Oscar Collard
Üdvözöllek nálunk
Felhasználónév:

Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Postagalamb központ
✥ Bátran üzenj ✥


Akik erre járnak
✥ Várunk mindenkit ✥

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 10 regisztrált, 0 rejtett és 10 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (57 fő) Szomb. Nov. 11, 2017 7:42 pm-kor volt itt.
Legújabb történetek
✥ feltörekvõk írásai ✥

✥ Today at 9:25 am ✥
✥ Today at 1:08 am ✥
✥ Today at 12:55 am ✥
✥ Today at 12:12 am ✥
✥ Today at 12:05 am ✥
✥ Yesterday at 11:17 pm ✥
✥ Yesterday at 10:16 pm ✥
Népszámlálás
✥ Párizs lakói ✥
Történet írók
✥ fantázia szárnyal ✥

 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Share| .

✥ Szeretettel Pandora Fournier tollából
Témanyitás ✥ Re: Oscar Collard •• Szer. Jan. 10, 2018 5:18 pm

Gratulálunk elfogadva!

Kedves Oscar,

Egészen villámmódjára kelt el általad egy újabb keresett, amit öröm volt látni, illetve szerintem nem kérdés, hogy a keresőd is biztosan nagyon örült neked. Az pedig köszönöm, hogy előbb rám írtál az átalakítás miatt, remélem, hogy sikerül ezzel a karakterrel meglelned a számításaidat. edi
Eléggé népes családod / családotok van. Érdekes volt olvasni, hogy a hajdani feleségedet még mindig szereted, gondolsz rá, de részben ez érthető, hiszen egyik gyermeked is vele van. Már ez is magában megannyi lehetőséget rejteget magában. Vajon itt összefuttok-e, vagy netán akad-e olyan, aki képes lesz veled elfeledtetni őt. Ahogyan arra is, hogy vajon a fiad tud-e a testvéréről, vagy valaha tudni fog-e róla. edi
A történeted pedig igazán részletes, sokat mutatott a karaktered múltjából, hogy min ment keresztül. Miért döntött hajdanán a katonaság mellett. Arra mondjuk kíváncsi lettem volna, hogy vajon a francia idegenlégió jött-e majdnem nálad szóba, vagy másra gondoltál-e, de végül a téged ért baleset mindent megváltoztatott. Sad Tetszik a karaktered jellemfejlődése, ami szép lassan bontakozik ki, ahogyan az se mellékes, hogy milyen elhívatottság rejtőzik a karakteredben, vagy éppen kitartást. edi Ezek mind-mind pedig hozzájárulnak ahhoz, hogy végül egy ennyire remek karakter született meg. Biztos vagyok abban is, hogy eleinte borzalmasan nehéz lehetett egyedül maradni a fiaddal, de vélhetően a feleségednek se lehetett könnyű meghoznia ezt a döntést. Kíváncsi vagyok arra, hogy itt mik fognak történni veletek. Miként alakítjátok a történéseket, vagy éppen a fiad mennyi „bajt fog keverni” és az által mennyi ősztincset neked. edi

A történtedet kellemes kikapcsolódás volt, ahogyan a fogalmazásod még mindig olvastatja magát. Nem is húznám tovább az időt. Sipirc avit foglalni, ha még nem tetted volna meg, utána pedig vár Párizs! Jó szórakozást kívánok! lufi




Hope is a small word with a big meaning but it's a reason to live.
And we need a reason
avatar
Elit
Tell me your secrets
610
● ● Posztok száma :
✶ Gal Gadot
● ● karakter arca :


✥ Szeretettel Oscar Collard tollából
Témanyitás ✥ Oscar Collard •• Szer. Jan. 10, 2018 1:43 pm

Dr. Oscar Noah Collard
szösszenet

általános jegyzet
» Anyja neve: Tara Boone - Collard (67 év) - ápolónő volt
» Apja neve: Udo Jonas Collard (75 év) - veterán katona
» Testvérek: Sara Collard + Mikkel Collard (ikrek 33 évesek), Simon és Daniel Collard 42 és 45 évesek, Emma Collard (47 éves)
» Születési hely: Dánia-Koppenhága
» Születési idő: 1979.10.15  
» Mikor érkezett a városba: Szeptemberben
tudj meg többet
» Becenév: Nem igazán van. Talán a doki és az Apa.
» Avatar Alany: Hugh Jackman  
» Karakter kora: 39 lesz
» Választott csoport és foglalkozás Egészségügy: Sebészeti osztály  -Osztályvezető főorvos (veterán katona)

