Restaurátor műhely
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 19 felhasználó van itt :: 8 regisztrált, 0 rejtett és 11 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:25 am ✥
✥ Today at 1:08 am ✥
✥ Today at 12:55 am ✥
✥ Today at 12:12 am ✥
✥ Today at 12:05 am ✥
✥ Yesterday at 11:17 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Admin tollából
Témanyitás ✥ Restaurátor műhely •• Hétf. Jan. 08, 2018 5:58 pm

Forrás: Google


Forrás: Google
avatar
Alapító;;Segítõ
Tell me your secrets
1586
● ● Posztok száma :
my babes
● ● Keresem :
I'm faceless
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Boris Raznikov tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 09, 2018 7:51 am


with love to Hazel


Hosszú idő óta nem éreztem így magamat. Na nem mintha az öt órával ezelőtti be nem vett gyógyszer lenne az oka- hiszen tudom, olyan nagyon jól tudom, hogy a gyógyszernek legalább negyvenkét óra kell mire teljesen kiürül a szervezetemből, s a betegségem majd még annál is később jelentkezik, egy váratlan pillanatban, ha előjön, ha egyáltalán előjön. Hiszen meggyógyulhattam, nem? Történhetett valami ami teljesen megváltoztatott, ugye? Lehetséges, hogy minden rendben lesz, ugye? - de azért jól esik azt hinni. Tisztában vagyok vele, hogy mindent csak beképzelek, hogy az agyam űz velem gonosz tréfát, úgy tesz, mintha minden megváltozott volna. Pedig az egyedüli dolog ami változott az én vagyok. Felpezsegtem, s a titkom még több életet lehel belém.
Nagyon régen voltam ennyire inspirált, ennyire kitartó, s ennyire vidám. Az egész délelőttöt a műhelyben töltöm, belemerülök Aalbert Cupy tájképépnek kiretusálásába. A színek még sohasem voltak ilyen élénkek, vagy ha voltak is, akkor odahaza Moszkvában. A kezem sohasem volt még ilyen magabiztos, mióta kiengedtek a pszichiátriáról, sohasem voltam azóta ilyen koncentrált, magabiztos.
Festeni fogok, ha lejárt a munkaidőm, festeni fogok. Valaha imádtam festeni, hosszú órákat töltöttem el egy-egy részlet tökéletesítésével, és imádtam beleveszni a színek tengerébe. Volt, hogy én magam készítettem festőanyagot, volt, hogy hónapokig dolgoztam egy-egy művemen. De ez már nagyon régen volt, talán fel sem tudnám idézni, hogy mikor. Hiányzik, annyira nagyon hiányzik a festészet, az ecset szaladása a vásznon, az olajfesték szag, a köröm alá szökő színezőanyag. Persze itt is festek, de itt csak javítok, csak kiegészítek, újraszínezek.
Elfeledkezem. Elfeledkezem mindenről, az időről, a körülöttem lévőkről, s úgy szívom magamba a lehetőséget, a kép adta varázst, mintha csak ez éltethetne. Mintha lehetséges lenne, hogy egy pillanatra Cupy legyek, talán azzá is válok összeráncolt szemöldökkel, ecsettel s palettával a kezemben.
Madam. Monierée dél tájékán kikapja a kezemből az ecsetet, egész délelőtt nem mentem szünetre, s ha itt maradok, az olaj belemászik a fejembe, s meglátom rosszul leszek. Ó, ha Madam Monierée tudná, hogy az olaj keserédes aromája nem fog rajtam, talán Ő maga is meglepődne.
A büfé felé kacskaringózva - nem tudom merre mentem, a lábam vitt igazán - összeütközöm valakivel, a válunk egymásnak feszül, és mind a ketten felnézünk egy pillanatra. A tekintetünk egymásba mar, és ha bevettem volna a gyógyszert, most fel sem pillantottam volna, hiszen mit nekem egy koccanás, mit számít egyáltalán ha észrevesznek, s mit érdekel ha nem? De most felvillanyoz a pillantás, a titkos mérlegelés, egy pillanatra, majd ki is huny, és gyors 'bocs' után - felnevetek, hogy éppen egyszerre mondtuk - folytatom az utamat, beleveszve a tegnap és a ma közti különbségekbe. Lehetséges lenne, hogy minden megváltozott, hogy a piros ma pirosabb, és a napfény ma fényesebb? Lehetséges lenne, hogy a karamellás lattek illata erősebb - kettőt vettem, mert az idő tudatában elönt a bűntudat, hogy ma meg sem látogattam Hazelt -, s visszafele egész úton azon gondolkozom, hogy mi minden változott.
Annyira belemerülök a gondolataimba, annyira máshol járok, hogy majdnem neki megyek. Meglepődötten lépek hátra egyet, hiszen Hazel az, én pedig majdnem elgázoltam, mert balfék vagyok, s mert lefoglal saját gondolatmenetem.
- Hazel. -
A neve meglepődve csúszik ki a számon, de finoman, talán túl lágyan is.
- Engem keresel? -
Megköszörülöm a torkomat. Egészen beképzelten hangzik, sokkal inkább kellett volna úgy kérdeznem, hogy kit keres, hiszen egyáltalán nem biztos, hogy miattam jött ide. Lehetett az Madam Monierée, vagy Yvonne is aki idecsalta.
- Mert én téged akartalak megkeresni. Hoztam neked egy karamellás latte-t. -
A műanyag poharat, amin persze fedő is van az egyik kezéhez nyomom, hogy vegye el, mert az én másik kezem tele van.
-.. és vettem macaront is, megkívántam az édeset. Vagy öt fajtát vettem, eredetileg csak négyet szerettem volna, de a büfés asszony rábeszélt erre a levendulás-fehércsokoládésra. Igazából egészen jól néz ki, lila, megkóstolod? -
Az, hogy itt találtam, hogy majdnem elgázoltam, s a gyógyszereim hiánya, az ő közelsége zavarttá tesz, a szavak csak úgy áradnak belőlem. Az egészet hülyeségnek érzem, nem kellene ennyit beszélnem.
- Egyébként nagyon csinos vagy ma. -
A szememet pedig végig eresztem rajta, de nem úgy, mint tegnap vagy azelőtt, nem csak gyorsan pillantom meg, ma kivételesen lustán csúsztatom végig a szememet, megakasztva a kulcscsontjának finom ívén, a dereka vonalán..
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :


