bele azonnal. – Szeretem a macaront. Szerintem az egyik legfinomabb francia sütemény. – Tekintve, hogy életem legnagyobb felét Amerikában éltem, nekem a mai napig minden új. Minden elbűvöl és mindent élvezettel kóstolok meg.
-Én öhm, köszönöm Boris. – Most tényleg elpirulok, érzem, hogy ég a fülem és le sem tudom vakarni a mosolyt a számról. Annyira béna vagy Hazel… - És te mit csinálsz erre felé? Azon kívül, hogy engem keresel. Meguntad te is a munkát? – Kérdezem továbbra is mosolyogva, a falnak dőlve.  
Annyira különös, hogy ilyen rövid idő alatt megkedveltük egymást. Részemről, talán kicsit jobban is, de én ilyen vagyok. Naiv és a végletekig romantikus. Emlékeztetnem kell magam, hogy lassítsak és ne higgyem azt, hogy minden férfi, aki kedves velem, többet is akar tőlem. Boris azonban egész más. Nem tudom, miért... más, mint a többiek. És ez nem feltétlen rossz.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Pént. Jan. 12, 2018 10:06 am


with love to Hazel


Egy kicsit elmosolyodom, ahogy eszembe jut az ominózus pillanat. Én csak véletlen botlottam bele a vitázó hölgyekbe, s míg mindenki mástól olyanokat hallottam, hogy 'szegény lány' - és nem tudtam eldönteni, hogy melyiküket sajnálják jobban, Hazelt vagy Léah-t - én titkon büszkeséget éreztem Hazel irányába. Szerettem volna megmondani a mellettem álló férfinak, hogy ne sajnálkozzon, hiszen egy erős, független nőt lát, aki ugyan olyan, mint a többi - na jó egy kicsivel csinosabb, de ez esetünkben lényegtelen - s még képes is kiállni magáért.
Szóval mosolygok, és a hangomon is hallhatja.
- Értem..
Vissza kell fojtanom magamba az örömömet, hiszen képtelen lennék megmagyarázni, hogy mire ez a nagy boldogság, így hát csak sóhajtok egyet.
- És ha már belém is botlottál, talán segíthetek egy kicsit a menekülésben. Ha gondolod bemehetünk a műhelybe, mindenki más ebédszüneten van még legalább húsz percig. És talán kényelmesebb is a macaron elfogyasztására. -
Nézem őt, szemérmetlenül nézem minden egyes mozdulatát, és most először állom meg igazán nehezen, hogy ne érjek hozzá. A haját szeretném megsimítani, ott ahol ő az előbb. a nedves tincsekhez szeretnék hozzáérni, s közelebb lopakodni, hogy érezzem az illatát.
- Akkor azt hiszem beletrafáltam, ugye? -
Felkuncogok, és a műhely ajtajához lépek, hogy a mágneskártyámat a kilincshez érintve kinyithassam az ajtót. Itt minden annyira jól szervezett, nem úgy, mint majd odabent.
Pont akkor karolok Hazelbe - kizárólag, hogy az ismeretlen terepen vezethessem - amikor Ő elpirul. Megköszörülöm a torkomat, hiszen a kezem magától cselekedne, már megmozdult, hogy felfedező útra induljon, s a célja kizárólag a pirospozsgás arc lenne.
- Kipirosodott az arcod.. -
Rekedten suttogom, de magam sem tudom, hogy miért mondtam ki a nyilvánvalót. Annyi mindent szeretnék most neki mondani, annyi mindent tudnék mesélni. Órákig mondanám, s képtelen lennék abbahagyni, közben pedig csak nézném, nézném az őszinte reakciót, az arcára kiülő érzelmeket, amiből szó nélkül is tudnám, hogy mire gondol.
-Téged, és hát tudod itt a műhely.. -
Miközben beszélek óvatosan vezetem befele, természetesen csak akkor hogyha hagyja.
Megérzem az olajfesték kellemesen hívogató illatát, ahogy az asztalomhoz közeledünk, s egy egész pillanatig késztetést érzek, hogy újra festeni kezdjek, de most nem Cupy tájképét, hanem a magam szórakoztatására. Őt festeném le, így ahogy most van.
- Nem, de annyira belemerültem a munkába, hogy a Madame elküldött. Muszáj volt szünetet tartanom szerinte. -
A szék előtt állok meg vele.
-Ülj csak le nyugodtan. -
S egy pillanatra ellépve mellőle helyet szabadítok fel az asztalon, hiszen tele van ecsetekkel, festékkel, papírlapokkal s azokon vázlatokkal. Azt hiszem nem vagyok tökéletes a rendtartásában.
- Ide raktam eléd a macaront, vegyél bátran. - S mielőtt belekortyolnék a karamellás latteba, én is kiveszek egy apró süteményt.Jól megszemlélem magamnak, s csak utána harapok bele, majd a kávéval öblítem le.
- Ma kivételesen nagyon inspiráltnak érzem magamat, s minél hamarabb beszeretném fejezni a munkámat. Úgy hiszem, hogy odahaza festeni fogok. -
Bevallom, mintha kérdezte volna, vagy mintha egyáltalán érdekelné a dolog. Egyszerűen csak késztetést érzek az iránt, hogy a ránk telepedő csendet megtörjem.
-Léah nagyon szemét veled? -
Elkomorodom, hirtelen rossz érzés kerít magába, s megbántottnak érzem magamat amiért Hazellel szívóznak. Pedig nem kellene, hiszen mindketten felnőtt emberek vagyunk, s nem kellene így a szívemre venni a dolgot, hiszen nyilvánvalóan csak barátok vagyunk. És ebben a pillanatban ez borzalmasan zavar, mert nem akarok a barátja lenni aki mindennap csak kávét hoz neki. Valami több szeretnék lenni, valami különleges dolog a számára.
Szóval megköszörülöm a torkomat. Most, hogy nem vettem be a gyógyszereimet bátrabbnak érzem magamat, ugyanakkor elég botornak.
- Hazel ez őrültség.. de lenne kedved velem ebédelni valamelyik nap. -
Egy pillanatra csendben maradok, csakhogy a szívemet lenyugtassam, ami úgy dobog, mintha éppen futásból jöttem volna.
-Mármint igazából, nem itt a Louvre-ban. Láttam, hogy nyílt egy hangulatos tésztázó pár utcával arrébb, és én arra gondoltam, hogy.. hát, hogy.. jó lenne..
-

Nagyot nyelek, őt nézem. A torkom összeszorul izgalmamban.
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Pént. Jan. 12, 2018 5:34 pm


with love to Boris


Bevallom őszintén… egyáltalán nem akarok visszamenni ahhoz a némberhez. Csomagolja csak be egyedül a műtárgyakat. Különben sem én generáltam a vitát kettőnk közt, továbbra is fenntartom az álláspontom, miszerint ő volt az, aki szándékosan belém kötött. Csupán azt sajnálom, hogy nem voltam kicsit erőszakosabb. Remélem, azért a munkatársaim rájöttek arra, hogy nem ér velem ujjat húzni. - Nagyon szívesen tűnnék el Léah szeme elől. Pár perc és szerintem utánam jön. – Megcsóválom a fejem, szinte biztos vagyok, hogy csak azért is visszarángatna abba a levegőtlen kis helyiségbe, csak hogy tovább kínozhasson a jelenlétével. Mert mással nem, csak azzal, hogy lélegzik.
-Legközelebb kicsit lassabban is jöhetnél, de örülök, hogy itt vagy. – Egyik kezemben a pohár – már kezd hozzászokni a kezem a forrósághoz vagy épp a latte kezd kihűlni – másik kezem ujjai a falon matatnak. Egy fajta idegesség levezetésképp, a hátam mögött, a szoknyám ráncának takarásában. Nem vagyok egy nagy divatdiktátor, fogalmam sincs, miféle ruhákat hordanak a mai lányok. Claire az, akiben teljesen megbízom, így a mai szett is jobbára az ő ízlését tükrözi. Szoknyákat szeretek hordani, szóval talán nem lőttem mellé. Fehér selyemblúzt vettem fel, amit betűrtem. Honnan tudom, hogy fehér? Külön polcon sorakoznak a ruháim, szín szerint különválogatva, melyben szintén a barátnőm segédkezett. Na és persze Anya. Amik vállfán lógnak a szekrényben, azokon pedig aprócska jelölések vannak. Jobbára csak én tudom őket, szóval a normális szemnek szinte láthatatlan.
Meghallom a halk csipogást, ellököm magam a faltól és a hang irányába lépek. Ujjai ismerős érzésként száguldanak végig rajtam, de hiába annyira ismerős, továbbra is pillangók hadát kelti életre a gyomromban. Ostoba kis állatok…
-Tudom, érzem… – Válaszolom épp hallhatóan és ettől az ártatlan mondattól ismét lángvörös lesz arcom. Sosem változom meg. - Ami azt illeti, ma még nem is találkoztunk. Kezdtem hiányolni a kávét. – Lassan kortyolok bele a langyos latte-ba. - És persze téged is. A társaságod, vagy micsoda… – Maradtál volna csendben kislány. Jobban tettem volna, ha meg se szólalok. Sosem tudtam igazán flörtölni, viselkedni egy férfi  társaságában. Valahogy, ez nekem nem megy zsigerből. Tanulni meg nem lehet. Vagy mégis? Valaki igazán segíthetne rajtam.
A szobában kavargó szagok egy pillanatra megszédítenek, de hamar hozzászokik orrom a festék jellegzetes aromájához. A nap erős fénnyel tölti be a szobát, ezt még én is érzékelem. Hunyorognom kell, hogy ne bántsa szememet. Rámarkolok a szét támlájára és átfordítom, hogy féloldalasan üljek az ablaknak, de még könnyedén hozzáférjek az asztalhoz. Óvatos ujjakkal tapogatom ki az előttem lévő papírtányért, rajta a macaronokkal. Elveszek egyet és jóízűen megeszem, miközben hallgatom.
-Szoktál festeni? – Meglepődöm, pedig nem kellene. Nyilván van érzéke a művészet ezen ágához, ha restaurátorként dolgozik. Hogy is kérdezhettem ennyire hülyeséget. - Úgy értem, hogy otthon is… szoktál festeni. – Halkul el a hangom a mondat végére, belekortyolok a latte-ba és ez kis ideig ajkaim előtt tartom a papírpoharat, mielőtt még bármi butaságot kiejtenék a számon.
Léah említésére felhorkanok. Elveszem ajkaim elől a poharat. - Engem nem érdekel. Utálatos nő, az biztos. Az sokkal jobban idegesít, hogy szánt szándékkal etette meg Lucy-t. – Rövid életem során sosem találkoztam még ennyire rosszindulatú emberrel, mint Léah. Képes átgázolni másokon, hogy elérje a célját. Jelen esetben rajtam. Csak mert a vezetőség elégedett a munkámmal. Egy vak, fogyatékkal élő lány munkájára. - Tudom kezelni a helyzetet, ne aggódj. – Elmosolyodom, leteszem a poharat, újabb macaronért nyúlok, de kérdése hallatán túl hirtelen markolok bele a sütemények közé és azzal a lendülettel fel is lököm a kávét. Hallom, ahogy a lötty csattan a földön, érzem, hogy eláztatja a papírtányért, rajta a süteményeket és természetesen az asztalon található egyéb irományokat.
-Úristen, annyira sajnálom. – Felpattanok, de hitelen azt sem tudom, mit is csinálhatnék. Nem tudom, hol van rongy, van e felmosó. - Jaj Boris, ne haragudj. Remélem, nem volt semmi értékes az asztalon. – Rettentően szégyellem magam, ölemben tördelem kezeimet. - Adj egy rongyot vagy valamit, feltörlöm. – Lassan állok fel, ujjaimmal követem az asztal vonalát, a végéhez sétálok. Jobban teszem, ha nem nyúlok semmihez.
-Ígérem ebéd közben nem borítok fel semmit sem. – Csak remélni tudom, hogy válaszom eljut a fülébe és nem bánta meg, hogy az előbb meghívott ebédelni. Nagyon szeretnék végre nem csak a Louvre falai között találkozni Vele. Nem csak azért összefutni a folyosón, hogy gyengéden irányba igazítson, mikor épp eltévedek egy fárasztó nap után.  Sokkal többet akarok annál, mint hogy én legyek a kávés lány, akivel minden nap pontban tíz órakor találkozik a büfé melletti padon. Kivételes eset a ami, nem figyeltem az órám csipogását.
-Szívesen találkozom veled a múzeumon kívül is. – Elmosolyodom, talán megint elpirultam, kit érdekel már. Ismertségünk néhány hónapja alatt hozzászokhatott már.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Szomb. Jan. 13, 2018 4:52 pm