» Egyéb hozzátartozók;;
A feleségem: Pénélope Jeunet. Elváltunk. Illetve szét.
Szerettem őt mindig is. Szeretem most is. Nincs olyan nap, hogy ne gondoljak rá, persze hogy hiányzik. A másik gyerekkel együtt. De nem hívhatom csak úgy fel, mintha mi sem történt volna. Pedig ha tudná, hogy teljesen megváltoztam… Néha belegondolok, hogy mi lenne, ha új életbe kezdenék? Új nő? Új kapcsolat? Megérdemelném?
A fiam: William Barry Collard (9 éves) A mindenem. A szemem fénye. Nem is tudnám elképzelni nélküle az életemet. Jó persze, olykor kihúzza a gyufát, mint minden korabeli srác és akaratos is, ha kell valami. mondjuk én meg túl engedékeny vagyok, de hát egyedülálló apaként mi mást csinálhatnék?
A testvéreim: Nem tartjuk a kapcsolatot. Illetve nem túl sűrűn. Két havonta felhívom őket telefonon vagy Skypon, aztán vagy elérem őket vagy nem. Nem épp összetartó testvérek vagyunk, de ha baj van, akkor tudunk a dolgokról. Évente egyszer összeül a család, egész népes, tekintve, hogy mindenkinek van már 2-3 gyereke. Talán Mikkel az, akivel sokkal többet beszéltem az elmúlt 10 évben. Mindenki házas. Boldog családjuk van és ez így van rendjén.
A két bátyámnak 3-3 gyereke van. Az ikreknek egy fia és kettő lánya van. A nővéremnek szintén 2 gyerek jutott. Szóval nagycsalád.
A Szüleim: Öregek és látássérültek. Morcosak és idegesítőek. De szeretjük őket. Engem mindig összekevernek az idősebb bátyámmal. Az unokáik nevét mindig keverik, vagy épp ki sem tudják mondani. Hamarosan idősek otthonába visszük őket, bár apa hallani sem akar erről.
Unokahúg és unokaöcsik: A 3 évestől a 25 éves korig mindegyik gyerek megtalálható. Nem tudom a nevüket annyian vannak, hogy az hihetetlen. De mindegyik jó fej a maga módján, mindegyik szerethető és már jól tudják, mit akarnak az élettől.  
Van két kutyám. Egy francia bulldog. Ő most két éves. Dollár nevet kapott tőlem, bár a fiam másképpen szólítja. Ő viszi el sétálni, takarít utána. Már amikor nem felejti el.  Katt
A másik pedig egy 8 éves Colin névre hallgató nagyobb testű ebem. Egy berni pásztor. 50 kg. Imádja a gyereket. Együtt nőttek fel. És meg is védi, volt már hogy elment vele az iskolába. Őt én sétáltatom, mert túl nagy ahhoz, hogy a fiam kezelje.
Katt
És szerintem az autóm is családtag. Katt


- Oscar várj már! - rohant utánam a nő, erősen bele marva az alkaromba, ahogy maga felé rántott egy azon pillanatban.
- Mondtam, hogy szakadj le rólam, nem? - igen, dugtam. És? Ennyi... Legalábbis részemről. Részéről már kevésbé... Vagy tudom is én. Sosem tudtam rajta kiigazodni. Néha azt éreztem, hogy szeret. Talán olyankor még magamról is elhittem, hogy én is őt. Néha pedig elég erősen éreztette velem, hogy mennyire utál, és hogy minden vágya az, hogy kibelezhessen. Fura egy csaj... Hát okés, 17 voltam. Előttem volt az élet. Meg előtte is.
- Mindig ezt fogod csinálni? Mindig faképnél hagysz? - horkant fel, ahogy a kabátom ujját kezdte el rángatni. Öt hónapja voltunk együtt. Ezalatt vagy nyolcszor hagytam ott, hogy nyugiban legyek.
- Nem. Rád is baszhatok egy ajtót, ha attól jobban felfogod, amit mondok. - téptem ki markolásából a ruhámat.
Aztán ott hagytam, némi szájrágást követően - már megszoktam. Bár ezúttal besokalltam. Elegem volt Milából, meg a sok hülyeségéből, az elvárásaiból, hogy szeressem, vagy épp ne szeressem... hol él ez? Mindegy is... Orvosnak akarok tanulni, ő pedig csak meggátolt ebben!