✥ Szeretettel Hazel G. Brooks tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Kedd Jan. 09, 2018 6:28 pm


with love to Boris


Rengeteg a mai teendőm. Azt sem tudom, mihez kapjak elsőként. Természetesen, nem egyedül kell becsomagolnom a képeket és műtárgyakat. Annyira azért még ne hagynak magamra. Időszakos tárlat nyílik az alagsorban, a francia irodalom nagy alakjainak műveiből. Könyvek, festmények, vagyontárgyak kerülnek kiállításra. Olyan híres francia zenészek tárgyaiból, mint például Édith Piaf vagy elismert költők köteteiből, köztük az egyik kedvenc írom, Victor Hugo sorozataiból. Az én feladatom annyi a mai nap folyamán, hogy a puha kesztyűbe bujtatott kezemmel becsomagoljam azokat a tárgyakat, relikviákat, amiket épp az ujjaim közé helyeznek. Nem igazán akarták, hogy segédkezzek a munkában, mondván, nem szeretnék, ha bármelyik vagyonokat érő kiállított darabnak baja esne, de ragaszkodtam hozzá, hogy segíthessek. Olyan ez, mint mikor Claire-nek kellett szétválogatnom a poharakat. Foltokat látok, most is látom, hogy mit tartok nagy elővigyázatossággal a kezemben, képes vagyok megcsinálni a rám bízott munkát. Még eddig egy darab poharat sem törtem össze a pékségben.
-Hazel, figyelj oda kérlek, ezt sem csomagoltad be rendesen. – Közvetlenül mellettem hallom a hangját, fülsértően idegesítő a hanghordozása. Bárcsak ki tudnám kapcsolni a gyűlöletet, amit iránta érzek. De nem tudom és ez rányomja bélyegét az egész napomra. Nyilván a magasabb beosztású személyek is értesültek arról, mi történt köztem és Léah között a múlt héten. Azt azért elmondanám, hogy nem én kezdtem, ő volt az, aki inzultálni kezdett a folyosón és szándékosan megetette Lucy-t, holott minden munkatársamat személyesen kerestem fel és kértem meg őket, ne adjanak különböző falatkákat a kutyámnak. Nem szeretem, ha ellenszegülnek nekem, ilyen fontos helyzetben pedig pláne nem. Nem hagytam magam és a végén az egész épület kettőnk hangjától harsogott. Kevés hiányzott ahhoz, hogy nekiugorjak, mert bár nem nézik ki belőlem, ha kell, bárkit szívesen elagyabugyálok.
-Majd jobban odafigyelek. – Válaszolok kedves, meleg hangszínnel, nehogy még abba is belekössön, hogy a kényszeredett közös munka során bunkó voltam vele. – El kell mennem a mosdóba. – Természetesen nem kell wc-re mennem, de nem bírok ki még öt percet vele egy légtérben. Hallom, ahogy cuccog a háta mögött, talán még mutogat is, de nem érdekel. Ujjaimat a falon vezetve lépek ki a tágas folyosóra. Érzem, ahogy a résnyire nyitott ablakokon befúj a szél. Kettőt lépek és karamellás latte illata csapja meg az orrom. Előbb érzem a kávé aromáját, mint hallom meg a hangját. Önkéntelenül is elmosolyodom és igyekszem nem fülig vörösödni.
-Boris… Én csak próbáltam elszökni Léah elől. – Nyilván ő is tudja, sőt, szerintem jelen volt akkor, amikor megtörtént a nagy vita. Eddig még egyszer sem említette, talán kedvességből. – De örülök, hogy beléd botlottam. Szó szerint… - Eltűröm az egyik kósza tincset, amit ajkaim közé kevert az ablakréseken beszökő szél. Ujjaim szorításába botlik a pohár, ahogy szinte egyszerre nyújtjuk karunkat a másik felé. A műanyagon át is érzem, mennyire forró, így nem kortyolok bele azonnal. – Szeretem a macaront. Szerintem az egyik legfinomabb francia sütemény. – Tekintve, hogy életem legnagyobb felét Amerikában éltem, nekem a mai napig minden új. Minden elbűvöl és mindent élvezettel kóstolok meg.
-Én öhm, köszönöm Boris. – Most tényleg elpirulok, érzem, hogy ég a fülem és le sem tudom vakarni a mosolyt a számról. Annyira béna vagy Hazel… - És te mit csinálsz erre felé? Azon kívül, hogy engem keresel. Meguntad te is a munkát? – Kérdezem továbbra is mosolyogva, a falnak dőlve.  
Annyira különös, hogy ilyen rövid idő alatt megkedveltük egymást. Részemről, talán kicsit jobban is, de én ilyen vagyok. Naiv és a végletekig romantikus. Emlékeztetnem kell magam, hogy lassítsak és ne higgyem azt, hogy minden férfi, aki kedves velem, többet is akar tőlem. Boris azonban egész más. Nem tudom, miért... más, mint a többiek. És ez nem feltétlen rossz.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
ms alicia vikander
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Boris Raznikov tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Pént. Jan. 12, 2018 10:06 am