with love to Hazel


Elmosolyodom. Néha igazán elfelejtem, hogy Hazel nincs tisztában ezekkel a reakciókkal, és néha illene valamit mondanom arra amit Ő mond, nem csak csendesen lehajtani a fejemet és mosolyogni. De ez megint egy olyan pillanat, hogy elfelejtkezem a dologról, így arra a megjegyzésére, hogy kezdtem hiányozni neki, csak nonverbális reakciót kap, egy mosolyt ami majdhogynem felhasítja az arcomat.
Megállok a közelében, a csípőmmel a radiátor szélét támasztom, s ahogy Ő is a napfényben, úgy én is abban fürdőzöm. Egy pillanatra elgondolkozom a kérdésén: szoktam-e igazából festeni, s a gyógyszerek hiánya miatt hagyom magamat ellebegni a nosztalgia tengerén.
- Régen szokásom volt, igen. Művész szakos diplomám van, és abban az időben éjjel-nappal festettem. -
A hangom lelkesen öleli körül a szobát, végigfut a falakon, s tiszta áhítattal jut el hozzá, hogy aztán szomorúbb tónust öltsön, lemondó éllel fűszerezve.
- Csak hát, aztán Párizsba kellett jöjjek, és mióta itt élek nem igazán éreztem magamat készen arra, hogy újból ecsetet ragadjak.... Egészen mostanáig. -
A pszichiátrián nem volt esélyem arra, hogy művész hajlamaimat kiéljem, utána pedig az agyam annyira a földhöz lett szögezve, hogy nem éreztem kellő motivációt egy mű elkészítésére.
Hümmögök egy pár sort a Léah-s megjegyzésére, s titkon egyetértek Hazellel, tényleg nem volt szép dolog megetetni a kutyáját.
- Nem aggódom. -
Miközben a szavakat ejtem ki, mielőtt teljesen elhagynák a szavak a számat, már látom előre mi fog történni. Látom megindulni Hazel kezét, s látom ahogy megakad a pohárban. Már azelőtt tudom, hogy a kávé az asztalra fog ömleni, mielőtt megtörtént volna. Sajnálatos módon, nem tudok előre megjósolni dolgokat, így ez ellen sem voltam képes tenni semmit. Ahogy megtörténik a dolog én már az asztal mellett állok, s kirántom a kávé alól mindazt ami fontos : papírok, ecsetek, dossziék, s a magasba emelve nézem ahogy megázottan folyik szét rajtuk a tinta.
Pillantásom közben pedig Hazelre siklik, a kezére ami idegességében önmagát markolássza.
Közelebb lépek hozzá, a kezem finoman siklik rá az Ő kezére, s gyengéden, akár ahogy az ember egy szép virágot simít a vázában, szorítom meg.
- Ugyan! Hiszen nem történt semmi. Ilyen bárkivel megesik... szóval ülj csak vissza, majd én rendbe hozom a dolgokat. -
És az ázott papírokat a radiátorra helyezem, szemem pedig már képzeletben feltakarított.
Szerencsére az asztalomon tucatszámra hevernek rongyok melyekből egyet alkalmasnak ítélek eme feladat ellátására, s gyors tempóval, kíméletlenül itatom fel a kifolyt latte maradékát.
- Én csak azt sajnálom, hogy most odalett a kávéd. Szeretném felajánlani az enyémet. -
Szinte kötelességemnek érzem, hogy felajánljam neki miközben a széke előtt guggolva itatom a tócsát. Megmerevedem a mozdulatban, a szívem pedig még gyorsabb tempóra vállt, s ha képes lenne, most biztosan ki akarna szakadni bordakosrabmól.
- Akkor mikor érnél rá? -
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Szomb. Jan. 13, 2018 8:55 pm


with love to Boris


-Biztos gyönyörű képeket festhetsz. – Ajkamat rágcsálva állok az asztal végében, szinte hallom, ahogy lecsöppen a kávé minden egyes papírlapról, ami az asztalon feküdt. Bűntudatom van, sírni tudnék, amiért ennyire ügyetlen voltam és tönkretettem a munkáját.  - Párizsba a munka miatt jöttél? Úgy értem, itt jobb lehetőséget kaptál, mint Moszkvában? – Gyerünk, beszélj hozzám. Tereld el a figyelmem arról a tömérdek ázott papírról, ami most a kezedben van. Amiket most teszel a radiátorra.
Hallom, ahogy gyorsabban veszi a levegőt. Nyilván miattam. Biztos dühös, én az lennék az Ő helyében. A következő lehetőségnél megragadnám a könyökénél és kivezetném a szobából. Én ezt tenném, fordított helyzetben. Elfelejtenénk az ebéd meghívást, a közös negyed órákat, amiket jobbára kávézással és beszélgetéssel töltünk.
Jól esik kezének érintése. Kedvem lenne ujjaimat az övéi közé fűzni és ülni halkan a szobában. Nem szólni egymáshoz, csak hallgatni a másik légzését. Talán még szívének ütemes táncát is hallanám. De felállok a székből és az asztal végéhez sétálok. Szégyellem magam, amiért ügyetlenkedésem miatt munkájának egy része használhatatlanná vált.
-Dehogyis nem történt baj. – Közelebb lépek oda, ahol az előbb ültem. Rámarkolok a szék támlájára és rongyért matatok az asztalon. Kezembe akad egy, érzem rajta az olajfesték összetéveszthetetlen illatát, nyilván nem bánja, ha ezzel akarom felitatni a kávét. Leguggolok, már amennyire a szoknyám szabása engedi. Segíteni szeretnék, ketten többre megyünk.
Ujjaim lassú táncot járnak a padlón, ahogy keresem a tócsát, melyet felitathatok a ronggyal. Vicces lehet, ahogy próbálok rátalálni foltra. Egy pillanatra tényleg könnyes lesz a szemem, de mély levegőt veszek. Kizárt dolog, hogy most sírjam el magam.
-Fenébe a kávéval. Jobban aggódom a munkád miatt. – Rátalálok egy foltnyi lattera, erősen belenyomom a rongyot. Kétszer, sőt talán háromszor is feltörlöm vele, majd az asztal lábához dobom. - Annyira sajnálom. – Érzem közelségét, úgy nyomom homlokomat vállának, mintha teljesen természetes lenne. Ujjaim hozzám közelebb eső csuklóját zárják közre, ahogy tenyerén támaszkodva, továbbra is az én bűnöm mocskát takarítja fel. Egy pillanat erejéig megáll a munkában. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire közel még sosem érzett magához vagy a válaszom miatt. Nincs miért tagadnom tovább. Kedvelem és azt hiszem, Ő is engem. Egy ebéd nem egyenlő egy házassági ajánlattal. Lehet, ezek után amúgy sem kívánja már többet a társaságom. Amit, megjegyzem, meg is értek. Az életben hozzászoktam a visszautasításokhoz. Sőt, az életem nagy része ezekből az elutasításokból áll. Amióta Párizsban vagyok, azóta változott meg gyökeresen minden. Kezdve Claire barátságával, majd a munka és most pedig Ő. Nem tudom, miféle gonosz játékot űz velem a mindenható, de te jó ég, mennyire élvezem. Ha csak egy szeletke jut is belőle és hamar elillan, már megérte.
-Tulajdonképpen bármikor ráérek. Nem tolong senki azért, hogy ebédelni vigyen. – Válaszlom halkan, immáron térdelek és az sem érdekel, ha épp a kávémtól ázik át harisnyám. - Illetve egy valaki igen, de ő négylábú, olykor hangos és nyálas. – Elnevetem magam, sarkamra ülök, de továbbra sem eresztem csuklóját. Fogalmam sincs, mennyi az idő. Eddig mindig minden szabályt betartottam. Én voltam a jó kislány. Ideje felrúgni őket.
-Nem lehet bezárni az ajtót? – Kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve. - Hogy senki ne zavarjon. Még sohasem festettem. – Ennek pedig, épp most jött el az ideje. Kettesben lenni vele, egy olyan helyen, amit mindketten ismerünk. Talán egy kicsit több bátorságot ad. Nekem minden bizonnyal igen.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Hétf. Jan. 15, 2018 2:54 pm