Shawn Landon találóan jegyezte meg: „Nem várhatjuk el, hogy más kaparja ki helyettünk a gesztenyét." Ezt nekünk magunknak kell megtennünk, ha eredményesek akarunk lenni. Legyen szó testmozgásról, nyújtógyakorlatokról, meditációról, olvasásról, tanulásról, egy új nyelv elsajátításáról, egy tudományos csoport létrehozásáról, értékelhető célok kitűzéséről, a siker elképzeléséről, pozitív megerősítések ismételgetéséről vagy egy új készség gyakorlásáról, mindezt nekünk magunknak kell megtennünk. Senki sem tudja megtenni helyettünk."
Sebész medikus hallgató voltam az orvosi egyetemen. Érdekelt az orvoslás. Nagyon is. A sebészet ágon belül a hasi sebészet volt az, ami a leginkább vonzott. Abba hagytam. Inkább behódoltam apám ki nem mondott akaratának, ami ott volt mindenben. A kávémban, az álmaimban. Mindenhol ott lebegett.
Olyan dologba vágtam bele, amiről tudtam, hogy megölhet, de olyan vegyes érzelmek kavarogtak ott és akkor bennem, hogy eszembe se jutott, hogy ott hagyhatom a fogam.
- Szia! Beszélnünk kell. - ezúttal elmarad a kérdés, hogy milyen volt a napja, nem akarok terelni, jobb ezen minél hamarabb túlesni. Felé fordulok és a tekintete után kutatok.
- Ez nem túl biztató. - tudom, kihallom a hangjából, hogy mennyire feszültté válik. De ezen túl kell esnünk, már meghoztam a döntésemet. Tudom, hogy nem érti meg a motivációmat, de nem hibáztatom érte.
- Bevonulok katonának. Orvosnak jelentkeztem. - nem akarom a kérdést megvitatni vele és talán nem is éri meglepetésként, hiszen jó ideje követem nyomon az eseményeket és tettem rá utalást, hogy jobb volna, ha ott lennék. Nem azért, mert halni vágyok, hanem segíteni. Orvos(féle) vagyok, ez a dolgom és itt az ideje, hogy tegyek valamit, ami fontos, ami számít, amit a magam erejéből viszek véghez.
- Tessék?! - visszakérdez, mint aki nem hallotta jól a szavaimat, én pedig rezdületlen vonásokkal figyelem őt, de nem ismétlem meg a szavakat. Jól hallotta az imént, amit mondtam.
- Eszed ágában sem volt megbeszélni velem…- tudom, hogy rosszul esik neki. De ez még nem tudja megváltoztatni azt, ahogyan érzek, ahogyan gondolkozom. Egyszerűen csak ott a helyem.

Az elmúlt hónapok edzései, a kiképzés a legtöbbeket nagyon is keményen érintettek, nem mindenki bírta, aki jelentkezett a háborúba. Én mindig figyeltem arra, hogy ne tűnjek ki a tömegből. Bár az is igaz, hogy engem általában békén hagytak, hiszen orvosnak jelentkeztem, belőlünk pedig nem volt annyi, mint egyszerű sorkatona jelöltből.
Hat óra húsz perckor megkaptuk a parancsot és mindannyian előre mozdultunk. Minden hihetetlenül gyorsan történt, puskaropogás és ágyúdörgés hangja hallatszott mindenhonnan, a levegő nehéz lett a puskapor és a vér fémes szagától. Fülsiketítő volt a zaj és az a néhány másodperc és perc, ami alatt elértük a nedves, homokos partot, hosszú óráknak tűnt. Mindenfelé holttestek hevertek, a fegyverek zaja nem akart elcsendesülni, ahogy a füst is szépen megült a levegőben. Használtam én is a fegyveremet, erre képeztek ki, de nem telt bele sok időbe és hallottam, ahogy orvosért kiáltottak innen-onnan. A legsúlyosabbnak ítélt sebesültekhez rohantam. Az egyik társamnak hiányzott a bal lába combközéptől lefelé. Elkötöttem a lábat és morfint adtam be a szerencsétlennek, majd mentem tovább, ennél többet aligha tehettem érte. Sírás, üvöltözés, kiabálás hangjai vegyültek a fegyverek keltette zajba. Egy másik helyről is orvosért kiáltottak, tovább mentem. A srácnak hasi sérülése volt, alig volt idősebb tizennyolc évnél. Félt, remegett, a kezét a sebre szorította.
- Engedd el, hadd lássam.
- Meghalok igaz? Ugye meghalok? - erősebben ragadtam meg a kezét, mert nem volt hajlandó azt tenni, amit mondtam neki.
- Engedd el, hogy lássam a sebedet.
- Félek! Félek és nem akarok meghalni! Segíts!
- Nem hagylak meghalni, hallod?!
Azt mondták, hogy sikeresen bekerülhetek az idegenlégióba is. Meg volt hozzá a fizikumom, remekül bántam a fegyverekkel. Én nem akartam. Csak egyszerű katona akartam lenni.
Olykor hazajöttünk. Aztán mentünk is vissza. Hét teljes évet töltöttem kint.
Eltalált egy repesz. Tulajdonképpen felrobbant mellettünk egy bomba, a lábam sérült. A kórházba kerültem ahol megműtöttek, de nem lett sikeres a műtét, több repesz is bennem maradt. Leszereltem. Azóta bicegek. Noha nem kell bot, de tisztán látszik minden egyes lépésemkor. Már nem fáj. Vagyis nem érzékelem a fájdalmat.