with love to Hazel


Egy kicsit elmosolyodom, ahogy eszembe jut az ominózus pillanat. Én csak véletlen botlottam bele a vitázó hölgyekbe, s míg mindenki mástól olyanokat hallottam, hogy 'szegény lány' - és nem tudtam eldönteni, hogy melyiküket sajnálják jobban, Hazelt vagy Léah-t - én titkon büszkeséget éreztem Hazel irányába. Szerettem volna megmondani a mellettem álló férfinak, hogy ne sajnálkozzon, hiszen egy erős, független nőt lát, aki ugyan olyan, mint a többi - na jó egy kicsivel csinosabb, de ez esetünkben lényegtelen - s még képes is kiállni magáért.
Szóval mosolygok, és a hangomon is hallhatja.
- Értem..
Vissza kell fojtanom magamba az örömömet, hiszen képtelen lennék megmagyarázni, hogy mire ez a nagy boldogság, így hát csak sóhajtok egyet.
- És ha már belém is botlottál, talán segíthetek egy kicsit a menekülésben. Ha gondolod bemehetünk a műhelybe, mindenki más ebédszüneten van még legalább húsz percig. És talán kényelmesebb is a macaron elfogyasztására. -
Nézem őt, szemérmetlenül nézem minden egyes mozdulatát, és most először állom meg igazán nehezen, hogy ne érjek hozzá. A haját szeretném megsimítani, ott ahol ő az előbb. a nedves tincsekhez szeretnék hozzáérni, s közelebb lopakodni, hogy érezzem az illatát.
- Akkor azt hiszem beletrafáltam, ugye? -
Felkuncogok, és a műhely ajtajához lépek, hogy a mágneskártyámat a kilincshez érintve kinyithassam az ajtót. Itt minden annyira jól szervezett, nem úgy, mint majd odabent.
Pont akkor karolok Hazelbe - kizárólag, hogy az ismeretlen terepen vezethessem - amikor Ő elpirul. Megköszörülöm a torkomat, hiszen a kezem magától cselekedne, már megmozdult, hogy felfedező útra induljon, s a célja kizárólag a pirospozsgás arc lenne.
- Kipirosodott az arcod.. -
Rekedten suttogom, de magam sem tudom, hogy miért mondtam ki a nyilvánvalót. Annyi mindent szeretnék most neki mondani, annyi mindent tudnék mesélni. Órákig mondanám, s képtelen lennék abbahagyni, közben pedig csak nézném, nézném az őszinte reakciót, az arcára kiülő érzelmeket, amiből szó nélkül is tudnám, hogy mire gondol.
-Téged, és hát tudod itt a műhely.. -
Miközben beszélek óvatosan vezetem befele, természetesen csak akkor hogyha hagyja.
Megérzem az olajfesték kellemesen hívogató illatát, ahogy az asztalomhoz közeledünk, s egy egész pillanatig késztetést érzek, hogy újra festeni kezdjek, de most nem Cupy tájképét, hanem a magam szórakoztatására. Őt festeném le, így ahogy most van.
- Nem, de annyira belemerültem a munkába, hogy a Madame elküldött. Muszáj volt szünetet tartanom szerinte. -
A szék előtt állok meg vele.
-Ülj csak le nyugodtan. -
S egy pillanatra ellépve mellőle helyet szabadítok fel az asztalon, hiszen tele van ecsetekkel, festékkel, papírlapokkal s azokon vázlatokkal. Azt hiszem nem vagyok tökéletes a rendtartásában.
- Ide raktam eléd a macaront, vegyél bátran. - S mielőtt belekortyolnék a karamellás latteba, én is kiveszek egy apró süteményt.Jól megszemlélem magamnak, s csak utána harapok bele, majd a kávéval öblítem le.
- Ma kivételesen nagyon inspiráltnak érzem magamat, s minél hamarabb beszeretném fejezni a munkámat. Úgy hiszem, hogy odahaza festeni fogok. -
Bevallom, mintha kérdezte volna, vagy mintha egyáltalán érdekelné a dolog. Egyszerűen csak késztetést érzek az iránt, hogy a ránk telepedő csendet megtörjem.
-Léah nagyon szemét veled? -
Elkomorodom, hirtelen rossz érzés kerít magába, s megbántottnak érzem magamat amiért Hazellel szívóznak. Pedig nem kellene, hiszen mindketten felnőtt emberek vagyunk, s nem kellene így a szívemre venni a dolgot, hiszen nyilvánvalóan csak barátok vagyunk. És ebben a pillanatban ez borzalmasan zavar, mert nem akarok a barátja lenni aki mindennap csak kávét hoz neki. Valami több szeretnék lenni, valami különleges dolog a számára.
Szóval megköszörülöm a torkomat. Most, hogy nem vettem be a gyógyszereimet bátrabbnak érzem magamat, ugyanakkor elég botornak.
- Hazel ez őrültség.. de lenne kedved velem ebédelni valamelyik nap. -
Egy pillanatra csendben maradok, csakhogy a szívemet lenyugtassam, ami úgy dobog, mintha éppen futásból jöttem volna.
-Mármint igazából, nem itt a Louvre-ban. Láttam, hogy nyílt egy hangulatos tésztázó pár utcával arrébb, és én arra gondoltam, hogy.. hát, hogy.. jó lenne..
-

Nagyot nyelek, őt nézem. A torkom összeszorul izgalmamban.
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :


✥ Szeretettel Hazel G. Brooks tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Pént. Jan. 12, 2018 5:34 pm