with love to Hazel


Megragadok a pillanatnál. Annál amelyiknél az ajkait rágcsálja, és igyekszem úgy elraktározni, hogy máskor elővehessem, hogy majd amikor hazaérek és ecsetet ragadok, előtörjön belőlem az emlék és olyan érzésekkel töltsön el, mint most. Derűvel és furcsán simogató vággyal, vonzódással és tehetetlenséggel.
Mert hát nem tehetek semmit, azon kívül legalábbis, hogy a kifolyt kávét próbálom felitatni.
De aztán Hazel felteszi az ötvenmilliós kérdését, ami miatt félrenyelek, s krahácsolni kezdek. Nem akarom, hogy erről kérdezzen, nem akarok hazudni neki, de bevallani sem akarom az igazat: selejt vagyok, érzelmi selejt, aki képtelen kontrollálni azt amit érez. Érzelmi hullámvasúton ülök, és az, hogy egyre közelebb engedem magamhoz, olyan, mintha neki is megvenném a jegyet arra a bizonyos hullámvasútra.
- Hát.. mondhatjuk így is. A munka.. a Louvre.. de igazából sokkal megfelelőbb lenne az a szó rá, hogy : változás kellett. Tudod Moszkva nagyon szép, tényleg gyönyörű, a hó,a hely, és én.. tényleg nagyon szeretem.. csak hát nem volt elég inspiráló. Mármint volt időszak amikor tényleg nagyon inspirált, és akkor imádtam Moszkvát, eszembe sem jutott, hogy eljöjjek onnan, de aztán, történt egy s más, és muszáj volt eljönnöm. Nem tudnám megmondani, miért pont Franciaország és miért pont Párizs, de... így alakult. -
Bassza meg. Nem mondhatom el neki az igazat, s ettől olyan dühös leszek, hogy erőszakosabban kezdem el törölgetni a tócsát, összeráncolom a szemöldökömet, és arra gondolok, hogy milyen barom vagyok. Utálok hazudni, azt pedig annál is jobban utálom, hogy neki kell hazudjak, mégsem érzem magamat készen arra, hogy előálljak az igazsággal. Nem lenne szívem végignézni ahogy visszavonulót fúj. Tudom, rettenetesen önző vagyok.
Fújtatok egyet, és úgy érzem magamat, mint egy zabos bika, akihez mindjárt belép valaki, hogy még jobabn felhergelje. Ez pedig nem helyes, le kell nyugodjak, sürgősen le kell nyugodjak, mielőtt teljesen kiborulnék. Pedig nem borulhatok ki, ugye? Még bennem van a tegnapi és az azelőtti gyógyszer, tehát képtelen vagyok kiborulni. Ugye?
Mély levegőt veszek és lassan fújom ki, közben pedig úgy bámulom azt a nyomorult kis tócsát amiben tocsog a nyomorult kis olajos kendő, és szemel láthatóan képtelen lenne több folyadékot felszívni, de én azért próbálkozom, hátha sikerül a lehetetlen. Szóval miközben én ennyire elvagyok veszve saját magamba, szinte észre sem veszem, hogy közelebb jött, csak arra kapom fel a fejemet, hogy a keze az enyémhez ér. Igazából az egész annyira természetes, annyira ősi, hogy belenyugszom. Belenyugszom a kávépocsolyába, a hazugságomba, belenyugszom a nyugtalanságba, a napfényébe és Hazelbe. Már képtelen vagyok azon agyalni, hogy mi történt, hiszen visszarántott a jelenbe.Úgyhogy ránézek, és mostanra teljesen megnyugszom. A légzésem üteme, a szívemnek a ritmusa, mind-mind megnyugszanak.
- Ugyan már, mint mondtam.. nem történt semmi. Ne aggódj, a munkám miatt. Nem kell. -
Egészen elképesztő, hogy az ember mennyi mindentől meg tud változni, egy szótól, egy érintéstől vagy egy másik személytől. Hazel megváltoztat, minden egyes találkozásunkkor ráébreszt arra, hogy mi fontos igazából, emiatt - nyilván nem csak emiatt, de ezt még magamnak sem fogom bevallani, nemhogy neked - pedig képtelen vagyok rá haragudni. Lágy vagyok vele, kedves, szelíd.
Egy kissé megremegek amikor puha ujjait a csuklóm köré fonja, az arcomat pedig teljesen felé fordítom. Könnyen meg tudnám csókolni, igazából meg is akarom csókolni, az ajka mintha mágnesből lenne s az enyém egy vasdarab. És habár tudom, hogy a mágnes vonzásának igazán lehetetlen ellenállni, én azért mégiscsak megpróbálom, már csak azért is mert nem tudom, hogy Hazel most ezt az egészet miért csinálja. Mármint mi van akkor ha megcsókolom, és Ő pofon vág? Mint már említettem önző vagyok, és nem akarom elveszíteni.
- Akkor.. szóval akkor.. szombat? -
Egészen nehezemre esik gondolkozni így, hogy ennyire közel van, a hangok pedig egyre nehezebben formálódnak. Meg fogom csókolni. Magamban határozom el, és tudom, hogy megteszem.
Vagyis megtettem volna, hogyha nem vág a közepébe, ha a hangja nem csendül annyira lelkesen, és nem ránt vissza a valóságba, a valóságba ahol pofon is járhat.
- Festeni? -
Egy pillanatra elgondolkozom. Nem lehetne, de ma a szabályokat általában felrúgom, úgyhogy miért ne?
Szinte kitépem a kezemet az övéből, s mintha menekülnék, ugrok az ajtóhoz, hogy a kulcs a zárban kattanva jelezze, hogy bezártam magunkat. Hazel mellé lépek, és sürgetve, a kezénél fogva húzom fel, vezetem a festőállvány elé ahol Cupy művén dolgozom.
Irányba igazítom, vagyis megpróbálom.
- Maradj itt, sietnünk kell, mindjárt vége az ebédszünetnek. -
Izgatott leszek, és lelkes, hiszen imádok festeni, és az, hogy vele festhetek... basszus leírhatatlan.
A palettáért kapok, meg ecsetért, majd visszasietek hozzá. Az egyik kezébe a palettát nyomom bele. Kapkodom, de érezhetően lelkes vagyok.
- Így fogd, különben festékes leszel. -
A másikba ecsetet, majd mögé lépek. Mély levegőt veszek, nagyon mélyet, és még közelebb óvakodom, olyannyira, hogy a háta a mellkasomnak nyomódik, hogy az arcom a füle mellé kerül, ahogy előrehajolva rámarkolok az ecsetet tartó kezére, s a másikat a dereka köré helyezem, hogy stabilan tartsam.
Egy pillanatra megszédülök az illatától, és attól, hogy ennyire közel van. Nagyot nyelek, túl nagyot.
- Most gondolj valamire. Valamire ami annyira intenzív, hogy képzeletben képes vagy megragadni. Ha megragadtad, akkor pedig építkezz belőle, hagyd, hogy a lábujjadtól a füledig átjárjon, hagyd, hogy felszínre törjön és hogy vezessen. -
A füle mellett suttogok, és biztos vagyok benne, hogy a bőrét csiklandozza a leheletem.
Én rá gondolok, erre a pillanatra, és arra, hogy mennyire vágyom rá. Nem közönségesen, nem csak egy múló pillanatra vágyom rá, hosszan akarom őt, birtokolni, minden pillanatot vele tölteni, elveszni vele, majd együtt kerülni elő.
Egészen lehengerlő érzés.
- Most belemártjuk az ecsetet a fehérbe, így, és most Cuvy képét fogjuk restaurálni. Havas táj, s a havat festjük újra. . -
Még mindig suttogok, a hangom rekedt az elfojtott vágytól.
- Ne szorítsd görcsösen az ecsetet, csak hagyd, hogy az érzés irányítson. -
És én is azt hagyom, hagyom hogy a kezemet az iránta érzett tiszta érzelmek irányítsák, s ha lehetne, én örökre így maradnék vele.