Először azt gondoltam, hogy a dörömbölés a fejemben, a tegnap este elfogyasztott 10 kupica Crown Royalnak köszönhető, de aztán eszembe jutott, hogy ma vasárnap van, és nem számít hányszor mondtam már neki, vagy mennyire udvariatlan voltam vele, vagy, hogy milyen állapotban talált éppen rám - minden egyes vasárnap megjelent, hogy hazacipeljen. Beletúrtam a hajamba és kiszálltam az ágyból, épp mikor az ajtó kinyílt. Sosem kellett volna kulcsot adnom a bátyámnak. Hozzá volt szokva ahhoz, hogy meztelenül és másnaposan nyit rám.
Egy újabb hírrel érkezett.
A másik bátyám megsérült, de már itthon van, és én nem tudtam róla.
Lehunytam a szemem és hagytam, hogy a fejem hátra hulljon.
- Nos, azt hiszem, ez legalább jó hír. Elmész meglátogatni anyát?
Nem kellett ránézni, hogy tudjam, megdermedt. Gyakorlatilag kézzelfogható volt a feszültség. Kettejük között mindig harag dúlt.
- Nem. - felelte. Nem mondott többet, de nem is vártam. Lehet, hogy mi Collardok nem álltunk valami közel egymáshoz, de a Landonok mellet kispályások voltunk. Ez a család aranyat szart és pénzt lélegzett, ugyanakkor hűtlenek és hazugok voltak.
Ha Shaw jól teljesített a suliban, egy befolyásos egyetemistával randizgatott és élte azt az életet, amit a szüleim a saját fiaiknak is megálmodtak - ami azonban nem jött össze -, távol tartották magukat az ügyeimtől.