with love to Boris


Bevallom őszintén… egyáltalán nem akarok visszamenni ahhoz a némberhez. Csomagolja csak be egyedül a műtárgyakat. Különben sem én generáltam a vitát kettőnk közt, továbbra is fenntartom az álláspontom, miszerint ő volt az, aki szándékosan belém kötött. Csupán azt sajnálom, hogy nem voltam kicsit erőszakosabb. Remélem, azért a munkatársaim rájöttek arra, hogy nem ér velem ujjat húzni. - Nagyon szívesen tűnnék el Léah szeme elől. Pár perc és szerintem utánam jön. – Megcsóválom a fejem, szinte biztos vagyok, hogy csak azért is visszarángatna abba a levegőtlen kis helyiségbe, csak hogy tovább kínozhasson a jelenlétével. Mert mással nem, csak azzal, hogy lélegzik.
-Legközelebb kicsit lassabban is jöhetnél, de örülök, hogy itt vagy. – Egyik kezemben a pohár – már kezd hozzászokni a kezem a forrósághoz vagy épp a latte kezd kihűlni – másik kezem ujjai a falon matatnak. Egy fajta idegesség levezetésképp, a hátam mögött, a szoknyám ráncának takarásában. Nem vagyok egy nagy divatdiktátor, fogalmam sincs, miféle ruhákat hordanak a mai lányok. Claire az, akiben teljesen megbízom, így a mai szett is jobbára az ő ízlését tükrözi. Szoknyákat szeretek hordani, szóval talán nem lőttem mellé. Fehér selyemblúzt vettem fel, amit betűrtem. Honnan tudom, hogy fehér? Külön polcon sorakoznak a ruháim, szín szerint különválogatva, melyben szintén a barátnőm segédkezett. Na és persze Anya. Amik vállfán lógnak a szekrényben, azokon pedig aprócska jelölések vannak. Jobbára csak én tudom őket, szóval a normális szemnek szinte láthatatlan.
Meghallom a halk csipogást, ellököm magam a faltól és a hang irányába lépek. Ujjai ismerős érzésként száguldanak végig rajtam, de hiába annyira ismerős, továbbra is pillangók hadát kelti életre a gyomromban. Ostoba kis állatok…
-Tudom, érzem… – Válaszolom épp hallhatóan és ettől az ártatlan mondattól ismét lángvörös lesz arcom. Sosem változom meg. - Ami azt illeti, ma még nem is találkoztunk. Kezdtem hiányolni a kávét. – Lassan kortyolok bele a langyos latte-ba. - És persze téged is. A társaságod, vagy micsoda… – Maradtál volna csendben kislány. Jobban tettem volna, ha meg se szólalok. Sosem tudtam igazán flörtölni, viselkedni egy férfi  társaságában. Valahogy, ez nekem nem megy zsigerből. Tanulni meg nem lehet. Vagy mégis? Valaki igazán segíthetne rajtam.
A szobában kavargó szagok egy pillanatra megszédítenek, de hamar hozzászokik orrom a festék jellegzetes aromájához. A nap erős fénnyel tölti be a szobát, ezt még én is érzékelem. Hunyorognom kell, hogy ne bántsa szememet. Rámarkolok a szét támlájára és átfordítom, hogy féloldalasan üljek az ablaknak, de még könnyedén hozzáférjek az asztalhoz. Óvatos ujjakkal tapogatom ki az előttem lévő papírtányért, rajta a macaronokkal. Elveszek egyet és jóízűen megeszem, miközben hallgatom.
-Szoktál festeni? – Meglepődöm, pedig nem kellene. Nyilván van érzéke a művészet ezen ágához, ha restaurátorként dolgozik. Hogy is kérdezhettem ennyire hülyeséget. - Úgy értem, hogy otthon is… szoktál festeni. – Halkul el a hangom a mondat végére, belekortyolok a latte-ba és ez kis ideig ajkaim előtt tartom a papírpoharat, mielőtt még bármi butaságot kiejtenék a számon.
Léah említésére felhorkanok. Elveszem ajkaim elől a poharat. - Engem nem érdekel. Utálatos nő, az biztos. Az sokkal jobban idegesít, hogy szánt szándékkal etette meg Lucy-t. – Rövid életem során sosem találkoztam még ennyire rosszindulatú emberrel, mint Léah. Képes átgázolni másokon, hogy elérje a célját. Jelen esetben rajtam. Csak mert a vezetőség elégedett a munkámmal. Egy vak, fogyatékkal élő lány munkájára. - Tudom kezelni a helyzetet, ne aggódj. – Elmosolyodom, leteszem a poharat, újabb macaronért nyúlok, de kérdése hallatán túl hirtelen markolok bele a sütemények közé és azzal a lendülettel fel is lököm a kávét. Hallom, ahogy a lötty csattan a földön, érzem, hogy eláztatja a papírtányért, rajta a süteményeket és természetesen az asztalon található egyéb irományokat.
-Úristen, annyira sajnálom. – Felpattanok, de hitelen azt sem tudom, mit is csinálhatnék. Nem tudom, hol van rongy, van e felmosó. - Jaj Boris, ne haragudj. Remélem, nem volt semmi értékes az asztalon. – Rettentően szégyellem magam, ölemben tördelem kezeimet. - Adj egy rongyot vagy valamit, feltörlöm. – Lassan állok fel, ujjaimmal követem az asztal vonalát, a végéhez sétálok. Jobban teszem, ha nem nyúlok semmihez.
-Ígérem ebéd közben nem borítok fel semmit sem. – Csak remélni tudom, hogy válaszom eljut a fülébe és nem bánta meg, hogy az előbb meghívott ebédelni. Nagyon szeretnék végre nem csak a Louvre falai között találkozni Vele. Nem csak azért összefutni a folyosón, hogy gyengéden irányba igazítson, mikor épp eltévedek egy fárasztó nap után.  Sokkal többet akarok annál, mint hogy én legyek a kávés lány, akivel minden nap pontban tíz órakor találkozik a büfé melletti padon. Kivételes eset a ami, nem figyeltem az órám csipogását.
-Szívesen találkozom veled a múzeumon kívül is. – Elmosolyodom, talán megint elpirultam, kit érdekel már. Ismertségünk néhány hónapja alatt hozzászokhatott már.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
ms alicia vikander
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Boris Raznikov tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Szomb. Jan. 13, 2018 4:52 pm