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Hétf. Jan. 15, 2018 7:49 pm


with love to Boris

A sarkamon ülök. Ujjaim közrezárják csuklóját, melyet most az ölembe húzok. Nem akarom ereszteni. Mintha attól félnék, hogy amint kicsúszik kezeim közül, elillan, mint a legédesebb álom, mely pirkadatkor kopogtat be a szobámba. Kizárom a külvilágot, csak reszelős hangját hallom, ami rettentő jól esik a fülemnek. Egész nap hallgatnám, ahogy a festészetről, annak mindenféle bájáról és különcségéről mesélve, fejemet ölébe hajtva, a levegőbe mélyeket szippantva élvezzem, ahogy parfümjének markáns, férfias illata keveredik az olajfesték utánozhatatlan eszenciájával. De tudom, hogy egyszer elmúlik ez is, ahogy megtörik a varázs, amint múltjának egy sarkalatos pontjáról kérdezősködöm. Ha nem akarja, nem kell beszélnie az életéről, arról, mi történt Moszkvában, vagy miért jött a szerelem városába.
-Még sosem jártam ott, izgalmas és színpompás. Azt mondják róla… – Ezidáig csak olvastam vagy a tévében hallottam róla. Álmomban sem gondoltam volna, hogy épp Párizsban futok össze egy igazi orosz férfiemberrel. Azt meg pláne nem, hogy a kapcsolatunk ilyen gyorsasággal ível felfelé. Néha, még magam is beleszédülök.
Továbbra is mardos a bűntudat, cseppet sem nyugszik le háborgó lelkem, noha minden egyes szavával arról biztosít, hogy nem történt baj. Tudom, hogy eltitkolja előlem, nem is olyan nehéz előttem bármit is elfedni. Néha tényleg nem látom a fától az erdőt. Természetesen a saját verziómban.
Érzem leheletét az arcomon, behunyom szemeimet és átadom magam a pillanatnak. Eltelik egy, majd még egy lélegzetvételnyi idő és nem történik semmi. A szívem csapdába esett madárként vergődik, szinte érzem ajkait az enyémeken. Vágyom az ölelésére, az érintésére és most nem az kell, hogy gyengésen útba igazítson, vagy kávéval kínáljon. Nem kellenek a bókok, melyeket nap, mint nap kapok tőle. Sem a kedvesség, amivel kitüntet azóta, hogy bekerültem ebbe a kócerájba. Nekem sokkal több kell ennél és félek, hogy most csúszott ki a kezei közül. Már nem akarok festeni, úgy érzem, mennem kell. Fojtogat a szoba, levegőtlen lesz pillanatok alatt. Elrántja tőlem kezét, csak az enyém marad az ölemben.
A zár hangosan kattan, némi remény ismét felüti magát bennem, de nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam. - Akkor szombaton. – Válaszolom halkan és engedem, hogy felsegítsen, majd valami egész más helyre vigyen. Megbízom benne, egy percre sem merül fel bennem, hogy kihasználva esetlenségem, olyasmire kényszerítsen, amit nem akarok. Ahhoz túlságosan kedvelem, hogy ilyet feltételezzek róla.
Festék szaga csapja meg az orrom, eleget téve kérésnek, nem mozdulok. Felemelem kezem, ujjaim óvatosan érintik a vásznat. Érzem rajta az új és a régi festék egyvelegét, mosolyt csal arcomra. Meglep gyorsasága, nem tudom hova tenni. Egyrészt felderít, hogy ennyire lelkes, másfelől viszont elszomorít, hogy ilyen hamar le akarja tudni kérésemet. Mit is képzelsz Hazel… te mindig is a vak lány maradsz.
Engedelmeskedem neki, úgy tartom a kezem, ahogy kéri. Nem számít, ha festékes leszek, úgy érzem, valamit adok a jövőnek azzal, hogy segítek felújítani ezt a festményt. Elfog a lendület, legszívesebben kirántanám kezem a szorításából és egymagam dolgoznék tovább, de annak nem lenne értelme. Nem azért vagyok itt, hogy ismét kárt tegyek valamiben.
Hozzásimulok, azt akarom, hogy érezze, mi az, amit elveszít azzal, hogy nem vagyok elég jó neki. Mert így van. Nyilván és az ebéd meghívás már csak szépítés. Ennek ellenére élvezem, ahogy az ecset siklik a vásznon, élvezem, hogy – ha csak néhány percig – de én irányíthatok. Elképzelem a téli tájat. Olyat, amit gyermekkoromban láttam utoljára. Amikor térdig ért a hó és apa húzott szánkóval. Emlékszem az utolsó karácsonyomra. Esett a hó, már szinte alig láttam, de éreztem, ahogy tenyeremre szállnak az apró pihék.
-Gyerekként nem volt ennyire izgalmas. – Suttogok én is, mintha ezernyi fül hallgatózna körülöttünk. Ajkamba harapok, igyekszem lazán tartani kezemet, de nem kérhet tőlem lehetetlen ebben az amúgy is elképzelhetetlen helyzetben.
-Bárcsak láthatnám. – Anélkül buknak ki belőlem a szavak, hogy meggondolnám őket. Sokszor percek telnek el, keresem a szavakat, megválogatom őket, nehogy valami olyat mondjak. Vele más minden. Nem akarok kedves lenni, nem akarok megfelelni neki, mert én ilyen vagyok. Nem leszek sem szebb, sem okosabb. Talán látni sem fogok soha.
Kiejtem kezemből az ecsetet. Hallom, ahogy a földre esik, nem számít, még egy folt, majd ezt is feltakarítjuk. Szembe fordulok vele, egész közel hozzá. Ujjaim óvatosan siklanak először állára. Borostája csiklandozza a tenyerem, ahogy végigsimítok arcán. Az orrán belefeledkezek az időbe és mosolyogva állapítom meg, hogy tökéletes. Legalábbis, nekem az. Hüvelykujjam leragad ajkánál, kedvem lenne belekóstolni, de nem teszem. Ha megtenném, talán véget érne a barátságunk. Mert azok vagyunk… barátok. Nem több. Bármennyire is marja a szívem.
Gyengéden cirógatom meg szemeit, követem szemöldökének ívét. Hajába szántok. Nem tudom milyen színű, ahogy azt sem, íriszei melyik olajfesték hozzáillő párja lenne. Most, életemben először érzem azt, hogy gyűlölöm magam. Nem azért, mert vak vagyok, nem, arról nem tehetek. Egyszerűen azért, mert nincs annyi bátorságom ahhoz, hogy belevágjak a műtétbe.
-Csukd be a szemed. – Kérem lágyan. - És érezd azt, amit én. – Ujjai közé csúsztatom az enyém és az arcomhoz emelem. Nem számít, mennyi az idő, nem számít, hogy bármelyik percben ránk ronthat valaki. Azt akarom, hogy  - ha csak egy pici időre is -, de egyenlők legyünk.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Pént. Jan. 19, 2018 11:14 am


with love to Hazel


Moszkva tényleg szép, magával ragadó és nagyon hideg. Persze az aki tudja élvezni a rideg szépséget, annak mesés hely. Én például imádom, imádtam ott lenni. imádtam az inspirációt, a szerelmet és a gyűlöletet ott. Ott minden annyira más volt, minden olyan ösztönösen ősi, minden olyan dermedt, s mégis könnyen megolvasztható. Imádtam, és sokáig azt hittem, hogy sohasem fogok már úgy érezni, mint fiatalkoromban Moszkvában, hogy sohasem kapom vissza azt a tüzet, azt a szenvedélyt és ihletettséget amit akkor birtokoltam. Egészen mostanáig, s habár betudhatnánk annak, hogy mindezt a gyógyszer hiánya okozza, azért én biztosra tudom, hogy Hazel miatt van mindez. Megmozgat bennem valamit, egészen mélyen, egy olyan helyen amit már régen elfeledtem, s ez visszaidézi régi önmagamat. Az igazi Borist.
- Elmenjek érted? -
Igazából nem lenne bölcs döntés vezetnem, nem úgy, hogy nincs gyógyszer a szervezetemben, mert szombatra már egészen biztos kiürül, s Isten legyen a tanúm, hogy nem veszek be többet belőle. Nem! De szeretném elkápráztatni Hazelt, szeretném, hogyha megbízna bennem.
A festés miatt kapkodom, de csak mert félek, hogy ránk törnek, s izgatott is vagyok, mert festhetek. De vele festeni egészen más, egészen magával ragadó, egészen különleges. Érzem a mellkasomnak feszülő hátán minden lélegzetvételét, érzem a puha bőrét, az illatát, ami türelmetlenül kúszik be minden porcikámba, hogy elbódítson, hogy elrévítsen, s ne maradjon ott más gondolat csak Ő. Mert most csak Őrá tudok gondolni, a kezére, a blúzának finom érintésére, arra, hogy hozzám simul és én ezt mennyire élvezem, minden lélegzetvételére. Észre sem veszem, de ráhangolódom, a lélegzetünk egyszerre siklik ki, s fogadni mernék, hogy a szívünk is egy ritmusra dobban.
A hangját is alig hallom, s akármennyire próbálom magamat visszarántani a földre, a gondolataim még körülötte forognak, minden egymáshoz simuló testrészünkön, így mondandója csak háttérzajnak hat. Szórakozottan rázom meg a fejemet, s hogy magamat ki ne zökkentsem az ideális állapotból - hiszen festeni így a legjobb - csak suttogok.
- Nem a szemével lát az ember, Kedves. Hanem a szívével.. -
Ez az első és legfontosabb lecke amit az egyetemen tanultam a mentoromtól. Szerinte ahhoz, hogy ideálisan értelmezzünk egy képet, vagy alkossunk, a belsőnket kell kitárnunk és az érzésbe kapaszkodnunk, majd az vezet minket.
Hazel olyan hirtelen fordul meg, hogy már szemben van velem, s csak utána hallom az ecset koppanását a földön. De nem tud érdekelni, nem tudok másra koncentrálni csak rá, és a kezére ami siklik a bőrömön, én pedig az érintésbe beleborzongok. Úgy érzem, hogy szikra pattan közöttünk, s ha nem vigyázunk eléggé akkor tűz lesz belőle, ami igazán jól melegít, de könnyen meg is égethet.
Tudom, hogy nem kellene, nem kellene vele ilyenekbe bonyolódnom, hiszen már a kezem az arcán pihen, s önkéntelenül simít végig rajta újra meg újra. Nem lenne jó az állapotomnak, hogyha kapcsolatba bonyolódnék, hiszen ki tudja, hogy mi történne velem akkor. Egy párkapcsolat amúgy is hullámvasút, s számomra ez nem lenne más csak egy száguldó valami ami könnyen forog s zuhan.
Mégsem bírok megállni, nem tudok magamnak megálljt parancsolni, mert vonz, mert húz magához, mert egy láthatatlan mágnes.
Olyan közel hajolok, hogy érzem az arcomon ahogy a levegőt fújja ki, s cirógat.
- Hazel, ezt nem lenne szabad.. -
Suttogom, és igazán szeretném megvédeni magamtól, de ekkor más késő, ekkor már a kezem a dereka köré fonódott, s csak húzom közelebb, hogy egymásnak simuljunk.
-.. s ha szabad is lenne, nem így kellene megtörténnie. -
Nem akarom megcsókolni, nem így, nem festéktől bódultan, nem a Louvreban, de mégis megteszem. Az ajkam lágyan érinti az övét, szinte becézi, simogatja, szeretgeti. Érzem a karamellás kávé lágy ízét, érzem, a levegőt ami a tüdejéből áramlik, érzem a kezem alatt a derekát, s érzem magamat, vággyal tele, szenvedélyesen, ami csak gyűlik és gyűlik, és szeretne ráömleni, szeretne nem csak engem de Hazelt is bekebelezni.
Amilyen hirtelen történt, olyan hirtelen szakad is vége, ellépek tőle, hiszen már rántana le, rántana magával mindaz amit iránta érzek.
Remegek, remeg a lélegzetem s remeg a testem mindattól amit most nem tehetek meg. Hiszen csókolnám még, s napestig ölelném, de félek, hogy megkapnám a jegyemet arra a hullámvasútra. Így nem tehetek mást csak összepréselem az ajkaimat, s az öklöm is összeszorul.
- Szerintem menned kellene.. -
Nem akarom bántani, bár tudom, hogy most megsértem. A szívem biztosan beleszakadna, ha képes lenne rá.
- A saját magad érdekében. -
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Pént. Jan. 19, 2018 5:15 pm