Új-Zéland

A bevásárlóközpont parkolójában alig lehetett parkolót találni. Egy üres hely volt már csak csupán. Leraktam a kocsit, és befele siettem a parkolón át a kitaposott havon. Ekkor láttam meg Őt. Egy piros kocsija volt. A motorháztető nyitva, ő pedig nem éppen nőhöz illően káromkodott fölötte. Ott álltam mögötte némán, a válla fölött a motorháztető belsejébe bámultam. Ekkor Ő megfordult, és akkorát behúzott, hogy esküszöm azt hittem, hogy kiugrott az állkapcsom a helyéről. Nem olyan kis gyenge, elbénázott nőies ütés volt ez.
Azt hiszem akkor szerettem belé, amikor először rám nevetett. Hebrencs volt, kissé szétszórt, és remek a főztje, mindezek ellenére kitartó is. Ápoló akart lenni. Arra az egyetemre járt, ahova azelőtt én is. Olyanok voltunk, mint az ikrek. Néha már félelmetes volt, hogy kitaláljuk egymás gondolatait. Erre szokták azt hiszem azt mondani, hogy megtalálta a zsák a foltját. Halálosan szerettem, és ő mindenben támogatott. Elviselte az összes idióta dolgomat. Össze költöztünk. Onnan már minden gyorsan történt. Egyszerű kis esküvőnk volt. Nem volt ott senki más, csak Ő, a pap és két tanú. Nem akartuk nagydobra verni a dolgot. Senki nem tudott a házasságkötésünkről, de így volt a legjobb.
Visszatértem a kórházba, elvégeztem az összes maradék tanulmányomat, csak úgy remekeltem. Mindenki agyon dicsért, hogy milyen remek vagyok elméletben. Aztán bedobtak a mély vízbe. Műthettem. Szerencsére nem ijedtem meg ettől, hiszen kint pont ilyesmit csináltam. Meglepődtek. Azt hitték nem leszek képes rá.
Én csak szüntelenül hajtottam előre és a cél lebegett a szemem előtt. Jobb lenni mindenkinél. Megszállott voltam, egy érzéketlen robot, amibe csak egy valamit programoztak be a megannyi közül.
Kilenc évvel ezelőtt Pénélopé egy képet adott át nekem, nagyon boldog volt, sőt. Szétrobbant szinte a boldogságtól. Egy ultrahang kép volt. 14 hetes terhes. Ikrekkel volt várandós. Onnantól már nem volt megállás. Olyan gyorsan eltelt az a pár fen maradt hónap, hogy az hihetetlen. Igaz, hogy pikkelt rám, mert több időt töltöttem a kórházban, mint otthon vele… ráadásul nem voltam ott vele, mikor beindult a szülés. Egy műtét közepén voltam, mikor szóltak, hogy behozták a feleségemet. Szóval mennem kellett. Nem volt mese és tiltakozás. Mire beértem a szülőszobába az egyik fiam már javában sírdogált. Csak akkor nyugodtam le igazán, amikor először a kezembe adták őt. Megváltoztatott mindent bennem. Az egész lényemet. Emberségesebbé váltam.
Igen ám, de ugyanúgy nem voltam otthon velük, miután hazatértek a kórházból. Napi 12-14 órákat dolgoztam, talán ez volt az, ami teljesen kiborította a feleségemet.
Egyik este még ébren volt. Rám várt. A gyűrű pedig, amit az esküvőn húztam az ujjára, az éjjeli kis szekrényen volt. Elmagyarázta, hogy nem kíván többet velem együtt lenni. Ő nem így akarta felnevelni a gyerekeit. Családot akart. Engem akart. Egyedül sokkal nehezebb a két picivel, mintha csak egyedül lenne. Már összepakolta a dolgait, már eldöntötte, hogy elhagy. Az egyik gyereket rám hagyta. Hogy tudjam csak meg milyen apának lenni. A másik gyerek dolgait is összepakolta, hívott már taxit is, ami már megérkezett. Szóval egy utolsó csókkal magamra hagyott a kissráccal. Nagyjából 2 hónapos lehetett. Még annyi sem talán. De legalább rám hagyta a teendőket írásban. Mikor mit kell adni neki, hány óránként etetni, milyen pelenkát kell adni rá és milyen krémjei vannak.
Vettem egy kutyát is, mikor Will 6 hónapos lett. Kellett egy társ neki, nem hagyhattam, hogy magányos legyen. Szóval egy 4 hónapos kutyát szereztem mellé, Colin a neve, de egész sok más nevet is kapott. De hallgat is rá. Szerencsére. A gyerek mellett el tudtam menni dolgozni, heti háromszor kellett csak bébiszittert fogadnom. Mert ugye kell a pénz mindenkinek.
Akkor lett könnyebb, mikor a bölcsibe és az óvodába irathattam be. Onnantól nem volt megállás. Magam vittem be, elmentem dolgozni és az utolsó pillanatba estem be érte mindig. De ez mindennapos dolog volt és mindenki megértette.
Most már mondhatni könnyebb. A gyerek 9 éves. Jó persze nem hagyom magára egyedül otthon, de amikor suliban van, akkor dolgozok, ha meg tovább ment kell maradnom, akkor behozzák és elfoglalja magát az irodámban.
Nem tetszett neki a költözés, de hát nincs mit tenni. Vannak dolgok, amikkel nem szállhatunk szembe.


Ez nem a vége, hanem csak a kezdet
Ki így-ki úgy || Keresett
avatar
Egészségügy
Tell me your secrets
13
● ● Posztok száma :
● ● Keresem :
Hugh Jackman
● ● karakter arca :

Oscar Collard
Second Chance frpg
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Second Chance :: 02. Karakter részleg :: Elfogadott karakterek :: Egészségügy-