with love to Hazel


Elmosolyodom. Néha igazán elfelejtem, hogy Hazel nincs tisztában ezekkel a reakciókkal, és néha illene valamit mondanom arra amit Ő mond, nem csak csendesen lehajtani a fejemet és mosolyogni. De ez megint egy olyan pillanat, hogy elfelejtkezem a dologról, így arra a megjegyzésére, hogy kezdtem hiányozni neki, csak nonverbális reakciót kap, egy mosolyt ami majdhogynem felhasítja az arcomat.
Megállok a közelében, a csípőmmel a radiátor szélét támasztom, s ahogy Ő is a napfényben, úgy én is abban fürdőzöm. Egy pillanatra elgondolkozom a kérdésén: szoktam-e igazából festeni, s a gyógyszerek hiánya miatt hagyom magamat ellebegni a nosztalgia tengerén.
- Régen szokásom volt, igen. Művész szakos diplomám van, és abban az időben éjjel-nappal festettem. -
A hangom lelkesen öleli körül a szobát, végigfut a falakon, s tiszta áhítattal jut el hozzá, hogy aztán szomorúbb tónust öltsön, lemondó éllel fűszerezve.
- Csak hát, aztán Párizsba kellett jöjjek, és mióta itt élek nem igazán éreztem magamat készen arra, hogy újból ecsetet ragadjak.... Egészen mostanáig. -
A pszichiátrián nem volt esélyem arra, hogy művész hajlamaimat kiéljem, utána pedig az agyam annyira a földhöz lett szögezve, hogy nem éreztem kellő motivációt egy mű elkészítésére.
Hümmögök egy pár sort a Léah-s megjegyzésére, s titkon egyetértek Hazellel, tényleg nem volt szép dolog megetetni a kutyáját.
- Nem aggódom. -
Miközben a szavakat ejtem ki, mielőtt teljesen elhagynák a szavak a számat, már látom előre mi fog történni. Látom megindulni Hazel kezét, s látom ahogy megakad a pohárban. Már azelőtt tudom, hogy a kávé az asztalra fog ömleni, mielőtt megtörtént volna. Sajnálatos módon, nem tudok előre megjósolni dolgokat, így ez ellen sem voltam képes tenni semmit. Ahogy megtörténik a dolog én már az asztal mellett állok, s kirántom a kávé alól mindazt ami fontos : papírok, ecsetek, dossziék, s a magasba emelve nézem ahogy megázottan folyik szét rajtuk a tinta.
Pillantásom közben pedig Hazelre siklik, a kezére ami idegességében önmagát markolássza.
Közelebb lépek hozzá, a kezem finoman siklik rá az Ő kezére, s gyengéden, akár ahogy az ember egy szép virágot simít a vázában, szorítom meg.
- Ugyan! Hiszen nem történt semmi. Ilyen bárkivel megesik... szóval ülj csak vissza, majd én rendbe hozom a dolgokat. -
És az ázott papírokat a radiátorra helyezem, szemem pedig már képzeletben feltakarított.
Szerencsére az asztalomon tucatszámra hevernek rongyok melyekből egyet alkalmasnak ítélek eme feladat ellátására, s gyors tempóval, kíméletlenül itatom fel a kifolyt latte maradékát.
- Én csak azt sajnálom, hogy most odalett a kávéd. Szeretném felajánlani az enyémet. -
Szinte kötelességemnek érzem, hogy felajánljam neki miközben a széke előtt guggolva itatom a tócsát. Megmerevedem a mozdulatban, a szívem pedig még gyorsabb tempóra vállt, s ha képes lenne, most biztosan ki akarna szakadni bordakosrabmól.
- Akkor mikor érnél rá? -
avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :


✥ Szeretettel Hazel G. Brooks tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Szomb. Jan. 13, 2018 8:55 pm


with love to Boris


-Biztos gyönyörű képeket festhetsz. – Ajkamat rágcsálva állok az asztal végében, szinte hallom, ahogy lecsöppen a kávé minden egyes papírlapról, ami az asztalon feküdt. Bűntudatom van, sírni tudnék, amiért ennyire ügyetlen voltam és tönkretettem a munkáját.  - Párizsba a munka miatt jöttél? Úgy értem, itt jobb lehetőséget kaptál, mint Moszkvában? – Gyerünk, beszélj hozzám. Tereld el a figyelmem arról a tömérdek ázott papírról, ami most a kezedben van. Amiket most teszel a radiátorra.