with love to Boris

A percek csigalassúsággal telnek, ahogy állunk egymással szemben és egy szó sem hagyja el a szánkat. Kedvem lenne így állni, míg be nem zár a múzeum. Egy percre sem kívánom tovább Léah társaságát, noha biztos vagyok benne, hogy mostanra az összes mellékhelyiséget meglátogatta, utánam kutatva. Az ajtó zárva, ráadásul belülről, ide senki és semmi nem törhet be. Meg is nyugtat a tudat egy kis időre, bátorságot kölcsönöz az amúgy, roppant szégyellős viselkedésembe.
Lábujjhegyen ágaskodva, arcának minden négyzetcentijét átvizsgálom. Alkotok egy képet a fejemben róla, de tudom, hogy ez borzalmas utánzata valós megjelenésének. Igazából, most először teszem ezt Vele és kicsit aggódok, mégis milyen reakciót váltok ki belőle. Nem akarom megijeszteni, de tudnia kell, hogy az ilyen és effajta megnyilvánulások hozzám tartoznak. Könnyedén dugom mutatóujjamat a pohárba, hogy érezzem, meddig tölthetem folyadékkal, vagy épp forgalmas helyen veszem elő kedvenc könyvemet, ami persze mindig okoz némi felfordulást. Nem látom, de érzem a körülöttem megváltozott miliőt. Hozzászoktam már az évek alatt, hamar felismerem milyen, amikor az emberre rácsodálkoznak.
Lehunyom szemeimet, halvány mosollyal nyugtázom érintését, melytől libabőrös lesz karom. Még szerencse, hogy a blúzom takarásától Ő ebből semmit sem vesz észre. Különös és megmagyarázhatatlan érzések kavarognak bennem, amiket nem tudok hova tenni. Ismeretlen érzések cikáznak a testemben, amik eddig szunnyadtak, valahol mélyen. Kibillenek egyensúlyomból, ahogy egy óvatlan pillanatban magához húz és nem ereszt. Felkarjában kapaszkodom meg, a vastag anyagon keresztül is érzem tenyerem alatt feszülő izmait.
-Mit nem lenne szabad? – Kérdezek vissza, a torkom szárazságától kicsit rekedt hangon. - Miről beszélsz Boris? - Össze vagyok zavarodva, a mellkasom egyre gyorsabban emelkedik, ahogy szaporábban veszem a levegőt. Nem tudom, mire számítsak, még sosem voltam még csak ehhez hasonló helyzetben sem. Szűz vagyok, még nem érintett férfi és egészen mostanáig úgy gondoltam, már soha nem is fog. Beletörődtem a sorsomba, nem vártam a csodát és nem reménykedtem.
Ajkam megremeg, ahogy megérzem az övéinek finom, puha bőrét. Lassan, óvatosan csókolok vissza, először csak felfedezve az érzést, később már bátrabban, elmerülve az ismeretlenbe. Kezeim sután lógnak testem mellett, úgy festhetek, mint akit épp újraélesztenek, nem pedig csókolnak. Bizsereg a kezem, kedvem lenne hajába túrni, hogy így vonva magamhoz még közelebb, elnyújthassam ezt a pillanatot az idők végezetéig. A tarkójáig jutok, tenyeremet kósza hajszálak csiklandozzák, de a varázs megtörik és ott maradok egyedül, kavargó érzésekkel. Ajkamon még ott ég csókja. Anélkül is tudom, hogy távolabb lép tőlem, hogy hallanám talpa alatt megreccsenni az ősrégi padlót. Hirtelen, azt sem tudom, mit mondjak. Valamit nem csináltam jól? Lehet ezt egyáltalán jól csinálni? Azt mondják, ezt nem lehet megtanulni, ez belülről jön, kódolva van bennünk. Nekem mégis sikerült elrontanom. Képtelen vagyok elhinni, hogy az iménti meghitt, számomra csodálatos pillanat a másodperc tört része alatt vált semmissé és nem maradt más utána, csak a mérhetetlen csalódottság. Mert az vagyok, igen, csalódott. Huszonöt év sem volt elég arra, hogy megtanuljam, tilos valótlan álmokat kergetni. Nyilván, én láttam bele többet ebbe az egészbe és most, hogy talán komolyra fordulhatott volna a dolog, megijedt. Ami nem is baj, mert nem vagyok átlagos. Más vagyok, jócskán eltérek a megszokottól.
-Nem kell értem jönnöd. – Válaszolok halkan, a percekkel korábban feltett kérdésére, mely most nyerte le aktualitását. - Én nem… – Bennem akad a szó, elfordulok tőle, szinte fellököm az állványon álló régi, méregdrága képet. Belelépek az ecsetbe is, ami a földön hever, nagy valószínűséggel szétkenem az egész festéket a helyiségben. Nem tudom, merre menjek. Ismeretlen a hely, megfulladok a tehetetlenségtől. Kettőt lépek előre, belerúgok egy vödörbe, ami hangosan nekicsapódik valaminek. Megállok egy pillanatra, mély levegőt veszek. Nyugalom Hazel, semmi baj. – Mantrázom fejemben a mondatot, amit még akkor kezdtem el mondogatni, mikor felvettek az egyetemre. Saját magam megnyugtatására találtam ki és jobbnak bizonyult, mint az ujjtördelés. Rengeteg kérdés kavarog a fejemben, amiket legszívesebben rázúdítanék a haragommal együtt, de csak állok, mint valami szobor. Nem mozdulok, pedig legszívesebben futnék. Szaladnék ebből a kínos helyzetből.
-Feleslegessé váltak a kávézásaink. Nem hiszem, hogy ezek után lenne értelme. – Átölelem magam, karjaim mellkasom előtt fonódnak egymásba, ha most látnám a cipőm orrát, biztos azt szuggerálnám. De így, jobbára csak nézek az ürességbe.
-Egyébként önző vagy. Rettentően önző! – Fakadok ki, pedig nyelvemre haraptam párszor, hogy visszafogjam magam. - Persze, óvd csak meg magad, valószínűleg én is ezt tenném fordított esetben, de nem egy virág vagyok, amit kiraksz az ablakba és néha meglocsolsz, hogy ne hervadjon el. Azt hiszed, én nem érzek semmit se? Hogy annyira szeretem a karamellás kávét? – Oda fordulok, ahol az imént is állt, ott, ahol megízlelhettem ajkait. - Utálom Boris, rosszul vagyok az ízétől, de legalább így arra a kis időre is hallom a hangod, míg elkortyolod és megvitatjuk a múzeum ügyes bajos dolgait. – Megbántottál, érezd hát te is úgy magad, ahogy most én. - Egy percre, talán tényleg csak egy nagyon picire én azt hittem… – Menekülj Hazel Grace, menekülj, míg nem késő és nem bőgsz ordítva, mint egy csecsemő. - Sajnálom, hogy nem vagyok elég jó neked. Nyilván lesz majd más, akivel eljátszhatod ugyanezt. Ne félj, senkinek nem beszélek erről. – Mennék, annyira mennék, de nem tudom, merre induljak. Szükségem van a segítségére, nélküle az életben nem találok ki innen. Még sosem vágytam ennyire Léah társaságára.
-Légyszíves, engedj ki. – Leeresztem kezeimet, nincs tovább maradásom. Nem tudom, ezek után mit hozhat fel mentségére, de kíváncsian várom.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Szomb. Jan. 20, 2018 8:45 pm