Hallom, ahogy gyorsabban veszi a levegőt. Nyilván miattam. Biztos dühös, én az lennék az Ő helyében. A következő lehetőségnél megragadnám a könyökénél és kivezetném a szobából. Én ezt tenném, fordított helyzetben. Elfelejtenénk az ebéd meghívást, a közös negyed órákat, amiket jobbára kávézással és beszélgetéssel töltünk.
Jól esik kezének érintése. Kedvem lenne ujjaimat az övéi közé fűzni és ülni halkan a szobában. Nem szólni egymáshoz, csak hallgatni a másik légzését. Talán még szívének ütemes táncát is hallanám. De felállok a székből és az asztal végéhez sétálok. Szégyellem magam, amiért ügyetlenkedésem miatt munkájának egy része használhatatlanná vált.
-Dehogyis nem történt baj. – Közelebb lépek oda, ahol az előbb ültem. Rámarkolok a szék támlájára és rongyért matatok az asztalon. Kezembe akad egy, érzem rajta az olajfesték összetéveszthetetlen illatát, nyilván nem bánja, ha ezzel akarom felitatni a kávét. Leguggolok, már amennyire a szoknyám szabása engedi. Segíteni szeretnék, ketten többre megyünk.
Ujjaim lassú táncot járnak a padlón, ahogy keresem a tócsát, melyet felitathatok a ronggyal. Vicces lehet, ahogy próbálok rátalálni foltra. Egy pillanatra tényleg könnyes lesz a szemem, de mély levegőt veszek. Kizárt dolog, hogy most sírjam el magam.
-Fenébe a kávéval. Jobban aggódom a munkád miatt. – Rátalálok egy foltnyi lattera, erősen belenyomom a rongyot. Kétszer, sőt talán háromszor is feltörlöm vele, majd az asztal lábához dobom. - Annyira sajnálom. – Érzem közelségét, úgy nyomom homlokomat vállának, mintha teljesen természetes lenne. Ujjaim hozzám közelebb eső csuklóját zárják közre, ahogy tenyerén támaszkodva, továbbra is az én bűnöm mocskát takarítja fel. Egy pillanat erejéig megáll a munkában. Nem tudom, hogy azért, mert ennyire közel még sosem érzett magához vagy a válaszom miatt. Nincs miért tagadnom tovább. Kedvelem és azt hiszem, Ő is engem. Egy ebéd nem egyenlő egy házassági ajánlattal. Lehet, ezek után amúgy sem kívánja már többet a társaságom. Amit, megjegyzem, meg is értek. Az életben hozzászoktam a visszautasításokhoz. Sőt, az életem nagy része ezekből az elutasításokból áll. Amióta Párizsban vagyok, azóta változott meg gyökeresen minden. Kezdve Claire barátságával, majd a munka és most pedig Ő. Nem tudom, miféle gonosz játékot űz velem a mindenható, de te jó ég, mennyire élvezem. Ha csak egy szeletke jut is belőle és hamar elillan, már megérte.
-Tulajdonképpen bármikor ráérek. Nem tolong senki azért, hogy ebédelni vigyen. – Válaszlom halkan, immáron térdelek és az sem érdekel, ha épp a kávémtól ázik át harisnyám. - Illetve egy valaki igen, de ő négylábú, olykor hangos és nyálas. – Elnevetem magam, sarkamra ülök, de továbbra sem eresztem csuklóját. Fogalmam sincs, mennyi az idő. Eddig mindig minden szabályt betartottam. Én voltam a jó kislány. Ideje felrúgni őket.
-Nem lehet bezárni az ajtót? – Kérdezem hirtelen ötlettől vezérelve. - Hogy senki ne zavarjon. Még sohasem festettem. – Ennek pedig, épp most jött el az ideje. Kettesben lenni vele, egy olyan helyen, amit mindketten ismerünk. Talán egy kicsit több bátorságot ad. Nekem minden bizonnyal igen.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
ms alicia vikander
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Boris Raznikov tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Hétf. Jan. 15, 2018 2:54 pm