with love to Hazel


Emlékszem még csókokra, csókokra amik valaha elcsattantak köztem, és mások között. Emlékszem az óvodában a fekete hajú kislányra, akivel a mászóka tetejébe bújva érintettük össze a szánkat, s házasodtunk ott is meg. Emlékszem az iskolában lévő lányokra, a túl nyálas, túl falánk csókokra, melyektől csak úgy menekültem. Emlékszem anyám barátnőjére, aki tizenhét éves koromban megtanított arra, hogyan is kellene csókolnom, s emlékszem a barátnőmre, arra a másik lányra.Emlékszem a csókokra, de tudom, hogy az övé az összeset feledtetné. Hazel ajka sokkal lágyabb és sokkal forróbb, mint amit eddig kóstoltam, puhatolózóbb, gyengédebb, édesebb, s sokkal vonzóbb. Elkeserít a tudat, hogy sohasem leszek képes elfeledni, s hogy lehetek bárkivel, mindig az ő ajkaira fogok vágyni. Persze hiheted azt, hogy csak ez pillanatnyi mámor, de tudom, hogy nem az. Belebizsereg az ajkam még sokkal azután is, hogy megszakítottam. Látom rajta, hogy megbántottam, s a szívem összeszorul. Nem akartam, soha semmilyen körülmények között nem akartam bántani, de ha velem maradna, folyton csak csalódna bennem. Nem lehetek én az első férfi aki összetöri a szívét, nem lehetek neki én az első. Hiszen, hogyan adnám meg mindazt amire vágyik, hogyha magamat sem tudom rendesen kezelni? Hogyan lehetnék az aki kell neki, ha magam sem tudom, hogy ki vagyok igazán? Hogyan kérhetném, hogy bízzon bennem, ha én sem bízom magamban? Hogyan?
Bárcsak elmondhatnám mindezt, bárcsak ne kellene végignéznem, ahogy a szép rózsa szirma sárgásan hull a földre.
Lesütöm a szememet, nem akarom látni ahogy megremeg, nem akarom látni a csalódottságot, a visszautasításom fájdalmát rajta.
Sóhajtok. Hát persze. Hazel nem fog velem eljönni abba a tésztázóba, és soha többé nem akar majd velem kávézni, de őszintén: mit vártam? Annyira fiatal még, annyira tapasztalatlan, és annyira tiszta lélek. Nem készült még fel arra ami felőlem áradna felé.
Rápillantok. Meg szeretném vigasztalni, közelebb lépni és megölelni, de visszatart a magam iránt érzett gyűlölet.
- Sajnálom.. -
Ennyire futja. Sajnálom, hogy a társaságom immáron felesleges lesz. Annyira kicseszettül sajnálom, és ő még csak el sem tudja képzelni, hogy mennyire.
Megrezzenek a hangja éljétől, de csak tűröm, tűröm csendben, közben pedig magamban gyűjtöm, magamban gyűjtöm minden haragomat amit magam iránt érzek, majd mikor szusszan egyet, hagyom, hogy belőlem is kiszakadjon minden, hogy ráömöljön, akár a gátat átszakító folyó.
- Jesszusom, Hazel.. mit gondolsz te rólam? Mit vársz te tőlem, Hogy egy csók után megkérem a kezedet, hogy pár alkalom kávézgatás után ágyba viszlek? -
Bánt, hogy nem ért meg s még jobban bánt hogy én sem értem magamat.
- Mert akkor talán nem az vagyok akit keresel. Vagy csak kellene valaki aki tudatja veled, hogy milyen a jó szex? -
Felcsattanok, forr bennem minden.
- Mert akkor rossz helyen kopogtatsz! Nő vagy, neked tudnod kellene, hogy megy ez.. de jesszus.. -
A hajamba túrok, egyre idegesebb és idegesebb vagyok, és nem akar elmúlni, pedig nyugtatom magamat, tudat alatt már számolok: egy, kettő, három.. de nem múlik, nem akar elmúlni, itt akar velem maradni, belém akar költözni és szorítani akar, láncot verni rám, rabigába hajtani.
- Én azt hittem, hogy te érettebb vagy ennél, de ezek szerint mindketten tévedtünk.. -
Olyan nagyon csalódott a hangom, hogy nem hallhatja a dühöt benne, s képtelen vagyok bármit is tenni.
Csak odalépek az ajtóhoz, és elfordítom a kulcsot. Fülsüketítő a zár kattanása a közénk feszülő csendben.
És a könyökéért nyúlok, hogy irányba állítsam. De nem tudom elengedni, nem tudom hagyni, hogy kicsusszanjon a kezemből. Pedig hagynom kellene, hagyni, hogy elmenjen, hogy kisétáljon az ajtón, és soha többé ne keressen. Hagynom kellene, hogy az ajtón és kerüljön, addíg amíg már borzalmasan kellemetlennek nem érzem és fel nem mondok, hogy aztán visszakerüljek Moszkvába, ahol az orvosok mind azt gondolják, hogy a bipoláris zavar gyógyítható és drasztikus módszernek titulálva áramot vezessenek belém.
Ez járna nekem, ezek után.. legalább ezer volt, vagy annál is több, elektromos szék, ami addig rázna míg nyáladzani nem kezdenék, s ki nem sülne az agyam.
- Hazel.. -
Minden haragom elpárolgott, minden tovaszállt. Csak őt látom és magamat, csak ketten vagyunk a csendben, kitárulkozva.
- én csak nem akarom, hogy megsérülj.. mert.. mert,,. -
Ez az a pont ahol el kellene mondanom neki, hogy mi a bajom, hogy miért nem lehetünk együtt. De nem megy.
- ... tettem dolgokat a múltban, buta, meggondolatlan dolgokat, és a talaj csak kicsúszott a lábam alól, és.. -
Megköszörülöm a torkomat, túlságosan remeg a hangom.
- .. csalódást okoztam nagyon sok mindenkinek, és én nem szeretném hogy csalódnod kelljen bennem... -
Irina elvesztette a hitét, apám pedig alkoholista lett. Mit tenne veled hogyha olyna nagyon közel engednélek?

Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 23, 2018 3:45 pm


with love to Boris

Buta voltam, hogy akkora jelentőséget tulajdonítottam a kávézásainknak, a kérdéseinek, amiket szüntelenül dobált felém, vagy a kedvességének, amivel már az első napomon megismertetett. Nem szabadott volna, hogy szívem vezéreljen a józan eszem helyett. Huszonöt évem alatt annyit bizton megtanultam… ne engedjem senkinek se, hogy bántson. Nem számít, mivel teszi azt, akár szóval vagy tettel. Sosem került hozzám senki sem közel, mert féltem a gondolattól, hogy az egyik percben, mint szirom a szélben, tovaröppen. Nem szabadott volna közel engednem magamhoz. Mégis megtettem és beleszakad a szívem a visszautasítástól.
Azzal nyugtatom magam, hogy az egész az én hibám. Én adtam jelentőséget jelentéktelen dolgoknak, tehát én vagyok az, aki miatt most majd szenvedhetek. Egy jó darabig biztos. Mert nehezen fogom tudni elfelejteni a csókját, vagy az érintését. Még most is megremeg bensőm, ahogy ujjaim ajkamra vándorolnak.
-Te játszottál velem. Úgy szórakoztál velem, hogy közben mindvégig azt hittem, valóban érdekellek. Hogy tényleg kíváncsi vagy rám és elfelejted, hogy vak vagyok. De te is ugyan olyan vagy, mint a többi. – Borzasztóan fáj, hogy ilyen rútul átvertek, én pedig nem ismertem fel a jeleket, amik mindvégig ott voltak az orrom előtt. - Ne beszélj így velem Borislav! – Ismertségünk ideje alatt először ejtem ki számon teljes nevét és úgy érzem, ezzel egy kicsit felülkerekedtem rajta. Persze csak elméletben, fizikailag semmiképp se. Hangom is magasabban cseng az átlagosnál, a haragot bárki kiérezheti csupán abból, ahogy ejtettem keresztnevét. Most, ebben a szent percben, gyűlölöm. Gyűlölöm, amiért engedte, hogy érzéseket tápláljak iránta és utána úgy eldobott, mint egy rongyot.
-Fogalmad sincs róla, milyen így élni. Milyen, amikor a férfiak nagy ívben elkerülnek és tudomást sem vesznek rólad. Nem tudod milyen érzés a visszautasítás, mert nyilván te ennek a szónak még csak a fogalmával sem találkoztál. – Kirántom könyökömet kezéből, laza mozdulattal teszem ismét egyenlővé az ajtót a tokjával. Ha látnám, merre van a kulcs, már rég elfordítottam volna. - Nő vagyok igen, de nem tudom, mit kellene tudnom. Nem én voltam a népszerű lány a gimiben, akit a focicsapat kapitánya elvitt a végzős bálba. Én az a lány voltam, aki jobbára egyedül üldögélt az asztalnál. – Nem volt kemény a gimnáziumi négy év, engem nem cikiztek és nem is bántottak. Ha megtörtént, valaki mindig megvédett, valaki mindig kiállt értem. De sosem akart senki sem randira hívni. Szerettek és kedveltek, de jobbára csak eltűrtek és mikor olyan adódott, könnyedén tettek félre.
-Sérült vagyok így is Boris. Nézz csak rám… – Össze vagyok foltozva. Nem mutattam soha, de épp úgy megviselt egy kísérő nélküli bál, mint egy munkáltató visszautasítása, vagy az egyetemi felvételi papírok elutasítása, vakságomra hivatkozva.
Várok csendben, szótlanul, levegőt is szinte alig veszek. Pattanásig feszültek idegeim, sírni volna kedvem, de mielőtt elárulnám magam, elkenem kézfejemmel a kibuggyanni akaró könnycseppet. - Mindenki tesz az életében buta és meggondolatlan dolgokat. – Emlékszem, tizenévesen el akartam szökni. El akartam tűnni erről a bolygóról és úgy gondoltam, ezt csak úgy tudom elintézni, ha bekapkodom apám vérnyomáscsökkentőit. Egyiket a másik után nyeltem le, szégyenérzetet vagy lelkiismeret furdalást sem érezve. Túléltem, de csak mert anyám otthon volt és húsz perccel az eset után – állítása szerint valami nyughatatlan érzéstől vezérelve – bejött a szobámba. - De nem hagyhatod, hogy ezek a dolgok beszennyezzék a jelened. Szerinted én nem tettem hülyeségeket? Oh, dehogynem, nagy butaságokat, de nem érdekel, mert az a múlt, én pedig itt élek, a jelenben. Nekem bármit elmondhatsz. - Elmosolyodom, az elmúlt percek ingerültsége jön így ki rajtam.
-Nézd, zárjuk le ezt az egészet akkor. – Kezdek bele, bár nagyon nehezemre esik ezt mondanom. Kedvelem, túlságosan is, de ahogy látom, ez az érzés nem kölcsönös. Nem akarom, hogy azt higgye, kötelessége ezek után velem kávéznia, beszélgetnie, vagy egyszerűen csak útba igazítania. - Ezután is örömmel veszem, ha segítesz nem eltévednem a folyosókon, de nem hiszem, hogy nekünk több időt kellene együtt töltenünk annál, hogy a helyes útra vezetsz. Kedvellek Boris, jobban a kelleténél… – Úgy érzem, őszintének kell lennem. Egy része az énemnek örömmel dörgölte az orra alá, hogy érez valami iránta, másik része viszont a fejét veri a falba, amiért kitárulkoztam.
Nem tudom, merre van tőlem, ahogy azt sem, mennyire áll távol, de kinyújtom kezem és amikor nem az üres levegőt markolom, ujjaim csuklója köré fonódnak. Közelebb lépek hozzá, lábujjhegyre ágaskodom, hogy elérjem arcát. Segítségül hívom ujjaimat, jelen pillanatban elvesztem az érzéseimben. Hüvelykujjam alsó ajkán fut végig, majd ahol az imént ujjam járt, most szám kóstol bele. Apró és rövid csók. Ennyi az egész. Nem több, de tőlem a legnagyobb. Egy dolgot megtanultam.
Sose ess szerelembe az első pillanatban.
-Én, csak utoljára érezni akartam. – Cipőm sarka hangosan koppan, ahogy a padlóra érkezik. - Boris nem baj, ha egy kicsit más vagy, mint a többiek, ezt sose feledd. – Útravalóul anyám szavait hagyom hátra. Az idők végeztéig igaznak bizonyulnak.
Nem mozdulok, hisz, egyelőre most sem tudom, pontosan merre is találok ki az ajtón. Lényem egy piciny része még reménykedik a lehetetlenben. Boris meggondolja magát és közel enged magához. De ha mégsem... majd megtanulok együtt élni a létezésével.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 23, 2018 7:09 pm


with love to Hazel


Meggondolatlan vagyok, s nagyon bunkó, de mielőtt ténylegesen meggondolhatnám, hogy mivel vádolom, hogy milyen szörnyűségeket vágok a fejéhez, már ki is csúszik a számon, mint az üvegpohár a nedves kézben, és akár a pohár, a köztünk lévő viszony - ha lehetséges ezt így nevezni - apró szilánkokra törik. De jobb ez így nekünk, jobb ez így neki, s nekem is. Legalábbis ezzel nyugtatom magamat. Hiszen az agyam tudja, tisztában van azzal, hogy ennek így kell lennie: nem veszélyeztethetem Hazelt a saját dolgaimmal, hiszen ez lennék számára. Veszély. Mindenkor leselkedne rá, s ha a gyógyszereimet rendesen szedném is, akkor sem lehetnék egészen biztos benne, hogy minden rendben lesz, hogy nem csinálok valami idióta, meggondolatlan dolgot, hogy örömömben nem engedem-e el egy fontos helyzetben a kezét, vagy bánatomba nem mélyedek el annyira, hogy róla megfeledkezzek. A szívem pedig sajog, sajog a meghozott döntések miatt, sajog a fájdalomtól amit az elvesztése jelent számomra. Pedig Hazel nem volt több egy partnernél aki lelkes kávé rajongó - s mint utóbb megtudtam karemelláskávé gyűlölő -, türelmes hallgató, csodás beszélgetőpartner, okos, intelligens, nagyon lenyűgöző, életvidám, egyedi, utánozhatatlan, szerethető, barátságos, mosolygós, sohasem unalmas, tehetséges, magával ragadó, gyönyörű... s most vége. Vége mielőtt igazán elkezdődhetett volna a dolog vele, vége mielőtt kibontakozhattunk volna. És minden az én hibám, hiszen nekem Ő Hazel, aki nem több önmagánál, és mégis jóval érdekesebb, mit amilyen én valaha leszek, mert elkótyavetyéltem, mert hagytam, hogy a tökéletesség kicsusszanjon a kezemből, s mindezt miért? Mert beteg vagyok, mert az agyam nem úgy működik ahogyan kellene neki, nem képes normális érzelmeket produkálni.
Ebben a pillanatban jobban gyűlölöm magamat, mint az emberileg lehetséges lenne, s ha most lehetséges lenne, ha nem lennénk ilyen alacsonyan, kivetném magam az ablakon. Tudom, hogy megtenném. Éppen ezért kell őt a lehető legtávolabb tartanom magamtól.
Hazel megint visszaránt a valóságba, az ahogy a nevemet ejti, megbánásra kényszerít, s csak fejemet lehajtva vezeklek némán. De eszembe jut, hogy ezt Ő nem is láthatja, így inkább bocsánatkérésre nyitom a szám.
- Ne haragudj Hazel, nem kellett volna ilyeneket a fejedhez vágnom. -
De csak épphogy közbe tudom szúrni, mikor levegőt vesz, hogy aztán némán és elképedve hallgassam végig. Mindent megoszt velem, pedig most sebeztem meg, most utasítottam vissza, s ő mégis mesél nekem.
Csodálatos egy nő.
Rossz érzések kavarognak bennem amíg hallgatom, fájdalom és szomorúság csapong ide oda, mintha egy gumilabda lenne, ami mindig visszapattan a falról. Mi lesz akkor ha a fal eltűnik, és a gyógyszer kiszökik belőlem? Akkor vajon képes leszek elmondani neki, hogy miért vagyok olyan amilyen?
Itt lenne az ideje, ez lenne a mi nagy pillanatunk. Mármint az amelyikben ő elmondja a titkait, s én is bevallom az enyémet. Csakhogy én képtelen vagyok erre, képtelen vagyok beavatni.
Azt akarom ígérni neki, hogy leszek én a srác a végzős bálon, leszek én a fiú aki randira viszi, a srác a mozi előtt aki gusztustalan dolgot mond kacsintás közben, a flörtölő pultos, a szexéhes macsó.. de félek, hogy nem tudnám teljesíteni, hogy csak Boris tudnék maradni.. az pedig, vajmi kevés.
- Ne! -
Túlságosan gyorsan vágom rá.
- Nem. Nem akarom lezárni.. -
A szívem valahová a torkomba kúszott pedig nem ott lenne a helye. És vadul dobog.
És ekkor Hazel keze felkúszik rajtam, az ajka pedig éppenhogy csak az enyémhez ér. De ennyi elég is, elég is ahhoz hogy ezer szikra pattanjon belőlük, hogy a bőröm bizseregni kezdjen, s hogy a lelkem vadul üvöltse: ennyi nem elég!
És nem is elég, egyszerre magamnak akarom őt egészen, az ajtónak préselem, egészen hozzányomulok a testemmel s vadul csókolom, nem hagyva menekülőt, nem hagyva kiutat, nem hagyva esélyt arra, hogy eltoljon, hogy megállítson, hogy leállítson. Úgy csókolom őt mint még mást sohasem, szenvedéllyel, lemondással, s szörnyű önutálattal. Csak akkor hagyom abba, mikor elfogyok a levegővel, s pihegve támasztom meg a fejemet az ő feje mellett.
- Hazel.. -
Suttogom.
- Hagynod kellene.. a saját magad érdekében.. -
A kezeim a két oldalán támaszkodnak, s ha el akarna indulni, a feje beleütközne a karomba.
- De én is kedvellek téged.. jobban, mint kellene.. -


Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 23, 2018 9:21 pm


with love to Boris

Néhány pillanat erejéig elszégyellem magam viselkedésem miatt. Anyám mindig arra tanított, hogy legyek kedves az engem bántókkal, mert akkor tudom őket a legjobban felbőszíteni, ha megőrzöm nyugalmam és szép szóval válaszolok az engem ért sértésekre. Egy ideig működött is a dolog, úgy körülbelül addig, míg be nem kerültem a gimnáziumba. Ott aztán megmutatkozott az emberek igazi énje. Egy darabig tűrtem és úgy gondoltam, rólam lepereg minden, de egy ponton betelt a pohár. Bár szerettek és óvtak, mindenkinek van haragosa, aki megkeseríti az életét. Nekem most Boris lett az, aki megkeseríti a mindennapjaim. Nem azért, mert bánt vagy mert bunkó velem – bár pár perccel ezelőtt csúnya dolgokat vágott a fejemhez - . Egyszerűen tudom, hogy a hiány lesz az, ami miatt keserű lesz a napom, ami miatt a szürke nem szürke lesz, hanem szurok fekete. Idővel biztos könnyebb lesz, a nagy gondolkodók szerint az idő úgyis minden sebet begyógyít. Majd meglátjuk, hogy fog menni a közös munka, mennyire leszek képes távol tartani magam tőle.
-Többet ne beszélj így velem és nem mondj nekem ilyeneket. – Kérem halkan, szinte suttogva. Léptek zaját hallom, melyek egyre erősödnek. Egy lélegzetvételnyi időre kétségbeesem. Ennyi időnk maradt? Pár lépés? Aztán a cipősarkak kopogása elhalkul, én pedig próbálom rendezni kusza gondolataimat.
-Nem kell azért velem barátkoznod, mert mar a lelkiismeret. Mondtak már nekem cifrábbakat is Boris. Nem haragszom, csak azt akarom, hogy tudd, igenis van veszteni valód. Értékes vagyok, még ha nem is látszik… – Nagy szavak ezek, melyek egykor anyám száját hagyták el. Voltak idők, mikor csak akkor tudtam elhagyni a házat, ha erőszakkal jött be a szobámba és rángatott fel az ágyamról. Apró, törékeny testalkatú nő volt mindig is, de ha rólam volt szó, semmi nem érdekelte. Bármilyen akadályt legyőzött. Most ismét az ő szavait idézve kell saját magamat bátorítanom. Mert igenis igaza volt, noha ehhez kellett néhány év és némi csalódottság is. - Szeretnék a barátod lenni, ha más már nem lehetek. – Legalább, ez maradjon meg nekünk. Leszek újra a kávés társa, ha kell, szánt szándékkal eltévedek a folyosókon, csak érezzem ismét tenyerét könyököm köré fonódni.
Összerezzenek, épp csak annyira, hogy felocsúdjak gondolatmentemből. Nem számítok arra, sőt, talán már el is könyveltem, hogy köztünk tényleg nem lesz semmi, amikor meglep hirtelen kirohanásával. Teljesen összezavar, ide-oda ingatom a fejem. Az előbb bátorságot gyűjtve – a mai napon először és utoljára – csókot loptam ajkairól, most pedig azt érzem, hogy a remény aprócska magként vet gyökeret gyomromban.
-Boris, ennek így semm… – Belém akasztja a szót, hirtelen azt sem tudom, mi fog történni. Nem ijedek me, nem félek tőle, mégis beleremeg testem az állatias gesztusba. Nem eresztem csuklóját akkor sem, amikor lábam elemelkedik a földtől, akkor sem, amikor hátam a falnak csapódik, kiszorítva a levegőt tüdőmből. Visszacsókolok, karjaimat nyaka köré fonva nyomakodok egyre közelebb hozzá. Számomra ismeretlen érzések törnek a felszínre, bizsereg az altestem és ez a különösen jól eső érzés elvakítja a józan ítélőképességem. Veszettül falom ajkait, olyan bátorság lesz úrrá rajtam, aminek létezéséről maga sem tudtam. Körmeim tarkójába vájnak, ezzel is magamhoz húzva Őt. Talán fáj, talán nem, ez most szerintem egyikünket sem érdekel.
Ceruza szabású szoknyám feljebb csúszik combomon, blúzom hirtelen túlságosan szűk lesz, kapkodom a levegőt. Érzem, ahogy megkeményedik a mellem, ahogy egyre többet és többet akarok belőle. Bármit megtennék most neki és ettől hirtelen észbe kapok.
Egyszerre ragadjuk meg újra a valóság talaját. Elhúzódik tőlem, én pedig nem ellenkezem ez ellen. Lehunyom szemeimet, ajkam a duplájára dagadt, szoros kontyba tűzött hajam most kuszán lóg vállamra.
-Boris… – Lassan ejtem ki nevét, továbbra is lábujjhegyen állva, csupán annyi különbséggel, hogy egyik tenyerem a mellettem lévő komódféleség lapjának feszül. Még mindig nem tudom pontosan, mi történt az elmúlt percekben, de piszkosul élveztem. Megnyalom alsó ajkam, vér fémes ízét érzem nyelvemen.  - Ez butaság. Azért, mert tettél valamit a múltban, már nem vehetek részt a jelenedben? Mitől félsz? Én nem ítéllek el. Bármit tettél is, megoldjuk. Segítek… – Tenyeremet mellkasának feszítem, lassan engedem magam a talpamra.
-Vagy attól félsz, hogy mit szólnak majd az emberek? A barátaid, a családod? – Jobban fáj ez a gondolat, mint az, hogy többé ne találkozzunk. - Majd megkedvelnek. – Az esetek többségében, mindig sikerül elérnem, hogy az addig kétkedők rövid időn belül pozitív véleménnyel legyenek rólam. ÉN nem az vagyok, aki kijátssza az ország kormányát és tucatnyi segélyt gyűjt be magának. Talpraesett vagyok és bár rossz emberismerő, mégis boldogulok egy olyan világban, ami még az egészséges társaimnak is olykor megterhelő.
-Ha ez így van, ha kedvelsz, akkor miért löksz el magadtól? – Tenyerem feljebb csúszik ruháján, ujjaim már állát cirógatják.
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 23, 2018 9:47 pm