with love to Hazel


Megragadok a pillanatnál. Annál amelyiknél az ajkait rágcsálja, és igyekszem úgy elraktározni, hogy máskor elővehessem, hogy majd amikor hazaérek és ecsetet ragadok, előtörjön belőlem az emlék és olyan érzésekkel töltsön el, mint most. Derűvel és furcsán simogató vággyal, vonzódással és tehetetlenséggel.
Mert hát nem tehetek semmit, azon kívül legalábbis, hogy a kifolyt kávét próbálom felitatni.
De aztán Hazel felteszi az ötvenmilliós kérdését, ami miatt félrenyelek, s krahácsolni kezdek. Nem akarom, hogy erről kérdezzen, nem akarok hazudni neki, de bevallani sem akarom az igazat: selejt vagyok, érzelmi selejt, aki képtelen kontrollálni azt amit érez. Érzelmi hullámvasúton ülök, és az, hogy egyre közelebb engedem magamhoz, olyan, mintha neki is megvenném a jegyet arra a bizonyos hullámvasútra.
- Hát.. mondhatjuk így is. A munka.. a Louvre.. de igazából sokkal megfelelőbb lenne az a szó rá, hogy : változás kellett. Tudod Moszkva nagyon szép, tényleg gyönyörű, a hó,a hely, és én.. tényleg nagyon szeretem.. csak hát nem volt elég inspiráló. Mármint volt időszak amikor tényleg nagyon inspirált, és akkor imádtam Moszkvát, eszembe sem jutott, hogy eljöjjek onnan, de aztán, történt egy s más, és muszáj volt eljönnöm. Nem tudnám megmondani, miért pont Franciaország és miért pont Párizs, de... így alakult. -
Bassza meg. Nem mondhatom el neki az igazat, s ettől olyan dühös leszek, hogy erőszakosabban kezdem el törölgetni a tócsát, összeráncolom a szemöldökömet, és arra gondolok, hogy milyen barom vagyok. Utálok hazudni, azt pedig annál is jobban utálom, hogy neki kell hazudjak, mégsem érzem magamat készen arra, hogy előálljak az igazsággal. Nem lenne szívem végignézni ahogy visszavonulót fúj. Tudom, rettenetesen önző vagyok.
Fújtatok egyet, és úgy érzem magamat, mint egy zabos bika, akihez mindjárt belép valaki, hogy még jobabn felhergelje. Ez pedig nem helyes, le kell nyugodjak, sürgősen le kell nyugodjak, mielőtt teljesen kiborulnék. Pedig nem borulhatok ki, ugye? Még bennem van a tegnapi és az azelőtti gyógyszer, tehát képtelen vagyok kiborulni. Ugye?
Mély levegőt veszek és lassan fújom ki, közben pedig úgy bámulom azt a nyomorult kis tócsát amiben tocsog a nyomorult kis olajos kendő, és szemel láthatóan képtelen lenne több folyadékot felszívni, de én azért próbálkozom, hátha sikerül a lehetetlen. Szóval miközben én ennyire elvagyok veszve saját magamba, szinte észre sem veszem, hogy közelebb jött, csak arra kapom fel a fejemet, hogy a keze az enyémhez ér. Igazából az egész annyira természetes, annyira ősi, hogy belenyugszom. Belenyugszom a kávépocsolyába, a hazugságomba, belenyugszom a nyugtalanságba, a napfényébe és Hazelbe. Már képtelen vagyok azon agyalni, hogy mi történt, hiszen visszarántott a jelenbe.Úgyhogy ránézek, és mostanra teljesen megnyugszom. A légzésem üteme, a szívemnek a ritmusa, mind-mind megnyugszanak.
- Ugyan már, mint mondtam.. nem történt semmi. Ne aggódj, a munkám miatt. Nem kell. -
Egészen elképesztő, hogy az ember mennyi mindentől meg tud változni, egy szótól, egy érintéstől vagy egy másik személytől. Hazel megváltoztat, minden egyes találkozásunkkor ráébreszt arra, hogy mi fontos igazából, emiatt - nyilván nem csak emiatt, de ezt még magamnak sem fogom bevallani, nemhogy neked - pedig képtelen vagyok rá haragudni. Lágy vagyok vele, kedves, szelíd.
Egy kissé megremegek amikor puha ujjait a csuklóm köré fonja, az arcomat pedig teljesen felé fordítom. Könnyen meg tudnám csókolni, igazából meg is akarom csókolni, az ajka mintha mágnesből lenne s az enyém egy vasdarab. És habár tudom, hogy a mágnes vonzásának igazán lehetetlen ellenállni, én azért mégiscsak megpróbálom, már csak azért is mert nem tudom, hogy Hazel most ezt az egészet miért csinálja. Mármint mi van akkor ha megcsókolom, és Ő pofon vág? Mint már említettem önző vagyok, és nem akarom elveszíteni.
- Akkor.. szóval akkor.. szombat? -
Egészen nehezemre esik gondolkozni így, hogy ennyire közel van, a hangok pedig egyre nehezebben formálódnak. Meg fogom csókolni. Magamban határozom el, és tudom, hogy megteszem.
Vagyis megtettem volna, hogyha nem vág a közepébe, ha a hangja nem csendül annyira lelkesen, és nem ránt vissza a valóságba, a valóságba ahol pofon is járhat.
- Festeni? -
Egy pillanatra elgondolkozom. Nem lehetne, de ma a szabályokat általában felrúgom, úgyhogy miért ne?
Szinte kitépem a kezemet az övéből, s mintha menekülnék, ugrok az ajtóhoz, hogy a kulcs a zárban kattanva jelezze, hogy bezártam magunkat. Hazel mellé lépek, és sürgetve, a kezénél fogva húzom fel, vezetem a festőállvány elé ahol Cupy művén dolgozom.
Irányba igazítom, vagyis megpróbálom.
- Maradj itt, sietnünk kell, mindjárt vége az ebédszünetnek. -
Izgatott leszek, és lelkes, hiszen imádok festeni, és az, hogy vele festhetek... basszus leírhatatlan.
A palettáért kapok, meg ecsetért, majd visszasietek hozzá. Az egyik kezébe a palettát nyomom bele. Kapkodom, de érezhetően lelkes vagyok.
- Így fogd, különben festékes leszel. -
A másikba ecsetet, majd mögé lépek. Mély levegőt veszek, nagyon mélyet, és még közelebb óvakodom, olyannyira, hogy a háta a mellkasomnak nyomódik, hogy az arcom a füle mellé kerül, ahogy előrehajolva rámarkolok az ecsetet tartó kezére, s a másikat a dereka köré helyezem, hogy stabilan tartsam.
Egy pillanatra megszédülök az illatától, és attól, hogy ennyire közel van. Nagyot nyelek, túl nagyot.
- Most gondolj valamire. Valamire ami annyira intenzív, hogy képzeletben képes vagy megragadni. Ha megragadtad, akkor pedig építkezz belőle, hagyd, hogy a lábujjadtól a füledig átjárjon, hagyd, hogy felszínre törjön és hogy vezessen. -
A füle mellett suttogok, és biztos vagyok benne, hogy a bőrét csiklandozza a leheletem.
Én rá gondolok, erre a pillanatra, és arra, hogy mennyire vágyom rá. Nem közönségesen, nem csak egy múló pillanatra vágyom rá, hosszan akarom őt, birtokolni, minden pillanatot vele tölteni, elveszni vele, majd együtt kerülni elő.
Egészen lehengerlő érzés.
- Most belemártjuk az ecsetet a fehérbe, így, és most Cuvy képét fogjuk restaurálni. Havas táj, s a havat festjük újra. . -
Még mindig suttogok, a hangom rekedt az elfojtott vágytól.
- Ne szorítsd görcsösen az ecsetet, csak hagyd, hogy az érzés irányítson. -
És én is azt hagyom, hagyom hogy a kezemet az iránta érzett tiszta érzelmek irányítsák, s ha lehetne, én örökre így maradnék vele.

avatar
Média,mûvészet
Tell me your secrets
8
● ● Posztok száma :


✥ Szeretettel Hazel G. Brooks tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely •• Hétf. Jan. 15, 2018 7:49 pm


with love to Boris

A sarkamon ülök. Ujjaim közrezárják csuklóját, melyet most az ölembe húzok. Nem akarom ereszteni. Mintha attól félnék, hogy amint kicsúszik kezeim közül, elillan, mint a legédesebb álom, mely pirkadatkor kopogtat be a szobámba. Kizárom a külvilágot, csak reszelős hangját hallom, ami rettentő jól esik a fülemnek. Egész nap hallgatnám, ahogy a festészetről, annak mindenféle bájáról és különcségéről mesélve, fejemet ölébe hajtva, a levegőbe mélyeket szippantva élvezzem, ahogy parfümjének markáns, férfias illata keveredik az olajfesték utánozhatatlan eszenciájával. De tudom, hogy egyszer elmúlik ez is, ahogy megtörik a varázs, amint múltjának egy sarkalatos pontjáról kérdezősködöm. Ha nem akarja, nem kell beszélnie az életéről, arról, mi történt Moszkvában, vagy miért jött a szerelem városába.
-Még sosem jártam ott, izgalmas és színpompás. Azt mondják róla… – Ezidáig csak olvastam vagy a tévében hallottam róla. Álmomban sem gondoltam volna, hogy épp Párizsban futok össze egy igazi orosz férfiemberrel. Azt meg pláne nem, hogy a kapcsolatunk ilyen gyorsasággal ível felfelé. Néha, még magam is beleszédülök.
Továbbra is mardos a bűntudat, cseppet sem nyugszik le háborgó lelkem, noha minden egyes szavával arról biztosít, hogy nem történt baj. Tudom, hogy eltitkolja előlem, nem is olyan nehéz előttem bármit is elfedni. Néha tényleg nem látom a fától az erdőt. Természetesen a saját verziómban.
Érzem leheletét az arcomon, behunyom szemeimet és átadom magam a pillanatnak. Eltelik egy, majd még egy lélegzetvételnyi idő és nem történik semmi. A szívem csapdába esett madárként vergődik, szinte érzem ajkait az enyémeken. Vágyom az ölelésére, az érintésére és most nem az kell, hogy gyengésen útba igazítson, vagy kávéval kínáljon. Nem kellenek a bókok, melyeket nap, mint nap kapok tőle. Sem a kedvesség, amivel kitüntet azóta, hogy bekerültem ebbe a kócerájba. Nekem sokkal több kell ennél és félek, hogy most csúszott ki a kezei közül. Már nem akarok festeni, úgy érzem, mennem kell. Fojtogat a szoba, levegőtlen lesz pillanatok alatt. Elrántja tőlem kezét, csak az enyém marad az ölemben.
A zár hangosan kattan, némi remény ismét felüti magát bennem, de nem hagyom, hogy elhatalmasodjon rajtam. - Akkor szombaton. – Válaszolom halkan és engedem, hogy felsegítsen, majd valami egész más helyre vigyen. Megbízom benne, egy percre sem merül fel bennem, hogy kihasználva esetlenségem, olyasmire kényszerítsen, amit nem akarok. Ahhoz túlságosan kedvelem, hogy ilyet feltételezzek róla.
Festék szaga csapja meg az orrom, eleget téve kérésnek, nem mozdulok. Felemelem kezem, ujjaim óvatosan érintik a vásznat. Érzem rajta az új és a régi festék egyvelegét, mosolyt csal arcomra. Meglep gyorsasága, nem tudom hova tenni. Egyrészt felderít, hogy ennyire lelkes, másfelől viszont elszomorít, hogy ilyen hamar le akarja tudni kérésemet. Mit is képzelsz Hazel… te mindig is a vak lány maradsz.
Engedelmeskedem neki, úgy tartom a kezem, ahogy kéri. Nem számít, ha festékes leszek, úgy érzem, valamit adok a jövőnek azzal, hogy segítek felújítani ezt a festményt. Elfog a lendület, legszívesebben kirántanám kezem a szorításából és egymagam dolgoznék tovább, de annak nem lenne értelme. Nem azért vagyok itt, hogy ismét kárt tegyek valamiben.
Hozzásimulok, azt akarom, hogy érezze, mi az, amit elveszít azzal, hogy nem vagyok elég jó neki. Mert így van. Nyilván és az ebéd meghívás már csak szépítés. Ennek ellenére élvezem, ahogy az ecset siklik a vásznon, élvezem, hogy – ha csak néhány percig – de én irányíthatok. Elképzelem a téli tájat. Olyat, amit gyermekkoromban láttam utoljára. Amikor térdig ért a hó és apa húzott szánkóval. Emlékszem az utolsó karácsonyomra. Esett a hó, már szinte alig láttam, de éreztem, ahogy tenyeremre szállnak az apró pihék.
-Gyerekként nem volt ennyire izgalmas. – Suttogok én is, mintha ezernyi fül hallgatózna körülöttünk. Ajkamba harapok, igyekszem lazán tartani kezemet, de nem kérhet tőlem lehetetlen ebben az amúgy is elképzelhetetlen helyzetben.
-Bárcsak láthatnám. – Anélkül buknak ki belőlem a szavak, hogy meggondolnám őket. Sokszor percek telnek el, keresem a szavakat, megválogatom őket, nehogy valami olyat mondjak. Vele más minden. Nem akarok kedves lenni, nem akarok megfelelni neki, mert én ilyen vagyok. Nem leszek sem szebb, sem okosabb. Talán látni sem fogok soha.
Kiejtem kezemből az ecsetet. Hallom, ahogy a földre esik, nem számít, még egy folt, majd ezt is feltakarítjuk. Szembe fordulok vele, egész közel hozzá. Ujjaim óvatosan siklanak először állára. Borostája csiklandozza a tenyerem, ahogy végigsimítok arcán. Az orrán belefeledkezek az időbe és mosolyogva állapítom meg, hogy tökéletes. Legalábbis, nekem az. Hüvelykujjam leragad ajkánál, kedvem lenne belekóstolni, de nem teszem. Ha megtenném, talán véget érne a barátságunk. Mert azok vagyunk… barátok. Nem több. Bármennyire is marja a szívem.
Gyengéden cirógatom meg szemeit, követem szemöldökének ívét. Hajába szántok. Nem tudom milyen színű, ahogy azt sem, íriszei melyik olajfesték hozzáillő párja lenne. Most, életemben először érzem azt, hogy gyűlölöm magam. Nem azért, mert vak vagyok, nem, arról nem tehetek. Egyszerűen azért, mert nincs annyi bátorságom ahhoz, hogy belevágjak a műtétbe.
-Csukd be a szemed. – Kérem lágyan. - És érezd azt, amit én. – Ujjai közé csúsztatom az enyém és az arcomhoz emelem. Nem számít, mennyi az idő, nem számít, hogy bármelyik percben ránk ronthat valaki. Azt akarom, hogy  - ha csak egy pici időre is -, de egyenlők legyünk.
avatar
Egyetemista
Tell me your secrets
19
● ● Posztok száma :
ms alicia vikander
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Sponsored content tollából
Témanyitás ✥ Re: Restaurátor műhely ••

Tell me your secrets

Restaurátor műhely
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Similar topics

-
» Az öreg kovácsműhely
» Mystic Falls - Grill
» SAO extra fejezetek
» alvilági szórakozóhely
» Zeg-Zug Fegyverkovács műhely - T2

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 03. Üdvözöllek Párizsban :: Belváros :: Musée Louvre-