with love to Hazel


- Megígérem. -
Sóhajtok bűnbánóan. Már nagyon megbántam, hogy így beszéltem vele, hogy képes voltam így beszélni egy olyan virággal, mint amilyen Hazel. Azt hiszem egészen lehangoló, hogy a fehér rózsa elhervadhat az érintésem végett, s habár tudom, hogy erős nő, abban is biztos vagyok, hogy nagyon törékeny is, hiszen annyi mindent kellett átélnie, annyi fájdalmat, annyi megaláztatást, annyi visszautasítást. És akkor pont én? Pont én aki szintén szenvedett, akinek fájt, az bántja őt?
Nagyon elszégyellem magamat, visszavonulót fúvok, s beletúrok a hajamba. Annyira megbántam minden oda nem illő kifejezést amivel őt illettem. Nem kellett volna, nem kellett volne hagynom, hogy az indulat vezéreljen.
Csak megrázom a fejemet, annyira nem értheti. Annyira nem is érti. Nem bűntudat ez, nem! Nem lehet az, az nem ilyen. Bűntudatot éreztem, de ilyet még sohasem. Persze ehhez foghatót már igen, valami gyenge hasonulást amiben akkor még hittem. De ez más, ez elemibb, ösztönibb s vadabb. Mélyebbről gyökerezik, és magasabbra tör, de ami a legfontosabb vele kapcsolatban, hogy Hazel öntözi, ő táplálja, s ha ő nem lenne, ki is száradna.
- Ez nem az aminek te gondolod.. nem bűntudat.. -
Annyira nem az. Ha csak tudná, hogy mennyire nem az, elképedne. Még én is elképedek, hogy mi kezd kibontakozni bennem, milyen érzelmek akarnak utat törni, hogy a felszínen felé indulhassanak.
Nem tudom mi ez pontosan, vágy talán, vágy az ismeretlen iránt, a szeretet iránt, vágy a hosszú beszélgetésekért, az egymásba feszülő kezekért, vágy a lopott csókokért, az együtt nevetésekért, vágy a közös csendért, a vigaszért.
Nem tudok neki válaszolni, hiszen nem tudom mi lehet nekem. Nem tudom mi akar lenni nekem, és én mit akarok, mim legyen?
De nem is számít, hiszen megcsókol, és én neki vetem magamat, vadul falom, és mutatok neki valamit, ami talán eddig ismeretlen volt: vad szenvedélyt, akaratos vágyat. Hamar beletanul, a nyelve az enyémhez idomodik, a keze rögtön utat tör, s ahol hozzám ér, a bőröm felforrósodik.
Nem ismeretlenek a reakcióim, nem ismeretlen a szánktól induló tüzesség, se a feszülő izmaim, sem a vér ahogy minél gyorsabban száguld, hogy összpontosulni akarjon valahol, valami titkos helyen.
Elhúzódom, s addigra ő is ezt teszi, bár a keze még valahol rajtam pihen. Nagyokat kortyol ő is a levegőből, s ahogy az ajkát nyalja meg, bennem újra fellobban a vágy, fellobban iránta, a csókja iránt, a melle iránt, és akarom őt.
Majdnem újra megcsókolom, majdnem hozzátapasztom a kezemet, hogy simogassa, tapogassa végig azt a blúzt és azt a szoknyát.
- Nem! Nem! Dehogy! -
Felnevetek. A családom? Ugyan már, mintha idegenek lennének.
- Persze, hogy megkedvelnek Hazel, téged nem lehet ne kedvelni.. -
Tudom, hogy nem lehet, Léah is csak azért nem kedveli, mert irigy rá, és igazán van is miért.
- Ez bonyolult.. -
Beadnám a derekamat, éppen beadnám, mikor pittyen az ajtón kint a mágnes zár, s nekem épp idejében sikerül elrántanom Hazelt, mielőtt kiesne az ajtón.
A kint állók megszeppenve néznek ránk, s talán pajkosan mosolyognak, de én csak kitessékelem Hazelt, egy szó nélkül vonom arrébb, s állítom irányba.
- Most mennem kell... de Hazel? .. -
Az ajtó felé pillantok.
- Találkozzunk még! -
És ott hagyom, rohamvást lépek be a műhelybe, hogy a sejtelmes vigyorok kereszttüzébe feltakarítsam a romokat.

Köszönöm ezt a csodát <3
Média,mûvészet
avatar
● ● Posztok száma :
32
● ● Reag szám :
29
● ● karakter arca :
michael fassbander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Szer. Jan. 24, 2018 2:23 pm


with love to Boris

Még mindig duzzadt az ajkam, még mindig vadul kalapál a szívem, de már elhiszem, hogy mindez velem történt meg. Halvány mosollyal dőlök az ajtónak, bár még mindig a komód tetején pihen egyik tenyerem. A másik, valahol Boris mellkasa és álla közt ingázik. Már nem érzem annyira kellemetlennek azt, hogy hogy ujjaim szabadom játszanak álla vonalán, hogy bármikor megfoghatom a kezét és beszélhetek vele úgy, mintha ezer éve ismernénk egymást.  
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy megszabadultam Léah elviselhetetlen viselkedésétől. Valószínűleg már keres, így nekem is ideje lenne mennem. Csak hogy, nincs kedvem és ami azt illeti, legszívesebben ismét magunkra zárnám az ajtót. Nem kell vadul csókolóznunk, az sem kell, hogy a blúzom alá nyúlva végre megnyugvást adjon kőkemény melleimnek azzal, hogy gyengéden tenyereibe árja őket. Elég, ha csak beszélgetünk. Ismeretlen érzések fogadtak és hiába akarok többet és többet belőlük, tudom, hogy nem kell elsietnem a dolgokat.
Figyelmesen hallgatom mondanivalóját, néha szóra nyitom a számat, de jobbnak látom, ha nem beszélek. Elhiszem minden szavát, noha azért legbelül félek a gondolattól, hogy nem fognak kedvelni. Nem tudok sokat a családjáról, mert szinte semmit nem oszt meg velem életének ezen részéről. De mint minden lány, én is szeretném, ha elfogadnának. Nekem nehezebb dolgom van, tekintve, hogy látássérültként az emberek bizonyos hányada megbélyegez.  Ő viszont visszaadta azt a kevéske hitet, amivel még képes vagyok kedvesen fordulni az emberek felé.
Elmosolyodom, fejemet az ajtónak nyomom és úgy hallgatom kedves, hívogató baritonját. Egész álló nap hallgatnám, ahogy beszél, lehunyt szemmel még a folyosón hömpölygő kollégák zaját is kizárom. Jól esik lelkemnek minden egy szava, rég kaptam ennyi bókot és odafigyelést, férfitől pedig alig az életem során.
-Jaj Boris, semmi sem bonyolult annyira, hogy ne tudnád elmagyarázni. – Akarat kérdése az egész. Mi az, amit megosztok a másikkal és mi az, amit nem. Nyilván, ha ez a viszony el teljesen új szintre lép, nem lehetnek köztünk akadályok, titkok és bonyolult, szövevényes történetek. Ha én teljesen megnyílok előtte, elvárom, hogy ez részéről is így legyen.
Pittyenést hallok, beszéd szűrődik fülembe a zárt ajtón keresztül. A hátam alól hirtelen eltűnik a támaszték és Boris-nak hála, hogy nem landolok a padlón, a többi kolléga lába előtt. Erősen kapaszkodom belé, nem látom az arcukat, nem tudok kik azok és azt sem tudom, milyen szemmel néznek ránk. Egy percig ócska lotyónak érzem magam, de hé, kit érdekel… és ha néhány órácskára tényleg az voltam? Na és, még sosem éreztem ilyen jól magam.
-Majd beszélünk! – Engedem el Boris karját, hagyom, hogy a nekem helyes útra állítson, miközben lejjebb húzom felcsúszott szoknyámat és megigazítom félre mászott blúzomat. A hajam kócos loknikban lóg a vállamra, kihúzom belőle a hajtűt, ujjaimat a falra tapasztva sétálok vissza Léah-hoz. Nem kell sokáig egyedül mennem, mert valaki irdatlan erővel ragadja meg a könyököm. Szaporábban tipegek utána, érzem a parfümjét. Még most is úgy gondolom, hogy rettenetes. Lábait nőhöz nem méltó módon veri a múzeum padlózatának, ahogy visszakísér a börtönömbe. Nem szól hozzám, de érzem leheletét a nyakamon. Fújtat, mint egy felbőszült bika.
Nekem viszont másra sem jut időm, mint arra gondolni, hogy az imént mi történt velem. Most már túlélem a napot és ha igaz, lesz pár óra múlva még egy szünet. Akkor végleg eltűnhetek a szeme elől és Léah-t néhány napra kitörölhetem az emlékezetemből. Ugyanis, helyére újabb és újabb képek kerülnek majd, amiken Boris és én leszünk a főszereplők.


Én is köszönöm, imádtam ❤️
Egyetemista
avatar
● ● Posztok száma :
48
● ● Reag szám :
39
● ● karakter arca :
ms alicia vikander


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Szer. Jan. 24, 2018 5:55 pm

Alapító;;Segítõ ✥
avatar
● ● Posztok száma :
2252
● ● Reag szám :
1468
● ● Keresem :
my babes
● ● karakter arca :
● ● Faceless


Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely ••

Ajánlott tartalom
✥ ✥

Restaurátor műhely
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Az öreg kovácsműhely
» Mystic Falls - Grill
» SAO extra fejezetek
» alvilági szórakozóhely
» Zeg-Zug Fegyverkovács műhely - T2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Musée Louvre-